[1975]

[1975]

Most nem kell előbb a faluba menni Varga nénihez a kulcsért (a zsidó temetők falun se nyíltak szabadon az élők világára, az utcák és szántók természetes folytatásaként; magas kőfalak, zárt kapuk mögé bújtak, a halottak számára tovább őrizve a gettófalak kirekesztettségét, de védelmét is a pogromok vagy emlékük ellen), nincs már se Varga néni, se kulcs. De a bedőlt kapun túl minden lakatnál jobban elállja az utat a kinyithatatlanul összezárult burjánzás. Nem kulccsal, talán csak macheté-vel lehetne lépésről lépésre kinyitni megszámlálhatatlan zárát. Most valóban olyan a temető, amilyennek valaha (nagymama halálakor) képzeltem. Az elszabadult természet őserdőt épített a lerombolt falak közé, a tenyérnyi földdarabra, amelyet az ember óvatlanul visszaadott neki. A századok óta emberhez idomított táj (ház, kert, szántó, szőlő, műhely) közepette emberelőttivé vált dzsungelben kúszva igyekszem megkeresni nagymama sírját; s egyszerre úgy érzem, sose találok ki többé; pedig tudom, száz méternél többet nem lehet megtenni benne faltól falig. De hol itt a fal? Hol a léphető egységnyi föld? Föld alatti barlangban egy percnyi úton is halálba lehet tévedni. Elfog a nevetséges rémület. Mintha az önmagából kifordult föld föld fölötti barlangot alkotna itt, sose látott cseppkövek boltozatával: minden biológiai vágyálmot megcsúfoló hibridek, egy törzsön tízféle ág, egy ágon százféle sarj, márványból nőnek a fák, mészkőlevelet hajt az inda. Az embertől nyert nemességüket és szép nevüket elvesztett virágok, bokrok, fák, cserjék, füvek helyét a puszta szervek, gyökerek, ág-bogak, sarjak, levelek, kacsok, indák, bozótok, bogyók, kövek megnevezhetetlen és nemtelen sűrűsége vette vissza; minden azzá lett, ami az ember előtt lehetett, s amit az ember a maga szűkös elképzelései szerint gyomnak, gaznak, dudvának nevezett el. A tenyészet-et (a magyar nyelv lángelméjű felfedezése szerint) csak egyetlen toldaléknyi mássalhangzó választja el az enyészet-től. Ez a t betű tombol itt megszámlálhatatlan sokszorosításban az egymást át- meg átfonó indák, ágak keresztjeiben.

A világhírű prágai Régi Zsidó Temető olyan, mint egy hirtelen befagyott tenger, amelynek utolsó hullámai egymásra zuhanó, egymáson összezúzódó jégtáblák sorában torlódtak össze a tovább már nem folytatódó idő partján. A névtelenségbe süllyedő kis boglári olyan, mintha egy örökégő növényi lángözön borítaná el, amelyet a földjében magasan koncentrált emberi maradványok fűtőanyaga, maga a megállíthatatlan idő táplál kifogyhatatlanul.

Míg nagymamát nem temettük, sose láttam a kőfalak mögötti kis temetőt. Messze esett tőlünk. Fönn, a felső faluvégen, ahol Látrány és Karád felé megy ki az út. És tőlem is messze esett a halál. A temetésen se voltam ott. Akkor már Pesten éltem, és az unokákat nem vitték le, hadd maradjon még egy kicsit távol tőlünk a halál. De hozzám ezzel csak még közelebb lopakodott. Alig vártam a nyarat, hogy megláthassam, hol fekszik gyerekkorom első számú nevelője, a fiatalkorától nagybeteg, szelíd öregasszony, aki máig szelídségre nevel.

Arra nevelt tovább, mindjárt akkor, holtában is. Szinte a frissen ottfekvőnek tulajdonítottam, annyira megdöbbentett: hogy akárcsak ő, olyan szelíd a temető is, nem a vad enyészet leng fölötte, mint vártam volna (amely várakozásomnak most annyira megfelel), hanem a rendezett nyugalom, amely a halál rendezetlenségébe torkolló életet az életnél is kiszabottabb rendezettség illúziójával ruházza fel.

Ettől fogva gyakori látogatója lettem a kőfalak mögötti külön világnak: rekkenő délutánokon könyvvel a kezemben róttam a tujával, borókával, borostyánnal szegett, akác-, nyár- és ecetfa-árnyékos kis ösvényeket, vagy leheveredtem a mindig hűvös tapintású kövirózsák közé, nagymama sírköve mellé, a levélközök ingatta napfoltokkal játszó fűre. Itt olvastam először, később itt fordítottam Valéry verseit, merészen (bár gyáván eltitkolva) a Tengerparti temető-t is, amelyet Kosztolányi már elrabolhatatlanul lefordított előlem. Egyszerre olvasva a versben, és látva magam előtt a víz magas tetőjén bukdosó orrvitorlák szárnyát.

Mikor volt „szebb”? Tizenöt éves koromban-e vagy most? Mikor volt „emberibb”? Akkor-e, amikor az értelemmé szerveződött aminosav-kombinációk felülről szabták rá a maguk rendjét? Vagy most, amikor ugyanezek a kémiai láncolatok, egy szervezetlenebb (vagy másként szervezett) állapotba visszaesve, a maguk másfajta rendjét kényszerítik rá alulról? Melyik az igazibb, az igazabb? „Gyönyörű képességünk, a rend”, amely a Tengerparti temető hibátlan alakzataiban őrzi (és kettőzi) azt, amit az ember ezekben a kis tenger- vagy tóparti temetőkben is megteremtett, szertartások és rendtartások, hagyományok és törvények szép egyezményébe észrevétlenül belevonva az életen túlit is, ezt a túl-világot is (túlvilághiten túl vagy innen), a pusztulásra is az élet, a meg nem ismerhetőre is a megismert dolgok rendjét álmodva (vagy hazudva)? Vagy ösztönök és sejtek e szabad burjánzása, enyészet és tenyészet e meztelen kopulációja? A kiegyengetett mondatok értelmet teremtő (vagy mímelő) aránya, amely élet és halál e mezsgyéjét is beláthatóan kicövekeli? Vagy a természet elemien feltörő és mindent elborító szóhalmazai? Ugyanaz a Valéry, aki a Tengerparti temető strófáit a gondolat egymás mellé rendelt emlékműveiként felépítette, nevezte a lírát „tovább fejlesztett felkiáltás”-nak. Csak megállíthatatlan ingalengés van az emberi szellem e két lehetséges végpontja között. Választás nincs.

A kisszobában születtem. Amelynek ablaka a jázminbokorra nyílt (nyílik ma is). A jázmin előretolt őrszeme volt annak a félkörben futó sövénynek, amely orgonával és koszorúvirággal folytatódott, és védte a kert csendjét a hátsó udvarban zakatoló műhelytől.

Első művészi tevékenységem bizonnyal ehhez a műhelyhez fűződik. Naphosszat tudtam nézni a mindig újra megismétlődő műveleteket: a forrasz öntését, aztán lassú tüzes ezüstcseppekben való felolvasztását, ezt a különös metamorfózist, amely oly megejtő példázata az örökösen növekvő és fogyatkozó életnek. A különböző anyagok, könnyű, fényes halpénzű bádogok és nehéz, tengerrobajlással mozduló, tengerkékszürke horganylemezek átalakulását: vödörré, könyökcsatornává, ablakpárkánnyá, kéményszegéssé, kitámasztható padlásablakkeretté, amelyek toronyba rakva gyűltek az udvaron. A vödörré hengerülő pléh-csonkakúp-palást felső és alsó peremére a présgép két egymásba illő forgó kereke között két-két párhuzamosan futó mélyedést kellett nyomtatni díszítésül. Ezt Feri bácsi, a segéd titkos engedélyével (mert nagymama mértéktelenül óvott a veszélyes szúró-vágó bádogok, tüzes forrasztóvasak közelétől) olykor én végezhettem el, úgy húzva ki a gömbölyödő bádoglemezt a présből, mint most az írógéphenger alól a papírt. Az alkotás olyan gyönyörűségével, amely most már csak nagy ritkán adatik.

De költővé a negyedik szobában lettem. Ez amolyan használaton kívüli helyiség volt, a parasztházak „tisztaszobájának” csökevénye. Csak én szoktam időzni benne, magányt keresve a bennem magányosan mozduló szavaknak. Itt írtam első verseimet, a fűtetlen telek nyáron át is megmaradt hűsében, míg a falon annál fojtogatóbb és fülledtebb légkört varázsolt körém Szappanyos bácsi, a festő remeklése, a dzsungel-liánokon százszorosan ismétlődve ringázó, rikító papagájokkal.

Mindez most is megvan (és még sincs meg), amíg itt írok, a régi otthonban az új házigazdák vendégeként is itthon. A kertben rózsák vannak (voltak is), nagymama rózsái (már nem nagymama rózsái), a kert és az udvar határán nagy nyárfa ágai borulnak a fáskamrára (csak borultak, már kivágták, de a fáskamra mintha nem ismerne időt), a verandát sűrű vadszőlő nőtte be (már nem növi be, nincs is mit benőjön, a verandából terasz lett); mintha ott se lett volna; arra riadok fel mélázásomból, hogy azt keresem, mintha ott kellene lennie. A házak és a kertek is olyanok, mint mi: azok és nem azok, nem azok és mégis azok, amik voltak.

Jó, hogy nem kocsin jöttem, ahogy az utóbbi időben többnyire utazom, hanem vonaton, ahogy régen szoktam. Így megint észrevétlenül lebegtetni kezdett a könnyű felszél, amely mindig megérint, valahányszor a szokott úton hazafelé közeledem. Mikor leírtam, már tudtam, hogy ezt a szót mindjárt idézőjelbe kell tennem. Mert hogy is lehetne „hazafelé” menni oda, ahol az embernek már nincs háza? De akkor mi az mégis, ami már az állomások sorjázó ökörszarv-boltozatos mészfehér betonrács-kerítéseiből megcsap (amelyek még az újonnan épült állomások körül is megmaradtak)? Mi az, ami a fenyvek, olajfák, jegenyék, platánok, nyárfák e nyilván nem is különös, nekem mégis egyedülálló együttesét úgy alakítja, mintha határozottan egyetlen céljuk, és végösszegük, a boglári strand ötszörös platánsora, a móló tömör jegenyefala, a régi Szúnyogsziget (ma félsziget) ezüst-zöld nyárfakaréja felé tartanának? Paradicsom csak elveszett létezik, mondja Proust. Ez az elveszített – épp ezért egyedül létező – paradicsom: az otthon. Amelyet nem lehet választani. Épp ezért minden választás szorongásától is mentes. Az élet állandó ideiglenességében az az ideiglenes állandóság, amelyben egyszer részünk volt.

Más szóval: az idill. A kontraidő. Ami nem múlik. Vagy éppen maga a nem múló idő. Amelyben még nincs számunkra történelem.

(Minden lépésünket rejtett kamerák kísérik, amelyek olyat tudnak rólunk, amit mi nem is sejtünk.)

Ujj Böske házakhoz járt varrni. Nálunk szinte családtagnak számított. Én mindenesetre akként tartottam számon. Ő meséli, most, hogy meglátogatom.

Vacsorára mindenki tojást eszik. Mindenki másformát. Nagypapa lágyan. Én rántottát kértem, de persze nagypapát látva egyszerre nekem is lágy tojás kellene. Anyuka nem bocsátkozik vitába. Elvesz nagypapa tányérjáról egy már kikanyarított tojáshéjat, telerakja a rántottámmal, és elém teszi. Én boldogan kezdek hozzá. Még dicsekszem is Böskének: „Látod, milyen ügyes anyukám van? Ilyen gyorsan tud nekem lágy tojást csinálni.”

Ilyen könnyű volt engem kielégíteni?

Ilyen könnyed leleményesség volt anyukában?

Visszamenőleg is olyan boldoggá tesz ez a gondolat, mint Böske szerint akkor lehettem. Mert én már, fájdalmasan, inkább arra emlékszem, milyen súlyos problémák álarcát öltötte anyuka előtt, általam oly kínzóan ismeretlen okokból (de mit ismer egy gyerek az anyja viselkedésének okaiból?) sokszor a legkisebb dolog is. Egyszer az iskolából hazamenet, a nagy rajztáblával és fejes vonalzóval egy kézben vitt tust gondatlanul végigcsorgattam az új tavaszi kabátomon. Kétségbeesésemben is hüledezve néztem, ahogy zokogva ezt a szörnyű és a helyzethez mégis komikusan nem illő szót kiáltja: „tönkrementünk”. Annál kevésbé tudom elfelejteni ezt, mert csak néhány nappal történhetett anyám rettentő balesete előtt, amely valóban tönkretette egész további életét. S vele együtt sokáig az enyémet is. Már akkor megfogadtam magamban, hogy igyekezni fogok az élet apróbb baleseteit a maguk mértékére leszállítani. Nehogy a nagyobbakhoz, amelyek elviseléséhez valóban erő szükségeltetik, ne legyen erőm.

Hazafelé megyek az iskolából (néhány nappal azután, hogy a tussal tönkretettem – nem az életünket – csak a kabátomat). Már a Személynök utcán, ahol – végre anyámmal együtt – negyedik hónapja lakom. Metsző januári szél fúj – az utca (ma Balassi Bálint utca) akkor még szabad fél arcába kapta a szüntelen Duna-parti szelet. A jégpálya magasságában észreveszem Pista nagybátyámat, anyám öccsét, szembe jön velem. Ez még sohase fordult elő, s valami furcsa komolyság is ül az arcán, amit láthatóan titkolni is akar. Rosszat sejtek. „Akkor négykor a jégen”, búcsúzom gyorsan új padtársamtól, Lityától. Pista épp akkor ér oda. „Ma nem lesz ott a jégen”, mondja, nem is nekem, hanem Lityának. „Azért is ott leszek”, csattanok föl. Hogy jön ehhez Pista, anyuka megengedte, hogy amíg van jég, minden délután kimehetek. „Ma nem mehet”, ismétli Pista konokul. Litya, a szorgalmas, aki majd aztán nyolc éven keresztül első eminens lesz, mintegy a feszültséget feloldandó, odaveti, hogy ő úgyis csak ötre jöhet legjobb esetben, sok a tanulnivaló. „Jó, akkor ötkor.” Némán megyünk Pistával a ház felé. Pista nem magyarázkodik. Én fölényesen nem kérek magyarázatot (pedig már alig tudom magam visszatartani). Csak akkor mondja, mikor fölérünk a lakásba, amelyet ő nyit ki a kulccsal. Anyukát elütötte egy autó. Kórházban van. „És mikor jön haza?” Nem értem egészen. Ma biztosan nem. Hát akkor menjünk mi azonnal a kórházba. Nem lehet, talán egy-két nap múlva. Egyre kevésbé értem. Ekkor érkezik haza nevelőapám, kezdi lefejteni nagy, piros-zöld kötött sálját, amely többszörösen a nyakára van tekerve. Egyszerre csak megáll a kezében a sál, a keze a sálon, s ahogy kezdte letekerni, azonmód tekeri vissza. Mintha hirtelen fordítva kezdenék pergetni a filmet. Nevetés kerülget. De sírva fakadok. Hogy igazán mi történt, azt még sokáig nem értem. De Sanyi bácsi komikus trükkfilm-mozdulatából megsejtem, hogy valami jóvátehetetlen.

Még aznap délután átköltöztettek a Király utcába, nagynénémékhez, „egy-két napra”. Két évig maradtam ott (amíg anyuka, nyílt töréssel, folytonosan az amputálás rémével küzdve kórházban feküdt).

Az annyiszor elképzelt, oly régen várt s még épp csak megízlelt életforma – gimnazistának lenni, Pesten, és főként együtt lakva anyukával – egyszerre brutálisan összeomlott. A taxi, amely anyukát elütötte, végleg elütött az idilltől. Az idő beszakadt alattam, mint egyszer a Balatonon a jég. S a mélyén megnyílt az örvénylő történelem.

Az Erzsébet utcában már egy hatéves kisgyereknek is sok mindent meg lehetett tanulnia a világtörténelemről. Arról, ami volt, és arról is, ami csak eljövendő volt.

Az idill már akkor csak burkában volt idill. Magjában kezdettől fogva ott hordta a történelmet.

Az Erzsébet utca határ és érintkezési pont (volt) sok ellentétes dolog között. Talán az első azok közül a limesek közül, amelyek mindig a legjobban izgatták fantáziámat. A 7-es, a régi balatoni műút lengyeltóti elágazásának első keresztutcája, a hármas (vagy négyes) tagozódású Boglár két részének határán. Ezzel ér véget a somogyi dombokra kúszó falu, aljában a kastéllyal, s ezzel kezdődik a község városias fertálya, a boltok, műhelyek, intézmények (templom, posta, piac, takarék) vidéke, amely aztán az országúton, a volt Vasút utcán (ma Dózsa György út) csúcsosodik ki, hogy a sorompón keresztül, a síneken át, a teniszpályák mellett vezessen a nyaralótelep villasoraiba s a (háború alatt részben elpusztult) strandhoz (amelynek maradványait épp ezekben a napokban „szanálják”, míg ezt írom, hogy új, modern alakban építsék újjá, legalábbis a tervek szerint): végül a part vonalához, e másik, e legfő limeshez, a mitikushoz, föld és víz határához, amely százezer évek óta differenciálja és integrálja az emberi közösségeket.

Az Erzsébet utcát heteken keresztül minden reggel végighánytam. Hiába próbált könyörögni anyám, hiába hívta fel Somogyi doktor bácsit, hiába csinálta kedvenc ételeimet. Minden nap (őszintén) megfogadtam, hogy többé nem teszem. De másnap reggel minden újra kezdődött. Magyarázatot azonban nem voltam hajlandó adni. Míg végre egy reggel nem engedtek el az iskolába, s akkor kiböktem, hogy Lázár tanító bácsi minden reggel azzal kezdi a tanítást, hogy valakit megbotoz. Nem, sohasem engem. De nem bírom nézni, ahogy Kovács Marci vigyázzba ugrik a padról, ahol hasmánt fekve fogadta az ütlegeket, és az arca olyan pozsgás, mint az enyém, mikor a mindig kiújuló középfülgyulladás negyvenfokos láza kicsap rajta.

Anyám habozás nélkül döntött. Azonnal beszélt a fölső (az állami) iskola igazgatójával, dr. Karácsonyi Kornéllal. Így kerültem még az első osztályban – alig néhány hetes késéssel – e szép nevű s éppoly szép jellemű pedagógus keze alá, aki első házon kívüli nevelőm lett: elsősorban legfőbb erényére, az igazságosságra nevelőm.

Ugyanabban az időben, mikor a Pestről frissen jött fiatal, „modern” zsidó tanító (épp őmiatta írattak be először a felekezeti iskolába) az önkény fekete táblájára írt kegyetlenséggel szemléltette előttem a történelem bonyolult voltát – tanítását más oldalról egészítették ki a szemben lakó Kovács nevű kovácsmesterék velem egykorú kislányai, akikkel együtt szoktam nézni, ahogy apjuk a nagy lovak patáját ölébe fogva veri beléjük a tüzes szöget (egy ideig, míg volt, nagypapa lováéba is). Egyszer, mikor javában szedreztünk a gyümölcsüket égi mannaként hullajtó árokparti fákról, váratlanul fellibbentették szoknyájukat, és pucér kis feneküket, melyet előbb a fekete szederrel gondosan bemázoltak, felém mutogatva, édes hangjukon csicseregték az addig sose hallott furcsa mondókát: „zsidó-bidó-zsidó-bidó”.

Lett volna hát, ami a különböző, más-más oldalról kapva is egymást mélyítő sérülésekre bennem az elfogultságot forrassza hegül. De volt (bennem és kívülem egyaránt), ami életemnek talán legfő törekvésévé éppen az elfogulatlanságot tegye.

Például az is, ami már akkor a megfoghatatlan dolgok elemi erejével hatott rám. Ahogy az itteniek a megvetés leplezetlen gesztusaival fordultak az ottaniak felé. A somogyiak a zalaiak, az innenső a túlsó part felé. Mintha nem volna tudnivaló és eleve belátható, hogy az innenső part is mindig túlsó part – amonnan nézve. Ahogy persze nemsokára magam is tapasztalhattam (egy nevezetes Boglár–Révfülöp teniszmérkőzés alkalmával): a zalaiak ugyanilyen emelkedetten vélekedtek mifelőlünk. Az még csak hagyján, hogy a táj szépségét úgy vitatták egymástól, akár Arany két szomszéd ura a fülemilefüttyöt. Holott – a vak is láthatja, gondoltam, nem tudva még, hogy az elfogultság hályoga a látót is vakká teszi – a Balaton egy és oszthatatlan, egyénileg (vagy akár megyeileg) kisajátíthatatlan, akár a halhatatlan madárfütty: mindegyik partján csak mind a két partjával együtt lehet olyan, amilyen. De azért csak nem hagyták a füttyük értelmetlen jussát és érthetetlen perét (amellyel persze csak más pereket álcáztak, amelyek megint más, még feltárhatatlanabb perek álcáját rejtették maguk mögött).

Alaposan fel voltam tehát vértezve már, amikor Pesten a Bolyai reáliskola első osztályában mindjárt az első héten félrevont egy negyedikes (majd összeestem a megtiszteltetéstől), méghozzá ezzel a kitüntető megszólítással: „Te Somlyó…” (még a nevemet is tudta!). A leereszkedés oka és célja az volt, hogy jóindulatúan (ám egyben fenyegetően is, mivel minden olyan közösség, amely magát egy másikkal szemben alakítja ki, a kifelé irányuló agressziót menthetetlenül befelé is kénytelen fordítani; ez volt éppen a későbbiekre nézve oly gyümölcsöző tanulság) figyelmeztessen, óvakodjam a berzsenyistáktól (rézsút szemben, a Markó utca túloldalán, a „túlsó parton”), s ha pimaszkodni találnak (mert természetesen pimaszkodni fognak), ne hagyjam magam, ha pedig gyávának mutatkozom, akkor velük, mármint a bolyaisták magasztos közösségével gyűlik meg a bajom. Nem sokkal később anyám barátnője felhozta hozzánk a fiát, hogy barátkozzunk össze, nem lévén pesti barátom (a felnőttek nem voltak beavatva a Bolyai–Berzsenyi antagonizmus titkos rítusaiba, ők más – hasonlóan lényeges – érdekellentétek szertartásainak beavatottjai voltak). A fiú eggyel feljebb járt – a Berzsenyibe. Nagyon kedvemre valónak találtam, szerettem is volna (az intelem ellenére) barátkozni vele; őt azonban a felsőbbrendűség e kettős státusa (hogy berzsenyista, és hogy másodikos) meggátolta abban, hogy viszonozza rokonszenvemet. Eleve gyanús voltam neki; és gyanúját még csak fokozhatta, hogy a Bécsből kapott legszebb nagy színes üveggolyómat neki adtam. Elfogadta ugyan, de az egészet nyilván egy rohadt kis bolyaista sötét megvesztegetési kísérletének tekintette. Az áttetsző gömb belsejében tekergő színes spirálok eltorzult arcvonásaimat verték vissza, ahogy néztem a golyót a fiú kezében.

A Markó utcában is lehetett világtörténelmet tanulni.

Hogy az Erzsébet utcában is, azt már mondtam.

Az Erzsébet utcai házat, ahol születtem, ahol most ezeket írom (szemben nagymama rózsáival, amelyek már nem nagymama rózsái), balról a Várdomb tetejére látva (ahová gyermekkoromban jövendő villámat terveztem, s ahol most az Atomiummal vetekedő acélgömbváz-kilátó áll, mint egy nagy üres üveggolyó), jobbról a Temetődomb kis kápolnájára (amely gyerekkoromban magányos tűnődéseim szentélye volt, most a Kápolna-tárlat kitűnő kezdeményezésének és sorozatos bürokratikus kudarcba fullasztásainak színtere), a házat, nem sokkal születésem előtt Nagypapa építette, mesterember barátainak segítségével (akiket később én is megismertem, az ő fröccs- és ultipartnereiként, a magam térden lovagoltatóiként); hadd jegyezzem fel itt a nevüket, úgyse jegyzi fel őket a történelem: úgymint: a nagy fehér szakállas Unatinszky bácsi, a lengyel származású lakatos, aki szakasztott úgy festett, mint későbbi szeretett filozófiaprofesszorom, Gaston Bachelard, Palackó asztalos, Szappanyos festő, Bárány asztalos, Berkes építész, Langmár Feri bácsi, ugyancsak lakatos.

A személyiség történelmi szerepét vizsgálva, senkinek se jutna eszébe nagyapát választani például (ahogy a barátait se). Boglári bádogosnak lenni, még ha az ember évtizedeken át az Iparoskör elnöke és a Víztársaság alapító tagja és főanimátora is, nem követel történelmi személyiséget, és nem kölcsönöz történelmi szerepet.

De az a magatehetetlen, szellemi és fizikai erejében már erősen megcsappant, szál egyedül álló hetvenöt éves öregember, akit falujában (ahol évtizedeken át iparosköri elnök, víztársasági aktíva volt, és szinte minden házat az ő ereszcsatornái és az ő vízvezetékcsövei kapcsoltak be a világ egyetemes vízhálózatába), fröccs- és ultipartnereinek szeme láttára csendőrök rugdostak be egy marhavagonba, hogy a megérdemelt tisztes halált és tisztes eltakaríttatást e földről egyetlen oly rövid és oly fölösleges ütemmel megelőzve, mérges gázt bocsássanak rá, és elektromos kemencében elemésztett tetemének hamvait a sáros agyagba tapossák – az, tudta nélkül, történelmi személyiséggé nő, és beleegyezése nélkül szerepet oszt rá a történelem.

Akin lehet és kell a történelmet tanulni – és tanítani.

Nagypapa a túlsó partról jött, Vászolyból, frissen szabadult segédként, hogy aztán itt alapítson családot. Zala és Somogy engesztelhetetlen vetélkedése annál is képtelenebb volt, mert – a vetélkedések és ellentétek ellenére – a lakosság – családi kapcsolatok, munkaalkalmak révén – állandó természetes áramlásban mozgott az innenső és a túlsó (vagy a túlsó és az innenső) part között. Nagymamának éppen egész családja, mindkét szülője a másik oldalról származott át ide.

Nekem személy szerint a háborús években nemigen kellett őskutatást rendeznem, nem volt miért (legfeljebb hamis ősöket kellett szereznem, de azt éppen nem Boglárról lehetett), akadtak viszont a családban, akik házasodás révén a „kivételezettség” kétesen kecsegtető állapotába kerülhettek, azzal a feltétellel, ha… igazolni tudják, hogy… (a jogi – vagy jogtalansági – részleteket mellőzzük). Az ő nagy üggyel-bajjal beszerzett papírjaikból tudom én is, hogy anyám nagyszüleinek, a mindkét részről Martonoknak felmenőit 1770-ig lehet nyomon követni a tó mindkét, de főleg túlsó partján, Kővágóörsön, Káptalantótiban, Antalfán és másutt, ahol hagyományosan halászattal foglalkoztak.

Dédnagyapa viszont már Bogláron cipész. Spanyolnáthában halt meg, közel a nyolcvanhoz, két évvel az én születésem előtt. Gyerekkoromban a családban még sokat emlegették emlékezetes alakját, állítólag egyben-másban rá ütöttem. Én is úgy csörgettem az aprópénzt a zsebemben, mint ő, ha éppen leszállított egy pár új cipőt. Ami – szintén állítólag – elég ritkán történt, mert hosszan, nagy gonddal és magas esztétikai igénnyel dolgozott. Ám kevesebb haszonnal. Gyönyörű cipőket csinált, de gyakorta egy számmal szűkebbre a kelleténél. Lehet, hogy ebben is rá ütök? Az én cipőim is mindig szorítják egy kicsit azokat, akiknek készülnének.

Apám egész családja horvátországi volt. Ő is kis faluban született, a szép nevű Alsó-Domborún (hol a legszebb rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul), minden romantikus nagyváros-szerelme a feltörő vidéki ifjúé; ki más szólíthatja meg ilyen fellengző ámulattal a század eleji, maga is még jócskán vidékies fővárost, ha nem egy hódításra készülő Rastignac: Megújra Pest!… A nagyszerelmü város!… A modern irodalom „nagy palesztrájára” készülő tüneményes század eleji magyar ifjaknak talán egyikében sem volt meg olyan tiszta hevületben a rastignac-i kihívás, mint benne; de egyikből sem hiányzott annyira a „most kettőnkön a sor” nagy birkózásához szükséges alkalmazkodás, csel, ha kell, megalkuvás. (Mert egyszín arca volt, mit fennen hordott – és senkinek se mondott kellemest.) Senkit nem is tepertek le úgy ebben az eleve egyenlőtlen vetélyben, mint őt.

Az igazsághoz híven azt is el kell mondani, hogy nemcsak az alkalmazkodás, a kellemest mondás képessége hiányzott belőle, az a szellemi felkészülés is, amely oly megejtően rajzolódik ki Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula korai levelezéséből. Azok, bár mind vidékről törvén föl, a kisvárosi lateiner értelmiség legjobb vértezettségével indultak neki a nagyváros bevételének, s a nagyvilág bevezetésének a magyar kisvilágba. Ő bukott érettségivel (magyarból!, mert dolgozatában tiszteletlenül szólt Szendrey Júliáról) és egy elmaradott, patriarchális délvidéki kis zsidó közösségből, s még onnan is kitagadva kezdte útját. Minden háttér és hátvéd nélkül vágott hát neki a nagyvárosnak, amelyet nem a (szellemileg is, valóságosan is) Párizsba és Rómába tett kerülő felől nézett, mint már amazok, hanem egyenesen a Dráva mellől, ahonnan a nagyvilágiasság netovábbjának látszott. S legfőbb sebezhetőségi pontja éppen az az állandó vidéki nosztalgia volt, amelyet a korai kitagadottság és ifjonti árvaság sosem engedett behegedni. Ha valaki a század eleji magyar irodalomban „bűnös városnak” látta Pestet, egyre a „jó vidék” után áhítozva legrikítóbb nagyvárosi bohémiáinak tobzódásai közben is, az ő volt.

Engem se részeltetett „intellektuális” nevelésben (még ama csekély mértékben sem, amennyire egyáltalában módja volt nevelni engem). Nem emlékszem, hogy (legkisebb gyermekkorom meséskönyveitől eltekintve) valaha könyvajándékot kaptam volna tőle. Pedig (amennyire szerény lehetőségei engedték, s bizonyára azon túl is) nagyon szeretett ajándékozni. Kaptam tőle mindenfélét. Egyszer egy fél tucat színes selyemzsebkendővel állított be Boglárra, nagyon örültem neki, annál is inkább, mert sejtelmem se volt, mire való. Főként sálakat szeretett hozni (mértéken felül aggódó volt, folyton a meghűléstől féltett, amire ismétlődő középfülgyulladásaim okot is szolgáltattak neki. „Kisfiamnak meleg sál”, olvasható ma is egy megmaradt verskéziratán). S egyszer, olyan boldogan, mintha ő volna a megajándékozott kisgyerek, egy gyönyörű kis játék várral ajándékozott meg, amelynek felvonóhídját ólomkatonák őrizték, és csúcsos tetején nyáron át is világított a papírmaséból gyűrt fehér hó.

Irodalomról lehetőleg nem beszélt velem (valószínűleg akkoriban már másokkal se nagyon). Igaz, az ő számára olyannyira a „soha egy nyugodt perc sorát” jelentette a költészet, a maga költő volta, hogy minden áron meg akart óvni ettől a sorstól, akárcsak a legmegrögzöttebb polgárpapa a fiát; akár az ő apja őt, még a kitagadás árán is… Ám azért, hogyha fiad verset írna – csak tekerjed ki mégis a nyakát! – írta a Nyitott könyv-ben, miután a megelőző sorokban himnuszt zeng a költészethez. Lehet, hogy e tréfás javallatot a maga számára komoly érvényűnek vélte. Fájdalom, nem volt ideje megvárni, míg valóságosan is ez elé az alternatíva elé kerül. De Devecseri Gabi mesélte később, hogy mikor ő első verseit elvitte apámhoz, hogy írjon hozzájuk előszót (amit meg is tett), apuka boldogan (vagy mégiscsak titkolt sajnálkozással?) újságolta neki, hogy az ő fia szerencsére csak teniszezik, nem ír verseket. Pedig akkor már írtam is, de neki csak később, élete utolsó évében mutattam néhányat ezekből az első próbálkozásaimból (nem voltam még tizenhat éves); gyorsan kijelentette, hogy nem lát bennük tehetséget, és többé nem beszélt róluk. Más versekről is alig. Mindössze három olyan versre emlékszem, amit tőle említeni vagy idézni hallottam. Ezek azonban nagyon jellemzőek, rá is, arra is, miféle romantikus-érzelmi költői útravalóval látott el (ha akart egyáltalán valami ilyen útravalóval ellátni) a magam oly másfajta útjára. Az első azért is megállít egy pillanatra, mert arról tanúskodik, ha valami igazán belülről érintette, mindvégig maradt benne érdeklődés a kultúra új tényei iránt. A harmincas évek elején Kodály és Bartók gyűjtése még a pesti művészértelmiségnek is csak kis részében vált közkinccsé. Annál nagyobb örömmel emlékszem arra, hogy apám, egyikében ritka derűs pillanatainak, a rossz feleség balladáját énekelte nekem (nagyon szép hangja volt), egész kis magánszámot kreálva belőle, még a kezét is magakelletően a füléhez emelve. Most is csak az ő hanglejtésével tudom felidézni e sorokat:

A másik vers Juhász Gyula Ódon balladá-ja volt, amelyet egyébként a Nyitott könyv egy helyén is idéz. Ennek mély pasztellszínekben játszó „átkozott-költő”-romantikája érthetően kedves volt számára, s még a szegedi-váradi közös hőskort is felidézhette benne:

Ezekkel a sorokkal is felejthetetlenül itt csengnek bennem apám hangsúlyai: ahogy értőn kiemelte az utolsó előtti két sor szabálytalan hosszú penultimáját, amely elnehezíti a jambust, de szárnyat ad a versnek, az elnyújtott é betűk hosszú láncára fűzött j hangzókkal megmagyarázhatatlan fájdalmat lopva ritmusába.

A harmadik vers a már említett vidéki nosztalgiát idézi föl, amely számára mindvégig anyja emlékében vált jelképpé (Anyám szép barna boldog asszony, Friderika volt). Heine két strófája ez a Deutschland-ból, a XX. fejezetből, ahol a hosszú száműzetésből megtérő költőfiút az anya ezekkel a valóban halhatatlan, a naivságot iróniával hitelesítő szavakkal fogadja (németül mondom, mert ő is németül mondta):

Minden könyve elfért egy kis kétszárnyú üvegszekrényben. Ma hét-nyolcezres könyvtáramban az apai megalapozást körülbelül hét-nyolc kötet képviseli: köztük Kosztolányi ötvenéves születésnapjára megjelent Összegyűjtött versei-nek vaskos zöld kötete (amely a baráti öröm mellett keservesen emlékeztethette arra is, hogy a Rózsavölgyi kiadó évek óta hitegette az ő válogatott verseinek hasonló kiadásával, de abból végül is semmi sem lett); ezenkívül Illyés Gyula Ifjúság-a és Erdélyi József Téli rapszódiá-ja, mindkettő az udvariason túlmenő, szeretetről tanúskodó dedikációval (ami viszont azzal a kis örömmel érinthette, hogy a fiatalok legjobbjai annak ellenére sem felejtik el, hogy élete utolsó húsz esztendejében egyetlen kötetét sem sikerült kiadatnia).

(Bár nem egészen ide tartozik: az irodalomtörténetnek érdemes lenne megvizsgálni azt az érdekes – éppen sokszorosan rendhagyó körülményeinél fogva érdekes – kapcsolatot, amely a fiatal Erdélyit és korai, legjobb költészetét apámhoz és apám költészetéhez fűzi. Hogy milyen valóságos irodalmi jelentést takar a Téli rapszódia említett dedikációjában „az öccs és keresztfiú szeretetével és ragaszkodásával” kitétel. Persze egy olyan irodalomtörténetírásnak, amelyet az irodalom valóságos – a kiépített vonalakon könnyed faljáróként oda-vissza cikázó – története is érdekel).

Legelső lépéseimet az irodalomba mégis – úgy lehet, jobb belátása ellenére – apám egyengette. Így neki köszönhetem első két személyes ismeretségemet – eleven írókkal; mindkettő – más-más módon – egész pályámra elhatározó hatású lett.

(Nem számítom itt írónak azokat a „bácsikat”, akikkel apám környezetében már kisgyerekként futólag megismerkedtem: Kosztolányit, Karinthyt, Füst Milánt, Nagy Lajost, Tersánszkyt.)

Egy évvel halála előtt, az 1935–36-os télen vitt magával a Szép Szó szerkesztőségébe, hogy Kosztolányi fiatalkori költészetéről írt dolgozatomat (ezt jobbnak ítélte a már említett első verseimnél) benyújthassam a folyóirathoz. Így ismertem meg József Attilát. Ő volt az első szerkesztő, akivel dolgom akadt. S akinek szerkesztői intelmét máig sem feledtem el. Talán a leghasznosabbat, amit induló költőnek adni lehet.

A Kosztolányi-tanulmány sorsára már nem emlékeszem, bizonyára nem volt emlékezetes sorsra méltó. Annál inkább emlékszem arra, amikor kevéssel apám halála után (s éppoly kevéssel József Attila halála előtt) már verseket is merészeltem vinni hozzá. 1937 elején volt ez, a Nagyon fáj nagy verseinek sorjázása, József Attila utolsó költői fellobbanása és emberi felbomlása idején. Mondott valami kedveset a verseimre (amelyek „még nem közölhetők”), s én, azzal a feltétlen bizalommal, amellyel csak tizenhat éves költők tudnak csodált idősebb társuk felé fordulni, úgy érezve, hogy az jóságos varázslóként majd minden dilemmájukat egyetlen szavukkal eloszlatja, hosszan és zavarosan arról kezdtem beszélni neki, ami a kezdők (és a mesterek?) gyötrelme: hogy úgy érzem, gyönyörű dolgokat gondolok ki, s mire a papírra kerül, csak szánalmas dadogás lesz belőlük. Biztatást vártam, gondjaim cinkos megosztását, mi több, biztos receptet arra, miként lehet megoldani ezt a súlyos ellentmondást – az elképzelt vers és az elkészült között… Ehelyett csak ezzel a rideg kijelentő mondattal szédültem ki a szobából: „Verset az írjon, akinek verset írni könnyebb, mint bármi mást csinálni a világon”.

Mindenre inkább vártam volna. Épp azért felejthetetlenül (és szóról szóra) megjegyeztem. És mindig újra az ő hangján hallom, valahányszor úgy is le akarnám tenni a tollat. Csakhogy: a kérdés a fonákjáról is megfogalmazható. „Bármily nehéz is, vajon könnyebb-e bármi mást csinálnom?” S ma már tudom, volt József Attila szavaiban némi önkínzó hetykeség is. Mert a költészet senkinek se könnyű (kivéve azt, akinek nem érdemes csinálnia). Legkevésbé neki volt az, aki – József Jolán emlékezete szerint –, mikor hatesztendős korában elhatározta, hogy költő lesz, már tudta, hogy a költészetben „minden szakma benne van”. (S azóta, szerencsére, tudomásom van egy másik nagy művész nyilatkozatáról is. Degas-éról, aki állítólag azt mondta egyszer: „Festeni könnyű annak, aki nem tud…”)

József Attila mégis a legfontosabb intelemmel szolgált, amivel fiatal költőknek szolgálni lehet. Aki meg tudja fogadni, azt sok fölösleges későbbi csalódástól óvja meg. Aki pedig nem fogadhatja meg, egyszer rájön, hogy nem is neki szólt. És lassan maga is megtanulja ugyanilyen hányavetinek tetsző szeméremmel titkolni el az alkotás csak rátartozó gyötrelmét az ifjabb, induló pályatársak elől.

Ugyanazon a Szép Szó-nál töltött első délutánon ismerkedtem meg Devecseri Gáborral is. Igaz, valamikor a gyerekkor homályában már találkoztunk a Lágymányoson, de az még valószínűleg (legalábbis az én esetemben) a beszéd képességének elsajátítása előtti időben történt. Beszélni hát most beszéltünk egymással először. Mindjárt úgy, mintha csak folytatnánk egy réges-rég kezdődött beszélgetést. Nem is hagytuk abba többé, amíg csak ő, villámcsapásszerűen, végleg meg nem fosztatott a beszéd képességétől.

Így aztán azt a sokat emlegetett „intellektuális miliőt”, amelyet általában családi örökségemül tételeznek, ha közvetve is, mégiscsak apámnak köszönhetem.

Mert az első ilyen környezet számomra Gabi környezete lett. Azt megelőzően – egyre fokozódó erővel – éppen ennek a hiánya kínzott. Most annál nagyobb lendülettel vetettem magam belé. Kissé kívülről, neofita odaadással is. A többiek, Gabi barátai – akik egy csapásra az én barátaim is lettek, többségükben egész életemet végigkísérő barátok – valóban „entellektüelek” voltak, jórészt máris a legkülönbözőbb diszciplínák sokat ígérő (és később nem kevesebbet beváltó) képviselői. A banda hírhedt szombat esti bacchanáliáin költészet és matematika, klasszika-filológia és folklór, zenetudomány és egyiptológia fajtalankodott egymással. A talpalávalót bálványozott táncdalszerzőnk, Bartók zenéje szolgáltatta hozzá.

Ezek a szombat esték voltak életemben a második otthon, hosszú otthontalanság után. A még egyszer megkaparintott idill. Amely a mindnyájunkat egyre közelebbről fenyegető történelem tudatos kívülrekesztésével, illetve csak groteszkké és abszurddá visszaminősített változatának közénk eresztésével teremtődött meg. Ami kívül mindennap – és napról napra inkább – elháríthatatlan valóságával fenyegetett mindegyőnket külön-külön, azt belül és együtt a maga még valódibb, képtelen változataiban, röhögve hárítottuk el. Ennek a történelemnek valóban vagy a szó legszorosabb értelmében áldozatul kellett esnünk; vagy el se lehetett hinnünk, hogy létezik.

Létezett. És áldozatokat is szedett közülünk. Legelsőnek felejthetetlen Giovi barátunkat, akit a nemzetközi folklórtudomány már akkor Honti János néven tartott számon. Ezzel tört meg először a második számú, a paradox és abszurd idill varázsköre. Több-kevesebb új varázslással (vagy öncsalással még sikerült időről időre, úgy-ahogy összeforrasztanunk. Míg aztán Buba (dr. Rényi Alfréd), Csala (dr. Dobrovits Aladár) és Gabi (Devecseri) hirtelen távozásával menthetetlenül és végleg megtört.

De paradicsomnak megmaradt máig, hiszen mindörökre elveszett.

Akármilyen fájdalmas (vagy kényes) (vagy szégyenletes), szembe kell nézni vele.

1942-ben megjelent (második) kötetem az Oidipusz király e kórusrészletét viseli az élén, mottóul, szinte egy életre kitűzött zászlóul:

Nem hallgatható el (magam előtt legkevésbé), hogy minden igyekezetem ellenére se mindig lehetett ez a sorsom. Ahogy talán senkinek se e korban. Tisztelet a kivételnek. Ha vannak. (S ha van, aki magát annak tudja.)

Ami persze nem vigasztalás. Mint ahogy az se, amivel az igazolást keresők igazolják magukat. (Hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Csak a részt nem vevők mentesek a részvétel szükségszerű foltjaitól.) Főként azért nem, mert ez végső fokon a valóban részt nem vevőket igazolja. Igazolná, ha azokon már e puszta részt nem vétel folytán oly fényesen ragyogna e köntös. Csakhogy Szophoklész (aki maga is részt vett – még csatában is) nemcsak a szavak, hanem a tettek tisztaságából is szöveti ezt a köntöst. Világossá téve, hogy aki minden tettől tartózkodik, annak számára e köntös anyagából legalábbis a vetülékszál hiányzik. Szophoklész különben is minden egyes sorában zseniális (vagyis: pontos, sokértelmű, de félreérthetetlen): „vajha sorsom lehetne…”, mondja, vagyis nemcsak elhatározásunktól, szándékunktól vagy akár jellemerőnktől teszi függővé e köntös (tartós) viselését, hanem a sorsunktól, ami mindezeknek az összessége – és még sok minden egyéb.

Az én sorsom se lehetett hát mindig, bármennyire őszintén ezzel készültem is. És hogy erre is igyekszem, az se igazolás. A kudarc éppen attól marad óhatatlanul kudarc, hogy nem csupán magunkat okolhatjuk érte. Éppen azért jóvátehetetlen. Azért a sorsunk.

József Attila volt az első költő, akit mint költőt (nem mint apát vagy bácsit) személyesen is megismertem. S ő lett, az ő halálának döbbenete lett első megjelent (és máig is magaménak érzett) versem szülője.

Tizenhetedik évem volt akkor letelőben. Ez az év számomra az elfogadhatatlan halál riadalmának esztendeje volt. Az év elején apám hagyott el (mindenkinek: neki magának, a sorsnak, a kornak, saját magamnak egyformán) megbocsáthatatlanul. Nem sokkal később Gabi öccse, Peti halt meg, szinte gyerekfővel, érthetetlen módon. Az év végének egy napján, ahogy mélán hazafelé bandukoltam az iskolából, József Attila tragédiája kiáltott rám Az Est vastag címbetűivel egy körúti újságosstandról. A három halál egyszerre megérlelte bennem a régóta lappangó költőt; a felnőttet, aki, Vajda János szavaival, „a halál gondolatát agyában viseli”; immár kitörölhetetlenül. A zilált és formátlan szabadverseket, meg a nagyon is kötött, fantáziámat is megkötő strófákat, amelyekkel addig próbálkoztam, ez az élmény, ez a „hősi” gondolat kényszeríthette az antik forma, a disztichon szigorú rendjébe és mégis szabadabb szárnyalásába.

Költészetem így ezzel a tragikus nyitánnyal indult, s ebben talán nem is csak a három közeli halál elfogadhatatlansága keres kifejezést, hanem mindazoknak az elfogadhatatlan haláloknak a megsejtése is, amelyeknek az elkövetkező évek során oly számosakká, oly megszámlálhatatlanokká kellett lenniük. Ezt az első sírversemet (az Újság 1938. január 30-i számában: Pogány zsoltárolás – József Attila emlékére) a fiatal halottakat búcsúztató siratók egész sora követte első két kötetemben (A kor ellen, 1939 és Adónis siratása, 1942).

A halál fölött érzett elementáris felháborodás, amely a fasizmus elleni tiltakozást is magában hordta, az ifjontian merész, „pogány” valláselleni hevülettel összefonódva, oly mértéktelenül felingerelte a Nemzet Szava című nyilas hetilapot, hogy szinte már a vers megjelenésének másnapján pergő szidalmak golyószórójával akarta leteríteni a magyar költészet küszöbén az azon félve és tisztelettel épp csak belépni szándékozót.

A lap „Marólúg” című rovatában azzal tünteti ki ezt az első verset, hogy mindjárt a „betű ördögi démonainak” sorába utalja, a „nemzeti lélek eresztékébe maró, felsebző folyadékok” közé, amelyek „nem nagy izgatások, hanem megrázó és forradalmi bűnök”. Bárdolatlan előhangjaként azoknak az összehasonlíthatatlanul pallérozottabb, ám gyakran nagyon is hasonlóan bárdolatlan indítékokat rejtő megnyilatkozásoknak, amelyekkel pályám során később is annyiszor megtiszteltek.

Illyés Gyula egy helyütt azzal magyarázza háláját a „második nyelv” iránt, hogy a franciául beszélők „egyenrangúságában” sikerült először megszabadulnia attól a bélyegtől, amelyet az anyanyelv közegében „pusztai kiejtése” sütött rá, mint „holmi (…) sárga csillagot”. Valami ilyesmit kellett éreznem (magamnak is meglepetésül) legutóbb, verseim francia megjelenésekor. Íme: micsoda csodás lehetőség! Az annyiszor nekem tulajdonított, félrehallott, megkülönböztető akcentus nélkül, franciául végre a mindenkit megillető egyenlő eséllyel szólalhatok meg: egyszerűen csak, mint egy magyar költő.

[Balatonboglár, 1975. június 23.–július 9.]

– Így festette meg korai önarcképét, Dél van című kötetében az átkozott költő, aki most lenne százéves. „…és elborult viharos homlok”, húzta meg mindjárt utána a másik jellemző vonást, aztán, így gondolom, ecsetjét, vagyis az írótollát egy percre felemelve, kicsit visszahúzódva a képtől, aztán újra közelebb menve, így foglalta össze a portrét:

A kép olyan sikerült lehetett, hogy nemcsak önarcképnek illett be, ugyanezt vagy igen hasonló képet rajzoltak róla azok is, akik kívülről látták. Sokan látták akkoriban, az új magyar irodalom indulásának sokat idézett hőskorában: vidéki szerkesztőségekben, a pesti flaszteron, „hol búba fúl a sötét Ferencváros”, s a körutakra néző nagy kávéházablakok mögött.

Akkor még – vagy pontosabban: csak akkor, éppen akkor – nemcsak a Rakéta Regényújságban és a regényekben voltak irodalmi kávéházak, hanem a valóságban is, ahogy Kosztolányi írta később, visszaemlékezve, „Budapest kávéházaiban csak különböző irányokhoz, iskolákhoz szító modern költők tanyáztak”. Apámnak, a ma százévesnek, s akkor húsz-harminc esztendősnek, aki a kivetettek között is kivetett volt, akiről egy eldugott falu ősi erkölcseit őrző szülei tudni sem akartak, mióta, még diákkorában, első verse megjelent a nagykanizsai „Zalá”-ban, és magas vagy kevésbé magas pártfogókra se tudott találni az imádott Pesten, a „nagyszerelmű városban”, ahogy lelkesedetten nevezte, hiszen csak a szerelmet kereste, és csak „az apostoli szegénység várta”, csak a kávéház jutott otthonául:

Mert igen, a kávéház, az „irodalmi” kávéház akkor nemcsak „háló és ebédlő” volt azoknak, akiknek máshol ilyen nem jutott, hanem hivatal, még inkább műhely is. A manapság olyan elterjedt „irodalmi műhely” kifejezés, amely a hivatalos irodalmi intézményeket jelöli, akkor még nem volt ismeretes a magyar nyelvben. De egy-egy kávéház igazabb s valódibb műhely volt, mint a mai műhelyek egyike-másika. Ha elképzelünk valakit, aki – későbbi szemmel és későbbi tudással megáldva – fogta volna magát egy este, hogy végigjárja a 900-as és 10-es évek fordulójának Budapestjén a kávéházakat, különféle fiatalembereket találhatott volna, akiket talán semmi nem különböztetett meg másoktól, csak nagy hajuk, különc öltözetük és különös viselkedésük, amint egy-egy márványasztal fölé hajolnak, hosszú félíves sima papírokra, az úgynevezett „kutyanyelvekre” róva „színes tintás”, kék, zöld, lila soraikat – olyanokat, amelyek immár ki tudja hányadik nyomdai másolatban állandó olvasmányaink, iskolai feladataink, tudós kutatásaink és örökös élvezetünk és épülésünk tárgyai lettek. E mai „klasszikusok” hányt-vetett életű fiatalemberek voltak, névtelen íródiákok vagy diákírók, akiket még senki sem ismert, vagy akiket éppen akkor kezdett „szárnyra kapni” s nemsokára

Ez az elképzelt tanú jelen lehetett volna a Három Hollóban Ady nem egy versének születésénél, amelyről ma már azt is nehezen képzeljük el, hogy egyáltalán „születnie” kellett, hogy nem öröktől fogva van; láthatta volna a New Yorkban, egymás melletti kis asztaloknál A szegény kisgyermek panaszainak mívesen kimunkált strófáit sorakozni egymás után, Az átkozott költő lázasan odavetett sorai mellett, s kicsit arrébb „az ifjú mókamestert”, amint mindjárt ki is figurázza ezeket a verseket, azt kiáltva barátai (és ellenségei) felé: Így írtok ti! Karinthyt. Mert:

S e „férfiak” még szinte férfiak se voltak. Csupa majdnemgyerek, „alig többek húsz évesnél”, akik „mégis úgy érezték, hogy már nincs sok idejük”, ahogy Kosztolányi később emlékezve írta. Eszerint is éltek és cselekedtek: léha bohémságnak látott és tartott életmódjuk közben többet dolgozva, mint a hivatalnokok vagy a miniszterek. Igen, fájdalom, azt is jól érezték, hogy nincs sok idejük hátra. Kétszeresen is. Nem is csupán azért, mert a sors rejtélyesen közös rendeléséből majdnem mindnyájuknak a korai halál jutott osztályrészül, alig érték meg ötvenedik életévüket, ha nem még kevesebbet. Hanem azért is, mert játékra és alkotásra, játékos alkotásra és alkotó játékra szánt, szinte játékban nyert halhatatlansággal gazdag fiatalságuknak alig néhány év múlva brutálisan véget vetett a háború, az első háború, amelyet az különböztetett meg a másodiktól, hogy senki se várta, váratlanul érkezett, mint a villámcsapás, és egyszeriben megváltoztatta az életet, az ő életüket is, amelynek ifjú hősei voltak.

Somlyó Zoltán ma volna százéves, s bár a fiúnak, mert hiszen apámról írok, az a természetes sorsa, hogy apja fiatalkorát csak hírből ismerheti, kortársa csak apja felnőttkorának lehet, mégis – mintegy optikai csalódással – magam is úgy látom őt magam előtt, mintha láthatnám, amint fiatalon ül barátai és társai mellett a New York karzatán, húsz-harminc évesen, abban a háború előtti korban, amely a háborúk előtti kor, a háborút még nem ismerő, háborúval nem számoló, háborúra nem számító kor, s ha másban nem is, ebben mindnyájunk irigységének tárgya lehet; ha jól sejtem, a ma oly gyakori lángokkal fellobogó nosztalgiánk mélyén is, a századelő iránt, igazából ez húzódik meg, az immár csaknem hetven éve tartó folytonos háborús fenyegetettségtől szaggatott életünk előtti, háború nélküli kor utáni sóhaj. Most is ott „látom” hát apámat, aki ma lenne százéves, de valójában ötvennél alig több lehetett csak, ott látom fiatalon, barátai arcképcsarnokában a karzaton, kutyanyelve előtt, hasonlíthatatlanul szép gyöngyírása fölé hajolva, abban a felejthetetlen képben megelevenedve, amit Kosztolányi rajzolt róla és róluk; emlékezvén

„Mindig költő volt” – írta róla nemcsak ez arcképet festő barátja, de egyben legértőbb kritikusa is, Kosztolányi, „mindig verseket írt. Vagy befejezett egyet, vagy újba kapott… Mindig költő volt.” Ugyanezt állapítja meg éppoly kategorikusan a másik barát, Karinthy is: „Költő volt, csak költő, semmi több. Költő volt – valódi költő –, nem kevesebb!” Ha már a legközelebbi tanúk ilyen egybehangzóan leszögezték, s ő maga se törődött vele, hogy változtasson rajta, így is ment át a köztudatba. Somlyó Zoltán volt egyrészt az a makacs csodabogár, aki a XX. században versekből és csakis versekből akar megélni a technokrácia és gazdasági válságok lírai hétszükesztendejében; másrészt ő volt az az „érzéki és finom barbár”, aki a zabolátlan daloláson kívül semmire, de semmire sem alkalmas, nemcsak a „prózai” foglalkozások és kenyérkeresetek fegyelmére nem, hanem még a prózaírás követelte fegyelemre sem.

De mint az sokszor megesik, még a legközelebbi és legjóakaratúbb tanúk ítélete sem teljesen érvényes rólunk, az is legalábbis hiányos, az is tömörít és kerekít, többnyire a lényeges vonások érdekében, de sokszor lényeges vonásokat önkéntelenül kizárva is. Ennek a százéves évfordulónak kellett eljönnie, hogy Somlyó Zoltán életművének teljesen elfeledett „prózai” részei felszínre kerüljenek; a fiatalkori újságíróskodása idején vidéki lapokba, később, a háború után nagy pesti lapokba írt sok száz cikke, karcolata, tárcája, életképe, „Öt perc az utcán” gyűjtőcímmel sorozatosan megjelenő, prózaversnek beillő napi feljegyzései. Újabb tanúságaként annak, micsoda írói kincseket pazaroltak, de egyben őriztek is meg a század eleji magyar hírlapok gazdag csűrei. Amire a kor néhány legnagyobbjának immár vaskos kötetekbe gyűjtött, valaha szétszórt írásai is bizonyítékok.

Úgy látszik, mégsem azoknak a szigorú ítészeknek van igazuk, akik az „irodalomtudomány” objektivitásának bástyái mögül fennsőbbségesen szeretnek lenézni azokra, akik az irodalomhoz és az írókhoz érzelmeikkel és egész lényükkel kötődnek – akár tudósként is, hiszen ez nem zárja ki a tudományt. Úgy látszik, inkább azoknak van igazuk, akik egyre inkább ezt az érzelmi kapcsolatot hiányolják. Mint az a Federico García Lorca, aki szerint még a barátság is kevés a költészet igazi megközelítésére. „A költészetnek – írja – nem hívekre, hanem szeretőkre van szüksége.” Ha nem akadt volna egy egészen fiatal, még egyetemi tanulmányait sem bevégzett szegedi filozopter – írjuk ide a nevét is: Zsoldos Sándor –, aki valósággal „beleszeretett” a század eleji magyar irodalomnak ebbe a különös, életében és halálában egyaránt kissé háttérbe szorított alakjába, bizonyára még sokáig nem lennének olvashatók Somlyó Zoltánnak azok a prózai írásai, amelyek nemsokára kötetbe gyűjtve várják majd a felfedező közönséget, s amelyek közül kettő ezeken a hasábokon is olvasható.

Ideje, hogy itthagyjuk az irodalmi kávéházat, nyájas olvasó.

Itt áll előttünk – vagy nosztalgiánk előtt? – egy szabadkai parkrészlet, egy budai kerthelyiség az 1910-es évek elején.

Tessék besétálni.

[1982]

[1982]

[2000]

[1957]

A Nyugat nekem mindenekelőtt egy tipográfia képében megjelenő vágyálmot jelentett – ennek az emlékét jelenti, ha rágondolok, rám törő erővel még ma is. A mindenekfelett áhított, szinte misztikus inkarnációt, amelyben majd titkon óhajtva sejtett költő voltom egyszer testet ölthet. Mert abban semmi kétségem nem volt: akkor leszek költő, mikor szavaim ezekben a minden más könyv vagy nyomtatvány szedésétől egyaránt eltérő metszésű Holzhausen garamond kurzívokban realizálódnak. Hiába jelentek meg már verseim középiskolás fővel az ország legnagyobb napilapjaiban, az Újságban, a Pesti Naplóban, a Magyar Hírlapban, a Pesti Hírlap Vasárnapjában, sőt, a Szép Szóban, sőt, önálló kötetben is: mindez csak lét alatti létnek számított: „És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel – valamit hozott tőle a ‘Nyugat’” – olvastam már kisgyerekként apám Karinthyt idéző soraiban. Én is erre a „karcsú szép betűkkel” feldíszített ünnepre vártam.

Ez az ünnep – a maga formális szertartásával – elég sokáig váratott magára. Lényegét tekintve azonban szinte a vártnál is hamarabb elkövetkezett. Saját ellentétének alakjában, amely azonban, paradox módon, mégis önmagával volt egyenlő.

Nem hiszem, hogy leközölt versek valaha is olyan büszkévé tehettek volna valakit, mint engem az Illyés által saját kezűleg visszaadottak: az első Nyugathoz vitt kézirataim, tizenhét éves koromban. Mert Babits és Illyés kézzel, ceruzával írt megjegyzéseit viselték a hátlapjukon.

Megírtam már (az Új Írás fiatal írókról rendezett ankétján, 1969-ben), hogy önmagam előtt Illyés bírálatának utolsó mondata, annak is, nyilván minden különösebb szándék vagy mérlegelés nélkül odavetett, legutolsó szava avatott költővé. Nem is az, hogy „igen figyelemre méltónak” tartotta, „bár idegen hatástól még meg nem szabadult” verseimet, hanem, hogy „alkotásoknak” nevezte, nem is csupán ezeket, de már, előlegezve, a bemutatásra kért „újabb” próbálkozásaimat is. S még ez sem volt elég. Egy másik kéziratom hátlapján ott állt Babits keze írása is. Harminchárom év múltán és ebből az alkalomból, úgy érzem, félreértés nélkül ezt is idemásolhatom (híven követve a helyesírás sajátosságait és következetlenségeit): „Baudelairei hangok: de ez nem pusztán külsődleges hatás. A baudelairei formát belső rokonság indokolja. Csakhogy ez a fajta költészet, ez a páthosz, ez a versforma tisztább és hibátlanabb zengést kívánna.”

A lovaggá ütés – ha nem is a nyilvánosság előtt, a szokásos ceremóniák közepette, csak így, mintegy konspiratív módon – számomra ezzel megtörtént. S talán még büszkébbé téve az által, hogy egyelőre csak az én titkom maradt.

Aztán, nem is oly sokára az 1940. december 1-i számban ott volt az első kinyomtatott vers is. Éppen huszadik születésnapomon. Több, mint harminc év múltán is szégyelljem-e még elárulni a gyerekesen kicsinyes gyönyört, amivel nemcsak a megjelenés ténye, hanem a megjelenés körülményei, a vers tördelése is eltöltött? Hogy versem, egy körkérdés válaszait követően, a harmadik helyen szerepelt a számban, közvetlenül Weöres verse és Illyés novellája után. Egy lapon Illyés elbeszélésének néhány soros befejezésével. Illyés a szerkesztő – fonogattam magamban az őrült képzelgés szálait (olyasmit tulajdonítva neki, amire nyilván legkisebb gondja se volt!) –, ha valaki, ő igazán megválaszthatja, kivel kerüljön a neve egy oldalra. S el is soroltam magamban a szám tartalmából, ki mindenkit választhatott volna e célra helyettem. A Nyugatnak ez az oldala nekem az a tükörsima jégmező volt a megáradt folyó tengernyi vizén, amelyet Illyés novellája ragyogtatott fel, s amelyen az ő hőse repült, „megszárnyasult lábával”; „a kamaszizmok tündérszárnyán”, ahogy évtizedekkel később Illyés, könyvben való megjelentetésekor, átkeresztelte ezt az eredetileg Bennszülöttek című novelláját, az új címmel mintegy az én akkori első suhanásom mámorát is telibe jellemezve; mint az ő korcsolyás garabonciása előtt, „a világ egyszerre kinyitotta kapuit” énelőttem is.

Kell-e mondani? mindezt annak az érzékeltetésére idézem fel, milyen varázslatos delejjel vonzotta magához a Nyugat még létezése ez utolsó pillanataiban is minden valamirevaló írói indulás bálványkereső áhítatát. Volt-e azóta (vagy akár annak előtte) folyóirat, amely kézirata visszaadásával nem kétségbeejteni, hanem boldoggá tenni tudta a kezdő írót? nem elkedvetleníteni, hanem előrelendíteni? nem eltaszítani, hanem még jobban magához láncolni? A Nyugat neve nemcsak egy korszakalkotó irodalmi áramlatot, nemcsak csodálatos írók nagy együttesét jelentette, hanem egy sajátos szerkesztésmódot is, s a szerkesztés módja (ebben az esetben, az Osvát hagyományait folytató Babits és Illyés esetében nyugodtan mondhatjuk: művészete) egy nemzet irodalmi életének fő meghatározója. S éppen, mert ma irodalmi életünk e művészetnek olyannyira híjával van, a Nyugatra emlékezve nem lehet róla megfeledkeznünk. Ma, úgy látszik, ugyanolyan nehéz ezt utánacsinálni, mint amilyen könnyűnek látszik, így elmondva; mint amily magától értetődően történt a Nyugat Vilmos császár úti szegényes, könyvekkel rakott, poros, avítt berendezésű két szerkesztői szobácskájában. Hogy az akkor már évek óta nagybeteg, ezüstgégén ziháló főszerkesztő, a máris nagy tekintélyű ifjú társszerkesztővel megosztva, külön, írásban véleményezi első benyújtott verseit annak a középiskolai diáknak, aki még két év múltán megjelent első versével is a több nemzedéket felnevelt Nyugat legfiatalabb munkatársa lett.

Akkoriban mindenütt én voltam a legfiatalabb. Weöres Sanyi akkorra már rég kinőtt a csodagyerekségből. Devecseri Gabit, egyetlen közeli barátomat a Nyugat munkatársai közül, külön büszkeségemül, én ütöttem el ettől a részegítő rangtól. A többiek közül az ifjabbak is jószerint tíz évvel korosabban ültek a Dunakorzó-kávéházi Nyugat-asztalnál, ahová az első kéziratok visszakapása után (rendhagyó módon, mert ehhez általában csak a már megjelenésre érdemesítetteknek volt joguk) meghívást nyertem.

De legfiatalabb voltam a Szép Szó kedd esti szerkesztőségi óráin s utána a Hangli-beli sörözéseken is; a Hajnal Annáék lakásán egybegyűlt Tóth Árpád Társaságban; a Szerb Antal híres Száz Versének fordítói névsorában; a Vajda János Társaság pódiumán; a Bóka László Weöres Meduzájáról 1944-ben írott kritikájában felsorolt „legifjabb költőnemzedék jobbjai” listáján; s a háborús évek magyar költészetének szerény, a mai körülményekhez képest inkább nyomorúságos kivitelűnek mondható, mégis legelőkelőbb, mert Babitscsal kezdődő seregszemléjén: a Költészet Tavasz 1940 című antológiában s folytatásaiban, a mai Szép Versek nem méltatlan elődjeiben is. Mind e kisebb és nagyobb bolygón, amely, még ha olykor az elszakadás szándékával is, a Nyugat nagy csillagának vonzatában keringett és csóvázott, mint egy tejút.

Legfiatalabb lettem volna a Babits-Emlékkönyv munkatársai között is.

Ha elmondtam, mit jelentett számomra a Nyugatban való megjelenés kitüntetése, a mellőzés szégyenét se hallgathatom el. Az is a korhoz tartozik. S ugyanazt példázza.

Sokáig magamnál őriztem – sajnos, azóta elvesztettem – B. M. sírjára című szonettemnek azt a gépiratát, amelyen Illyés kézírásával volt olvasható a nyomdai utasítás: borg. ant. Magamnál őrizhettem, mert – nyomdába mégse került. Gellért Oszkár kezéből kaptam vissza, akkor, amikor már a korrektúráját remélve jártam fenn a szerkesztőségben; azzal a, bármily tompító kesztyűbe burkolt, mégiscsak ökölcsapással, hogy „nagyon sajnálja”, de az „arányszám” már úgyis rosszabb a kelleténél; és hát… én vagyok a legfiatalabb.

A Gellért Oszkár iránt érzett – minden erőfeszítésem ellenére egészen soha le nem küzdhetett – keserűségemet igazság szerint mindjárt az Emlékkönyv megjelenése után enyhítene kellett volna azoknak az alpáribbnál alpáribb (bár, fájdalom, volt, hogy érdemes írótól származó) cikkeknek, amelyek a denunciálás szintjén taglalták – a legnagyobb magyar költő emlékének szentelt közös író tisztelgés alkalmából! – e nélkülem is menthetetlenül „rossz arányszám” részletes és pontos adatait. Tudtam, Gellért, személyében is, nehéz helyzetben van. De hát – gondoltam még azután is keserűen –, mikor az én szegény szonettem már úgysem osztott-szorzott volna ebben a szégyenletes aritmetikában…

Mindenesetre: a valaha netán felém irányuló elismeréstől való bármiféle jogtalan, erőszakos diszkrimináció általi elüttetésem nem hathatott volna, és nem hathat semmikor rám olyan mélységes szomorúsággal, mint ez: hogy attól ütöttek el, hogy hódolattal adózhassak annak, aki iránt a kibírhatatlanságig tele voltam hódolattal.

Pedig ez a hódolat – pontosabban: a Babits iránti érzelmeim bonyolult összessége – maga is tele volt ellentmondással.

A Nyugat nagy íróinak legtöbbjét én nem íróként és „nagyként” ismertem meg, hanem – bácsiként. Frici bácsi olyan kedvesen bolondos volt, és döcögve lógázta kezében különös alakú, fekete, lakk táskáját, amelynek vörös bőrből volt a belseje. Desiré bácsi megvárt apukával az iskolakapuban, és ott, a Markó utca közepén, fölemelt a feje fölé, a magasba, aztán habos kávéval vendégelt meg egy sarokkal odébb, a diákoknak tilos Seemann-kávéházban. Milán bácsinak olyan furcsán rángatózott az arca. Jenő bácsi nagy sapkalengetéssel ült oda hozzánk vasárnap délelőtt a Gellért-kávéházban, és rögvest szidni kezdte a ronda redakciókat. Lajos bácsival meg éppen egy utcai vizeldében találkoztunk, s a választófal fölött valamin furcsa nevetésbe kezdtek apukával.

De Babitsot sohase láttam apám környezetében. Nem is hallottam emlegetni. Csak valahogy az el nem hangzott szavak mögötti titkos közegben rajzolódott ki alakja. A sosem hallott, de valahogy gyermeki érzékenységgel megsejtett mélységes megbántódást, amely apámat a Nyugat általi mellőzöttsége miatt Babits iránt eltöltötte, én aztán, amikor már önállóan tájékozódhattam felőle, magamban még jobban felerősítettem. S ennek az – apám által sohasem kívánt – fiúi szolidaritásnak az idegenkedésével, sőt, ellenérzésével közeledtem Babitshoz, a költőhöz. Annál megrázóbb volt az az ellenállhatatlan varázs, amellyel fokozatosan megismert írásai, versei, Dantéja, kisebb versfordításai, az Irodalmi problémák s a Nyugatban immár hónapról hónapra olvasott újabb közleményei megrohanták ellenálló lelkemet. A behódolás gyönyörűségével együtt belém oltva a behódolás szégyenét is, apámhoz való „hűtlenségem” bűntudatát.

Apám hirtelen, korai elvesztése után írtam első valamirevaló – vagy annak érzett – verseimet. Akkor már nyilvánvaló volt számomra, hogy csakis Babits ítélete elé bocsáthatom őket. De most már a csodálat és bűntudat mellé újabb érzés csatlakozott: a félelem, miért ne fogadná Babits ugyanazokkal az előítéletekkel a fiát, amelyekkel az apát fogadta volt. Nem is kerestem hát a vele való közvetlen kapcsolatot. Verseimet Illyésnek adtam át – abban a titkolt reményben, hogy azért Őhozzá is elkerülnek.

Erre érkeztek aztán a már idézett sorok. S nemsokára Devecseri Gabi közvetítésével az üzenet is, hogy hívjam fel telefonon. S a néhány feledhetetlen alkalom, amikor meglátogathattam, Attila utcai lakásán és Esztergomban, Előhegyen.

Ezekről már másutt megpróbáltam beszámolni. Itt csak még egypár szót a legfájdalmasabbról. A legfrissebb fájdalomról.

Gabi közvetítette hozzám Babits első üzenetét. Ő, közel négy évvel idősebbként, mindenütt előttem járt: ezért csodáltam és irigyeltem. De mindenüvé testvérként maga után is vitt; ezért még jobban csodáltam, és büszke voltam rá. Ő volt a beérkezett, a könnyed és a fényes. Nemcsak éveim kisebb számával, homályaimmal és nehézkességemmel is botladozva kullogtam hermészi lényének leleményes suhanása mögött.

A sors úgy hozta, hogy néhány héttel ezelőtt épp azokban a napokban robogtam a balatoni országúton Budapest felé, hogy őt még egyszer (még egyszer) láthassam, amelyekben, pontosan harminc évvel ezelőtt, vele együtt utaztunk ugyanazon az úton Babits temetése felé.

Amikor néhány nap múlva, megkerülhetetlen tisztem szerint, most ezen az új temetésen beszélnem kellett, beszéd közben szakadatlanul kísértett az a másik, harminc év előtti, augusztus eleji temetés, amely a mi ifjúságunk volt. S az egész ifjúság, amelyben Gabival eltéphetetlenül közös volt minden; legfőként a Nyugathoz tartozás dicsfénye, a Babitshoz fűző tanítványi rajongás; s a mindkettő elmúlása fölött vijjogva ránk csapó jövő.

[1971]

[1987]

[1980]

[1962]

A Kortárs felkérése itt van előttem, október 11-én kelt. Még aznap elő is kerestem ezt a régi füzetet, meg a Hármastükör-ben már közölt részleteit, azóta itt állnak az asztalomon. Sőt dokumentumok után is kezdtem kutatni, először a lila marokén mappában, amit isten tudja, mióta nem nyitottam ki, aztán a már lassan széteső szürke papírdobozban, amiben mindenféle akkori irat hever. Eléggé sikertelenül; alig találtam valamit, egy-két fényképet meg a hamis bejelentőmet a Tamás utcai albérletből, a nyilas néni saját kezű kitöltésében. Nem is emlékeztem a nevére. Jancenik Jenőné, ha jól olvasom. Ő is egyike azoknak – paradox módon –, akiknek megmenekülésemet köszönhetem. Igazán nem a saját jószántából. S gondolom, igencsak meg lett volna lepve, ha megtudja. Vagy ki tudja… Hiszen meleg levessel várt, mikor 1945. január végén [!] rehabilitálva [!] visszaérkeztem a Kékgolyó utcai nyilas pártházból, ahova feljelentésre elvittek. De erről nincs korabeli feljegyzésem, itt se lesz róla szó. Talán valamikor még megírom. Barátaimnak már sokszor elmeséltem. V. Pista azt mondta egyszer, hogy valamely „földönjáróbb” prózaíró egy fél életre megélne bujkálási élményeimből. De hát én csak egy „fellegekben járó” költő vagyok. És különben is kezdettől fogva meggyőződésem [erről van is korabeli feljegyzésem], hogy az írót nem az úgynevezett „élményei” teszik. Mindenesetre szinte semmit sem írtam meg eddig mindezekből.

Szóval itt volt a kezem ügyében az egész anyag, tulajdonképpen készen, csak épp ki kellett volna másolni [persze az elkerülhetetlen kihagyásokkal és apró igazításokkal; hiába, harminc éve jegyezgettem fel esténként, alig tudom ma már visszaidézni, miért is, talán bennük megvan valahol a magyarázat… harminc éve, akármily hihetetlen, de hát éppen ez a „harminc év” az alkalom az egészre]… Gondoltam, majd a rákövetkező napokban hozzálátok. Így halasztódott napról napra, s úgy látszik, akaratomon kívül [vagy mégis titkos akaratomból? ezt nem tudom eldönteni] megint máig, eddig a bűvös dátumig kellett várnom, hogy el tudjam kezdeni. Mint ahogy 44 decemberében a deportálást is egy héttel előbb kellett volna kezdeni [ahogy később megtudtam, s ahogy a körletben már akkor is többen rebesgették], s mégis pontosan eddig a napig, huszonnegyedik születésnapomig vártak vele. Mint ahogy két évvel később is november elejére volt tervezve párizsi ösztöndíjas évem kezdete, és különböző formaságok húzódása folytán úgy történt, hogy éppen ezen a napon, huszonhatodik születésnapomon érkeztem meg [mindazok után, amik után] diákkorom álmainak városába. Pontosan ugyanígy húzódott, minden látható ok nélkül, értelmes cél nélkül e jegyzetek rendezése is éppen máig. Ma el tudtam kezdeni… ezzel a bevezetővel.

Itt ülök az íróasztalomnál, 1943. március 14-én este 11 órakor, az úgynevezett „második világháború” negyedik évében, mikor még mindig nem dőlt el, mi és ki győz, és mikor még mindig nem vehetek részt ennek az eldöntésében. Csak itt ülhetek, mert eddig csodálatos és érthetetlen módon megkímélte életemet a kibomlott világ. Itt ülhetek, megvan a szobám, a könyveim, a bútorom, egy tűnő világ rekvizitumai, „tetsz-élői”, ha szabad ezt a szót használnom, még élőnek tűnnek, holott tudom, hogy meghalt a világ, amely rendjébe fogta őket, megszűnt az áram, amely élettel töltötte őket; én is megszűntem az lenni, aki mindez volt, csak egyelőre mégsem tudok más lenni. S hogy csak nemrég még mindez élt és hatott, nem számít, csak éppen még fájdalmasabb. Semmi sem régibb annál, mint ami épp most múlt el. Semmi se visszaidézhetetlenebb…

Itt ülök – bölcsen vagy balgatagon? – előkészítve magam egy olyan életre, amelyről magam is tudom, ha nem is akarom tudni, hogy minden mozzanatával egy elmúlt élethez kapcsolódik, még önmagamban is.

Hogy mi következik – ki tudhatja? Hogy nem jöhet vissza az, ami volt, sem jó, sem rossz vonatkozásaiban – mindenki tudja, aki lát és látni akar.

A kérdés az (amiért tulajdonképpen mindezt leírtam), hogy mindezt a legvilágosabban látva, s még annyi mást, amit nem érintek, közvetlenebb veszélyeket, a saját és szeretteim életének legembertelenebb fenyegetettségét – szóval mindent vagy majdnem mindent tudva, mi űz, mi sarkall mégis erre az útra, amelyen az íróasztal mellett ülve trappolok, éppoly kilátástalanul, mint rendíthetetlenül?

Nem kívánok nagy szavakkal és hatásos hasonlatokkal felelni. Annál kevésbé, mert sokkal egyszerűbb felelet kívánkozik tollam alá, ha bizonnyal sokkal kiábrándítóbb is – mint egyébként minden egyszerű emberi igazság. Így cselekszem, ezt teszem – azért, mert nem tudok másként cselekedni. Mert nincs mit tennem mást. Hogy még kiábrándítóbb legyek: ezzel töltöm napjaimat, mert egyszerűen nem tudom mással tölteni. Mert olyannak születtem és olyanok a körülményeim, hogy ez az egyetlen dolog, ami kitöltheti bennem azt az időt, amelyet az embernek valamivel ki kell töltenie: a létezés, az „élés”, a zóein.

Egy barátom azt mondja erre, hogy hősiesség. Bizonyára vannak, akik gyávaságnak tartják. Én nem tudom. A hős nyilván nem tud róla, hogy hős (akkor sem, amikor valójában az). Mint ahogy a nagy művész is – meg vagyok győződve róla –, bármennyire bizonyítsák is bámult és bámulatos művei, lelke legmélyén sosem tudja magát azonosítani azzal a képpel, amit ő maga még ifjúkorában a „nagy művészről” alkotott. Mert az ember önmaga legritkább megvalósulásait esztelen glóriával és irreális legendával övezi. Valószínűleg nem képes felérni értelmét egyszerűbben.

Ezekben a napokban, mikor tehetetlenül csak várom és hagyom elérkezni az elhárítás minden lehetősége nélkül azt az előre tudott napot, mikor majd aljas kezek közé kerülve magam is elaljasodom – szóval ezekben a gyötrelmes napokban, mikor minden percet szinte a véremként érzek kihullani magamból és az időből, nincs erőm, se kedvem (ami ugyanaz) a fogalmazáshoz. Így hát semmi sem marad ezekből a szinte „halál előtti”, ezekből a „d’outre-tombe” tépelődésekből, e zsúfolt és zsúfoltságukban oly kétségbeejtően üres (mert folytatás nélküli) időből.

Nem, mégsem vagyok hős. Még ebben a szerény formában sem.

Ma kaptam meg a behívót. Tulajdonképpen szégyellnem kellene magam, hogy még itt vagyok. Kortársaim, barátaim közül hányan mentek már el. S a szállingózó hírekből kivehetni, hogy hányan nem jönnek már vissza. De azért is szégyellnem kell magam, hogy én is elmegyek. Hogy ez a nyomorult papír ilyen hatalommal bír fölöttem…

Az ember azáltal lesz becstelen és aljas, hogy mások becstelenek és aljasok vele szemben. Becstelen lesz – mert nem tud lemondani arról, hogy megtorolja a becstelenséget. S kissé már akkor is becstelen, ha kénytelen a becstelenséget elszenvedni.

A Noa-noá-ról tervezett s már félig megírt írásomból se lesz semmi.

Jobbkor (vagy rosszabbkor) nem is kerülhetett volna kezembe a világból való kihullásnak és egy új világ találásának ez az édes és tragikus idillje. Most, mikor a legzsúfoltabb, legmocskosabb, legkényelmetlenebb, legbambább és legaljasabb élet vár rám, civilizációnk végső remeke: a kaszárnya, illetve a kaszárnyának is végsőkig tömörített lényege, a tábor… Ó, arany testek és rőt síkok, éjszín hajak és rózsaszín keblek és rózsaszínű gyümölcsök szigete! kék tenger és violás nagy üres ég! és nagy gardéniák, a langy szélben illatozók… Hadd írjam még ide ezt a Baudelaire-sort:

amely magyarul is épp ilyen szívfájdítóan szép, Tóth Árpád fordításában:

Aztán forduljunk be a falnak:

Szinte belőlem szakadnak ki múlásukkal ezek a napok… vagy:

Esszéterv (ha még egyszer lesz rá módom): Öngyilkos ifjú búcsúlevele Mesteréhez.

Holnap déli tizenkettőkor vonulok be.

Leszereltem.

(A törvényességnek milyen komikus [és számomra, úgy látszik, sorsdöntő] tehetetlenségi nyomatéka az a bűvös szó, amely a sorozásom óta ott áll egy kartotékon: „Alkalmatlan”? A kiirtásra mindenki alkalmas. Holott mi másról van most már szó igazában? És mégis – akármily hihetetlen – e szóba foglalt törvényenergia, tehetetlenségből, még mindig működik valahogyan. Szóval: „leszereltem…”)

Huszonhárom éves vagyok (nem is egészen) – és bár akármily hosszú és alkotásra szerencsés élet álljon is előttem (merő hipotézis, aminek az összes valószínűségek közt a legkevesebb a valószínűsége), nem lesz elegendő eddigi élményeimet „feldolgozni”, szétbontani és összerakni, kusza idejüket valamiféle időtlenségbe rendezni.

Nem értem, mit beszélnek összevissza élményről és élménytelenségről az irodalom élményhajhászai, akik zsibongó eseményeikről tudósítják a világot, és azt hiszik (vagy nem is hiszik), hogy az költészet. Élményei mindenkinek vannak, a legszürkébb hivatalnoknak is. Hát még egy rablógyilkosnak! Vagy a védtelen asszonyokat, gyerekeket mosolyogva mészárló SS-legényeknek szerte Európában!… Talán ez kell nekik, hogy írjanak? Akkor csak rohanjanak az élmények után.

De tőlem távoztasd el, Uram, őket, elegem volt belőlük. És add, hogy jöjjön a termő és tiszta üresség, örök eged és földed között.

Az előbbihez és Felszín és mély című versemhez. Most bukkanok rá, Berzsenyi olvasása közben, erre a Jean Paultól idézett mondatra: „Nem hánykódó, hanem sík tenger tükrözi a mennyet.”

Minden este úgy búcsúzunk el szeretteinktől és szobánk meghitt tárgyaitól, mintha hosszú és bizonytalan utazásra indulnánk. Ó, ágy törékeny hajója! Éjszaka kétes tengere! Ó, mindennapi sötét és veszélyes utazás, amelyből sosem biztos a visszatérés! Sőt minden reggel új csoda, hogy visszatértünk, új csoda, meglepetés és öröm. Ó, pihentető hánykódás a semmiben! Ó álom! Holnap reggel vajon felébredek-e?

„Holnap reggel.” Felébredtem. De vajon igazán „meglepetés és öröm”-e az ébredés? Az erre a világra ébredés. Még ha egy másik világra lehetne ébrednem…

Minden konjunktúra között a legotrombább, a legellenszenvesebb a konjunktúra-ellenesség konjunktúrája. Konjunktúrája ugyanis mindig a rossznak és az alávalónak van: akik ezt használják ki, nem érdekelnek, ők csinálták azt, aminek aztán őrájuk van szüksége. Aljasok az aljasságban. De sokkal rosszabbak, akik a nemességben aljasok, akik bizonyos, erre alkalmas korokban (ó, a miénkben! ) a nagylelkűségből csinálnak maguknak konjunktúrát; ami nem arra való.

Az erkölcs azt mondja: Azokat szeretem legjobban, akiket nem szeretek… (Vagy azokat kellene szeretnem?)

A gyűlöletre való képesség az embernél fordított arányban áll az átélő-, beleélőképességgel. Mennél inkább önmagába van zárva, önmagára van korlátozva valaki, annál hevesebben képes gyűlölni azt, ami nem ő. De mennél több életre képes az ember (vagy kénytelen – de képesnek vagy kénytelennek lenni valamire, nem ugyanaz-e? az ember arra szerez képességet, amire kényszerül; s csak arra kényszerülhet, amire már képessé lett… ), szóval minél inkább átéli egy adott pillanatban azt, ami nem ő, pl. azt, amit épp gyűlölni kezdene – annál inkább képtelen gyűlölni azt –, ami most már akarva, nem akarva egy kicsit ő maga is.

Aki, alkatánál fogva minden lehet, nem gyűlölhet semmit, mert mindenben megtalálja önmagát. Nem bánthat senkit, mert mindenkiben önmagát bántja; abból, aki megbántott, minden pillanatban átváltozhat azzá, akit megbántottak. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél?” – Nem; hanem mert máris önmagadat ítélted el.

Ez persze igaz is meg nem is (mint kétségbeejtően minden, amit gondolni tud az ember). Mert hogy ne legyünk képesek gyűlölni azokat, akik mást se képesek, csakis gyűlölni? Ha egyáltalán nem vagyunk képesek gyűlölni, hogy legyünk azonosak még azokkal is, akik csak gyűlölni képesek? Mégis, mindezen a logikailag megoldhatatlan ellentmondáson túl, úgy érzem (éppen most érzem így? igen: éppen most akarom így érezni), csalt az antigonéi jelmondat lehet enyém, méghozzá az eredeti, lefordíthatatlan értelmében: csak együtt szeretni, nem együtt gyűlölni születtem én…

Babits születésének hatvanadik évfordulója. Zártkörű ünnepség a Baumgarten-alapítvány előadótermében. Ahogy mondani szokták: „tout Paris”. S ez a mi esetünkben a kis magyar irodalom egészét (vagy számomra számító egészét) jelenti. Micsoda forgatag! Mennyi halhatatlanság-igény egy teremben!… Elnéztem őket: az idősebbeket és kiforrottabbakat, a kivénhedteket, a csúcsponton levőket, a lefelé haladókat, a reménységeket és ígéreteket, a megrekedteket, a fényeseket, a fényteleneket, az igaziakat és a talmikat, a nagyokat és a magukat nagynak képzelőket, a sikereseket és a sikerteleneket, a nyíltakat és a sértődötteket, s aztán kortársaimat és barátaimat, az indulókat (a hová indulókat?…) Micsoda gyűjtemény.

Szabó Lőrinc beszélt először. „Első mesterem”, az ő első mesteréről. Aztán Illés Endre, majd Emici. Végül Sanyi állt a pódiumra, mint egy harmadik elemista az évzáró ünnepélyen, elkezdte húzni hangja cérnavékony fonalát, mely talán még termeténél is cingárabb… De ez a vékonyka kis hang eredendő naivság és bonyolult elmélyedés kettős fonalából van összesodorva: a legkülönösebb kettősség. Akár az írása abban a hosszú levélben, amit nemrég kaptam tőle… Örültem, hogy hosszú idő után megint személyesen is találkozunk. Ha csak pár napra is, hiszen vissza kell utaznia. Vele tudom legjobban megosztani azokat az eléggé rendhagyó és magányos gondolatokat, amiket a költészetről mostanában gondolok…

Babits tegnap lett volna hatvanéves. Én ma lettem huszonhárom. Mikor ő huszonhárom volt, én még az időtlenségben lebegtem, várva (?), hogy egyszer belém is belém költözik az idő és létre hív. Mert ennyi az egész. Kívülünk nincs idő és az időn kívül nem vagyunk. Általunk van, és mi őáltala.

„…És mondd meg nekem, ó, Apollodórosz, mi méltóbb módon sirathatjuk meg a mi egyetlen Mesterünket, mintha most és éppen most, friss fájdalmunk áradatán megkérdjük egymástól és önmagunktól, miben is áll ez a fájdalom, mely elragad és oly megállíthatatlanul sodor tova bennünket, ahogy őt viszi ismeretlen partok felé az Illysos? Mit siratunk meg Hádészba szállt szeretteinken, ó, Apollodóroszom, lelkem egy fele, drága barát?…”

Flaubert (akinek levelezését még most sem unom olvasni) azt írja a 70-es háború idején, sosem fogja elfeledni kortársainak, hogy megismertették vele a XII. század barbárságát. Felháborodása jogos volt és érthető. De mit szólhattak a XII. század emberei? És mit szólhatunk mi? Velünk csak a saját századunk barbárságát ismertették meg. A magunkét. Fogjuk be a szánkat.

„Eme de Anütosz kai Melétosz apokteinai men dünantai, blapszai de u.” (Szókratész Védőbeszédéből. Xenophón)

Az ember mindig a közelállót hajlandó gyűlölni, akivel szemben értelme és hatása lehet a gyűlöletének, akit ismer, ha mindjárt nem is az a legméltóbb rá. Mit kezdjünk azzal a gyűlölettel, melyet egy sosem látott, sosem ismert emberrel szemben kellene éreznünk? Mi és itt, e gyűlöletes és keserves napokban, a gyűlöleten kívül más termést nem hozó időkben, hazánkfiait gyűlöljük jobban a náluk is gyűlöletesebbek helyett.

Ugyanezt láthatta Flaubert is, mikor így kiált egy 70-ből kelt levelében: „Rochefort fontosabb nekik, mint Bismarck!” Valóban: mily balgaság! De mennyire természetes! (Mint majdnem minden, ami ostoba. Mert úgy látszik, a bölcsesség az embernek nem „természete”.)

„Visszasüllyedtünk talán a faji háborúk korába? Félek, igen. A készülő rettenetes mészárlásra még csak ürügyet sem keresnek… Még egy század leforgása előtt sok-sok millió ember fog egymás vérében gázolni.” Flaubert, George Sand-nak, Croisset-ből, 1870. augusztus 3-án, szerdán este.

Nincs ostobább és nevetségesebb, mint azon töprengeni – és legtöbbünk ezt teszi –, hogy mik voltak a zsidóság bűnei, melyek ezt a szerencsétlenséget hozták rá. Mintha a bűnök hoznák a szerencsétlenséget! A javíthatatlan vallásos koncepció! És önsanyargatóan keresni, önmarcangoló diadallal felmutatni hibáinkat és rossz tulajdonságainkat, amelyek természetesen szépszerivel akadnak, mint ahogy akadnak minden nép, réteg, nemzet, társadalom vagy bárhogy nevezett önkényesen kiszakított közösség közös vonásaként is.

Az ok bizonnyal nem bennünk volt; indok (ha kell) természetesen bőven akad. És: „Bármi csekélyke az indíték, kap rajt a haragvó” – olvashatjuk Juvenalisnál (XIII. szatíra, 183. sor). Vagyis tulajdonságaink e játékban nem az előbbrevalók, csak az utóbb keresettek. És indokot keresni, indokra találni igazán nem nehéz ott, ahol emberekről van szó.

Schopenhauer, igaz, keserű és kiábrándult bölcs, de azért csak bölcs, sajnos, amikor azt írja, hogy a németek legazemberezik a franciákat, a franciák állatszámba veszik a németeket, az angolok lenézik az olaszokat és az olaszok undorítónak tartják az angolokat; és mindegyiknek igaza van. Akármelyik nemzetet (vagy: lásd fentebb) választja ki a sors, a történelmi helyzet következtében egy a helyzetet felfogó és többek közt a saját szerencsétlenségei folytán is benne felgyűlt aljasságában azt kihasználó másik embercsoport (vagy: mint fentebb) által: mindegyikben lehet elég indokot találni az üldözésre; ha az üldözőben előbb megvolt rá az ok. Vagyis: ok az üldözőben, indok az üldözésre kiszemeltben: mindez előttünk nem adhat igazolást az üldözésre. Mindennek a nyitját máshol kell keresni. Megoldását máshol találni.

(Csak ott ne találjuk, ahol Flaubert: „az emberiség természetes állapota a vadság”.)

Egyébként hogy mi fog történni velünk? Egyszerű. Semmi olyan, ami emberekkel nem történhetik meg. Mindarra pedig, ami emberekkel megtörténhetik, el kellett készülve lennünk születésünk percétől kezdve, és el kell készülve lennünk halálunk percéig.

Gyönyörű tavaszi délelőtt. Alig hiszem el, hogy a 6-os villamos pótkocsijának hátsó peronján utazom (csak itt utazhatom), sárga csillaggal a zöld tweed zakómon. A megállóban egyszerre észreveszem, hogy R. Gy. készül felszállni. Azonnal kifelé fordulok, a másik oldalon rákönyökölve a szerencsére éppen szabadon hagyott ajtórácsra; nem szeretném sem azt, hogy tudomásul kelljen vennem, hogy fél szóba állni velem; sem azt, hogy szóba álljon velem, és közben kényelmetlenül érezze magát. De máris érzem puha érintését a karomon. „Szervusz, hogy vagy?” Egyszerre elönt iránta a hála. De szinte ugyanabban a pillanatban a méltatlankodás is, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy hálát érezzek azért, hogy szóba állnak velem? Hajlandó vagyok, hajlandó lennék, mégiscsak hajlandó leszek előbb-utóbb magam is elfogadni ezt a helyzetet, amelybe belekényszerítenek? Hiszen akkor magam is azzá aljasodnék, amivé azok, akik ezt teszik, vagy tenni hagyják velem. Állunk a peronon, tudom, hogy benne is ugyanezek az ellentmondásos érzések és gondolatok keresztezik egymást: csak visszájáról. Nemigen tudunk mit mondani egymásnak. Csak valami meleg jár a szívünk körül. És valami hideg fut át rajtunk.

Két megállóval előbb szállok le, mint kellene. Ez az egyetlen jó, amit a kapott jóért cserébe én adhatok neki. Megnyugodva megyek a sugárzó tavaszi napsütésben. (Pedig az utcán járva még kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint a villamoson. Ezt se tudom, miért.)

Vigasztalásul: Asinius Pollio írja Kr. e. 50 körül: „Előbb mindennek sokkal rosszabbra kell fordulnia, mielőtt jobbra fordulhatna.”

Délután 5 óra; ágyban fekszem, kis gyertyacsonk világít; így írok; csak azért, hogyha megérem, legalább valami nyom, valami írás maradjon ezekből a napokból; ha másért nem, legalább a kézírásom miatt, hogy milyen volt. Bár hideg van a szobában, kissé gémberedett a kezem. Két hete tart a város ostroma, két hete nincs villany, se gáz, se víz, se fűtés, se élelem, nem tudok semmit Anyámról, se barátaimról… Györgyiről már egy hónapja nem is tudhatok… Idestova tíz hónapja nem írtam semmit, életem legkeservesebb, legizgalmasabb és „legélménydúsabb” időszaka alatt mit is írhattam volna? És mikor? És hogyan? – Most is csak ezt a pár sort írom, s még azt, hogy… ebből a mélységből aztán igazán csak az „ewig Weibliche zieht uns hinan”… Katalin, Märy, Tubi, Kató, Ágnes – ti adtok ennem, ti tölttök cigarettát, ti járkáltok értem és helyettem golyózáporban és csendőrök között, ti vagytok a homokzsák előttem és a szalmazsák alattam, ti adtok testetekkel melegített puha ágyat az ágytalanságban, és vizet a víztelenségben, és gyöngédséget és lehetőséget a gyöngédségre a gyöngédtelenségben. Ti vagytok azok, akik éppen a bajban nem hagyjátok el az embert – magatokban és másokban –, ti vagytok azok, akiket éppen a bajban nem hagy el erőtök és leleményetek. Csak ti tudtok – nemcsak megváltani, ahogy az istenek; segíteni is, ahogy az istenek se…

Most végre-valahára egyszer, annyi törvénytelenség után, vigyázzunk a törvényekre! Tudjuk meg, hogy az emberi törvények nem változtathatatlanok, és főként a törvényhozók nem tévedhetetlenek.

Az athéniak tízévnyi időtartamra, mintegy „próbaidőre” fogadták el Szolón törvényeit.

Miután a ferencvárosi rakodó pályaudvarról sikerült megszöknöm a deportáló vagonok plombára kattanó vasszája elől, Budapest ostromát a Svábhegy aljában töltöttem, ma már prózában alig közölhető, legfeljebb látomásként érzékeltethető körülmények között. Egy sült libafertály, egy fél rúd diós beigli, egy kis üveg törkölypálinka és száz Modiano-hüvelybe töltött cigaretta: ennek kellett volna létfenntartásomról gondoskodnia több mint hatheti ostrom idejére. Nagynéném hozta magányos karácsonyi lakomámul, aki a hidak felrobbantása előtti utolsó pillanatban még átmerészkedett Pestről Budára, hogy felkutasson. Hamis papírokkal, idegen környezetben, segélyforrás nélkül maradtam magamra – ki tudja, miért, megmentésre váró életemmel. Hogy egy-egy napig viszonylagos biztonságban érezhessem magam, huszonnégy óránként rohannom kellett a mindenfelől becsapódó akna- és razziatűzben a Németvölgyi út felső vidékén három lakás között, mert mind a háromban úgy tudták, hogy negyvennyolc órás szolgálatot teljesítek egy (nem létező) katonai alakulatnál. Az illegalitás körülményeire és feladataira teljességgel alkalmatlan alkatom eközben bizonyságul szolgált arra, hogy a jellemnek és idegrendszernek milyen váratlan rejtett tartalékai vannak, amelyek a körülmények szerencsétlen (vagy épp szerencsés) összejátszása folytán akár egy életen keresztül is rejtve maradhatnak. Nemcsak a pályaudvarról s az azután kijelölt, egész nyilasbandériummal őrzött kényszertartózkodási helyemről szöktem meg két nap leforgása alatt, hanem a következő hetekben egy Kossuth Lajos utcai táboricsendőr-razziából és a Németvölgyi úti nyilas párthelyiség komfortos tömeggyilkosságra berendezett pincéjéből is sértetlenül kivágtam magam, teljességgel valószínűtlen helyzetek és mai (valamint azelőtti) magam ismeretében számomra teljességgel érthetetlen viselkedési és cselekvési formák között. Nemcsak kishitűségemmel és gyávaságommal kellvén megküzdeni minden alkalommal, hanem az ezeket erősítő lelkiismeretemmel is, amely a sorsom alól való kibújást mindannyiszor a mások sorsát nem vállalás riasztó színében mutatta előttem. Mindenesetre, csupán a dolgok lírai és intellektuális feldolgozására hajló életem egyetlen „epikus” és „drámai” korszaka ez a néhány hét, az egyetlen időszak, amelynek lényege bennem cselekményszerűen és a cselekvés formáit öltve maradt meg. Ha valaha ki tudok törni még kialakított műfajaim – a líra, a rövidebb vagy terjedelmesebb esszé és a fordítás – sáncai mögül, amelyek szellemi mozgásomnak kedvező terepet biztosítanak, de egyben annak határait is megvonják, a dráma és epika nyíltabb mezőire, bizonnyal ez a rövid idő szolgáltatja majd hozzá az anyagot.

A „nagy forduló”, a mellett a csekélység mellett, hogy életem megmentését jelentette, s nemcsak a legelemibb értelemben, abban is, hogy kivetettségemből újra eredendő közösségem tagjává tett, újra részévé a nemzetnek, amelyhez születésemnél fogva tartozom, s többek között mint az élet joga után sorban a legelsőt, visszaadta a tanuláshoz való jogomat is, és alig keveredve ki a legmegalázóbb életveszélyből, máris takaríthattam társaimmal együtt annak az egyetemnek a tagjaként, annak az egyetemnek a romjait, amely, míg falai épségben álltak, kizárt e falak közül – emellett, mondom, a fent érzékeltetni próbált élményt és felismerést jelenti nekem a felszabadulás, annak felfedezését, hogy talán másra is képes lehetek, mint mások cselekedeteinek margójára jeleket vésni. S e lehetőségemmel azóta igyekszem is élni, amennyire lehet. Hogy az ember képességei nem eleve adottak, gondolatainak és reakcióinak iránya nem immanens jellemében magával hozott, ha úgy tetszik, hogy „a lét határozza meg a tudatot”, azóta nem megtanulandó tananyag, hanem a legszemélyesebben megélt tudás a számomra.

Véleményem szerint a művészettel szembeni alapvető tévedés a „lényeges események és jellegzetességek megörökítését” várni, vagy elsősorban ezt várni tőle. Ez előtt az elvárás előtt a régi korok mindenfajta művészete is eleve bukásra van ítélve. Az ismert irodalmak egyik legfényesebb fejezete, az i. e. VI–V. századi Athén irodalma ugyancsak könnyűnek találtatnék e mérlegen: a nagy tragikus triász összes drámája közül mindössze egy tárgyal korabeli eseményt, a lírikusok művében alig több szól ilyenekről. Shakespeare-nek, Racine-nak köztudomás szerint alig van drámája, amely közvetlenül a kor eseményeit tárgyalná. A reneszánsz legjellegzetesebb és legnagyobb alakja, Leonardo, szinte csak szentképeket hagyott maga után; s a „kritikai realizmus”-nak, a társadalmi regény legfőbb stílusának példaalakja, Balzac, hatalmas életművének szinte teljes egészében elmúlt eseményeket tárgyal. A mi korunk, a történelmi és társadalomtudományok hallatlan fejlődésének, a rögzített és mozgó képnek, a szalagra vett hangnak, a dokumentálás egzakt formáinak kora pedig különösképpen nem azt teszi a művészet fő feladatává, hogy az idő felhámján, hanem azt, hogy az idő hámsejtjei között keresse a maga sajátos területét. S ha azon gondolkodom, ahogy a kérdés szól, „mit kellene még megírni”, mindenekelőtt nem események és jellegzetességek jutnak eszembe. És legfeljebb arról van többé-kevésbé határozott sejtelmem, hogy nekem mit kellene még megírnom.

Eddigi életemnek majdnem pontosan a fele telt el a felszabadulás előtt, fele esik a felszabadulás utánra. Gyerekkorom és ifjúságom java évei olyan országban teltek, amelynek termelési és társadalmi viszonyai az adott világban eleve kizárták egy olyan fejlődés lehetőségét, amely az emberi értékek kibontakozásának jobban kedvezhetett volna. A legfőbb változás, hogy most olyan világban élünk, amely önmagában belül hordozza, legalábbis lehetőségként, az élet legfőbb anyagi és szellemi javainak gazdagodását. Ez olyan súly, amelyet az elmúlt huszonöt év sok keserű tapasztalata sem húzhat le a mérlegen. Más kérdés, hogy az anyagi életfeltételekben történt óriási méretű változást nem kíséri olyan mérvű változás a szellemi és lelki életfeltételekben, amilyeneket első reményeink vártak. Hogy egészen durván fejezzem ki magam: az életszínvonal valóban nagymérvű emelkedését nem kíséri a boldogságszínvonal hasonló vagy akár megközelítő méretű emelkedése. A társadalmi igazságosság összehasonlíthatatlanul nagyobb mérvét nem látjuk eléggé tükröződni az egyes emberi sorsok igazságosabb fordulásában. A művelődés széles körű terjedése nem jár együtt a szellemi élet hasonló színvonal-emelkedésével.

Legtöbb vitám most is ugyanazzal van, amivel, mióta csak eszmélni tudok, szerénytelenül szólva, a világmindenséggel, az emberi történelem egészével – mindennap vagy akár minden percben egyben úgy, ahogy abban a percben szembekerülök vele. Elsősorban nem azzal, aminek érvénye erre vagy arra a történelmi korszakra, akár a miénkre korlátozódik, hanem ami ma is, mint ahogy hosszú idő óta s feltehetően még sokáig meghatározza emberi létünket. Olyasmikkel, mint: hogy miért kell dögön élve fenntartanunk létezésünket; mért növi körül a szerelmet az idegbajok és tabuk, belső és külső tilalmak élősdi tenyészete; mért kell a jóra való hajlamainknak is szétválaszthatatlan szimbiózisban élniük gyanútlan gyilkos ösztöneinkkel, ahogy a tengermély halai úsznak békésen a cápa hasán; miért nem tudnak az emberiség által termelt nagyszerű eszmék ugyanebben az emberiségben békés és okos malomra találni, amely mindenki tiszta lisztjévé őrölné őket…

Ami a művészetet illeti, mindenekelőtt helyét és fontosságát kellene tisztáznunk. A mi társadalmunkban hol fontosabb, hol kevésbé fontos helyet jelölünk ki számára: csak azt a helyet nem találjuk, amely valójában az övé. A művészet, mint minden, egy bizonyos történelmi pillanat szülötte, de összehasonlíthatatlanul hosszabb életre szánt az embernél és bármilyen más emberi dolognál. Az egyén élete rövid, az ember teremtette anyagok és eszközök, ha soká fennmaradnak is olykor, ugyancsak igen hamar érvényüket vesztik, a tudomány felfedezései újabb felfedezésekkel helyettesíttetnek. A műalkotás az egyetlen, ami nem leletként marad az utókorra, hanem életként, nem történelemként, hanem minden pillanatban megújulásra kész eleven valóságként él, amíg él, olykor rendkívül hosszú ideig. Az egyetlen olyan jelensége emberi világunknak, amelynek nincs felezési ideje, mint a radioaktív anyagoknak, amely teljes egészében érintetlenül állja az időket. Már születése pillanatában is ilyenként kellene fogadnunk, s nem a pillanat közvetlen és múló igényei szerint ítélnünk meg; s nem is azok szerint élnünk vele.

[1975]

Hogy irigylem azokat, akik minden gondolatukat tüstént le tudják jegyezni, kritika nélkül. Ami az embernek általában eszébe jut, valóban többnyire érdektelen és nem eredeti; de aki mindent lejegyez, legalább biztosítja magát, hogy a kevés és ritka nem érdektelen és eredeti gondolata sem megy veszendőbe. Amilyen fölényes biztonságú és nagyvonalúan ironikus Einstein állítólagos válasza Valérynek arra a kérdésére, hord-e magánál füzetet, amelybe fontosabb gondolatait feljegyzi – Az embernek ritkán akad fontosabb gondolata –, olyan kevéssé használható is az Einsteinnél kevésbé zseniális és kevésbé koncentrált szellemeknek.

Én – legalábbis magamnak – inkább Apáczai Csere János Tanács-át javasolnám: „Fogadd fel, hogy vacsorát semmiképpen nem eszel, hanem ha ennyi és ennyi levelet épen beírsz, melyet ha általhágsz, soha, semmiképpen te magadnak ne kedvezz. Annál serényebben igyekezzél írni, mennél írni nehezebb, sőt ha könnyű volna, teljes életedben nem kellene úgy írnod.”

Micsoda mesterséget választottam – micsoda mesterségre választattam.

Mindenfajta munkás több-kevesebb idő alatt megtanulhatja, hogyan kell elkészíteni egy munkadarabot; minél többet gyakorolja, annál biztonságosabban és annál rövidebb idő alatt fogja elkészíteni. Mert lényegében mindig ugyanazt csinálja, ugyanazokból az anyagokból, ugyanazokkal az eszközökkel.

De a mi mesterségünk éppen: mindig mást csinálni, mindig más anyagokból, s amennyire lehet, mindig más módszereket keresve. A fejlődés útja tehát éppen fordított: nem a munka könnyebb és gyorsabb elvégzésére tanít a gyakorlat (legalábbis a jobbakat), hanem éppen azt tanítja meg, hogyan jussunk el magunkban, a nehézig, a nehezebbig, a legnehezebbig.

Mikor tudná meg a paripa, teste mily szökkenésre képes, ha nem állítanának elébe gátakat? – Ha simán végigfuttatsz az életen, sosem tudod meg, mire lettél volna képes, micsoda erők szunnyadtak benned. Holott mi másért élsz, mint ezért a tudásért? Mindenből, amivel utadon találkozol, építs magadnak akadályt, semmi mellett el ne léptess, semmit meg ne kerülj, s ahol sík a táj, gördíts elédbe hegyeket – hogy szíved és szellemed mindig a legnagyobb erőfeszítésre kényszerüljön, s a legmagasabb elragadtatásra, ami ugyanaz: a legnagyobb nehézségben rejlik a legnagyobb gyönyörűség, mert a legvégsőkig csigáz elmenned ezért a gyönyörűségért. És sohase gondold semmiről, hogy erődön felül van – mert semmi sincs erődön felül; elbukni viszont a könnyűben is lehet. És sosem a feladat nagysága, csak a restség teszi, ha elbukol.

Az igazi művésznek a gyakorlat (lehetőleg mindennapos) arra szolgál, hogy minél jobban begyakorolja a begyakorlottság (lehetőleg mindennap újra való) elvesztését. Mert mi a gyakorlottság? Nyilván az egykor tudatossá tett és megalkotott műveletek gépiesen, öntudatlanul való ismétlése. Az ismétlés pedig – ez már eleve benne van a szó értelmében – kizárja az újat. Holott művészet csak az, ami új, teljes lélekkel most először érzett és felfedezett kifejezés. Hogy alkossunk, minden percben egy kicsit meg kell halnunk, s minden következőben újra kell születnünk. Ahhoz, hogy akár egy remek ívelésű jambikus sort leírj (hogy a legelemibb példánál maradjak), el kell felejtened, hogy valaha is írtál már jambust életedben. A készen kapott, a manír, egyszóval a könnyen készült, halála minden nagyszerűnek.

Minden szó, amit leírok, közelebb visz ahhoz, hogy megragadjam magamban azt, aki vagyok. De egyúttal fokról fokra meg is foszt attól a soktól, aki mind lehetnék.

Minél többet ír az ember, annál jobban érzi, milyen kevés az. Minden, aminek egyszer formát adtunk, csak arra jó, hogy még sürgetőbben mutasson rá mindarra, ami még formátlanul és formát követelve lázong bennünk, alvó és néma lázadással.

– Mennél mélyebbre szálltunk alá egy bányában, annál jobban érezzük, mennyi kincs fekszik még benne feltáratlanul; mennyi vár még arra, hogy a már kifejtettek mellé napvilágra hozzuk… S hogy ezek nélkül talán nem volt érdemes felhozni azokat se.

Valamely zárt alakzat bizonnyal olyasvalami, amiből bizonyos dolgok kimaradnak. De egy be sem zárt olyan, amiben semmi sincs igazán benne; ahol semmi sincs igazán a helyén.

Ó, hogy az ember mindig csak önmaga lehet, s nem lehet egyben magának az ellentéte is. Mint ahogy ezt csak egynémely latin és görög szó engedheti meg magának e világon: hogy egyszerre jelentenek valamit s annak a valaminek egyben az ellentétét is. Sacer annyi, mint: áldott és átkozott. Takha annyi mint: könnyen és nehezen. Pothosz egyszerre vonatkozik múltra és jövőre: megbánás és vágyakozás.

Minél magasabbra jutott az ember szellemében és virágjában, annál kevésbé elegendő számára egyetlen eredete és származása. Új, sokféle gyökeret kell hajtania magából állandóan. Mint a filodendron, amely nőttében új meg új gyökereket ereszt törzséből a föld után vízbe és levegőbe, hogy tovább szökkenhessen.

A remekművek olvasása kettős érzést vált ki belőlem. Egy lenyűgözőt és megsemmisítőt, egy fölemelőt és nekilendítőt. Egyszerre keltik bennem saját erőim fogyatékosságának és nagyságának érzését. Egyszerre nyomasztanak és üdítenek. Egyszerre éreztetik velem, hogy semmire sem vagyok képes, és hogy mindenre képes lehetek. Egyszerre, hogy ezek után már semmi sem érdemes, és hogy ezek után érdemes csak igazán. Egyszerre tartanak vissza és űznek ellenállhatatlanul a munkára… Mint némely gyümölcsök, melyeknek íze egyszerre keserű és édes, szétválaszthatatlanul.

Michelangelo Buonarroti hosszú hónapokig járta a carrarai hegyek bányáit, e feldolgozatlan tömbökkel hánykolódó roppant gyomrokat, hogy megfelelő márványt találjon II. Gyula pápa készítendő síremlékéhez. S eszébe se jut senkinek ezt felróni neki.

Vajon mért csak a költőnek akarnák egyesek megtiltani, hogy a töméntelen útszéli, köznapi, kopott és zengzettelen szó helyett azt a néhány ünnepit, ritkát, rejtettet és zengőt válassza ki, amelyekből kifaraghatja rendkívüli álmait?

Két szép szó, amelyet ma is használhatóvá lehetne tenni:

immajd (az immár mintájára) – Dayka egy versében;

iramos – Fábián Gábor Lucretius-fordításában.

S még hány, amelyet nemtörődömségünkben veszni és kallódni hagyunk.

Néhány példa, hogy a nyelvet önmagában is zenévé lehet váltani:

Hogy mi teszi a nagy költészetet? Néha olyan „mellékes” dolog, hogy egy intranzitív igét tranzitív alakban és jelentésben használunk. Mint Tóth Árpád Gautier-fordításában:

Az idézet mellékesen azt is mutatja, hogy a fordítás is rendelkezhet az eredeti költészet kvalitásával, s azt is, hogy miért.

Hogy az ember magyarul remekül írjon – ahhoz remekül kell írnia magyarul.

Megragadni ezt a pillanatot. Megragadni és kitépni magamból, hogy rajtam kívül (is) létezzen. Ezt a kihullást a világból, a végeérhetetlen és mégis villanásnyi utazást, a gyönyörű kerülőt, amely itt a papíron újra a világba visszavezet. Itt ülök az íróasztalnál – s mily messze az íróasztal. S milyen távoli eszköz a kezem.

Nem tudom, mit akarok írni egyáltalán. Meglepő kijelentés attól, aki éppen írásba kezd. Még meglepőbb, ha véletlenül eszünkbe jut a híres Buffon-féle traktátus, amelyben nemcsak az azóta untig ismételt közhely található (Le style c’est l’homme même), hanem az is, hogy a jó stílus legfontosabb feltétele, hogy az író, mikor leül a papír elé, tökéletesen tisztában legyen mondanivalójával egészében és a részletekben egyaránt, hogy előre érezze megformálandó mondatainak súlyát és jelentőségét, egymáshoz való viszonyát stb. Minden bizonnyal van (vagy volt?) olyan stílus, amelynek ez a feltétele. De úgy kell hinni, hogy nem csak a stílusok, a stílusok létrejöttének módjai is változnak az idők során, ezek is történelmi jelenségek. Az én tapasztalatom az, hogy minden, amit írok, a papíron, írás közben, szinte a papír és az írás segítségével jön létre, hozza magát létre fokozatosan. Íme, most is: még mindig nem tudom, mit akarok írni. Pedig máris írtam valamit.

Megpróbálom érzékelhetővé tenni azt a közeget, amelyben az a néhány sor, amelyet leírtam és még leírandó vagyok (igazán nem tudom, vajon mi lesz), létrejön.

Először is felkeltem az íróasztaltól, ahol a délután magamtól erőszakkal elhessegetett ihletet próbáltam visszaédesgetni (a G. M. művésznőnek ígért „szerenádot” akartam folytatni), de hiába. Szomorúan és dühösen felkeltem az asztaltól, hogy lefeküdjek, és Proust VI. kötetének (Balbec) olvasásával töltsem az éjszaka hátralevő részét, elalvásig. Amint vetkőzni kezdtem, épp az ingemet húztam át a fejemen, egyszerre csak elfogott az a kifejezhetetlen állapot, kétség és lelkesültség, teltség és üresség, de leginkább mégis valami csordultsághoz hasonló, ami éppen az a bizonyos elveszettnek vélt „ihlet”. Csakhogy ez az ihlet nem a szerenádé volt, hanem egyszerre készen megformálódott gondolat, sőt mondat alakjában jelentkezett (amelyet közben már el is felejtettem mostanáig). Gondoltam (akkor), ezt most leírom ebbe a füzetbe, de mivel már ép vetkőzöm, nem ülök vissza az asztalhoz, majd írok az ágyban. Vetkőzés közben tovább fontam álmatagon a gondolatot (vagy nem is én, inkább maga fonta magát tovább), de mire tollat vettem a kezembe, meg előkotortam ezt az Alfa-füzetet, eligazítottam a párnát, bebújtam az ágyba – mintha az egész kiszállt volna a fejemből. Csak az írás vágya, ingere vagy reflexe maradt bennem. S ezért leírtam az első mondatot: „Nem tudom, mit akarok írni egyáltalán”. S még mindig itt tartok – azaz, itt tartanék, ha egy mondat, akár egyetlen szó nem vonzana maga után szinte magától egy bizonyos számú másik mondatot, amelyeknek lehetőségét ama bizonyos első negatív mondat nélkül (illetve, és ez a fontos: e mondat leírása nélkül) nem is sejtettem volna magamban. S aztán így van az azután következő mondatokkal és a rákövetkezőkkel is – mindaddig, amíg a rejtelmes szellemi közeg fennáll s éppoly megmagyarázhatatlanul, ahogy beállt, meg nem törik egyszerre.

Most pedig, mint aki jól végezte dolgát, olvassuk valóban a drága gyermek balbeci napjait (vajon azoknak a leírása miként mehetett végbe?), folytonos nyöszörgéseivel és megfigyeléseivel, és Villeparisis márkinő gyönyörű gyümölcseivel és Saint-Loup-val és Bloch-kal, és az egyáltalán nem buffoni mondatokkal…

Minden, ami bennünk végbemegy, érzés és gondolat, hang és kép, terv és vágy, emlék és szándék, mindaz, amit úgysem vagyok képes egyenként szóval illetni – oszthatatlan, nincs kezdete és vége, folyton mozgásban van és alakul. Minden pillanat szükségképpen neki is csak egy pillanatát adja, nem egész mivoltát. „Cseppben a tengert” – de melyik tengert tartalmazza igazán a csepp? Kívülről nézve mi magunk sem vagyunk soha teljes önmagunk, mindig csak egyetlen metszetünk aszerint, hogy mi közben talál a pillanat, vagyunk az, aki eszik, az, aki táncol, az, aki szenved, az, aki őrjöng, aki szeretkezik, dolgozik, alszik, örül, henyél… És sosem vagyunk az a teljes önmagunk, aki szenved és szeretkezik, őrjöng és eszik, henyél és dolgozik. Viszont a mű valami teljes és egész dolog lehet csak. Valaminek a teljessége; önmagának a teljessége mindenesetre. A művész és gondolkodó művelete tehát, az alkotás mozzanata éppen abban áll, hogy valamit teljességében ragad meg, nem az éppen jelenlevő pillanatot adja, következésképp valamiképpen el kell hagyni hozzá az idő szféráját… Mint ahogy az életnek is tud lenni egynémely ritka pillanata, amelyben nem csak azok vagyunk, amik egy-egy pillanatunkban lehetünk, hanem teljes mivoltunkká sűrűsödünk. Nem csak azok vagyunk, amit éppen teszünk; vagy inkább: éppen azt tesszük, hogy mindent teszünk egyszerre, amit a pillanatok végtelen során mindig csak külön-külön tehetünk.

A téma a művészetben csak annyi, mint a zsinór, amit diákkorunkban a tömény sóoldatba eresztettünk, hogy legyen mire lerakódhasson a kristály. A téma fonalán bontakozik ki az a forma, amelynek törvényei és fényei kristályálmukat alusszák bennünk.

Nemcsak azt, amit megtanulni, hanem azt, amit voltaképpen tudni sem lehet.

A legrégebben elfogadott és leghamisabb alternatívák egyike. Mert amilyen igaz az, hogy a „költő nem lesz, hanem születik” – annyira téves, hogy a költő vagy „született” vagy „tanult”. Mintha a „született” költő nem az lenne, aki arra született, hogy „tanulttá” válhassék a költészet mesterségében.

Ó, hogy szeretném tudni azt, amit tudok!

Ó, megvonni a dolgok délköreit!

Nem tudok szabadulni attól az abszurd igényemtől, hogy mindent a lehető legáltalánosabb pontján ragadjak meg. Az Egy az egyetlen istenem. Mindent egyetlenné szeretnék növeszteni. Nem verseket szeretnék írni – erről vagy arról. Az egyetlen lehetséges költeményt szeretném megírni. Felírni a dolgok legkisebb közös nevezőjét.

Önnön fölkavart förtelmeink legaljára nyúlni – s a legtisztább ragyogású italt meríteni belőle.

A terror egy lélegzetelállító és termékeny pillanata a lélekben, mikor egyetlen érzés- vagy gondolatrendszer („rezsim”) veszi át fölötte az uralmat, könyörtelen és zsarnoki módon elhallgattatva, és a saját igájába fogva a benne élő összes többit.

Nemcsak ahhoz kell képzelet, hogy egy pohár vízben meglássuk a tengert; ahhoz is, hogy a pohár vizet meglássuk a pohár vízben. Talán még nagyobb.

Az élmény csak az ihletet indítja meg bennünk, az ihletet, amiből még minden lehet és ami önmagában még semmi, csupán erőnk pazarlása. Meg kell találni a váltást, ami ezt a mozgató erőt hozzákapcsolja valamihez, amit mozgathat. Mint a gépkocsin, ha a motort beindítjuk, a kocsi azért még áll, míg a megfelelő kapcsolás meg nem történik. Egy kocsi nélküli motor, a legnagyobb erejű is, semmire nem használ, semmire nem jut, sehová nem vezet. Magában őrjöng, míg tehetetlenségében tönkre nem zúzza, önnön céltalan forgásának hevében meg nem olvasztja önmagát.

Az igazat is lehet – s olykor egyenesen kell is színlelni.

A művész két apától származik: a tisztaságtól és a förtelemtől; a nyomorúságtól és a tündökléstől. Anyja egy édes és boldogtalan asszony, mélyfekete szemű.

Különös, hogy a férfinak kicsit mindig asszonnyá, a nőnek férfivá kell válnia – hogy művész lehessen. A művész kétnemű. Úgy látszik, a világról való legvégső tudás annak adatnék, aki, mint Teiresziasz, oly szerencsés katasztrófán esik át, hogy egyszer nővé is válhat. S mint ahogy talán legfőbb tudásaink forrása a szerelem pillanatai, amikor kicsit azzá is válunk, akit szeretünk.

Egyedül azt érdemes csinálni, amit senki más nem tud elvégezni helyettünk.

A legfőbb akarat bennem, ha jól meggondolom: mást csinálni, mint amit körülöttem csinálnak. Mást a művészetben, mást a gondolkodásban, mást az emberi kapcsolatokban. Azért-e, mert ez a más már kialakulva bennem él? Vagy csak azért, mert elégedetlen vagyok azzal, amit körülöttem látok? Majd elválik. Mindenesetre az igény minden minőség kezdete.

Amibe belefogok, bármi, az első fölbukkanó gondolattól kezdve önmagától tágulni kezd, egyre tágul, mint a kisgyerek száján a szappanbuborék, egyre tágul, már az egész életem ott csillog gyöngyházas derengésében, már az egész világ… S akkor elpattan, semmivé foszlik. S én ott állok kifosztottan, egy már majdnem megszületett világ eltűnt ábrándja előtt.

Jegyezd fel, hogy csüggedéseid és félelmeid idején erőt meríthess belőle (amit egyszer volt bátorságod kiontani magadból, abból mindenkor erőt meríthetsz; mintha szomjúságodban saját kiontott véredből innál, hogy felüdülj):

Sose ijedj el magadban attól, amitől, tudod, mások elijednének benned! Mindig éppen ezt próbáld megragadni, s ha még oly ijesztő is. Csak így juthatsz el magadban a legegyénibbig, ami, tudjuk, a legegyetemesebb is. Ez sorsod végső nyitja, a világgal való kapcsolataid központja, lét és nemlét bűvös és szörnyűséges Pandora-szelencéje. Ne lankadj feszegetni, amíg csak bírod.

Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak a dolgok átmenetei, a megfoghatatlan és őrületbe kergető határok. A limeseken rejtőzik a világ minden alapkérdésének megoldása. A matematika pontosan tudja ezt.

Emlékszem gyerekkorom egy őrjítő délutánjára, mikor azzal a feltett szándékkal ültem ki a kertbe, hogy most megfogom azt a pillanatot, amely a délutánt estébe hajlítja: amely előtti pillanat még délután, s amely utáni pillanat már este. Azt a felfoghatatlan izzást, amelyen az idő a délután halmazállapotából az estébe megy át.

A romantikus költő olykor végtelenné képes növeszteni a saját életét. A klasszikus a végtelent teszi a maga életévé.

Megírandó tanulmányom nem e két, annyiszor újraértékelt fogalom újabb értékelését kívánja adni. Hanem új fogalmakat akar becsempészni e két szó ürügyén. A szavak csak arra fognak szolgálni, hogy a bennem kialakuló két alapképlet egymáshoz való viszonyát már eleve és öntudatlanul is érzékeltessem az olvasóban fölmerülő ismert viszony párhuzamával: hogy e két szó már mindenfajta tárgyalás megkezdése előtt szinte matematikailag érzékeltesse a kifejtendő viszonylatot: a romantika úgy aránylik a klasszicizmushoz, valamint x₁ az x₂-höz…

(Többek között azért is olyan nehéz általában írnom, mert a költészethez olyan pontos meghatározásokkal szeretnék közeledni, mit egy matematikai képlet. )

Kétféle költő van (persze az ezerfajta kétféle között): aki a mulandó élet apró pillanatait örökké varázsolja – és aki mulandó életének múló pillanataival adja egy-egy múló fogalmazását a nem múló dolgoknak.

Karinthynak van egy ötlete, amelyet, mint annyi másszor is, ennek a szikrázóan okos agyvelőnek nem volt ideje végigjárni, éppen csak addig hatolt belé, amíg a viccel nem találkozott. Azt mondja Adynak egy ismert versével kapcsolatban, hogy lám, itt a költő arról tudat bennünket, hogy ereje elinalt, pénz nincs, mindenki elhagyta és meg fog halni; a kritikus pedig minderre azt mondja, hogy „szép”; vagyis „tetszik neki” a költőnek ez a kétségbeejtő állapota. De vajon ez tetszik-e valóban? Valóban az a szörnyűség tetszik-e nekünk a költők olvastán, ami a költők műveiben mint anyag, fel van halmozva? Ha mint anyaggal találkozunk vele az életben, vajon tetszik-e nekünk? Nyilvánvalóan nem. De vajon valóban erről beszél-e a vers? Azt mondja-e nekünk a maga egészében, amit szavai, ettől az egésztől megfosztva, valóban jelentenének? Kétségtelen, hogy nem ezt mondja, és nem is ez tetszik nekünk. Az tetszik nekünk, amit ezzel, de ezen túl mond: a költemény, amely nem tartalmát mondja, hanem önmagát.

A legnagyobb, mert legkeservesebb, de leghálásabb áldozat: lemondani arról a megkönnyebbülésről, amit örömeink és bánataink elmondása nyújt a versben. A „mondanivalók” nem költésre valók.

Ami legbensőbb, legdöntőbb mondanivalónk, azt igen nehéz közkeletű irodalmi formába önteni. Azoknál a mindenünket felkavaró, legsajátabb pillanatainknál, amelyekből a valódi nagy költő úgynevezett „művei” születnek, szinte lehetetlen arra gondolnunk, hogy mindebből holnap nyomtatványok lesznek, versek, drámák és tanulmányok, folyóiratok, hírlapok és könyvek (különös, hogy mégsem tudunk közben nem gondolni erre is).

Rettenetesen nehéz belátni, hogy mindaz, ami életünk legelidegeníthetetlenebb része, menthetetlenül elidegenül tőlünk; menthetetlenül csak – irodalom. Minden igazi költőnek megvan a maga „kapcsos könyve”.

Bíráló, kritikus szemmel nézni a világot annyi, mint érezni és tudni a distanciát érzékelés és értelem, tetszés és ítélet között. Bíráló szellem elsősorban az, aki tudja, hogy nem minden jó, ami tetszik neki. Tudja, hogy ha az értelem nem is megvesztegethetetlen – az érzékelés mindenkor könnyen megvesztegethető, sőt ebben áll a lényege. És mindenkor átérzi Bajza mondásának igaz, bátor és szép voltát: „Én nem akarnám, hogy mindazt írtam légyen, amit gyönyörűséggel olvasok. Individuális tetszés és okokon épült ítélet két igen különböző dolog.”

Régen érzem, hogy a merev hagyományellenesség és a merev újításellenesség azonos forrásból táplálkozik: a műveletlenségből. Azoknak, akik a század avantgarde törekvéseit a világ újrakezdésének kiáltják ki, s azoknak, akik, mint gyökértelent elvetik, elég lenne elolvasniuk például Andrew Lang kitűnő Homérosz-könyvének (Homer and his age) ezt az egyetlen mondatát: „The Culture of the ’Dipylon-age’, a time of geometrical ornaments on vases, and of human figures drown in geometrical forms, lines and triangles.” A kubizmus és Paul Klee a Kr. e. 8. században.

A művészet gyönyörködtet. Ezt a megállapítást valaha – elég rég lehetett – nem a gondolkodás, csak a tapasztalás fektette le; mint annyi más „örök érvényű” megállapítást. S eddig rendben is volna. Ha – nem is tudva róla – mindjárt azt is nem tartanánk nyilvánvalóan következőnek belőle, hogy mivel gyönyörködtet, tehát a gyönyörködtetés vágya és szándéka volt a létrehozója is: hogy tehát oka és hatása egybevág. Minthogy túl kényelmes szellemünk nem kívánja föltenni azt, hogy valaminek más legyen az indítéka, mint amire valóban szolgál; és tovább: hogy valaminek a célja (ha beszélhetünk célról egyáltalán) más, mint amire mi felhasználjuk; tehát hogy talán másra is lehetne, másra is kellene használni. Pedig a virág is gyönyörködtet bennünket; de ki lenne olyan elvakult, hogy azt állítsa, ez a rendeltetése, s főként, ez volt létrejöttének oka? Az igazgyöngy is gyönyörködtet a szép nők mellén, holott a kagyló iszonyata és kétségbeesett védekezése izzadta ki, nem is gondolva, hogy valamiért létrehozza. Létezésének egy fontos és törvényszerű biológiai funkcióját teljesítette, elemi szükségletet töltött be: ez a sorsa, célja, rendeltetése és alkotása. A mi bajunk, ha csak gyönyörködni tudunk benne; és nem felérni törvényét és rendeltetését.

A földön mindent, a legnagyobbszerű szépségig, a szükség teremtett. Pegazusnak is csak a tűzokádó Kimérától való rettegés növesztett szárnyakat.

Meg kellene írni egyszer azt a könyvet, amely a művésszé levés útját tárgyalja. Azt az előbb öntudatlan, később tudatossá váló készülődést, amely a művész kamaszkorától, mondjuk, első igazi művének megalkotásáig tart. Valamiképpen megfogni azt a megfoghatatlan pontot, amely azt a végzetes szakadást, mondjuk csak ki, katasztrófát jelzi, amely egy életet, élésre szánt organizmust elfordít rendeltetésétől s egy merőben más, ne féljünk a szótól, bizonyos értelemben véve természetellenes irányba kényszerít. Mert mindig kényszerről van szó; szórakozásból senki se vállalná azt a keserves és természettől fogva az élettel ellentétes utat. Csakis az egész organizmus, a teljes testi és lelki szervezet bizonyos irányú gátoltsága zúdíthatja az embert a másik, nyitva levő irányba. S mi több – szégyellem leírni a meghurcolt kifejezést –, ez a katasztrófa, úgy látszik, mindenekelőtt szexuális természetű.

Az antik mítoszok, mint ahogy semmi lényegesről, erről se feledkeztek meg. Egy görög gyermek gondtalan hancúrozás közben a Helikonon, a Hippokréné forrás közelébe téved, ott megpillantja a meztelenül fürdőző Pallasz Athénét. Az istennőt látni meztelenül – mi következhet ezután? A vakság – vagyis az élet egy fő funkciójának elvesztése (ha nem egyenesen máris a szexuális képesség elvesztését jelenti ez is…). És a második látás – a jóstehetség –, a kárpótlásul kapott (vagy kényszerből szerzett?) isteni adomány a halandó lét helyett – lét hét-kilenc generáción keresztül s a tehetség megtartása még az alvilágban is (a művek túlélése?). (A Hippokrénét egyébként a mitológiában a Pegazus-ló fakasztotta patája dobbantásával, a művészet, a nagy szárnyalás, a költészet szimbolikus állatalakja.)

A könyvnek tehát Teiresziasz lehetne a címe. Lehetséges fejezetcímek:

Érzések túlsága – művészi forma

Magára maradottság – a kifejezés keresése

Kezdeti próbálkozások és a „megjelenő” (az életbe belépő) irodalom megvetése

Viszony az élő nagyságokhoz

Viszony a legszorosabb évtársakhoz (a szintén ismeretlenekhez)

A bámult kortárs nagyságok személyes ismeretsége – a velejáró keserű kiábrándulás

Gyanú a korunkban kinyomtatott művekkel szemben

Gyanú a ki nem adott művekkel, ismeretlen művészekkel szemben

Önbizalom és kétség szélsőségei

Az alkotás öröme és kétségbeesése

Az elvégzendő feladat kilátástalansága és beláthatatlan volta

A nagy példák felszabadító és bénító hatása

A szülőkkel való viszony – a tőlük való kényszerű és fájdalmas elszakadás

A „Dichtung und Wahrheit” kritikája stb.

Hiába mondasz igazat, hiába, hogy „csak jót akarsz”, hiába a legjobb szándékod is az emberi kapcsolatokban – ha hangod másról árulkodik: ingerültségről, indulatról, nem a megértés és segítés igyekezetéről. Mert mindjárt arra kell gondolni, hogy jó szándékod és igazad csak bántó és sértő indulataid könnyebb kifejtésére szolgál ürügyül. Szinte „kapóra jön”. Az emberi kapcsolatok „zenéjét” is nagymértékben a „tónus” határozza meg.

És az arányérzék. Néha a legkisebb hibáért, ügyetlenségért, figyelmetlenségért úgy ordítanak veled, mintha az anyjukat ölted volna meg. Nem ismerik az élet kicsiségét – még kevésbé a nagyságát. Nem a dolgok súlyát – még kevésbé a hangét, a szavakét. A fontossági sorrendet. Vajon mit mondanának akkor, ha egyszer véletlenül valóban meg találnád ölni az anyjukat?…

A bosszúval is nagyon vigyázzunk! Túl közeli rokona a kegyetlenségnek és szadizmusnak. S a jogosság örve alatt az erkölcs vélt erődjében követni el a gazságot – sokkalta aljasabb és aljasítóbb, mint kitéve a bűnhődéstől való rettegés és a lelkiismeret mégis csak némiképp tisztító szörnyeinek.

A szilárd jellemek legelőször önmaguktól kívánják meg a hűséget és igazságot, egyszóval a jellem szilárdságát. Ha ezt másoktól követelnék – már meg is szűnnének szilárd jellemek lenni.

Egy szent se kerülheti el életében, hogy álszentnek ne nézzék. Mert ki az álszent? Nyilván az, aki olyan, mint egy szent. Nos hát a szentek is olyanok.

Az embernek vagy van mit adnia – szellemi és anyagi értelemben egyaránt –, vagy nincs. Ha van, akkor még mindig két – hangsúlyozom: egyformán becsületes – lehetősége van: vagy ad, vagy nem ad.

De ha adott, már csak egyetlen becsületes magatartás marad számára: hogy egy percig se éreztesse soha, hogy adott; s minél többet adott (adhatott), annál kevésbé…

Ez az, amihez a legkevesebb embernek van tehetsége a világon.

Nagyon biztosnak kell lenned elhivatottságodban ahhoz, hogy merj benne kételkedni.

A legnagyobb ellentétek, felületes látásra, azaz külső megnyilvánulásukban gyakran döbbenetesen azonosak. Innen is van egymásról való ítélkezésünk ingatagsága. A bölcs, akinek annyi a mondanivalója, hogy úgysem mondhatja el, és az ostoba, akinek egyáltalán nincs mit mondania – egyformán hallgat az emberek között. A gyönyörűség és az irtózat ugyanabban a borzongásban fut végig hátadon.

Igazságnak nem mindig hazugság az ellentéte.

Jónak az ellentéte rossz. De valami jónak nem mindig valami rossz az ellentéte.

Az erkölcs azt mondja: Azokat szeretem legjobban, akiket nem szeretek.

„A tett halála az okoskodás.” Az okoskodásé – a tett.

Egy dolog sosem kárpótol a másik hiányáért. Egyvalami nem pótol másvalamit. Sőt: talán az egyvalami megléte még jobban érezteti egy másvalami hiányát. És így tovább, a kielégíthetetlen végtelenig…

Ülök az íróasztalnál s két mondat között oldalra pillantok, a mellettem rézsút álló tükörben önkéntelenül bámulom fél arcomat, jobb kezemben a tollat, s a cigarettát tartó bal kezem könnyedén hajlított ujjait… S úgy merengek el a számon karikázó füstön, mint gyerekkoromban követtem szenvedélyesen a túlparti hegyoldalon futó vonat kígyózó füstjét, amely úgy szállongott és lebegett ott elnyúló vonalban, egészen elszakadva (képzeletemben is) a vonattól, amelyet nem lehetett látni, lassan beleolvadna a gomolygó felhőkbe – maga is tűnő, de sohasem oszló mesebeli felleg… Megyek az utcán, s azon veszem észre magam, hogy tekintetem szinte a lábamhoz van kötve, s elmerülten ringok járásom ütemén, pontosan figyelve minden legkisebb mozdulatot, nadrágom esését, kilendülését és visszahullását, térdeim hajlását és kifeszülését – egyszerre gyönyörködve a tiszta rendszerben és irtózva e rendszer esetleges és esendő voltán; hogy bármely pillanatban bármilyen apró véletlen felboríthatja pontos működését… Fekszem az ágyban, olvasok: egyszerre csak – ahogy a vízből kimentett csak jóval később jut tudatára, hogy már rég kinn van a szárazon –, jó idő múltán veszem észre, hogy már percek óta nem olvasok, hanem a szemben álló könyvszekrény üvegében merengek a fehér ágyból kiemelkedő arcomon, amelyet meleg színekben és elmélyült kifejezésben mutat kislámpám egyetlen ráirányított sugara a homályos szobában; nézem a könyvet tartó ujjaimat, a másik kezemet, könnyedén kinyújtva, mint egy odavetett vonalat a takarón; a párnán széthulló hajamat, a fényben különösen sugárzó szememet az üveglap chiaroscurójában… Nézem magam, amint olvasok.

De hiszen – hogy a kérdés tükrébe is belenézzek – tulajdonképpen csak azért írok, hogy megtudjam, milyen vagyok, mikor írok; azért járok, hogy megtudjam, milyen, ha járok; azért olvasok, hogy megtudjam, milyen, ha olvasok. Minden cselekedet – legalább második természetében arra való, hogy tudomást szerezzek arról, milyen vagyok ÉN (vagyis: egy ilyen meg ilyen ember), ha ezt meg ezt cselekszem. Ha tudni akarsz, szemléld csak nyugodtan és rendíthetetlenül önmagad, kívül és belül (ami nem két dolog), és ne törődj vele, minek látszik ez a mások tükrében.

De: az ember mindig csak abban a helyzetben láthatja magát – amint épp nézi magát a tükörben.

Vajon milyenek az emberek akkor, amikor nem olyanok, amilyeneknek mi látjuk őket?…

Mikor meg akartam simogatni a mellét, így kiáltott: „Hagyj! nem akarom tudni, hogy van mellem!” – Én – és mindenki, akiben normális a testi vágy – éppen azt akarom tudni, hogy van testem. A test, úgy látszik, csak két állapotában ad elementáris hírt magáról: a leganyagibb, legtestibb megnyilvánulásban, a fájdalomban – és a legszellemibben, a gyönyörben. Tehát vagy rettenetes, vagy gyönyörűséges hírt ad. S a szerelmi gyönyörűség talán nem is más, mint ez a legörömtelibb értesülésünk lelkünk hordozójáról, a testünkről, amely azt a legegészségesebb, legkönnyedebb és legbiztonságosabb állapotában tudja. Így is szólhatnánk a szeretőnkhöz: „Csókolj meg, hogy tudjam, hogy van ajkam! Simogass meg, hogy tudjam, hogy van homlokom.”

Minden este úgy búcsúzunk el szeretteinktől és szobánk meghitt tárgyaitól, mintha hosszú és bizonytalan utazásra indulnánk. Ó, ágy törékeny hajója! Éjszaka kétes tengere! Ó, mindennapi sötét és titokzatos és veszélyes utazás, amelyből sosem biztos a visszatérés! Sőt minden reggel új csoda, hogy visszatértünk, új csoda, meglepetés és öröm. Ó, pihentető hányódás a semmiben, álom. Holnap reggel vajon felébredek-e?

Megdöbbentél-e már azon, barátom, hogy mindig az vagy, ami? Hogy mindig tudod azt, amit tudsz? S mindig csak azt tudod? Hogy lefekszel este, s reggel ugyanazt találod az ágyadon, akit martalékul dobtál az álomnak, kissé azzal a titkos reménnyel, hogy ismeretlen karjai közül megváltozva térsz vissza?… S mi több, hogy engem is ugyanúgy találsz ma, ugyanannak, mint akitől tegnap elváltál? S hogy a Nemzeti Színház ott van, ahol tudod, hogy volt s ahol várod is megpillantását, titokban reménykedve egy kicsit, hogy egész mást találsz majd a helyén?… Nem megfoghatatlan, hogy ma is tudod ugyanazt Empedoklészről, amit tegnap tudtál? Hogy ugyanúgy nyúlsz a cigaretta után, mint tegnap és holnap talán? Nem a legrejtelmesebb dolog-e, hogy valami mindig kérlelhetetlenül egyenlő önmagával?

– Miért akartál meghalni, fiam?

– Meghalni? Nem akartam meghalni. Csak meg akartam ölni magam.

A halhatatlanok bizonnyal éppen úgy vágynak a halálra – mint mi a halhatatlanságra.

Még a legtöbbnek lenni is milyen rettenetesen kevés e földön!

Soha nem érhetjük be önmagunkat. S ha önmagunkat beérnénk, akkor immár önmagunkkal nem érhetjük be többé.

Boldogság? Mindig csak a másoké létezik.

Kutatni csak az kezdhet, aki előre tudja, mit akar megtalálni; ami nem jelenti azt, hogy azt is fogja megtalálni.

A legváltozhatatlanabb törvényekben is megérezni az esetlegest; és minden esetlegesben a fellebbezhetetlenül törvényszerűt.

Minden írás voltaképpen meghatározás. Vagy valami közönségesen mindenki számára létező dolog meghatározása – vagy valami csak egyvalakiben létezőé (amikor is mintegy a meghatározás ad létet a létezőnek, kölcsönös táplálási viszony lépvén fel a meghatározandó és a meghatározott között; a meghatározandó csak a meghatározás által lesz létezővé: költészet).

Tehát tulajdonképpen minden írást aforizmának nevezhetnénk, a szó eredeti görög értelmében. To aphoriszma: a meghatározott.