Prognosztikon

Hogy irigylem azokat, akik minden gondolatukat tüstént le tudják jegyezni, kritika nélkül. Ami az embernek általában eszébe jut, valóban többnyire érdektelen és nem eredeti; de aki mindent lejegyez, legalább biztosítja magát, hogy a kevés és ritka nem érdektelen és eredeti gondolata sem megy veszendőbe. Amilyen fölényes biztonságú és nagyvonalúan ironikus Einstein állítólagos válasza Valérynek arra a kérdésére, hord-e magánál füzetet, amelybe fontosabb gondolatait feljegyzi – Az embernek ritkán akad fontosabb gondolata –, olyan kevéssé használható is az Einsteinnél kevésbé zseniális és kevésbé koncentrált szellemeknek.

Én – legalábbis magamnak – inkább Apáczai Csere János Tanács-át javasolnám: „Fogadd fel, hogy vacsorát semmiképpen nem eszel, hanem ha ennyi és ennyi levelet épen beírsz, melyet ha általhágsz, soha, semmiképpen te magadnak ne kedvezz. Annál serényebben igyekezzél írni, mennél írni nehezebb, sőt ha könnyű volna, teljes életedben nem kellene úgy írnod.”

Micsoda mesterséget választottam – micsoda mesterségre választattam.

Mindenfajta munkás több-kevesebb idő alatt megtanulhatja, hogyan kell elkészíteni egy munkadarabot; minél többet gyakorolja, annál biztonságosabban és annál rövidebb idő alatt fogja elkészíteni. Mert lényegében mindig ugyanazt csinálja, ugyanazokból az anyagokból, ugyanazokkal az eszközökkel.

De a mi mesterségünk éppen: mindig mást csinálni, mindig más anyagokból, s amennyire lehet, mindig más módszereket keresve. A fejlődés útja tehát éppen fordított: nem a munka könnyebb és gyorsabb elvégzésére tanít a gyakorlat (legalábbis a jobbakat), hanem éppen azt tanítja meg, hogyan jussunk el magunkban, a nehézig, a nehezebbig, a legnehezebbig.

Mikor tudná meg a paripa, teste mily szökkenésre képes, ha nem állítanának elébe gátakat? – Ha simán végigfuttatsz az életen, sosem tudod meg, mire lettél volna képes, micsoda erők szunnyadtak benned. Holott mi másért élsz, mint ezért a tudásért? Mindenből, amivel utadon találkozol, építs magadnak akadályt, semmi mellett el ne léptess, semmit meg ne kerülj, s ahol sík a táj, gördíts elédbe hegyeket – hogy szíved és szellemed mindig a legnagyobb erőfeszítésre kényszerüljön, s a legmagasabb elragadtatásra, ami ugyanaz: a legnagyobb nehézségben rejlik a legnagyobb gyönyörűség, mert a legvégsőkig csigáz elmenned ezért a gyönyörűségért. És sohase gondold semmiről, hogy erődön felül van – mert semmi sincs erődön felül; elbukni viszont a könnyűben is lehet. És sosem a feladat nagysága, csak a restség teszi, ha elbukol.

Az igazi művésznek a gyakorlat (lehetőleg mindennapos) arra szolgál, hogy minél jobban begyakorolja a begyakorlottság (lehetőleg mindennap újra való) elvesztését. Mert mi a gyakorlottság? Nyilván az egykor tudatossá tett és megalkotott műveletek gépiesen, öntudatlanul való ismétlése. Az ismétlés pedig – ez már eleve benne van a szó értelmében – kizárja az újat. Holott művészet csak az, ami új, teljes lélekkel most először érzett és felfedezett kifejezés. Hogy alkossunk, minden percben egy kicsit meg kell halnunk, s minden következőben újra kell születnünk. Ahhoz, hogy akár egy remek ívelésű jambikus sort leírj (hogy a legelemibb példánál maradjak), el kell felejtened, hogy valaha is írtál már jambust életedben. A készen kapott, a manír, egyszóval a könnyen készült, halála minden nagyszerűnek.

Minden szó, amit leírok, közelebb visz ahhoz, hogy megragadjam magamban azt, aki vagyok. De egyúttal fokról fokra meg is foszt attól a soktól, aki mind lehetnék.

Minél többet ír az ember, annál jobban érzi, milyen kevés az. Minden, aminek egyszer formát adtunk, csak arra jó, hogy még sürgetőbben mutasson rá mindarra, ami még formátlanul és formát követelve lázong bennünk, alvó és néma lázadással.

– Mennél mélyebbre szálltunk alá egy bányában, annál jobban érezzük, mennyi kincs fekszik még benne feltáratlanul; mennyi vár még arra, hogy a már kifejtettek mellé napvilágra hozzuk… S hogy ezek nélkül talán nem volt érdemes felhozni azokat se.

Valamely zárt alakzat bizonnyal olyasvalami, amiből bizonyos dolgok kimaradnak. De egy be sem zárt olyan, amiben semmi sincs igazán benne; ahol semmi sincs igazán a helyén.

Ó, hogy az ember mindig csak önmaga lehet, s nem lehet egyben magának az ellentéte is. Mint ahogy ezt csak egynémely latin és görög szó engedheti meg magának e világon: hogy egyszerre jelentenek valamit s annak a valaminek egyben az ellentétét is. Sacer annyi, mint: áldott és átkozott. Takha annyi mint: könnyen és nehezen. Pothosz egyszerre vonatkozik múltra és jövőre: megbánás és vágyakozás.

Minél magasabbra jutott az ember szellemében és virágjában, annál kevésbé elegendő számára egyetlen eredete és származása. Új, sokféle gyökeret kell hajtania magából állandóan. Mint a filodendron, amely nőttében új meg új gyökereket ereszt törzséből a föld után vízbe és levegőbe, hogy tovább szökkenhessen.

A remekművek olvasása kettős érzést vált ki belőlem. Egy lenyűgözőt és megsemmisítőt, egy fölemelőt és nekilendítőt. Egyszerre keltik bennem saját erőim fogyatékosságának és nagyságának érzését. Egyszerre nyomasztanak és üdítenek. Egyszerre éreztetik velem, hogy semmire sem vagyok képes, és hogy mindenre képes lehetek. Egyszerre, hogy ezek után már semmi sem érdemes, és hogy ezek után érdemes csak igazán. Egyszerre tartanak vissza és űznek ellenállhatatlanul a munkára… Mint némely gyümölcsök, melyeknek íze egyszerre keserű és édes, szétválaszthatatlanul.

Michelangelo Buonarroti hosszú hónapokig járta a carrarai hegyek bányáit, e feldolgozatlan tömbökkel hánykolódó roppant gyomrokat, hogy megfelelő márványt találjon II. Gyula pápa készítendő síremlékéhez. S eszébe se jut senkinek ezt felróni neki.

Vajon mért csak a költőnek akarnák egyesek megtiltani, hogy a töméntelen útszéli, köznapi, kopott és zengzettelen szó helyett azt a néhány ünnepit, ritkát, rejtettet és zengőt válassza ki, amelyekből kifaraghatja rendkívüli álmait?

Két szép szó, amelyet ma is használhatóvá lehetne tenni:

immajd (az immár mintájára) – Dayka egy versében;

iramos – Fábián Gábor Lucretius-fordításában.

S még hány, amelyet nemtörődömségünkben veszni és kallódni hagyunk.

Néhány példa, hogy a nyelvet önmagában is zenévé lehet váltani:

Hogy mi teszi a nagy költészetet? Néha olyan „mellékes” dolog, hogy egy intranzitív igét tranzitív alakban és jelentésben használunk. Mint Tóth Árpád Gautier-fordításában:

Az idézet mellékesen azt is mutatja, hogy a fordítás is rendelkezhet az eredeti költészet kvalitásával, s azt is, hogy miért.

Hogy az ember magyarul remekül írjon – ahhoz remekül kell írnia magyarul.

Megragadni ezt a pillanatot. Megragadni és kitépni magamból, hogy rajtam kívül (is) létezzen. Ezt a kihullást a világból, a végeérhetetlen és mégis villanásnyi utazást, a gyönyörű kerülőt, amely itt a papíron újra a világba visszavezet. Itt ülök az íróasztalnál – s mily messze az íróasztal. S milyen távoli eszköz a kezem.

Nem tudom, mit akarok írni egyáltalán. Meglepő kijelentés attól, aki éppen írásba kezd. Még meglepőbb, ha véletlenül eszünkbe jut a híres Buffon-féle traktátus, amelyben nemcsak az azóta untig ismételt közhely található (Le style c’est l’homme même), hanem az is, hogy a jó stílus legfontosabb feltétele, hogy az író, mikor leül a papír elé, tökéletesen tisztában legyen mondanivalójával egészében és a részletekben egyaránt, hogy előre érezze megformálandó mondatainak súlyát és jelentőségét, egymáshoz való viszonyát stb. Minden bizonnyal van (vagy volt?) olyan stílus, amelynek ez a feltétele. De úgy kell hinni, hogy nem csak a stílusok, a stílusok létrejöttének módjai is változnak az idők során, ezek is történelmi jelenségek. Az én tapasztalatom az, hogy minden, amit írok, a papíron, írás közben, szinte a papír és az írás segítségével jön létre, hozza magát létre fokozatosan. Íme, most is: még mindig nem tudom, mit akarok írni. Pedig máris írtam valamit.

Megpróbálom érzékelhetővé tenni azt a közeget, amelyben az a néhány sor, amelyet leírtam és még leírandó vagyok (igazán nem tudom, vajon mi lesz), létrejön.

Először is felkeltem az íróasztaltól, ahol a délután magamtól erőszakkal elhessegetett ihletet próbáltam visszaédesgetni (a G. M. művésznőnek ígért „szerenádot” akartam folytatni), de hiába. Szomorúan és dühösen felkeltem az asztaltól, hogy lefeküdjek, és Proust VI. kötetének (Balbec) olvasásával töltsem az éjszaka hátralevő részét, elalvásig. Amint vetkőzni kezdtem, épp az ingemet húztam át a fejemen, egyszerre csak elfogott az a kifejezhetetlen állapot, kétség és lelkesültség, teltség és üresség, de leginkább mégis valami csordultsághoz hasonló, ami éppen az a bizonyos elveszettnek vélt „ihlet”. Csakhogy ez az ihlet nem a szerenádé volt, hanem egyszerre készen megformálódott gondolat, sőt mondat alakjában jelentkezett (amelyet közben már el is felejtettem mostanáig). Gondoltam (akkor), ezt most leírom ebbe a füzetbe, de mivel már ép vetkőzöm, nem ülök vissza az asztalhoz, majd írok az ágyban. Vetkőzés közben tovább fontam álmatagon a gondolatot (vagy nem is én, inkább maga fonta magát tovább), de mire tollat vettem a kezembe, meg előkotortam ezt az Alfa-füzetet, eligazítottam a párnát, bebújtam az ágyba – mintha az egész kiszállt volna a fejemből. Csak az írás vágya, ingere vagy reflexe maradt bennem. S ezért leírtam az első mondatot: „Nem tudom, mit akarok írni egyáltalán”. S még mindig itt tartok – azaz, itt tartanék, ha egy mondat, akár egyetlen szó nem vonzana maga után szinte magától egy bizonyos számú másik mondatot, amelyeknek lehetőségét ama bizonyos első negatív mondat nélkül (illetve, és ez a fontos: e mondat leírása nélkül) nem is sejtettem volna magamban. S aztán így van az azután következő mondatokkal és a rákövetkezőkkel is – mindaddig, amíg a rejtelmes szellemi közeg fennáll s éppoly megmagyarázhatatlanul, ahogy beállt, meg nem törik egyszerre.

Most pedig, mint aki jól végezte dolgát, olvassuk valóban a drága gyermek balbeci napjait (vajon azoknak a leírása miként mehetett végbe?), folytonos nyöszörgéseivel és megfigyeléseivel, és Villeparisis márkinő gyönyörű gyümölcseivel és Saint-Loup-val és Bloch-kal, és az egyáltalán nem buffoni mondatokkal…

Minden, ami bennünk végbemegy, érzés és gondolat, hang és kép, terv és vágy, emlék és szándék, mindaz, amit úgysem vagyok képes egyenként szóval illetni – oszthatatlan, nincs kezdete és vége, folyton mozgásban van és alakul. Minden pillanat szükségképpen neki is csak egy pillanatát adja, nem egész mivoltát. „Cseppben a tengert” – de melyik tengert tartalmazza igazán a csepp? Kívülről nézve mi magunk sem vagyunk soha teljes önmagunk, mindig csak egyetlen metszetünk aszerint, hogy mi közben talál a pillanat, vagyunk az, aki eszik, az, aki táncol, az, aki szenved, az, aki őrjöng, aki szeretkezik, dolgozik, alszik, örül, henyél… És sosem vagyunk az a teljes önmagunk, aki szenved és szeretkezik, őrjöng és eszik, henyél és dolgozik. Viszont a mű valami teljes és egész dolog lehet csak. Valaminek a teljessége; önmagának a teljessége mindenesetre. A művész és gondolkodó művelete tehát, az alkotás mozzanata éppen abban áll, hogy valamit teljességében ragad meg, nem az éppen jelenlevő pillanatot adja, következésképp valamiképpen el kell hagyni hozzá az idő szféráját… Mint ahogy az életnek is tud lenni egynémely ritka pillanata, amelyben nem csak azok vagyunk, amik egy-egy pillanatunkban lehetünk, hanem teljes mivoltunkká sűrűsödünk. Nem csak azok vagyunk, amit éppen teszünk; vagy inkább: éppen azt tesszük, hogy mindent teszünk egyszerre, amit a pillanatok végtelen során mindig csak külön-külön tehetünk.

A téma a művészetben csak annyi, mint a zsinór, amit diákkorunkban a tömény sóoldatba eresztettünk, hogy legyen mire lerakódhasson a kristály. A téma fonalán bontakozik ki az a forma, amelynek törvényei és fényei kristályálmukat alusszák bennünk.

Nemcsak azt, amit megtanulni, hanem azt, amit voltaképpen tudni sem lehet.

A legrégebben elfogadott és leghamisabb alternatívák egyike. Mert amilyen igaz az, hogy a „költő nem lesz, hanem születik” – annyira téves, hogy a költő vagy „született” vagy „tanult”. Mintha a „született” költő nem az lenne, aki arra született, hogy „tanulttá” válhassék a költészet mesterségében.

Ó, hogy szeretném tudni azt, amit tudok!

Ó, megvonni a dolgok délköreit!

Nem tudok szabadulni attól az abszurd igényemtől, hogy mindent a lehető legáltalánosabb pontján ragadjak meg. Az Egy az egyetlen istenem. Mindent egyetlenné szeretnék növeszteni. Nem verseket szeretnék írni – erről vagy arról. Az egyetlen lehetséges költeményt szeretném megírni. Felírni a dolgok legkisebb közös nevezőjét.

Önnön fölkavart förtelmeink legaljára nyúlni – s a legtisztább ragyogású italt meríteni belőle.

A terror egy lélegzetelállító és termékeny pillanata a lélekben, mikor egyetlen érzés- vagy gondolatrendszer („rezsim”) veszi át fölötte az uralmat, könyörtelen és zsarnoki módon elhallgattatva, és a saját igájába fogva a benne élő összes többit.

Nemcsak ahhoz kell képzelet, hogy egy pohár vízben meglássuk a tengert; ahhoz is, hogy a pohár vizet meglássuk a pohár vízben. Talán még nagyobb.

Az élmény csak az ihletet indítja meg bennünk, az ihletet, amiből még minden lehet és ami önmagában még semmi, csupán erőnk pazarlása. Meg kell találni a váltást, ami ezt a mozgató erőt hozzákapcsolja valamihez, amit mozgathat. Mint a gépkocsin, ha a motort beindítjuk, a kocsi azért még áll, míg a megfelelő kapcsolás meg nem történik. Egy kocsi nélküli motor, a legnagyobb erejű is, semmire nem használ, semmire nem jut, sehová nem vezet. Magában őrjöng, míg tehetetlenségében tönkre nem zúzza, önnön céltalan forgásának hevében meg nem olvasztja önmagát.

Az igazat is lehet – s olykor egyenesen kell is színlelni.

A művész két apától származik: a tisztaságtól és a förtelemtől; a nyomorúságtól és a tündökléstől. Anyja egy édes és boldogtalan asszony, mélyfekete szemű.

Különös, hogy a férfinak kicsit mindig asszonnyá, a nőnek férfivá kell válnia – hogy művész lehessen. A művész kétnemű. Úgy látszik, a világról való legvégső tudás annak adatnék, aki, mint Teiresziasz, oly szerencsés katasztrófán esik át, hogy egyszer nővé is válhat. S mint ahogy talán legfőbb tudásaink forrása a szerelem pillanatai, amikor kicsit azzá is válunk, akit szeretünk.

Egyedül azt érdemes csinálni, amit senki más nem tud elvégezni helyettünk.

A legfőbb akarat bennem, ha jól meggondolom: mást csinálni, mint amit körülöttem csinálnak. Mást a művészetben, mást a gondolkodásban, mást az emberi kapcsolatokban. Azért-e, mert ez a más már kialakulva bennem él? Vagy csak azért, mert elégedetlen vagyok azzal, amit körülöttem látok? Majd elválik. Mindenesetre az igény minden minőség kezdete.

Amibe belefogok, bármi, az első fölbukkanó gondolattól kezdve önmagától tágulni kezd, egyre tágul, mint a kisgyerek száján a szappanbuborék, egyre tágul, már az egész életem ott csillog gyöngyházas derengésében, már az egész világ… S akkor elpattan, semmivé foszlik. S én ott állok kifosztottan, egy már majdnem megszületett világ eltűnt ábrándja előtt.

Jegyezd fel, hogy csüggedéseid és félelmeid idején erőt meríthess belőle (amit egyszer volt bátorságod kiontani magadból, abból mindenkor erőt meríthetsz; mintha szomjúságodban saját kiontott véredből innál, hogy felüdülj):

Sose ijedj el magadban attól, amitől, tudod, mások elijednének benned! Mindig éppen ezt próbáld megragadni, s ha még oly ijesztő is. Csak így juthatsz el magadban a legegyénibbig, ami, tudjuk, a legegyetemesebb is. Ez sorsod végső nyitja, a világgal való kapcsolataid központja, lét és nemlét bűvös és szörnyűséges Pandora-szelencéje. Ne lankadj feszegetni, amíg csak bírod.

Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak a dolgok átmenetei, a megfoghatatlan és őrületbe kergető határok. A limeseken rejtőzik a világ minden alapkérdésének megoldása. A matematika pontosan tudja ezt.

Emlékszem gyerekkorom egy őrjítő délutánjára, mikor azzal a feltett szándékkal ültem ki a kertbe, hogy most megfogom azt a pillanatot, amely a délutánt estébe hajlítja: amely előtti pillanat még délután, s amely utáni pillanat már este. Azt a felfoghatatlan izzást, amelyen az idő a délután halmazállapotából az estébe megy át.

A romantikus költő olykor végtelenné képes növeszteni a saját életét. A klasszikus a végtelent teszi a maga életévé.

Megírandó tanulmányom nem e két, annyiszor újraértékelt fogalom újabb értékelését kívánja adni. Hanem új fogalmakat akar becsempészni e két szó ürügyén. A szavak csak arra fognak szolgálni, hogy a bennem kialakuló két alapképlet egymáshoz való viszonyát már eleve és öntudatlanul is érzékeltessem az olvasóban fölmerülő ismert viszony párhuzamával: hogy e két szó már mindenfajta tárgyalás megkezdése előtt szinte matematikailag érzékeltesse a kifejtendő viszonylatot: a romantika úgy aránylik a klasszicizmushoz, valamint x₁ az x₂-höz…

(Többek között azért is olyan nehéz általában írnom, mert a költészethez olyan pontos meghatározásokkal szeretnék közeledni, mit egy matematikai képlet. )

Kétféle költő van (persze az ezerfajta kétféle között): aki a mulandó élet apró pillanatait örökké varázsolja – és aki mulandó életének múló pillanataival adja egy-egy múló fogalmazását a nem múló dolgoknak.

Karinthynak van egy ötlete, amelyet, mint annyi másszor is, ennek a szikrázóan okos agyvelőnek nem volt ideje végigjárni, éppen csak addig hatolt belé, amíg a viccel nem találkozott. Azt mondja Adynak egy ismert versével kapcsolatban, hogy lám, itt a költő arról tudat bennünket, hogy ereje elinalt, pénz nincs, mindenki elhagyta és meg fog halni; a kritikus pedig minderre azt mondja, hogy „szép”; vagyis „tetszik neki” a költőnek ez a kétségbeejtő állapota. De vajon ez tetszik-e valóban? Valóban az a szörnyűség tetszik-e nekünk a költők olvastán, ami a költők műveiben mint anyag, fel van halmozva? Ha mint anyaggal találkozunk vele az életben, vajon tetszik-e nekünk? Nyilvánvalóan nem. De vajon valóban erről beszél-e a vers? Azt mondja-e nekünk a maga egészében, amit szavai, ettől az egésztől megfosztva, valóban jelentenének? Kétségtelen, hogy nem ezt mondja, és nem is ez tetszik nekünk. Az tetszik nekünk, amit ezzel, de ezen túl mond: a költemény, amely nem tartalmát mondja, hanem önmagát.

A legnagyobb, mert legkeservesebb, de leghálásabb áldozat: lemondani arról a megkönnyebbülésről, amit örömeink és bánataink elmondása nyújt a versben. A „mondanivalók” nem költésre valók.

Ami legbensőbb, legdöntőbb mondanivalónk, azt igen nehéz közkeletű irodalmi formába önteni. Azoknál a mindenünket felkavaró, legsajátabb pillanatainknál, amelyekből a valódi nagy költő úgynevezett „művei” születnek, szinte lehetetlen arra gondolnunk, hogy mindebből holnap nyomtatványok lesznek, versek, drámák és tanulmányok, folyóiratok, hírlapok és könyvek (különös, hogy mégsem tudunk közben nem gondolni erre is).

Rettenetesen nehéz belátni, hogy mindaz, ami életünk legelidegeníthetetlenebb része, menthetetlenül elidegenül tőlünk; menthetetlenül csak – irodalom. Minden igazi költőnek megvan a maga „kapcsos könyve”.

Bíráló, kritikus szemmel nézni a világot annyi, mint érezni és tudni a distanciát érzékelés és értelem, tetszés és ítélet között. Bíráló szellem elsősorban az, aki tudja, hogy nem minden jó, ami tetszik neki. Tudja, hogy ha az értelem nem is megvesztegethetetlen – az érzékelés mindenkor könnyen megvesztegethető, sőt ebben áll a lényege. És mindenkor átérzi Bajza mondásának igaz, bátor és szép voltát: „Én nem akarnám, hogy mindazt írtam légyen, amit gyönyörűséggel olvasok. Individuális tetszés és okokon épült ítélet két igen különböző dolog.”

Régen érzem, hogy a merev hagyományellenesség és a merev újításellenesség azonos forrásból táplálkozik: a műveletlenségből. Azoknak, akik a század avantgarde törekvéseit a világ újrakezdésének kiáltják ki, s azoknak, akik, mint gyökértelent elvetik, elég lenne elolvasniuk például Andrew Lang kitűnő Homérosz-könyvének (Homer and his age) ezt az egyetlen mondatát: „The Culture of the ’Dipylon-age’, a time of geometrical ornaments on vases, and of human figures drown in geometrical forms, lines and triangles.” A kubizmus és Paul Klee a Kr. e. 8. században.

A művészet gyönyörködtet. Ezt a megállapítást valaha – elég rég lehetett – nem a gondolkodás, csak a tapasztalás fektette le; mint annyi más „örök érvényű” megállapítást. S eddig rendben is volna. Ha – nem is tudva róla – mindjárt azt is nem tartanánk nyilvánvalóan következőnek belőle, hogy mivel gyönyörködtet, tehát a gyönyörködtetés vágya és szándéka volt a létrehozója is: hogy tehát oka és hatása egybevág. Minthogy túl kényelmes szellemünk nem kívánja föltenni azt, hogy valaminek más legyen az indítéka, mint amire valóban szolgál; és tovább: hogy valaminek a célja (ha beszélhetünk célról egyáltalán) más, mint amire mi felhasználjuk; tehát hogy talán másra is lehetne, másra is kellene használni. Pedig a virág is gyönyörködtet bennünket; de ki lenne olyan elvakult, hogy azt állítsa, ez a rendeltetése, s főként, ez volt létrejöttének oka? Az igazgyöngy is gyönyörködtet a szép nők mellén, holott a kagyló iszonyata és kétségbeesett védekezése izzadta ki, nem is gondolva, hogy valamiért létrehozza. Létezésének egy fontos és törvényszerű biológiai funkcióját teljesítette, elemi szükségletet töltött be: ez a sorsa, célja, rendeltetése és alkotása. A mi bajunk, ha csak gyönyörködni tudunk benne; és nem felérni törvényét és rendeltetését.

A földön mindent, a legnagyobbszerű szépségig, a szükség teremtett. Pegazusnak is csak a tűzokádó Kimérától való rettegés növesztett szárnyakat.

Meg kellene írni egyszer azt a könyvet, amely a művésszé levés útját tárgyalja. Azt az előbb öntudatlan, később tudatossá váló készülődést, amely a művész kamaszkorától, mondjuk, első igazi művének megalkotásáig tart. Valamiképpen megfogni azt a megfoghatatlan pontot, amely azt a végzetes szakadást, mondjuk csak ki, katasztrófát jelzi, amely egy életet, élésre szánt organizmust elfordít rendeltetésétől s egy merőben más, ne féljünk a szótól, bizonyos értelemben véve természetellenes irányba kényszerít. Mert mindig kényszerről van szó; szórakozásból senki se vállalná azt a keserves és természettől fogva az élettel ellentétes utat. Csakis az egész organizmus, a teljes testi és lelki szervezet bizonyos irányú gátoltsága zúdíthatja az embert a másik, nyitva levő irányba. S mi több – szégyellem leírni a meghurcolt kifejezést –, ez a katasztrófa, úgy látszik, mindenekelőtt szexuális természetű.

Az antik mítoszok, mint ahogy semmi lényegesről, erről se feledkeztek meg. Egy görög gyermek gondtalan hancúrozás közben a Helikonon, a Hippokréné forrás közelébe téved, ott megpillantja a meztelenül fürdőző Pallasz Athénét. Az istennőt látni meztelenül – mi következhet ezután? A vakság – vagyis az élet egy fő funkciójának elvesztése (ha nem egyenesen máris a szexuális képesség elvesztését jelenti ez is…). És a második látás – a jóstehetség –, a kárpótlásul kapott (vagy kényszerből szerzett?) isteni adomány a halandó lét helyett – lét hét-kilenc generáción keresztül s a tehetség megtartása még az alvilágban is (a művek túlélése?). (A Hippokrénét egyébként a mitológiában a Pegazus-ló fakasztotta patája dobbantásával, a művészet, a nagy szárnyalás, a költészet szimbolikus állatalakja.)

A könyvnek tehát Teiresziasz lehetne a címe. Lehetséges fejezetcímek:

Érzések túlsága – művészi forma

Magára maradottság – a kifejezés keresése

Kezdeti próbálkozások és a „megjelenő” (az életbe belépő) irodalom megvetése

Viszony az élő nagyságokhoz

Viszony a legszorosabb évtársakhoz (a szintén ismeretlenekhez)

A bámult kortárs nagyságok személyes ismeretsége – a velejáró keserű kiábrándulás

Gyanú a korunkban kinyomtatott művekkel szemben

Gyanú a ki nem adott művekkel, ismeretlen művészekkel szemben

Önbizalom és kétség szélsőségei

Az alkotás öröme és kétségbeesése

Az elvégzendő feladat kilátástalansága és beláthatatlan volta

A nagy példák felszabadító és bénító hatása

A szülőkkel való viszony – a tőlük való kényszerű és fájdalmas elszakadás

A „Dichtung und Wahrheit” kritikája stb.

Hiába mondasz igazat, hiába, hogy „csak jót akarsz”, hiába a legjobb szándékod is az emberi kapcsolatokban – ha hangod másról árulkodik: ingerültségről, indulatról, nem a megértés és segítés igyekezetéről. Mert mindjárt arra kell gondolni, hogy jó szándékod és igazad csak bántó és sértő indulataid könnyebb kifejtésére szolgál ürügyül. Szinte „kapóra jön”. Az emberi kapcsolatok „zenéjét” is nagymértékben a „tónus” határozza meg.

És az arányérzék. Néha a legkisebb hibáért, ügyetlenségért, figyelmetlenségért úgy ordítanak veled, mintha az anyjukat ölted volna meg. Nem ismerik az élet kicsiségét – még kevésbé a nagyságát. Nem a dolgok súlyát – még kevésbé a hangét, a szavakét. A fontossági sorrendet. Vajon mit mondanának akkor, ha egyszer véletlenül valóban meg találnád ölni az anyjukat?…

A bosszúval is nagyon vigyázzunk! Túl közeli rokona a kegyetlenségnek és szadizmusnak. S a jogosság örve alatt az erkölcs vélt erődjében követni el a gazságot – sokkalta aljasabb és aljasítóbb, mint kitéve a bűnhődéstől való rettegés és a lelkiismeret mégis csak némiképp tisztító szörnyeinek.

A szilárd jellemek legelőször önmaguktól kívánják meg a hűséget és igazságot, egyszóval a jellem szilárdságát. Ha ezt másoktól követelnék – már meg is szűnnének szilárd jellemek lenni.

Egy szent se kerülheti el életében, hogy álszentnek ne nézzék. Mert ki az álszent? Nyilván az, aki olyan, mint egy szent. Nos hát a szentek is olyanok.

Az embernek vagy van mit adnia – szellemi és anyagi értelemben egyaránt –, vagy nincs. Ha van, akkor még mindig két – hangsúlyozom: egyformán becsületes – lehetősége van: vagy ad, vagy nem ad.

De ha adott, már csak egyetlen becsületes magatartás marad számára: hogy egy percig se éreztesse soha, hogy adott; s minél többet adott (adhatott), annál kevésbé…

Ez az, amihez a legkevesebb embernek van tehetsége a világon.

Nagyon biztosnak kell lenned elhivatottságodban ahhoz, hogy merj benne kételkedni.

A legnagyobb ellentétek, felületes látásra, azaz külső megnyilvánulásukban gyakran döbbenetesen azonosak. Innen is van egymásról való ítélkezésünk ingatagsága. A bölcs, akinek annyi a mondanivalója, hogy úgysem mondhatja el, és az ostoba, akinek egyáltalán nincs mit mondania – egyformán hallgat az emberek között. A gyönyörűség és az irtózat ugyanabban a borzongásban fut végig hátadon.

Igazságnak nem mindig hazugság az ellentéte.

Jónak az ellentéte rossz. De valami jónak nem mindig valami rossz az ellentéte.

Az erkölcs azt mondja: Azokat szeretem legjobban, akiket nem szeretek.

„A tett halála az okoskodás.” Az okoskodásé – a tett.

Egy dolog sosem kárpótol a másik hiányáért. Egyvalami nem pótol másvalamit. Sőt: talán az egyvalami megléte még jobban érezteti egy másvalami hiányát. És így tovább, a kielégíthetetlen végtelenig…

Ülök az íróasztalnál s két mondat között oldalra pillantok, a mellettem rézsút álló tükörben önkéntelenül bámulom fél arcomat, jobb kezemben a tollat, s a cigarettát tartó bal kezem könnyedén hajlított ujjait… S úgy merengek el a számon karikázó füstön, mint gyerekkoromban követtem szenvedélyesen a túlparti hegyoldalon futó vonat kígyózó füstjét, amely úgy szállongott és lebegett ott elnyúló vonalban, egészen elszakadva (képzeletemben is) a vonattól, amelyet nem lehetett látni, lassan beleolvadna a gomolygó felhőkbe – maga is tűnő, de sohasem oszló mesebeli felleg… Megyek az utcán, s azon veszem észre magam, hogy tekintetem szinte a lábamhoz van kötve, s elmerülten ringok járásom ütemén, pontosan figyelve minden legkisebb mozdulatot, nadrágom esését, kilendülését és visszahullását, térdeim hajlását és kifeszülését – egyszerre gyönyörködve a tiszta rendszerben és irtózva e rendszer esetleges és esendő voltán; hogy bármely pillanatban bármilyen apró véletlen felboríthatja pontos működését… Fekszem az ágyban, olvasok: egyszerre csak – ahogy a vízből kimentett csak jóval később jut tudatára, hogy már rég kinn van a szárazon –, jó idő múltán veszem észre, hogy már percek óta nem olvasok, hanem a szemben álló könyvszekrény üvegében merengek a fehér ágyból kiemelkedő arcomon, amelyet meleg színekben és elmélyült kifejezésben mutat kislámpám egyetlen ráirányított sugara a homályos szobában; nézem a könyvet tartó ujjaimat, a másik kezemet, könnyedén kinyújtva, mint egy odavetett vonalat a takarón; a párnán széthulló hajamat, a fényben különösen sugárzó szememet az üveglap chiaroscurójában… Nézem magam, amint olvasok.

De hiszen – hogy a kérdés tükrébe is belenézzek – tulajdonképpen csak azért írok, hogy megtudjam, milyen vagyok, mikor írok; azért járok, hogy megtudjam, milyen, ha járok; azért olvasok, hogy megtudjam, milyen, ha olvasok. Minden cselekedet – legalább második természetében arra való, hogy tudomást szerezzek arról, milyen vagyok ÉN (vagyis: egy ilyen meg ilyen ember), ha ezt meg ezt cselekszem. Ha tudni akarsz, szemléld csak nyugodtan és rendíthetetlenül önmagad, kívül és belül (ami nem két dolog), és ne törődj vele, minek látszik ez a mások tükrében.

De: az ember mindig csak abban a helyzetben láthatja magát – amint épp nézi magát a tükörben.

Vajon milyenek az emberek akkor, amikor nem olyanok, amilyeneknek mi látjuk őket?…

Mikor meg akartam simogatni a mellét, így kiáltott: „Hagyj! nem akarom tudni, hogy van mellem!” – Én – és mindenki, akiben normális a testi vágy – éppen azt akarom tudni, hogy van testem. A test, úgy látszik, csak két állapotában ad elementáris hírt magáról: a leganyagibb, legtestibb megnyilvánulásban, a fájdalomban – és a legszellemibben, a gyönyörben. Tehát vagy rettenetes, vagy gyönyörűséges hírt ad. S a szerelmi gyönyörűség talán nem is más, mint ez a legörömtelibb értesülésünk lelkünk hordozójáról, a testünkről, amely azt a legegészségesebb, legkönnyedebb és legbiztonságosabb állapotában tudja. Így is szólhatnánk a szeretőnkhöz: „Csókolj meg, hogy tudjam, hogy van ajkam! Simogass meg, hogy tudjam, hogy van homlokom.”

Minden este úgy búcsúzunk el szeretteinktől és szobánk meghitt tárgyaitól, mintha hosszú és bizonytalan utazásra indulnánk. Ó, ágy törékeny hajója! Éjszaka kétes tengere! Ó, mindennapi sötét és titokzatos és veszélyes utazás, amelyből sosem biztos a visszatérés! Sőt minden reggel új csoda, hogy visszatértünk, új csoda, meglepetés és öröm. Ó, pihentető hányódás a semmiben, álom. Holnap reggel vajon felébredek-e?

Megdöbbentél-e már azon, barátom, hogy mindig az vagy, ami? Hogy mindig tudod azt, amit tudsz? S mindig csak azt tudod? Hogy lefekszel este, s reggel ugyanazt találod az ágyadon, akit martalékul dobtál az álomnak, kissé azzal a titkos reménnyel, hogy ismeretlen karjai közül megváltozva térsz vissza?… S mi több, hogy engem is ugyanúgy találsz ma, ugyanannak, mint akitől tegnap elváltál? S hogy a Nemzeti Színház ott van, ahol tudod, hogy volt s ahol várod is megpillantását, titokban reménykedve egy kicsit, hogy egész mást találsz majd a helyén?… Nem megfoghatatlan, hogy ma is tudod ugyanazt Empedoklészről, amit tegnap tudtál? Hogy ugyanúgy nyúlsz a cigaretta után, mint tegnap és holnap talán? Nem a legrejtelmesebb dolog-e, hogy valami mindig kérlelhetetlenül egyenlő önmagával?

– Miért akartál meghalni, fiam?

– Meghalni? Nem akartam meghalni. Csak meg akartam ölni magam.

A halhatatlanok bizonnyal éppen úgy vágynak a halálra – mint mi a halhatatlanságra.

Még a legtöbbnek lenni is milyen rettenetesen kevés e földön!

Soha nem érhetjük be önmagunkat. S ha önmagunkat beérnénk, akkor immár önmagunkkal nem érhetjük be többé.

Boldogság? Mindig csak a másoké létezik.

Kutatni csak az kezdhet, aki előre tudja, mit akar megtalálni; ami nem jelenti azt, hogy azt is fogja megtalálni.

A legváltozhatatlanabb törvényekben is megérezni az esetlegest; és minden esetlegesben a fellebbezhetetlenül törvényszerűt.

Minden írás voltaképpen meghatározás. Vagy valami közönségesen mindenki számára létező dolog meghatározása – vagy valami csak egyvalakiben létezőé (amikor is mintegy a meghatározás ad létet a létezőnek, kölcsönös táplálási viszony lépvén fel a meghatározandó és a meghatározott között; a meghatározandó csak a meghatározás által lesz létezővé: költészet).

Tehát tulajdonképpen minden írást aforizmának nevezhetnénk, a szó eredeti görög értelmében. To aphoriszma: a meghatározott.