Párizs

Levél Párizsról barátaimnak

Párizsban ezer emlék, olvasmányok és élő szavak, hamis és megbízható értesülések, s mindenekelőtt az előre feltorlódott képzelet málhájával száll le az ember a vonatról. Legjobb lenne, ha mindjárt a pályaudvaron végleg lerakhatná őket az ember a Consigne-be, hogy azzal a gyanútlansággal tehesse meg első lépteit e városban, amelyet minden igazán jelentős dolog megismerése megkíván.

A képzelet! Ó, a képzelet a lehetetlenségig csigázza a valóságot, de ugyanakkor nem képes felérni a valóság roppant lehetőségeit! Tudtam, hogy Párizs is „csak egy város” – mégis azt vártam, hogy minden része, legkisebb darab aszfaltja is őriz valamit abból a rejtelmes sugárzásból, amely megkülönbözteti minden más aszfalttól. Mekkora csalódás! De tudtam azt is, hogy Párizs a „művészetek anyja”, a szellem eleven központja. S mégis, ezek a szavak milyen sápadtnak, üresnek tűnnek annak a kifejezésére, ami itt fogad. Mekkora meglepetés!

Aki Párizsba érkezik, egyszerre belép az emberi szellem szikrázó műhelyébe, nem képletesen, hanem szakadatlanul érzékelhető valóságban, mint mikor egy nagy művész dolgozószobájába lépünk be. Szünet nélkül azt az áhítatot érzem, amit még gyerekfővel, mikor először léphettem át Füst Milán és Babits Mihály otthonának küszöbét.

Ugyanaz a hatalmas és ugyanakkor kedves atmoszféra fogad, egyszerre meghitt és lenyűgöző. Itt egyszerre a művészet genezisénél találja magát az ember, mindig mintha a félig kész költemény korlátlan varázsában lebegne. Nem a legszebb, vagy a legnagyobb, vagy a legkedvesebb ez a város: páratlan képződmény, ahol az élet egyfajta teljességig ért, nem kényszeríti „magasabb” tájakra szállni magából a művészetet: teljes valóját feltárja előtte, és magára képes ölteni annak leghatalmasabb és legbűvösebb arányait. A könyvek, lapok, színházak, előadások, galériák, múzeumok, iskolák, akadémiák és emlékművek valóban úgy hálózzák be a várost, mint a folyton működő szervek és eleven erek, oly ősi természetességgel, mint a mindenütt keresztül-kasul kanyargó Szajna, egyetlen részt se hagyva, amelyet ne táplálnának pezsgő nedveikkel, s amelyből ne táplálkoznának szüntelenül maguk is. Itt minden utcasarkon a művészettel találkozunk, és művészetben, képben, könyvben, szóban, szoborban mindjárt viszontlátunk minden utcasarkot.

A művészet itt mindenkié, s mindenkihez szól, s ugyanakkor mindenkit és mindent fel is szív magába: senkit sem hagy kielégítetlenül, semmit se hagy kiaknázatlanul. A művészek szorgosabbak a legszorgosabb hivatalnoknál; tudják, hogy az egész élet rájuk vár, tollukra és szavukra és ecsetjükre, mintha csak értük történne minden, ami történik; semmit sem szabad kifelejteniük. Mert azt még jobban tudják, hogy végeredményben ők vannak az életért. A kép s a tükör így sokszorozza, így világítja egymást szakadatlanul az időben.

A nép, a közönség, az emberek pedig tudják, vagy tudni látszanak, hogy nincs kivétel, minden tettük fennmarad művészeik kíméletlen szorgalmában; s mintha ehhez is tartanák magukat. Ez az öntudatlan állandó mérték rendezi életüket. Kicsit mindig úgy cselekszenek, vigyázva szavaikra és tartásukra, hogy azonnal felelniük is kell azokért, nem, nem a túlvilági bíró, hanem önnön tükrük előtt, amelyet szüntelenül foncsoroznak elébük. Egy szemmel mindig a változatlanra tekintve teszik mindig változó dolgaikat, mindig a megfogalmazás és véglegesség fényében. S mi más a kultúra, ha nem egy közösségnek ez a tudata?

Ez adja e város életének, forgalmának és tárgyainak, utcáinak és embereinek azt az utánozhatatlan bájt és fenséget, tisztaságot és kedvességet, biztosságot és bűvöletet, melyet annyian csodáltak, annyian csodálunk – s amelyet hadd köszönjek meg, „a két part annyi vándora”, a város annyi „megtűrt és édesen borongó vendége” után, ifjú befogadottja, itt a Quai de Montebello egy kis teraszán, szemben a Notre-Dame óriás rozettájával.

Téli jegyzetek Párizsból

Vidéki gyerek voltam, s még a villamos is csudálatos játékszernek tűnt először, és az éjszaka kivilágított utcák… És sose felejtem el nyolcéves koromban első villamosutamat éjszaka a Margit-hídon: azt hittem, nekem világították ki az egészet. Földalattin akkor ültem, mikor apám először vitt ki az Angol Parkba, s hazafelé jövet a Ligetben fölültünk rá. Az egész olyan csodálatos volt és annyi különös és gyönyörűséges masinán ültünk: a földalattit is a mesevilág folytatásának, egy másik ilyen masinának éreztem, s azonnal a dodzsem, a hippodrom, a szellemvonat, a kisvasút és a csodacsónak mellé jelöltem ki a helyét. Azóta is valahányszor földalattira ülök, sosem hagy el az a kellemes érzés, amit a játék ad az embernek, sehogy sem tudom „közlekedési eszköznek” tekinteni. S aztán jött a párizsi metró! De hát ez már igazán egy gigászi játékvasút! Alagúttal, folyosókkal, fordulókkal, korlátokkal, önmaguktól csukódó ajtókkal, mozgólépcsővel, felvonókkal, hidakkal, felül- és aluljárókkal, nyilakkal, feliratokkal, jelzésekkel, és naponta új színekben virító plakátokkal, térképekkel, váltókkal és automatákkal. Már az utcán járva feléd csap e forró földalatti forgalom lehelete, a hidegben egy jótékony meleg hullám, mely fölfele száll. A járdába illesztett rácson keresztül lélegzik a metró. Cserébe a dús és gyógyító vizekért, melyeket áraszt magából a föld, az ember a földbe fúrta a maga forró forrásait, hadd szeljék át zsongó és lüktető, szakadatlan sugarukkal a néma mélységeket. S az állomások! Egyszer külön baedekert fogok írni róluk; azokról, melyeket mindennap megjártam s azokról, hová csak egyszer véletlenül vetődtem el, s úgy élnek bennem, mint egy elsüllyedt világ emlékei; a folyton-folyvást zsúfoltakról, melyek roppant tüdőkként lélegzik ki és be az embertömeget, ütemes lüktetéssel; azokról, melyeken egy-egy ember ácsorog, mint elhagyott vidéki állomásokon, ahol muskátli virít az állomásfőnök ablakában; azokról a szomorúakról, melyek már betöltötték hivatásukat, s immár megállás nélkül robog át rajtuk a nagy szerelvény; az utas csak épp hogy elolvassa futtában a fehér csempékbe kéken illeszkedő betűket, csak épp meghallja azt a kongást, melyet a kiszélesedő alagút üres terei zúgnak. Cluny, Rennes, Pasteur – kapja el rohantában az ember, mint egy segélykiáltást valami elhagyott szigetről… Azután írnék azokról, amelyeknek padjain alusznak éjszaka azok, akiknek nem jut egyéb melegség, mint a kivájt földé: se ágy, se szerelem; azokról, amelyeknél ki kell jönni a föld alól, ha át akar szállni az ember, azután újból le a föld alá, egy harmadik vonalért, s a lépcsők valóságos bujósdit játszva buknak ki és tűnnek el a mélyben. Ha Barbès-Rochechouart-nál át akarsz szállni a fejedelmi nevű Dauphiné felé, egy lépcsőn kibukkansz a föld fölé, s egyszerre a sínek is kibuknak veled együtt, s a mélyből egyszerre óriás kígyóként feltekeregnek, ormótlan tartóoszlopok sorára kúsznak, s ott boldogan kinyújtóznak végre a házak fölött a magasban; fémbőrük messzire ragyogva kanyarog, mintha az egész város fölött járnák táncukat. A Ligne de Sceau meg, ez a kivételes járat, ahol kiszállásnál fel kell mutatni a jegyet, a diákvároson, a Cité Universitaire-en túl egyszerre csak kilép földalatti játékvilágából, és komoly, igazi vonatként folytatja útját tovább a föld fölött, már igazi föld fölötti állomásokon futva keresztül az egyre kiesebbé zöldülő külvárosok felé. – És külön kellene írni a végállomásokról, melyek a város ősi kapuit őrzik, valójában már egyedül ők tisztelik meg őket megállásukkal, mert a föld fölött tiszteletlenül tovább folytatódnak az utak, utcák és házak, egy térnyi megtorpanás nélkül, csak a föld alatt áll meg még gőgösen a város szívverése, e végső pontokon. A gyökértelen autóbuszok, a még parvenübb taxik és magánautók, a gyalogosok ám csak menjenek tovább: a metropolitain megáll ott, ahol a metropolis véget ér.

Múlt év vége felé érkeztem Párizsba; lucskos ősz volt, s még soká, soká ilyen maradt, csak még ridegebbre, télire fordult. A kedves Párizs, az elragadó, a kertek, a táncosnőkként hajladozó Szajna-parti fák, a lágy és messzire lengő alkonyatok Párizsa csak később, sokkal később, hosszas ostrom és várakozás után bontotta ki magát előttem eső és szürke szél rongyaiból. Sokszor valóban úgy kellett zokogni előtte, vacogva és kétségbeesetten, mint valami kegyetlen szerető ajtaja előtt a nyirkos kövön; tudtam, hogy itt van, csak zárva tartja előttem ajtaját.

Úgy látszik, vannak nemzeti betegségek, mint ahogy vannak nemzeti szokások. Ez a szó, hogy májbaj, számomra, és úgy hiszem, a legtöbb magyar ember számára egyenlő a csúfsággal, öregséggel, akár a hűdés, vagy a podagra. Párizsban ragyogó fiatal fiúk és lányok mondják, hogy „j’ai mal au foi”, fáj a májam, mint ahogy mi azt, hogy „náthás vagyok”. Akaratlanul is folyton szégyellem magam helyettük. Ők nem szégyellik. És joghurtot esznek meg articsókát, mert az jót tesz a májnak.

Ezt csak azért mondom, milyen furcsa, hogy ki mit szégyell. Mert a hideget viszont szégyellik, hosszan és kitartóan szégyellik, nem egy alkalommal tapasztaltam, szégyellik, mint valami tisztátalanságot. Azzal az előzetes tudattal érkeztem Párizsba télen, hogy itt szelíd éghajlat uralkodik, a hideg ismeretlen, nincs télikabát s az emberek lehetőleg egészen kabát nélkül járnak januárban is. Valóban kabát nélkül jártak. De hideg, az volt, csúnya és kegyetlen hideg. Ez a két jelző nem képletesen értendő; valótlan csúnya volt és kegyetlen. Nem volt olyan hideg, mint nálunk, s hogy kissé megpörgessük a szó értelmét: nem olyan hideg volt, mint ami nálunk van. Másfajta. Nálunk a legkeményebb fagyban is van valami játékosság, nálunk csillog a fagy, puhán, szinte melegen hull a hó, és szikrázva terül el a földön, mint egy tetszhalott királykisasszony, arany ágyon, csillogó szemekkel és gyönggyel a nyakán. Nálunk világos a tél, tisztán ragyog a széles ég, s a házakon elragadó vésőkkel dolgozik a levegő, mindent kitisztítva, nagy formáiban mutatva fel.

Ha nem ismerném, is tudnám, hogy ezt a szép disztichont egy hazai téli éjszaka adta a költő tollára. Vagy ezt a másik verset egy másik költőnek:

Párizsban egy téli éj homályos, mint a butaság. Nálunk nem ellenség a hideg, nem furakszik ingünk alá, mint a féreg, bőrünkbe, egészen a szívünkig; csak meleg ruhákat ad ránk, vastag sálakba burkol. Paul Éluard írja egy elragadó versében a jövőről, hogy akkor majd „üde korty lesz a nyár és puha prém a tél”. A mi telünk valóban meleg kabátot és puha prémeket jelent (legalábbis annak, akinek van) – Párizsban egyetlen ellenséges ostrom, egyetlen vizenyős gyűlölet, egyetlen színtelen áradat. Az az indián kínzás jutott többször eszembe, amit gyerekkoromban May Károly műveiben borzongtam végig, hogy addig csepegtetik a lekötözött ellenség fejére a lassú, konok cseppeket, míg bele nem őrül. Úgy érezte az ember, hogy a szűnni nem akaró lassú, színtelen és üres eső átlyuggatja valósággal az életét, mint egy szakadatlan gépfegyversorozat. Nem vad eső volt, és nem vad hideg. Nem vad, hanem kegyetlen, megkörnyékezhetetlen, kivédhetetlen, nem lehetett se legyőzni, se meggyőzni. Szürke volt és nedves, megfellebbezhetetlenül. Komor és humortalan; játékot nem ismerő. És ott volt minden zugban, nem volt előle menekvés. Itt nincsenek meleg szobák, duruzsoló tűzzel vagy jótékonyan közönyös fűtőtestekkel. S nemcsak a szénhiány miatt. A meleg szoba meghitt lehetősége hiányzik a télből is, a lakásokból is.

Kabátomat összehúzva, feltűrve, teljes felületében kibontva az ellenséges elem ellen, mentem az utcákon. „Hideg van” – mondtam diákoknak, pincéreknek, íróknak, szobaasszonyoknak, fűszeresnek és azoknak, akik a fűszeres előtt sort álltak, autóbuszsofőröknek és rikkancsoknak. „Kutya hideg” – akartam megerősíteni, de erre nem találtam megfelelő francia kifejezést. Értetlenül néztek rám, jóakaratúan, de azért kissé feszengve, hogy megsértették a szabályokat. Az illetlenség sokszor kényelmetlenebb annak, aki hallja, mint aki elköveti. Elkövettem több ízben; legközelebb újra kimondtam; megint vállvonogatás volt a válasz. Legfeljebb még az, hogy „ez a legnagyobb ritkaság”. Szégyellik a hideget, mint valami betegséget, becsületükön esett csorbát, vagy a csúfságot azok, akik a szépséghez vannak szokva; mint egy ragyogó bőrére büszke nő, ha pattanás üt ki az arcán. Az ablakokon szimpla üveg, a gazdag polgárok szobájában fagyos kályha, s az utcán csak azért hordanak esőkabátot, hogy az esőtől kíméljék a ruhát; legszívesebben kiskabátban vacognák végig a párizsi utcákat: századok óta tagadják le ezt a barbárnak tartott dolgot, a mi becsületes telünket.

Különös megfigyelni, mennyire a beidegzés uralkodik a meztelen biológiai szükségleten. Az orosz katonák, akik hidegebb éghajlathoz vannak szokva, Pesten is sokkal előbb vették fel a prémes kabátot, prémes sapkát, mint mi magunk. Megszokták, hogy szeptemberben hideg van. S még panaszkodtak is miatta, mikor mi még javában átmeneti kabátot hordtunk. Az alkoholt se azok bírják jobban, akik megszokták, hanem akik frissen nyúlnak hozzá. A franciák megszokták, hogy nincs hideg – hát nem vesznek róla tudomást akkor se, ha van.

Nálunk a tél a kályha kedves melegét jelenti; ott, bár nincs olyan hideg, csakis a hideget, a bőr alá mászó nyirkot és sötétséget. Tavasszal kell Párizsba menni.

Párizs fényei

Hiába gúnyolódott rajtam egykori barátom, akivel hajdan együtt pillantottuk meg gyermekkori álmaink városát. Igen, hiába gúnyolódott, mikor mindennap újra elbűvöltek a párizsi fények szakadatlanul változó délibábjai. A tizenkét év utáni viszontlátás minden perce férfias igazolása az ifjonti rajongásnak. E fények most is részegítők, annyi fény és árny megjárása után is a számomra egyetlen kívánatos mámorba, az értelmes gyönyörködés mámorába döntenek.

S nem csak az éjszaka fényei.

Bár azok is… Több mint százéves Guide-em tanúsága szerint, melynek, épp eltérései okán oly sokértelmű vezetésére bíztam magam hosszú sétáimon (Quinze jours à Paris, ou Guide de 1’étranger, par J. C. G. Marin de P., Chaumerot Libraire-Éditeur, Paris, 1853), a Concorde tér „oly művészien kimunkált kandellábereit” alig száz esztendővel annak előtte még „megannyi ezeregyéjszakai csodalámpának vélték volna”. Milyen csodalámpa-számba mennének hát akkor a még fél évszázada is általánosan használt gázlángok mellett ma a műemlékeket oly rafináltan megvilágító, rejtett reflektorok, melyeknek bonyolultan elosztott sugarában például IV. Henrik híres zöld-patinás bronz lovasszobra az Újhídon egyik oldalról nézve lángba vágtató, félelmes óriásnak, más oldalról szelíden poroszkáló lovagnak tetszik; az operai negyed egyenletesen hullámzó kék neon-ragyogása; a Carroussel íve alatt fölfelé hömpölygő olvadt fényfolyam, melyben az Obeliszk mértani pontossággal egy fehéren és egy vörösen izzó ágra osztja a közeledő és távolodó kocsik özönét; vagy akárcsak az az egyetlen fehéren tündöklő higanygőzlámpa, mely a szemben levő ház falán ringva, a szél kedve szerint egész éjszaka hol villogó tündérpalotává, hol imbolygó lángok nyalta purgatóriummá változtatta a Latin negyed enyhe piszkától szürke hotelszobámat.

Mégis, mindezeknél csodálatosabb lámpák a régi gúny mindennapos tárgyai, a nappali fények. Mintha a legmodernebb világítástechnika titkos fényforrásai rejlenének az ég csücskeiben, a kövek felhámja alatt, a szökőkutak alján, a Szajna kanyarainak rivaldáiban; s tízezer fővilágosító cserélné folytonosan a város minden pontján a világítótestek beállítását és előtétjeit.

Annyi lázas és mesteri, szerelmes és kalandéhes, félénk és brutális festőecset próbálta már futtában leszólítani és meghódítani a Szajna partjain, a széles bulvárokon és szűk zegzugokban, tereken és kertekben suhanó tünékeny színeket – s mégis a legtöbb megmaradt máig szűznek, érintetlennek és birtokolhatatlannak. Hogy vehetné hát őket birtokba a szó? Azt az anyagtalan sugárzást, mely reggel elkísér a Luxembourg-kert felé, s azt a homályt, mely a legtűzőbb délben is megsűrűsödik a Medici-kút nehéz vizében, Poliphémosz roppant árnya alatt. A mindennapos kikerülhetetlen vérengzés rikoltó szenny-ragyogását a Vásárcsarnok nyers hús-szagú íriszében, s alig öt lépésre onnan az Ártatlanok Kútjának szelíden rendezett délutáni sugárzását, mely mintha csak vigasztalni akarna az ember rettentő szükségleteiért – az ember gyönyörű lehetőségeivel. S aztán az alkonyatokat – mintha a mesterséges fényforrások pompázatos uralma előtt az utolsó percekben a természet még mindent elsöprő emléket akarna hagyni maga után. A kávéházteraszok törhetetlen üveghéja ezer szilánkra törik a belecsapódó forró aranytól, a kövek csaknem áttetszővé fehérednek, a fák tömény zöldje szinte kilép lombtestéből, mint lámpából a szellem, és önálló életet él, s ha véletlenül úgy visz utad, hogy Szent Lajos szigetéről a Marie-hídon kelsz át a jobb partra, s a lebontott falak maradványai, a bontás alatt levők üszkös tűzfalai s az új házak modern vakolata között szemed beleütközik az Hôtel de Sens szerényen tündöklő középkori tornyaiba, az udvaron nyíló pici begóniákból kicsapó piros tűzvész egyszeriben elborítja a késő gótikus csúcsívek „lángolását”.

S a művészet fényei.

Az arany-kék félhomály, amit – mielőtt elfoglalnák rendeltetési helyüket az épülő jeruzsálemi nagytemplom ablakain – a Louvre udvari pavilonjának ideiglenes falai közé szűrnek Chagall hatalmas üvegfestményei. S a Notre-Dame Szajnára néző rozettáján beszüremlő, megfejthetetlen és utánozhatatlan fény- és színvegyület, amelyet nyolc évszázad minden maró kémiája sem tudott szétbontani. S a modern színjátszás fénye, amely átsüt az ütött-kopott, tenyérnyi Huchette-színház kifényesedett bársonyszékein is. S az a sugárkar, amely benyúlva a Jeu de Paume ablakán, szinte leemelte előttünk a falról Manet metszett pohárba festett kék virágszálát.

De sem a roppant űri erőművekből, sem a földi villamosság már-már kozmikus erejű sugárzásából nem árad olyan megejtő fény, mint a különböző emberi bőrszínek, arcélek, nyelvek megannyi ellentétes pólusának akadálytalan közlekedéséből, ami köré Párizs oly kristálytiszta lámpaburkot von. Roppant lencse, ami az egész földről magába gyűjti az emberi fényt és emberi hőt, hogy sokszorosan sugározza tovább mindenkire külön-külön. „Az emberi együttélés fővárosából” (Valéry nevezte így) minden emlékemet az a fény ragyogja túl, amit a Vert Galant egyik fűz sátorozta padján ülő szénfekete fiú karján elomló szőke női haj játszott a Szajna derengésében egy délután. Őbennük rejlett az igazi csodalámpa.

Párizs, az Párizs

Paris, c’est Paris. A Vincennes-Neully és Orléans-Clignancourt vonalak nagy földalatti keresztjére feszített város bármely pontján bukkansz is föl a föld alól, mintha mindig máshová kerülnél, és mégis mindig újra ott vagy. A város mindenütt más arcát mutatja és mindenütt azonos önmagával. S bárkinek a szemén – vagy színes teleoptikáján – át nézed is, mindig a magadét mutatja. A Père Lachaise-től a Point du Jourig, Asnières-től Charentonig ezer Párizs van – és mindegyik a tied is. Rengeteg szögű kristály, amelynek minden lapja mást mutat, és mégis visszaveri a többi lapban tükröződő képet is. Úgy látszik, olyan szerkezetet hozott létre benne az idő, amely az idő minden változásait mindig önnön törvénye szerint építi önmagába.

Tudták-e vagy sem? Minden bizonnyal nem tudták az Eiffel-torony büszke konstruktőrei. Hiszen a századvég technikától mámoros józanjai mindent inkább akartak, mint a múltat folytatni. Valami mindenestül új és sose látott létrehozásában kívántak tetszelegni. Ám a város belső formatörvénye elől, úgy látszik, nem lehetett kitérni. S a város e magasba nyúló modern szimbóluma, íme, ugyanazzal a félkörrel hidalja át a Trocadéro hídjáról alája zuhogó kocsiáradatot, mint az Új híd a Szajna sebes habjait. Az Új híd tudvalevőleg Párizs legrégibb hídja – s lassan már régivé válik az is, ami hivalkodva legújabbnak hirdette magát: a Torony. És íme, ugyanazzal a félkörívvel simulnak bele a múló századok egymásba fonódó íveibe.

S a még újabb? Az ultramodern, amerikanizált városrész, az ez idő szerint (meddig?) valóban legújabb Párizs, a Défense lakótelep főterének vörösen izzó vasplasztikája. Már meg se lep, hogy megint ugyanezt a kétszer látott félkörívet rajzolja bele – feloldásul – az Europe, Esso és Aurore szavak fénybetűivel kiemelt épületek konstruktivista képeket idéző tömbkonstrukciójába. A paralelogrammáknak ezt az éles szögekben illeszkedő modern szabadritmusát milyen más görbe is oldhatta volna fel, vörös vasba hajlítva, ha nem ez a századok óta hajló boltív, mely alatt újra meg újra átmegyünk, vízen és betonon, Párizs terében és idejében gázolva?

S még egy analógia. De mindezt meg is kell látni valakinek. Ki kell metszeni a látványt a kő-, vas-, beton-, üvegrengetegből, mint egy zenemű témájának összes rejtett változataát. Mint ahogy a képet fénnyel foglyul ejtő művész, ez előbbiek után egymás mellé sorolja a kis kerti GRILL BAR hármas acélkeretbe foglalt üvegajtaját s a Tuilériák bejáratában álló barokk Gloriette hármas kőoszlop-levegő kapuját. S kicsit tovább sétálva az utcában, felfedezi a harmadik rímet is, amely az első kettőre visszacsendül: ugyanezt a formát, a császári barokk és a polgári elegancia után a népies péküzlet ugyancsak hármas tagozatú kirakatában, amelynek ablakára hősi tettek helyett cirkalmas betűkkel pizzák, hot dogok, krémfagylaltok és jégkrémek, likőrös palacsinták és ízes fánkok, sült krumplik és szendvicsek tobzódó kínálatát vésték fel.

Hányódik, de nem merül el – címerébe írt jelmondata szerint – Párizs. De nemcsak a történelem háborgó tengerén nem merül el, az egymásra torlódó korok ugyancsak háborgó stílus- és ízlésviszontagságai között hányódva is biztosan őrzi íveit és ízeit.

Ablakkivágások

– Elhúzom a nagy karikákon gördülő sötétkék függönyt, elfordítom a – nem a megszokott sima rézkilincset, hanem a rovátkolt vaskallantyút, a földig érő ablak két szárnya szétválik és kitárul. „Francia ablak.” Alatta Párizs. Újra Párizs. Néhány órája még otthon voltam. Most ez a szokatlan tárgy, s az a szokatlan mozdulat, amelyre nyílik, jelzi, minden átmenet nélkül, hogy már nem vagyok otthon. Kezemben a „kallantyúval” („Ajtóra, ablakra erősített egyszerű, fából vagy fémből készült elzárószerkezet; egy forgatható, görbe fogantyú elhajlításával működik.” Értelmező szótár), egy pillanatra elcsodálkozom. Azon, amin már rég nem csodálkozunk. (Rég? A szavak közül talán az idővel kapcsolatosak mentek át az utóbbi időben a legészrevétlenebb s legnagyobb jelentésváltozáson. „Rég”, igazán rég, vagyis századokkal ezelőtt, ez a szó még talán igazán régent, századokkal ezelőttöt jelentett. Most már az is rég, nagyon rég volt, hogy a helyváltoztatásnak az eredendő emberi lehetőségeket messze meghaladó gyorsasága megdöbbentette az embert.) Már Apollinaire intelme és aggodalma is rég volt:

A vonat? Már a lökhajtásos repülő se hat meg. Hovatovább („egy nap”) már az űrhajó se. Teljes egykedvűséggel hallgattam most is, alig egy-két órája, száznál több útitársammal együtt a légikisasszony jellegzetes „légi” hangján: „repülési magasság 10 000 méter, repülési sebesség 600 km/óra, repülési idő Ferihegyről Le Bourget-ig 1 óra 55 perc”. Az se hat meg senkit, hogy a TU–134-es (nem is a pilótája, hanem maga a gép) jobban kiismeri magát az alaktalan és iránytalan fekete-szürke felhőrétegek útjain, mint bármely őslakó a maga falujában; mintha a semmiből lépne egyenesen és tévedhetetlenül a keskeny fehér betonszőnyegre. Meglepetésszerűen (ha volna még bennünk meglepetés) „földet ér”, és meghatóan (ha volna még bennünk hajlam a meghatódásra), a földnek azon a pontján ér földet, ahol vártuk. Ha nem is tudatom, szervezetem azért, úgy látszik, nem viseli el nyomtalanul a távolságon vett erőszakot. Kicsit elfáradtam. Hátralépek az ablaktól, s miután majdnem beleütközöm (a cselédszobányi hotelszobában) az ágyba, ledőlök rá, éppen szemben az ablakkal. A távlat egyszerre megváltozik.

Eltűnik alattam az utca (mint mikor a repülőgép félfordulatot téve oldalra billen, s az eddig látható föld helyett mindenütt csak a körülhatárolhatatlan ég látszik), eltűnnek szemben a Prixuni plebejus vásáriassággal (amely Párizsnak még előkelő negyedeit is oly jólesően népivé teszi) a járdára kirakott árui, a Société Générale tartózkodó pénzintézeti hermetizmusa mellett, eltűnik az École Militaire Metro lejárata, amelyen, felülről nézve, mintha süllyesztőben tűntek volna el az emberek. Az ablak keretében csak a szemben levő ház teteje mögül kinyúló szeszélyes, hasonlíthatatlanul párizsi kémény-párkánykombináció vésődik élesen az alkonyat vásznára. Ahogy nézem, előbb tudomást se véve róla, aztán mindjobban odafigyelve, végül már el se tudva szakadni a hirtelen varázstól, amellyel magához vonzza a szememet, rácsodálkozom, hogy ezt az (egyébként mindennapos és jelentéktelen) látványt sehol máshol a világon nem pillanthatnám meg. Mindig is vonzottak az ablakkivágások, a még mindig kicsit barlanglakó ember e szándéktalan műalkotásai, amelyeket talán Picasso fedezett fel (s nyomában – vagy előtte? – Juan Gris, akinek retrospektív kiállítását néhány nap múlva látom majd az Orangerie-ben) a tudatos művészi alakítás számára. Most nem tudok szabadulni ettől a képtől, gyerekes vággyal szeretném lerajzolni (ami az én rajztudásommal reménytelen), vagy ha nem, hát szavakból kirajzolni a papíron (ami viszont nemcsak az én írástudásommal reménytelen). Pedig tudom is, vagy tudni vélem, hogyan kellene: azzal a pontos és sejtelmes, alig látható és mégis kitörölhetetlenül belénk vésődő vonalzással, mint Vajda Lajos szentendrei kapu-, fal-, házkompozíciói (melyeket, ha jól érzem, ugyanez a felismerés rendez esetlegességükben is megmásíthatatlan formákká, hogy ezt, így, soha senki más…). Ahogy fektemből nézem, ez az egyszerre józanul rendeltetésszerű és bolondosan szeszélyes geometria egyre élesebben és egyre átszellemültebben fogalmazódik meg a halványuló ég fényében, mind tömörebb JELlé alakul, valamivé, ami örök, bár itt a szemem előtt megy veszendőbe, történelmi méretekben is éppoly menthetetlenül és éppoly zuhanó gyorsulással, ahogy itt a sötétség örvényébe süllyed.

A repülőtérről a szálloda felé hajtva, útközben egy másik kép is megmarad bennem, oly élesen, amily hirtelenül suhant át a robogó kocsi ablakán. Az út a Motte-Piquet sugárútra az Invalidusok terén át vezet, s a Santiago de Chile tér mellett fordul el, a chilei követség épülete előtt. A járda, amely mellett elmegyünk, fekete kordonnal van elrekesztve (mint hallom, múlt év szeptembere óta folyamatosan), s a kordon mögött fenn a járdán hatalmas fekete kocsi fenyegető árnya rémlik, a város és a kor e másik JELe, körötte éjjel-nappal szolgálattevő sötétkék bolerós, fehér csákótetős, gumibotos rendőrölt odavetett értelmező jelzőivel.

A repüléssel szerencsénk volt. Már ereszkedtünk lefelé a több száz méter vastag felhőréteg gomolygó belsejében, ahol csak a műszerek tudnak tájékozódni, tettetett gyanútlansággal abban a le nem küzdhető gyanakvásunkban, hogy vajon hol lyukadunk ki (a szónak itt valóban eredendő értelmében, hol lyukasztjuk ki magunk előtt ezt a tömör seholt, hogy belőle út nyíljék valahová), mikor a légikisasszony (behízelgő „légi” hangján) váratlanul közölte, hogy Le Bourget műszaki hiba miatt nem fogadhat, és így a Charles de Gaulle légi kikötőben landolunk. Emlékezetemben hamarjában felrémlik, amit a „Charlie”-ról (már elkészülte előtt így becézték) valahol olvastam, de már fölösleges is, lehetetlen is, hiszen előttem sorjáznak a különös harmonikaformájú vagy óriás porszívócsőszerű függőfolyosók, amelyek a központi épület irdatlan betonspiráljának emeleti bejárataihoz csatlakoznak. „Ha a pilóta oda tud farolni, ilyenen szállunk ki”, kecsegtet az egyik légikísérő. De a repülőgép, mint Baudelaire költője, olyan, mint az albatrosz, amilyen tüneményes a röpte, oly esetlen a járása. Könnyedén megtalálta az utat a felhőkön keresztül, de úgy látszik, nem találja a földalatti utat ezekhez a vadonatúj szerkezetekhez, amelyek pedig csápként nyúlnak utánunk az épület belsejéből. Némi csalódással, „hagyományos” módon szállunk ki a gépből, lépcsők és busz segítségével. Az első utasok közé tartozunk Európa e legmodernebb, alig megnyílt repülőterén. Roissy-en-France, ez a Párizstól harmincöt kilométerre fekvő jelentéktelen kis helység tehát, azután, hogy a francia irodalom egyik legbotrányosabb s egyben legművészibb „pornográf” regénye, az Histoire d’O cselekményének helyszínéül szolgált (amelyet egyébként, állítólag, a század francia irodalmi életének szürke eminenciása, egyik legelőkelőbb stilisztája és legnagyobb hatású szerkesztője, az NRF ötven éven keresztüli irányítója, az illegális Les Lettres Françaises alapítója, a Francia Akadémia koszorúsa, Jean Paulhan írt, névtelenül, de névvel jelzett előszóval fémjelezve), most a modern technika egyik első számú európai csodájának színtere lett. Az elliptikus mozgó gumipárnán (a 18. számún) automatikusan elénk bukdácsoló poggyászaink épp úgy zökkennek az éles fordulókban, mint ott a már nem is tudom, milyen angol nyelvű kocsik, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy ilyen váratlan (és várt) megrázkódtatásokkal botránkoztassák meg és szórakoztassák el a nagyon is kényelmes és szabályos ütemre berendezkedett emberi szervezetet: a fel- és lefutó sima fém mozgójárdák, melyek keskeny, zárt folyosók meredélyein szelik át meg át a beton- és üvegteret, mintha az elvarázsolt kastély sokkal modernebb és szédületesebb válfaját képviselnék. Az új építészet esztétikuma nemcsak, talán nem is elsősorban a vonalak merészségében, a színek gazdagságában, az anyagszerűség logikájában rejlik, mint inkább abban a játékosságban, amelyet a technika éppen a praktikum, a használhatóság egzakt szolgálatában, mintegy melléktermékként kínál az embernek. S ez az építészet ott válik nyomasztóvá és szegényessé, ahol ez a melléktermék az alkotásból hiányzott és a használatban hiányzik. Roissy még „meghat”, az apollinaire-i értelemben (ahogy a földalatti meghatott annak idején). És egyben „félek” is, hogy talán már a fiamat sem fogja meghatni többé. A tízmillió utas közül – aki a tervek szerint az első évben innen indul, vagy ide érkezik – már az ötmilliomodiknak olyan megszokott lesz, mint nekünk a már senkit meg nem ható (vagy ami még szomorúbb, a nemsokára már avultságával megható) Le Bourget. Kilépünk a fotocellás kijáraton (amely mozgásával mintegy a kilépési szándékot fényképezi le), s elindulunk az útvesztőkhöz hasonlatos kanyarok között, amelyek rávezetnek a párizsi autóútra (de egyetlen hibás sávválasztás egyszeriben az ellenkező irányba sodorhat, ahonnan vajmi nehéz a visszatérés). A „Périphérique”-en indulunk el, a Párizst gyűrűbe záró körautóúton, de az ma délután, ahogy itt mondják, „nem gurul”, a gépkocsivezető egy merész elhatározással a clignancourt-i kapun át mégis behajt a városba, erre talán könnyebb lesz, ám mesteri testcselei és a zsenialitással határos útvonal-manipulációi ellenére egy kerek órát vesz igénybe, amíg a várost átszelve eljutunk a hetedik kerület előkelő, s ilyenkor estefelé már viszonylag csendes, minisztériumok és diplomáciai képviseletek palotáinak párnás ajtaival védett belsejébe.

A civilizáció látszólag (ha épp minden jól működik) oly sima és szilárd, oly határozott és tetszetős alakzatokat mutató acél-, üveg-, beton- és műanyag héjában (amelyet az ember magából és a környezetéből izzadott és választott ki maga köré) maga az ember továbbra is oly védtelenül és határozatlanul gomolyog, mint a felfeszített kagylóhéjban az osztriga teste. Nagyszerű (és persze félelmetes), egyszerre védelmező és fenyegető építményeinek és szerkezeteinek másik, belső, élő oldala az emberi lény sebzettségének és sebezhetőségének, alaktalanságának és iránytalanságának rángásaival van tele. Ingmar Bergmant, akinek új filmjét néhány nappal Roissyban való leszállásom után látom egy Boulevard Saint Germain-i új moziban, talán az teszi az utóbbi évtizedek legnagyobb filmművészévé, hogy ennek a legfejlettebb-civilizáció-védte embernek önmagától való védtelenségét tapintja ki, végtelenül finom, de semminek a feltárásától vissza nem rettenő ujjakkal. Egyszerre tanítványa és összegezője a leheletfinom érzelmi rezdülések csehovi s a kegyetlen színház artaud-i dramaturgiájának; az összeegyeztethetetlent egyezteti össze, a legbonyolultabb differenciálás és integrálás műveleteivel. Új filmjének címe is telitalálat: Suttogások és sikolyok. Bergman valóban suttogva, szinte nem is hallható hangok során jut el a már-már elviselhetetlenül kitörő sikolyig; úgy, hogy a suttogása mögött is már rég ott érezzük a sikolyt, szinte az ordítást; és a sikolya mögött is a suttogást, majdnem a csöndet. A Suttogások és sikolyok három nővére, a csehovi „három nővér” még boldogtalanabb húga: az ő boldogtalanságukat még a távolban kecsegtető fővárosi éden elérhetetlen ábrándja sem enyhíti; még „Godot”-ra se várnak. A zajtalan civilizáció és a problémátlan jólét varázslatos kosztümjeinek és elbűvölő díszleteinek remekbe szabott és biztonságot nyújtó kagylóhéjában menthetetlenül ki vannak szolgáltatva végzetes egymásrautaltságuk és éppoly végzetes társtalanságuk kettős nyomorának. A ki nem mondott dolgok fojtottságát Bergmannál váratlanul szakítja meg egy-egy ponton a már-már kimondhatatlan dolgok brutális kimondása, amely a képi kifejezés felfokozott „hangján” szinte az elviselhetetlent súrolja. Művészi tapintata és művészi merészsége egyformán határtalan. A világirodalomnak csak legkivételesebb csúcsain sikerült az emberi esendőséggel való ilyen feltétel nélküli együttérzés, és az emberi magatartás ilyen kímélet nélküli kritikája egyszerre. A sorsunknak való kiszolgáltatottság és a sorsunkért való felelősség egyidejű és együttes érzékeltetése. Őszinteség és hazugság, szeretet és gyűlölet, jóság és érdek, akarat és ösztön felfejthetetlen hálózatának ilyen minden rezzenésre érzékeny ábrázolása. Állandóan azon a határon, amelyet Rilke oly pontosan jelöl meg: „Hisz a Szépség nem egyéb: a / Szörnyű kezdete csak, amit épp hogy elviselünk még.”

Bergman nem politizál. De ábrázolásában el van rejtve, akár a víz egy gipszszobor belsejében, a politikai szövevény láthatatlan fémhálója is. Amely épp ezekben a napokban hirtelen oly láthatóvá vált Párizsban. Baráti társaságban, a vacsora közben éppen csak nyitva felejtett televízióból értesülünk Pompidou elnök haláláról. A hír szenvedélyes közegbe hull. A halált, mindenki, bárki halálát megillető pillanatnyi emberi döbbenetet azonnal felváltja a másik, politikai megdöbbenés: afölött, hogy lehetséges az embereket ilyen tudatlanságban tartani a legfelelősebb vezető egészségi állapota felől. (Valóban: a televízió külön bejelentését megelőző szokásos nyolcórai hírekben csak annyit közöltek, hogy az elnök lemondta jövő heti hivatalos elfoglaltságait; holott akkor már utolsó perceit élte.) Hogy lehetséges egy nemzet sorsát egy haldoklóra bízni? De hangot kap a kérdés túloldala is: az elnök személyes bátorsága, amellyel halálos betegen még fontos nemzetközi tárgyalásokat vezetett. Az éjszakába nyúló vita azonban mindezen túl, az egyszeriben (egy ember halála nyomán mindenki számára) megváltozott helyzetet veszi számba, s a vitázókra váró munkát, az egyesült baloldal megnövekedett esélyeivel induló kettős elnökválasztás és a későbbi parlamenti választások küzdelmeiben.

Szombat. Az ünnepélyes gyászszertartás és a félhivatalos nemzeti gyász napja. Délelőtt a Boulevard Saint Michel kávéházai és üzletei – a hivatalos javaslat, nem rendelkezés értelmében – 11 és 12 között általában bezárnak, a legtöbből hangszórón keresztül kihallani a szomszédos Notre-Dame-ban mondott gyászbeszédet, majd a Mozart-Rekviemet. Délután a Szajna-parton sétálunk, s közben véletlenül vetődünk el a Quai d’Orsay-ra, ahol a rakpart korlátai mellett a tarka tömeg, s fent a külügyminisztérium lépcsőin a fehér bugyogós gárdaőrség várja a fekete kocsikon suhanó államfők érkezését. Egy pillanatra a magyar lobogót is megpillantom az egyik kocsi orrán. Minden végtelen változata mellett is mennyire néhány alaprítusra szorítkozik az emberi magatartás az élet elemi tényei előtt. A világ csaknem minden országának idesereglett államfői szükségképpen ugyanúgy válaszolnak a halálra, mint egy dunántúli falu (vagy egy őserdei település) lakói: a gyásznépnek rendezett vendégséggel. „Tort ütendenek a holt bán felett”, mint Vörösmarty írja.

Éjszaka kocsin hoznak haza a város másik végéből, ahol vacsorázunk. Azt kérem, hogy a Petit Pont-on átkelve, tegyenek ki a rakparton. Utolsó estém, még szívok egy kis párizsi, nem is párizsi, Latin negyedi levegőt. A szűk Saint Sévérin utcán csak nagy nehezen vergődöm előre, hömpölyög benne a szokásos szombat esti aréna. Vagy mégsem egészen a szokásos? Alig tudok kijutni a Place Saint Michelre, ahol végre tartalommal telik meg számomra Ady híres metaforája, az „embersűrűs vadon”. Szemben a délelőtti gyászszertartás helyével, a Notre-Dame-tól egy fél Szajna-hídnyira, mintha két hadsereg nézne farkasszemet egymással. A kép azonban pontatlan: a két hadsereg egységei és egyedei egymás közé keveredve, egymástól olykor karsúrolásnyira helyezkednek el szerteszét a téren, a szökőkút és a folyó között, és fölfelé a Boulevard-on és le a minden irányba csillagzó kis utcákon. A szokatlan hevességű áradat kicsap szokásos medréből, és hatalmas árterületeket lep el a különben békés laposokból is. A rendőrök fekete rohamkocsijaik körül tanyáznak, fehér sisakban, hátravetett plexiüvegálarcukkal, amely szükség esetén megvédi őket az általuk hajigált füst- és könnyfakasztó bombák hatásától. Egymás provokációjára várva néz egymással farkasszemet az ifjúság és a karhatalom. Egy-egy helyen meglódul a veszteglő tömeg, ahogy egy rendőr közibük csörtet, de néhány lépéssel odább újra elrendeződik és megmerevedik a furcsa hadrend, ez az értelmetlennek tűnő éjszakai ácsorgás, ez a különös szombat esti program, amelynek feloszlatását csak egyik félnek kellene elkezdenie, s a másik ottlétének értelme egyszeriben magától megszűnnék; de senki se tágít. „Történt valami?”, fordulok naivan az egyik terpeszállásban feszítő rendőrhöz. „Semmi, de még történhet”, mondja. „Történt valami?”, kérdezem az egyik mellettem álló fiatal csoportot. A válasz szinte szó szerint azonos. És biztos fog is történni. Majd hajnal felé, mikor valamelyik fél, illetve annak legizgágább egyedei végül belefáradnak az őgyelgésbe, kirobban valami, és némi csatározás, egy-két kocsi felgyújtása, néhány fiatal vaktában való „begyűjtése” után eloszlanak. A szemlélődő turistának mindenesetre pittoreszk élményt nyújtva. De ha értelmetlenségének mélyére nézünk, meglátjuk e különös éjszakai játék értelmét, szinte „művészi” értelmét is, egy újabb tömör Jelet, amely annyi bonyolult és ellentétes vonatkozást sűrít magába, hogy talán kár is volna, talán képtelenség is lenne megpróbálni fogalmakkal elemeire bontani. –

Párizsi napló
Vagy
(?)

Csak így. Ilyen magátólértetődően. Ilyen magátólíródottan. Mindenféle barokkmarokkal csavarintott oszlopocska nélkül. Mintha egy írássérült, diszgráfiás írná fel ezt a címet. Az irodalom írástudatlana. Olvasatlan régimódi olvasó. Aki még nem is hallotta – mint Zarathusztra veterán szentje az erdőben, hogy „az Isten halott!”. Vagy mint azok az állítólagos vietnami katonák, akik hosszú évekkel a háború után kikerülve az őserdő mélyéből, megdöbbenve hallgatták, hogy vége a háborúnak. (Sőt, hogy már újabb háborúk dúlnak.) Egyszóval, mint akiknek sejtelmük sincs róla, manapság hol lakik az isten. Fel se tudják fogni, mit jelent az a szépséges francia kifejezés: L’heure qu’il est. Vagyis a bűvöletes ittlévő pillanat, amely még itt se volt és már itt sincs, ha el nem kapod. Szóval: fényévekkel elmaradva a jelentől stb., stb., meg a többi…

Persze, nyugodt lélekkel (de milyen nyugodttal!) írhattam volna címül azt is, hogy PÁRIZSI NAPLOPÓ. Miért ne? Hiszen bizonnyal inkább vagyok (egy kis időre megint) párizsi naplopó (a szó szoros értelmében), mint amennyire „párizsi napló” lesz, amit írandó vagyok (ha gyorsan nem hagyom abba). Párizsi naplopó, vagyis flaneur de Paris, ami csakis Párizsban lehet az ember. Rimbaud és Apollinaire széltalpú nyomában. S akkor mindjárt sokkal (vagy legalábbis egy icipicikével) nemcsak, mint mondám, még jobban hangzanék a cím, hanem még „találóbb” is lenne: netán még „igazabb”? De hát igazságról ne essék szó, mert azzal igazán nem megyünk sokra.

Nem mintha nem mehetnék akár egy csavarintással tovább is (ha már úgyis megyek). Mit szólnának példának okáért ahhoz, hogy PÁRIZSI NAPLÓLOPÓ? Hiszen ez még magvasabb igazságtartalommal bírna. Mert, ahogy én ismerem magam (s ahogy mások is ismernek – ha ismernek), ez az iromány sem ússza meg az én tollam (számítógépem, netán laptopom) alatt, bizonyos mennyiségű más párizsi naplókból átemelt (lopott – vagy laptopott) idézettömeg és utalás nélkül. És ha már itt tartunk, miért ne lehetne PÁRIZSI LAPTOP – hisz aki tudja (és ki ne tudná?), hogy a Szent Germán körúton hívogató Lipp-vendéglő sokáig az egyik legendás irodalmi gyűlde volt (és van) mind az egész Európában, vagyis a TOP az irodalom kies lapályin, és még a TIP-TOP minősítő szócskát is (van-e ilyen a grammatikában?) bele lehet érezni (rá lehet mintázni, ki lehet belőle rakni, mint a pasziánszot, vagy lerakni, mint egy nagyszlemmet az asztalra… stb., stb. vagy ahogy akarjuk), az… Aki meg nem tudná, az is megtudja majd ebből, hogy itt valamit tudnia kéne, amit nem tud, s ennek következtében már eleget is tud, hiszen a tudásból ennyi pontosan (sőt laptoposan) elég, vagyis annyi, hogy tudjuk, az író valamit akart mondani, amit nem akar elmondani, és így tudjuk, hogy éppenséggel ezt akarta elmondani. S ilymódon mégis megtörténik a csodás találkozás író és olvasó között – éppoly szépen és váratlanul, mint „egy varrógép meg egy esernyő (híres-nevezetes) találkozása a boncasztalon” – vagy ha még ott sem, hát a semmiben, ami mégiscsak valami. A sokatmondásból többször lesz semmitmondás, mintsem gondolnánk, respektíve mint ahogy nem is gondolnánk.

Alezájnc.

Egyébként kisebb gondom se kisebb, minthogy ezzel foglalkozzam a fény városának fényében hites flangérozóként, csak hirtelen meghökkentem, mikor óvatlanul le (vagy fel-) írtam a papír elejére ezt a véghetetlenül banális, ócska, semmitmondó, az új helyi irodalmiságban szinte kötelező minden pszeudo(anti)költészet híján szűkölködő, szánalmasan prózai közlést tartalmazó címet. Hiszen „párizsi naplóval” Dunát lehetne rekeszteni. Egyszer magam is elmerészkedtem addig, hogy effajta régebbi magyar zsurnálokból és románokból kifejtett szálakat suttyomban és vétkesen összevissza kiszaggatva és kicsomózva egymásba szőjek, J. ZS.-on kezdve, egyik SZ. D.-t egy másik SZ. D.-vel, A. E.-t K. A.-val, CS. SZ., SZ. A., H. A., K. L., R. M. és Tsai szövegeit magam alá taposva, mint a metróban a futószőnyeget, mintha repülőszőnyeg lenne a lábam alatt, úgy összeteremtsem őket, hogy az anyjuk se ismerjen rájuk, és olvasó a talpán, aki ki tudja bogozni, szét tudja szálazni, és el tudja választani egyikét a másikától.

No persze, éppenséggel Paul Valéry is kitalálhatott volna valami blikkfangosabb (vagy rangosabb vagy hangosabb) címet fél évszázadon át folytatott és majd 30 000 oldalig meg se állított jegyzeteinek. Miért csak úgy Füzetek? Ötven év alatt sem sikerült neki valami eszélyesebbre bukkannia? Hiszen ez még a párizsi naplónál is szánalmasabb. Hogy ne mondjam: iskolásabb. Legalább írhatta volna úgy (pláne, ha magyarul ír): Írkák, már az is valamivel jobb, vagy még jobb lenne: Firkák… Ha meg szegénynek muszáj franciául írnia, és nem érhette utol a legújabbkori magyar irodalom áldásos hatása, miért nem írta legalább, CAHIERS helyett így: CAS Y EST? Ami pontosan fedi az előbbi szó ejtését és lejtését, és közelesen annyit jelent, kissé túl-nem-iskolás, némileg faramuszian-intellektuális és modernség-utáni-modern átírásban: VAN BENNE VALAMI. Ha lett volna némi (mi is? – a szólás másik részére sajnálatosan nem emlékszem) a pucámban, nemrégiben megjelent kisded fordításomban nem is ragadtam volna le ilyen szolgaian az eredeti (jelentéktelen) címnél. VAN BENNE VALAMI mégiscsak jobb, mintha csak „füzetek” vannak, amikben nincsen semmi… Annál is inkább, mert, ha valamiről, hát erről a könyvecskéről igazán el lehet mondani, hogy (ha más nem is, hát) van benne valami. De hát most már késő. Még a PÁRIZSI NAPLÓ sem változtatható meg. Pedig lenne még egy (s miért-ne-zseniális?) kis ötletem.

Mi volna, ha jó mai-helyi-módi szerint egyszerűen megfordítanám a cím első szavának betűsorrendjét? hiszen a betűk – jelek. És a jelek önmagukban is mágikus erőt hordoznak – többek önmaguknál. Igaz, IZSIRÁP nem mond semmit, de már IZSIRÁP NAPLÓ annál többet. A főnév értelmezi a mellé helyezett melléknevet, hogy aztán a melléknév annál jobban értelmezhesse a főnevet, amely elé kerül. Wittgenstein óta nem tudjuk-e mindnyájan, hogy a szavaknak csak használatukban van jelentésük? De ott aztán van!

Végül is ezen a nagyvilágon (ahol „e kívül egyedül csak a mi számunkra nincsen hely”) annyi de annyi nép lakik, miért ne lakhatna egy izsiráp nép is? A dél-amerikai őserdőkben? az afrikai sivatagokban? a lakatlannak vélt kincses szigeteken? Így a Napló sejtethetne valami egzotikumot, trópikusat, varázslatosat, felidézhetne egy ismeretlen tájat és népséget. Az olvasó pedig egyenesen oda lenne (vagy volna), ha közben ezen a mesebeli vadon tájon, e sosehallott barbár nevű nép között egyszerre csak felvillannának előtte a Notre Dame tornyai, felbukkanna a Trocadéro (ugyan miféle zagyva szó ez is!), vagy, másrészt, megtudná, hogy ma, 1997. október elsején egy gyors kormányrendelet alapján minden közjármű – metró, RER, Bus – díjmentesen szállítja utasait, mert a magángépjárművek egyik fele (a páratlan rendszámú) nem hajthat ki az utakra, akkora a pollúció – és ekkora az itteni törzsfők felelősségérzete; de beléphetne a naplóíróval együtt a sarki könyvesboltba is, ahol rábukkannának Jean-Luc Nancy filozófus testvér legutóbbi szép karcsú, ám annál tartalmasabb könyvecskéjére, amely a költészet diadalát meri hirdetni, méghozzá minden frontokon. Izsirápiától Párizsig és haránt…

„Van más”, hajtogatja a híres magyar (zene) bohóc, mikor hetedszerre, tizedszerre megint csak kihúz terjedelmes öltözékének valamely rejtett zsebéből egy újabb zeneszerszámot, miután a gaz Fehérbohóc sorra kíméletlenül elkobozta tőle az előbbieket. De a költészetet nem lehet elkobozni (ebben a Bohóc és a Filozófus tökéletesen egyetért). Legalább is attól nem, akinek van, annak mindig marad valami tartalék valamelyik rongyos zsebében. Csinálhat a Fehérbohóc, amit akar – és hogy megszaporodtak itt manapság a Fehérbohócok! De mindig van másik. Ha most nem is erről szól a szólás – és a szóló. Csak arról, hogy írás közben neki is kibukik valamelyik nem is sejtett lyukas zsebéből egy másik. Mi lenne, ha például azt adná címül: TÍZ NAP IZSIRÁPIÁBAN? Hogy ilyen ország nincs? de miért ne lehetne? és kitudja, nincs-e? Lesz-e olyan olvasó, aki hirtelenjében elsorolja nekem Afrika minden jelenlegi országát? Csak annyit mondjon, kik laknak például a Kibo csúcsának tetején? Ugye, hogy máris felsültek? Ezen cím alatt pediglen nem tíznapos naplót, hanem egész könyvet lehetne összeírni. Ha volna hozzá kedvem, ha például nem unnám máris ezt a kis naplócskát is, pontosabban az írását (az olvasását örömmel vállalnám) – de írni minek, mikor amiről írnék, mindig több, mint amit írni lehet róla? (Meg, persze, kevesebb is…)

S hogy akkor hol marad a párizsi napló?

A Párizsi napló?

Marad, ahol marad. Ahol van. Vagy ahol nincs.

És különben is. Kit érdekel az?