Lapok az Ómega-füzetből

A Kortárs felkérése itt van előttem, október 11-én kelt. Még aznap elő is kerestem ezt a régi füzetet, meg a Hármastükör-ben már közölt részleteit, azóta itt állnak az asztalomon. Sőt dokumentumok után is kezdtem kutatni, először a lila marokén mappában, amit isten tudja, mióta nem nyitottam ki, aztán a már lassan széteső szürke papírdobozban, amiben mindenféle akkori irat hever. Eléggé sikertelenül; alig találtam valamit, egy-két fényképet meg a hamis bejelentőmet a Tamás utcai albérletből, a nyilas néni saját kezű kitöltésében. Nem is emlékeztem a nevére. Jancenik Jenőné, ha jól olvasom. Ő is egyike azoknak – paradox módon –, akiknek megmenekülésemet köszönhetem. Igazán nem a saját jószántából. S gondolom, igencsak meg lett volna lepve, ha megtudja. Vagy ki tudja… Hiszen meleg levessel várt, mikor 1945. január végén [!] rehabilitálva [!] visszaérkeztem a Kékgolyó utcai nyilas pártházból, ahova feljelentésre elvittek. De erről nincs korabeli feljegyzésem, itt se lesz róla szó. Talán valamikor még megírom. Barátaimnak már sokszor elmeséltem. V. Pista azt mondta egyszer, hogy valamely „földönjáróbb” prózaíró egy fél életre megélne bujkálási élményeimből. De hát én csak egy „fellegekben járó” költő vagyok. És különben is kezdettől fogva meggyőződésem [erről van is korabeli feljegyzésem], hogy az írót nem az úgynevezett „élményei” teszik. Mindenesetre szinte semmit sem írtam meg eddig mindezekből.

Szóval itt volt a kezem ügyében az egész anyag, tulajdonképpen készen, csak épp ki kellett volna másolni [persze az elkerülhetetlen kihagyásokkal és apró igazításokkal; hiába, harminc éve jegyezgettem fel esténként, alig tudom ma már visszaidézni, miért is, talán bennük megvan valahol a magyarázat… harminc éve, akármily hihetetlen, de hát éppen ez a „harminc év” az alkalom az egészre]… Gondoltam, majd a rákövetkező napokban hozzálátok. Így halasztódott napról napra, s úgy látszik, akaratomon kívül [vagy mégis titkos akaratomból? ezt nem tudom eldönteni] megint máig, eddig a bűvös dátumig kellett várnom, hogy el tudjam kezdeni. Mint ahogy 44 decemberében a deportálást is egy héttel előbb kellett volna kezdeni [ahogy később megtudtam, s ahogy a körletben már akkor is többen rebesgették], s mégis pontosan eddig a napig, huszonnegyedik születésnapomig vártak vele. Mint ahogy két évvel később is november elejére volt tervezve párizsi ösztöndíjas évem kezdete, és különböző formaságok húzódása folytán úgy történt, hogy éppen ezen a napon, huszonhatodik születésnapomon érkeztem meg [mindazok után, amik után] diákkorom álmainak városába. Pontosan ugyanígy húzódott, minden látható ok nélkül, értelmes cél nélkül e jegyzetek rendezése is éppen máig. Ma el tudtam kezdeni… ezzel a bevezetővel.

Itt ülök az íróasztalomnál, 1943. március 14-én este 11 órakor, az úgynevezett „második világháború” negyedik évében, mikor még mindig nem dőlt el, mi és ki győz, és mikor még mindig nem vehetek részt ennek az eldöntésében. Csak itt ülhetek, mert eddig csodálatos és érthetetlen módon megkímélte életemet a kibomlott világ. Itt ülhetek, megvan a szobám, a könyveim, a bútorom, egy tűnő világ rekvizitumai, „tetsz-élői”, ha szabad ezt a szót használnom, még élőnek tűnnek, holott tudom, hogy meghalt a világ, amely rendjébe fogta őket, megszűnt az áram, amely élettel töltötte őket; én is megszűntem az lenni, aki mindez volt, csak egyelőre mégsem tudok más lenni. S hogy csak nemrég még mindez élt és hatott, nem számít, csak éppen még fájdalmasabb. Semmi sem régibb annál, mint ami épp most múlt el. Semmi se visszaidézhetetlenebb…

Itt ülök – bölcsen vagy balgatagon? – előkészítve magam egy olyan életre, amelyről magam is tudom, ha nem is akarom tudni, hogy minden mozzanatával egy elmúlt élethez kapcsolódik, még önmagamban is.

Hogy mi következik – ki tudhatja? Hogy nem jöhet vissza az, ami volt, sem jó, sem rossz vonatkozásaiban – mindenki tudja, aki lát és látni akar.

A kérdés az (amiért tulajdonképpen mindezt leírtam), hogy mindezt a legvilágosabban látva, s még annyi mást, amit nem érintek, közvetlenebb veszélyeket, a saját és szeretteim életének legembertelenebb fenyegetettségét – szóval mindent vagy majdnem mindent tudva, mi űz, mi sarkall mégis erre az útra, amelyen az íróasztal mellett ülve trappolok, éppoly kilátástalanul, mint rendíthetetlenül?

Nem kívánok nagy szavakkal és hatásos hasonlatokkal felelni. Annál kevésbé, mert sokkal egyszerűbb felelet kívánkozik tollam alá, ha bizonnyal sokkal kiábrándítóbb is – mint egyébként minden egyszerű emberi igazság. Így cselekszem, ezt teszem – azért, mert nem tudok másként cselekedni. Mert nincs mit tennem mást. Hogy még kiábrándítóbb legyek: ezzel töltöm napjaimat, mert egyszerűen nem tudom mással tölteni. Mert olyannak születtem és olyanok a körülményeim, hogy ez az egyetlen dolog, ami kitöltheti bennem azt az időt, amelyet az embernek valamivel ki kell töltenie: a létezés, az „élés”, a zóein.

Egy barátom azt mondja erre, hogy hősiesség. Bizonyára vannak, akik gyávaságnak tartják. Én nem tudom. A hős nyilván nem tud róla, hogy hős (akkor sem, amikor valójában az). Mint ahogy a nagy művész is – meg vagyok győződve róla –, bármennyire bizonyítsák is bámult és bámulatos művei, lelke legmélyén sosem tudja magát azonosítani azzal a képpel, amit ő maga még ifjúkorában a „nagy művészről” alkotott. Mert az ember önmaga legritkább megvalósulásait esztelen glóriával és irreális legendával övezi. Valószínűleg nem képes felérni értelmét egyszerűbben.

Ezekben a napokban, mikor tehetetlenül csak várom és hagyom elérkezni az elhárítás minden lehetősége nélkül azt az előre tudott napot, mikor majd aljas kezek közé kerülve magam is elaljasodom – szóval ezekben a gyötrelmes napokban, mikor minden percet szinte a véremként érzek kihullani magamból és az időből, nincs erőm, se kedvem (ami ugyanaz) a fogalmazáshoz. Így hát semmi sem marad ezekből a szinte „halál előtti”, ezekből a „d’outre-tombe” tépelődésekből, e zsúfolt és zsúfoltságukban oly kétségbeejtően üres (mert folytatás nélküli) időből.

Nem, mégsem vagyok hős. Még ebben a szerény formában sem.

Ma kaptam meg a behívót. Tulajdonképpen szégyellnem kellene magam, hogy még itt vagyok. Kortársaim, barátaim közül hányan mentek már el. S a szállingózó hírekből kivehetni, hogy hányan nem jönnek már vissza. De azért is szégyellnem kell magam, hogy én is elmegyek. Hogy ez a nyomorult papír ilyen hatalommal bír fölöttem…

Az ember azáltal lesz becstelen és aljas, hogy mások becstelenek és aljasok vele szemben. Becstelen lesz – mert nem tud lemondani arról, hogy megtorolja a becstelenséget. S kissé már akkor is becstelen, ha kénytelen a becstelenséget elszenvedni.

A Noa-noá-ról tervezett s már félig megírt írásomból se lesz semmi.

Jobbkor (vagy rosszabbkor) nem is kerülhetett volna kezembe a világból való kihullásnak és egy új világ találásának ez az édes és tragikus idillje. Most, mikor a legzsúfoltabb, legmocskosabb, legkényelmetlenebb, legbambább és legaljasabb élet vár rám, civilizációnk végső remeke: a kaszárnya, illetve a kaszárnyának is végsőkig tömörített lényege, a tábor… Ó, arany testek és rőt síkok, éjszín hajak és rózsaszín keblek és rózsaszínű gyümölcsök szigete! kék tenger és violás nagy üres ég! és nagy gardéniák, a langy szélben illatozók… Hadd írjam még ide ezt a Baudelaire-sort:

amely magyarul is épp ilyen szívfájdítóan szép, Tóth Árpád fordításában:

Aztán forduljunk be a falnak:

Szinte belőlem szakadnak ki múlásukkal ezek a napok… vagy:

Esszéterv (ha még egyszer lesz rá módom): Öngyilkos ifjú búcsúlevele Mesteréhez.

Holnap déli tizenkettőkor vonulok be.

Leszereltem.

(A törvényességnek milyen komikus [és számomra, úgy látszik, sorsdöntő] tehetetlenségi nyomatéka az a bűvös szó, amely a sorozásom óta ott áll egy kartotékon: „Alkalmatlan”? A kiirtásra mindenki alkalmas. Holott mi másról van most már szó igazában? És mégis – akármily hihetetlen – e szóba foglalt törvényenergia, tehetetlenségből, még mindig működik valahogyan. Szóval: „leszereltem…”)

Huszonhárom éves vagyok (nem is egészen) – és bár akármily hosszú és alkotásra szerencsés élet álljon is előttem (merő hipotézis, aminek az összes valószínűségek közt a legkevesebb a valószínűsége), nem lesz elegendő eddigi élményeimet „feldolgozni”, szétbontani és összerakni, kusza idejüket valamiféle időtlenségbe rendezni.

Nem értem, mit beszélnek összevissza élményről és élménytelenségről az irodalom élményhajhászai, akik zsibongó eseményeikről tudósítják a világot, és azt hiszik (vagy nem is hiszik), hogy az költészet. Élményei mindenkinek vannak, a legszürkébb hivatalnoknak is. Hát még egy rablógyilkosnak! Vagy a védtelen asszonyokat, gyerekeket mosolyogva mészárló SS-legényeknek szerte Európában!… Talán ez kell nekik, hogy írjanak? Akkor csak rohanjanak az élmények után.

De tőlem távoztasd el, Uram, őket, elegem volt belőlük. És add, hogy jöjjön a termő és tiszta üresség, örök eged és földed között.

Az előbbihez és Felszín és mély című versemhez. Most bukkanok rá, Berzsenyi olvasása közben, erre a Jean Paultól idézett mondatra: „Nem hánykódó, hanem sík tenger tükrözi a mennyet.”

Minden este úgy búcsúzunk el szeretteinktől és szobánk meghitt tárgyaitól, mintha hosszú és bizonytalan utazásra indulnánk. Ó, ágy törékeny hajója! Éjszaka kétes tengere! Ó, mindennapi sötét és veszélyes utazás, amelyből sosem biztos a visszatérés! Sőt minden reggel új csoda, hogy visszatértünk, új csoda, meglepetés és öröm. Ó, pihentető hánykódás a semmiben! Ó álom! Holnap reggel vajon felébredek-e?

„Holnap reggel.” Felébredtem. De vajon igazán „meglepetés és öröm”-e az ébredés? Az erre a világra ébredés. Még ha egy másik világra lehetne ébrednem…

Minden konjunktúra között a legotrombább, a legellenszenvesebb a konjunktúra-ellenesség konjunktúrája. Konjunktúrája ugyanis mindig a rossznak és az alávalónak van: akik ezt használják ki, nem érdekelnek, ők csinálták azt, aminek aztán őrájuk van szüksége. Aljasok az aljasságban. De sokkal rosszabbak, akik a nemességben aljasok, akik bizonyos, erre alkalmas korokban (ó, a miénkben! ) a nagylelkűségből csinálnak maguknak konjunktúrát; ami nem arra való.

Az erkölcs azt mondja: Azokat szeretem legjobban, akiket nem szeretek… (Vagy azokat kellene szeretnem?)

A gyűlöletre való képesség az embernél fordított arányban áll az átélő-, beleélőképességgel. Mennél inkább önmagába van zárva, önmagára van korlátozva valaki, annál hevesebben képes gyűlölni azt, ami nem ő. De mennél több életre képes az ember (vagy kénytelen – de képesnek vagy kénytelennek lenni valamire, nem ugyanaz-e? az ember arra szerez képességet, amire kényszerül; s csak arra kényszerülhet, amire már képessé lett… ), szóval minél inkább átéli egy adott pillanatban azt, ami nem ő, pl. azt, amit épp gyűlölni kezdene – annál inkább képtelen gyűlölni azt –, ami most már akarva, nem akarva egy kicsit ő maga is.

Aki, alkatánál fogva minden lehet, nem gyűlölhet semmit, mert mindenben megtalálja önmagát. Nem bánthat senkit, mert mindenkiben önmagát bántja; abból, aki megbántott, minden pillanatban átváltozhat azzá, akit megbántottak. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél?” – Nem; hanem mert máris önmagadat ítélted el.

Ez persze igaz is meg nem is (mint kétségbeejtően minden, amit gondolni tud az ember). Mert hogy ne legyünk képesek gyűlölni azokat, akik mást se képesek, csakis gyűlölni? Ha egyáltalán nem vagyunk képesek gyűlölni, hogy legyünk azonosak még azokkal is, akik csak gyűlölni képesek? Mégis, mindezen a logikailag megoldhatatlan ellentmondáson túl, úgy érzem (éppen most érzem így? igen: éppen most akarom így érezni), csalt az antigonéi jelmondat lehet enyém, méghozzá az eredeti, lefordíthatatlan értelmében: csak együtt szeretni, nem együtt gyűlölni születtem én…

Babits születésének hatvanadik évfordulója. Zártkörű ünnepség a Baumgarten-alapítvány előadótermében. Ahogy mondani szokták: „tout Paris”. S ez a mi esetünkben a kis magyar irodalom egészét (vagy számomra számító egészét) jelenti. Micsoda forgatag! Mennyi halhatatlanság-igény egy teremben!… Elnéztem őket: az idősebbeket és kiforrottabbakat, a kivénhedteket, a csúcsponton levőket, a lefelé haladókat, a reménységeket és ígéreteket, a megrekedteket, a fényeseket, a fényteleneket, az igaziakat és a talmikat, a nagyokat és a magukat nagynak képzelőket, a sikereseket és a sikerteleneket, a nyíltakat és a sértődötteket, s aztán kortársaimat és barátaimat, az indulókat (a hová indulókat?…) Micsoda gyűjtemény.

Szabó Lőrinc beszélt először. „Első mesterem”, az ő első mesteréről. Aztán Illés Endre, majd Emici. Végül Sanyi állt a pódiumra, mint egy harmadik elemista az évzáró ünnepélyen, elkezdte húzni hangja cérnavékony fonalát, mely talán még termeténél is cingárabb… De ez a vékonyka kis hang eredendő naivság és bonyolult elmélyedés kettős fonalából van összesodorva: a legkülönösebb kettősség. Akár az írása abban a hosszú levélben, amit nemrég kaptam tőle… Örültem, hogy hosszú idő után megint személyesen is találkozunk. Ha csak pár napra is, hiszen vissza kell utaznia. Vele tudom legjobban megosztani azokat az eléggé rendhagyó és magányos gondolatokat, amiket a költészetről mostanában gondolok…

Babits tegnap lett volna hatvanéves. Én ma lettem huszonhárom. Mikor ő huszonhárom volt, én még az időtlenségben lebegtem, várva (?), hogy egyszer belém is belém költözik az idő és létre hív. Mert ennyi az egész. Kívülünk nincs idő és az időn kívül nem vagyunk. Általunk van, és mi őáltala.

„…És mondd meg nekem, ó, Apollodórosz, mi méltóbb módon sirathatjuk meg a mi egyetlen Mesterünket, mintha most és éppen most, friss fájdalmunk áradatán megkérdjük egymástól és önmagunktól, miben is áll ez a fájdalom, mely elragad és oly megállíthatatlanul sodor tova bennünket, ahogy őt viszi ismeretlen partok felé az Illysos? Mit siratunk meg Hádészba szállt szeretteinken, ó, Apollodóroszom, lelkem egy fele, drága barát?…”

Flaubert (akinek levelezését még most sem unom olvasni) azt írja a 70-es háború idején, sosem fogja elfeledni kortársainak, hogy megismertették vele a XII. század barbárságát. Felháborodása jogos volt és érthető. De mit szólhattak a XII. század emberei? És mit szólhatunk mi? Velünk csak a saját századunk barbárságát ismertették meg. A magunkét. Fogjuk be a szánkat.

„Eme de Anütosz kai Melétosz apokteinai men dünantai, blapszai de u.” (Szókratész Védőbeszédéből. Xenophón)

Az ember mindig a közelállót hajlandó gyűlölni, akivel szemben értelme és hatása lehet a gyűlöletének, akit ismer, ha mindjárt nem is az a legméltóbb rá. Mit kezdjünk azzal a gyűlölettel, melyet egy sosem látott, sosem ismert emberrel szemben kellene éreznünk? Mi és itt, e gyűlöletes és keserves napokban, a gyűlöleten kívül más termést nem hozó időkben, hazánkfiait gyűlöljük jobban a náluk is gyűlöletesebbek helyett.

Ugyanezt láthatta Flaubert is, mikor így kiált egy 70-ből kelt levelében: „Rochefort fontosabb nekik, mint Bismarck!” Valóban: mily balgaság! De mennyire természetes! (Mint majdnem minden, ami ostoba. Mert úgy látszik, a bölcsesség az embernek nem „természete”.)

„Visszasüllyedtünk talán a faji háborúk korába? Félek, igen. A készülő rettenetes mészárlásra még csak ürügyet sem keresnek… Még egy század leforgása előtt sok-sok millió ember fog egymás vérében gázolni.” Flaubert, George Sand-nak, Croisset-ből, 1870. augusztus 3-án, szerdán este.

Nincs ostobább és nevetségesebb, mint azon töprengeni – és legtöbbünk ezt teszi –, hogy mik voltak a zsidóság bűnei, melyek ezt a szerencsétlenséget hozták rá. Mintha a bűnök hoznák a szerencsétlenséget! A javíthatatlan vallásos koncepció! És önsanyargatóan keresni, önmarcangoló diadallal felmutatni hibáinkat és rossz tulajdonságainkat, amelyek természetesen szépszerivel akadnak, mint ahogy akadnak minden nép, réteg, nemzet, társadalom vagy bárhogy nevezett önkényesen kiszakított közösség közös vonásaként is.

Az ok bizonnyal nem bennünk volt; indok (ha kell) természetesen bőven akad. És: „Bármi csekélyke az indíték, kap rajt a haragvó” – olvashatjuk Juvenalisnál (XIII. szatíra, 183. sor). Vagyis tulajdonságaink e játékban nem az előbbrevalók, csak az utóbb keresettek. És indokot keresni, indokra találni igazán nem nehéz ott, ahol emberekről van szó.

Schopenhauer, igaz, keserű és kiábrándult bölcs, de azért csak bölcs, sajnos, amikor azt írja, hogy a németek legazemberezik a franciákat, a franciák állatszámba veszik a németeket, az angolok lenézik az olaszokat és az olaszok undorítónak tartják az angolokat; és mindegyiknek igaza van. Akármelyik nemzetet (vagy: lásd fentebb) választja ki a sors, a történelmi helyzet következtében egy a helyzetet felfogó és többek közt a saját szerencsétlenségei folytán is benne felgyűlt aljasságában azt kihasználó másik embercsoport (vagy: mint fentebb) által: mindegyikben lehet elég indokot találni az üldözésre; ha az üldözőben előbb megvolt rá az ok. Vagyis: ok az üldözőben, indok az üldözésre kiszemeltben: mindez előttünk nem adhat igazolást az üldözésre. Mindennek a nyitját máshol kell keresni. Megoldását máshol találni.

(Csak ott ne találjuk, ahol Flaubert: „az emberiség természetes állapota a vadság”.)

Egyébként hogy mi fog történni velünk? Egyszerű. Semmi olyan, ami emberekkel nem történhetik meg. Mindarra pedig, ami emberekkel megtörténhetik, el kellett készülve lennünk születésünk percétől kezdve, és el kell készülve lennünk halálunk percéig.

Gyönyörű tavaszi délelőtt. Alig hiszem el, hogy a 6-os villamos pótkocsijának hátsó peronján utazom (csak itt utazhatom), sárga csillaggal a zöld tweed zakómon. A megállóban egyszerre észreveszem, hogy R. Gy. készül felszállni. Azonnal kifelé fordulok, a másik oldalon rákönyökölve a szerencsére éppen szabadon hagyott ajtórácsra; nem szeretném sem azt, hogy tudomásul kelljen vennem, hogy fél szóba állni velem; sem azt, hogy szóba álljon velem, és közben kényelmetlenül érezze magát. De máris érzem puha érintését a karomon. „Szervusz, hogy vagy?” Egyszerre elönt iránta a hála. De szinte ugyanabban a pillanatban a méltatlankodás is, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy hálát érezzek azért, hogy szóba állnak velem? Hajlandó vagyok, hajlandó lennék, mégiscsak hajlandó leszek előbb-utóbb magam is elfogadni ezt a helyzetet, amelybe belekényszerítenek? Hiszen akkor magam is azzá aljasodnék, amivé azok, akik ezt teszik, vagy tenni hagyják velem. Állunk a peronon, tudom, hogy benne is ugyanezek az ellentmondásos érzések és gondolatok keresztezik egymást: csak visszájáról. Nemigen tudunk mit mondani egymásnak. Csak valami meleg jár a szívünk körül. És valami hideg fut át rajtunk.

Két megállóval előbb szállok le, mint kellene. Ez az egyetlen jó, amit a kapott jóért cserébe én adhatok neki. Megnyugodva megyek a sugárzó tavaszi napsütésben. (Pedig az utcán járva még kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint a villamoson. Ezt se tudom, miért.)

Vigasztalásul: Asinius Pollio írja Kr. e. 50 körül: „Előbb mindennek sokkal rosszabbra kell fordulnia, mielőtt jobbra fordulhatna.”

Délután 5 óra; ágyban fekszem, kis gyertyacsonk világít; így írok; csak azért, hogyha megérem, legalább valami nyom, valami írás maradjon ezekből a napokból; ha másért nem, legalább a kézírásom miatt, hogy milyen volt. Bár hideg van a szobában, kissé gémberedett a kezem. Két hete tart a város ostroma, két hete nincs villany, se gáz, se víz, se fűtés, se élelem, nem tudok semmit Anyámról, se barátaimról… Györgyiről már egy hónapja nem is tudhatok… Idestova tíz hónapja nem írtam semmit, életem legkeservesebb, legizgalmasabb és „legélménydúsabb” időszaka alatt mit is írhattam volna? És mikor? És hogyan? – Most is csak ezt a pár sort írom, s még azt, hogy… ebből a mélységből aztán igazán csak az „ewig Weibliche zieht uns hinan”… Katalin, Märy, Tubi, Kató, Ágnes – ti adtok ennem, ti tölttök cigarettát, ti járkáltok értem és helyettem golyózáporban és csendőrök között, ti vagytok a homokzsák előttem és a szalmazsák alattam, ti adtok testetekkel melegített puha ágyat az ágytalanságban, és vizet a víztelenségben, és gyöngédséget és lehetőséget a gyöngédségre a gyöngédtelenségben. Ti vagytok azok, akik éppen a bajban nem hagyjátok el az embert – magatokban és másokban –, ti vagytok azok, akiket éppen a bajban nem hagy el erőtök és leleményetek. Csak ti tudtok – nemcsak megváltani, ahogy az istenek; segíteni is, ahogy az istenek se…

Most végre-valahára egyszer, annyi törvénytelenség után, vigyázzunk a törvényekre! Tudjuk meg, hogy az emberi törvények nem változtathatatlanok, és főként a törvényhozók nem tévedhetetlenek.

Az athéniak tízévnyi időtartamra, mintegy „próbaidőre” fogadták el Szolón törvényeit.