„Haragos, átkos, fekete fej”

– Így festette meg korai önarcképét, Dél van című kötetében az átkozott költő, aki most lenne százéves. „…és elborult viharos homlok”, húzta meg mindjárt utána a másik jellemző vonást, aztán, így gondolom, ecsetjét, vagyis az írótollát egy percre felemelve, kicsit visszahúzódva a képtől, aztán újra közelebb menve, így foglalta össze a portrét:

A kép olyan sikerült lehetett, hogy nemcsak önarcképnek illett be, ugyanezt vagy igen hasonló képet rajzoltak róla azok is, akik kívülről látták. Sokan látták akkoriban, az új magyar irodalom indulásának sokat idézett hőskorában: vidéki szerkesztőségekben, a pesti flaszteron, „hol búba fúl a sötét Ferencváros”, s a körutakra néző nagy kávéházablakok mögött.

Akkor még – vagy pontosabban: csak akkor, éppen akkor – nemcsak a Rakéta Regényújságban és a regényekben voltak irodalmi kávéházak, hanem a valóságban is, ahogy Kosztolányi írta később, visszaemlékezve, „Budapest kávéházaiban csak különböző irányokhoz, iskolákhoz szító modern költők tanyáztak”. Apámnak, a ma százévesnek, s akkor húsz-harminc esztendősnek, aki a kivetettek között is kivetett volt, akiről egy eldugott falu ősi erkölcseit őrző szülei tudni sem akartak, mióta, még diákkorában, első verse megjelent a nagykanizsai „Zalá”-ban, és magas vagy kevésbé magas pártfogókra se tudott találni az imádott Pesten, a „nagyszerelmű városban”, ahogy lelkesedetten nevezte, hiszen csak a szerelmet kereste, és csak „az apostoli szegénység várta”, csak a kávéház jutott otthonául:

Mert igen, a kávéház, az „irodalmi” kávéház akkor nemcsak „háló és ebédlő” volt azoknak, akiknek máshol ilyen nem jutott, hanem hivatal, még inkább műhely is. A manapság olyan elterjedt „irodalmi műhely” kifejezés, amely a hivatalos irodalmi intézményeket jelöli, akkor még nem volt ismeretes a magyar nyelvben. De egy-egy kávéház igazabb s valódibb műhely volt, mint a mai műhelyek egyike-másika. Ha elképzelünk valakit, aki – későbbi szemmel és későbbi tudással megáldva – fogta volna magát egy este, hogy végigjárja a 900-as és 10-es évek fordulójának Budapestjén a kávéházakat, különféle fiatalembereket találhatott volna, akiket talán semmi nem különböztetett meg másoktól, csak nagy hajuk, különc öltözetük és különös viselkedésük, amint egy-egy márványasztal fölé hajolnak, hosszú félíves sima papírokra, az úgynevezett „kutyanyelvekre” róva „színes tintás”, kék, zöld, lila soraikat – olyanokat, amelyek immár ki tudja hányadik nyomdai másolatban állandó olvasmányaink, iskolai feladataink, tudós kutatásaink és örökös élvezetünk és épülésünk tárgyai lettek. E mai „klasszikusok” hányt-vetett életű fiatalemberek voltak, névtelen íródiákok vagy diákírók, akiket még senki sem ismert, vagy akiket éppen akkor kezdett „szárnyra kapni” s nemsokára

Ez az elképzelt tanú jelen lehetett volna a Három Hollóban Ady nem egy versének születésénél, amelyről ma már azt is nehezen képzeljük el, hogy egyáltalán „születnie” kellett, hogy nem öröktől fogva van; láthatta volna a New Yorkban, egymás melletti kis asztaloknál A szegény kisgyermek panaszainak mívesen kimunkált strófáit sorakozni egymás után, Az átkozott költő lázasan odavetett sorai mellett, s kicsit arrébb „az ifjú mókamestert”, amint mindjárt ki is figurázza ezeket a verseket, azt kiáltva barátai (és ellenségei) felé: Így írtok ti! Karinthyt. Mert:

S e „férfiak” még szinte férfiak se voltak. Csupa majdnemgyerek, „alig többek húsz évesnél”, akik „mégis úgy érezték, hogy már nincs sok idejük”, ahogy Kosztolányi később emlékezve írta. Eszerint is éltek és cselekedtek: léha bohémságnak látott és tartott életmódjuk közben többet dolgozva, mint a hivatalnokok vagy a miniszterek. Igen, fájdalom, azt is jól érezték, hogy nincs sok idejük hátra. Kétszeresen is. Nem is csupán azért, mert a sors rejtélyesen közös rendeléséből majdnem mindnyájuknak a korai halál jutott osztályrészül, alig érték meg ötvenedik életévüket, ha nem még kevesebbet. Hanem azért is, mert játékra és alkotásra, játékos alkotásra és alkotó játékra szánt, szinte játékban nyert halhatatlansággal gazdag fiatalságuknak alig néhány év múlva brutálisan véget vetett a háború, az első háború, amelyet az különböztetett meg a másodiktól, hogy senki se várta, váratlanul érkezett, mint a villámcsapás, és egyszeriben megváltoztatta az életet, az ő életüket is, amelynek ifjú hősei voltak.

Somlyó Zoltán ma volna százéves, s bár a fiúnak, mert hiszen apámról írok, az a természetes sorsa, hogy apja fiatalkorát csak hírből ismerheti, kortársa csak apja felnőttkorának lehet, mégis – mintegy optikai csalódással – magam is úgy látom őt magam előtt, mintha láthatnám, amint fiatalon ül barátai és társai mellett a New York karzatán, húsz-harminc évesen, abban a háború előtti korban, amely a háborúk előtti kor, a háborút még nem ismerő, háborúval nem számoló, háborúra nem számító kor, s ha másban nem is, ebben mindnyájunk irigységének tárgya lehet; ha jól sejtem, a ma oly gyakori lángokkal fellobogó nosztalgiánk mélyén is, a századelő iránt, igazából ez húzódik meg, az immár csaknem hetven éve tartó folytonos háborús fenyegetettségtől szaggatott életünk előtti, háború nélküli kor utáni sóhaj. Most is ott „látom” hát apámat, aki ma lenne százéves, de valójában ötvennél alig több lehetett csak, ott látom fiatalon, barátai arcképcsarnokában a karzaton, kutyanyelve előtt, hasonlíthatatlanul szép gyöngyírása fölé hajolva, abban a felejthetetlen képben megelevenedve, amit Kosztolányi rajzolt róla és róluk; emlékezvén

„Mindig költő volt” – írta róla nemcsak ez arcképet festő barátja, de egyben legértőbb kritikusa is, Kosztolányi, „mindig verseket írt. Vagy befejezett egyet, vagy újba kapott… Mindig költő volt.” Ugyanezt állapítja meg éppoly kategorikusan a másik barát, Karinthy is: „Költő volt, csak költő, semmi több. Költő volt – valódi költő –, nem kevesebb!” Ha már a legközelebbi tanúk ilyen egybehangzóan leszögezték, s ő maga se törődött vele, hogy változtasson rajta, így is ment át a köztudatba. Somlyó Zoltán volt egyrészt az a makacs csodabogár, aki a XX. században versekből és csakis versekből akar megélni a technokrácia és gazdasági válságok lírai hétszükesztendejében; másrészt ő volt az az „érzéki és finom barbár”, aki a zabolátlan daloláson kívül semmire, de semmire sem alkalmas, nemcsak a „prózai” foglalkozások és kenyérkeresetek fegyelmére nem, hanem még a prózaírás követelte fegyelemre sem.

De mint az sokszor megesik, még a legközelebbi és legjóakaratúbb tanúk ítélete sem teljesen érvényes rólunk, az is legalábbis hiányos, az is tömörít és kerekít, többnyire a lényeges vonások érdekében, de sokszor lényeges vonásokat önkéntelenül kizárva is. Ennek a százéves évfordulónak kellett eljönnie, hogy Somlyó Zoltán életművének teljesen elfeledett „prózai” részei felszínre kerüljenek; a fiatalkori újságíróskodása idején vidéki lapokba, később, a háború után nagy pesti lapokba írt sok száz cikke, karcolata, tárcája, életképe, „Öt perc az utcán” gyűjtőcímmel sorozatosan megjelenő, prózaversnek beillő napi feljegyzései. Újabb tanúságaként annak, micsoda írói kincseket pazaroltak, de egyben őriztek is meg a század eleji magyar hírlapok gazdag csűrei. Amire a kor néhány legnagyobbjának immár vaskos kötetekbe gyűjtött, valaha szétszórt írásai is bizonyítékok.

Úgy látszik, mégsem azoknak a szigorú ítészeknek van igazuk, akik az „irodalomtudomány” objektivitásának bástyái mögül fennsőbbségesen szeretnek lenézni azokra, akik az irodalomhoz és az írókhoz érzelmeikkel és egész lényükkel kötődnek – akár tudósként is, hiszen ez nem zárja ki a tudományt. Úgy látszik, inkább azoknak van igazuk, akik egyre inkább ezt az érzelmi kapcsolatot hiányolják. Mint az a Federico García Lorca, aki szerint még a barátság is kevés a költészet igazi megközelítésére. „A költészetnek – írja – nem hívekre, hanem szeretőkre van szüksége.” Ha nem akadt volna egy egészen fiatal, még egyetemi tanulmányait sem bevégzett szegedi filozopter – írjuk ide a nevét is: Zsoldos Sándor –, aki valósággal „beleszeretett” a század eleji magyar irodalomnak ebbe a különös, életében és halálában egyaránt kissé háttérbe szorított alakjába, bizonyára még sokáig nem lennének olvashatók Somlyó Zoltánnak azok a prózai írásai, amelyek nemsokára kötetbe gyűjtve várják majd a felfedező közönséget, s amelyek közül kettő ezeken a hasábokon is olvasható.

Ideje, hogy itthagyjuk az irodalmi kávéházat, nyájas olvasó.

Itt áll előttünk – vagy nosztalgiánk előtt? – egy szabadkai parkrészlet, egy budai kerthelyiség az 1910-es évek elején.

Tessék besétálni.

[1982]