Vázlat egy meg nem írandó önéletrajz első kötetéhez

Most nem kell előbb a faluba menni Varga nénihez a kulcsért (a zsidó temetők falun se nyíltak szabadon az élők világára, az utcák és szántók természetes folytatásaként; magas kőfalak, zárt kapuk mögé bújtak, a halottak számára tovább őrizve a gettófalak kirekesztettségét, de védelmét is a pogromok vagy emlékük ellen), nincs már se Varga néni, se kulcs. De a bedőlt kapun túl minden lakatnál jobban elállja az utat a kinyithatatlanul összezárult burjánzás. Nem kulccsal, talán csak macheté-vel lehetne lépésről lépésre kinyitni megszámlálhatatlan zárát. Most valóban olyan a temető, amilyennek valaha (nagymama halálakor) képzeltem. Az elszabadult természet őserdőt épített a lerombolt falak közé, a tenyérnyi földdarabra, amelyet az ember óvatlanul visszaadott neki. A századok óta emberhez idomított táj (ház, kert, szántó, szőlő, műhely) közepette emberelőttivé vált dzsungelben kúszva igyekszem megkeresni nagymama sírját; s egyszerre úgy érzem, sose találok ki többé; pedig tudom, száz méternél többet nem lehet megtenni benne faltól falig. De hol itt a fal? Hol a léphető egységnyi föld? Föld alatti barlangban egy percnyi úton is halálba lehet tévedni. Elfog a nevetséges rémület. Mintha az önmagából kifordult föld föld fölötti barlangot alkotna itt, sose látott cseppkövek boltozatával: minden biológiai vágyálmot megcsúfoló hibridek, egy törzsön tízféle ág, egy ágon százféle sarj, márványból nőnek a fák, mészkőlevelet hajt az inda. Az embertől nyert nemességüket és szép nevüket elvesztett virágok, bokrok, fák, cserjék, füvek helyét a puszta szervek, gyökerek, ág-bogak, sarjak, levelek, kacsok, indák, bozótok, bogyók, kövek megnevezhetetlen és nemtelen sűrűsége vette vissza; minden azzá lett, ami az ember előtt lehetett, s amit az ember a maga szűkös elképzelései szerint gyomnak, gaznak, dudvának nevezett el. A tenyészet-et (a magyar nyelv lángelméjű felfedezése szerint) csak egyetlen toldaléknyi mássalhangzó választja el az enyészet-től. Ez a t betű tombol itt megszámlálhatatlan sokszorosításban az egymást át- meg átfonó indák, ágak keresztjeiben.

A világhírű prágai Régi Zsidó Temető olyan, mint egy hirtelen befagyott tenger, amelynek utolsó hullámai egymásra zuhanó, egymáson összezúzódó jégtáblák sorában torlódtak össze a tovább már nem folytatódó idő partján. A névtelenségbe süllyedő kis boglári olyan, mintha egy örökégő növényi lángözön borítaná el, amelyet a földjében magasan koncentrált emberi maradványok fűtőanyaga, maga a megállíthatatlan idő táplál kifogyhatatlanul.

Míg nagymamát nem temettük, sose láttam a kőfalak mögötti kis temetőt. Messze esett tőlünk. Fönn, a felső faluvégen, ahol Látrány és Karád felé megy ki az út. És tőlem is messze esett a halál. A temetésen se voltam ott. Akkor már Pesten éltem, és az unokákat nem vitték le, hadd maradjon még egy kicsit távol tőlünk a halál. De hozzám ezzel csak még közelebb lopakodott. Alig vártam a nyarat, hogy megláthassam, hol fekszik gyerekkorom első számú nevelője, a fiatalkorától nagybeteg, szelíd öregasszony, aki máig szelídségre nevel.

Arra nevelt tovább, mindjárt akkor, holtában is. Szinte a frissen ottfekvőnek tulajdonítottam, annyira megdöbbentett: hogy akárcsak ő, olyan szelíd a temető is, nem a vad enyészet leng fölötte, mint vártam volna (amely várakozásomnak most annyira megfelel), hanem a rendezett nyugalom, amely a halál rendezetlenségébe torkolló életet az életnél is kiszabottabb rendezettség illúziójával ruházza fel.

Ettől fogva gyakori látogatója lettem a kőfalak mögötti külön világnak: rekkenő délutánokon könyvvel a kezemben róttam a tujával, borókával, borostyánnal szegett, akác-, nyár- és ecetfa-árnyékos kis ösvényeket, vagy leheveredtem a mindig hűvös tapintású kövirózsák közé, nagymama sírköve mellé, a levélközök ingatta napfoltokkal játszó fűre. Itt olvastam először, később itt fordítottam Valéry verseit, merészen (bár gyáván eltitkolva) a Tengerparti temető-t is, amelyet Kosztolányi már elrabolhatatlanul lefordított előlem. Egyszerre olvasva a versben, és látva magam előtt a víz magas tetőjén bukdosó orrvitorlák szárnyát.

Mikor volt „szebb”? Tizenöt éves koromban-e vagy most? Mikor volt „emberibb”? Akkor-e, amikor az értelemmé szerveződött aminosav-kombinációk felülről szabták rá a maguk rendjét? Vagy most, amikor ugyanezek a kémiai láncolatok, egy szervezetlenebb (vagy másként szervezett) állapotba visszaesve, a maguk másfajta rendjét kényszerítik rá alulról? Melyik az igazibb, az igazabb? „Gyönyörű képességünk, a rend”, amely a Tengerparti temető hibátlan alakzataiban őrzi (és kettőzi) azt, amit az ember ezekben a kis tenger- vagy tóparti temetőkben is megteremtett, szertartások és rendtartások, hagyományok és törvények szép egyezményébe észrevétlenül belevonva az életen túlit is, ezt a túl-világot is (túlvilághiten túl vagy innen), a pusztulásra is az élet, a meg nem ismerhetőre is a megismert dolgok rendjét álmodva (vagy hazudva)? Vagy ösztönök és sejtek e szabad burjánzása, enyészet és tenyészet e meztelen kopulációja? A kiegyengetett mondatok értelmet teremtő (vagy mímelő) aránya, amely élet és halál e mezsgyéjét is beláthatóan kicövekeli? Vagy a természet elemien feltörő és mindent elborító szóhalmazai? Ugyanaz a Valéry, aki a Tengerparti temető strófáit a gondolat egymás mellé rendelt emlékműveiként felépítette, nevezte a lírát „tovább fejlesztett felkiáltás”-nak. Csak megállíthatatlan ingalengés van az emberi szellem e két lehetséges végpontja között. Választás nincs.

A kisszobában születtem. Amelynek ablaka a jázminbokorra nyílt (nyílik ma is). A jázmin előretolt őrszeme volt annak a félkörben futó sövénynek, amely orgonával és koszorúvirággal folytatódott, és védte a kert csendjét a hátsó udvarban zakatoló műhelytől.

Első művészi tevékenységem bizonnyal ehhez a műhelyhez fűződik. Naphosszat tudtam nézni a mindig újra megismétlődő műveleteket: a forrasz öntését, aztán lassú tüzes ezüstcseppekben való felolvasztását, ezt a különös metamorfózist, amely oly megejtő példázata az örökösen növekvő és fogyatkozó életnek. A különböző anyagok, könnyű, fényes halpénzű bádogok és nehéz, tengerrobajlással mozduló, tengerkékszürke horganylemezek átalakulását: vödörré, könyökcsatornává, ablakpárkánnyá, kéményszegéssé, kitámasztható padlásablakkeretté, amelyek toronyba rakva gyűltek az udvaron. A vödörré hengerülő pléh-csonkakúp-palást felső és alsó peremére a présgép két egymásba illő forgó kereke között két-két párhuzamosan futó mélyedést kellett nyomtatni díszítésül. Ezt Feri bácsi, a segéd titkos engedélyével (mert nagymama mértéktelenül óvott a veszélyes szúró-vágó bádogok, tüzes forrasztóvasak közelétől) olykor én végezhettem el, úgy húzva ki a gömbölyödő bádoglemezt a présből, mint most az írógéphenger alól a papírt. Az alkotás olyan gyönyörűségével, amely most már csak nagy ritkán adatik.

De költővé a negyedik szobában lettem. Ez amolyan használaton kívüli helyiség volt, a parasztházak „tisztaszobájának” csökevénye. Csak én szoktam időzni benne, magányt keresve a bennem magányosan mozduló szavaknak. Itt írtam első verseimet, a fűtetlen telek nyáron át is megmaradt hűsében, míg a falon annál fojtogatóbb és fülledtebb légkört varázsolt körém Szappanyos bácsi, a festő remeklése, a dzsungel-liánokon százszorosan ismétlődve ringázó, rikító papagájokkal.

Mindez most is megvan (és még sincs meg), amíg itt írok, a régi otthonban az új házigazdák vendégeként is itthon. A kertben rózsák vannak (voltak is), nagymama rózsái (már nem nagymama rózsái), a kert és az udvar határán nagy nyárfa ágai borulnak a fáskamrára (csak borultak, már kivágták, de a fáskamra mintha nem ismerne időt), a verandát sűrű vadszőlő nőtte be (már nem növi be, nincs is mit benőjön, a verandából terasz lett); mintha ott se lett volna; arra riadok fel mélázásomból, hogy azt keresem, mintha ott kellene lennie. A házak és a kertek is olyanok, mint mi: azok és nem azok, nem azok és mégis azok, amik voltak.

Jó, hogy nem kocsin jöttem, ahogy az utóbbi időben többnyire utazom, hanem vonaton, ahogy régen szoktam. Így megint észrevétlenül lebegtetni kezdett a könnyű felszél, amely mindig megérint, valahányszor a szokott úton hazafelé közeledem. Mikor leírtam, már tudtam, hogy ezt a szót mindjárt idézőjelbe kell tennem. Mert hogy is lehetne „hazafelé” menni oda, ahol az embernek már nincs háza? De akkor mi az mégis, ami már az állomások sorjázó ökörszarv-boltozatos mészfehér betonrács-kerítéseiből megcsap (amelyek még az újonnan épült állomások körül is megmaradtak)? Mi az, ami a fenyvek, olajfák, jegenyék, platánok, nyárfák e nyilván nem is különös, nekem mégis egyedülálló együttesét úgy alakítja, mintha határozottan egyetlen céljuk, és végösszegük, a boglári strand ötszörös platánsora, a móló tömör jegenyefala, a régi Szúnyogsziget (ma félsziget) ezüst-zöld nyárfakaréja felé tartanának? Paradicsom csak elveszett létezik, mondja Proust. Ez az elveszített – épp ezért egyedül létező – paradicsom: az otthon. Amelyet nem lehet választani. Épp ezért minden választás szorongásától is mentes. Az élet állandó ideiglenességében az az ideiglenes állandóság, amelyben egyszer részünk volt.

Más szóval: az idill. A kontraidő. Ami nem múlik. Vagy éppen maga a nem múló idő. Amelyben még nincs számunkra történelem.

(Minden lépésünket rejtett kamerák kísérik, amelyek olyat tudnak rólunk, amit mi nem is sejtünk.)

Ujj Böske házakhoz járt varrni. Nálunk szinte családtagnak számított. Én mindenesetre akként tartottam számon. Ő meséli, most, hogy meglátogatom.

Vacsorára mindenki tojást eszik. Mindenki másformát. Nagypapa lágyan. Én rántottát kértem, de persze nagypapát látva egyszerre nekem is lágy tojás kellene. Anyuka nem bocsátkozik vitába. Elvesz nagypapa tányérjáról egy már kikanyarított tojáshéjat, telerakja a rántottámmal, és elém teszi. Én boldogan kezdek hozzá. Még dicsekszem is Böskének: „Látod, milyen ügyes anyukám van? Ilyen gyorsan tud nekem lágy tojást csinálni.”

Ilyen könnyű volt engem kielégíteni?

Ilyen könnyed leleményesség volt anyukában?

Visszamenőleg is olyan boldoggá tesz ez a gondolat, mint Böske szerint akkor lehettem. Mert én már, fájdalmasan, inkább arra emlékszem, milyen súlyos problémák álarcát öltötte anyuka előtt, általam oly kínzóan ismeretlen okokból (de mit ismer egy gyerek az anyja viselkedésének okaiból?) sokszor a legkisebb dolog is. Egyszer az iskolából hazamenet, a nagy rajztáblával és fejes vonalzóval egy kézben vitt tust gondatlanul végigcsorgattam az új tavaszi kabátomon. Kétségbeesésemben is hüledezve néztem, ahogy zokogva ezt a szörnyű és a helyzethez mégis komikusan nem illő szót kiáltja: „tönkrementünk”. Annál kevésbé tudom elfelejteni ezt, mert csak néhány nappal történhetett anyám rettentő balesete előtt, amely valóban tönkretette egész további életét. S vele együtt sokáig az enyémet is. Már akkor megfogadtam magamban, hogy igyekezni fogok az élet apróbb baleseteit a maguk mértékére leszállítani. Nehogy a nagyobbakhoz, amelyek elviseléséhez valóban erő szükségeltetik, ne legyen erőm.

Hazafelé megyek az iskolából (néhány nappal azután, hogy a tussal tönkretettem – nem az életünket – csak a kabátomat). Már a Személynök utcán, ahol – végre anyámmal együtt – negyedik hónapja lakom. Metsző januári szél fúj – az utca (ma Balassi Bálint utca) akkor még szabad fél arcába kapta a szüntelen Duna-parti szelet. A jégpálya magasságában észreveszem Pista nagybátyámat, anyám öccsét, szembe jön velem. Ez még sohase fordult elő, s valami furcsa komolyság is ül az arcán, amit láthatóan titkolni is akar. Rosszat sejtek. „Akkor négykor a jégen”, búcsúzom gyorsan új padtársamtól, Lityától. Pista épp akkor ér oda. „Ma nem lesz ott a jégen”, mondja, nem is nekem, hanem Lityának. „Azért is ott leszek”, csattanok föl. Hogy jön ehhez Pista, anyuka megengedte, hogy amíg van jég, minden délután kimehetek. „Ma nem mehet”, ismétli Pista konokul. Litya, a szorgalmas, aki majd aztán nyolc éven keresztül első eminens lesz, mintegy a feszültséget feloldandó, odaveti, hogy ő úgyis csak ötre jöhet legjobb esetben, sok a tanulnivaló. „Jó, akkor ötkor.” Némán megyünk Pistával a ház felé. Pista nem magyarázkodik. Én fölényesen nem kérek magyarázatot (pedig már alig tudom magam visszatartani). Csak akkor mondja, mikor fölérünk a lakásba, amelyet ő nyit ki a kulccsal. Anyukát elütötte egy autó. Kórházban van. „És mikor jön haza?” Nem értem egészen. Ma biztosan nem. Hát akkor menjünk mi azonnal a kórházba. Nem lehet, talán egy-két nap múlva. Egyre kevésbé értem. Ekkor érkezik haza nevelőapám, kezdi lefejteni nagy, piros-zöld kötött sálját, amely többszörösen a nyakára van tekerve. Egyszerre csak megáll a kezében a sál, a keze a sálon, s ahogy kezdte letekerni, azonmód tekeri vissza. Mintha hirtelen fordítva kezdenék pergetni a filmet. Nevetés kerülget. De sírva fakadok. Hogy igazán mi történt, azt még sokáig nem értem. De Sanyi bácsi komikus trükkfilm-mozdulatából megsejtem, hogy valami jóvátehetetlen.

Még aznap délután átköltöztettek a Király utcába, nagynénémékhez, „egy-két napra”. Két évig maradtam ott (amíg anyuka, nyílt töréssel, folytonosan az amputálás rémével küzdve kórházban feküdt).

Az annyiszor elképzelt, oly régen várt s még épp csak megízlelt életforma – gimnazistának lenni, Pesten, és főként együtt lakva anyukával – egyszerre brutálisan összeomlott. A taxi, amely anyukát elütötte, végleg elütött az idilltől. Az idő beszakadt alattam, mint egyszer a Balatonon a jég. S a mélyén megnyílt az örvénylő történelem.

Az Erzsébet utcában már egy hatéves kisgyereknek is sok mindent meg lehetett tanulnia a világtörténelemről. Arról, ami volt, és arról is, ami csak eljövendő volt.

Az idill már akkor csak burkában volt idill. Magjában kezdettől fogva ott hordta a történelmet.

Az Erzsébet utca határ és érintkezési pont (volt) sok ellentétes dolog között. Talán az első azok közül a limesek közül, amelyek mindig a legjobban izgatták fantáziámat. A 7-es, a régi balatoni műút lengyeltóti elágazásának első keresztutcája, a hármas (vagy négyes) tagozódású Boglár két részének határán. Ezzel ér véget a somogyi dombokra kúszó falu, aljában a kastéllyal, s ezzel kezdődik a község városias fertálya, a boltok, műhelyek, intézmények (templom, posta, piac, takarék) vidéke, amely aztán az országúton, a volt Vasút utcán (ma Dózsa György út) csúcsosodik ki, hogy a sorompón keresztül, a síneken át, a teniszpályák mellett vezessen a nyaralótelep villasoraiba s a (háború alatt részben elpusztult) strandhoz (amelynek maradványait épp ezekben a napokban „szanálják”, míg ezt írom, hogy új, modern alakban építsék újjá, legalábbis a tervek szerint): végül a part vonalához, e másik, e legfő limeshez, a mitikushoz, föld és víz határához, amely százezer évek óta differenciálja és integrálja az emberi közösségeket.

Az Erzsébet utcát heteken keresztül minden reggel végighánytam. Hiába próbált könyörögni anyám, hiába hívta fel Somogyi doktor bácsit, hiába csinálta kedvenc ételeimet. Minden nap (őszintén) megfogadtam, hogy többé nem teszem. De másnap reggel minden újra kezdődött. Magyarázatot azonban nem voltam hajlandó adni. Míg végre egy reggel nem engedtek el az iskolába, s akkor kiböktem, hogy Lázár tanító bácsi minden reggel azzal kezdi a tanítást, hogy valakit megbotoz. Nem, sohasem engem. De nem bírom nézni, ahogy Kovács Marci vigyázzba ugrik a padról, ahol hasmánt fekve fogadta az ütlegeket, és az arca olyan pozsgás, mint az enyém, mikor a mindig kiújuló középfülgyulladás negyvenfokos láza kicsap rajta.

Anyám habozás nélkül döntött. Azonnal beszélt a fölső (az állami) iskola igazgatójával, dr. Karácsonyi Kornéllal. Így kerültem még az első osztályban – alig néhány hetes késéssel – e szép nevű s éppoly szép jellemű pedagógus keze alá, aki első házon kívüli nevelőm lett: elsősorban legfőbb erényére, az igazságosságra nevelőm.

Ugyanabban az időben, mikor a Pestről frissen jött fiatal, „modern” zsidó tanító (épp őmiatta írattak be először a felekezeti iskolába) az önkény fekete táblájára írt kegyetlenséggel szemléltette előttem a történelem bonyolult voltát – tanítását más oldalról egészítették ki a szemben lakó Kovács nevű kovácsmesterék velem egykorú kislányai, akikkel együtt szoktam nézni, ahogy apjuk a nagy lovak patáját ölébe fogva veri beléjük a tüzes szöget (egy ideig, míg volt, nagypapa lováéba is). Egyszer, mikor javában szedreztünk a gyümölcsüket égi mannaként hullajtó árokparti fákról, váratlanul fellibbentették szoknyájukat, és pucér kis feneküket, melyet előbb a fekete szederrel gondosan bemázoltak, felém mutogatva, édes hangjukon csicseregték az addig sose hallott furcsa mondókát: „zsidó-bidó-zsidó-bidó”.

Lett volna hát, ami a különböző, más-más oldalról kapva is egymást mélyítő sérülésekre bennem az elfogultságot forrassza hegül. De volt (bennem és kívülem egyaránt), ami életemnek talán legfő törekvésévé éppen az elfogulatlanságot tegye.

Például az is, ami már akkor a megfoghatatlan dolgok elemi erejével hatott rám. Ahogy az itteniek a megvetés leplezetlen gesztusaival fordultak az ottaniak felé. A somogyiak a zalaiak, az innenső a túlsó part felé. Mintha nem volna tudnivaló és eleve belátható, hogy az innenső part is mindig túlsó part – amonnan nézve. Ahogy persze nemsokára magam is tapasztalhattam (egy nevezetes Boglár–Révfülöp teniszmérkőzés alkalmával): a zalaiak ugyanilyen emelkedetten vélekedtek mifelőlünk. Az még csak hagyján, hogy a táj szépségét úgy vitatták egymástól, akár Arany két szomszéd ura a fülemilefüttyöt. Holott – a vak is láthatja, gondoltam, nem tudva még, hogy az elfogultság hályoga a látót is vakká teszi – a Balaton egy és oszthatatlan, egyénileg (vagy akár megyeileg) kisajátíthatatlan, akár a halhatatlan madárfütty: mindegyik partján csak mind a két partjával együtt lehet olyan, amilyen. De azért csak nem hagyták a füttyük értelmetlen jussát és érthetetlen perét (amellyel persze csak más pereket álcáztak, amelyek megint más, még feltárhatatlanabb perek álcáját rejtették maguk mögött).

Alaposan fel voltam tehát vértezve már, amikor Pesten a Bolyai reáliskola első osztályában mindjárt az első héten félrevont egy negyedikes (majd összeestem a megtiszteltetéstől), méghozzá ezzel a kitüntető megszólítással: „Te Somlyó…” (még a nevemet is tudta!). A leereszkedés oka és célja az volt, hogy jóindulatúan (ám egyben fenyegetően is, mivel minden olyan közösség, amely magát egy másikkal szemben alakítja ki, a kifelé irányuló agressziót menthetetlenül befelé is kénytelen fordítani; ez volt éppen a későbbiekre nézve oly gyümölcsöző tanulság) figyelmeztessen, óvakodjam a berzsenyistáktól (rézsút szemben, a Markó utca túloldalán, a „túlsó parton”), s ha pimaszkodni találnak (mert természetesen pimaszkodni fognak), ne hagyjam magam, ha pedig gyávának mutatkozom, akkor velük, mármint a bolyaisták magasztos közösségével gyűlik meg a bajom. Nem sokkal később anyám barátnője felhozta hozzánk a fiát, hogy barátkozzunk össze, nem lévén pesti barátom (a felnőttek nem voltak beavatva a Bolyai–Berzsenyi antagonizmus titkos rítusaiba, ők más – hasonlóan lényeges – érdekellentétek szertartásainak beavatottjai voltak). A fiú eggyel feljebb járt – a Berzsenyibe. Nagyon kedvemre valónak találtam, szerettem is volna (az intelem ellenére) barátkozni vele; őt azonban a felsőbbrendűség e kettős státusa (hogy berzsenyista, és hogy másodikos) meggátolta abban, hogy viszonozza rokonszenvemet. Eleve gyanús voltam neki; és gyanúját még csak fokozhatta, hogy a Bécsből kapott legszebb nagy színes üveggolyómat neki adtam. Elfogadta ugyan, de az egészet nyilván egy rohadt kis bolyaista sötét megvesztegetési kísérletének tekintette. Az áttetsző gömb belsejében tekergő színes spirálok eltorzult arcvonásaimat verték vissza, ahogy néztem a golyót a fiú kezében.

A Markó utcában is lehetett világtörténelmet tanulni.

Hogy az Erzsébet utcában is, azt már mondtam.

Az Erzsébet utcai házat, ahol születtem, ahol most ezeket írom (szemben nagymama rózsáival, amelyek már nem nagymama rózsái), balról a Várdomb tetejére látva (ahová gyermekkoromban jövendő villámat terveztem, s ahol most az Atomiummal vetekedő acélgömbváz-kilátó áll, mint egy nagy üres üveggolyó), jobbról a Temetődomb kis kápolnájára (amely gyerekkoromban magányos tűnődéseim szentélye volt, most a Kápolna-tárlat kitűnő kezdeményezésének és sorozatos bürokratikus kudarcba fullasztásainak színtere), a házat, nem sokkal születésem előtt Nagypapa építette, mesterember barátainak segítségével (akiket később én is megismertem, az ő fröccs- és ultipartnereiként, a magam térden lovagoltatóiként); hadd jegyezzem fel itt a nevüket, úgyse jegyzi fel őket a történelem: úgymint: a nagy fehér szakállas Unatinszky bácsi, a lengyel származású lakatos, aki szakasztott úgy festett, mint későbbi szeretett filozófiaprofesszorom, Gaston Bachelard, Palackó asztalos, Szappanyos festő, Bárány asztalos, Berkes építész, Langmár Feri bácsi, ugyancsak lakatos.

A személyiség történelmi szerepét vizsgálva, senkinek se jutna eszébe nagyapát választani például (ahogy a barátait se). Boglári bádogosnak lenni, még ha az ember évtizedeken át az Iparoskör elnöke és a Víztársaság alapító tagja és főanimátora is, nem követel történelmi személyiséget, és nem kölcsönöz történelmi szerepet.

De az a magatehetetlen, szellemi és fizikai erejében már erősen megcsappant, szál egyedül álló hetvenöt éves öregember, akit falujában (ahol évtizedeken át iparosköri elnök, víztársasági aktíva volt, és szinte minden házat az ő ereszcsatornái és az ő vízvezetékcsövei kapcsoltak be a világ egyetemes vízhálózatába), fröccs- és ultipartnereinek szeme láttára csendőrök rugdostak be egy marhavagonba, hogy a megérdemelt tisztes halált és tisztes eltakaríttatást e földről egyetlen oly rövid és oly fölösleges ütemmel megelőzve, mérges gázt bocsássanak rá, és elektromos kemencében elemésztett tetemének hamvait a sáros agyagba tapossák – az, tudta nélkül, történelmi személyiséggé nő, és beleegyezése nélkül szerepet oszt rá a történelem.

Akin lehet és kell a történelmet tanulni – és tanítani.

Nagypapa a túlsó partról jött, Vászolyból, frissen szabadult segédként, hogy aztán itt alapítson családot. Zala és Somogy engesztelhetetlen vetélkedése annál is képtelenebb volt, mert – a vetélkedések és ellentétek ellenére – a lakosság – családi kapcsolatok, munkaalkalmak révén – állandó természetes áramlásban mozgott az innenső és a túlsó (vagy a túlsó és az innenső) part között. Nagymamának éppen egész családja, mindkét szülője a másik oldalról származott át ide.

Nekem személy szerint a háborús években nemigen kellett őskutatást rendeznem, nem volt miért (legfeljebb hamis ősöket kellett szereznem, de azt éppen nem Boglárról lehetett), akadtak viszont a családban, akik házasodás révén a „kivételezettség” kétesen kecsegtető állapotába kerülhettek, azzal a feltétellel, ha… igazolni tudják, hogy… (a jogi – vagy jogtalansági – részleteket mellőzzük). Az ő nagy üggyel-bajjal beszerzett papírjaikból tudom én is, hogy anyám nagyszüleinek, a mindkét részről Martonoknak felmenőit 1770-ig lehet nyomon követni a tó mindkét, de főleg túlsó partján, Kővágóörsön, Káptalantótiban, Antalfán és másutt, ahol hagyományosan halászattal foglalkoztak.

Dédnagyapa viszont már Bogláron cipész. Spanyolnáthában halt meg, közel a nyolcvanhoz, két évvel az én születésem előtt. Gyerekkoromban a családban még sokat emlegették emlékezetes alakját, állítólag egyben-másban rá ütöttem. Én is úgy csörgettem az aprópénzt a zsebemben, mint ő, ha éppen leszállított egy pár új cipőt. Ami – szintén állítólag – elég ritkán történt, mert hosszan, nagy gonddal és magas esztétikai igénnyel dolgozott. Ám kevesebb haszonnal. Gyönyörű cipőket csinált, de gyakorta egy számmal szűkebbre a kelleténél. Lehet, hogy ebben is rá ütök? Az én cipőim is mindig szorítják egy kicsit azokat, akiknek készülnének.

Apám egész családja horvátországi volt. Ő is kis faluban született, a szép nevű Alsó-Domborún (hol a legszebb rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul), minden romantikus nagyváros-szerelme a feltörő vidéki ifjúé; ki más szólíthatja meg ilyen fellengző ámulattal a század eleji, maga is még jócskán vidékies fővárost, ha nem egy hódításra készülő Rastignac: Megújra Pest!… A nagyszerelmü város!… A modern irodalom „nagy palesztrájára” készülő tüneményes század eleji magyar ifjaknak talán egyikében sem volt meg olyan tiszta hevületben a rastignac-i kihívás, mint benne; de egyikből sem hiányzott annyira a „most kettőnkön a sor” nagy birkózásához szükséges alkalmazkodás, csel, ha kell, megalkuvás. (Mert egyszín arca volt, mit fennen hordott – és senkinek se mondott kellemest.) Senkit nem is tepertek le úgy ebben az eleve egyenlőtlen vetélyben, mint őt.

Az igazsághoz híven azt is el kell mondani, hogy nemcsak az alkalmazkodás, a kellemest mondás képessége hiányzott belőle, az a szellemi felkészülés is, amely oly megejtően rajzolódik ki Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula korai levelezéséből. Azok, bár mind vidékről törvén föl, a kisvárosi lateiner értelmiség legjobb vértezettségével indultak neki a nagyváros bevételének, s a nagyvilág bevezetésének a magyar kisvilágba. Ő bukott érettségivel (magyarból!, mert dolgozatában tiszteletlenül szólt Szendrey Júliáról) és egy elmaradott, patriarchális délvidéki kis zsidó közösségből, s még onnan is kitagadva kezdte útját. Minden háttér és hátvéd nélkül vágott hát neki a nagyvárosnak, amelyet nem a (szellemileg is, valóságosan is) Párizsba és Rómába tett kerülő felől nézett, mint már amazok, hanem egyenesen a Dráva mellől, ahonnan a nagyvilágiasság netovábbjának látszott. S legfőbb sebezhetőségi pontja éppen az az állandó vidéki nosztalgia volt, amelyet a korai kitagadottság és ifjonti árvaság sosem engedett behegedni. Ha valaki a század eleji magyar irodalomban „bűnös városnak” látta Pestet, egyre a „jó vidék” után áhítozva legrikítóbb nagyvárosi bohémiáinak tobzódásai közben is, az ő volt.

Engem se részeltetett „intellektuális” nevelésben (még ama csekély mértékben sem, amennyire egyáltalában módja volt nevelni engem). Nem emlékszem, hogy (legkisebb gyermekkorom meséskönyveitől eltekintve) valaha könyvajándékot kaptam volna tőle. Pedig (amennyire szerény lehetőségei engedték, s bizonyára azon túl is) nagyon szeretett ajándékozni. Kaptam tőle mindenfélét. Egyszer egy fél tucat színes selyemzsebkendővel állított be Boglárra, nagyon örültem neki, annál is inkább, mert sejtelmem se volt, mire való. Főként sálakat szeretett hozni (mértéken felül aggódó volt, folyton a meghűléstől féltett, amire ismétlődő középfülgyulladásaim okot is szolgáltattak neki. „Kisfiamnak meleg sál”, olvasható ma is egy megmaradt verskéziratán). S egyszer, olyan boldogan, mintha ő volna a megajándékozott kisgyerek, egy gyönyörű kis játék várral ajándékozott meg, amelynek felvonóhídját ólomkatonák őrizték, és csúcsos tetején nyáron át is világított a papírmaséból gyűrt fehér hó.

Irodalomról lehetőleg nem beszélt velem (valószínűleg akkoriban már másokkal se nagyon). Igaz, az ő számára olyannyira a „soha egy nyugodt perc sorát” jelentette a költészet, a maga költő volta, hogy minden áron meg akart óvni ettől a sorstól, akárcsak a legmegrögzöttebb polgárpapa a fiát; akár az ő apja őt, még a kitagadás árán is… Ám azért, hogyha fiad verset írna – csak tekerjed ki mégis a nyakát! – írta a Nyitott könyv-ben, miután a megelőző sorokban himnuszt zeng a költészethez. Lehet, hogy e tréfás javallatot a maga számára komoly érvényűnek vélte. Fájdalom, nem volt ideje megvárni, míg valóságosan is ez elé az alternatíva elé kerül. De Devecseri Gabi mesélte később, hogy mikor ő első verseit elvitte apámhoz, hogy írjon hozzájuk előszót (amit meg is tett), apuka boldogan (vagy mégiscsak titkolt sajnálkozással?) újságolta neki, hogy az ő fia szerencsére csak teniszezik, nem ír verseket. Pedig akkor már írtam is, de neki csak később, élete utolsó évében mutattam néhányat ezekből az első próbálkozásaimból (nem voltam még tizenhat éves); gyorsan kijelentette, hogy nem lát bennük tehetséget, és többé nem beszélt róluk. Más versekről is alig. Mindössze három olyan versre emlékszem, amit tőle említeni vagy idézni hallottam. Ezek azonban nagyon jellemzőek, rá is, arra is, miféle romantikus-érzelmi költői útravalóval látott el (ha akart egyáltalán valami ilyen útravalóval ellátni) a magam oly másfajta útjára. Az első azért is megállít egy pillanatra, mert arról tanúskodik, ha valami igazán belülről érintette, mindvégig maradt benne érdeklődés a kultúra új tényei iránt. A harmincas évek elején Kodály és Bartók gyűjtése még a pesti művészértelmiségnek is csak kis részében vált közkinccsé. Annál nagyobb örömmel emlékszem arra, hogy apám, egyikében ritka derűs pillanatainak, a rossz feleség balladáját énekelte nekem (nagyon szép hangja volt), egész kis magánszámot kreálva belőle, még a kezét is magakelletően a füléhez emelve. Most is csak az ő hanglejtésével tudom felidézni e sorokat:

A másik vers Juhász Gyula Ódon balladá-ja volt, amelyet egyébként a Nyitott könyv egy helyén is idéz. Ennek mély pasztellszínekben játszó „átkozott-költő”-romantikája érthetően kedves volt számára, s még a szegedi-váradi közös hőskort is felidézhette benne:

Ezekkel a sorokkal is felejthetetlenül itt csengnek bennem apám hangsúlyai: ahogy értőn kiemelte az utolsó előtti két sor szabálytalan hosszú penultimáját, amely elnehezíti a jambust, de szárnyat ad a versnek, az elnyújtott é betűk hosszú láncára fűzött j hangzókkal megmagyarázhatatlan fájdalmat lopva ritmusába.

A harmadik vers a már említett vidéki nosztalgiát idézi föl, amely számára mindvégig anyja emlékében vált jelképpé (Anyám szép barna boldog asszony, Friderika volt). Heine két strófája ez a Deutschland-ból, a XX. fejezetből, ahol a hosszú száműzetésből megtérő költőfiút az anya ezekkel a valóban halhatatlan, a naivságot iróniával hitelesítő szavakkal fogadja (németül mondom, mert ő is németül mondta):

Minden könyve elfért egy kis kétszárnyú üvegszekrényben. Ma hét-nyolcezres könyvtáramban az apai megalapozást körülbelül hét-nyolc kötet képviseli: köztük Kosztolányi ötvenéves születésnapjára megjelent Összegyűjtött versei-nek vaskos zöld kötete (amely a baráti öröm mellett keservesen emlékeztethette arra is, hogy a Rózsavölgyi kiadó évek óta hitegette az ő válogatott verseinek hasonló kiadásával, de abból végül is semmi sem lett); ezenkívül Illyés Gyula Ifjúság-a és Erdélyi József Téli rapszódiá-ja, mindkettő az udvariason túlmenő, szeretetről tanúskodó dedikációval (ami viszont azzal a kis örömmel érinthette, hogy a fiatalok legjobbjai annak ellenére sem felejtik el, hogy élete utolsó húsz esztendejében egyetlen kötetét sem sikerült kiadatnia).

(Bár nem egészen ide tartozik: az irodalomtörténetnek érdemes lenne megvizsgálni azt az érdekes – éppen sokszorosan rendhagyó körülményeinél fogva érdekes – kapcsolatot, amely a fiatal Erdélyit és korai, legjobb költészetét apámhoz és apám költészetéhez fűzi. Hogy milyen valóságos irodalmi jelentést takar a Téli rapszódia említett dedikációjában „az öccs és keresztfiú szeretetével és ragaszkodásával” kitétel. Persze egy olyan irodalomtörténetírásnak, amelyet az irodalom valóságos – a kiépített vonalakon könnyed faljáróként oda-vissza cikázó – története is érdekel).

Legelső lépéseimet az irodalomba mégis – úgy lehet, jobb belátása ellenére – apám egyengette. Így neki köszönhetem első két személyes ismeretségemet – eleven írókkal; mindkettő – más-más módon – egész pályámra elhatározó hatású lett.

(Nem számítom itt írónak azokat a „bácsikat”, akikkel apám környezetében már kisgyerekként futólag megismerkedtem: Kosztolányit, Karinthyt, Füst Milánt, Nagy Lajost, Tersánszkyt.)

Egy évvel halála előtt, az 1935–36-os télen vitt magával a Szép Szó szerkesztőségébe, hogy Kosztolányi fiatalkori költészetéről írt dolgozatomat (ezt jobbnak ítélte a már említett első verseimnél) benyújthassam a folyóirathoz. Így ismertem meg József Attilát. Ő volt az első szerkesztő, akivel dolgom akadt. S akinek szerkesztői intelmét máig sem feledtem el. Talán a leghasznosabbat, amit induló költőnek adni lehet.

A Kosztolányi-tanulmány sorsára már nem emlékeszem, bizonyára nem volt emlékezetes sorsra méltó. Annál inkább emlékszem arra, amikor kevéssel apám halála után (s éppoly kevéssel József Attila halála előtt) már verseket is merészeltem vinni hozzá. 1937 elején volt ez, a Nagyon fáj nagy verseinek sorjázása, József Attila utolsó költői fellobbanása és emberi felbomlása idején. Mondott valami kedveset a verseimre (amelyek „még nem közölhetők”), s én, azzal a feltétlen bizalommal, amellyel csak tizenhat éves költők tudnak csodált idősebb társuk felé fordulni, úgy érezve, hogy az jóságos varázslóként majd minden dilemmájukat egyetlen szavukkal eloszlatja, hosszan és zavarosan arról kezdtem beszélni neki, ami a kezdők (és a mesterek?) gyötrelme: hogy úgy érzem, gyönyörű dolgokat gondolok ki, s mire a papírra kerül, csak szánalmas dadogás lesz belőlük. Biztatást vártam, gondjaim cinkos megosztását, mi több, biztos receptet arra, miként lehet megoldani ezt a súlyos ellentmondást – az elképzelt vers és az elkészült között… Ehelyett csak ezzel a rideg kijelentő mondattal szédültem ki a szobából: „Verset az írjon, akinek verset írni könnyebb, mint bármi mást csinálni a világon”.

Mindenre inkább vártam volna. Épp azért felejthetetlenül (és szóról szóra) megjegyeztem. És mindig újra az ő hangján hallom, valahányszor úgy is le akarnám tenni a tollat. Csakhogy: a kérdés a fonákjáról is megfogalmazható. „Bármily nehéz is, vajon könnyebb-e bármi mást csinálnom?” S ma már tudom, volt József Attila szavaiban némi önkínzó hetykeség is. Mert a költészet senkinek se könnyű (kivéve azt, akinek nem érdemes csinálnia). Legkevésbé neki volt az, aki – József Jolán emlékezete szerint –, mikor hatesztendős korában elhatározta, hogy költő lesz, már tudta, hogy a költészetben „minden szakma benne van”. (S azóta, szerencsére, tudomásom van egy másik nagy művész nyilatkozatáról is. Degas-éról, aki állítólag azt mondta egyszer: „Festeni könnyű annak, aki nem tud…”)

József Attila mégis a legfontosabb intelemmel szolgált, amivel fiatal költőknek szolgálni lehet. Aki meg tudja fogadni, azt sok fölösleges későbbi csalódástól óvja meg. Aki pedig nem fogadhatja meg, egyszer rájön, hogy nem is neki szólt. És lassan maga is megtanulja ugyanilyen hányavetinek tetsző szeméremmel titkolni el az alkotás csak rátartozó gyötrelmét az ifjabb, induló pályatársak elől.

Ugyanazon a Szép Szó-nál töltött első délutánon ismerkedtem meg Devecseri Gáborral is. Igaz, valamikor a gyerekkor homályában már találkoztunk a Lágymányoson, de az még valószínűleg (legalábbis az én esetemben) a beszéd képességének elsajátítása előtti időben történt. Beszélni hát most beszéltünk egymással először. Mindjárt úgy, mintha csak folytatnánk egy réges-rég kezdődött beszélgetést. Nem is hagytuk abba többé, amíg csak ő, villámcsapásszerűen, végleg meg nem fosztatott a beszéd képességétől.

Így aztán azt a sokat emlegetett „intellektuális miliőt”, amelyet általában családi örökségemül tételeznek, ha közvetve is, mégiscsak apámnak köszönhetem.

Mert az első ilyen környezet számomra Gabi környezete lett. Azt megelőzően – egyre fokozódó erővel – éppen ennek a hiánya kínzott. Most annál nagyobb lendülettel vetettem magam belé. Kissé kívülről, neofita odaadással is. A többiek, Gabi barátai – akik egy csapásra az én barátaim is lettek, többségükben egész életemet végigkísérő barátok – valóban „entellektüelek” voltak, jórészt máris a legkülönbözőbb diszciplínák sokat ígérő (és később nem kevesebbet beváltó) képviselői. A banda hírhedt szombat esti bacchanáliáin költészet és matematika, klasszika-filológia és folklór, zenetudomány és egyiptológia fajtalankodott egymással. A talpalávalót bálványozott táncdalszerzőnk, Bartók zenéje szolgáltatta hozzá.

Ezek a szombat esték voltak életemben a második otthon, hosszú otthontalanság után. A még egyszer megkaparintott idill. Amely a mindnyájunkat egyre közelebbről fenyegető történelem tudatos kívülrekesztésével, illetve csak groteszkké és abszurddá visszaminősített változatának közénk eresztésével teremtődött meg. Ami kívül mindennap – és napról napra inkább – elháríthatatlan valóságával fenyegetett mindegyőnket külön-külön, azt belül és együtt a maga még valódibb, képtelen változataiban, röhögve hárítottuk el. Ennek a történelemnek valóban vagy a szó legszorosabb értelmében áldozatul kellett esnünk; vagy el se lehetett hinnünk, hogy létezik.

Létezett. És áldozatokat is szedett közülünk. Legelsőnek felejthetetlen Giovi barátunkat, akit a nemzetközi folklórtudomány már akkor Honti János néven tartott számon. Ezzel tört meg először a második számú, a paradox és abszurd idill varázsköre. Több-kevesebb új varázslással (vagy öncsalással még sikerült időről időre, úgy-ahogy összeforrasztanunk. Míg aztán Buba (dr. Rényi Alfréd), Csala (dr. Dobrovits Aladár) és Gabi (Devecseri) hirtelen távozásával menthetetlenül és végleg megtört.

De paradicsomnak megmaradt máig, hiszen mindörökre elveszett.

Akármilyen fájdalmas (vagy kényes) (vagy szégyenletes), szembe kell nézni vele.

1942-ben megjelent (második) kötetem az Oidipusz király e kórusrészletét viseli az élén, mottóul, szinte egy életre kitűzött zászlóul:

Nem hallgatható el (magam előtt legkevésbé), hogy minden igyekezetem ellenére se mindig lehetett ez a sorsom. Ahogy talán senkinek se e korban. Tisztelet a kivételnek. Ha vannak. (S ha van, aki magát annak tudja.)

Ami persze nem vigasztalás. Mint ahogy az se, amivel az igazolást keresők igazolják magukat. (Hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Csak a részt nem vevők mentesek a részvétel szükségszerű foltjaitól.) Főként azért nem, mert ez végső fokon a valóban részt nem vevőket igazolja. Igazolná, ha azokon már e puszta részt nem vétel folytán oly fényesen ragyogna e köntös. Csakhogy Szophoklész (aki maga is részt vett – még csatában is) nemcsak a szavak, hanem a tettek tisztaságából is szöveti ezt a köntöst. Világossá téve, hogy aki minden tettől tartózkodik, annak számára e köntös anyagából legalábbis a vetülékszál hiányzik. Szophoklész különben is minden egyes sorában zseniális (vagyis: pontos, sokértelmű, de félreérthetetlen): „vajha sorsom lehetne…”, mondja, vagyis nemcsak elhatározásunktól, szándékunktól vagy akár jellemerőnktől teszi függővé e köntös (tartós) viselését, hanem a sorsunktól, ami mindezeknek az összessége – és még sok minden egyéb.

Az én sorsom se lehetett hát mindig, bármennyire őszintén ezzel készültem is. És hogy erre is igyekszem, az se igazolás. A kudarc éppen attól marad óhatatlanul kudarc, hogy nem csupán magunkat okolhatjuk érte. Éppen azért jóvátehetetlen. Azért a sorsunk.

József Attila volt az első költő, akit mint költőt (nem mint apát vagy bácsit) személyesen is megismertem. S ő lett, az ő halálának döbbenete lett első megjelent (és máig is magaménak érzett) versem szülője.

Tizenhetedik évem volt akkor letelőben. Ez az év számomra az elfogadhatatlan halál riadalmának esztendeje volt. Az év elején apám hagyott el (mindenkinek: neki magának, a sorsnak, a kornak, saját magamnak egyformán) megbocsáthatatlanul. Nem sokkal később Gabi öccse, Peti halt meg, szinte gyerekfővel, érthetetlen módon. Az év végének egy napján, ahogy mélán hazafelé bandukoltam az iskolából, József Attila tragédiája kiáltott rám Az Est vastag címbetűivel egy körúti újságosstandról. A három halál egyszerre megérlelte bennem a régóta lappangó költőt; a felnőttet, aki, Vajda János szavaival, „a halál gondolatát agyában viseli”; immár kitörölhetetlenül. A zilált és formátlan szabadverseket, meg a nagyon is kötött, fantáziámat is megkötő strófákat, amelyekkel addig próbálkoztam, ez az élmény, ez a „hősi” gondolat kényszeríthette az antik forma, a disztichon szigorú rendjébe és mégis szabadabb szárnyalásába.

Költészetem így ezzel a tragikus nyitánnyal indult, s ebben talán nem is csak a három közeli halál elfogadhatatlansága keres kifejezést, hanem mindazoknak az elfogadhatatlan haláloknak a megsejtése is, amelyeknek az elkövetkező évek során oly számosakká, oly megszámlálhatatlanokká kellett lenniük. Ezt az első sírversemet (az Újság 1938. január 30-i számában: Pogány zsoltárolás – József Attila emlékére) a fiatal halottakat búcsúztató siratók egész sora követte első két kötetemben (A kor ellen, 1939 és Adónis siratása, 1942).

A halál fölött érzett elementáris felháborodás, amely a fasizmus elleni tiltakozást is magában hordta, az ifjontian merész, „pogány” valláselleni hevülettel összefonódva, oly mértéktelenül felingerelte a Nemzet Szava című nyilas hetilapot, hogy szinte már a vers megjelenésének másnapján pergő szidalmak golyószórójával akarta leteríteni a magyar költészet küszöbén az azon félve és tisztelettel épp csak belépni szándékozót.

A lap „Marólúg” című rovatában azzal tünteti ki ezt az első verset, hogy mindjárt a „betű ördögi démonainak” sorába utalja, a „nemzeti lélek eresztékébe maró, felsebző folyadékok” közé, amelyek „nem nagy izgatások, hanem megrázó és forradalmi bűnök”. Bárdolatlan előhangjaként azoknak az összehasonlíthatatlanul pallérozottabb, ám gyakran nagyon is hasonlóan bárdolatlan indítékokat rejtő megnyilatkozásoknak, amelyekkel pályám során később is annyiszor megtiszteltek.

Illyés Gyula egy helyütt azzal magyarázza háláját a „második nyelv” iránt, hogy a franciául beszélők „egyenrangúságában” sikerült először megszabadulnia attól a bélyegtől, amelyet az anyanyelv közegében „pusztai kiejtése” sütött rá, mint „holmi (…) sárga csillagot”. Valami ilyesmit kellett éreznem (magamnak is meglepetésül) legutóbb, verseim francia megjelenésekor. Íme: micsoda csodás lehetőség! Az annyiszor nekem tulajdonított, félrehallott, megkülönböztető akcentus nélkül, franciául végre a mindenkit megillető egyenlő eséllyel szólalhatok meg: egyszerűen csak, mint egy magyar költő.

[Balatonboglár, 1975. június 23.–július 9.]