A felszabadulásról

Miután a ferencvárosi rakodó pályaudvarról sikerült megszöknöm a deportáló vagonok plombára kattanó vasszája elől, Budapest ostromát a Svábhegy aljában töltöttem, ma már prózában alig közölhető, legfeljebb látomásként érzékeltethető körülmények között. Egy sült libafertály, egy fél rúd diós beigli, egy kis üveg törkölypálinka és száz Modiano-hüvelybe töltött cigaretta: ennek kellett volna létfenntartásomról gondoskodnia több mint hatheti ostrom idejére. Nagynéném hozta magányos karácsonyi lakomámul, aki a hidak felrobbantása előtti utolsó pillanatban még átmerészkedett Pestről Budára, hogy felkutasson. Hamis papírokkal, idegen környezetben, segélyforrás nélkül maradtam magamra – ki tudja, miért, megmentésre váró életemmel. Hogy egy-egy napig viszonylagos biztonságban érezhessem magam, huszonnégy óránként rohannom kellett a mindenfelől becsapódó akna- és razziatűzben a Németvölgyi út felső vidékén három lakás között, mert mind a háromban úgy tudták, hogy negyvennyolc órás szolgálatot teljesítek egy (nem létező) katonai alakulatnál. Az illegalitás körülményeire és feladataira teljességgel alkalmatlan alkatom eközben bizonyságul szolgált arra, hogy a jellemnek és idegrendszernek milyen váratlan rejtett tartalékai vannak, amelyek a körülmények szerencsétlen (vagy épp szerencsés) összejátszása folytán akár egy életen keresztül is rejtve maradhatnak. Nemcsak a pályaudvarról s az azután kijelölt, egész nyilasbandériummal őrzött kényszertartózkodási helyemről szöktem meg két nap leforgása alatt, hanem a következő hetekben egy Kossuth Lajos utcai táboricsendőr-razziából és a Németvölgyi úti nyilas párthelyiség komfortos tömeggyilkosságra berendezett pincéjéből is sértetlenül kivágtam magam, teljességgel valószínűtlen helyzetek és mai (valamint azelőtti) magam ismeretében számomra teljességgel érthetetlen viselkedési és cselekvési formák között. Nemcsak kishitűségemmel és gyávaságommal kellvén megküzdeni minden alkalommal, hanem az ezeket erősítő lelkiismeretemmel is, amely a sorsom alól való kibújást mindannyiszor a mások sorsát nem vállalás riasztó színében mutatta előttem. Mindenesetre, csupán a dolgok lírai és intellektuális feldolgozására hajló életem egyetlen „epikus” és „drámai” korszaka ez a néhány hét, az egyetlen időszak, amelynek lényege bennem cselekményszerűen és a cselekvés formáit öltve maradt meg. Ha valaha ki tudok törni még kialakított műfajaim – a líra, a rövidebb vagy terjedelmesebb esszé és a fordítás – sáncai mögül, amelyek szellemi mozgásomnak kedvező terepet biztosítanak, de egyben annak határait is megvonják, a dráma és epika nyíltabb mezőire, bizonnyal ez a rövid idő szolgáltatja majd hozzá az anyagot.

A „nagy forduló”, a mellett a csekélység mellett, hogy életem megmentését jelentette, s nemcsak a legelemibb értelemben, abban is, hogy kivetettségemből újra eredendő közösségem tagjává tett, újra részévé a nemzetnek, amelyhez születésemnél fogva tartozom, s többek között mint az élet joga után sorban a legelsőt, visszaadta a tanuláshoz való jogomat is, és alig keveredve ki a legmegalázóbb életveszélyből, máris takaríthattam társaimmal együtt annak az egyetemnek a tagjaként, annak az egyetemnek a romjait, amely, míg falai épségben álltak, kizárt e falak közül – emellett, mondom, a fent érzékeltetni próbált élményt és felismerést jelenti nekem a felszabadulás, annak felfedezését, hogy talán másra is képes lehetek, mint mások cselekedeteinek margójára jeleket vésni. S e lehetőségemmel azóta igyekszem is élni, amennyire lehet. Hogy az ember képességei nem eleve adottak, gondolatainak és reakcióinak iránya nem immanens jellemében magával hozott, ha úgy tetszik, hogy „a lét határozza meg a tudatot”, azóta nem megtanulandó tananyag, hanem a legszemélyesebben megélt tudás a számomra.

Véleményem szerint a művészettel szembeni alapvető tévedés a „lényeges események és jellegzetességek megörökítését” várni, vagy elsősorban ezt várni tőle. Ez előtt az elvárás előtt a régi korok mindenfajta művészete is eleve bukásra van ítélve. Az ismert irodalmak egyik legfényesebb fejezete, az i. e. VI–V. századi Athén irodalma ugyancsak könnyűnek találtatnék e mérlegen: a nagy tragikus triász összes drámája közül mindössze egy tárgyal korabeli eseményt, a lírikusok művében alig több szól ilyenekről. Shakespeare-nek, Racine-nak köztudomás szerint alig van drámája, amely közvetlenül a kor eseményeit tárgyalná. A reneszánsz legjellegzetesebb és legnagyobb alakja, Leonardo, szinte csak szentképeket hagyott maga után; s a „kritikai realizmus”-nak, a társadalmi regény legfőbb stílusának példaalakja, Balzac, hatalmas életművének szinte teljes egészében elmúlt eseményeket tárgyal. A mi korunk, a történelmi és társadalomtudományok hallatlan fejlődésének, a rögzített és mozgó képnek, a szalagra vett hangnak, a dokumentálás egzakt formáinak kora pedig különösképpen nem azt teszi a művészet fő feladatává, hogy az idő felhámján, hanem azt, hogy az idő hámsejtjei között keresse a maga sajátos területét. S ha azon gondolkodom, ahogy a kérdés szól, „mit kellene még megírni”, mindenekelőtt nem események és jellegzetességek jutnak eszembe. És legfeljebb arról van többé-kevésbé határozott sejtelmem, hogy nekem mit kellene még megírnom.

Eddigi életemnek majdnem pontosan a fele telt el a felszabadulás előtt, fele esik a felszabadulás utánra. Gyerekkorom és ifjúságom java évei olyan országban teltek, amelynek termelési és társadalmi viszonyai az adott világban eleve kizárták egy olyan fejlődés lehetőségét, amely az emberi értékek kibontakozásának jobban kedvezhetett volna. A legfőbb változás, hogy most olyan világban élünk, amely önmagában belül hordozza, legalábbis lehetőségként, az élet legfőbb anyagi és szellemi javainak gazdagodását. Ez olyan súly, amelyet az elmúlt huszonöt év sok keserű tapasztalata sem húzhat le a mérlegen. Más kérdés, hogy az anyagi életfeltételekben történt óriási méretű változást nem kíséri olyan mérvű változás a szellemi és lelki életfeltételekben, amilyeneket első reményeink vártak. Hogy egészen durván fejezzem ki magam: az életszínvonal valóban nagymérvű emelkedését nem kíséri a boldogságszínvonal hasonló vagy akár megközelítő méretű emelkedése. A társadalmi igazságosság összehasonlíthatatlanul nagyobb mérvét nem látjuk eléggé tükröződni az egyes emberi sorsok igazságosabb fordulásában. A művelődés széles körű terjedése nem jár együtt a szellemi élet hasonló színvonal-emelkedésével.

Legtöbb vitám most is ugyanazzal van, amivel, mióta csak eszmélni tudok, szerénytelenül szólva, a világmindenséggel, az emberi történelem egészével – mindennap vagy akár minden percben egyben úgy, ahogy abban a percben szembekerülök vele. Elsősorban nem azzal, aminek érvénye erre vagy arra a történelmi korszakra, akár a miénkre korlátozódik, hanem ami ma is, mint ahogy hosszú idő óta s feltehetően még sokáig meghatározza emberi létünket. Olyasmikkel, mint: hogy miért kell dögön élve fenntartanunk létezésünket; mért növi körül a szerelmet az idegbajok és tabuk, belső és külső tilalmak élősdi tenyészete; mért kell a jóra való hajlamainknak is szétválaszthatatlan szimbiózisban élniük gyanútlan gyilkos ösztöneinkkel, ahogy a tengermély halai úsznak békésen a cápa hasán; miért nem tudnak az emberiség által termelt nagyszerű eszmék ugyanebben az emberiségben békés és okos malomra találni, amely mindenki tiszta lisztjévé őrölné őket…

Ami a művészetet illeti, mindenekelőtt helyét és fontosságát kellene tisztáznunk. A mi társadalmunkban hol fontosabb, hol kevésbé fontos helyet jelölünk ki számára: csak azt a helyet nem találjuk, amely valójában az övé. A művészet, mint minden, egy bizonyos történelmi pillanat szülötte, de összehasonlíthatatlanul hosszabb életre szánt az embernél és bármilyen más emberi dolognál. Az egyén élete rövid, az ember teremtette anyagok és eszközök, ha soká fennmaradnak is olykor, ugyancsak igen hamar érvényüket vesztik, a tudomány felfedezései újabb felfedezésekkel helyettesíttetnek. A műalkotás az egyetlen, ami nem leletként marad az utókorra, hanem életként, nem történelemként, hanem minden pillanatban megújulásra kész eleven valóságként él, amíg él, olykor rendkívül hosszú ideig. Az egyetlen olyan jelensége emberi világunknak, amelynek nincs felezési ideje, mint a radioaktív anyagoknak, amely teljes egészében érintetlenül állja az időket. Már születése pillanatában is ilyenként kellene fogadnunk, s nem a pillanat közvetlen és múló igényei szerint ítélnünk meg; s nem is azok szerint élnünk vele.

[1975]