„Tó fölött, ég alatt”

Valahogy mindenki így lehet vele gyerekkorában. Én mindenesetre – hiába tudtam, hogy másutt is születnek gyerekek – hosszú ideig ezt a „másutt”-at sem tudtam másnak elképzelni, mint azt a helyet, ahol én születtem. Hogy másféle helyen is lehet születni, mint egy tó mellett, melynek innenső partján selymes a föveny és sekély a víz, túlsó partján a hegyek lábánál kavicsos szegélyről mindjárt a mélybe gázol az ember.

Azóta már hálás vagyok (ha nem tudom is, kinek vagy minek), hogy éppen itt születhettem, a Balaton partján, annak is e szép szögében, mely valamikor félszigetként nyúlt a tóba, s kelet felől a kelta földvár, nyugat felől a keltánál is ősibb ingovány fogja közre. Hogy legfogékonyabb korom itt telhetett el, a Várdomb és a Berek között, s életem első évtizedének évszakai a tó szélfútta könyvlapjait forgatták. Természet és ember együttélésének mintegy külön számomra hitelesített mértékegysége máig is ez maradt: a boglári móló jegenyesora, és a kőgát, amely mintha csak annak a folytatása volna, a Várdomb és a Temetődomb egymásba hajló lágy vonala, mely el is választja, össze is kapcsolja az egyik puszta vadregényét a másiknak a halottak pora által meghódított, szelíden-szomorú emberi tájával; s a víz nagy arénája, ahogy a dombokról lelátni rá, a túlsó parton ködbe vesző vagy élesen kirajzolódó hegyek körben ülő tribünjeivel. Vannak nagyobb szabású tájak, de kevés olyan, amely inkább volna az emberre szabott.

Szeretem a nagyvárosokat. Az emberi drámának ezeket a roppant „londoni szín”-eit; az emberi együttélés sokismeretlenes egyenleteinek ezeket a bonyolult megoldási kísérleteit, amelyeken évszázadok munkálkodnak, egymásra halmozva az új meg új levezetéseket; ezeket a hatalmas, névtelen műremekeket. Városlakó lettem, valószínűleg nem is tudnám már elképzelni az életet város nélkül, várostól távol.

De máig is kicsit távolról nézem őket, azt is, amelyben négy évtizede élek. Még ma is az idegenség ámulatával töltenek el. Valami máig is maradt bennem abból a vidéki gyerekből, aki – talán ez a legelső tudatos pesti élményem – reszketve ment át a Margit-hídon, amelynek járdáját akkor, mint a sínpárokat, vaskeretbe illeszkedő lécek alkották, amiknek résein minden lépésre felvillant a mélyből a folyam zölden kavargó örvénye. Minden lépésnél attól féltem, hogy a következő lépésem alatt szétnyílik a rés. Anyám alig tudott átvonszolni a pedig oly áhítva várt Szigetre, ahova igyekeztünk.

Igaz, általában sem voltam valami bátor kisgyerek, inkább félénk és féltett (ami együtt jár), meglehetősen nagy képzelőerőtől gyötört (ami a félelem állandó indukálója). De attól mégse féltem sose, hogy korcsolyámmal már tél elején, a tó első beálltakor nekivágjak társaimmal a Balaton csalóka jegének, akkor, mikor nálam nagyobb terhet talán még el se bírt volna. Pedig alig múlt el tél a közelemben, korcsolyázó vagy csúszkáló gyerekek jeges fürdője, s nemegyszer halálos bógnija nélkül; s egyszer magamnak is szembe kellett néznem e rémmel. Kevés félelmesebb kút van, mint az ember alatt beszakadó jégen tátongó, mindig tovább törő, kicserepesedő kávájával, amely ahelyett, hogy elfogadná a kapaszkodó kezet, még mélyebbre taszítja, s a segítségre sietőket épp azon a ponton torpantja vissza, ahol lehetőség nyílna a segítésre. Végül egy messziről nagy nehezen felém nyújtott hosszú csáklya segített kivergődnöm, hasmánt csúszva (minél nagyobb felületen osztva el gyönge súlyomat a még gyöngébb jégfelületen). Ez a messziről nyújtott csáklya mintegy előzetes jelképe volt későbbi józsefi kútba hullásaimnak és a segítségnek, amely a kútmélyeken mindig elért valahogy.

Amit az ember ismer, az a veszélyeivel együtt is otthonos. A félelem a nem ismertnél kezdődik.

(Talán ezért is próbáltam később annyi mindent megismerni, hogy minél kevesebb legyen, amitől félnem kell.)

Mindenekelőtt azonban a tavat ismertem és a tó partját.

De a vizet olyan magasról, mint a Margit-hídról a Duna, soha azelőtt nem láttam, s főként nem ilyen bizonytalan emberi tákolmány magasából. Legföljebb – igaz, még magasabbról – a boglári Várdomb tetejéről. De onnan nem lehet a Balatonba zuhanni. Ott csak lebegtetni lehet a képzeletet, ferde repülésben, mintha egyik kitárt szárnyad a tó volna lent, másik az ég idefönt. A hegytetőn állva, mintha víz és ég érintkezési pontjában lebegnél, eltűnik alólad a föld, e két laza, ingó éteri elem közt létezel – tó fölött, ég alatt.

Erre a fél alexandrinust vagy egy egész hármas jambusi sort kitöltő, összetett helyhatározóra viszonylag korán rátaláltam, helyem költői – vagy költői helyem meghatározásaként. Mi más is a költészet, mint szavak kibocsátott rádióhullámával megkeresni azt a rejtőző helyet, amely kifejez bennünket és csakis bennünket fejez ki? E két egyformán egy szótagos főnév s a rájuk vonatkozó két kancsalul rímelő határozószó szimmetriája, éppen enyhe határozatlanságával pontosan határozta meg akkori helyemet a világban. Közvetlen és közvetett értelemben egyaránt. Mert mikor első ízben leírtam (egy 1943-ban kelt versemben), a földön valóban nem sok keresnivalóm volt. A „tó fölött, ég alatt” nemcsak a Várdomb tetejének magányos menedékét jelezte, hanem azt a menedéket is, amelyet képzeletem a víznél és jégnél is fenyegetőbb veszélyek elől talált magának:

De Boglár azért nemcsak természet és költészet időtlen varázslatába merített; föld és az emberek világának közepébe is vetette gyerekkoromat. A somogyi domboktól enyhe eséssel a tóig ereszkedő helység a társadalom teljes keresztmetszetét elém rajzolta, szinte szemléltető ábraszerű, világos tagoltságával. Legfölül, legtávolabb a tótól, a paraszti falu párhuzamos utcái Somogy-ország mélyebb mélységei felé mutattak; lejjebb az urasági kastély következett, a két fekvő kő S betű nyitotta hintóbejárattal a park zárt homályai felé, melynek alsó végében nyílt a „mi utcánk”, s a vele kezdődő újabb, polgárosult, iparos- és kereskedőfertály, a Vasút utcának nevezett országútig; azon túl, a sínek másik oldalán le a Balatonig, közepütt az árnyas platánsorokkal, melyek, mint antik szent ligetek felé, úgy vezettek a strand szentélyéig, a fürdőtelep nagypolgári és nagyvilági villasorai húzódtak, a tóra és a tónál is messzibb messziségekre tárulva. Mindennek szinte mértani közepén, az Erzsébet utcai „mezsgyén” születve, már kisgyermeki világomba befoghattam az egészet: télen nagyapám iparosi és a magam külön fönt-a-falusi „népiskolai” környezetében, nyáron a strand nemzetközivé is táguló, kavargó porondján.

A ház, ahol születtem, most is áll, az átépítéssel kissé tovább jellegtelenedve, de a régi kis szobám megváltozott ablaka előtt változatlanul virágzó jázminbokorral.

Születhettem volna egy másik házban is. Nem a falu városiassá alakuló szélének kis utcájában, hanem egy hasonlóan kis utcában, a nagyváros akkor még vidékiesen kies lágymányosi szélén, amelynek egyik házfalát ma apám domborműves emléktáblája jelöli. De itt – bár apám lakása volt – én csak vendég voltam. Aki mindig újra elámul a lépcsőház gazdagságot mímelő szecessziós kék cirádáin és sárga csempéin, s a varázslaton, mert apaként is egy más világot képviselő költőapa gangra néző lakásának szegényes homályán. Ahol mégis ünnep volt az ott töltött téli vagy tavaszi szünidő, majd később, mikor már magam is pesti gimnazista lettem, a kamasz fiú számára mind izgalmasabbá váló, apjával töltött vasárnapok.

De azt, hogy ott is születhettem volna (pedig születhettem volna ott is), a part helyett a gangon, már sosem tudtam többé, máig sem tudnám elképzelni.