Variációk egy régi mondatra

Emlékszem, tizenöt-tizenhat éves koromban olyan felnőttnek éreztem magam, amilyennek, azt hiszem, azóta se. Olvastam már jó néhányat a világirodalom „nagy regényei” közül, s ezeknél is nagyobb izgalommal a Filozófiai Írók Tára néhány kötetét, pontosabban akkor még csak kettőt: Sebestyén Károly válogatását a Szókratész előtti görög gondolkodókból és Giordano Bruno dialógusait az Egyről, a Sokról és a Végtelenről. A világ, az én világom megértését illetően azonban a legtöbbet – s ez aláhúzza a kortárs olvasmányok és események különleges szerepét szellemi fejlődésünkben – egy nyilas hetilap véletlenül a kezembe került cikkének köszönhetek, amely Hitler nagy beszédét ismertette lelkes kommentárok kíséretében, abban is egy mondatnak, amely – tréfa és túlzás nélkül – talán kiinduló pontja világnézetem fejlődésének. Ezzel érkeztem meg a múlt tetteiben, gondolataiban, meséiben tett veszélytelen kalandozásaim közül saját korom veszélyes valóságába.

Úgy látszik, a Háború és békéből megismert történelmi-politikai bonyodalmak és háborús iszonyatok, valamint az a tény, hogy a regényes mintaképnek érzett Jordanus barátot (akiről egyébként húsz évvel később római szobra láttán írt versem minden bizonnyal főként e gyermekkori olvasmányemlékemből fakadt) őszinte és szenvedélyes tudományos kutatásaiért, az egységről, a számról és az alakról szóló izgalmas fejtegetéseiért más emberek képesek voltak ép ésszel elevenen megégetni – mindez úgy látszik, nem értette meg velem az emberi történelem napjainkig tartó folyamatából azt, amit egyetlen hitleri mondat egyszer s mindenkorra megértetett velem: „Többre becsülöm egy mecklenburgi parasztfiú hátulját, mint Einstein fejét.” Valóban remek mondat, egyike azoknak a ritka találatoknak, amelyeknek sikerül néhány szóba belesűríteniük szerzőjük teljes gondolatvilágát, sőt megjelölniük e gondolatvilágból születendő tettek egész sorozatát. Elismerést érdemlő mondat: kilenc szavában ott a nácizmus szinte teljes ideológiája, a népre hivatkozó demagógia, amely mögött az ember mélységes megvetése rejlik, a teljes emberi kultúra megtiprása, mely a faji felsőbbrendűség szörnyábrándjával álcázza magát. Örvény-mondat, mely alatt már jó előre ott tátong a tömegsírok meszes ingoványa. Félelmetes teherbírású és rugalmasságú mondat, mint azok a szintetikus anyagok, amelyek önmaguk sok százszorosára tudnak tágulni: egy egész világpusztítás irdatlan terve belefér.

E mondat olvasásától számíthatom felnőttségem kezdetét. Ezzel megérkeztem saját koromhoz. S ahhoz a felismeréshez, hogy a „történelmi” Giordano Bruno története is egy valahai jelen; s a magam kora is történelem.

Az, hogy nem háromszáz éve Rómában, nem is százhúsz évvel ezelőtt a Berezinán, hanem az én közvetlen közelemben is le lehet írni, ki lehet nyomtatni, meg lehet vásárolni, el lehet olvasni, olybá lehet venni, mint ami létezik, ilyen gyerekésszel is világosan megítélhető, égbekiáltóan aljas ostobaságot, hogy számításba lehet és kell venni életünket meghatározó tényezőként olyasmit, aminek képtelenségét – úgy érzi az ép ész – bizonyítani se kell, oly nyilvánvaló, teljesen felborította eddigi világképemet. Arra a döbbenetes tényre ébresztett, hogy a világot nem az értelem kormányozza, és arra a mindennél előbb való feladatra, hogy nincs főbb tennivalónk e földön, mint elősegíteni, hogy ami a világot kormányozza, az értelem legyen.

Szellemi szövetségesek után immár e feladat szempontjából néztem. Így találtam rá – többek között és csak úgy sommásan – a „franciákra”. S ez megint csak egész további szellemi fejlődésemre elhatározó lett.

Mindez arról jut eszembe, hogy a napokban mélységes fájdalommal döbbentem rá: egy hozzám hasonlóan szellemi érdeklődésű tizenöt-tizenhat éves fiút ma a franciaországi hírek, tettek és mondatok tehetnek ily módon felnőtté. S a szívem összeszorul.

S nem is csak a „szennyes” algériai háborúról és még szennyesebb afrikai vérengzésekről szóló hírek. Tudom tapasztalatból is, az ilyen, mégoly megdöbbentő, de teljességgel „politikai” események sokszor kevéssé jutnak el a szellem varázsától frissen érintett serdülő fiúk eszméletéig. Nem, a hírek a francia művelődés évszázadaitól legjobban megszentelt helyről is érkeznek, s éppen arról a pontról, amelyet hajlamos voltam magam is olykor kissé a világ közepének érezni.

Múlt nyáron Párizsban a Luxembourg-kert felől a Szajna felé igyekezvén, megálltam egy percre egy lépésnyire e „világ közepétől”, a rue Bonaparte 42. sz. ház előtt, rézsút szemben azzal a hellyel, ahol Párizs legrégibb temploma, a Saint-Germain-des-Près-i apátság és legújabb műemléke, Picasso Apollinaire-szobra áll. Álltam a rue Bonaparte 42. előtt, felnéztem az ablakokra, amelyek mögött Jean-Paul Sartre fáradhatatlan elméje működik.

Az utóbbi hetek során, nyomomban, mások is megálltak a Bonaparte utcán. Valószínűleg nem a ragyogó déli napsütésben. Inkább éjszakának idején. S nem azért, hogy tiszteletük és megbecsülésük láthatatlan adóját leróják, hanem hogy gyilkos kezük nagyon is hatásosnak kívánt jelét lopva rajta hagyják a falon.

A francia rendőrség mindeddig nem találta meg s nem tartóztatta le a merénylőket (mint ahogy a több száz további merénylet elkövetőit se nagyon). S nem is nagy erőfeszítést fejt ki e téren.

De mostanában mások is megállnak a Bonaparte utca 42. előtt. Gyakorta és nem egyedül. A francia szellem ősz nagyságai, világhírű művészek mennek ki az utcára, mint a kisdiákok, és nyomukban a diákok névtelen tömegei. Akik sokra becsülik a maguk és mások fejét. De nem becsülik le a plasztikbombákat ragasztó kezek s a mögöttük álló hatalmak erejét sem. Azért írom sebtében ezt a pár sort, hogy egy pillanatra magamat is ott érezzem a Bonaparte utcai tüntetők között.

Meg azért, hogyha szerencsére magyarul már egyetlen fiatalember sem olvashat olyan kinyomtatott szót, amely a banditák bombáját többre becsüli Sartre fejénél, minél több olyan szót olvashasson, amely idejekorán megérteti vele, hogy a Giordano Brunóktól és Bellarmin bíborosoktól egyenes vonalat lehet húzni a Sartre-okig s a plasztikőrökig – s azokig is, akik nem fogják el ez utóbbiakat, és nem tiltakoznak ellenük.

Sartre szerencsére nem esett áldozatul az ismételt bombamerényleteknek. De veszedelmes lenne levonni ebből a költőien kínálkozó következtetést: íme a szellemen nem győzhet a plasztikbomba. Még veszedelmesebb lenne azonban az ellenkezője: belenyugodni abba, hogy a bomba fölött úgysem győzhet a szellem. Csakis az emberi értelem győzhet az új és új barbárság felett. De nem az a szellem, amely a maga szellemvoltában látja sérthetetlenségének biztosítékát. Csak a harcos értelem. Amely küzd azért, hogy az emberi agy, az anyag e legmagasabbrendű földi megvalósulása becsesebb legyen előttünk minden egyéb testrésznél.