„Csak verseket írt…?”

Januártól októberig: ennyi volt apám lázas ifjúkori vándorlásaiban – vidéki redakcióról vidéki redakcióra – a szabadkai stáció. Januártól októberig: egy tél, egy tavasz, egy nyár; az ősznek már nem is volt benne helye; legfeljebb annyi, hogy szeptember 16-án – búcsúzóul – még elbúcsúztatta, a kor és a maga kedvelt műfajában, játékos szomorúságú bökversben a távozó, az eltávozott palicsi nyarat, a „bezárult szezont”, belelopva a maga búcsúzásának könnyed melankóliáját is. Hogy „a sok szép palicsi karrier”-rel együtt véget ért az ő (a jelek szerint ugyancsak „szép”) szabadkai újságírói karrierje is. Váratlanul érkezett; mint mindenhova; még váratlanabbul távozott; mint mindenünnen. Nyughatatlan volt. És szenzációéhes; a szónak nem a mára triviálissá fakult értelmében, hanem az eredeti, század eleji, friss, „modern” jelentésében, amely még Rimbaud híres, új érzületet és új költészetet teremtő verscímétől – Sensation – kapta fedezetét. Új benyomásokat, új élményeket akart. Ha már az ősi hagyománytiszteletükben értetlen szülők által – épp ezért az újnak e lázas, „bohém” és művészi hajszolásáért – kitagadott szegény fiúnak nem adatott meg a vele egyívású, egyszerre induló, más nyugtalan fiatalok (például legközelebbi barátja és társa, Kosztolányi) előtt nyitva álló világlátás, külföldi tanulmányút, a kis hazát avatta világgá; körös-körül bejárta, mintegy „beélte” a vidék városait, ahol az új szellem, a század „modern” szelleme éledezett, amelyért szerelmesen rajongott. Jelképe a nagy utak illúzióját nyújtó gőzös volt:

 

… Vonaton ülni… ifjan… gondtalan –   fantáziának szent szenzációja

 

– indítja addigi életútját összefoglaló „lírai pamfletjét”, a Nyitott könyvet 1916-ban. És mindhárom részét, hiszen mindegyik a nyugtalan távozással, az új szenzációk áhításával ér véget, a vonat szinte rímként visszatérő képével fejezi be:

 

És éjjel már elvitte őt a gőzös… … Újra vonatra ült, mely lágyan hintált… … s ő hátradőlt a Pullmann bársonyán…

 

Szabadkára Pest, Fiume, majd újra Pest, Szeged és megint Pest után érkezett. De ide, úgy látszik, a szokásosnál is nagyobb, bensőségesebb várakozással. „A földet megjárt férfi” (aki ugyan még sose lépte át hazája határát) a már többször megízlelt és kiköpött újságírórobotot itt különös „kedvteléssel” végezte: ezt tanúsítják emlékező szavai a Nyitott könyvben, még inkább e most először összegyűjtött hírlapírói termése a Bácskai Hírlap hasábjain, méghozzá mindenfajta hasábján, a politikai vezércikktől a Vasárnapi riporton keresztül a a Napi hírekig és aktuális rigmusokig, közben gazdagodó írói munkásságából is itt közölve a javát, versek és novellák mellett nem utolsósorban Baudelaire Utazásának, a modern költészet e Magna Chartájának első magyar fordítását.

Törvényszerűnek látszik tehát – bár ettől nem kisebb az érdem, Dér Zoltáné, aki már eddig is annyit tett a Vajdaság magyar irodalmi múltjának és jelenének feltárásáért, és Zsoldos Sándoré, apám életművének újdonsült ifjú kutatójáé –, hogy csaknem háromnegyed század múltán éppen Szabadka fedezi föl először és teszi hozzáférhetővé Somlyó Zoltán mindeddig teljes homályban lappangó publicisztikai munkásságát. Az odatartozás okán. Hiszen, mint ahogy váratlan érkezése után közvetlenül írja, első cikkében, az alsódomborúi fatelepen felnőtt fiúcska számára az első megálmodott és megáhított „nagyvilág” a közeli s mégis elérhetetlen Bácska volt, a legközelebbi nagyváros Szabadka (amely persze, ekkorra már, Pest és Nagyvárad után kisvárossá vedlik). A „ragyogó gyerekálom” tehát, mint annyiszor, mint csaknem mindig, a megvalósulásban a „színes képzeletmező” helyett a csalódás kopárabb mezejévé változik, a „sok fiatal késés” egyikévé. De a kisvárosi valóság nem kevésbé lesz izgalmas és vonzó az ifjú költő és újságíró számára, mint a „nagyvilági” vágyálom volt. A vidéki újságíró álarcában folytatott nagyvilági kalandozásainak legotthonosabb és legtermékenyebb állomása – ezt bizonyítják az itt következő írások – Szabadka lesz és marad, „hol fojtó por száll az idők szaladtán / és sűrűbbek a borok és sörök”. Mert itt egyszerre nézi a világot régi és új szemléletével, a vágyakozás és a tapasztalat egységében, „gyerekszemmel és férfiaggyal”.

Ennek a szabadkai kötetnek jogos és nagy érdeme – többek között –, hogy először leplez le, a szövegfeltárás erejével, egy irodalmi s immár irodalomtörténeti legendát. Egyikét azoknak a számosoknak, amelyek Somlyó Zoltán életét és művét még a legközelebb állók és a legmegértőbb barátok és kritikusok részéről is mindeddig kísérik és kísértik. Még költészetének hívei, sőt bízvást mondhatni, „szerelmesei” (García Lorca hirdette, hogy a költőnek nem hívekre, hanem szeretőkre van szükségük) is szinte egymástól veszik át, készen és kritikátlanul, a tetszetős, ám – itt az eleven cáfolat – oly helyt nem álló szentenciát, amely szerint Somlyó Zoltán annyira elrendelten és kizárólagosan volt költő, hogy a vers egyetlen számára méltó kifejezésformáján kívül soha semmi máshoz nem nyúlt. „Költő volt, csak költő, semmi több”, írja Karinthy; „Csak verseket írt”, így Kosztolányi; „egész életében soha más nem volt, csakis költő… ő még egy cikket sem volt hajlandó megírni soha”: Füst Milán. Ha meggondoljuk, hogy ezeket a feltétlen szentenciákat legközvetlenebb barátai, legjobb ismerői, magasztalói és védelmezői mondták róla, elképzelhetjük, milyen félreismerések és félreértések kísérték egész életében – és persze, hatottak vissza is rá. Ez az elsőül megjelenő szabadkai kötet, s nemsokára majd a teljes publicisztikájából készült válogatás, kései, de annál meglepőbb fogalmat adhat erről.^* Arról is, hogy nem ez az egyetlen alapvető félreértés körülötte. Csak még egyet, amire éppen a szabadkai cikkek e gyűjteménye hívta fel az én figyelmemet is. Hogy még költészetének az a sokat, ugyanennyit emlegetett végső „spontaneitása”, öntudatlansága, csupán zseniális felvillanásokra képes szikrázása se igaz. Most, e kis utószó írása közben tudatosult bennem, milyen meggondolt (vagy ösztönös, alapjában mindegy) szerkezeti elemként felel egymásra, mint láttuk, a Nyitott könyv legfőbb szemléleti tartalmát egybefoglaló vonat-motívum háromszoros visszatérése az egyes részek kádenciájaként. S még e szabadkai újságírói cikksorozat is mintha előre és eleve (a valóságban természetesen sorsa folyamatos tudatosítása által) meg volna komponálva: bevezetésként a Napi hírek-ben bejelentett nosztalgikus megérkezésével, s egyik utolsó közleményként a bezáruló palicsi szezont elbúcsúztató bökversbe a saját búcsúzásának egy groteszk – csak a beavatottak számára szóló – rímbe foglalt nosztalgiájával, ahol utolsó (csak betűjeles) aláírását is beleépíti a szövegbe:

 

Palicson minden szerteomló, nem ír róla több krokit: (s-ó.)

 

S még csak annyit, hogy e kis kötet tartalmazza – sok egyéb mellett – a fiatal Somlyó Zoltán költészetfelfogásának legtömörebb foglalatát is, egy ugyancsak máig ismeretlen novellájában:

„Így van értéke a verseknek, ha beigazolódnak és magunk előtt idők múltán fehérruhás szenteknek tűnnek fel, reszkető éji látomások. Így van értéke a verseknek, és így vannak igaz versei az életnek…”