Strófák egy gyerekszerelemről

A Nyugat nekem mindenekelőtt egy tipográfia képében megjelenő vágyálmot jelentett – ennek az emlékét jelenti, ha rágondolok, rám törő erővel még ma is. A mindenekfelett áhított, szinte misztikus inkarnációt, amelyben majd titkon óhajtva sejtett költő voltom egyszer testet ölthet. Mert abban semmi kétségem nem volt: akkor leszek költő, mikor szavaim ezekben a minden más könyv vagy nyomtatvány szedésétől egyaránt eltérő metszésű Holzhausen garamond kurzívokban realizálódnak. Hiába jelentek meg már verseim középiskolás fővel az ország legnagyobb napilapjaiban, az Újságban, a Pesti Naplóban, a Magyar Hírlapban, a Pesti Hírlap Vasárnapjában, sőt, a Szép Szóban, sőt, önálló kötetben is: mindez csak lét alatti létnek számított: „És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel – valamit hozott tőle a ‘Nyugat’” – olvastam már kisgyerekként apám Karinthyt idéző soraiban. Én is erre a „karcsú szép betűkkel” feldíszített ünnepre vártam.

Ez az ünnep – a maga formális szertartásával – elég sokáig váratott magára. Lényegét tekintve azonban szinte a vártnál is hamarabb elkövetkezett. Saját ellentétének alakjában, amely azonban, paradox módon, mégis önmagával volt egyenlő.

Nem hiszem, hogy leközölt versek valaha is olyan büszkévé tehettek volna valakit, mint engem az Illyés által saját kezűleg visszaadottak: az első Nyugathoz vitt kézirataim, tizenhét éves koromban. Mert Babits és Illyés kézzel, ceruzával írt megjegyzéseit viselték a hátlapjukon.

Megírtam már (az Új Írás fiatal írókról rendezett ankétján, 1969-ben), hogy önmagam előtt Illyés bírálatának utolsó mondata, annak is, nyilván minden különösebb szándék vagy mérlegelés nélkül odavetett, legutolsó szava avatott költővé. Nem is az, hogy „igen figyelemre méltónak” tartotta, „bár idegen hatástól még meg nem szabadult” verseimet, hanem, hogy „alkotásoknak” nevezte, nem is csupán ezeket, de már, előlegezve, a bemutatásra kért „újabb” próbálkozásaimat is. S még ez sem volt elég. Egy másik kéziratom hátlapján ott állt Babits keze írása is. Harminchárom év múltán és ebből az alkalomból, úgy érzem, félreértés nélkül ezt is idemásolhatom (híven követve a helyesírás sajátosságait és következetlenségeit): „Baudelairei hangok: de ez nem pusztán külsődleges hatás. A baudelairei formát belső rokonság indokolja. Csakhogy ez a fajta költészet, ez a páthosz, ez a versforma tisztább és hibátlanabb zengést kívánna.”

A lovaggá ütés – ha nem is a nyilvánosság előtt, a szokásos ceremóniák közepette, csak így, mintegy konspiratív módon – számomra ezzel megtörtént. S talán még büszkébbé téve az által, hogy egyelőre csak az én titkom maradt.

Aztán, nem is oly sokára az 1940. december 1-i számban ott volt az első kinyomtatott vers is. Éppen huszadik születésnapomon. Több, mint harminc év múltán is szégyelljem-e még elárulni a gyerekesen kicsinyes gyönyört, amivel nemcsak a megjelenés ténye, hanem a megjelenés körülményei, a vers tördelése is eltöltött? Hogy versem, egy körkérdés válaszait követően, a harmadik helyen szerepelt a számban, közvetlenül Weöres verse és Illyés novellája után. Egy lapon Illyés elbeszélésének néhány soros befejezésével. Illyés a szerkesztő – fonogattam magamban az őrült képzelgés szálait (olyasmit tulajdonítva neki, amire nyilván legkisebb gondja se volt!) –, ha valaki, ő igazán megválaszthatja, kivel kerüljön a neve egy oldalra. S el is soroltam magamban a szám tartalmából, ki mindenkit választhatott volna e célra helyettem. A Nyugatnak ez az oldala nekem az a tükörsima jégmező volt a megáradt folyó tengernyi vizén, amelyet Illyés novellája ragyogtatott fel, s amelyen az ő hőse repült, „megszárnyasult lábával”; „a kamaszizmok tündérszárnyán”, ahogy évtizedekkel később Illyés, könyvben való megjelentetésekor, átkeresztelte ezt az eredetileg Bennszülöttek című novelláját, az új címmel mintegy az én akkori első suhanásom mámorát is telibe jellemezve; mint az ő korcsolyás garabonciása előtt, „a világ egyszerre kinyitotta kapuit” énelőttem is.

Kell-e mondani? mindezt annak az érzékeltetésére idézem fel, milyen varázslatos delejjel vonzotta magához a Nyugat még létezése ez utolsó pillanataiban is minden valamirevaló írói indulás bálványkereső áhítatát. Volt-e azóta (vagy akár annak előtte) folyóirat, amely kézirata visszaadásával nem kétségbeejteni, hanem boldoggá tenni tudta a kezdő írót? nem elkedvetleníteni, hanem előrelendíteni? nem eltaszítani, hanem még jobban magához láncolni? A Nyugat neve nemcsak egy korszakalkotó irodalmi áramlatot, nemcsak csodálatos írók nagy együttesét jelentette, hanem egy sajátos szerkesztésmódot is, s a szerkesztés módja (ebben az esetben, az Osvát hagyományait folytató Babits és Illyés esetében nyugodtan mondhatjuk: művészete) egy nemzet irodalmi életének fő meghatározója. S éppen, mert ma irodalmi életünk e művészetnek olyannyira híjával van, a Nyugatra emlékezve nem lehet róla megfeledkeznünk. Ma, úgy látszik, ugyanolyan nehéz ezt utánacsinálni, mint amilyen könnyűnek látszik, így elmondva; mint amily magától értetődően történt a Nyugat Vilmos császár úti szegényes, könyvekkel rakott, poros, avítt berendezésű két szerkesztői szobácskájában. Hogy az akkor már évek óta nagybeteg, ezüstgégén ziháló főszerkesztő, a máris nagy tekintélyű ifjú társszerkesztővel megosztva, külön, írásban véleményezi első benyújtott verseit annak a középiskolai diáknak, aki még két év múltán megjelent első versével is a több nemzedéket felnevelt Nyugat legfiatalabb munkatársa lett.

Akkoriban mindenütt én voltam a legfiatalabb. Weöres Sanyi akkorra már rég kinőtt a csodagyerekségből. Devecseri Gabit, egyetlen közeli barátomat a Nyugat munkatársai közül, külön büszkeségemül, én ütöttem el ettől a részegítő rangtól. A többiek közül az ifjabbak is jószerint tíz évvel korosabban ültek a Dunakorzó-kávéházi Nyugat-asztalnál, ahová az első kéziratok visszakapása után (rendhagyó módon, mert ehhez általában csak a már megjelenésre érdemesítetteknek volt joguk) meghívást nyertem.

De legfiatalabb voltam a Szép Szó kedd esti szerkesztőségi óráin s utána a Hangli-beli sörözéseken is; a Hajnal Annáék lakásán egybegyűlt Tóth Árpád Társaságban; a Szerb Antal híres Száz Versének fordítói névsorában; a Vajda János Társaság pódiumán; a Bóka László Weöres Meduzájáról 1944-ben írott kritikájában felsorolt „legifjabb költőnemzedék jobbjai” listáján; s a háborús évek magyar költészetének szerény, a mai körülményekhez képest inkább nyomorúságos kivitelűnek mondható, mégis legelőkelőbb, mert Babitscsal kezdődő seregszemléjén: a Költészet Tavasz 1940 című antológiában s folytatásaiban, a mai Szép Versek nem méltatlan elődjeiben is. Mind e kisebb és nagyobb bolygón, amely, még ha olykor az elszakadás szándékával is, a Nyugat nagy csillagának vonzatában keringett és csóvázott, mint egy tejút.

Legfiatalabb lettem volna a Babits-Emlékkönyv munkatársai között is.

Ha elmondtam, mit jelentett számomra a Nyugatban való megjelenés kitüntetése, a mellőzés szégyenét se hallgathatom el. Az is a korhoz tartozik. S ugyanazt példázza.

Sokáig magamnál őriztem – sajnos, azóta elvesztettem – B. M. sírjára című szonettemnek azt a gépiratát, amelyen Illyés kézírásával volt olvasható a nyomdai utasítás: borg. ant. Magamnál őrizhettem, mert – nyomdába mégse került. Gellért Oszkár kezéből kaptam vissza, akkor, amikor már a korrektúráját remélve jártam fenn a szerkesztőségben; azzal a, bármily tompító kesztyűbe burkolt, mégiscsak ökölcsapással, hogy „nagyon sajnálja”, de az „arányszám” már úgyis rosszabb a kelleténél; és hát… én vagyok a legfiatalabb.

A Gellért Oszkár iránt érzett – minden erőfeszítésem ellenére egészen soha le nem küzdhetett – keserűségemet igazság szerint mindjárt az Emlékkönyv megjelenése után enyhítene kellett volna azoknak az alpáribbnál alpáribb (bár, fájdalom, volt, hogy érdemes írótól származó) cikkeknek, amelyek a denunciálás szintjén taglalták – a legnagyobb magyar költő emlékének szentelt közös író tisztelgés alkalmából! – e nélkülem is menthetetlenül „rossz arányszám” részletes és pontos adatait. Tudtam, Gellért, személyében is, nehéz helyzetben van. De hát – gondoltam még azután is keserűen –, mikor az én szegény szonettem már úgysem osztott-szorzott volna ebben a szégyenletes aritmetikában…

Mindenesetre: a valaha netán felém irányuló elismeréstől való bármiféle jogtalan, erőszakos diszkrimináció általi elüttetésem nem hathatott volna, és nem hathat semmikor rám olyan mélységes szomorúsággal, mint ez: hogy attól ütöttek el, hogy hódolattal adózhassak annak, aki iránt a kibírhatatlanságig tele voltam hódolattal.

Pedig ez a hódolat – pontosabban: a Babits iránti érzelmeim bonyolult összessége – maga is tele volt ellentmondással.

A Nyugat nagy íróinak legtöbbjét én nem íróként és „nagyként” ismertem meg, hanem – bácsiként. Frici bácsi olyan kedvesen bolondos volt, és döcögve lógázta kezében különös alakú, fekete, lakk táskáját, amelynek vörös bőrből volt a belseje. Desiré bácsi megvárt apukával az iskolakapuban, és ott, a Markó utca közepén, fölemelt a feje fölé, a magasba, aztán habos kávéval vendégelt meg egy sarokkal odébb, a diákoknak tilos Seemann-kávéházban. Milán bácsinak olyan furcsán rángatózott az arca. Jenő bácsi nagy sapkalengetéssel ült oda hozzánk vasárnap délelőtt a Gellért-kávéházban, és rögvest szidni kezdte a ronda redakciókat. Lajos bácsival meg éppen egy utcai vizeldében találkoztunk, s a választófal fölött valamin furcsa nevetésbe kezdtek apukával.

De Babitsot sohase láttam apám környezetében. Nem is hallottam emlegetni. Csak valahogy az el nem hangzott szavak mögötti titkos közegben rajzolódott ki alakja. A sosem hallott, de valahogy gyermeki érzékenységgel megsejtett mélységes megbántódást, amely apámat a Nyugat általi mellőzöttsége miatt Babits iránt eltöltötte, én aztán, amikor már önállóan tájékozódhattam felőle, magamban még jobban felerősítettem. S ennek az – apám által sohasem kívánt – fiúi szolidaritásnak az idegenkedésével, sőt, ellenérzésével közeledtem Babitshoz, a költőhöz. Annál megrázóbb volt az az ellenállhatatlan varázs, amellyel fokozatosan megismert írásai, versei, Dantéja, kisebb versfordításai, az Irodalmi problémák s a Nyugatban immár hónapról hónapra olvasott újabb közleményei megrohanták ellenálló lelkemet. A behódolás gyönyörűségével együtt belém oltva a behódolás szégyenét is, apámhoz való „hűtlenségem” bűntudatát.

Apám hirtelen, korai elvesztése után írtam első valamirevaló – vagy annak érzett – verseimet. Akkor már nyilvánvaló volt számomra, hogy csakis Babits ítélete elé bocsáthatom őket. De most már a csodálat és bűntudat mellé újabb érzés csatlakozott: a félelem, miért ne fogadná Babits ugyanazokkal az előítéletekkel a fiát, amelyekkel az apát fogadta volt. Nem is kerestem hát a vele való közvetlen kapcsolatot. Verseimet Illyésnek adtam át – abban a titkolt reményben, hogy azért Őhozzá is elkerülnek.

Erre érkeztek aztán a már idézett sorok. S nemsokára Devecseri Gabi közvetítésével az üzenet is, hogy hívjam fel telefonon. S a néhány feledhetetlen alkalom, amikor meglátogathattam, Attila utcai lakásán és Esztergomban, Előhegyen.

Ezekről már másutt megpróbáltam beszámolni. Itt csak még egypár szót a legfájdalmasabbról. A legfrissebb fájdalomról.

Gabi közvetítette hozzám Babits első üzenetét. Ő, közel négy évvel idősebbként, mindenütt előttem járt: ezért csodáltam és irigyeltem. De mindenüvé testvérként maga után is vitt; ezért még jobban csodáltam, és büszke voltam rá. Ő volt a beérkezett, a könnyed és a fényes. Nemcsak éveim kisebb számával, homályaimmal és nehézkességemmel is botladozva kullogtam hermészi lényének leleményes suhanása mögött.

A sors úgy hozta, hogy néhány héttel ezelőtt épp azokban a napokban robogtam a balatoni országúton Budapest felé, hogy őt még egyszer (még egyszer) láthassam, amelyekben, pontosan harminc évvel ezelőtt, vele együtt utaztunk ugyanazon az úton Babits temetése felé.

Amikor néhány nap múlva, megkerülhetetlen tisztem szerint, most ezen az új temetésen beszélnem kellett, beszéd közben szakadatlanul kísértett az a másik, harminc év előtti, augusztus eleji temetés, amely a mi ifjúságunk volt. S az egész ifjúság, amelyben Gabival eltéphetetlenül közös volt minden; legfőként a Nyugathoz tartozás dicsfénye, a Babitshoz fűző tanítványi rajongás; s a mindkettő elmúlása fölött vijjogva ránk csapó jövő.

[1971]