Az első tíz év

A közönségesen tájékozott olvasó, amilyen én is vagyok, munkáid, nyilatkozataid, egész alkatod nyomán habozás nélkül a született városlakók közé sorolna. A lexikon adata szülőhelyedről tehát kissé váratlanul éri.

 

Sőt ha tetszik, azt is hiheti (hallottam is már ilyet), hogy véletlenül, nyaralás közben születtem Bogláron, mivel szülőhelyem fürdőhely is. Az ilyesmi azért lehetséges, mert nálunk túl nagy fontosságot tulajdonítanak annak, ki hol született, városon-e vagy falun; s ez némiképp minősítésül is szolgál, így aztán sokszor az eleve kialakított minősítés módosítja a tényeket. Gyerekkoromban még tisztán szólt a tihanyi visszhang; azóta kicsit elromlott. Ilyen romlott visszhangként működik sokszor irodalmi életünk is. Mást ad vissza, mint amit belekiáltanak.

 

Nyilván az okozza a félreértést, hogy édesapád, az „átkozott költő” köztudomásúan Budapesten élt.

 

Igen, de én anyám családjában nőttem fel. És anyám is Bogláron született. Meg anyám anyja is, meg az ő szülei is, amennyire tudom. Városban élő, sőt bohémnak számító apa fiaként, falun, a legrendezettebb kispolgári környezetben születtem, ott éltem gyermekkorom legfontosabb éveit, a nagyapa bádogosműhelye és az Állami Népiskola padjai között.

 

Mi igaz hát abból a sokat emlegetett irodalmi, intellektuális légkörből, amelybe állítólag beleszülettél?

 

Semmi. Ha csak az az előítélet nem, amely ezt akarja hinni. S amelyet sosem tartottam érdemesnek eloszlatni.

 

Most itt az alkalom.

 

Alkalom bármikor lett volna rá. De fontos ez? Aki írásaimból nem olvassa ki, annak ez úgyse mond semmit. Apámtól távol élvén, apám világa csak gyerekkorom képzeletében és nosztalgiájában élt, valódi környezetem egy átlagos vidéki iparoscsalád volt, a lehető legtávolabb a költészettől vagy az irodalomtól. Körülöttem ugyanaz a néhány könyv, mint a hasonló vidéki házakban: a napilapok kalendáriumai, az Est Hármaskönyve, a Mindentudok, a Pesti Hírlap évkönyve, egy Petőfi Összes, a Tolnai Világlapja filléres kiadásában, drapp papírkötésben, a költő arcélének barna vésetével. Meg azok az ifjúsági könyvek, amiket már én kaptam. A legelsők, amikre emlékszem: Mackó úr utazásai, A gyermekszív rejtelmei, Gaál Mózestől a Napóleon és a Nyár szigete, Verne, May Károly és egy már elfelejtett, divatos ifjúsági szerző, Gombos Albin könyvei. Ami a városiasságot illeti, igaz, Bogláron, mint a Balaton egész déli partján, a falu össze is ér valahogy a várossal.

 

Mikor láttad először Budapestet?

 

Pontosan nem tudnám megmondani. Biztosan előbb is, mint ahogy emlékszem. Első tudatos emlékem talán ötéves koromból való. Akkor is az Angol Parkról, ahová apuka vitt el, egyik rövid nála töltött időszakom alatt. Arra emlékszem, hogy az egész várost valamiképpen az Angol Park függelékének éreztem. Mintha egész Budapest egy nagy Angol Park lenne. Fényes szórakozóhely. A város tulajdonképpen azóta is úgy él bennem valahol a mélyben, mint valami rendhagyó hely, nem tudom pontosan megfogalmazni, mint valami, ahová el kell menni, nem ahol ott van az ember.

 

Mit jelent hát neked a szülőföld?

 

Elsősorban az élet egyik axiómáját. Amit éppen ezért nem is kell bizonyítani, még kevésbé állandóan bizonygatni, vagy hitet tenni mellette. Hallottál már olyat, hogy egy matematikus hitet tesz amellett, hogy két pont közt az egyenes a legrövidebb út? Legfeljebb azzal, hogy minden ténykedésében, meggondolásában és műveletében számol vele.

 

Tízéves korodig éltél állandóan Bogláron, aztán is minden szünidődet ott töltötted. Ez rendkívül fontos életszakasz. Nagyjából ekkorig tanuljuk meg a világot, legalábbis első fokon. Milyen alapinformációkra tettél szert gyerekként, milyennek érzékelted akkor a világot?

 

Erre nehéz válaszolni. Csak egy élet vagy életmű egésze válaszolhat rá. Mindenben, amit azóta éreztem, gondoltam, írtam, benne van ez az első tíz év. Verseim legtitkosabb lejtésében ott a táj lejtése, talán-talán annak a nem mindenki által ismert titkai is. De hát ez megint csak axióma. Nem érdemes mondani se. Nem is lehetne másképp.

 

Mit érzel mégis a leglényegesebbnek?

 

Most valami jelentősre kellene emlékeznem. De ahogy kérdezed, egyszerre azoknak a zöld paradicsomoknak a szaga és íze rémlik föl bennem, amik az iskolába menet kandikáltak ki az utcán egy kerítés rácsai közül, s minden tavasszal elkísértek az iskoláig. Az élet szerkezetére talán először ezek döbbentettek rá, azzal a csodás székesegyházzal, ami egy ilyen, még éretlen gyümölcs belsejében épül. Eleven tenyészet és tökéletes geometria együtt: mindig is ez volt számomra a nagy kísértés. A költészetben is. De a szétmorzsolt levelek keserű szagát is érzem, most is. Mint ahogy a bádogosműhely sósav- és ónszagát is. Órákon át tudtam nézni, ahogy a „forrasz”-t, vagyis a forrasztásra alkalmas anyagot készítik. Ahogy a forró ólom-ónöntvényt keskeny sugárban a hideg vaslemezre csurgatják, ahol egyszerre hűvös, cikcakkos oldalú, hosszú, ezüsthernyóvá merevedik. Aztán meg azt, ahogy ezt a hernyót a faszénparázsból kihúzott forrasztóvas hegye apránként leolvasztja, és a sósavval maratott bádogfelületre dörzsöli.

 

És a táj?

 

A balatoni, közelebbről a boglári táj a túlsó part örökre szemembe írt vonalával – hiszen ezt már sokszor megírtam – valamiképpen az emberi lakhely alapképleteként rögződött meg bennem. Ha most, az elsődleges élmény elmúltával kívülről próbálom nézni, akkor is csak azt mondhatom: sokfelé találhatók nagyobb szabású tájak, olyanra, amely inkább emberre szabott, sehol se találtam.

 

A szülőföld szűkebb, de meghatározó közösségében nevelődünk, aztán belenövünk egy népesebb közösségbe. Mit jelent neked a haza, meddig húzod meg a határait?

 

Már mondtam, hogy elsősorban egy megdönthetetlen axiómát. S ha így kérdezed, hát mindjárt utána egy másikat is. Hogy hazám határait az emberi nem határaival érzem egyenlőnek. A föld szülöttének tudom magam, mindenekelőtt embernek, Lorca szavaival, „mindenekelőtt az egész világ emberének”.

 

Nem félsz a kozmopolitizmus vádjától?

 

Miért félnék? Hiszen annyiszor vágták már a fejemhez. Ha igazán őszinte akarok lenni: azt se tudom, mi az. Kazinczy kozmopolita-e, remekmívű disztichonjában: „Jó nem kell, ha az emberiség, s nem nemzeted, adja: – Nékem az emberiség s Pest s Buda tája hazám”? Vagy Lorca, akitől azt idéztem az előbb, amit ugyancsak axiomatikus érvényűnek tartok? Aki magyarként (vagy bármely nép fiaként) nem az emberiség részének érzi magát, aki Bogláron (vagy bárhol másutt) születve és élve, nem érzi talpa alatt égni az egész földet, teljes kiterjedésével és minden múltjával, az nagyon keveset fog megtudni önmagáról is, a nemzetéről is. Hadd idézzem még egyszer Lorcát: „Tudod, hogy a legkisebb húst is megértem én e világon.” Ennél, azt hiszem, nem lehet alább adni az embernek; még kevésbé a költőnek. Ha csak valamit is meg akar érteni ebből a világból. Akár spanyol, akár magyar.

 

Sok versed szól a Balatonról. De mintha viszonyulásod ezekben is a szemlélőé, az örök csodálkozóé volna.

 

A szülőföldjén talán nem szabad az embernek csodálkoznia? Hiszen azt ismeri legjobban. S nem annál csodálatosabbá válik-e valami, minél jobban ismerjük? Egyébként, úgy látszik, ez az alaphelyzetem a világgal szemben. Az mindenesetre a szülőföldre vall ezekben a versekben, hogy – egyáltalán megírtam őket. Ez is valami. Hiszen ha átlapoztad a verseimet, láthatod, hogy messze áll tőlük mindenféle „tájköltészet”, s ha konkrét névvel és felismerhető kontúrokkal valamilyen tájegység kibontakozik belőlük, az csak a Balaton és Párizs. Holott életem túlnyomó részét Budapesten töltöttem.

 

És miért Párizs?

 

Mert ha a magam „fejlődésregényét” Bogláron kezdtem el, a történelem által némiképp kitolt befejezéséhez Párizsban érkeztem meg. Bogláron az elemi (mindkét értelemben elemi) tudnivalókat kaptam; Párizsban (tovább folytatva a szójátékot az iskolanevekkel) az egyetemes tudnivalókkal ismerkedtem: az egyetemen, és nemcsak az egyetemen, a városban, írókkal kötött friss barátságokban vagy az 1947. május elsejei nagy felvonulásban a Nationtól a Bastille-ig.

 

Egyes ítészek szerint valamiféle általános humanizmus talaján fogalmazod meg közlendőidet. Ezzel bizonyára nem értesz egyet. De ha létezik úgynevezett közéleti költészet, akkor aligha vitatható, a te költészeted valahol másutt helyezkedik el. Az ötvenes évek elején viszont az Országos Béketanácsnál dolgoztál, 1955-ben – a magyar küldöttség tagjaként – részt vettél a helsinki Béke-világkongresszus munkájában is. Egy évtizeden át voltál a közelmúltban az Írószövetség költői szakosztályának titkára, szervezője a budapesti nemzetközi költőtalálkozóknak, vendége és résztvevője számos nemzetközi írótalálkozónak, szerkeszted a magyar irodalmat a külföldnek bemutató Arion című több nyelvű almanachot. Ez bizony közéleti szereplés a javából.

 

Látod, a „közéleti költészet”, ez is azok közül a kategóriák közül való, amelyek nálunk más kategóriák fedőszervéül szolgálnak. Aki csak kicsit is egészében és történetében szemléli a költészetet, annak a számára éppúgy nincs „közéleti”, mint ahogy nincs „magánéleti” költészet sem. A költészet mindig közügy, vagy közüggyé lesz – különben nem is létezik.

 

Balatonbogláron járva találkoztam a krónikaíró kör vezetőjével, aki egy papírlapot mutatott, amelyre Somlyó György fényképét ragasztották a gyerekek, alá pedig mindenféle idézeteket a falu híressé vált szülöttjének verseiből. Milyen érzés ezt hallanod?

 

Nekem mindig nagyon fontos volt Boglár. Ha egy kicsit én is fontos lehetek Boglárnak, annál jobb.

 

Sajnos a szülőföldtől nem csak jót kap az ember. Különösen és fájdalmasan igaz ez annak a nemzedéknek az esetében, amely a háborús években volt fiatal.

 

Engem személy szerint a szülőföldtől nem ért sérelem. Ami fájdalom közvetve sújtott, arról prózában nem tudok beszélni. A szó csak versben válik olyan teherbíróvá, hogy ezt elviselje.

 

Hogy érzed magad ma, ezerkilencszázhetvenöt június negyedikén?

 

Mint mindig, jól és rosszul. Otthonosan és idegenül e világban. Az élet ideiglenessége és a perc örökkévalósága között hányódva. Készen arra, hogy akár holnap meghalhatok. És készen arra, hogy holnap újrakezdjem az egészet. Mint mikor még Bogláron készültem az életre.

 

(Kérdezett és lejegyezte: Farkasházi Zoltán)