Levél Párizsról barátaimnak

Párizsban ezer emlék, olvasmányok és élő szavak, hamis és megbízható értesülések, s mindenekelőtt az előre feltorlódott képzelet málhájával száll le az ember a vonatról. Legjobb lenne, ha mindjárt a pályaudvaron végleg lerakhatná őket az ember a Consigne-be, hogy azzal a gyanútlansággal tehesse meg első lépteit e városban, amelyet minden igazán jelentős dolog megismerése megkíván.

A képzelet! Ó, a képzelet a lehetetlenségig csigázza a valóságot, de ugyanakkor nem képes felérni a valóság roppant lehetőségeit! Tudtam, hogy Párizs is „csak egy város” – mégis azt vártam, hogy minden része, legkisebb darab aszfaltja is őriz valamit abból a rejtelmes sugárzásból, amely megkülönbözteti minden más aszfalttól. Mekkora csalódás! De tudtam azt is, hogy Párizs a „művészetek anyja”, a szellem eleven központja. S mégis, ezek a szavak milyen sápadtnak, üresnek tűnnek annak a kifejezésére, ami itt fogad. Mekkora meglepetés!

Aki Párizsba érkezik, egyszerre belép az emberi szellem szikrázó műhelyébe, nem képletesen, hanem szakadatlanul érzékelhető valóságban, mint mikor egy nagy művész dolgozószobájába lépünk be. Szünet nélkül azt az áhítatot érzem, amit még gyerekfővel, mikor először léphettem át Füst Milán és Babits Mihály otthonának küszöbét.

Ugyanaz a hatalmas és ugyanakkor kedves atmoszféra fogad, egyszerre meghitt és lenyűgöző. Itt egyszerre a művészet genezisénél találja magát az ember, mindig mintha a félig kész költemény korlátlan varázsában lebegne. Nem a legszebb, vagy a legnagyobb, vagy a legkedvesebb ez a város: páratlan képződmény, ahol az élet egyfajta teljességig ért, nem kényszeríti „magasabb” tájakra szállni magából a művészetet: teljes valóját feltárja előtte, és magára képes ölteni annak leghatalmasabb és legbűvösebb arányait. A könyvek, lapok, színházak, előadások, galériák, múzeumok, iskolák, akadémiák és emlékművek valóban úgy hálózzák be a várost, mint a folyton működő szervek és eleven erek, oly ősi természetességgel, mint a mindenütt keresztül-kasul kanyargó Szajna, egyetlen részt se hagyva, amelyet ne táplálnának pezsgő nedveikkel, s amelyből ne táplálkoznának szüntelenül maguk is. Itt minden utcasarkon a művészettel találkozunk, és művészetben, képben, könyvben, szóban, szoborban mindjárt viszontlátunk minden utcasarkot.

A művészet itt mindenkié, s mindenkihez szól, s ugyanakkor mindenkit és mindent fel is szív magába: senkit sem hagy kielégítetlenül, semmit se hagy kiaknázatlanul. A művészek szorgosabbak a legszorgosabb hivatalnoknál; tudják, hogy az egész élet rájuk vár, tollukra és szavukra és ecsetjükre, mintha csak értük történne minden, ami történik; semmit sem szabad kifelejteniük. Mert azt még jobban tudják, hogy végeredményben ők vannak az életért. A kép s a tükör így sokszorozza, így világítja egymást szakadatlanul az időben.

A nép, a közönség, az emberek pedig tudják, vagy tudni látszanak, hogy nincs kivétel, minden tettük fennmarad művészeik kíméletlen szorgalmában; s mintha ehhez is tartanák magukat. Ez az öntudatlan állandó mérték rendezi életüket. Kicsit mindig úgy cselekszenek, vigyázva szavaikra és tartásukra, hogy azonnal felelniük is kell azokért, nem, nem a túlvilági bíró, hanem önnön tükrük előtt, amelyet szüntelenül foncsoroznak elébük. Egy szemmel mindig a változatlanra tekintve teszik mindig változó dolgaikat, mindig a megfogalmazás és véglegesség fényében. S mi más a kultúra, ha nem egy közösségnek ez a tudata?

Ez adja e város életének, forgalmának és tárgyainak, utcáinak és embereinek azt az utánozhatatlan bájt és fenséget, tisztaságot és kedvességet, biztosságot és bűvöletet, melyet annyian csodáltak, annyian csodálunk – s amelyet hadd köszönjek meg, „a két part annyi vándora”, a város annyi „megtűrt és édesen borongó vendége” után, ifjú befogadottja, itt a Quai de Montebello egy kis teraszán, szemben a Notre-Dame óriás rozettájával.