Az átkozott költő lakása

Hatvany Lajos felkért, hogy annak a szép könyvnek a számára, amely képben és szóban kívánja megörökíteni írók és művészek elárvult lakásainak emlékét, idézzem fel én is apám lakásait. E kis írás, úgy érzem, ide illik.

E század első két évtizedében szinte havonta váltogatott idegen, szomorú hónapos-szobáinak rengetegéről ugyan ki tudna számot adni? Hacsak nem a saját versei. Azok kifogyhatatlan bőséggel idézik e fakó helyiségek sivár képeit, amelyekben úgy élt, oda nem illően, félszegen és ideiglenesen, mint kényszerű bók a bálban. Az egyik – valószínűleg Szegeden a Könyök utcában, mely magába fogadta, mikor Pest, a nagyszerelmű város kivetette – fáradt agyhoz volt hasonlatos. Annak a pestinek, ahol úgy érezte, a Krisztusokat, bús Máriákat a falon tartó pókhálós, céltalan, szomoru szegekkel egy sorba ütötte be őt a sors – a pontos címét is lehet tudni: Baross utca huszonhat. Általában mind hidegség városában hátsó kis szoba volt. Bennük avítt biedermeier bútorok, amelyeken olajként fénylik a politúr, a falakon ízléstelen szentképek, éjjeliszekrényül egy rossz karosszék szolgál, s az ágy mindig olyan, mit hideg kezek vetettek hidegre; többnyire arrafelé, a garniszállók szégyenlős vidékén, hol búba fúl a sötét Ferencváros. Milyen javakkal rendelkezik a költő? Kurta a válasz: Van négy fala, van egy ágya meg asztala, mind fakó. Egyszer együtt lakik Nyáray Antallal, a kabarészínésszel, máskor egy marconatermetü tőrnyelő az ágyrajáró társa. Megfordul szennyes kis hotelekben is, olyan szobákban, mit egy forintért sok búval telealusznak. Az ággyal átellenben a legtöbb falon bíborpalástos olajnyomat-Petőfi inti csak tűrni szivet, sebet, koplalást. Kultúra? Az asztalon összevissza dobált könyvhalom. Harmincéves korában falán egy Holbein-metszet kevélykedik; harmincöt éves korában egy Rodin-akt; mindkettőről verset ír.

Harmincnyolc éves koráig hányódik e vásott díszletek között. 1920 első heteiben, mikor már nemcsak nyughatatlan vérének, de a fehérterrornak is űzött vadja lesz, új házasságában lel, rövid időre, menedéket. Ekkor költözött be életének első s egyben utolsó főbérleti lakásába, melytől már meg se vált haláláig. Anyám kis hozományából vásárolták, „alkalmi vétel” volt e lakástalan világban, s meg kellett venni hozzá a benne levő ócska bútorokat is. Ezeket se hagyták el soha többé.

Erre a lakásra már emlékszem, ha nem is e korai időkből, amikor még én is benne élhettem, csak jóval később, a harmincas évekből, mikor a falusi nagyszülői házban töltött elemi iskolai évek múltán újra Pestre költöztem, s vasárnaponként látogatóba jártam apámhoz. Legjobb, ha itt kezdem a lakás leírását, hiszen a szorosan vett lakás csak kis részben volt apám lakóhelye; a dolgozószoba és a társalgó továbbra is a kávéház volt. Oda mentem hát én is vasárnaponként reggel. Mikor a Gellért téren leszálltam a villamosról, mindjárt megpillantottam sötét arcélét a Gellért Kávéház oldalsó nagy tükörablakában, s kirajzolódott a középkori vésetű, nagyköves durva ezüstgyűrűt villogtató keze is, ujjai közt az elmaradhatatlan cigarettával. Itt töltöttük csendes beszélgetésben a délelőttöt, egy-egy barátja néha odalépett az asztalunkhoz, leginkább Tersánszkyra emlékszem. Dél felé aztán felkerekedtünk, s megindultunk fölfelé az ünnepien csöndes Horthy Miklós úton (ma Bartók Béla út), lefelé fordultunk a Bertalan utcán s a Budafoki út első kis mellékutcáján a Duna felé. Ez a Kruspér utca, két oldalán mindössze három-három ház, a végén akkoriban még üres grund ásított a Dunára, ma a Műszaki Egyetem új épületei vöröslenek. Furcsa sárga csempékkel kirakott, kék cirádákkal cicomázott szeceszsziós lépcsőházra nyílik az 5/7. szám. Sárga keramitkockás, sötét udvarra néz le a gang, ahonnan a 7. sz. ajtón a lakásba léptünk. A csöpp előszobában szemből nyílt a fürdőszoba, jobbra a konyha, balra az egymásba nyíló két szoba, mely az udvarra néz. A szobákban ekkor is, és mindvégig, ugyanaz a cseresznyefa háló, az a néhány barna ebédlőbútor, amit a lakással kellett átvenni, s az ablak előtt az egyetlen bútordarab, amely valóban az övé volt: egy nagy sötétbarna, barokk tölgyfa íróasztal, piros posztóval a lapján. Rajta kék-fehér Zsolnay-porcelán tintatartó, két kis tartályában az íriszes tükrű lila tintával (ekkor már, elhagyva a zöldet, csak ezzel írt), a néhány levélen és iraton egy kézfejet mintázó bronz levélnehezék. Ezt az asztalt 1923-ban versbe is foglalta. Így idézte a benne eltemetett élőfa lelkét:

 

Elszállt lélek te: íróasztalom, ha dolgozom, lapodra könyökölve, az új, a zengő, igazi dalon, úgy érzem, hogy valami meg van ölve…

 

De emlékezetem szerint – legalábbis, mikorra már emlékezni tudok – ezen az asztalon sohasem dolgozott. Ebben a szomorú, sötét két kis szobában csak ebédelni és vacsorázni lehetett, eltölteni egy-két órát a családdal (új feleségével, nevelt lányával és kiskutyájával), pihenni egyet, aztán menekülni belőle. Ez történt vasárnaponként is, mikor délben beállított velem. Már jött is az ebéd, aztán egy óra gyors szundítás. S már öltözött is mindenki, s felkerekedtünk: vissza megint a Gellértbe vagy a Hadikba, olykor a Verpeléti út és a Körtér sarkán levő kávémérésbe. Az igazi otthona ekkor is, élete végéig a kávéház maradt: az említetteken kívül az Otthon-kör s a Wesselényi utca és Körút sarkán a harmincas évek elején nyílt Bucsinszky Kávéház.

Még egy lakásáról tudok. Igaz, csak időről időre fordult meg itt 1924 és 1930 között, míg távol éltem tőle. Ez a boglári Scherz-penzió egy tágas, elegáns szobája volt. Azt hiszem, jól érezte magát benne. A penzió tulajdonosa, a régóta matrácsírban fekvő öreg Scherz bácsi s az annál agilisabb Pomelka néni úgy fogadták, mint előkelő vendéget, titokzatos urat. Boldogan rohantam hozzá, amint megtudtam, hogy megérkezett.

Hat-hét éves voltam, nem is csak neki örültem, de külön a penzió fényes légkörének is. S mikor a nagy ágyra kirakta elém ajándékait, mindenféle tarka holmit, úgy hittem, mesebeli herceg ő, s csak valami csudálatos véletlen, hogy épp az én apám.

Ilyenkor talán ő is azt hitte magáról.

S amint alakja távolodik az időben, egyre inkább azt hiszem, az is volt.