Önéletrajzaimból

„Tó fölött, ég alatt”

„Tó fölött, ég alatt”

Valahogy mindenki így lehet vele gyerekkorában. Én mindenesetre – hiába tudtam, hogy másutt is születnek gyerekek – hosszú ideig ezt a „másutt”-at sem tudtam másnak elképzelni, mint azt a helyet, ahol én születtem. Hogy másféle helyen is lehet születni, mint egy tó mellett, melynek innenső partján selymes a föveny és sekély a víz, túlsó partján a hegyek lábánál kavicsos szegélyről mindjárt a mélybe gázol az ember.

Azóta már hálás vagyok (ha nem tudom is, kinek vagy minek), hogy éppen itt születhettem, a Balaton partján, annak is e szép szögében, mely valamikor félszigetként nyúlt a tóba, s kelet felől a kelta földvár, nyugat felől a keltánál is ősibb ingovány fogja közre. Hogy legfogékonyabb korom itt telhetett el, a Várdomb és a Berek között, s életem első évtizedének évszakai a tó szélfútta könyvlapjait forgatták. Természet és ember együttélésének mintegy külön számomra hitelesített mértékegysége máig is ez maradt: a boglári móló jegenyesora, és a kőgát, amely mintha csak annak a folytatása volna, a Várdomb és a Temetődomb egymásba hajló lágy vonala, mely el is választja, össze is kapcsolja az egyik puszta vadregényét a másiknak a halottak pora által meghódított, szelíden-szomorú emberi tájával; s a víz nagy arénája, ahogy a dombokról lelátni rá, a túlsó parton ködbe vesző vagy élesen kirajzolódó hegyek körben ülő tribünjeivel. Vannak nagyobb szabású tájak, de kevés olyan, amely inkább volna az emberre szabott.

Szeretem a nagyvárosokat. Az emberi drámának ezeket a roppant „londoni szín”-eit; az emberi együttélés sokismeretlenes egyenleteinek ezeket a bonyolult megoldási kísérleteit, amelyeken évszázadok munkálkodnak, egymásra halmozva az új meg új levezetéseket; ezeket a hatalmas, névtelen műremekeket. Városlakó lettem, valószínűleg nem is tudnám már elképzelni az életet város nélkül, várostól távol.

De máig is kicsit távolról nézem őket, azt is, amelyben négy évtizede élek. Még ma is az idegenség ámulatával töltenek el. Valami máig is maradt bennem abból a vidéki gyerekből, aki – talán ez a legelső tudatos pesti élményem – reszketve ment át a Margit-hídon, amelynek járdáját akkor, mint a sínpárokat, vaskeretbe illeszkedő lécek alkották, amiknek résein minden lépésre felvillant a mélyből a folyam zölden kavargó örvénye. Minden lépésnél attól féltem, hogy a következő lépésem alatt szétnyílik a rés. Anyám alig tudott átvonszolni a pedig oly áhítva várt Szigetre, ahova igyekeztünk.

Igaz, általában sem voltam valami bátor kisgyerek, inkább félénk és féltett (ami együtt jár), meglehetősen nagy képzelőerőtől gyötört (ami a félelem állandó indukálója). De attól mégse féltem sose, hogy korcsolyámmal már tél elején, a tó első beálltakor nekivágjak társaimmal a Balaton csalóka jegének, akkor, mikor nálam nagyobb terhet talán még el se bírt volna. Pedig alig múlt el tél a közelemben, korcsolyázó vagy csúszkáló gyerekek jeges fürdője, s nemegyszer halálos bógnija nélkül; s egyszer magamnak is szembe kellett néznem e rémmel. Kevés félelmesebb kút van, mint az ember alatt beszakadó jégen tátongó, mindig tovább törő, kicserepesedő kávájával, amely ahelyett, hogy elfogadná a kapaszkodó kezet, még mélyebbre taszítja, s a segítségre sietőket épp azon a ponton torpantja vissza, ahol lehetőség nyílna a segítésre. Végül egy messziről nagy nehezen felém nyújtott hosszú csáklya segített kivergődnöm, hasmánt csúszva (minél nagyobb felületen osztva el gyönge súlyomat a még gyöngébb jégfelületen). Ez a messziről nyújtott csáklya mintegy előzetes jelképe volt későbbi józsefi kútba hullásaimnak és a segítségnek, amely a kútmélyeken mindig elért valahogy.

Amit az ember ismer, az a veszélyeivel együtt is otthonos. A félelem a nem ismertnél kezdődik.

(Talán ezért is próbáltam később annyi mindent megismerni, hogy minél kevesebb legyen, amitől félnem kell.)

Mindenekelőtt azonban a tavat ismertem és a tó partját.

De a vizet olyan magasról, mint a Margit-hídról a Duna, soha azelőtt nem láttam, s főként nem ilyen bizonytalan emberi tákolmány magasából. Legföljebb – igaz, még magasabbról – a boglári Várdomb tetejéről. De onnan nem lehet a Balatonba zuhanni. Ott csak lebegtetni lehet a képzeletet, ferde repülésben, mintha egyik kitárt szárnyad a tó volna lent, másik az ég idefönt. A hegytetőn állva, mintha víz és ég érintkezési pontjában lebegnél, eltűnik alólad a föld, e két laza, ingó éteri elem közt létezel – tó fölött, ég alatt.

Erre a fél alexandrinust vagy egy egész hármas jambusi sort kitöltő, összetett helyhatározóra viszonylag korán rátaláltam, helyem költői – vagy költői helyem meghatározásaként. Mi más is a költészet, mint szavak kibocsátott rádióhullámával megkeresni azt a rejtőző helyet, amely kifejez bennünket és csakis bennünket fejez ki? E két egyformán egy szótagos főnév s a rájuk vonatkozó két kancsalul rímelő határozószó szimmetriája, éppen enyhe határozatlanságával pontosan határozta meg akkori helyemet a világban. Közvetlen és közvetett értelemben egyaránt. Mert mikor első ízben leírtam (egy 1943-ban kelt versemben), a földön valóban nem sok keresnivalóm volt. A „tó fölött, ég alatt” nemcsak a Várdomb tetejének magányos menedékét jelezte, hanem azt a menedéket is, amelyet képzeletem a víznél és jégnél is fenyegetőbb veszélyek elől talált magának:

De Boglár azért nemcsak természet és költészet időtlen varázslatába merített; föld és az emberek világának közepébe is vetette gyerekkoromat. A somogyi domboktól enyhe eséssel a tóig ereszkedő helység a társadalom teljes keresztmetszetét elém rajzolta, szinte szemléltető ábraszerű, világos tagoltságával. Legfölül, legtávolabb a tótól, a paraszti falu párhuzamos utcái Somogy-ország mélyebb mélységei felé mutattak; lejjebb az urasági kastély következett, a két fekvő kő S betű nyitotta hintóbejárattal a park zárt homályai felé, melynek alsó végében nyílt a „mi utcánk”, s a vele kezdődő újabb, polgárosult, iparos- és kereskedőfertály, a Vasút utcának nevezett országútig; azon túl, a sínek másik oldalán le a Balatonig, közepütt az árnyas platánsorokkal, melyek, mint antik szent ligetek felé, úgy vezettek a strand szentélyéig, a fürdőtelep nagypolgári és nagyvilági villasorai húzódtak, a tóra és a tónál is messzibb messziségekre tárulva. Mindennek szinte mértani közepén, az Erzsébet utcai „mezsgyén” születve, már kisgyermeki világomba befoghattam az egészet: télen nagyapám iparosi és a magam külön fönt-a-falusi „népiskolai” környezetében, nyáron a strand nemzetközivé is táguló, kavargó porondján.

A ház, ahol születtem, most is áll, az átépítéssel kissé tovább jellegtelenedve, de a régi kis szobám megváltozott ablaka előtt változatlanul virágzó jázminbokorral.

Születhettem volna egy másik házban is. Nem a falu városiassá alakuló szélének kis utcájában, hanem egy hasonlóan kis utcában, a nagyváros akkor még vidékiesen kies lágymányosi szélén, amelynek egyik házfalát ma apám domborműves emléktáblája jelöli. De itt – bár apám lakása volt – én csak vendég voltam. Aki mindig újra elámul a lépcsőház gazdagságot mímelő szecessziós kék cirádáin és sárga csempéin, s a varázslaton, mert apaként is egy más világot képviselő költőapa gangra néző lakásának szegényes homályán. Ahol mégis ünnep volt az ott töltött téli vagy tavaszi szünidő, majd később, mikor már magam is pesti gimnazista lettem, a kamasz fiú számára mind izgalmasabbá váló, apjával töltött vasárnapok.

De azt, hogy ott is születhettem volna (pedig születhettem volna ott is), a part helyett a gangon, már sosem tudtam többé, máig sem tudnám elképzelni.

Az első tíz év

A közönségesen tájékozott olvasó, amilyen én is vagyok, munkáid, nyilatkozataid, egész alkatod nyomán habozás nélkül a született városlakók közé sorolna. A lexikon adata szülőhelyedről tehát kissé váratlanul éri.

Sőt ha tetszik, azt is hiheti (hallottam is már ilyet), hogy véletlenül, nyaralás közben születtem Bogláron, mivel szülőhelyem fürdőhely is. Az ilyesmi azért lehetséges, mert nálunk túl nagy fontosságot tulajdonítanak annak, ki hol született, városon-e vagy falun; s ez némiképp minősítésül is szolgál, így aztán sokszor az eleve kialakított minősítés módosítja a tényeket. Gyerekkoromban még tisztán szólt a tihanyi visszhang; azóta kicsit elromlott. Ilyen romlott visszhangként működik sokszor irodalmi életünk is. Mást ad vissza, mint amit belekiáltanak.

Nyilván az okozza a félreértést, hogy édesapád, az „átkozott költő” köztudomásúan Budapesten élt.

Igen, de én anyám családjában nőttem fel. És anyám is Bogláron született. Meg anyám anyja is, meg az ő szülei is, amennyire tudom. Városban élő, sőt bohémnak számító apa fiaként, falun, a legrendezettebb kispolgári környezetben születtem, ott éltem gyermekkorom legfontosabb éveit, a nagyapa bádogosműhelye és az Állami Népiskola padjai között.

Mi igaz hát abból a sokat emlegetett irodalmi, intellektuális légkörből, amelybe állítólag beleszülettél?

Semmi. Ha csak az az előítélet nem, amely ezt akarja hinni. S amelyet sosem tartottam érdemesnek eloszlatni.

Most itt az alkalom.

Alkalom bármikor lett volna rá. De fontos ez? Aki írásaimból nem olvassa ki, annak ez úgyse mond semmit. Apámtól távol élvén, apám világa csak gyerekkorom képzeletében és nosztalgiájában élt, valódi környezetem egy átlagos vidéki iparoscsalád volt, a lehető legtávolabb a költészettől vagy az irodalomtól. Körülöttem ugyanaz a néhány könyv, mint a hasonló vidéki házakban: a napilapok kalendáriumai, az Est Hármaskönyve, a Mindentudok, a Pesti Hírlap évkönyve, egy Petőfi Összes, a Tolnai Világlapja filléres kiadásában, drapp papírkötésben, a költő arcélének barna vésetével. Meg azok az ifjúsági könyvek, amiket már én kaptam. A legelsők, amikre emlékszem: Mackó úr utazásai, A gyermekszív rejtelmei, Gaál Mózestől a Napóleon és a Nyár szigete, Verne, May Károly és egy már elfelejtett, divatos ifjúsági szerző, Gombos Albin könyvei. Ami a városiasságot illeti, igaz, Bogláron, mint a Balaton egész déli partján, a falu össze is ér valahogy a várossal.

Mikor láttad először Budapestet?

Pontosan nem tudnám megmondani. Biztosan előbb is, mint ahogy emlékszem. Első tudatos emlékem talán ötéves koromból való. Akkor is az Angol Parkról, ahová apuka vitt el, egyik rövid nála töltött időszakom alatt. Arra emlékszem, hogy az egész várost valamiképpen az Angol Park függelékének éreztem. Mintha egész Budapest egy nagy Angol Park lenne. Fényes szórakozóhely. A város tulajdonképpen azóta is úgy él bennem valahol a mélyben, mint valami rendhagyó hely, nem tudom pontosan megfogalmazni, mint valami, ahová el kell menni, nem ahol ott van az ember.

Mit jelent hát neked a szülőföld?

Elsősorban az élet egyik axiómáját. Amit éppen ezért nem is kell bizonyítani, még kevésbé állandóan bizonygatni, vagy hitet tenni mellette. Hallottál már olyat, hogy egy matematikus hitet tesz amellett, hogy két pont közt az egyenes a legrövidebb út? Legfeljebb azzal, hogy minden ténykedésében, meggondolásában és műveletében számol vele.

Tízéves korodig éltél állandóan Bogláron, aztán is minden szünidődet ott töltötted. Ez rendkívül fontos életszakasz. Nagyjából ekkorig tanuljuk meg a világot, legalábbis első fokon. Milyen alapinformációkra tettél szert gyerekként, milyennek érzékelted akkor a világot?

Erre nehéz válaszolni. Csak egy élet vagy életmű egésze válaszolhat rá. Mindenben, amit azóta éreztem, gondoltam, írtam, benne van ez az első tíz év. Verseim legtitkosabb lejtésében ott a táj lejtése, talán-talán annak a nem mindenki által ismert titkai is. De hát ez megint csak axióma. Nem érdemes mondani se. Nem is lehetne másképp.

Mit érzel mégis a leglényegesebbnek?

Most valami jelentősre kellene emlékeznem. De ahogy kérdezed, egyszerre azoknak a zöld paradicsomoknak a szaga és íze rémlik föl bennem, amik az iskolába menet kandikáltak ki az utcán egy kerítés rácsai közül, s minden tavasszal elkísértek az iskoláig. Az élet szerkezetére talán először ezek döbbentettek rá, azzal a csodás székesegyházzal, ami egy ilyen, még éretlen gyümölcs belsejében épül. Eleven tenyészet és tökéletes geometria együtt: mindig is ez volt számomra a nagy kísértés. A költészetben is. De a szétmorzsolt levelek keserű szagát is érzem, most is. Mint ahogy a bádogosműhely sósav- és ónszagát is. Órákon át tudtam nézni, ahogy a „forrasz”-t, vagyis a forrasztásra alkalmas anyagot készítik. Ahogy a forró ólom-ónöntvényt keskeny sugárban a hideg vaslemezre csurgatják, ahol egyszerre hűvös, cikcakkos oldalú, hosszú, ezüsthernyóvá merevedik. Aztán meg azt, ahogy ezt a hernyót a faszénparázsból kihúzott forrasztóvas hegye apránként leolvasztja, és a sósavval maratott bádogfelületre dörzsöli.

És a táj?

A balatoni, közelebbről a boglári táj a túlsó part örökre szemembe írt vonalával – hiszen ezt már sokszor megírtam – valamiképpen az emberi lakhely alapképleteként rögződött meg bennem. Ha most, az elsődleges élmény elmúltával kívülről próbálom nézni, akkor is csak azt mondhatom: sokfelé találhatók nagyobb szabású tájak, olyanra, amely inkább emberre szabott, sehol se találtam.

A szülőföld szűkebb, de meghatározó közösségében nevelődünk, aztán belenövünk egy népesebb közösségbe. Mit jelent neked a haza, meddig húzod meg a határait?

Már mondtam, hogy elsősorban egy megdönthetetlen axiómát. S ha így kérdezed, hát mindjárt utána egy másikat is. Hogy hazám határait az emberi nem határaival érzem egyenlőnek. A föld szülöttének tudom magam, mindenekelőtt embernek, Lorca szavaival, „mindenekelőtt az egész világ emberének”.

Nem félsz a kozmopolitizmus vádjától?

Miért félnék? Hiszen annyiszor vágták már a fejemhez. Ha igazán őszinte akarok lenni: azt se tudom, mi az. Kazinczy kozmopolita-e, remekmívű disztichonjában: „Jó nem kell, ha az emberiség, s nem nemzeted, adja: – Nékem az emberiség s Pest s Buda tája hazám”? Vagy Lorca, akitől azt idéztem az előbb, amit ugyancsak axiomatikus érvényűnek tartok? Aki magyarként (vagy bármely nép fiaként) nem az emberiség részének érzi magát, aki Bogláron (vagy bárhol másutt) születve és élve, nem érzi talpa alatt égni az egész földet, teljes kiterjedésével és minden múltjával, az nagyon keveset fog megtudni önmagáról is, a nemzetéről is. Hadd idézzem még egyszer Lorcát: „Tudod, hogy a legkisebb húst is megértem én e világon.” Ennél, azt hiszem, nem lehet alább adni az embernek; még kevésbé a költőnek. Ha csak valamit is meg akar érteni ebből a világból. Akár spanyol, akár magyar.

Sok versed szól a Balatonról. De mintha viszonyulásod ezekben is a szemlélőé, az örök csodálkozóé volna.

A szülőföldjén talán nem szabad az embernek csodálkoznia? Hiszen azt ismeri legjobban. S nem annál csodálatosabbá válik-e valami, minél jobban ismerjük? Egyébként, úgy látszik, ez az alaphelyzetem a világgal szemben. Az mindenesetre a szülőföldre vall ezekben a versekben, hogy – egyáltalán megírtam őket. Ez is valami. Hiszen ha átlapoztad a verseimet, láthatod, hogy messze áll tőlük mindenféle „tájköltészet”, s ha konkrét névvel és felismerhető kontúrokkal valamilyen tájegység kibontakozik belőlük, az csak a Balaton és Párizs. Holott életem túlnyomó részét Budapesten töltöttem.

És miért Párizs?

Mert ha a magam „fejlődésregényét” Bogláron kezdtem el, a történelem által némiképp kitolt befejezéséhez Párizsban érkeztem meg. Bogláron az elemi (mindkét értelemben elemi) tudnivalókat kaptam; Párizsban (tovább folytatva a szójátékot az iskolanevekkel) az egyetemes tudnivalókkal ismerkedtem: az egyetemen, és nemcsak az egyetemen, a városban, írókkal kötött friss barátságokban vagy az 1947. május elsejei nagy felvonulásban a Nationtól a Bastille-ig.

Egyes ítészek szerint valamiféle általános humanizmus talaján fogalmazod meg közlendőidet. Ezzel bizonyára nem értesz egyet. De ha létezik úgynevezett közéleti költészet, akkor aligha vitatható, a te költészeted valahol másutt helyezkedik el. Az ötvenes évek elején viszont az Országos Béketanácsnál dolgoztál, 1955-ben – a magyar küldöttség tagjaként – részt vettél a helsinki Béke-világkongresszus munkájában is. Egy évtizeden át voltál a közelmúltban az Írószövetség költői szakosztályának titkára, szervezője a budapesti nemzetközi költőtalálkozóknak, vendége és résztvevője számos nemzetközi írótalálkozónak, szerkeszted a magyar irodalmat a külföldnek bemutató Arion című több nyelvű almanachot. Ez bizony közéleti szereplés a javából.

Látod, a „közéleti költészet”, ez is azok közül a kategóriák közül való, amelyek nálunk más kategóriák fedőszervéül szolgálnak. Aki csak kicsit is egészében és történetében szemléli a költészetet, annak a számára éppúgy nincs „közéleti”, mint ahogy nincs „magánéleti” költészet sem. A költészet mindig közügy, vagy közüggyé lesz – különben nem is létezik.

Balatonbogláron járva találkoztam a krónikaíró kör vezetőjével, aki egy papírlapot mutatott, amelyre Somlyó György fényképét ragasztották a gyerekek, alá pedig mindenféle idézeteket a falu híressé vált szülöttjének verseiből. Milyen érzés ezt hallanod?

Nekem mindig nagyon fontos volt Boglár. Ha egy kicsit én is fontos lehetek Boglárnak, annál jobb.

Sajnos a szülőföldtől nem csak jót kap az ember. Különösen és fájdalmasan igaz ez annak a nemzedéknek az esetében, amely a háborús években volt fiatal.

Engem személy szerint a szülőföldtől nem ért sérelem. Ami fájdalom közvetve sújtott, arról prózában nem tudok beszélni. A szó csak versben válik olyan teherbíróvá, hogy ezt elviselje.

Hogy érzed magad ma, ezerkilencszázhetvenöt június negyedikén?

Mint mindig, jól és rosszul. Otthonosan és idegenül e világban. Az élet ideiglenessége és a perc örökkévalósága között hányódva. Készen arra, hogy akár holnap meghalhatok. És készen arra, hogy holnap újrakezdjem az egészet. Mint mikor még Bogláron készültem az életre.

(Kérdezett és lejegyezte: Farkasházi Zoltán)

Vázlat egy meg nem írandó önéletrajz első kötetéhez

„Haragos, átkos, fekete fej”

„Csak verseket írt…?”

Januártól októberig: ennyi volt apám lázas ifjúkori vándorlásaiban – vidéki redakcióról vidéki redakcióra – a szabadkai stáció. Januártól októberig: egy tél, egy tavasz, egy nyár; az ősznek már nem is volt benne helye; legfeljebb annyi, hogy szeptember 16-án – búcsúzóul – még elbúcsúztatta, a kor és a maga kedvelt műfajában, játékos szomorúságú bökversben a távozó, az eltávozott palicsi nyarat, a „bezárult szezont”, belelopva a maga búcsúzásának könnyed melankóliáját is. Hogy „a sok szép palicsi karrier”-rel együtt véget ért az ő (a jelek szerint ugyancsak „szép”) szabadkai újságírói karrierje is. Váratlanul érkezett; mint mindenhova; még váratlanabbul távozott; mint mindenünnen. Nyughatatlan volt. És szenzációéhes; a szónak nem a mára triviálissá fakult értelmében, hanem az eredeti, század eleji, friss, „modern” jelentésében, amely még Rimbaud híres, új érzületet és új költészetet teremtő verscímétől – Sensation – kapta fedezetét. Új benyomásokat, új élményeket akart. Ha már az ősi hagyománytiszteletükben értetlen szülők által – épp ezért az újnak e lázas, „bohém” és művészi hajszolásáért – kitagadott szegény fiúnak nem adatott meg a vele egyívású, egyszerre induló, más nyugtalan fiatalok (például legközelebbi barátja és társa, Kosztolányi) előtt nyitva álló világlátás, külföldi tanulmányút, a kis hazát avatta világgá; körös-körül bejárta, mintegy „beélte” a vidék városait, ahol az új szellem, a század „modern” szelleme éledezett, amelyért szerelmesen rajongott. Jelképe a nagy utak illúzióját nyújtó gőzös volt:

– indítja addigi életútját összefoglaló „lírai pamfletjét”, a Nyitott könyvet 1916-ban. És mindhárom részét, hiszen mindegyik a nyugtalan távozással, az új szenzációk áhításával ér véget, a vonat szinte rímként visszatérő képével fejezi be:

Szabadkára Pest, Fiume, majd újra Pest, Szeged és megint Pest után érkezett. De ide, úgy látszik, a szokásosnál is nagyobb, bensőségesebb várakozással. „A földet megjárt férfi” (aki ugyan még sose lépte át hazája határát) a már többször megízlelt és kiköpött újságírórobotot itt különös „kedvteléssel” végezte: ezt tanúsítják emlékező szavai a Nyitott könyvben, még inkább e most először összegyűjtött hírlapírói termése a Bácskai Hírlap hasábjain, méghozzá mindenfajta hasábján, a politikai vezércikktől a Vasárnapi riporton keresztül a a Napi hírekig és aktuális rigmusokig, közben gazdagodó írói munkásságából is itt közölve a javát, versek és novellák mellett nem utolsósorban Baudelaire Utazásának, a modern költészet e Magna Chartájának első magyar fordítását.

Törvényszerűnek látszik tehát – bár ettől nem kisebb az érdem, Dér Zoltáné, aki már eddig is annyit tett a Vajdaság magyar irodalmi múltjának és jelenének feltárásáért, és Zsoldos Sándoré, apám életművének újdonsült ifjú kutatójáé –, hogy csaknem háromnegyed század múltán éppen Szabadka fedezi föl először és teszi hozzáférhetővé Somlyó Zoltán mindeddig teljes homályban lappangó publicisztikai munkásságát. Az odatartozás okán. Hiszen, mint ahogy váratlan érkezése után közvetlenül írja, első cikkében, az alsódomborúi fatelepen felnőtt fiúcska számára az első megálmodott és megáhított „nagyvilág” a közeli s mégis elérhetetlen Bácska volt, a legközelebbi nagyváros Szabadka (amely persze, ekkorra már, Pest és Nagyvárad után kisvárossá vedlik). A „ragyogó gyerekálom” tehát, mint annyiszor, mint csaknem mindig, a megvalósulásban a „színes képzeletmező” helyett a csalódás kopárabb mezejévé változik, a „sok fiatal késés” egyikévé. De a kisvárosi valóság nem kevésbé lesz izgalmas és vonzó az ifjú költő és újságíró számára, mint a „nagyvilági” vágyálom volt. A vidéki újságíró álarcában folytatott nagyvilági kalandozásainak legotthonosabb és legtermékenyebb állomása – ezt bizonyítják az itt következő írások – Szabadka lesz és marad, „hol fojtó por száll az idők szaladtán / és sűrűbbek a borok és sörök”. Mert itt egyszerre nézi a világot régi és új szemléletével, a vágyakozás és a tapasztalat egységében, „gyerekszemmel és férfiaggyal”.

Ennek a szabadkai kötetnek jogos és nagy érdeme – többek között –, hogy először leplez le, a szövegfeltárás erejével, egy irodalmi s immár irodalomtörténeti legendát. Egyikét azoknak a számosoknak, amelyek Somlyó Zoltán életét és művét még a legközelebb állók és a legmegértőbb barátok és kritikusok részéről is mindeddig kísérik és kísértik. Még költészetének hívei, sőt bízvást mondhatni, „szerelmesei” (García Lorca hirdette, hogy a költőnek nem hívekre, hanem szeretőkre van szükségük) is szinte egymástól veszik át, készen és kritikátlanul, a tetszetős, ám – itt az eleven cáfolat – oly helyt nem álló szentenciát, amely szerint Somlyó Zoltán annyira elrendelten és kizárólagosan volt költő, hogy a vers egyetlen számára méltó kifejezésformáján kívül soha semmi máshoz nem nyúlt. „Költő volt, csak költő, semmi több”, írja Karinthy; „Csak verseket írt”, így Kosztolányi; „egész életében soha más nem volt, csakis költő… ő még egy cikket sem volt hajlandó megírni soha”: Füst Milán. Ha meggondoljuk, hogy ezeket a feltétlen szentenciákat legközvetlenebb barátai, legjobb ismerői, magasztalói és védelmezői mondták róla, elképzelhetjük, milyen félreismerések és félreértések kísérték egész életében – és persze, hatottak vissza is rá. Ez az elsőül megjelenő szabadkai kötet, s nemsokára majd a teljes publicisztikájából készült válogatás, kései, de annál meglepőbb fogalmat adhat erről.^* Arról is, hogy nem ez az egyetlen alapvető félreértés körülötte. Csak még egyet, amire éppen a szabadkai cikkek e gyűjteménye hívta fel az én figyelmemet is. Hogy még költészetének az a sokat, ugyanennyit emlegetett végső „spontaneitása”, öntudatlansága, csupán zseniális felvillanásokra képes szikrázása se igaz. Most, e kis utószó írása közben tudatosult bennem, milyen meggondolt (vagy ösztönös, alapjában mindegy) szerkezeti elemként felel egymásra, mint láttuk, a Nyitott könyv legfőbb szemléleti tartalmát egybefoglaló vonat-motívum háromszoros visszatérése az egyes részek kádenciájaként. S még e szabadkai újságírói cikksorozat is mintha előre és eleve (a valóságban természetesen sorsa folyamatos tudatosítása által) meg volna komponálva: bevezetésként a Napi hírek-ben bejelentett nosztalgikus megérkezésével, s egyik utolsó közleményként a bezáruló palicsi szezont elbúcsúztató bökversbe a saját búcsúzásának egy groteszk – csak a beavatottak számára szóló – rímbe foglalt nosztalgiájával, ahol utolsó (csak betűjeles) aláírását is beleépíti a szövegbe:

S még csak annyit, hogy e kis kötet tartalmazza – sok egyéb mellett – a fiatal Somlyó Zoltán költészetfelfogásának legtömörebb foglalatát is, egy ugyancsak máig ismeretlen novellájában:

„Így van értéke a verseknek, ha beigazolódnak és magunk előtt idők múltán fehérruhás szenteknek tűnnek fel, reszkető éji látomások. Így van értéke a verseknek, és így vannak igaz versei az életnek…”

Somlyó Zoltán: Nyitott könyv – A titkos írás

Az „átkozott költő” (ahogy legismertebb kötetének címében eleve kitüntette – vagy megpecsételte sorsát) a Nyugat folyóirat úgynevezett „nagy” generációjához tartozott. De valamiképpen kezdettől fogva mindmáig ki is lóg belőle. Ennek számos oka lehetett. És van. Külső és belső egyaránt. Körülményei és karaktere. S persze e kettő bonyolult cserebomlása. „Vonzásai és választásai” legtöbbnyire átláthatatlanul összeszövődő hálói. Sorscsapásai és önsorsromboló hajlama. Végül – de nem utoljára: a magyar „irodalmi élet” generációk során át szinte változatlanul fennmaradó „hivatali packázásai”.

A fenti, többé levetkezhetetlen epitetont először a XIX. század második felében felbukkanó francia költészetnek a költői modernitást megalapozó csoportjára mondta ki ugyancsak egy könyvének címében Paul Verlaine. Somlyó Zoltán mintegy harminc évvel azután saját magára mondja ki ezt az óment. És korai haláláig nem tudott kibontakozni alóla. Másrészt az is igaz, hogy már azelőtt, legelső ifjúságában bele kellett kóstolnia ebbe az „elátkozottságba”. Egy kicsit úgy, ahogy Arany János beszél magáról egy kései versében:

Éppen Arany halálának évében született. Ezernyolcszáznyolcvankettőben születtem nyáron én… – ahogy magáról írja, vallomásos lírai költősége mintegy emblematikus közvetlenségével. Az Ady és az említett „nagy” Nyugat-generáció igazi nagyjai közti évtizedben. A középúton. (Ady 1877-ben, Kosztolányi 1885-ben született.) De másrészt, semmiféle középutat nem ismerő, szélsőséges lelkiséggel. Eredendően a szélsőségekbe rohanó természettel – amelyet további még szélsőségesebb helyzetek terheltek. Ráadásul – és újabb szerencsétlen kontrasztként – folytonos konzervatív nosztalgiákkal is. Nem az akkori „nagy” Magyarország valamelyik éppen akkor virágzásnak induló, modernizálódó városában, még kevésbé a még nagyobb fellendülésnek indult fővárosban született, mint azok. Hanem egy eldugott délvidéki, drávaparti muraközi kis faluban, a horvátországi Alsódomborún (hol a legszebb rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul), kishivatalnoki zsidó származású családban. Apja (vagyis ez utószó írójának nagyapja) fűrészgyári könyvelő volt. A családnak a magyarsághoz való szoros, csaknem proklamált (millenniumi /?/) kapcsolódását mutatja, hogy a csak kevéssé magyar, túlnyomó részt horvát, sokác, bunyevác lakosság zavart nyelvközegében mindhárom fiúgyermeküknek a szokásos közös európai nevek helyett csupa ősmagyar nevet adtak; sorrendben: Árpád, Géza, Zoltán. E külsőségnek azonban sokkal bensőségesebb tartalmára érez rá pályája huszonötéves ünnepén legkedvesebb barátja, Kosztolányi Dezső, mikor köszöntő beszédében éppen ezt emeli ki: „Van neki egy bűvös szótára, mely magában foglalja a magyar nyelv ékköveit. Ez a legkisebb benyomásra rázkódni kezd, mint a kaleidoszkóp. A szavak szeszélyesen – s úgy rémlik – véletlenül egymás mellé hullanak, gyöngy és emlék, virág és szív, szalag és seb – majd fehéren, mint a fagyott könnyek, majd pirosan mint a vérrögök, s olyan színesen mozgó eleven ábrákat raknak ki, hogy e meglepő találkozás láttán fölujjongunk, a teljes sikert üdvözölve.” A szavaknak ezt a „meglepő találkozását” a közeli barát és zseniális versértő szinte profetikusan fedezte fel, mikor még nem is ismerhette a modern költészet egy sokáig ismeretlenül maradt ősének ugyanerre a szintagmára feszített metaforáját a modern költészet szerkezetére vonatkozóan. S valóban: Somlyó Zoltán költészetének spontán vagy megrögzött értetlenjei (kezdettől fogva máig akad mind a két fajtából) éppen ezért és ezen a címen szeretik kiszorítani őt az első sorokból. Legfőbb erényei miatt, és persze, többféle gyengeségei ürügyén. Selymes és bársonyos simaságú sorai miatt, amelyek sokszor keleti, perzsa, indiai, arab költészetek megsejtett átvételeivel különösen a sokszótagos, keresettnek látszó, ám keresetlenül daloló rímekbe torkollnak; más helyen viszont, a „Földfia: barbár…!” artikulátlan vulkánkitörésein botránkoznak meg; vagy a Jajgató Felicián kibírhatatlan jajgatásait, és nem is csak a szavak szokatlan, illegális „meglepő találkozásainak” merészségét nem tolerálva, ami olykor valóban nem csak a bálványozott Baudelaire, hanem az általa sem ismert Lautréamont döbbeneteit zúdítja bele, „szerencsére” (Komlós Aladár szerint), az új magyar költészetnek szélsőségeket kerülő medencéjébe; de közben éppoly meglepetést szül könnyed visszatérése a magyar népdal, a francia sanzon, a német romantikus Lied éppen elavult formáihoz, vagy hogy, ezzel szemben, nem ijed meg a még könnyedebb kuplék újdivatú frivolitásától sem. (Kis kitérővel: csak ez utóbbiakból magyarázható /amit mellesleg csak egy nagy lélegzetet véve tudok itt felidézni/, hogy az egész fiatal parasztköltő, Erdélyi József /önéletrajzi elbeszélése szerint/, mikor Erdélyből gyalog Pestre jött az 1918-as őszirózsás forradalom idején, megérkezésekor azonnal a New York Kávéházba ment, hogy Somlyó Zoltánnal találkozzék; s hogy apám halála után kiadott válogatott verseskötetének élén [1937-ben!] az ő sirató verse olvasható. Valamint, hogy a másik, írónak készülő fiatal parasztlegény-kőmíves, Szabó Pál szintén arról beszél önéletrajzában, hogy élete első igazi olvasásélményei a Friss Újságban megjelent Somlyó Zoltán-versek voltak.)

Mindez együttvéve arra mutat, hogy Somlyó Zoltán költészete ziláltabb és szélsőségesebb képet mutat; egyszerre diabolikusabb és angelikusabb, mint legjobb Ady utáni társaié. Amit majd a kései értő utód, Tandori Dezső fedez fel, és ezzel a két tanulmány-címmel foglal össze és különít el: Somlyó Zoltán közelítése és Somlyó Zoltán rendhagyósága. De egyben azt is, hogy ez a költészet váratlan magaslatairól egyszerre csak ugyanolyan váratlanul tud belebotlani a banalitás kátyuiba is, és, ha lehet ezt mondani, spontán „zsenialitásából” hiányzik a „zseniális” kiegyensúlyozottság.

Somlyó Zoltánt már születése pillanatában megpecsételte a balsors. Édesanyja harmadnapra belehalt a szülésbe. Gyerekkora, ha nem is „mostoha”, de mindenképpen „nevelő” anya felügyelete alatt folyt le. Akit egyébként őszinte szeretettel, sőt rajongással vállal valódi „anyjának”, például Friderika című versében. Vagy egy későbbiben:

A második sorscsapás éppen „Kanizsán” (Nagykanizsán) éri majd. Apja oda adta gimnáziumba, ahol az 1899–1900-as tanévben le is érettségizett. A város monográfusa, Barbarits Lajos (Nagykanizsa, Bp. 1929) megemlékezik arról, hogy „első verse 1899-ben (a Zala című kanizsai újságban) a szerkesztői üzenetekben jelent meg elrettentő példaképpen, ekkor ugyanis Somlyó még kanizsai kereskedelmista volt”. De arról már nem számol be, hogy részben ezért, másrészt és főként, a már említett provokatív természete miatt az érettségin el is buktatták – méghozzá magyar nyelv- és irodalomból. Szendrey Júlia volt a föladott téma – és ő, a hősként elesett Petőfi pártjára állva, minden rosszat elmondott a korán újraférjezett özvegyről. A szigorú atya félig-meddig kitagadta. S így már felnőttsége első pillanatában újra találkozott a születési átokkal. Úgy érezte, most már nemcsak anyátlan, hanem apátlan is lett. Pedig a család azért mégsem hagyta el. Csak még délebbre került. Fiuméba „száműzték”, oda férjezett lánytestvéréhez. Ott kezdte meg hontalan ifjúköltőisége és évtizedes vidéki újságíróskodása hónapos szobáról hónapos szobára hurcolt életét. Fiume, Pest, Nagyvárad, Szeged, Szabadka, Pécs szegényes redakcióiban és bodegáiban. Az ő álma nem Párizs volt, mint legtöbb kortársának. Hanem „…Pest, a nagyszerelmü város!…” – ahogy a Nyitott könyvben köszönti az ámuldozó a fővárost, ő, vidéki városok vendége aki addig csak „Várad: villanyváros!…” világvárosi fényein ámuldozhatott. (Ó mester, drága költő, halott Baudelaire!-jének városába, legtöbb kortárs költőbarátjával ellentétben, soha életében nem sikerült elutaznia. Hiába, hogy ő fordította le magyarra először Baudelaire Utazás című nagy emblematikus versét; amelyről Karinthy azt írta nekrológjában, hogy „Baudelaire ’Voyage’-át németből fordította, mert nem tudott jól franciául, s ez a fordítás, állítom, hűbb és inspiráltabb mása az eredetinek, mint a német.” És hiába adta a Nyitott könyv első fejezetének is az „Utazás” címet.)

Az 1916-ban íródott Nyitott könyv, melynek műfaját a szokatlan lírai pamflet meghatározással ruházta fel az alcímben, eddigi életvonalának kanyarait rajzolja fel az epika cselekményességébe szorítva féktelen lirizmusát. Egy Előhangot követő három Részben próbálva rendezni rendetlen és rendezhetetlen életét. Mintha egy előszobából nyíló háromszobás lakást szeretne berendezni magának. Amire egész életében vágyott. S amit sohasem sikerült elérnie. Helyette – mint a Második részben olvassuk:

A Nyitott könyv valóban nyitott könyvként enged olvasni a magyar századelő gazdag irodalmi pályáin az egyik legszínesebb és legesendőbb s talán legsorsvertebb regényhősének (egy kallódó pesti Rubemprénak) önmagakeresésében, ahogy városok és utcák, szerkesztőségek és albérleti szobák, nők és színházak között ténferegve sehogysem talál magára. Aki nem tud mást, csak énekelni. Bársonyos baritonhangon középfajú (de nem tragikus hangvételű) operaáriákban elsírni nagy kudarcait, kis sikereit. Saját kis magán-Bohéméletét, amely azonban nem csak a magáé. Egy egyszerre nyomorúságos és ragyogó korszaké. Méltán mondhatta róla később Kosztolányi, hogy ez a költemény számára „már a ferencjózsefi idők érett napsütését, messze ezüstfényét, hősi-irodalmi nyomorát őrzi lapjain, oly varázsosan, mint Anyegin Eugen egy másik kor hangulattartalmát”. Varázslata abból fakadhat, hogy annyi méltatlan megaláztatás, mellőztetés és nyomorúság az ének titkos vegykonyhájában „érett napsütés” és „messze ezüstfény” sugárzásává változik.

A „fájdalmas, de nem tragikus” fentebbi megközelítésem, a költő pályájának második felére, fájdalom, már nem érvényes. Alig hihető, de élete hátralevő húsz évében egyetlen kötete sem jelent meg többé. Miközben, hogy megélhetését valahogy ezen a számára egyetlen lehetséges (ám egyébként a lehetetlent kísértő) módon, vagyis versírással fedezni tudja, csak úgy ontotta a verseket. Továbbra is olykor nagyszerűeket, ám számos gyengén sikerültet is, amelyekből azonban mégis mindig kiragyogott a tehetség egy-egy villanófénye; hasonlóképpen ahhoz, hogy a legszebbeket is sokszor eltorzította a sietség és az állandó íráskényszer.

Az ebben a kötetben olvasható másik hosszú költemény, A titkos írás sem jelent meg könyvben, csak egy alig olvasott sajtótermékben több folytatásban, és ott is félbeszakadva. Csak megírása (1926) után harmincnégy évvel, egy véletlenül előkerült kéziratnak köszönhetve (Magvető Kiadó, 1960). Korai halála előtt néhány hónappal (1936-ban) látszott lehetőség nyílni válogatott versei kiadásához. De akkor már késő volt. Hagyatékában megmaradt a tervezett kötet válogatása. Aztán ez is elkallódott. Válogatott versei több különböző kiadásban csak a felszabadulás után jelenhettek meg, a legutolsó századik születésnapjára, 1982-ben a Szépirodalmi Kiadónál, Réz Pál válogatásában. Azóta még két könyve látott napvilágot. Egyik válogatott publicisztikai írásait tartalmazza (Párbaj és kultúra. Magvető Kiadó, 1986), a másik kiadatlan novelláit gyűjti egybe (Aranykanál. Auktor Könyvkiadó, 1993).

Az utókorba vetett reménye is csak felemásan teljesült. Mint annyi másé, aki érdemes volt és volna rá. A Nyitott Könyvben írta:

Talán e millenniumi szép sorozatban megjelenő könyv nyomán újra felfedezik az olvasók és a kritikusok lírájának még most is árnyékban rejtőző fészkét.

Az átkozott költő lakása

Hatvany Lajos felkért, hogy annak a szép könyvnek a számára, amely képben és szóban kívánja megörökíteni írók és művészek elárvult lakásainak emlékét, idézzem fel én is apám lakásait. E kis írás, úgy érzem, ide illik.

E század első két évtizedében szinte havonta váltogatott idegen, szomorú hónapos-szobáinak rengetegéről ugyan ki tudna számot adni? Hacsak nem a saját versei. Azok kifogyhatatlan bőséggel idézik e fakó helyiségek sivár képeit, amelyekben úgy élt, oda nem illően, félszegen és ideiglenesen, mint kényszerű bók a bálban. Az egyik – valószínűleg Szegeden a Könyök utcában, mely magába fogadta, mikor Pest, a nagyszerelmű város kivetette – fáradt agyhoz volt hasonlatos. Annak a pestinek, ahol úgy érezte, a Krisztusokat, bús Máriákat a falon tartó pókhálós, céltalan, szomoru szegekkel egy sorba ütötte be őt a sors – a pontos címét is lehet tudni: Baross utca huszonhat. Általában mind hidegség városában hátsó kis szoba volt. Bennük avítt biedermeier bútorok, amelyeken olajként fénylik a politúr, a falakon ízléstelen szentképek, éjjeliszekrényül egy rossz karosszék szolgál, s az ágy mindig olyan, mit hideg kezek vetettek hidegre; többnyire arrafelé, a garniszállók szégyenlős vidékén, hol búba fúl a sötét Ferencváros. Milyen javakkal rendelkezik a költő? Kurta a válasz: Van négy fala, van egy ágya meg asztala, mind fakó. Egyszer együtt lakik Nyáray Antallal, a kabarészínésszel, máskor egy marconatermetü tőrnyelő az ágyrajáró társa. Megfordul szennyes kis hotelekben is, olyan szobákban, mit egy forintért sok búval telealusznak. Az ággyal átellenben a legtöbb falon bíborpalástos olajnyomat-Petőfi inti csak tűrni szivet, sebet, koplalást. Kultúra? Az asztalon összevissza dobált könyvhalom. Harmincéves korában falán egy Holbein-metszet kevélykedik; harmincöt éves korában egy Rodin-akt; mindkettőről verset ír.

Harmincnyolc éves koráig hányódik e vásott díszletek között. 1920 első heteiben, mikor már nemcsak nyughatatlan vérének, de a fehérterrornak is űzött vadja lesz, új házasságában lel, rövid időre, menedéket. Ekkor költözött be életének első s egyben utolsó főbérleti lakásába, melytől már meg se vált haláláig. Anyám kis hozományából vásárolták, „alkalmi vétel” volt e lakástalan világban, s meg kellett venni hozzá a benne levő ócska bútorokat is. Ezeket se hagyták el soha többé.

Erre a lakásra már emlékszem, ha nem is e korai időkből, amikor még én is benne élhettem, csak jóval később, a harmincas évekből, mikor a falusi nagyszülői házban töltött elemi iskolai évek múltán újra Pestre költöztem, s vasárnaponként látogatóba jártam apámhoz. Legjobb, ha itt kezdem a lakás leírását, hiszen a szorosan vett lakás csak kis részben volt apám lakóhelye; a dolgozószoba és a társalgó továbbra is a kávéház volt. Oda mentem hát én is vasárnaponként reggel. Mikor a Gellért téren leszálltam a villamosról, mindjárt megpillantottam sötét arcélét a Gellért Kávéház oldalsó nagy tükörablakában, s kirajzolódott a középkori vésetű, nagyköves durva ezüstgyűrűt villogtató keze is, ujjai közt az elmaradhatatlan cigarettával. Itt töltöttük csendes beszélgetésben a délelőttöt, egy-egy barátja néha odalépett az asztalunkhoz, leginkább Tersánszkyra emlékszem. Dél felé aztán felkerekedtünk, s megindultunk fölfelé az ünnepien csöndes Horthy Miklós úton (ma Bartók Béla út), lefelé fordultunk a Bertalan utcán s a Budafoki út első kis mellékutcáján a Duna felé. Ez a Kruspér utca, két oldalán mindössze három-három ház, a végén akkoriban még üres grund ásított a Dunára, ma a Műszaki Egyetem új épületei vöröslenek. Furcsa sárga csempékkel kirakott, kék cirádákkal cicomázott szeceszsziós lépcsőházra nyílik az 5/7. szám. Sárga keramitkockás, sötét udvarra néz le a gang, ahonnan a 7. sz. ajtón a lakásba léptünk. A csöpp előszobában szemből nyílt a fürdőszoba, jobbra a konyha, balra az egymásba nyíló két szoba, mely az udvarra néz. A szobákban ekkor is, és mindvégig, ugyanaz a cseresznyefa háló, az a néhány barna ebédlőbútor, amit a lakással kellett átvenni, s az ablak előtt az egyetlen bútordarab, amely valóban az övé volt: egy nagy sötétbarna, barokk tölgyfa íróasztal, piros posztóval a lapján. Rajta kék-fehér Zsolnay-porcelán tintatartó, két kis tartályában az íriszes tükrű lila tintával (ekkor már, elhagyva a zöldet, csak ezzel írt), a néhány levélen és iraton egy kézfejet mintázó bronz levélnehezék. Ezt az asztalt 1923-ban versbe is foglalta. Így idézte a benne eltemetett élőfa lelkét:

De emlékezetem szerint – legalábbis, mikorra már emlékezni tudok – ezen az asztalon sohasem dolgozott. Ebben a szomorú, sötét két kis szobában csak ebédelni és vacsorázni lehetett, eltölteni egy-két órát a családdal (új feleségével, nevelt lányával és kiskutyájával), pihenni egyet, aztán menekülni belőle. Ez történt vasárnaponként is, mikor délben beállított velem. Már jött is az ebéd, aztán egy óra gyors szundítás. S már öltözött is mindenki, s felkerekedtünk: vissza megint a Gellértbe vagy a Hadikba, olykor a Verpeléti út és a Körtér sarkán levő kávémérésbe. Az igazi otthona ekkor is, élete végéig a kávéház maradt: az említetteken kívül az Otthon-kör s a Wesselényi utca és Körút sarkán a harmincas évek elején nyílt Bucsinszky Kávéház.

Még egy lakásáról tudok. Igaz, csak időről időre fordult meg itt 1924 és 1930 között, míg távol éltem tőle. Ez a boglári Scherz-penzió egy tágas, elegáns szobája volt. Azt hiszem, jól érezte magát benne. A penzió tulajdonosa, a régóta matrácsírban fekvő öreg Scherz bácsi s az annál agilisabb Pomelka néni úgy fogadták, mint előkelő vendéget, titokzatos urat. Boldogan rohantam hozzá, amint megtudtam, hogy megérkezett.

Hat-hét éves voltam, nem is csak neki örültem, de külön a penzió fényes légkörének is. S mikor a nagy ágyra kirakta elém ajándékait, mindenféle tarka holmit, úgy hittem, mesebeli herceg ő, s csak valami csudálatos véletlen, hogy épp az én apám.

Ilyenkor talán ő is azt hitte magáról.

S amint alakja távolodik az időben, egyre inkább azt hiszem, az is volt.

Strófák egy gyerekszerelemről

Gyerek a nagyok közt

A Szép Szó más volt. Már a külseje is. Több hónapos külföldi útra készülve írom ezt a rögtönzött emlékezést, nincs időm kiásni régi folyóirataim meddőhányójából a Szép Szó megmaradt eredeti példányait, azt sem tudom, ki tervezte a lap fedelét, mindenesetre üdítő módon elütött a nálunk szokásos folyóiratokétól, már könyv formátuma miatt is, a tömör színekbe ágyazott fejléc révén is, a betűtípusaival is. „Modern” volt. S az én számomra – velem egyívású: éppen akkor indult, mikor bennem is útjára indult a jövendő költő. És az a szellemi (és, ha akkor nem is tudtam, politikai) érzület is benne jelent meg legtömörebben, ami engem, inkább az öntudatlan, egzisztenciális szinten, mint a tudatos állásfoglalásén, már gyerek- és süldő költőfővel „a kor ellen” szólni serkentett, s az „ész trónfosztásának” orgiasztikus rítusával a „vissza az értelemhez” jelszavát állította szembe (mindjárt a lap első számának első oldalán).

Legfőbb vonzereje pedig József Attila volt. Közhely, hogy az ő igazi jelentőségét mindhaláláig talán senki vagy csak igen kevesen ismerték fel. De igaz az is, magamról és akkori barátaimról tudom, hogy a Szép Szó megjelenésével, az első számokban mintegy mértani haladványokban sorjázó remekeivel ránk – akkori legfiatalabbakra –, s nyilván másokra is, egyszeriben lenyűgöző hatást tett. Ma divatos szóval, az a karizma tüntette ki, amely a kitűnők közül is rejtélyes módon kiválaszt; egyedülállóvá tesz; még ha vitatják is, vitathatatlanul. A Szép Szó nagy pillanatában, a legjobbak egyetértésével már régen kiemelt Babits mellett, egyszerre József Attila lett a másik „egyedülálló” – s oly hirtelen tragikus halála már ebben a státusában örökítette meg: a sejtésből egyszerre evidencia lett. Mi más magyarázhatná különben azt, hogy a legendás Nyugat és a mester Babits nevelte fiatalok (elsősorban a költőkre gondolok) szinte kivétel nélkül ott voltak a Szép Szóban, mindjárt az indulásnál, megelőlegezett bizalommal, s nem kis kockázatot vállalva is, hiszen jól ismerték a Babits és József Attila között fennálló tragikus konfliktust, és Babits emberi gyöngeségét, a túlérzékenységet, a tanítványaihoz fűződő már-már asszonyi féltékenységet. Már az első szám tartalomjegyzékén, s mindjárt emlékezetesen kiemelkedő darabokkal, ott van, a két József Attila-vers, a Ha a Hold süt… és a Harag után, Weöres (Shakespeare és Velázquez szelleméhez), Jékely (Apotheózis), Képes Géza (Rokkant macska) (csupa máig is emlékezetes, szerzője legjobbjai közé tartozó költemény), s azoknak az éveknek legfontosabb „új” regénye, Hevesi András Párisi esője (egy részletével). S csak a következő két számot véve: Radnóti, Vas, Hajnal Anna, Berda, Vészi, Forgács Antal, majd újra Weöres és újra Jékely (a Nizsinszkij); s nem sokkal utána Devecseri is; a „harmadik nemzedék” szinte hiánytalanul.

Ha most felidézve ezeknek az első számoknak a tartalmát, emlékeztetek arra, hogy már a második szám kis „mai” cseh, a harmadik pedig román költői antológiát adott; jugoszláviai, párizsi, londoni beszámolót; az ázsiai kultúráról szóló tudós cikkeket; a legutóbbi időkig utoljára (!) szólaltatta meg magyar folyóiratban a hazai pszichoanalitikus iskola azóta világhírűvé vált nagyjait, Ferenczi Sándort és Róheim Gézát, Freud születésének 80. évfordulója kapcsán (József Attila verse és Ingotus cikke kíséretében); a kritikában a szubliteratúrának olyan mélyreható bírálatát adta, mint Németh Andor Harsányi Zsolt Liszt-életrajzát taglaló nagy cikke, másrészt pedig, szinte a regény megjelenésének hetében, Fejtő Ferenc remek elemzését a Párisi esőről; s hogy ennek az „urbánusnak” csúfolt lapnak már első számában szerepelt Veres Péter írása – akkor bizonyosan állíthatjuk, hogy a Nyugatnak, egész fennállása alatt, egyetlen igazi riválisa akadt a magyar folyóirat-irodalomban, s ez a Szép Szó első másfél évfolyama, ameddig még József Attila is szerkesztette.

Ezeknek az első számoknak nemcsak tartalomjegyzékét tudom máig emlékezetből, magukat a felsorolt verseket is az iskolai memoritereknél tartósabban rögzítette alig tizenöt éves felfogóképességem, amelynek úgyis mintha külön szürkeállománya lett volna a versek befogadására.

S mindezen túl: a Szép Szó volt életemben az első szerkesztőség, amelybe betettem a lábam. Apámmal sétálva fel a Mária Valéria (ma Apáczai Csere) utcai szép magyar klasszicista épület spirálisan emelkedő sugaras lépcsőfokain. A helyiség már kevésbé volt impozáns. Többekkel szorongtunk a kis előtérben, mikor nyílt a szerkesztői szoba ajtaja, vagy inkább, számomra indokolatlan hevességgel kivágódott, s megjelent a nyílásában egy tizenöt éves, magamnál kisebb és véznább, ideges alak, s meglátva apámat, feléje nyújtott karral tessékelte be, „kérlek, Zoltán” felszólítással. Kint ragadva, egyszerre gyámoltalanul egyedül, a köröttem várakozó „nagyok” közt, a lejátszódott apró jelenet tartott fogva, melynek szereplője, úgy éreztem, minden taglejtésében és szavában hordozott valami többet, mint ami a jelenethez és a szerephez illett, mintha a közlendőjén túl valami mást is akart volna közölni, vagy, épp ellenkezőleg, mintha erővel kellene elfojtania magában valami mást, amit nem akar közölni, de amit éppen az elfojtás erőfeszítésével mégis kénytelen elárulni.

Az én – kétszeri, ez alkalommal, valamint már apám nélkül egy későbbi visszatértemkor – való találkozásomat vele már máshol megírtam: csalódásomat is ezekben a találkozásokban. Csak a versben is felidézett emlékét iktatom ide; úgy, ahogy 1955-ben „láttam”:

Apámnál, a közös Szép Szó-beli látogatás után (amely „írói pályám” legelső mozzanata lett, az első kéziratátadás felejthetetlen és visszavonhatatlan aktusának közege) nemsokára egy különös betegséget konstatáltak, mely, állítólag, imádott kis fehér pincsikutyájának lett volna köszönhető. De hamarosan kiderült a kegyes hazugság, hogy valójában egy félelmetesen rapid lefolyású karcinóma volt. Apám alig három hónapra rá már nem élt. S ugyanennek az évnek (1937) a végén már Attila se (aki őt még betegágyán egyszer meglátogatta). A két halál – a Szép Szó-beli közös látogatás elhatározó élménye révén is – összefonódott bennem: első nyomtatásban megjelent versem (1938. január) kimondva József Attilát gyászolja, de kimondatlanul, a fiúi gyász szemérmével, apámat is.

S ezután nem sokkal jelent meg első versem a Szép Szóban is; ezt már Ignotus Pál fogadta el, emlékszem a megtisztelően hosszú beszélgetésre, amelynek során a vers erényeit és gyöngeségeit taglalta részletesen a Hangli söröző egyik páholysarkában; az volt a rituális stammhely a szerkesztőségi órák után (azt hiszem, kedd esténként). De akkor már talán nem is a Mária Valéria utcában székelt a lap, hanem az új szerkesztőségi helyiségben, a Vilmos császár úton, a lapot átvett Pantheon Kiadónál. Ez mindenesetre már más korszak volt (a nagyon fiatal emberek életében a „korszakok” igen gyorsan váltakoznak és élesen elkülönülnek egymástól). Ez már nem az a mitikus helyszín volt számomra, mint a Mária Valéria utcai, a két megdöbbentő gyors halál láthatatlan s örökre ott maradó fejszesuhanásával. Bár még két egészen más, komikus vagy groteszk élményem is tapad hozzá.

Mikor második alkalommal – már apám nélkül – jártam József Attilánál, hogy az átadott kéziratok után érdeklődjek, míg vártam rá, nyílt az ajtó, s először egy bicikli nyomult be rajta, mögötte egy furcsa emberrel, aki bricsesznadrágban s valami ócska viharkabátban tolta maga előtt. Azt hittem, valami kifutó, aki levelet vagy kéziratot hoz. Azt is hozott, kéziratot, de hamar kiderült, hogy a sajátját. Marconnay Tibor volt, akinek míves szonettjeit már jól ismertem a Nyugatból. Fel se ocsúdtam meglepetésemből – hogy ilyenek is lehetnek a költők –, amikor egy másik bricsesz jött be ugyanazon az ajtón, s furcsa módon, még hasonlított is az előbbihez, bár talán kevésbé elhanyagolt külsővel, de arcéle hasonlóképp indiános könyveim színes illusztrációira emlékeztetett, rézbőrű árnyalatával és markáns orrsövényével. Mikor megtudtam, hogy ez utóbbi sem kifutó, hanem Déry Tibor, akinek a Nyugatban megjelent Egy vers keletkezése című szürrealista verselemzése nemrégiben került a kezembe és hozott lázba (mert ilyesfélét még sosem olvastam), teljesen megzavart az irodalmi élettel való első találkozásom váratlan kalandossága. Sosem hittem volna, hogy parnasszien szonettisták és szürrealista automatikusszöveg-írók úgy öltözzenek, mint gyerekkoromban Gaal Gaston uraság Bogláron vagy Pesten a biciklis kifutók. De a kaland csúcsa még csak ezután várt rám. A József Attilával történt – ahogy máshol már megírtam, fájdalmasan kiábrándító – rövid beszélgetés után, lefelé indulva a csigalépcsőkön, egy az előbbieknél is meglepőbb külsejű férfi szegődött hozzám, ez már nem is bricseszben, hanem egyenesen egy kiszalonnásodott rövid tirolinadrágban, amit eddigi tudomásom szerint csak gyerekek hordtak, köztük én magam is tízéves korom körül, de akkor már a világ minden kincséért se vettem volna föl. De persze, ezen túlmenően is csupa meglepetés volt a külseje, tésztás arcán a bibircsókok mint elnyomott meggyszemek, a vállán szutykos iszák. Megkérdezte, ki volnék. S leérve az utcára, még a lépcsőházban, hirtelen ezzel a felszólítással képesztette el hamvasan úrifiúi és ezoterikusan intellektuális lelkemet (még most is alig merem leírni): „Hát aztán csak nyaljunk, fiatalemberrr, amennyit csak birrrunk!” És csonttalan alaktalan kezébe fogva kezemet, eltűnt az estében. Berda József volt. A költő.

*

A Pantheonnál már más Szép Szó volt: József Attila és Cserépfalvi nélküli. S már nem életem első szerkesztősége. Akkorra már több szerkesztőségben ismerős voltam, az itteni kedd estéken pedig már otthonossá lettem. De mégsem voltam igazán otthon. József Attila halála után inkább a Nyugat vonzott, s az egyre betegebb, egyre megrendítőbben nagy Babits.

De azért szorgalmasan eljártam a kedd estékre, Végh Gyurkával, Devecseri Gabival, Vető Miklóssal, Örkény Pistával, néhány versem is megjelent a lapban, az elsők közül, valami szerencsétlen módon már az akkoriak közül se a legsikerültebbek. Egyszer Fejtő recenzióval is megbízott, de ebbe a kis vállalkozásba mind a ketten belebuktunk. Ma már csak némi szégyenkezéssel tudok gondolni rá, hogy a később munkatáborban elpusztult Kőműves Imre Éjszakai árnyék című kötetéről miattam nem jelent meg végül is recenzió a Szép Szóban. Nyilván fiatalos maximalista fölénnyel közeledtem hozzá; jól emlékszem, Fejtőnek arról kellett meggyőznie, hogy nem minden költőn lehet baudelaire-i varázslatot számon kérni, de nem tudott rábírni elutasító bírálatom enyhítésére. Tizenhét éves voltam. Nem a józan mérlegelések korszakában. Kivált akkor gondoltam vissza keserűen kritikusi munkásságom e kudarcba fúlt kezdetére, mikor egyszer, sokkal később kezembe került a Nyugat egy 1937-es száma s benne Radnóti elismerő recenziója ugyanerről a kötetről. Hadd idézzem itt egy részletét, kései jóvátételül az azóta elfeledett Kőműves Imre mártír emlékének: „Fiatalos szépség és naiv báj jellemzi egész költészetét. Bátor játékosságában, témaválasztásában van valami, ami a 20-as évek franciáira emlékeztet.” Bizonyára Radnótinak volt igaza.

S mintha a Szép Szó szerkesztősége gyűjtőhelye lett volna a később mártírhalált halt fiatal íróknak. József Attilán kívül ott találkoztam először Hevesi Bandival, Forgács Antallal, Vető Miklóssal, Zsigmond Edével: az első kettő hősi, a másik kettő mártírhalált halt az antifasizmus különböző frontjain. A Szép Szó szelleme az irodalmon kívül sem tagadta meg magát.

Hadd idézzem fel végül a fasizmus még egy áldozatának alakját, akinek barátságát a Szép Szó szerkesztőségi estjeinek köszönhetem. Ez a rendkívüli műveltségű közgazdász és rettenthetetlen polemista mindemellett a költészetnek azok közé a „szerelmesei” közé tartozott, akiket García Lorca kívánt a költőknek. Közös rajongásunk különösen Füst Milán és William Blake versei iránt, mindaddig szorosan tartotta barátságunkat, amíg a munkaszolgálat széttartó, s őt, fájdalom, végleg elveszejtő útjai el nem választottak egymástól.

Ez K. Havas Géza volt.

„Mi?”

D. M.: – Ez a vers (költőjétől tudom) 1973-ban íródott, s ugyanebben az évben, a Petőfi-centenárium évében egyébként, jelent meg először, a Népszabadság hasábjain. Már a „külalakja”, tipográfiai elrendezése folytán is szokatlan és szabálytalan versnek tűnik, noha terjedelmét és közvetlen tartalmát: a nyár végi verandán könnyező Nagyapát festő zsánerképet tekintve akár klasszikus leíró költemény is lehetne, hiszen alig hatvan sorból áll, tehát pontosan olyan hosszú, mint Petőfi Sándornak a klasszikus lírai realizmus csillaga alatt született remeke, A Tiszánál, és a beléje foglalt „leírás”, hogy a klasszikus poétikák megállapítását idézzem, Somlyó György versében is „eszköz csupán valamely gondolati tartalom plasztikus megjelenítésére.” Miért érezzük mégis, már első tekintetre is szokatlannak és újszerűnek ezt a kompozíciót, amelynek nem hagyományos szerkezetét a benne megjelenő hagyományos elemek provokatív módon csak még jobban kihangsúlyozzák? Gondolom, éppen ezért; hogy tudniillik a hagyományos lírai gyakorlathoz képest sokféle, s heterogénnek vagy akár disszonánsnak is minősíthető réteg, metszet préselődik egyetlen versen belül egymásra. Matematikai hasonlattal élve úgy is mondhatnám, hogy egy jelenséghalmaz jelzésszerű leírása, megidézése ez a vers, amely azonban nem egyszerű jelenségeket fog szerkezete hálójába. A vers történetét: a nyári verandán görögdinnyét ebédelő család hirtelenül könnyekbe fúló idilljének a rajzát, és a vers líráját, amely a megidézés módjából árad (s ami az így képződött lírai közeg viaszába az érzékeny megfigyelés tűjével belekarcolt leírást a nyers való fölé emeli) egészen más viszonyba hozza egymással, mint ahogy ezt a hagyományos versbeszéd alapján megszokhattuk, miközben a lírának egyik örök kérdése hívta életre a verset (amelyre egyébként ősidők óta elsősorban a költőktől várják a választ azok az olvasók is, akik nem puszta élvezeti cikket látnak az irodalomban), hogy: mi a legfontosabb az életben? – De mielőtt a vers metszeteit s a metszetek újszerű kombinációit taglalni kezdenénk, a teljesebb megértés érdekében meg kell még említeni, hogy ez a vers egy ciklus nyitó darabja, s ennek a ciklusnak Regényrészletek a címe, mintha a vers költője ezzel a cikluscímmel meg akarta volna jelölni annak a külső-belső szituációnak az egyik koordinátáját, amiből a vers megszületett. Mi volt ez a szituáció?

S. Gy.: – Ha ezzel akarod kezdeni, beszélhetek neked erről az úgynevezett „szituációról”, az „élményről”, de csakis idézőjelben, csakis úgy, ha mindjárt hangsúlyozom, hogy egyetlen vers se születik egy élményből. Sem ez, sem A Tiszánál. Bármilyen végletesen hangozzék is, nem mondhatok kevesebbet, mint hogy minden vers a költő minden élményéből születik. Hát még ha – mint ez esetben – a vers a benne felrémlő életbeli esemény után harminc évvel íródik. Hiszen ha egy héttel vagy tíz évvel utána íródott volna, akkor ugyanaz az „élmény” és „esemény” (ne haragudj, de ezeket a szavakat kimondani se tudom a mindjárt megkérdőjelező idézőjel nélkül, olyan megközelítőlegesek) egészen másként formálódik meg benne újra, egészen más jelentésre használódik fel. Éppen azért, mert egyik esetben sem annak a „megírása” (újabb idézőjel) lenne, hanem azé a totalitásé, amiből minden mű keletkezik. Ennek a sokrétű és teljes életfolyamatnak a konkrét kiindulópontja ebben a versben valóban mégis szinte láthatóvá válik. Ha nem is olyasfajta lineáris leírás révén, mint A Tiszánál strófáiban. Ez a láthatóság azonban megtévesztő, inkább csak látszat. Eltakarja azokat a valóságosabb problémákat, amelyekből a vers valóban megszületett. De egyelőre maradjunk – ahogy kívánod – az „élménynél”. Ahhoz, ami a leírásból kiolvasható, egészen röviden, a következőket tehetem hozzá. Egy nyári napon, nagyapa házában ebédeltünk, a kertben. Abban a házban, ahol egész gyerekkoromat töltöttem, és később, Pestre költözésem után is minden nyarat – egészen addig, míg számomra nyarak egyáltalán léteztek (az első bevonulásomig). Nagyapa bádogos és vízvezeték-szerelő volt, innen azok a metaforák és utalások, amelyek vasra és bádogra, cinre és forrasztóra vonatkoznak. Tehát ebédeltünk, és már a vége felé tartottunk, a görögdinnyénél, amikor, sejtelmem sincs már, hogyan, ahogy az ilyen fordulatok történni szoktak, a családi idill a maga zárt keretei között családi tragédiává változott. Semmiképp sem tudom ma már rekonstruálni, hogyan, egyszerre felmerült valami vita a pénz körül, feltehetően (ezt csak most teszem fel utólag), apámmal kapcsolatban. Apám, akitől, miután négyéves koromban elvált anyámtól, távol éltem, életformájában és egész létezésmódjában diametrális ellentéte volt nagyapámnak. Ez a rendkívüli feszültség a nevelő nagyapa és a távoli apa között egész gyerekkorom meghatározó élménye. A lehető legszabályosabb és legkispolgáribb vidéki iparoskörnyezet – amelyben szakadatlanul kísért a távoli apa legendás (mert azzá váló) kósza bohémiája. Nagyapa, a maga rendkívüli tisztességében, óvakodott apámra közvetlenül rosszakat mondani – de azért azt a kiirthatatlan ellenérzést, amit az ő életformája, valamint ama tény iránt érzett, hogy apám elhagyta anyámat, a „gyerekkel” együtt, szakadatlanul éreztem. Bizonyára sosem ejtette ki előttem az „éhenkórász” szót, én mégis tudtam, hogy az én környezetemben a költőket – és köztük kiváltképpen apámat – ez a jelző határozza meg. Valami ilyen vonatkozásban hangozhatott el a pénz, a kispolgári létezésforma nagy fétise, ahogy ez azokban az idézetekben szerepel, amelyeket Marxtól beleszőttem a versbe. Erre éreztem úgy, hogy itt meg kell védenem valamit, nem tudtam pontosan, mit, önmagamat, és talán öntudatlanul vagy tudatosan is, apámat, mert az ilyen kérdésekben mindig őt éreztem megtámadva. És ezzel szegülhettem szembe. Bizonyára nem agresszíven – mert az agresszivitás mindig távol állt tőlem, gyerekkoromban kiváltképpen –, de mégiscsak el kellett mondanom a magamét –, és erre nagyapa, akit soha semmiféle érzékenykedésen, sőt semmiféle érzelemnyilvánításon nem kaptam rajta (épp ez tartott tőle mindig bizonyos távolságban) – elkezdett sírni. „Nagyapa sír” – amit aztán a versem refrénszerűen fel-felbukkanó szintagmája összefoglal – ez olyan döbbenetbe kergetett, amit valóban sohasem felejtettem el. Hogy nagyapát sírni látom az asztalnál – ez egyszerre, akármilyen homályosan is, a tragikus történelmi és filozófiai felismerésnek vagy sejtelemnek a szakadékáig taszított. Először láttam sírni nagyapát – s méghozzá valami olyasmi miatt, ami nem is közvetlenül őt érintette, és mégis az ő életének legmélyebb rétegét érintette –, éppen ez volt a számomra tisztázhatatlan, éppen ezért minden érzelmemet felkavaró „élmény”. – Ami a versből már egyáltalán nem látszik, de nagyon is benne van: később nagyon is sokszor láttam nagyapát sírni, vagy inkább pityeregni, öregkorában. Élete párja, nagyanyám elvesztése után egyszerre megöregedett, sírós – akkor is szemérmesen sírós – öregemberré vált, s nekem ilyenkor mindig az első sírás jutott eszembe. De benne van a versben, még mélyebbre rejtve, az is, hogy ez a kemény munkás férfi és ez a síróssá és munkátlanná vált öregember hetvenöt éves korában oly nyomtalanul tűnt el a semmibe előlem, abból a községből, ahol egész dolgos életét folttalan tisztességben leélte, mintha sose létezett volna. És később sokszor magam előtt láttam sírásban kivörösödött szemeit a deportálóvonat bűzös homályában pislákolni, a – remélem, csak ezt remélhetem – mielőbbi, talán még a megsemmisítőtáborba való érkezés előtti megsemmisüléséig.

D. M.: – Erre a vers hátteréből előderengő történetre vonatkozik a cikluscím: a Regényrészletek?

S. Gy.: – Erről már egyszer épp mi ketten beszéltünk, s beszélgetésünknek, azt hiszem, az volt a lényege, hogy a műfajok is halandók. Még inkább: szakadatlan metamorfózisban vannak. Most inkább, mint bármikor. Az irodalmi műfajokat ma leginkább az ozmózis állandó állapotában látom, amint éppen átáramlanak egymásba. Ezt a verset – és még néhány párját – azért neveztem „regényrészletnek”, mert itt éppen azzal kísérletezem, hogy a modern lírából tulajdonképpen leginkább kiiktatott módszert, az elbeszélést alkalmazom: tehát valami olyasmiből indulok ki, ami a műfajok elkülönültségének korában, eleve a regény vagy a novella irányába indított volna el. A motívum tehát egy bármilyen klasszikus elbeszélőforma motívuma lehetne, a feldolgozás módja azonban verssé alakítja, ám ebben a verssé alakított formájában minden további nélkül áttehető volna egy modern elbeszélésbe: „részlete” lehetne egy modern regénynek. Korunkban ez a regény és költemény, próza és vers folytonosan egymásba áramló dialektikája, szinte matematikailag felállítható egyenlete.

D. M.: – Én azt éreztem, hogy ez a megjegyzés tulajdonképpen annak az érzésnek a fölkeltésére szolgál az olvasóban, hogy úgy élje át ezt a verset, mintha egy nemlétező regényből került volna a kezébe egy megvalósult, megírt epizód – egy kitépett lap. Ezt aztán kedve és képzelete szerint kiegészítheti…

S. Gy.: – …ne haragudj, hogy közbevágok – majd folytatod ezt a mondatot. Csak azt akartam mondani, hogy a modern regény igen gyakran a verssé sűrűsödött elbeszélésmóddal dolgozik, szinte csupa kitépett lapból áll, amelyek egy klasszikus regényben is szerepelhetnének, noha más lapok társaságában…

D. M.: – … hát … kivéve azokat a modern regényeket, amelyek keményen meg vannak komponálva, és határozottan be vannak fejezve.

S. Gy.: – Bocsáss meg, megkomponálva ezek is megvannak, csak más kompozíciós elvek és módszerek alapján. Sőt még azt is megkockáztathatnám, hogy a XX. századi regény éppen megkomponáltabb voltában különbözik a XIX. századi nagy realista regénytől, éppen ebben közeledik leginkább a vershez.

D. M.: – Nos, én sem akartam mást mondani iménti megjegyzésemmel, csupán figyelmeztetni szerettem volna arra a – már-már nem is esztétikai, mint inkább lélektani – törvényszerűségre, vagy ha tetszik: hatásmechanizmusra, hogy a töredéknek mint formának mindig megvan a maga a priori lírai holdudvara. A tudatosan kiszámított töredékesség a líra és epika törésvonala; a nyers anyagot, a nyers valóságot szinte észrevétlenül arra a lírai mélyáramra helyezi, amelyet formájával kivált az emberből. Mondok erre egy prózai példát: Camus Közöny-ében Mersault a börtöncellájában talál egy régi újságfoszlányt, „a szalmazsák és az ágydeszka közé” szorulva, amely néhány sorban elmond egy régi történetet a szülőföldjére huszonöt év múltán visszatérő, elveszettnek hitt fiúról, akit fogadós szülei természetesen nem ismernek föl, csak azt látják, hogy ez az idegen nagyon gazdag, s hogy pénzét megszerezzék, az éjszaka folyamán meggyilkolják. Emlékszel erre az epizódra?

S. Gy.: – Homályosan.

D. M.: – Nohát ezt az egész históriát Mersault, a regény főszereplője (hősnek nem merném nevezni) – mint megjegyzi – „több ezerszer” elolvasta, azért, mert „egyfelől valószínűtlen volt, másfelől egészen természetes”, tehát úgy hatott rá, akárcsak a regény olvasóira, mint egy görög végzetdráma sűrítménye, amelyben az istenek érvényesítik a kifürkészhetetlen emberi sors képében akaratukat. Katarzist kiváltó történettöredék ez, amelyről a filológusok és kritikusok kiderítették, hogy egy szabályosan kidogozott s már csak emiatt is elviselhetetlenül pocsék, s tökéletesen elfeledett vadromantikus rémdrámából kivonatolta Camus. De hát micsoda metamorfózison megy keresztül egy másik emberi történet, egy másik szituáció erőterében! Ugyanez a modern lírában is bekövetkezik, valahányszor a vers hálója sikeresen fog össze heterogén elemeket, rétegeket, amelyek közt nyugodtan szerepelhet olyan motívum is, amit önmagában vagy más formában esetleg silány vagy banális, giccses anyagnak éreznénk. Hogy a te versedhez térjek vissza: például – mint te magad jellemezted – a kispolgári mentalitásnak ez a kendőzetlen megnyilvánulása, amit azonban az tesz mégis döbbenetessé, hogy nagyapád, aki váratlanul sírva fakad, mint akinek a szíve közepébe találtak, vasember, aki korábban, környezete szemében sebezhetetlennek látszott.

S. Gy.: – Így van, ez mutatja a dolognak mélyen egzisztenciális voltát. Éppen azt, amit a két Marx-idézet bevezetésével dokumentál a vers. Egy szóval visszatérnék arra, amit a halmazról mondtál. Mert ez nagyon is lényegére tapint a modern verskompozíciónak vagy azoknak, amelyekhez ez a vers is tartozik. Megtisztelő módon A Tiszánál leírását említetted. Valóban, a költészet nagy fordulata egy ilyen összevetésben pontosan kitapintható. Petőfi verse – bármilyen szimbolikus is, bármennyire leírása mögött hordja is igazi értelmét – ezt az értelmet mégis a látvány és esemény klasszikus tér- és időbeli koordinátái közé helyezi el: a lineáris időbe és a háromdimenziós térbe. Az én versemben az eseménynek mindig ugyanabban a pillanatában vagyunk. Mindig a verandán ülünk és nagyapa mindig sír. Éppen ezért ebben a nem hagyományos versalakzatban egy nagyon is hagyományos versalakító módszerrel élek: a refrénnel. Több refrénnel is, a refrének interferenciájával, valójában éppen ez a vers fő szervező eleme. A mi? kérdés, amely nemcsak címe, kulcsszava is a versnek; a nagyapa sír, az életben a legfontosabb, az ironikusan visszatérített hasonlat a dinnyegerezddel – ugyanazt a szerepet tölti be, amit egy refrénes XIX. századi versben, akár Petőfi számos refrénes versében.

D. M.: – Igen, A Tiszánál „egynemű halmaz”, ha szabad ezt a kifejezést még egyszer használnom, amely a Tisza ezer és ezer áradásának az élményét, képét egyetlen hatalmas metaforává növeszti. A te versed viszont különböző élmény- és gondolati rétegeket illeszt egymáshoz, még olyanokat is, amelyek tulajdonaképpen kívül esnek az intonált anyagon, de a modern magyar költészet egyik jelentős és legendás alakjának: apádnak az említése révén reminiszcenciaként érvényesülnek, s amelyek (én legalábbis kihallani vélem őket) annak a korszaknak a költői gyakorlatára utalnak, amelybe Somlyó Zoltán is beletartozott. Az egyik: maga a szituáció, a nyár végi, kora őszi reggeli, illetőleg ebéd a kertben, a verandán, ahol ott reggelizhetne Esti Kornél is, s aminek az élményéből Kosztolányi egyik legcsudásabb versét írta. A másik: amikor a vers azt mondja: „mintha a vas könnyeket ejtene”, és „Nagyapa a forrasztóvasat is meg tudja könnyeztetni nagy ezüst könnycseppeket hullajt vele a bádogra” – akkor én ebből József Attila Eszméletének néhány, egész költészetére jellemző képét is kihallani vélem. („Hallottam sírni a vasat, / hallottam az esőt nevetni. / Láttam, hogy a múlt meghasadt / s csak képzetet lehet feledni.”) S ha ez így van, akkor a tragédiába forduló zsánerkép, a kispolgári mentalitás, a Marx-idézetek és a József Attila-reminiszcencia: a sokat emlegetett heterogén rétegek rejtett összetartozása igazolódik a vers erőterében.

S. Gy.: – Bizonyára igazad van, ha én ezekre a reminiszcenciákra nem gondoltam is, sőt annál inkább igazad van. És mindez nagyon egybeesik azzal, amit a költészetről alapvetően gondolok. A költészet vagy bármilyen művészet mindig csak az előtte járó folyamatok minél teljesebb feldolgozásával lehet igazán új, vagyis a folyamat továbbfolytatása. Minél „modernebb” valami (még ezt a szót is idézőjelben kell használnom), annál kevésbé mondhat le mindarról, sőt mindannak a tudatáról, ami megelőzte, amire épül, úgyhogy önmagában fel- és átdolgozza. Most megjelent könyvemnek (Philoktétész sebe), amely éppen a modern költészet szerkezetét próbálja kitapintani, éppen ez az egyik fő mondanivalója. Visszatérve a szóban forgó versre: azokon a konkrét hatásokon kívül, amiket említesz, mint amik belejátszhattak a vers motívumrendszerébe, s a refrénhasználaton kívül, amit már említettem, az egész vers fő démiurgosza is egy klasszikus „alaksejtelem”. Tipográfiai formájából, amely egy oldalról nagyon is szokatlannak látszik, másik oldalról nagyon is régtől fogva megszokott alak bontakozik ki: azé az ókorra visszamenő klasszikus költői formáé, amely nélkül ez a modern forma sose jött volna létre. A verset először valóban disztichonokban akartam megírni, a hexameter hosszabb és a pentameter rövidebb (tehát a hagyomány szerint tipográfiailag eggyel „beütött”) sorainak váltakozásával. Azért is, mert ez az egyik hagyományos lírai, lírán beüli „műfaj” a klasszikus elégia alakja. De ezt az elégiát mégsem lehetett a klasszikus metrika megkövetelte folyamatos előadásmódján „elénekelni”. A vers egyetlen mondatát – amely a mondat grammatikailag megadható formájából minduntalan kibújik, sose fejeződik be és mindig újrakezdődik – csak egy adott metrika és adott grammatika ellenében lehetett megvalósítani. De azért valahogyan szólni kell mögötte ennek a klasszikus metrikának és grammatikának is. Aki jól olvassa, az hallja is mögötte.

D. M.: – S hallja azt is, hogy nemcsak minden személyes élményed van benne ebben a versben, hanem miden kulturális, szellemi élményed is.

S. Gy.: – Azok éppolyan személyes élményeim. De erről már annyiszor beszéltem… Nem ismerek hamisabb valóságdistinkciót, mint amely szerint a bádog és a forrasztóvas a „valósághoz” tartozik, a nyelv és a verselés nem.

D. M.: – Hiszen ennek a versbe foglalt heterogén halmaznak is egy szellemi élmény az összetartó elektromágnese: a Marxból idézett gondolat, amely, kell-e mondjam, a legbrutálisabb valóság szubsztrátuma, amely általánosítva fejezi ki ugyanazt, amit versednek az örök jelen idő pillanatába merevített állóképe ábrázol – a modern ember társadalmi létének alapkérdését. De talán helyesebb volna úgy mondanom: alapellentmondását. Mert talán nagyapád is ugyanezt gondolta, hogy nem a pénz a legfontosabb dolog a világon, de hát ő – mint a vers ki is mondja – ezt nem tudta másképp kifejezni…

S. Gy.: – …van, aki tudta. Marx például.

D. M.: – Mondhatom-e tehát, hogy a vers az eldologiasodás tényét is kifejezi?

S. Gy.: – Hát ha mindenképpen így akarod nevezni…

D. M.: – Csak egy ellentét kimutatása kedvéért, amely a versben lírai effektust okoz, noha természete szerint hangsúlyozottan antilírai… A vers ugyanis, egyik vetületében mintha drasztikus illusztrációja volna a két Marx-idézetnek, holott ezek önmagukban is olyanok, hogy föl lehetne őket transzparensekre festeni, és alattuk fölvonulni. De hát a halott szociológiai szövegigazsága olyan életteljes és tragikus emberi pillanatban érvényesül, amely a szemlélőben, a vers olvasójában éppenséggel nem szociológiai vagy társadalomfilozófiai gondolatokat ébreszt, hanem kifejezetten lírai emóciókat. Éppen a kontraszthatás révén.

S. Gy.: – Ez nyilvánvaló igazság. De csak akkor, ha megengeded, hogy egy helyen kiigazítsalak. Nem hiszem, hogy a szociológiai szöveg „halott szöveg”. Nem szeretem az „elméletinek” és a „szemléletesnek” ezt a fajta szembeállítását. Mind a kettő élő (lehet, ha az), csak más a létezésmódja. Korunk gondolkodásában meg éppen hasonló átmenetekben létezik ez a kettő is, mint amit a műfajokról mondtam az előbb. Kiderül, hogy a legegzaktabb tudások nem közölhetők szemléleti módon (például a fizikában) – és a költészet is rég megszűnt mindenestül csak szemléleti szinten maradni. A költészet manapság magában hordozza a saját elméletét is – mint ahogy az elmélet is a maga költészetét. És egyik a másikhoz fordul önmaga kiteljesedéséért. Az idézés különben ugyancsak az elmélettől átvett modern vívmánya a költészetnek. Nyitottságának egyik eszköze. S hogy – horribile dictu – még lábjegyzetet is lehet fűzni a vershez…

D. M.: – Beszélgetésünk elején azt mondottad, hogy minden vers a költő minden élményéből születik, s éppen ez az oka annak, hogy ugyanazt az „élményt” másként írja meg a költő tíz héttel, mint tíz esztendővel később. Én is úgy gondolom, hogy az élmény mellett a keltezés időpontja is benne van – ugyanez okból – valamiképpen minden jó versben mint „tartalmi” elem, mint szín, mint effektus, mint atmoszférikus korlenyomat legalább – mint végső nézőpont, ahonnét még egyszer szemügyre veszi és jelentését tudatosítva végső formájába rendezi a távolban lévő élményt költője. Ezért nem érzem jogosulatlannak a kérdést, hogy: szerinted mi a hetvenes évekbeli elem versedben, amely már harmincesztendőnyi távolságra lévő élményt zár bele a vers „üveggolyójába” (hogy József Attilával szóljak) – ironikusan és megindultan és tudományosan is megmagyarázva, hogy mit is látunk ebben az üveggolyóban?

S. Gy.: – Ez a kérdés már inkább a kritikának és a befogadásnak a kérdése. Nem a szerzőé – hacsak nem tud annyira „elidegenedni” a saját versétől, hogy annak már nem szerzője, hanem olvasója. A vers a hetvenes években íródott – egy részében tehát óhatatlanul a hetvenes éveket fejezi ki. Ez olyan, mint az egyszeregy. De ezzel az egyszereggyel azért nagyon óvatosan kell számolni. Épp most vettem részt Zágrábban egy nemzetközi konferencián, amelynek tárgya „a hetvenes évek irodalma” volt. Felszólalásom egyetlen pontja az volt, hogy felhívjam a figyelmet rá, milyen óvatosan és mekkora fenntartással kell kezelni az ilyen kérdésfeltevéseket. Mi mindenből nem ismernek magukra az ilyen meg ilyen évek, ami ezekben az években születik! Minden korban. Nyilván tehát a mienkben is. De mondom, erről különben is a szerző a legilletéktelenebb nyilatkozni.

D. M.:– Nekem az az érzésem, hagy talán az a hetvenes évek hozadéka, amit Tandori Dezső írt rólad, hogy költészeted „egy szintézisből visszavetülő analízis”. Ez a gesztus elemzi ezen a versen belül is a különböző, heterogénnak is minősíthető metszetek, rétegek szintézisét, méghozzá a természettudományos kísérletekre jellemző egzaktsággal demonstrálja, hogyan forr össze a líra kötőanyagában az elmélet (Marx) és az élet (a síró nagyapa élete). A kísérlet szót egyébként nem véletlenül használom. Pályád során ugyanis a költői kifejezésnek nagyon sok lehetőségével kísérleteztél és kísérletezel – kiváltképpen az utóbbi két évtizedben. Hogy csak néhány jellegzetes példát említsek: írtál nagy művészelődök arcképcsarnokát megfestő szonetteket, tehát egy veretesen klasszikus forma lombikjában próbáltad lepárolni idegen életművek jelentését, „üzenetét”, majdhogynem egy-egy lehetséges esszé felismeréseit. A Mesék sorozatában egyfajta (Európa-szerte általános) prózavers formát honosítottál meg; de vannak lettrista verseid is és így tovább. Lehetséges-e, hogy éppen ez a kísérletező nyughatatlanság tette számodra lehetővé, hogy egy társadalomfilozófiai transzparensigazság köré strukturálva a jelenségek halmazát, voltaképpen egy újklasszikus versalakzat-sejtelemhez jussál el?

S. Gy.: – Én nem eleve elhatározott szándékkal lettem „kísérletező költő”. Hanem… Így történik velem. Valószínűleg nem gazdagságból, inkább szegénységből fakad ez a kényszer. Picasso azt mondja, hogy ő „nem keres, hanem talál”. Vannak aztán, akiknek találniuk sem kell, eleve adott számukra az, ami – ők. És persze olyanok is vannak, akik folyton keresnek – és sohasem találnak. Nem tudom, hová soroljam magam. De e folytonos változási kényszer mögött leginkább, azt hiszem, az identitás modern drámája működik. Nagyapa sírása mint a megszerzett identitás hirtelen felismerésének pillanata él bennem. És e versnek előbbi verseimen (és kísérleteimen) alapuló új módszere ugyancsak az identitás megszerzésének egyik kísérlete.

D. M.: – Érdekes, hogy ennek az ízig-vérig modern versnek a modernsége nem volna jellemezhető kellőképpen, ha a kritika csupán a manapság oly divatos (mert modernnek hitt) „closed reading” módszerével nyúlnánk hozzá, tehát csak azt vennénk figyelembe, ami közvetlen a vers szövetére tapad, s nem vennénk tudomásul azokat a személyes, társadalmi és történelmi reminiszcenciákat, amelyek hangszerelik, továbbá azokat az effektusolzat, amelyek nem közvetlenül a vers elemeiből, motívumaiból támadnak, hanem ezek kombinációiból. (Mindezt jóleső érzéssel állapítom meg.)

S. Gy.: – Sosem gondoltam azt, hogy a strukturális elemzés szélsőségesen túlhajtott és kizárólagossá tett válfaja igazán meg tudná magyarázni a költészetet; bár a legszélsőségesebb válfaja is meg tud belőle valami olyat magyarázni, amit a régi irodalomtörténeti vagy irodalomtudományi módszerek sem tudtak. Egyébként mindenestül semmi sem tudja megmagyarázni. És még részlegesen is csak minél több módszer együttes használata tudja. Minél több módszeré. A kritikában épp ezért a lehető legkomplexebb módszerek híve vagyok. Ilyesmire tettem kísérletet már említett poétikámban, a Philoktétész sebében. Octavio Paznak van egy számomra igen fontos aforizmája, amely azt mondja, hogy a költészet sosem érthetetlen, csak megmagyarázhatatlan. És valóban: ez a distinkció „érthetetlen” és „megmagyarázhatatlan”, vagy fordítva: „érthető” és „magyarázható” között az egyik első axiómája lehetne minden művészi alkotás megközelítésének. Ha a költészet teljesen magyarázható volna, nem volna rá szükség. Érthetőnek viszont – természetesen az egyéni megértési készség szinte végtelen skálájának valamelyik fokán – mindig érthető.

D. M.: – Versed, amelyről beszéltünk, már a címében kérdéssel kezdődik és kérdéssel ér véget. Miért?

S. Gy.: – Miért? Éppen azért, amiért te is ezzel a kérdéssel fejezed be ezt a beszélgetést. Ennek a versnek nemcsak a címe kérdés, az egész vers egyetlen kérdés. És kérdéses az is, nem minden költemény elsősorban kérdés-e? (Persze, ez a „minden”, bármire alkalmazzuk, mindig téves, mert semmi sincs, ami mindenre érvényes volna.) De kétségtelen, hogy a költészetnek egyre inkább előtérbe kerül ez az oldala. Az egyetlen dolog, amit erre a beszélgetésre készen hoztam magammal, egy idézet egy nálunk ismeretlen mai francia költőtől, Edmond Jabès-től. Jabès különös költő – nálunk nem is igen neveznék annak, mert szinte teljes életműve próza, de olyan próza, amit nálunk prózának se neveznének. A Kérdések Könyve négy kötetének utolsó lapján az utolsó mondat így hangzik: „Számunkra, a válság tetőfokán, az volt a legfontosabb, hogy megőrizzük a kérdést.” Tehát, hogy el ne veszítsük nemcsak a költészet, hanem a világ és önmagunk megismerésének alaphelyzetét. A gyermeki állapotot, amelynek teljes intellektuális erőfeszítése a kérdezésre fordítódik. A létezésre, úgy látszik, nemcsak a gyereknek, legfőbb válaszunk a minden újabb választ mindig újra követő kérdés. Szemben azzal, amikor biztos és magabiztos válaszainkkal elfojtjuk a bennünk folytonosan felmerülő gyermeki, költői, vagyis alapvető kérdéseket.

Variációk egy régi mondatra

Emlékszem, tizenöt-tizenhat éves koromban olyan felnőttnek éreztem magam, amilyennek, azt hiszem, azóta se. Olvastam már jó néhányat a világirodalom „nagy regényei” közül, s ezeknél is nagyobb izgalommal a Filozófiai Írók Tára néhány kötetét, pontosabban akkor még csak kettőt: Sebestyén Károly válogatását a Szókratész előtti görög gondolkodókból és Giordano Bruno dialógusait az Egyről, a Sokról és a Végtelenről. A világ, az én világom megértését illetően azonban a legtöbbet – s ez aláhúzza a kortárs olvasmányok és események különleges szerepét szellemi fejlődésünkben – egy nyilas hetilap véletlenül a kezembe került cikkének köszönhetek, amely Hitler nagy beszédét ismertette lelkes kommentárok kíséretében, abban is egy mondatnak, amely – tréfa és túlzás nélkül – talán kiinduló pontja világnézetem fejlődésének. Ezzel érkeztem meg a múlt tetteiben, gondolataiban, meséiben tett veszélytelen kalandozásaim közül saját korom veszélyes valóságába.

Úgy látszik, a Háború és békéből megismert történelmi-politikai bonyodalmak és háborús iszonyatok, valamint az a tény, hogy a regényes mintaképnek érzett Jordanus barátot (akiről egyébként húsz évvel később római szobra láttán írt versem minden bizonnyal főként e gyermekkori olvasmányemlékemből fakadt) őszinte és szenvedélyes tudományos kutatásaiért, az egységről, a számról és az alakról szóló izgalmas fejtegetéseiért más emberek képesek voltak ép ésszel elevenen megégetni – mindez úgy látszik, nem értette meg velem az emberi történelem napjainkig tartó folyamatából azt, amit egyetlen hitleri mondat egyszer s mindenkorra megértetett velem: „Többre becsülöm egy mecklenburgi parasztfiú hátulját, mint Einstein fejét.” Valóban remek mondat, egyike azoknak a ritka találatoknak, amelyeknek sikerül néhány szóba belesűríteniük szerzőjük teljes gondolatvilágát, sőt megjelölniük e gondolatvilágból születendő tettek egész sorozatát. Elismerést érdemlő mondat: kilenc szavában ott a nácizmus szinte teljes ideológiája, a népre hivatkozó demagógia, amely mögött az ember mélységes megvetése rejlik, a teljes emberi kultúra megtiprása, mely a faji felsőbbrendűség szörnyábrándjával álcázza magát. Örvény-mondat, mely alatt már jó előre ott tátong a tömegsírok meszes ingoványa. Félelmetes teherbírású és rugalmasságú mondat, mint azok a szintetikus anyagok, amelyek önmaguk sok százszorosára tudnak tágulni: egy egész világpusztítás irdatlan terve belefér.

E mondat olvasásától számíthatom felnőttségem kezdetét. Ezzel megérkeztem saját koromhoz. S ahhoz a felismeréshez, hogy a „történelmi” Giordano Bruno története is egy valahai jelen; s a magam kora is történelem.

Az, hogy nem háromszáz éve Rómában, nem is százhúsz évvel ezelőtt a Berezinán, hanem az én közvetlen közelemben is le lehet írni, ki lehet nyomtatni, meg lehet vásárolni, el lehet olvasni, olybá lehet venni, mint ami létezik, ilyen gyerekésszel is világosan megítélhető, égbekiáltóan aljas ostobaságot, hogy számításba lehet és kell venni életünket meghatározó tényezőként olyasmit, aminek képtelenségét – úgy érzi az ép ész – bizonyítani se kell, oly nyilvánvaló, teljesen felborította eddigi világképemet. Arra a döbbenetes tényre ébresztett, hogy a világot nem az értelem kormányozza, és arra a mindennél előbb való feladatra, hogy nincs főbb tennivalónk e földön, mint elősegíteni, hogy ami a világot kormányozza, az értelem legyen.

Szellemi szövetségesek után immár e feladat szempontjából néztem. Így találtam rá – többek között és csak úgy sommásan – a „franciákra”. S ez megint csak egész további szellemi fejlődésemre elhatározó lett.

Mindez arról jut eszembe, hogy a napokban mélységes fájdalommal döbbentem rá: egy hozzám hasonlóan szellemi érdeklődésű tizenöt-tizenhat éves fiút ma a franciaországi hírek, tettek és mondatok tehetnek ily módon felnőtté. S a szívem összeszorul.

S nem is csak a „szennyes” algériai háborúról és még szennyesebb afrikai vérengzésekről szóló hírek. Tudom tapasztalatból is, az ilyen, mégoly megdöbbentő, de teljességgel „politikai” események sokszor kevéssé jutnak el a szellem varázsától frissen érintett serdülő fiúk eszméletéig. Nem, a hírek a francia művelődés évszázadaitól legjobban megszentelt helyről is érkeznek, s éppen arról a pontról, amelyet hajlamos voltam magam is olykor kissé a világ közepének érezni.

Múlt nyáron Párizsban a Luxembourg-kert felől a Szajna felé igyekezvén, megálltam egy percre egy lépésnyire e „világ közepétől”, a rue Bonaparte 42. sz. ház előtt, rézsút szemben azzal a hellyel, ahol Párizs legrégibb temploma, a Saint-Germain-des-Près-i apátság és legújabb műemléke, Picasso Apollinaire-szobra áll. Álltam a rue Bonaparte 42. előtt, felnéztem az ablakokra, amelyek mögött Jean-Paul Sartre fáradhatatlan elméje működik.

Az utóbbi hetek során, nyomomban, mások is megálltak a Bonaparte utcán. Valószínűleg nem a ragyogó déli napsütésben. Inkább éjszakának idején. S nem azért, hogy tiszteletük és megbecsülésük láthatatlan adóját leróják, hanem hogy gyilkos kezük nagyon is hatásosnak kívánt jelét lopva rajta hagyják a falon.

A francia rendőrség mindeddig nem találta meg s nem tartóztatta le a merénylőket (mint ahogy a több száz további merénylet elkövetőit se nagyon). S nem is nagy erőfeszítést fejt ki e téren.

De mostanában mások is megállnak a Bonaparte utca 42. előtt. Gyakorta és nem egyedül. A francia szellem ősz nagyságai, világhírű művészek mennek ki az utcára, mint a kisdiákok, és nyomukban a diákok névtelen tömegei. Akik sokra becsülik a maguk és mások fejét. De nem becsülik le a plasztikbombákat ragasztó kezek s a mögöttük álló hatalmak erejét sem. Azért írom sebtében ezt a pár sort, hogy egy pillanatra magamat is ott érezzem a Bonaparte utcai tüntetők között.

Meg azért, hogyha szerencsére magyarul már egyetlen fiatalember sem olvashat olyan kinyomtatott szót, amely a banditák bombáját többre becsüli Sartre fejénél, minél több olyan szót olvashasson, amely idejekorán megérteti vele, hogy a Giordano Brunóktól és Bellarmin bíborosoktól egyenes vonalat lehet húzni a Sartre-okig s a plasztikőrökig – s azokig is, akik nem fogják el ez utóbbiakat, és nem tiltakoznak ellenük.

Sartre szerencsére nem esett áldozatul az ismételt bombamerényleteknek. De veszedelmes lenne levonni ebből a költőien kínálkozó következtetést: íme a szellemen nem győzhet a plasztikbomba. Még veszedelmesebb lenne azonban az ellenkezője: belenyugodni abba, hogy a bomba fölött úgysem győzhet a szellem. Csakis az emberi értelem győzhet az új és új barbárság felett. De nem az a szellem, amely a maga szellemvoltában látja sérthetetlenségének biztosítékát. Csak a harcos értelem. Amely küzd azért, hogy az emberi agy, az anyag e legmagasabbrendű földi megvalósulása becsesebb legyen előttünk minden egyéb testrésznél.

Lapok az Ómega-füzetből

A felszabadulásról

Prognosztikon

Párizs

Levél Párizsról barátaimnak

Párizsban ezer emlék, olvasmányok és élő szavak, hamis és megbízható értesülések, s mindenekelőtt az előre feltorlódott képzelet málhájával száll le az ember a vonatról. Legjobb lenne, ha mindjárt a pályaudvaron végleg lerakhatná őket az ember a Consigne-be, hogy azzal a gyanútlansággal tehesse meg első lépteit e városban, amelyet minden igazán jelentős dolog megismerése megkíván.

A képzelet! Ó, a képzelet a lehetetlenségig csigázza a valóságot, de ugyanakkor nem képes felérni a valóság roppant lehetőségeit! Tudtam, hogy Párizs is „csak egy város” – mégis azt vártam, hogy minden része, legkisebb darab aszfaltja is őriz valamit abból a rejtelmes sugárzásból, amely megkülönbözteti minden más aszfalttól. Mekkora csalódás! De tudtam azt is, hogy Párizs a „művészetek anyja”, a szellem eleven központja. S mégis, ezek a szavak milyen sápadtnak, üresnek tűnnek annak a kifejezésére, ami itt fogad. Mekkora meglepetés!

Aki Párizsba érkezik, egyszerre belép az emberi szellem szikrázó műhelyébe, nem képletesen, hanem szakadatlanul érzékelhető valóságban, mint mikor egy nagy művész dolgozószobájába lépünk be. Szünet nélkül azt az áhítatot érzem, amit még gyerekfővel, mikor először léphettem át Füst Milán és Babits Mihály otthonának küszöbét.

Ugyanaz a hatalmas és ugyanakkor kedves atmoszféra fogad, egyszerre meghitt és lenyűgöző. Itt egyszerre a művészet genezisénél találja magát az ember, mindig mintha a félig kész költemény korlátlan varázsában lebegne. Nem a legszebb, vagy a legnagyobb, vagy a legkedvesebb ez a város: páratlan képződmény, ahol az élet egyfajta teljességig ért, nem kényszeríti „magasabb” tájakra szállni magából a művészetet: teljes valóját feltárja előtte, és magára képes ölteni annak leghatalmasabb és legbűvösebb arányait. A könyvek, lapok, színházak, előadások, galériák, múzeumok, iskolák, akadémiák és emlékművek valóban úgy hálózzák be a várost, mint a folyton működő szervek és eleven erek, oly ősi természetességgel, mint a mindenütt keresztül-kasul kanyargó Szajna, egyetlen részt se hagyva, amelyet ne táplálnának pezsgő nedveikkel, s amelyből ne táplálkoznának szüntelenül maguk is. Itt minden utcasarkon a művészettel találkozunk, és művészetben, képben, könyvben, szóban, szoborban mindjárt viszontlátunk minden utcasarkot.

A művészet itt mindenkié, s mindenkihez szól, s ugyanakkor mindenkit és mindent fel is szív magába: senkit sem hagy kielégítetlenül, semmit se hagy kiaknázatlanul. A művészek szorgosabbak a legszorgosabb hivatalnoknál; tudják, hogy az egész élet rájuk vár, tollukra és szavukra és ecsetjükre, mintha csak értük történne minden, ami történik; semmit sem szabad kifelejteniük. Mert azt még jobban tudják, hogy végeredményben ők vannak az életért. A kép s a tükör így sokszorozza, így világítja egymást szakadatlanul az időben.

A nép, a közönség, az emberek pedig tudják, vagy tudni látszanak, hogy nincs kivétel, minden tettük fennmarad művészeik kíméletlen szorgalmában; s mintha ehhez is tartanák magukat. Ez az öntudatlan állandó mérték rendezi életüket. Kicsit mindig úgy cselekszenek, vigyázva szavaikra és tartásukra, hogy azonnal felelniük is kell azokért, nem, nem a túlvilági bíró, hanem önnön tükrük előtt, amelyet szüntelenül foncsoroznak elébük. Egy szemmel mindig a változatlanra tekintve teszik mindig változó dolgaikat, mindig a megfogalmazás és véglegesség fényében. S mi más a kultúra, ha nem egy közösségnek ez a tudata?

Ez adja e város életének, forgalmának és tárgyainak, utcáinak és embereinek azt az utánozhatatlan bájt és fenséget, tisztaságot és kedvességet, biztosságot és bűvöletet, melyet annyian csodáltak, annyian csodálunk – s amelyet hadd köszönjek meg, „a két part annyi vándora”, a város annyi „megtűrt és édesen borongó vendége” után, ifjú befogadottja, itt a Quai de Montebello egy kis teraszán, szemben a Notre-Dame óriás rozettájával.

Téli jegyzetek Párizsból

Vidéki gyerek voltam, s még a villamos is csudálatos játékszernek tűnt először, és az éjszaka kivilágított utcák… És sose felejtem el nyolcéves koromban első villamosutamat éjszaka a Margit-hídon: azt hittem, nekem világították ki az egészet. Földalattin akkor ültem, mikor apám először vitt ki az Angol Parkba, s hazafelé jövet a Ligetben fölültünk rá. Az egész olyan csodálatos volt és annyi különös és gyönyörűséges masinán ültünk: a földalattit is a mesevilág folytatásának, egy másik ilyen masinának éreztem, s azonnal a dodzsem, a hippodrom, a szellemvonat, a kisvasút és a csodacsónak mellé jelöltem ki a helyét. Azóta is valahányszor földalattira ülök, sosem hagy el az a kellemes érzés, amit a játék ad az embernek, sehogy sem tudom „közlekedési eszköznek” tekinteni. S aztán jött a párizsi metró! De hát ez már igazán egy gigászi játékvasút! Alagúttal, folyosókkal, fordulókkal, korlátokkal, önmaguktól csukódó ajtókkal, mozgólépcsővel, felvonókkal, hidakkal, felül- és aluljárókkal, nyilakkal, feliratokkal, jelzésekkel, és naponta új színekben virító plakátokkal, térképekkel, váltókkal és automatákkal. Már az utcán járva feléd csap e forró földalatti forgalom lehelete, a hidegben egy jótékony meleg hullám, mely fölfele száll. A járdába illesztett rácson keresztül lélegzik a metró. Cserébe a dús és gyógyító vizekért, melyeket áraszt magából a föld, az ember a földbe fúrta a maga forró forrásait, hadd szeljék át zsongó és lüktető, szakadatlan sugarukkal a néma mélységeket. S az állomások! Egyszer külön baedekert fogok írni róluk; azokról, melyeket mindennap megjártam s azokról, hová csak egyszer véletlenül vetődtem el, s úgy élnek bennem, mint egy elsüllyedt világ emlékei; a folyton-folyvást zsúfoltakról, melyek roppant tüdőkként lélegzik ki és be az embertömeget, ütemes lüktetéssel; azokról, melyeken egy-egy ember ácsorog, mint elhagyott vidéki állomásokon, ahol muskátli virít az állomásfőnök ablakában; azokról a szomorúakról, melyek már betöltötték hivatásukat, s immár megállás nélkül robog át rajtuk a nagy szerelvény; az utas csak épp hogy elolvassa futtában a fehér csempékbe kéken illeszkedő betűket, csak épp meghallja azt a kongást, melyet a kiszélesedő alagút üres terei zúgnak. Cluny, Rennes, Pasteur – kapja el rohantában az ember, mint egy segélykiáltást valami elhagyott szigetről… Azután írnék azokról, amelyeknek padjain alusznak éjszaka azok, akiknek nem jut egyéb melegség, mint a kivájt földé: se ágy, se szerelem; azokról, amelyeknél ki kell jönni a föld alól, ha át akar szállni az ember, azután újból le a föld alá, egy harmadik vonalért, s a lépcsők valóságos bujósdit játszva buknak ki és tűnnek el a mélyben. Ha Barbès-Rochechouart-nál át akarsz szállni a fejedelmi nevű Dauphiné felé, egy lépcsőn kibukkansz a föld fölé, s egyszerre a sínek is kibuknak veled együtt, s a mélyből egyszerre óriás kígyóként feltekeregnek, ormótlan tartóoszlopok sorára kúsznak, s ott boldogan kinyújtóznak végre a házak fölött a magasban; fémbőrük messzire ragyogva kanyarog, mintha az egész város fölött járnák táncukat. A Ligne de Sceau meg, ez a kivételes járat, ahol kiszállásnál fel kell mutatni a jegyet, a diákvároson, a Cité Universitaire-en túl egyszerre csak kilép földalatti játékvilágából, és komoly, igazi vonatként folytatja útját tovább a föld fölött, már igazi föld fölötti állomásokon futva keresztül az egyre kiesebbé zöldülő külvárosok felé. – És külön kellene írni a végállomásokról, melyek a város ősi kapuit őrzik, valójában már egyedül ők tisztelik meg őket megállásukkal, mert a föld fölött tiszteletlenül tovább folytatódnak az utak, utcák és házak, egy térnyi megtorpanás nélkül, csak a föld alatt áll meg még gőgösen a város szívverése, e végső pontokon. A gyökértelen autóbuszok, a még parvenübb taxik és magánautók, a gyalogosok ám csak menjenek tovább: a metropolitain megáll ott, ahol a metropolis véget ér.

Múlt év vége felé érkeztem Párizsba; lucskos ősz volt, s még soká, soká ilyen maradt, csak még ridegebbre, télire fordult. A kedves Párizs, az elragadó, a kertek, a táncosnőkként hajladozó Szajna-parti fák, a lágy és messzire lengő alkonyatok Párizsa csak később, sokkal később, hosszas ostrom és várakozás után bontotta ki magát előttem eső és szürke szél rongyaiból. Sokszor valóban úgy kellett zokogni előtte, vacogva és kétségbeesetten, mint valami kegyetlen szerető ajtaja előtt a nyirkos kövön; tudtam, hogy itt van, csak zárva tartja előttem ajtaját.

Úgy látszik, vannak nemzeti betegségek, mint ahogy vannak nemzeti szokások. Ez a szó, hogy májbaj, számomra, és úgy hiszem, a legtöbb magyar ember számára egyenlő a csúfsággal, öregséggel, akár a hűdés, vagy a podagra. Párizsban ragyogó fiatal fiúk és lányok mondják, hogy „j’ai mal au foi”, fáj a májam, mint ahogy mi azt, hogy „náthás vagyok”. Akaratlanul is folyton szégyellem magam helyettük. Ők nem szégyellik. És joghurtot esznek meg articsókát, mert az jót tesz a májnak.

Ezt csak azért mondom, milyen furcsa, hogy ki mit szégyell. Mert a hideget viszont szégyellik, hosszan és kitartóan szégyellik, nem egy alkalommal tapasztaltam, szégyellik, mint valami tisztátalanságot. Azzal az előzetes tudattal érkeztem Párizsba télen, hogy itt szelíd éghajlat uralkodik, a hideg ismeretlen, nincs télikabát s az emberek lehetőleg egészen kabát nélkül járnak januárban is. Valóban kabát nélkül jártak. De hideg, az volt, csúnya és kegyetlen hideg. Ez a két jelző nem képletesen értendő; valótlan csúnya volt és kegyetlen. Nem volt olyan hideg, mint nálunk, s hogy kissé megpörgessük a szó értelmét: nem olyan hideg volt, mint ami nálunk van. Másfajta. Nálunk a legkeményebb fagyban is van valami játékosság, nálunk csillog a fagy, puhán, szinte melegen hull a hó, és szikrázva terül el a földön, mint egy tetszhalott királykisasszony, arany ágyon, csillogó szemekkel és gyönggyel a nyakán. Nálunk világos a tél, tisztán ragyog a széles ég, s a házakon elragadó vésőkkel dolgozik a levegő, mindent kitisztítva, nagy formáiban mutatva fel.

Ha nem ismerném, is tudnám, hogy ezt a szép disztichont egy hazai téli éjszaka adta a költő tollára. Vagy ezt a másik verset egy másik költőnek:

Párizsban egy téli éj homályos, mint a butaság. Nálunk nem ellenség a hideg, nem furakszik ingünk alá, mint a féreg, bőrünkbe, egészen a szívünkig; csak meleg ruhákat ad ránk, vastag sálakba burkol. Paul Éluard írja egy elragadó versében a jövőről, hogy akkor majd „üde korty lesz a nyár és puha prém a tél”. A mi telünk valóban meleg kabátot és puha prémeket jelent (legalábbis annak, akinek van) – Párizsban egyetlen ellenséges ostrom, egyetlen vizenyős gyűlölet, egyetlen színtelen áradat. Az az indián kínzás jutott többször eszembe, amit gyerekkoromban May Károly műveiben borzongtam végig, hogy addig csepegtetik a lekötözött ellenség fejére a lassú, konok cseppeket, míg bele nem őrül. Úgy érezte az ember, hogy a szűnni nem akaró lassú, színtelen és üres eső átlyuggatja valósággal az életét, mint egy szakadatlan gépfegyversorozat. Nem vad eső volt, és nem vad hideg. Nem vad, hanem kegyetlen, megkörnyékezhetetlen, kivédhetetlen, nem lehetett se legyőzni, se meggyőzni. Szürke volt és nedves, megfellebbezhetetlenül. Komor és humortalan; játékot nem ismerő. És ott volt minden zugban, nem volt előle menekvés. Itt nincsenek meleg szobák, duruzsoló tűzzel vagy jótékonyan közönyös fűtőtestekkel. S nemcsak a szénhiány miatt. A meleg szoba meghitt lehetősége hiányzik a télből is, a lakásokból is.

Kabátomat összehúzva, feltűrve, teljes felületében kibontva az ellenséges elem ellen, mentem az utcákon. „Hideg van” – mondtam diákoknak, pincéreknek, íróknak, szobaasszonyoknak, fűszeresnek és azoknak, akik a fűszeres előtt sort álltak, autóbuszsofőröknek és rikkancsoknak. „Kutya hideg” – akartam megerősíteni, de erre nem találtam megfelelő francia kifejezést. Értetlenül néztek rám, jóakaratúan, de azért kissé feszengve, hogy megsértették a szabályokat. Az illetlenség sokszor kényelmetlenebb annak, aki hallja, mint aki elköveti. Elkövettem több ízben; legközelebb újra kimondtam; megint vállvonogatás volt a válasz. Legfeljebb még az, hogy „ez a legnagyobb ritkaság”. Szégyellik a hideget, mint valami betegséget, becsületükön esett csorbát, vagy a csúfságot azok, akik a szépséghez vannak szokva; mint egy ragyogó bőrére büszke nő, ha pattanás üt ki az arcán. Az ablakokon szimpla üveg, a gazdag polgárok szobájában fagyos kályha, s az utcán csak azért hordanak esőkabátot, hogy az esőtől kíméljék a ruhát; legszívesebben kiskabátban vacognák végig a párizsi utcákat: századok óta tagadják le ezt a barbárnak tartott dolgot, a mi becsületes telünket.

Különös megfigyelni, mennyire a beidegzés uralkodik a meztelen biológiai szükségleten. Az orosz katonák, akik hidegebb éghajlathoz vannak szokva, Pesten is sokkal előbb vették fel a prémes kabátot, prémes sapkát, mint mi magunk. Megszokták, hogy szeptemberben hideg van. S még panaszkodtak is miatta, mikor mi még javában átmeneti kabátot hordtunk. Az alkoholt se azok bírják jobban, akik megszokták, hanem akik frissen nyúlnak hozzá. A franciák megszokták, hogy nincs hideg – hát nem vesznek róla tudomást akkor se, ha van.

Nálunk a tél a kályha kedves melegét jelenti; ott, bár nincs olyan hideg, csakis a hideget, a bőr alá mászó nyirkot és sötétséget. Tavasszal kell Párizsba menni.

Párizs fényei

Hiába gúnyolódott rajtam egykori barátom, akivel hajdan együtt pillantottuk meg gyermekkori álmaink városát. Igen, hiába gúnyolódott, mikor mindennap újra elbűvöltek a párizsi fények szakadatlanul változó délibábjai. A tizenkét év utáni viszontlátás minden perce férfias igazolása az ifjonti rajongásnak. E fények most is részegítők, annyi fény és árny megjárása után is a számomra egyetlen kívánatos mámorba, az értelmes gyönyörködés mámorába döntenek.

S nem csak az éjszaka fényei.

Bár azok is… Több mint százéves Guide-em tanúsága szerint, melynek, épp eltérései okán oly sokértelmű vezetésére bíztam magam hosszú sétáimon (Quinze jours à Paris, ou Guide de 1’étranger, par J. C. G. Marin de P., Chaumerot Libraire-Éditeur, Paris, 1853), a Concorde tér „oly művészien kimunkált kandellábereit” alig száz esztendővel annak előtte még „megannyi ezeregyéjszakai csodalámpának vélték volna”. Milyen csodalámpa-számba mennének hát akkor a még fél évszázada is általánosan használt gázlángok mellett ma a műemlékeket oly rafináltan megvilágító, rejtett reflektorok, melyeknek bonyolultan elosztott sugarában például IV. Henrik híres zöld-patinás bronz lovasszobra az Újhídon egyik oldalról nézve lángba vágtató, félelmes óriásnak, más oldalról szelíden poroszkáló lovagnak tetszik; az operai negyed egyenletesen hullámzó kék neon-ragyogása; a Carroussel íve alatt fölfelé hömpölygő olvadt fényfolyam, melyben az Obeliszk mértani pontossággal egy fehéren és egy vörösen izzó ágra osztja a közeledő és távolodó kocsik özönét; vagy akárcsak az az egyetlen fehéren tündöklő higanygőzlámpa, mely a szemben levő ház falán ringva, a szél kedve szerint egész éjszaka hol villogó tündérpalotává, hol imbolygó lángok nyalta purgatóriummá változtatta a Latin negyed enyhe piszkától szürke hotelszobámat.

Mégis, mindezeknél csodálatosabb lámpák a régi gúny mindennapos tárgyai, a nappali fények. Mintha a legmodernebb világítástechnika titkos fényforrásai rejlenének az ég csücskeiben, a kövek felhámja alatt, a szökőkutak alján, a Szajna kanyarainak rivaldáiban; s tízezer fővilágosító cserélné folytonosan a város minden pontján a világítótestek beállítását és előtétjeit.

Annyi lázas és mesteri, szerelmes és kalandéhes, félénk és brutális festőecset próbálta már futtában leszólítani és meghódítani a Szajna partjain, a széles bulvárokon és szűk zegzugokban, tereken és kertekben suhanó tünékeny színeket – s mégis a legtöbb megmaradt máig szűznek, érintetlennek és birtokolhatatlannak. Hogy vehetné hát őket birtokba a szó? Azt az anyagtalan sugárzást, mely reggel elkísér a Luxembourg-kert felé, s azt a homályt, mely a legtűzőbb délben is megsűrűsödik a Medici-kút nehéz vizében, Poliphémosz roppant árnya alatt. A mindennapos kikerülhetetlen vérengzés rikoltó szenny-ragyogását a Vásárcsarnok nyers hús-szagú íriszében, s alig öt lépésre onnan az Ártatlanok Kútjának szelíden rendezett délutáni sugárzását, mely mintha csak vigasztalni akarna az ember rettentő szükségleteiért – az ember gyönyörű lehetőségeivel. S aztán az alkonyatokat – mintha a mesterséges fényforrások pompázatos uralma előtt az utolsó percekben a természet még mindent elsöprő emléket akarna hagyni maga után. A kávéházteraszok törhetetlen üveghéja ezer szilánkra törik a belecsapódó forró aranytól, a kövek csaknem áttetszővé fehérednek, a fák tömény zöldje szinte kilép lombtestéből, mint lámpából a szellem, és önálló életet él, s ha véletlenül úgy visz utad, hogy Szent Lajos szigetéről a Marie-hídon kelsz át a jobb partra, s a lebontott falak maradványai, a bontás alatt levők üszkös tűzfalai s az új házak modern vakolata között szemed beleütközik az Hôtel de Sens szerényen tündöklő középkori tornyaiba, az udvaron nyíló pici begóniákból kicsapó piros tűzvész egyszeriben elborítja a késő gótikus csúcsívek „lángolását”.

S a művészet fényei.

Az arany-kék félhomály, amit – mielőtt elfoglalnák rendeltetési helyüket az épülő jeruzsálemi nagytemplom ablakain – a Louvre udvari pavilonjának ideiglenes falai közé szűrnek Chagall hatalmas üvegfestményei. S a Notre-Dame Szajnára néző rozettáján beszüremlő, megfejthetetlen és utánozhatatlan fény- és színvegyület, amelyet nyolc évszázad minden maró kémiája sem tudott szétbontani. S a modern színjátszás fénye, amely átsüt az ütött-kopott, tenyérnyi Huchette-színház kifényesedett bársonyszékein is. S az a sugárkar, amely benyúlva a Jeu de Paume ablakán, szinte leemelte előttünk a falról Manet metszett pohárba festett kék virágszálát.

De sem a roppant űri erőművekből, sem a földi villamosság már-már kozmikus erejű sugárzásából nem árad olyan megejtő fény, mint a különböző emberi bőrszínek, arcélek, nyelvek megannyi ellentétes pólusának akadálytalan közlekedéséből, ami köré Párizs oly kristálytiszta lámpaburkot von. Roppant lencse, ami az egész földről magába gyűjti az emberi fényt és emberi hőt, hogy sokszorosan sugározza tovább mindenkire külön-külön. „Az emberi együttélés fővárosából” (Valéry nevezte így) minden emlékemet az a fény ragyogja túl, amit a Vert Galant egyik fűz sátorozta padján ülő szénfekete fiú karján elomló szőke női haj játszott a Szajna derengésében egy délután. Őbennük rejlett az igazi csodalámpa.

Párizs, az Párizs

Paris, c’est Paris. A Vincennes-Neully és Orléans-Clignancourt vonalak nagy földalatti keresztjére feszített város bármely pontján bukkansz is föl a föld alól, mintha mindig máshová kerülnél, és mégis mindig újra ott vagy. A város mindenütt más arcát mutatja és mindenütt azonos önmagával. S bárkinek a szemén – vagy színes teleoptikáján – át nézed is, mindig a magadét mutatja. A Père Lachaise-től a Point du Jourig, Asnières-től Charentonig ezer Párizs van – és mindegyik a tied is. Rengeteg szögű kristály, amelynek minden lapja mást mutat, és mégis visszaveri a többi lapban tükröződő képet is. Úgy látszik, olyan szerkezetet hozott létre benne az idő, amely az idő minden változásait mindig önnön törvénye szerint építi önmagába.

Tudták-e vagy sem? Minden bizonnyal nem tudták az Eiffel-torony büszke konstruktőrei. Hiszen a századvég technikától mámoros józanjai mindent inkább akartak, mint a múltat folytatni. Valami mindenestül új és sose látott létrehozásában kívántak tetszelegni. Ám a város belső formatörvénye elől, úgy látszik, nem lehetett kitérni. S a város e magasba nyúló modern szimbóluma, íme, ugyanazzal a félkörrel hidalja át a Trocadéro hídjáról alája zuhogó kocsiáradatot, mint az Új híd a Szajna sebes habjait. Az Új híd tudvalevőleg Párizs legrégibb hídja – s lassan már régivé válik az is, ami hivalkodva legújabbnak hirdette magát: a Torony. És íme, ugyanazzal a félkörívvel simulnak bele a múló századok egymásba fonódó íveibe.

S a még újabb? Az ultramodern, amerikanizált városrész, az ez idő szerint (meddig?) valóban legújabb Párizs, a Défense lakótelep főterének vörösen izzó vasplasztikája. Már meg se lep, hogy megint ugyanezt a kétszer látott félkörívet rajzolja bele – feloldásul – az Europe, Esso és Aurore szavak fénybetűivel kiemelt épületek konstruktivista képeket idéző tömbkonstrukciójába. A paralelogrammáknak ezt az éles szögekben illeszkedő modern szabadritmusát milyen más görbe is oldhatta volna fel, vörös vasba hajlítva, ha nem ez a századok óta hajló boltív, mely alatt újra meg újra átmegyünk, vízen és betonon, Párizs terében és idejében gázolva?

S még egy analógia. De mindezt meg is kell látni valakinek. Ki kell metszeni a látványt a kő-, vas-, beton-, üvegrengetegből, mint egy zenemű témájának összes rejtett változataát. Mint ahogy a képet fénnyel foglyul ejtő művész, ez előbbiek után egymás mellé sorolja a kis kerti GRILL BAR hármas acélkeretbe foglalt üvegajtaját s a Tuilériák bejáratában álló barokk Gloriette hármas kőoszlop-levegő kapuját. S kicsit tovább sétálva az utcában, felfedezi a harmadik rímet is, amely az első kettőre visszacsendül: ugyanezt a formát, a császári barokk és a polgári elegancia után a népies péküzlet ugyancsak hármas tagozatú kirakatában, amelynek ablakára hősi tettek helyett cirkalmas betűkkel pizzák, hot dogok, krémfagylaltok és jégkrémek, likőrös palacsinták és ízes fánkok, sült krumplik és szendvicsek tobzódó kínálatát vésték fel.

Hányódik, de nem merül el – címerébe írt jelmondata szerint – Párizs. De nemcsak a történelem háborgó tengerén nem merül el, az egymásra torlódó korok ugyancsak háborgó stílus- és ízlésviszontagságai között hányódva is biztosan őrzi íveit és ízeit.

Ablakkivágások

– Elhúzom a nagy karikákon gördülő sötétkék függönyt, elfordítom a – nem a megszokott sima rézkilincset, hanem a rovátkolt vaskallantyút, a földig érő ablak két szárnya szétválik és kitárul. „Francia ablak.” Alatta Párizs. Újra Párizs. Néhány órája még otthon voltam. Most ez a szokatlan tárgy, s az a szokatlan mozdulat, amelyre nyílik, jelzi, minden átmenet nélkül, hogy már nem vagyok otthon. Kezemben a „kallantyúval” („Ajtóra, ablakra erősített egyszerű, fából vagy fémből készült elzárószerkezet; egy forgatható, görbe fogantyú elhajlításával működik.” Értelmező szótár), egy pillanatra elcsodálkozom. Azon, amin már rég nem csodálkozunk. (Rég? A szavak közül talán az idővel kapcsolatosak mentek át az utóbbi időben a legészrevétlenebb s legnagyobb jelentésváltozáson. „Rég”, igazán rég, vagyis századokkal ezelőtt, ez a szó még talán igazán régent, századokkal ezelőttöt jelentett. Most már az is rég, nagyon rég volt, hogy a helyváltoztatásnak az eredendő emberi lehetőségeket messze meghaladó gyorsasága megdöbbentette az embert.) Már Apollinaire intelme és aggodalma is rég volt:

A vonat? Már a lökhajtásos repülő se hat meg. Hovatovább („egy nap”) már az űrhajó se. Teljes egykedvűséggel hallgattam most is, alig egy-két órája, száznál több útitársammal együtt a légikisasszony jellegzetes „légi” hangján: „repülési magasság 10 000 méter, repülési sebesség 600 km/óra, repülési idő Ferihegyről Le Bourget-ig 1 óra 55 perc”. Az se hat meg senkit, hogy a TU–134-es (nem is a pilótája, hanem maga a gép) jobban kiismeri magát az alaktalan és iránytalan fekete-szürke felhőrétegek útjain, mint bármely őslakó a maga falujában; mintha a semmiből lépne egyenesen és tévedhetetlenül a keskeny fehér betonszőnyegre. Meglepetésszerűen (ha volna még bennünk meglepetés) „földet ér”, és meghatóan (ha volna még bennünk hajlam a meghatódásra), a földnek azon a pontján ér földet, ahol vártuk. Ha nem is tudatom, szervezetem azért, úgy látszik, nem viseli el nyomtalanul a távolságon vett erőszakot. Kicsit elfáradtam. Hátralépek az ablaktól, s miután majdnem beleütközöm (a cselédszobányi hotelszobában) az ágyba, ledőlök rá, éppen szemben az ablakkal. A távlat egyszerre megváltozik.

Eltűnik alattam az utca (mint mikor a repülőgép félfordulatot téve oldalra billen, s az eddig látható föld helyett mindenütt csak a körülhatárolhatatlan ég látszik), eltűnnek szemben a Prixuni plebejus vásáriassággal (amely Párizsnak még előkelő negyedeit is oly jólesően népivé teszi) a járdára kirakott árui, a Société Générale tartózkodó pénzintézeti hermetizmusa mellett, eltűnik az École Militaire Metro lejárata, amelyen, felülről nézve, mintha süllyesztőben tűntek volna el az emberek. Az ablak keretében csak a szemben levő ház teteje mögül kinyúló szeszélyes, hasonlíthatatlanul párizsi kémény-párkánykombináció vésődik élesen az alkonyat vásznára. Ahogy nézem, előbb tudomást se véve róla, aztán mindjobban odafigyelve, végül már el se tudva szakadni a hirtelen varázstól, amellyel magához vonzza a szememet, rácsodálkozom, hogy ezt az (egyébként mindennapos és jelentéktelen) látványt sehol máshol a világon nem pillanthatnám meg. Mindig is vonzottak az ablakkivágások, a még mindig kicsit barlanglakó ember e szándéktalan műalkotásai, amelyeket talán Picasso fedezett fel (s nyomában – vagy előtte? – Juan Gris, akinek retrospektív kiállítását néhány nap múlva látom majd az Orangerie-ben) a tudatos művészi alakítás számára. Most nem tudok szabadulni ettől a képtől, gyerekes vággyal szeretném lerajzolni (ami az én rajztudásommal reménytelen), vagy ha nem, hát szavakból kirajzolni a papíron (ami viszont nemcsak az én írástudásommal reménytelen). Pedig tudom is, vagy tudni vélem, hogyan kellene: azzal a pontos és sejtelmes, alig látható és mégis kitörölhetetlenül belénk vésődő vonalzással, mint Vajda Lajos szentendrei kapu-, fal-, házkompozíciói (melyeket, ha jól érzem, ugyanez a felismerés rendez esetlegességükben is megmásíthatatlan formákká, hogy ezt, így, soha senki más…). Ahogy fektemből nézem, ez az egyszerre józanul rendeltetésszerű és bolondosan szeszélyes geometria egyre élesebben és egyre átszellemültebben fogalmazódik meg a halványuló ég fényében, mind tömörebb JELlé alakul, valamivé, ami örök, bár itt a szemem előtt megy veszendőbe, történelmi méretekben is éppoly menthetetlenül és éppoly zuhanó gyorsulással, ahogy itt a sötétség örvényébe süllyed.

A repülőtérről a szálloda felé hajtva, útközben egy másik kép is megmarad bennem, oly élesen, amily hirtelenül suhant át a robogó kocsi ablakán. Az út a Motte-Piquet sugárútra az Invalidusok terén át vezet, s a Santiago de Chile tér mellett fordul el, a chilei követség épülete előtt. A járda, amely mellett elmegyünk, fekete kordonnal van elrekesztve (mint hallom, múlt év szeptembere óta folyamatosan), s a kordon mögött fenn a járdán hatalmas fekete kocsi fenyegető árnya rémlik, a város és a kor e másik JELe, körötte éjjel-nappal szolgálattevő sötétkék bolerós, fehér csákótetős, gumibotos rendőrölt odavetett értelmező jelzőivel.

A repüléssel szerencsénk volt. Már ereszkedtünk lefelé a több száz méter vastag felhőréteg gomolygó belsejében, ahol csak a műszerek tudnak tájékozódni, tettetett gyanútlansággal abban a le nem küzdhető gyanakvásunkban, hogy vajon hol lyukadunk ki (a szónak itt valóban eredendő értelmében, hol lyukasztjuk ki magunk előtt ezt a tömör seholt, hogy belőle út nyíljék valahová), mikor a légikisasszony (behízelgő „légi” hangján) váratlanul közölte, hogy Le Bourget műszaki hiba miatt nem fogadhat, és így a Charles de Gaulle légi kikötőben landolunk. Emlékezetemben hamarjában felrémlik, amit a „Charlie”-ról (már elkészülte előtt így becézték) valahol olvastam, de már fölösleges is, lehetetlen is, hiszen előttem sorjáznak a különös harmonikaformájú vagy óriás porszívócsőszerű függőfolyosók, amelyek a központi épület irdatlan betonspiráljának emeleti bejárataihoz csatlakoznak. „Ha a pilóta oda tud farolni, ilyenen szállunk ki”, kecsegtet az egyik légikísérő. De a repülőgép, mint Baudelaire költője, olyan, mint az albatrosz, amilyen tüneményes a röpte, oly esetlen a járása. Könnyedén megtalálta az utat a felhőkön keresztül, de úgy látszik, nem találja a földalatti utat ezekhez a vadonatúj szerkezetekhez, amelyek pedig csápként nyúlnak utánunk az épület belsejéből. Némi csalódással, „hagyományos” módon szállunk ki a gépből, lépcsők és busz segítségével. Az első utasok közé tartozunk Európa e legmodernebb, alig megnyílt repülőterén. Roissy-en-France, ez a Párizstól harmincöt kilométerre fekvő jelentéktelen kis helység tehát, azután, hogy a francia irodalom egyik legbotrányosabb s egyben legművészibb „pornográf” regénye, az Histoire d’O cselekményének helyszínéül szolgált (amelyet egyébként, állítólag, a század francia irodalmi életének szürke eminenciása, egyik legelőkelőbb stilisztája és legnagyobb hatású szerkesztője, az NRF ötven éven keresztüli irányítója, az illegális Les Lettres Françaises alapítója, a Francia Akadémia koszorúsa, Jean Paulhan írt, névtelenül, de névvel jelzett előszóval fémjelezve), most a modern technika egyik első számú európai csodájának színtere lett. Az elliptikus mozgó gumipárnán (a 18. számún) automatikusan elénk bukdácsoló poggyászaink épp úgy zökkennek az éles fordulókban, mint ott a már nem is tudom, milyen angol nyelvű kocsik, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy ilyen váratlan (és várt) megrázkódtatásokkal botránkoztassák meg és szórakoztassák el a nagyon is kényelmes és szabályos ütemre berendezkedett emberi szervezetet: a fel- és lefutó sima fém mozgójárdák, melyek keskeny, zárt folyosók meredélyein szelik át meg át a beton- és üvegteret, mintha az elvarázsolt kastély sokkal modernebb és szédületesebb válfaját képviselnék. Az új építészet esztétikuma nemcsak, talán nem is elsősorban a vonalak merészségében, a színek gazdagságában, az anyagszerűség logikájában rejlik, mint inkább abban a játékosságban, amelyet a technika éppen a praktikum, a használhatóság egzakt szolgálatában, mintegy melléktermékként kínál az embernek. S ez az építészet ott válik nyomasztóvá és szegényessé, ahol ez a melléktermék az alkotásból hiányzott és a használatban hiányzik. Roissy még „meghat”, az apollinaire-i értelemben (ahogy a földalatti meghatott annak idején). És egyben „félek” is, hogy talán már a fiamat sem fogja meghatni többé. A tízmillió utas közül – aki a tervek szerint az első évben innen indul, vagy ide érkezik – már az ötmilliomodiknak olyan megszokott lesz, mint nekünk a már senkit meg nem ható (vagy ami még szomorúbb, a nemsokára már avultságával megható) Le Bourget. Kilépünk a fotocellás kijáraton (amely mozgásával mintegy a kilépési szándékot fényképezi le), s elindulunk az útvesztőkhöz hasonlatos kanyarok között, amelyek rávezetnek a párizsi autóútra (de egyetlen hibás sávválasztás egyszeriben az ellenkező irányba sodorhat, ahonnan vajmi nehéz a visszatérés). A „Périphérique”-en indulunk el, a Párizst gyűrűbe záró körautóúton, de az ma délután, ahogy itt mondják, „nem gurul”, a gépkocsivezető egy merész elhatározással a clignancourt-i kapun át mégis behajt a városba, erre talán könnyebb lesz, ám mesteri testcselei és a zsenialitással határos útvonal-manipulációi ellenére egy kerek órát vesz igénybe, amíg a várost átszelve eljutunk a hetedik kerület előkelő, s ilyenkor estefelé már viszonylag csendes, minisztériumok és diplomáciai képviseletek palotáinak párnás ajtaival védett belsejébe.

A civilizáció látszólag (ha épp minden jól működik) oly sima és szilárd, oly határozott és tetszetős alakzatokat mutató acél-, üveg-, beton- és műanyag héjában (amelyet az ember magából és a környezetéből izzadott és választott ki maga köré) maga az ember továbbra is oly védtelenül és határozatlanul gomolyog, mint a felfeszített kagylóhéjban az osztriga teste. Nagyszerű (és persze félelmetes), egyszerre védelmező és fenyegető építményeinek és szerkezeteinek másik, belső, élő oldala az emberi lény sebzettségének és sebezhetőségének, alaktalanságának és iránytalanságának rángásaival van tele. Ingmar Bergmant, akinek új filmjét néhány nappal Roissyban való leszállásom után látom egy Boulevard Saint Germain-i új moziban, talán az teszi az utóbbi évtizedek legnagyobb filmművészévé, hogy ennek a legfejlettebb-civilizáció-védte embernek önmagától való védtelenségét tapintja ki, végtelenül finom, de semminek a feltárásától vissza nem rettenő ujjakkal. Egyszerre tanítványa és összegezője a leheletfinom érzelmi rezdülések csehovi s a kegyetlen színház artaud-i dramaturgiájának; az összeegyeztethetetlent egyezteti össze, a legbonyolultabb differenciálás és integrálás műveleteivel. Új filmjének címe is telitalálat: Suttogások és sikolyok. Bergman valóban suttogva, szinte nem is hallható hangok során jut el a már-már elviselhetetlenül kitörő sikolyig; úgy, hogy a suttogása mögött is már rég ott érezzük a sikolyt, szinte az ordítást; és a sikolya mögött is a suttogást, majdnem a csöndet. A Suttogások és sikolyok három nővére, a csehovi „három nővér” még boldogtalanabb húga: az ő boldogtalanságukat még a távolban kecsegtető fővárosi éden elérhetetlen ábrándja sem enyhíti; még „Godot”-ra se várnak. A zajtalan civilizáció és a problémátlan jólét varázslatos kosztümjeinek és elbűvölő díszleteinek remekbe szabott és biztonságot nyújtó kagylóhéjában menthetetlenül ki vannak szolgáltatva végzetes egymásrautaltságuk és éppoly végzetes társtalanságuk kettős nyomorának. A ki nem mondott dolgok fojtottságát Bergmannál váratlanul szakítja meg egy-egy ponton a már-már kimondhatatlan dolgok brutális kimondása, amely a képi kifejezés felfokozott „hangján” szinte az elviselhetetlent súrolja. Művészi tapintata és művészi merészsége egyformán határtalan. A világirodalomnak csak legkivételesebb csúcsain sikerült az emberi esendőséggel való ilyen feltétel nélküli együttérzés, és az emberi magatartás ilyen kímélet nélküli kritikája egyszerre. A sorsunknak való kiszolgáltatottság és a sorsunkért való felelősség egyidejű és együttes érzékeltetése. Őszinteség és hazugság, szeretet és gyűlölet, jóság és érdek, akarat és ösztön felfejthetetlen hálózatának ilyen minden rezzenésre érzékeny ábrázolása. Állandóan azon a határon, amelyet Rilke oly pontosan jelöl meg: „Hisz a Szépség nem egyéb: a / Szörnyű kezdete csak, amit épp hogy elviselünk még.”

Bergman nem politizál. De ábrázolásában el van rejtve, akár a víz egy gipszszobor belsejében, a politikai szövevény láthatatlan fémhálója is. Amely épp ezekben a napokban hirtelen oly láthatóvá vált Párizsban. Baráti társaságban, a vacsora közben éppen csak nyitva felejtett televízióból értesülünk Pompidou elnök haláláról. A hír szenvedélyes közegbe hull. A halált, mindenki, bárki halálát megillető pillanatnyi emberi döbbenetet azonnal felváltja a másik, politikai megdöbbenés: afölött, hogy lehetséges az embereket ilyen tudatlanságban tartani a legfelelősebb vezető egészségi állapota felől. (Valóban: a televízió külön bejelentését megelőző szokásos nyolcórai hírekben csak annyit közöltek, hogy az elnök lemondta jövő heti hivatalos elfoglaltságait; holott akkor már utolsó perceit élte.) Hogy lehetséges egy nemzet sorsát egy haldoklóra bízni? De hangot kap a kérdés túloldala is: az elnök személyes bátorsága, amellyel halálos betegen még fontos nemzetközi tárgyalásokat vezetett. Az éjszakába nyúló vita azonban mindezen túl, az egyszeriben (egy ember halála nyomán mindenki számára) megváltozott helyzetet veszi számba, s a vitázókra váró munkát, az egyesült baloldal megnövekedett esélyeivel induló kettős elnökválasztás és a későbbi parlamenti választások küzdelmeiben.

Szombat. Az ünnepélyes gyászszertartás és a félhivatalos nemzeti gyász napja. Délelőtt a Boulevard Saint Michel kávéházai és üzletei – a hivatalos javaslat, nem rendelkezés értelmében – 11 és 12 között általában bezárnak, a legtöbből hangszórón keresztül kihallani a szomszédos Notre-Dame-ban mondott gyászbeszédet, majd a Mozart-Rekviemet. Délután a Szajna-parton sétálunk, s közben véletlenül vetődünk el a Quai d’Orsay-ra, ahol a rakpart korlátai mellett a tarka tömeg, s fent a külügyminisztérium lépcsőin a fehér bugyogós gárdaőrség várja a fekete kocsikon suhanó államfők érkezését. Egy pillanatra a magyar lobogót is megpillantom az egyik kocsi orrán. Minden végtelen változata mellett is mennyire néhány alaprítusra szorítkozik az emberi magatartás az élet elemi tényei előtt. A világ csaknem minden országának idesereglett államfői szükségképpen ugyanúgy válaszolnak a halálra, mint egy dunántúli falu (vagy egy őserdei település) lakói: a gyásznépnek rendezett vendégséggel. „Tort ütendenek a holt bán felett”, mint Vörösmarty írja.

Éjszaka kocsin hoznak haza a város másik végéből, ahol vacsorázunk. Azt kérem, hogy a Petit Pont-on átkelve, tegyenek ki a rakparton. Utolsó estém, még szívok egy kis párizsi, nem is párizsi, Latin negyedi levegőt. A szűk Saint Sévérin utcán csak nagy nehezen vergődöm előre, hömpölyög benne a szokásos szombat esti aréna. Vagy mégsem egészen a szokásos? Alig tudok kijutni a Place Saint Michelre, ahol végre tartalommal telik meg számomra Ady híres metaforája, az „embersűrűs vadon”. Szemben a délelőtti gyászszertartás helyével, a Notre-Dame-tól egy fél Szajna-hídnyira, mintha két hadsereg nézne farkasszemet egymással. A kép azonban pontatlan: a két hadsereg egységei és egyedei egymás közé keveredve, egymástól olykor karsúrolásnyira helyezkednek el szerteszét a téren, a szökőkút és a folyó között, és fölfelé a Boulevard-on és le a minden irányba csillagzó kis utcákon. A szokatlan hevességű áradat kicsap szokásos medréből, és hatalmas árterületeket lep el a különben békés laposokból is. A rendőrök fekete rohamkocsijaik körül tanyáznak, fehér sisakban, hátravetett plexiüvegálarcukkal, amely szükség esetén megvédi őket az általuk hajigált füst- és könnyfakasztó bombák hatásától. Egymás provokációjára várva néz egymással farkasszemet az ifjúság és a karhatalom. Egy-egy helyen meglódul a veszteglő tömeg, ahogy egy rendőr közibük csörtet, de néhány lépéssel odább újra elrendeződik és megmerevedik a furcsa hadrend, ez az értelmetlennek tűnő éjszakai ácsorgás, ez a különös szombat esti program, amelynek feloszlatását csak egyik félnek kellene elkezdenie, s a másik ottlétének értelme egyszeriben magától megszűnnék; de senki se tágít. „Történt valami?”, fordulok naivan az egyik terpeszállásban feszítő rendőrhöz. „Semmi, de még történhet”, mondja. „Történt valami?”, kérdezem az egyik mellettem álló fiatal csoportot. A válasz szinte szó szerint azonos. És biztos fog is történni. Majd hajnal felé, mikor valamelyik fél, illetve annak legizgágább egyedei végül belefáradnak az őgyelgésbe, kirobban valami, és némi csatározás, egy-két kocsi felgyújtása, néhány fiatal vaktában való „begyűjtése” után eloszlanak. A szemlélődő turistának mindenesetre pittoreszk élményt nyújtva. De ha értelmetlenségének mélyére nézünk, meglátjuk e különös éjszakai játék értelmét, szinte „művészi” értelmét is, egy újabb tömör Jelet, amely annyi bonyolult és ellentétes vonatkozást sűrít magába, hogy talán kár is volna, talán képtelenség is lenne megpróbálni fogalmakkal elemeire bontani. –

Párizsi napló
Vagy
(?)

Csak így. Ilyen magátólértetődően. Ilyen magátólíródottan. Mindenféle barokkmarokkal csavarintott oszlopocska nélkül. Mintha egy írássérült, diszgráfiás írná fel ezt a címet. Az irodalom írástudatlana. Olvasatlan régimódi olvasó. Aki még nem is hallotta – mint Zarathusztra veterán szentje az erdőben, hogy „az Isten halott!”. Vagy mint azok az állítólagos vietnami katonák, akik hosszú évekkel a háború után kikerülve az őserdő mélyéből, megdöbbenve hallgatták, hogy vége a háborúnak. (Sőt, hogy már újabb háborúk dúlnak.) Egyszóval, mint akiknek sejtelmük sincs róla, manapság hol lakik az isten. Fel se tudják fogni, mit jelent az a szépséges francia kifejezés: L’heure qu’il est. Vagyis a bűvöletes ittlévő pillanat, amely még itt se volt és már itt sincs, ha el nem kapod. Szóval: fényévekkel elmaradva a jelentől stb., stb., meg a többi…

Persze, nyugodt lélekkel (de milyen nyugodttal!) írhattam volna címül azt is, hogy PÁRIZSI NAPLOPÓ. Miért ne? Hiszen bizonnyal inkább vagyok (egy kis időre megint) párizsi naplopó (a szó szoros értelmében), mint amennyire „párizsi napló” lesz, amit írandó vagyok (ha gyorsan nem hagyom abba). Párizsi naplopó, vagyis flaneur de Paris, ami csakis Párizsban lehet az ember. Rimbaud és Apollinaire széltalpú nyomában. S akkor mindjárt sokkal (vagy legalábbis egy icipicikével) nemcsak, mint mondám, még jobban hangzanék a cím, hanem még „találóbb” is lenne: netán még „igazabb”? De hát igazságról ne essék szó, mert azzal igazán nem megyünk sokra.

Nem mintha nem mehetnék akár egy csavarintással tovább is (ha már úgyis megyek). Mit szólnának példának okáért ahhoz, hogy PÁRIZSI NAPLÓLOPÓ? Hiszen ez még magvasabb igazságtartalommal bírna. Mert, ahogy én ismerem magam (s ahogy mások is ismernek – ha ismernek), ez az iromány sem ússza meg az én tollam (számítógépem, netán laptopom) alatt, bizonyos mennyiségű más párizsi naplókból átemelt (lopott – vagy laptopott) idézettömeg és utalás nélkül. És ha már itt tartunk, miért ne lehetne PÁRIZSI LAPTOP – hisz aki tudja (és ki ne tudná?), hogy a Szent Germán körúton hívogató Lipp-vendéglő sokáig az egyik legendás irodalmi gyűlde volt (és van) mind az egész Európában, vagyis a TOP az irodalom kies lapályin, és még a TIP-TOP minősítő szócskát is (van-e ilyen a grammatikában?) bele lehet érezni (rá lehet mintázni, ki lehet belőle rakni, mint a pasziánszot, vagy lerakni, mint egy nagyszlemmet az asztalra… stb., stb. vagy ahogy akarjuk), az… Aki meg nem tudná, az is megtudja majd ebből, hogy itt valamit tudnia kéne, amit nem tud, s ennek következtében már eleget is tud, hiszen a tudásból ennyi pontosan (sőt laptoposan) elég, vagyis annyi, hogy tudjuk, az író valamit akart mondani, amit nem akar elmondani, és így tudjuk, hogy éppenséggel ezt akarta elmondani. S ilymódon mégis megtörténik a csodás találkozás író és olvasó között – éppoly szépen és váratlanul, mint „egy varrógép meg egy esernyő (híres-nevezetes) találkozása a boncasztalon” – vagy ha még ott sem, hát a semmiben, ami mégiscsak valami. A sokatmondásból többször lesz semmitmondás, mintsem gondolnánk, respektíve mint ahogy nem is gondolnánk.

Alezájnc.

Egyébként kisebb gondom se kisebb, minthogy ezzel foglalkozzam a fény városának fényében hites flangérozóként, csak hirtelen meghökkentem, mikor óvatlanul le (vagy fel-) írtam a papír elejére ezt a véghetetlenül banális, ócska, semmitmondó, az új helyi irodalmiságban szinte kötelező minden pszeudo(anti)költészet híján szűkölködő, szánalmasan prózai közlést tartalmazó címet. Hiszen „párizsi naplóval” Dunát lehetne rekeszteni. Egyszer magam is elmerészkedtem addig, hogy effajta régebbi magyar zsurnálokból és románokból kifejtett szálakat suttyomban és vétkesen összevissza kiszaggatva és kicsomózva egymásba szőjek, J. ZS.-on kezdve, egyik SZ. D.-t egy másik SZ. D.-vel, A. E.-t K. A.-val, CS. SZ., SZ. A., H. A., K. L., R. M. és Tsai szövegeit magam alá taposva, mint a metróban a futószőnyeget, mintha repülőszőnyeg lenne a lábam alatt, úgy összeteremtsem őket, hogy az anyjuk se ismerjen rájuk, és olvasó a talpán, aki ki tudja bogozni, szét tudja szálazni, és el tudja választani egyikét a másikától.

No persze, éppenséggel Paul Valéry is kitalálhatott volna valami blikkfangosabb (vagy rangosabb vagy hangosabb) címet fél évszázadon át folytatott és majd 30 000 oldalig meg se állított jegyzeteinek. Miért csak úgy Füzetek? Ötven év alatt sem sikerült neki valami eszélyesebbre bukkannia? Hiszen ez még a párizsi naplónál is szánalmasabb. Hogy ne mondjam: iskolásabb. Legalább írhatta volna úgy (pláne, ha magyarul ír): Írkák, már az is valamivel jobb, vagy még jobb lenne: Firkák… Ha meg szegénynek muszáj franciául írnia, és nem érhette utol a legújabbkori magyar irodalom áldásos hatása, miért nem írta legalább, CAHIERS helyett így: CAS Y EST? Ami pontosan fedi az előbbi szó ejtését és lejtését, és közelesen annyit jelent, kissé túl-nem-iskolás, némileg faramuszian-intellektuális és modernség-utáni-modern átírásban: VAN BENNE VALAMI. Ha lett volna némi (mi is? – a szólás másik részére sajnálatosan nem emlékszem) a pucámban, nemrégiben megjelent kisded fordításomban nem is ragadtam volna le ilyen szolgaian az eredeti (jelentéktelen) címnél. VAN BENNE VALAMI mégiscsak jobb, mintha csak „füzetek” vannak, amikben nincsen semmi… Annál is inkább, mert, ha valamiről, hát erről a könyvecskéről igazán el lehet mondani, hogy (ha más nem is, hát) van benne valami. De hát most már késő. Még a PÁRIZSI NAPLÓ sem változtatható meg. Pedig lenne még egy (s miért-ne-zseniális?) kis ötletem.

Mi volna, ha jó mai-helyi-módi szerint egyszerűen megfordítanám a cím első szavának betűsorrendjét? hiszen a betűk – jelek. És a jelek önmagukban is mágikus erőt hordoznak – többek önmaguknál. Igaz, IZSIRÁP nem mond semmit, de már IZSIRÁP NAPLÓ annál többet. A főnév értelmezi a mellé helyezett melléknevet, hogy aztán a melléknév annál jobban értelmezhesse a főnevet, amely elé kerül. Wittgenstein óta nem tudjuk-e mindnyájan, hogy a szavaknak csak használatukban van jelentésük? De ott aztán van!

Végül is ezen a nagyvilágon (ahol „e kívül egyedül csak a mi számunkra nincsen hely”) annyi de annyi nép lakik, miért ne lakhatna egy izsiráp nép is? A dél-amerikai őserdőkben? az afrikai sivatagokban? a lakatlannak vélt kincses szigeteken? Így a Napló sejtethetne valami egzotikumot, trópikusat, varázslatosat, felidézhetne egy ismeretlen tájat és népséget. Az olvasó pedig egyenesen oda lenne (vagy volna), ha közben ezen a mesebeli vadon tájon, e sosehallott barbár nevű nép között egyszerre csak felvillannának előtte a Notre Dame tornyai, felbukkanna a Trocadéro (ugyan miféle zagyva szó ez is!), vagy, másrészt, megtudná, hogy ma, 1997. október elsején egy gyors kormányrendelet alapján minden közjármű – metró, RER, Bus – díjmentesen szállítja utasait, mert a magángépjárművek egyik fele (a páratlan rendszámú) nem hajthat ki az utakra, akkora a pollúció – és ekkora az itteni törzsfők felelősségérzete; de beléphetne a naplóíróval együtt a sarki könyvesboltba is, ahol rábukkannának Jean-Luc Nancy filozófus testvér legutóbbi szép karcsú, ám annál tartalmasabb könyvecskéjére, amely a költészet diadalát meri hirdetni, méghozzá minden frontokon. Izsirápiától Párizsig és haránt…

„Van más”, hajtogatja a híres magyar (zene) bohóc, mikor hetedszerre, tizedszerre megint csak kihúz terjedelmes öltözékének valamely rejtett zsebéből egy újabb zeneszerszámot, miután a gaz Fehérbohóc sorra kíméletlenül elkobozta tőle az előbbieket. De a költészetet nem lehet elkobozni (ebben a Bohóc és a Filozófus tökéletesen egyetért). Legalább is attól nem, akinek van, annak mindig marad valami tartalék valamelyik rongyos zsebében. Csinálhat a Fehérbohóc, amit akar – és hogy megszaporodtak itt manapság a Fehérbohócok! De mindig van másik. Ha most nem is erről szól a szólás – és a szóló. Csak arról, hogy írás közben neki is kibukik valamelyik nem is sejtett lyukas zsebéből egy másik. Mi lenne, ha például azt adná címül: TÍZ NAP IZSIRÁPIÁBAN? Hogy ilyen ország nincs? de miért ne lehetne? és kitudja, nincs-e? Lesz-e olyan olvasó, aki hirtelenjében elsorolja nekem Afrika minden jelenlegi országát? Csak annyit mondjon, kik laknak például a Kibo csúcsának tetején? Ugye, hogy máris felsültek? Ezen cím alatt pediglen nem tíznapos naplót, hanem egész könyvet lehetne összeírni. Ha volna hozzá kedvem, ha például nem unnám máris ezt a kis naplócskát is, pontosabban az írását (az olvasását örömmel vállalnám) – de írni minek, mikor amiről írnék, mindig több, mint amit írni lehet róla? (Meg, persze, kevesebb is…)

S hogy akkor hol marad a párizsi napló?

A Párizsi napló?

Marad, ahol marad. Ahol van. Vagy ahol nincs.

És különben is. Kit érdekel az?

„Másutt”

Ének helyett

A kis bárban, ahová egész napi csatangolás után beültem, gyerekek nyaggatják az automata zenegépet, a sarokban némán és sötéten, az esti szórakozásra készen, lesben áll a televízió. Megpihenek. Nem is a mai nap után. Kétheti utazás után, úgy érzem, most érkeztem meg Itáliába.

Biella, olaszországi utam első állomása, a legfrissebb tőke steril városa, hagyománytalan és jövőtlen, inkább Svájc, mint Itália, apró textil-kiskirályság, a gyapjú és gyapot arannyá változtatásának ragyogó alkimistaműhelye, akár egy fényűző szálloda, ahol nem élnek, csak laknak a régi, új és legújabb gazdagok. Élni – ott az autó és az autósztráda – a közeli Torinóba vagy Milánóba mennek.

Milánó és Torino hatalmas iparvárosok, egyik fölött Fiat, másik fölött Pirelli, a kor istenének, a kocsinak (la macchina: ez itt mindenütt a leggyakrabban elhangzó szó) e két fő-fő pápája uralkodik, mindenütt lobogó neonfelségjeleivel, mint hajdan a Sforzák és a Mediciek (csak nem hagynak maguk után olyan műemlékeket; bár azt is ki tudja megmondani, miből lesz végül is műemlék?). Estefelé csodás végigsétálni a torinói Via Roma tündöklő árkádjai alatt s a Galérián, s Milánó irdatlan risorgimentója mögött olyan csodák is megbújnak, mint a San Ambrogio gyomverte, szelíd román udvara, melynek majdnem egyforma, s mégis mind-mind más oszlopai olyanok, mint egy téma alig-alig érzékelhető finom változatai, mint ugyanannak a kedves arcnak a napok sorában egymást váltó árnyalatai; s a Castello Sforzesco véget nem érő termeinek legvégén, a láthatatlan vízcsobogásban fürödve, mintegy a hangok reflektorfényétől ölelve, ott áll a csak néhány esztendeje Rómából ideszármazott Rondanini Pietá, a halálra készülő Michelangelo e legutolsó fenséges torzója. De mindez nem ért meglepetésként; előre készültem rá.

Róma – az persze Róma. Sőt több, mint egyszerűen Róma. Három-négy-öt különböző város, egymás fölé, egymás mögé, egymásra és egymásba épülve, mind külön-külön és együtt elragadó: a középkori, az antik, a reneszánsz, az még a múlt századi is, és bizonyosan az a mi századunkbeli. Az ismeretlen katona roppant habos torta-emlékműszörnyén kívül (melyet, mint hallom, Moravia legutóbb igen találóan óriási írógéphez hasonlított a televízióban), egyetlen épületet se láttam, amely ne volna szép és a maga nemében mindig önmagával azonos, a Venus-szentélytől a Farnese-palotáig, a Capitoliumtól a Magyar Intézetet magában foglaló Falconieri-palotáig, a Piazza Navona barokk ellipszisétől az EUR hatalmas modern templomteréig, a Vatikántól az utolsó kis üvegajtós kofabárig a Campo de’ Fiori piacán. Ha a várost, a maga legbensőbb jelentésében mint a kőnek és mindennemű földi anyagnak emberi lakóhellyé való metamorfózisát fogjuk fel, valószínűleg Róma a legszebb város e földtekén, valóban „örök” város, amely oly szépen tud öregedni, s közben három évezred óta mindig újra és újra megfiatalodni is…

De az igazi Itália mégis itt fogadott. Vagy hogy is mondjam, hogy ez az „igazi” ne hangozzék oly menthetetlenül önkényesnek? Értsük rajta természetnek és történelemnek azt a csodáját, melynek folytán a város nem csupán műalkotások sorozatából áll, hanem mintha utcáival, utcáin templomokkal, templomaiban freskókkal, freskóin az emberi arcokkal, emberi arcain a festészettel, a fákkal és a fák fölött az éggel, a köveinek erezetében csörgedező végtelen idővel s a tavaszias téli délután időtlen pillanatával, s mindezek közt az elbűvölten járkáló utassal együtt, egyetlen tökéletes műalkotás lenne. Itt minden egy darabból faragottnak látszik s egyetlen kéz által, a román székesegyház árkádos ragyogása és a gótikus zárt homálya, a reneszánsz tér hiperbolája s fölötte az ég kék ellipszise, Piero della Francesca festett falainak hullámzó-mozdulatlan tájai és a várost körülvevő toszkán dombok eleven freskói, Petrarca szülőházának trecento csendje s e Via Cavour-beli kis bár zenegépből áradó belcantója.

A gyerekek nyaggatják a wurlitzert. Kicsit arrébb, egy ablakmélyedésben félrehúzódva, húszévesforma fiút pillantok meg, amint a géppel együtt énekli az omlatag dalt, nem is énekli, inkább csak intonálja, mint a túláradó érzéssel éneklők mind, akiknek már nem is a hang fontos, csak az ének gimnasztikája és mimikája, a végsőkig feszült ajkak, a szinte fájásig hunyt szem, a remegve megszorult ököl, a kitágult orrcimpa. Ó, mennyi mindent énekeltem én is így! Hang nélkül! Csak magamnak! Talán éppen azt, amit leghangosabban kellett volna kiénekelnem…

Ének helyett, a ma is, megint elmulasztott ének helyett hadd jegyezzem fel hát dallamtalanul, csak egy gesztussal, egy szájmozdulattal jelezve, ezt az arezzói pillanatot. A sűrű kékséget, amit a folyton változó, felhős-derült-esős délután egy csodás perce zúdított be a Santa Maria delle Pieve durva hússzínű, szögletes kőtornyának híres „száz lyukán”; a magaslatról látott táj amfiteátrumának fellegárnyas és verőfényes dombhajlatait; fönt a Pratón a különös platánt, mely félig kiszakított gyökérzetével egészen földre hajlott, de másik felével a talajba kapaszkodva élt, mint az elbukott harcos, aki fektében sem adja föl a küzdelmet, mint egy haldokló Gallus, aki nem hal meg; a Boccaccio novellájában pórul járt Tofano ma is csobogó pajzán kis kútját s a Palazzo Communale gazos kertjében a decemberben is lobogó szalvialángokat; az alkony kozmikus neonvilágítását, melyben a Piazza del Murello zsúfolt kis kovácsműhelyével egyszerre szikrázott fel a felhők kormos műhelyében kovácsolt első csillag; Salamon és Sába királynője kézfogásának lenyűgöző, kék-tejszínű-barna piero-della-francescai csendjét, s ezt a néma éneket itt, a bár sarkában, mely cukros dallamával, ki sem mondott olcsó kis szövegével most valami sokkal többet látszik jelenteni; s egy percre, úgy érzem, helyettem is szól.

„A költészet fővárosa”

Költők a hídon

…Egyszer bekukkant Manhattanbe

Magyar képek – New York-i rövidülésben

A püski-corvin bookstore polcain és pultjain a magyar nyomtatott betű teljes flórája virágzik, talán sehol másutt e világon nem látható, zavarba ejtően egzotikus turbulenciájában. Mint odább a sarki árusnál a világ mindenféle gyümölcse. Délszaki és hidegövi. Vékony hajú és vastag hajú. Mintha az egész világ magyarul írna.

A polcok közt böngészve váratlanul egy 1918-as kiadású Krúdyra bukkanok, még a címét sem ismerem, ilyen címet irodalmunk egész története folyamán csak abban a néhány évben lehetett irodalmi műnek adni. Miért jobb ezekben a hajladozó girlandokkal díszes címlapú régi kötetekben olvasni Krúdyt, mint az újabb és újabb összkiadások rendezett monumentumaiban? Miért „jobb” a Szindbád abban az 1917-es kétkötetes Táltos-kiadásban (féltett diákkori szerzeményeim között őrzöm), amelynek címlapján lila virágú szomorúfűz ágai alatt antik oszlop látható, lábánál szív alakú kövön andalítóan morbid szecessziós ötlettel a felírás: K. Gy. 1917. „Szindbád a hajós, midőn közeledni érezte a halálát…”, íme, máris sírkövet íratott magának. Elkezdtem olvasni New York közepén a Púder-t.

Írója talán még sohasem bűvölt el így. Azzal a hanyag nemtörődöm leleménnyel, amivel elbeszélt tárgyának minden motívumához mélán odaköt egy hasonlatot, mint egy új történetet, s aztán a hasonlat többnyire még egy hasonlatot bont ki burkából, úgy, hogy minden felkapott tárgy, megvillanó mozzanat megsokszorozódik és felnagyítódik. Mintha minden hasonlat egy picike kis prizma volna a leíráson, aminek fénytörésében minden önmagánál nagyobbra és ragyogóbbra válik. Vagy másképp szólva, ebben a hasonlathatványsorban minden x történetből xⁿ történet lesz: a világ egy picike kis részletéből – a világ. A falusi menyegző felé vezető téli szánút a Felvidéken így nyílik bele a krúdys végtelenbe. Ez a többi sok száz közt szerényen megbúvó kis elbeszélés, amelyből – Krúdynál! – valóban tizenkettő egy tucat, az írásművészet mások által is csak elérhető, de senki által túl nem szárnyalt és túl nem szárnyalható magaslatát jelenti; semmi mással nem helyettesíthető, abszolút érték. Itt még képtelenebbnek érzem, hogy ezt csak mi tudjuk (s hogy mi se mindig és mi se egészen): ez az igazi „magyar abszurd”. Nem, olvasni nem az egész világ olvas magyarul.

Bent a bolt mögötti kis kétszobás udvari lakásban mindennap más változatban a leghamisítatlanabb magyar alföldi konyha remekei kerülnek az asztalra. A (ham- és cheese-, sőt lux-) burgerek e mindent elsöprően egyhangú gasztronómiai világában a töltött káposzták és kapros túrós lepények érinthetetlenül invariáns hazai ízei.

Húsz éve New York-i lakos barátom a saját lakcímét is alig tudja legalább oly szabatossággal kiejteni, hogy a taxisofőr a harmadik ismétlésre megértse. A másik a mozipénztárnál a harmadik ismétlésre se érti meg a kérdést: melyikhez kíván jegyet váltani a két teremben játszott két film közül. Tiszántúli magyar ejtésükön azonban egyiknél sem érezhető egyetlen aprócska ficam vagy csorba se.

Az ugyancsak régen, kora ifjúsága óta itt lakó (ma is) fiatal ember kihívóan jó amerikaisággal beszél: de nekem boldogan azt meséli (s én boldogan hallgatom), hogy a Maria Abariendos (apám nevezetes erotikus költeménye) tüzes strófáival szokta hódítgatni (úgy látszik, nagy számban előforduló) szerelmeit; azokat is, akik egy szót sem értenek magyarul. A költészet (kettős) hatalma: ahogy még mindig fogva tartja azt, akit alig tart már fogva valami az otthonból; s ahogy – ezen az erősítőn keresztül – arra is hatással van, aki nem is a verset, csak ezt, a másokat is ily makacsul fogva tartó hatását képes megérteni – egy (kellőképp felfokozott) pillanatban.

Ugyanő, mikor együtt utazunk a földalattin, azt magyarázza, hogy a Subway állomásainak és szerelvényeinek európai, még szegényes európai szemmel is elképesztő kietlensége, mocska és csúfsága egyszerűen „funkcionalizmusára” vezethető vissza, s arra, hogy „nem a turistáknak készült”. Amire mindjárt maga cáfol rá, amikor tovább magyarázza, hogy azért olyan nehéz rajt a tájékozódás, mert eredetileg három különböző társaság három egymástól független vonalhálózata szeli keresztül-kasul a sziget (illetve a szigetek és az azokat elválasztó-összekötő folyó- és tengernyúlványok) mélytalaját, s ezek között ma is hiányzik az ésszerű együttműködés. A piszok és elhanyagoltság viszont annak köszönhető, ezen túl (aminek az utcák szemétlerakódása is), hogy a városi tanács, „szegény”, túl sokat kénytelen költeni munkanélküli-segélyre és szegénységi segélyre, ahelyett hogy ugyanezek a lakosai – ha dolgoz(hat)nának és nem volnának „szegények” – a közteherviselésben is részt vennének…

Megfogadtam, hogy itt semmiről sem vitatkozom. Illetéktelen vagyok – s rögtön érezni, hogy magyarok és magyarok között itt amúgy is minden vitás kérdés a salak sebző, súrlódó anyagával van borítva. Csak magamtól kérdezem meg: betöltheti-e bármily emberi használati tárgy a maga funkcióját anélkül, hogy funkciói közé ne sorozná a „csínt” is, ami nélkül nemcsak vers és bor, de semmi se lehet „mesteri mív”. Vagy igazán csak az avítt európai tudat és gyakorlat már ott is avuló hite szerint? És az afrikai pattintott kő, a prekolombiánus edény, Távol-Kelet bármilyen apró-cseprő terméke?

Nem vitázom azzal a volt honfitárssal se, aki néhány éve az Egyesült Államok boldog állampolgára. Boldog? – éppen azon szörnyülködik, hogy mikor ideérkezett, még egészen elviselhető volt, de most már a feketék vették át az uralmat New York fölött. A „becsületes amerikai” hovatovább már minden pályán másodrendű állampolgár lesz… Harlem azért olyan, amilyen, mert lakói „nem akarnak dolgozni”… És ha akarnának? Kíváncsi volnék, jellegzetesen önellentmondó okfejtése közt milyen megoldását javasolná a négerkérdésnek. Félek, hogy azt a legegyszerűbbet, amely feloldja az ő ellentmondását is. A hasonszelleműeknél világszerte szokásost – az „idegenekkel” szemben. Hiszen már legalább három éve (boldog?) amerikai állampolgár.

A magyar könyvkereskedéstől néhány utcányira lefelé a Secondon, egy „magyar hentes”, majd egy „valódi magyar hentes” után egy kirakatban minden, ami a nosztalgiás magyar szem-szájnak ingere: szegedi paprika és liptai túró, őszibarackszférák Globus-üvegben, matyóbabák és erdélyi rakottkáposzta-konzerv, törött bors és Pick szalámi. S mind e garantáltan „valódi” hazai finomságok közt a főhelyen egy valódi amerikás magyar specialitás: szokványos fehér trikó, amilyet szerte a világon lányok, fiúk hordanak, csak a nálunk divatos amerikai feliratok helyett a mellen körbefutó piros-fehér-zöld sávban ez: Kiss me I am Hungarian! Fölpillantok: a piros-fehér-zöld tejüveg neonportál nagybetűkkel hirdeti – PAPRIKÁS WEISZ – a tulaj nevét.

Különben persze, a csúnyaságnak is lehet „csínja”; éppen, ha funkciója van; ha az a funkciója, hogy csúnya legyen. Akkor mindjárt szép lesz – legalábbis e funkció szemszögéből nézve. Mint a földalattikocsikról az utóbbi időben már levakarhatatlan vastag, fekete krikszkrakszok, amikkel állítólag a néger suhancok mázolják tele a kocsik belsejét. A csúfság, mocsok és kietlenség mindennapos agressziójára adott mindennapos agresszív válasz, a Subway állandó grafittikiállítása, ez a szó szoros értelmében vett „underground” népművészet New York egyik rejtett lényege. Mint Pesté a pesti vicc.

Szalay Lajossal, egy másik állandó kiállításon, a Museum of Modern Art termeiben. A Guernica, a Három nő és a Három muzsikus, a Chagallok és a Kleek művészi maximuma után egyszerre ott állunk Liebmann Minimum-a előtt. Sokáig nézzük szótlanul. Kiderül, hogy Lajos is körülbelül ugyanabban a csöndben áll ott, amiben én. S amit az a kérdés zár körénk: mi ez? és mitől, és miért valami ez, amikor semmi? Egy feketére festett, pontosan egy négyzetméteres vászon, sima, keskeny, fekete keretben. Ez a feketeség mintha nem festve volna, mintha „valami” eleve ilyen lenne. Holott ilyen semmi se, sehol a természetben, és művi vagy művészi úton is csak igen-igen nehezen állítható elő. Egy szabályos, tökéletes és hibátlan idoma a szabálytalan stb. világnak. Sötét tükör, amelyben semmi sem látszik, de az a semmi érezhetően nagy fajsúllyal van benne. Fekete lyuk, amelyben az anyag – ez esetben a közölnivaló – felfoghatatlan sűrűséggel tömörül. De a tömörülés felfogható. Mi több: lenyűgöző. Nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni. Fentieket – megközelítő pontossággal – a Szalay Lajossal folytatott beszélgetés nyomán fogalmaztam meg. Aztán már nem is akartunk aznap több képet látni.

A Metropolitan számos nagyobb csodája között egy egészen picike csoda. Névtelen kora quattrocento dél-itáliai mester pannója, annak egy kis részlete. A perifériákon túl élő trecento bájos búcsúja, az „elkésettség” öntudatlan édessége. Egy mese-Nápoly, síkba festetten, a domboldalra halmozott házaival, bástyáival, tornyaival. A nézőhöz legközelebb eső tengeren úszó hajó alakjai tízszerte kisebbek a távoli bástyák közt feltűnő lovas alakoknál. Hát persze, azok a király és kísérete, amint győztesen bevonul a városba. S vajon ki ez a király? Benne van a címben: Durazzói Károly háborúja. Kinek ne rémlenék fel azonnal – persze, ha az a ki magyar – az „ide-oda hű” Durazzo, akit pálfordulásai végén aztán „temetetlen várt késő kegyelme” Akvila^* alatt. Csakhogy akkor hogyan vonulhat be győztesen Nápolyba – több évtizeddel a Toldi szerelmé-ben lelt csúfos halála után?

Némi utánanézéssel kiderül, hogy e marcona profilú lovas még mélyebben belerajzolódik a magyar történelembe, mint ahogy az elsőként felmerülő irodalmi reminiszcencia mutatta. Mert ez a Durazzo annak a Durazzónak az unokaöccse; a családi hagyományhoz hűen, ez is „ide-oda hű”, aki csalárdan magyar királlyá üttette magát, hogy aztán saját királyi termében, a trónfosztott királynék jelenlétében az ő feje is leüttessék. És nyerje a magyar történelemtől – holtában elárult nevelője, Nagy Lajos után – a Kis Károly nevet. De hát itt még ő a „nagy”, Nápoly győzője, s a sokszoros rémtörténetek, gyilkolás és gyilkoltatás helyett egy álombéli tenger és álombéli hegyek közé furakodó álombéli városka álombéli terén ül, álombéli pejparipáján, két fejjel kiemelkedve a legmagasabb bástyák és tornyok közül. Lova a fejével feldönthetné azt a templomot, amelybe a lovas, nyilván győzelméért hálaadni, belépni készül (ha belefér).

És a meghódítottak? A (feltehetően) kardélre hánytak? A tüzek füstje és korma? Nyomuk sincs. Hányféle „realizmus” létezik – és hányféle „történelem”?

Weimari botorkálás G.-vel és A.-val

Iowa City – öt év múlva

Repülőjegyünk a Budapest–Párizs–Mexikóváros–Ceder Rapids útvonalra volt érvényes. Még elutazásunk előtt, itthon sokat élcelődtünk azon, hogy talán olyan helyre utazunk, amelyik nem is létezik. Egyikőnk se hallott soha ezelőtt egy Ceder Rapids névre hallgató városról. De nem hallott róla az a New York-i barátunk sem, aki akkoriban érkezett haza látogatóba. Ceder Rapids. Gyors cédrusok? Talán egy zuhogó folyóba hulltak, s az ragadja őket tovább, vagy mi? Vajon hol is lehet, hacsak nem a mesékben. De hát nem mesebelinek ígérkezett-e ez az egész utazás? Nem sokkal az IWP (International Writer’s Program – Nemzetközi Íróprogram) meghívása után egy másik meghívás is érkezett: a mexikói Moreliában sorra kerülő Első Mexikói Nemzetközi Költői Fesztiválra. Az időpontok is csodálatosan egyeztek. A Fesztivál: augusztus 18–31. (1981); a Program kezdete: szeptember 1. Mintha mindent előre kiszámítottak volna – a mesék számításával. Útközben egy éjszaka Párizsban az Air France költségére, elegáns kis hotel, kis utca a hetedik kerületben. Másnap Roissy függőfolyosóival, mint Szemiramisz kertjei, melyek egyenesen az irdatlan Boeing belsejébe vezettek. Mexikóban két gyönyörű hét, régi és új barátokkal. Mint Vasko Popa és Tadeusz Roževicz, régi barátaim, Cintio Vitier, a kubai ismeretség, Ginsberg, akivel egy éve Budapesten találkoztunk. És mindenekelőtt az első személyes találkozás Octavio Pazzal, akivel hosszú évek óta levelezésben voltam, a Piedra de Sol magyar fordításának megjelenésétől kezdve. Aztán a vadonatúj barátok: Homero és Betty Aridjis, a fesztivál előzékeny házigazdái; több más mexikói költő, főként az ifjú Francisco Segovia, aki az első látásra barátunkká lett, később nagyszerű fordítómmá. Végül, mint egy születésnapi ajándék, a nagy Jorge Luis, maga Borges, aki szintén eljött, hogy személyesen vegye át a Fesztivál elsőként neki ítélt díját, a Yolitzl díjat, s bár már hosszú évek óta teljesen vak volt, így is beírta nevét a Emece-kiadásban megjelent Antologia Poéticájának magammal hozott példányába.

A mexikóvárosi El Presidente hotelban töltött utolsó napjaink egyikén elmentünk az ottani Air France irodába, hogy ellenőrizzük repülőjegyünket. Némi kis baj van, tudtuk meg, Mexikóváros–Chicago közvetlen járatunkat felfüggesztették. Persze, éppen ekkor volt az Államokban a légiirányítók emlékezetes általános sztrájkja. Csak annyit tehetnek értünk, mondták, hogy két jegyet adnak Dallasig, ott biztosan (?) találunk majd egy Ceder Rapids felé induló „vicinálist”. Ha Ceder Rapidsot is nem „függesztették fel” véletlenül. Úgyis még mindig kételkedtünk egy kicsit létezésében. A dallasi reptér elképzelhetetlen tohuvabohuval várt. De azért, nem kis bonyodalmak után valóban, és csodálatosképpen (igazán csuda volt, hogy abban a felzúdult tömegben meg lehetett találni egyáltalán valamit, még olyat is, ami van) találtunk egy Ceder Rapids fele induló gépet – Via Saint Louis. Nem is hangzott rosszul. Rettenetes idő volt. A titokzatos város felé repülve, a koromsötétben még a szárnyakat se lehetett látni, amiken repültünk, és a kis gép úgy vergődött a szürke felhők közt, mint egy bőrig ázott madár, amely gyakran elfáradva, le-leszáll tollászkodni egy faágra. A végén már minden negyedórában földet ért. Davenport. Moline. Des Moins. Valóban, mint egy helyiérdekű villamos. Végre-valahára Ceder Rapidsot jelezték. Mégis volt. A repülőtér kis belső helyiségében egy lélek se kívülünk. Nem csoda, ilyen ítéletidőben. Ott álltunk, szálegyedül, lábunk körül irdatlan csomagokkal (amelyektől úgyis irtózom mindig), tele a négyhónapos tartózkodáshoz szükséges, valamint teljességgel felesleges cókmókokkal. „Totál” egyedül voltunk, s még azt se tudtuk, hol. Mintha a világ végén. Egyszerre csak, nem tudni honnan, csak előttünk termett egy nagy szőke fiú. Egészen jenki. Egészen fiatal.

– Aam Steve – mondta egészen halkan, vontatottan, és némi flegmával. – You’re George and Ann? Hi. Let’sgo to the car.

Felkapta a poggyászainkat (legalábbis a legnehezebbeket), feldobta a minibuszra (amely aztán annyit fuvarozott bennünket ügyes-bajos dolgainkat elintézendő, a városban és környékén, mindig barátok körében, a Program többi tagjaival együtt), és máris az országúton robogtunk, búcsút mondva (és még létezését is elfeledve) ennek a Ceder Rapidsnak, amelyből ezúttal sem láttunk semmit. Iowa felé, az ismeretlen midwesti eső ázott-szénfeketén csillogó éjszakájában.

– Paul and Hualing are waiting for you – mondta Steve –, so do Peter and Mary, you know.

Nem, egyáltalán nem tudtuk. Paul és Hualing természetesen már régi ismerősünk volt, korábbi levelezésünk révén. De Peter és Mary – róluk sejtelmünk sem volt. Ám, ahogy Steve kimondta a nevüket, mintha azt sugallta volna, hogy őket is ismerjük. Minden olyan volt, mintha távoli rokonokhoz érkeznénk látogatóba, akikről, igaz, nem sokat tudunk, de akik mégis hozzánk tartoznak.

Steve nem volt éppen bőbeszédű, nem is különösebben barátságos. Egyszerűen csak barátunk lett az első kiejtett szó után, és úgy, amilyen volt. Mint ahogy a rákövetkező hónapok alatt annyian és annyi minden, akiket és amit eddig sose láttunk: a Mayflowerben éppúgy, mint Paul és Hualing házában, a kis lakásban, ahol Peter és Mary fogadott, Steve buszában, vagy az IWP helyiségeiben az Iowai Egyetem angol tanszékén, ahol szünet nélkül működött a kávéfőző, a nap minden órájában, éppúgy, mint a mindig rendelkezésünkre álló másológép. Mondtam már: akárcsak a mesékben.

*

A Mayflower szálló földszinti nagy szobája, amely egyszerre volt „living”, konyha és hálószoba, olyan képet nyújtott, mint egy közép-európai pályaudvar zsúfolt vidéki váróterme éjszaka. A világ négy sarka felől érkező emberek ültek, álldogáltak, ácsorogtak szerteszét, széken, fotelben, szőnyegen, falhoz támaszkodva, szemmel láthatóan elcsigázva az aznap végigszenvedett hosszabb-rövidebb repülőúttól, elnyűtt arccal várták, hogy végre elszállásolják őket éjszakára. Alighogy megérkeztünk, szinte még meg sem ismerkedtünk egymással, Mary már kedvesen kiszolgált bennünket. Egy „bourbon”, egy tányér indiai módra készült currys csirke, ceyloni tea. Ha már így összehozott a véletlen a kanapén mellettem ülő fiatalemberrel, úgy éreztem, meg kellene ismerkednünk. Odafordultam hozzá. A lehető legbanálisabb módon: név, nemzetiség. Fekete hajú, sötétbőrű fiatalember volt (hasonló hozzánk), délies vonások, fekete keretes szemüveg, térdén valami angol könyv, bizonyára úti olvasmány a repülőn az idevezető úton – de honnan…?

– Anton Shammas, Izraelből – felelte, nem túl nagy lelkesedéssel.

Gondolkodás nélkül, s talán, mert ez látszott a legegyszerűbb módnak a beszélgetés folytatására, azt mondtam:

– Mi is zsidók vagyunk.

– But not me.

A hangja érdes volt, majdnem udvariatlan. Kurtán elmagyarázta, hogy bár izraeli állampolgár, nem zsidó, hanem arab, és hozzá katolikus vallású.

Nem tudtam, mit mondjak. Pedig rögtön azt felelhettem volna, hogy annál jobb. Van-e a zsidók helyzetéhez hasonlóbb, bárhol éljenek a világon (Izraelen kívül), mint Izraelben arabnak lenni és katolikusnak?

Anton is „mesebeli” személyiség, mint később kiderült. Kétnyelvű költő (ami a legritkább dolog), arabul és héberül egyaránt ír verseket, arab költészetet fordít héberre, hébert arabra. Később – viszonzásul a mi borjúpaprikás-galuska vacsoránkra – parádés vacsorát rendezett nekünk a szobájában. A rosszul kezdődő barátság a lehető legjobban folytatódott.

*

Legnagyobb sajnálatomra, azóta se jutottam el Izraelbe, és Antonnak sem volt alkalma Budapestre látogatni. Időről időre egy levelezőlapot váltunk, itt-ott verskéziratot küldünk egymásnak. Ersi Sotiropoulou viszont, a görög költőnő, aki, amennyire majdnem kislánynak látszott, olyan kemény, férfias, merészen szókimondó költő volt, hamarosan eljött hozzánk látogatóba, nálunk lakott, később azzal tisztelt meg, hogy a gyönyörű I lexi (A szó) című athéni folyóiratban adott közre egy csokor fordítást a verseimből; később mi is meglátogattuk Rómában, ahol akkor már kulturális tanácsos volt a görög nagykövetségen. Björg (Vik), norvég írónő ugyancsak miattunk tette meg az utat, férjével, Hans-Jörgennel, a kiváló építésszel együtt, hogy Dunára néző nagy teraszunkról nézze a folyót. És máig sajnálom, hogy csak Párizsban kaptam meg az uruguayi Jorge Arbalete utánam küldött levelét, amelyben azt jelzi, hogy hamarosan Budapestre látogat. Így nélkülünk látta meg Budapestet. Később kedvesen azt írta, így is rátalált a nyomunkra. És a többiek, Johanna Salamon, a lengyel költőnő, a „boszorkány”, aki egyformán szeretett kártyából és tenyérből jósolni, a bengáli költő, Shunil, mások is… Olykor írunk egymásnak egy lapot, innen vagy onnan, máskor váratlanul találkozunk egymással itt vagy ott. Mindenütt vannak „iowaiak”.

*

Az IWP tehát a barátság közege volt (egyeseknek közülünk a barátságnál több is, de hát ez a dolgok rendje). De ugyanúgy a munkáé is. Ritkán láttam és ritkán élveztem az írói munkára kedvezőbb légkört, mint itt. Egyensúlyt lehetett teremteni – s ez mindnyájunk számára kényes kérdés –, mindenkinek a maga módján, az „irodalmi” élet, a „világi” élet és a munkás élet között. Zavartalanul nyakig bele lehetett feledkezni a munkába, de ki is lehetett menekülni belőle. S az egyik éppoly fontos feltétele az alkotásnak, mint a másik.

Számomra mindezen felül még egy régi nosztalgia beteljesülését is jelentette.

Egy kis Balaton-melléki faluban születtem, ott jártam első iskoláimat is. Azóta viszont mindig nagyvárosokban élek, évtizedek óta Budapesten, közben hol néhány év, hol néhány hónap Párizsban. Valahányszor csak kisvárosokban jártam, vagy akárcsak áthaladtam rajtuk, mindig vágyat keltettek bennem. Belátható méreteikkel, azzal, hogy érezni, mindenestül belakhatók, jól kicövekelt határaikkal, véges jellegükkel, amely nem környékez a metropolisok végtelenének szédületével; akár egy nem túl jelentős, de behízelgően szép vers. Iowa Cityben végre ezt az élményt is megtaláltam. Hogy Iowa városa szép-e? vagy csúnya? Nem tudnám megmondani. A kérdés itt túl európainak tetszik. Iowa nem rendelkezik az Európa bármely nyugati vagy keleti részén megtalálható számos kisváros akár átlagos szépségeivel sem. De nem rendelkezik megannyi szegényes, jellegtelen, elmaradott európai kisváros csúnyaságával sem. Kellemes és lakható, könnyen otthonossá tehető a számunkra. Meg is tettem minden tőlem telhetőt, hogy a magam számára azzá tegyem: megismerkedtem supermarketével (és annak a sajátos bevásárlási módjával, a Steve vezette minibusz jóvoltából), éppúgy, mint az Egyetemi Könyvtárral, ahol ki-ki segítség nélkül mindent megtalálhat a nyílt polcokon, amit keres, és azt is, amit eszében sem volt keresni; mint ahogy a Campus mókusaival és a Campus diákjaival, akik maguk is úgy viselkedtek, mint a kedves, vidám kis mókusok; az (Északi és Déli) Dubuque Streetnek nevezett „main street”-tel, egyik végén Engle-ék egzotikus házától egészen addig az egzotizmusig, amit a másik végén a Liqueur Store képvisel, polcain úgy sorakoztak a gallonos whiskysüvegek és a kancsó alakú kaliforniai borok, mint a könyvtárban a könyvek, s mind e körül a Midwest híres „indián nyara”, amely mintha sose akart volna véget érni, akárcsak egy indiai színielőadás.

*

S hogy mit csináltam Iowában? Mint már jeleztem, a „békés együttélést” gyakoroltam ebben az esetlegesen összeverődött, de nagyszerűen működő együttesben, mint egy színtársulatban, amelynek tagjai a világ minden tájáról verbuválódva a lehető legszebb összhangban játszanak együtt. Kisebb-nagyobb összezördülésekkel és konfliktusokkal is, a mindegyikük tapintatának és kvalitásának köszönhető teljes egyetértésben. S persze, fontos része volt ebben a két kiemelkedő „szereplőnek”, Paul és Hualing tapintatának és nagy intellektuális kvalitásának, akik ketten egymagukban is külön kis színtársulatot alkottak, mégpedig a Program minden „színpadán”, mindenekelőtt az ő házukban, amely egyszerre volt színpad és nézőtér, büfé és, ha kellett, páholy is. Az ember itt az lehetett, amihez kedve volt, színész, közönség, vagy akár neglizsében az előadásra készülő művész, aki színrelépés előtt maszkot csinál, vagy önmaga kiszolgálója a bárpultnál, egy pohár Scotch-csal, Bourbonnal, Gin–tonikkal vagy vodkával a kezében. Paul és Hualing mintegy megtestesítői a kevéssé jelentős kisvárosban élő jelentős személyiségeknek.

*

Ami a munkát illeti? A megelőző évek számos sikertelen kísérlete után, itt belekezdtem a Rámpa című regényem írásába, amely aztán 1984-ben jelent meg, középpontjában mintegy fantomatikus, titokzatos jelenségként, annak az alakjával, aki Raoul Wallenberg volt. Most is látom magam, a City Parkra néző ablakom előtt, ahogy két mondat fogalmazása között bámulom a nagy highway-t, amely egy meredeken fölfelé emelkedő nagy S-kanyarral épp ott hagyja el a város határát. Az Egyetem könyvtárában magtaláltam Borges összes verseskötetét is, és a költővel való előbbi személyes megismerkedésem élménye is közrejátszott abban, hogy Iowában elkezdett Borges-fordításaimból később egész kötetre való kerekedett; végül itt-ott egy-egy versem is íródott. Nem kevés, az alig valamivel több mint három hónapra, amit ott töltöttem.

*

(Ezt a talán túlságosan is szubjektív emlékezést csak még szubjektívebben tudom befejezni. Iowában együtt ismerték meg Annát és engem; közös barátainknak ezentúl külön-külön kell felkeresniük minket, ha erre járnak. Es ist eine alte Geschichte…, ahogy Heine dala mondja; velünk is ez a „régi história” esett meg. Ezeket a sorokat írva, arra gondolok, hogy közös emlékünk talán már csak Iowában és csak az iowaiakban él. Egyszer talán még vissza is térek oda, hátha viszontlátom képünket az Iowa River tükrében, amelyben annyiszor néztük magunkat, kettesben, a City Parkban a kis híd korlátjára dőlve.)

Jeruzsálem könyve

Vas Istvánnak és Szántó Piroskának

Nagyon várt, és aztán váratlanul késleltetett, már előre rossz mellékzöngékkel zavart, kis híján meghiúsult, végre mégis létrejött utazásunk bedekkeréül már régen, jó előre a 48. zsoltárt választottam; ahogy az 1704-es, Casselben nyomtatott Károli-Biblia fordításában hangzik:

Azután úgy esett, hogy igen kevéssé nyílt módom megkörnyékezni Siont, megszámlálni Sion tornyait, és palotáiból is vajmi keveset láthattam. Alig van mit „hirdetnem” róluk az utánunk jövőknek, ahogy e szavakban, már itt, az írás bennünk élő kategorikus imperativusa oly véglegesen megfogalmazódik. Hazajövet el is határoztam, hogy nem fogok ez oly hézagos élményemről írni. De a hézagokba is mindig beleszorul valami. Akárcsak a Nyugati Fal hatalmas kváderköveinek hézagaiba begyűrt „türetek”, amiktől a Siratófal (bár erről ritkán szoktak beszélni) egyben, profánul, a Remény és a Vágy Falává is lesz.

Máig sem tudom biztosan, szentségtörést, esetleg jogilag is vélelmezhető kihágást követtem-e el a szent városban – vagy éppen a hely szellemében jártam-e el, s éppen azzal a hallgatólagos rítussal éltem, amely leginkább méltó ehhez a szent városhoz. Ha igaz az, ahogy később eligazítottak – ez a legméltóbb és legillőbb „idegenforgalmi propaganda”, amit ez a város kitalálhatott magának. Hogy a lopás csábításával kísérti meg a látogatót: a könyv lopásáéval. Nem turisztikai kiadványokat, nem prospektusokat, nem egy századik vagy ezredik bedekkert kínál egy századik vagy ezredik megnézni és látni való városról. Hanem az Egyetlen Város Egyetlen Könyvét. Amely a Fal mellett nyíló Wilson Boltív belső falának hosszan beugró párkányán zsúfolódik fel, nagy rendetlen halmokban, százával, ha nem ezrével, s megint csak nem valami erre készült egyenkiadás azonos példányaiban, hanem annyifélében, ahány darab, egészen kicsikben és albumalakúakban, kavartókban és infoliókban, régiekben és újakban és még régebbiekben: olcsó, kurrens, szinte ponyvára valókban és régi portolánokban, almagesztákban egyaránt. Hogy aki oldalt belép az alagút- és barlangrendszerbe, azonnal magához vehessen egy Könyvet, legyen miből imádkoznia az egymás után sorjázó frigyládák előtt; vagy újra kimenve, a Fal előtt, míg azt a félelmesen egyirányú és egy helyben álló táncot járja, amely leginkább a ketrecbe zárt vadak szívszorító kényszermozgására hasonlít. Hogy a Hit-e a ketrec, vagy éppen a Hit feszegeti benne a ketrec rácsait? – az mindenkinek saját meggyőződésén múlik. Mindenesetre, én is ezt a könyvet szorongatom a kezemben, amelyet itt általában úgy olvasnak félhangon mormolva, mintha „könyvből olvasnák” – holott éppen nem a könyvből olvassák, hanem saját magukból. Könyv nélkül – de mégis a könyvvel. Mert ők maguk a könyv; és a könyv ők maguk. Én is ezzel a könyvvel a kezemben lépek be és lépek majd ki az alagútból, ezt hozom ide és viszem majd – „lopva” – innen tovább. Kicsit úgy, mint a diák, aki a vizsga előestéjén párnája alá teszi a tanulnivalót, hogy belemenjen a fejébe. Mégsem egészen úgy. S most egyszerre megint egészen felkavar a fordítás minden rejtélye. Az ugyanaz, amely nem ugyanaz. Hiszen ez a könyv az én fejemben is benne van. Bár, ha kinyitnám, egyetlen szót sem tudnék elolvasni belőle. Mint egy idomnak a másik képsíkra leforgatott árnyképe. Ugyanez – egy másik nyelven; de lehet-e ugyanaz a másik nyelv? – az én anyanyelvemre, s méghozzá egy másfajta hitre „fordítva” is, mintegy annak tükörírásával írva. Nem jobbról balra, hanem balról jobbra. S mindehhez még: a kettő közül egyik hitben sem „hiszek”. S akkor mégiscsak valamiféle közös nevező lehetek a két nyelv között éppúgy, mint a két hit között. És ez a könyv mégis az én „hitem” könyve is. A Könyvbe Vetett Hitem Könyve. S végül is – ha szabad ilyen szekuláris fogalmazással élnem itt, a hívők között (de ha mással nem rendelkezem?) ennek a Könyvnek is nem a Könyvbe Vetett Hit volt-e a végső, eredendő és kezdeti forrása? Nem éppen Ezé-e legelőször és mindmáig? „Kezdetben volt az Ige.” Vagyis a Könyv. És legvégül is az lesz. Úgy viszem tovább a könyvet a hónom alatt, mint az enyémet.

*

A modern technika paradoxonánál nincs nagyobb paradoxona korunknak; s a modern technika paradoxonának nincs markánsabb jele, mint az, hogy a Budapest–Tel-Aviv közötti 2 óra 30 perces repülőutat 2 órás előkészület (vagy inkább: előkészítés) előzi meg (nem számítva a reptérre vezető utat), s még hozzá az, hogy e két óra sokkal kimerítőbb és próbára tevőbb magánál az útnál, tele olyan tortúrákkal – ezen az úton joggal és stílusosan nevezhetjük akár stációknak is – amilyeneket igazán csak kényszerből visel el az ember, s amelyeknek minden mozzanatát – egyébként – határozottan kikérné magának. S mégis elviseli. Mert utazni – kell. S ha lehet, Jeruzsálembe még inkább, mint bárhová. Kilétünk és mivoltunk – mi-létünk és ki-voltunk – többszörös egymás utáni ellenőrzése (vagyis kétségbevonása); poggyászunk többszöri átkutatása, vagyis az ismételten, újra meg újra ránk vetődő gyanúsítás, amely legvégül ismételt gépi motozással zárul. Legjelenebb korunknak, amelyet minden valószínűség szerint az Általános Nemzetközi Politikai Terrorizmus koraként fognak számon tartani, legalábbis az élet néhány kiemelt helyzetében, sikerült megszüntetnie a Római Jog kétezer éves érvényét, az egyénnek azt a jogát, hogy ártatlannak tudhassa magát, és megkövetelhesse, hogy annak tekintsék, mindaddig, amíg ennek ellenkezőjére alapos gyanú nem merül fel. A paradoxon a további paradoxonban csúcsosodik ki: mire az utazás az eddigi legnagyobb történelmi szabadságot elérte technikai, gyakorlati és jogi szinten, addigra az utas, pusztán azáltal, hogy élni készül ezzel a szabadsággal, a rabság ideiglenes állapotába, vagyis mintegy traumatikus állapotba kerül. Két óra alatt többször vonatik kétségbe azonossága, egyenessége, igazmondása, tisztessége – divatos szóval: identitása –, mint esetleg egész életében összevéve. A megelőző európai századokban ennek a töredékéért minden magára valamit adó utas élete kockáztatásával elégtételt vett volna.

Aztán végül felkerülünk a gépre – és egyszeriben úgy bánnak velünk, mint az elkényeztetett gyermekekkel vagy a kényurakkal. Több személyzet gondoskodik rólunk, mint bármikor az életben, minden (itt, a levegőben) lehetséges kívánságunk teljesítésére készen, az egyik ülésünk támláját helyezi függőlegesen repüléskészre, a másik minden jóval teli tálcát tart elénk, női és férfi ganümédészek a legkülönbözőbb színű és aromájú italokat töltik poharunkba; az önkény után a készség, a vészjós udvariasság helyett a gyanútlan szívesség. Igaz, ez is gépiesen kiszámított, pontosan igazodik a rendelkezésre álló légi percek lehetőségeihez, de egyben a legpontosabban és tartalmasabban ki is tölti ezeket a lehetőségeket. Tájékoztatnak a légi és földi hőmérsékletről a sztratoszféra határán, illedelmesen bemutatkoznak nekünk, akik nem mutatkozunk be őnekik. A dramatis personae szereposztása – ideiglenesen – diametrálisan megváltozik. Hogy aztán a kiszálláskor – ideiglenesen – megint diametrálisan visszaváltozzék. Megint átvedlünk esetleges és virtuális bűnözőkké, akiknek szigorú elektronikus ellenőrzés nélkül egyetlen szavát sem lehet elhinni, a mindentudó (és természetesen makulátlanul becsületes és igazmondó, az igazat és csak a tiszta igazat valló) számítógépek, ultrahangok, fotocellák minden rejtett titkunkat, titkolt kincsünket feltárják, a lakáskulcsunktól a csontunkba esetleg beépített fémprotézisekig.

Ezek után végre szippanthatunk egy nagyot A tavasz dombjának valóban tavaszi éjszakájából.

Itt vagyunk, három nagy vallás és egy hatalmas több évezredes kultúra megszentelt és annyi barbársággal meggyalázott földjén.

Másnap délelőtt a tengerparton, ahol a Szentföld és a Mare Nostrum összeér, Piroska száján kiszalad a szó, amit aztán majd többször is megismétel: „Boldog lennék, ha mernék.” Tudom, a jelentés „első szintjén” ez csak azt akarja mondani: félti Pistát a hőségtől (amelynek ő még otthoni fajtáját is nehezen bírja), az utazás testi-lelki megpróbáltatásaitól; mindnyájunkat attól, amitől itt félni lehet. De a mélyén – második vagy sokadik jelentésében – ez a mondat – tömörségében – korunk kőbe véshető paradigmája is. A Nagy Szorongás, amely száz év óta beköltözött az európai filozófiába, és még előbb beköltözött az emberek idegsejtjeibe. S amely a modern magyar költészet csaknem illegális kezdetén ilyen tömör megfogalmazást nyert: „A boldogság se boldogít” (Komjáthy Jenő). Nekem pedig, eszmélkedésem óta állandó – bár homályos – tudomásom az életről. De azért most én is boldog vagyok egy kicsit.

Még akkor is, mikor a part fölött egy kis pizzeriában ebédelve – Sole meunière, kis kancsó hideg fehér borral, melyről elképzelhető, hogy talán En Gadi bibliai szőlleiből való – egyszerre csak lentről, a strand közepéről felénk szegzett géppuskákkal elrobogó katonai dzsipek rohannak a parttal párhuzamosan. Igen, tudnivaló, csak a békés élet – a napon heverők és az árnyékban ebédelők – védelmére teszik ezt. De hát, a mi korunkban a védelemnek is a fenyegetés maszkját kell öltenie. Nem lehet úgy fenyegetni fenyegetőinket, hogy egyúttal a védetteket is ne fenyegetnék. Az előbb még nosztalgikusan néztem le a strand felé, milyen jó volna megint átlendülni a misztikus határon, amely a szárazat és a nedveset elválasztja és összefonja… de nem akartam magukra hagyni Pistát és Piroskát. Most már nem kívánkozom – minden kívánkozásom dacára. A „misztikus” határt mintegy átfedte, kitörölte, mint egy áthúzott szót a szövegben, a vele párhuzamosan átrohanó dzsipnyom. Gyáva vagyok? Akik itt élnek, azok nem lehetnek gyávák. Úgy látszik, itt csak bátrak élhetnek. Ha szabad így mondani: mindkét oldalon. József Attila hiába „rágta a szívünkbe”: „nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet”. És ahol nem lehet másnak lenni? Néhány nap múlva kirándulás a Genezáret (Kineret) tóhoz. A békés tóparti teraszon elköltött ebéd után felülünk a sétahajóra. Mintha mondjuk a Balatonon egy kis csalinkázásra indulnánk, egy órácskára, Földvártól Földvárig. Már éppen felhúzták volna a kis hajóhidat, mikor egész kis siserahad rohanja meg, hogy még utolsó pillanatban feljusson a hajóra. Csupa tíz-tizenkét éves fiú és lány. Mögöttük két terepszínű ruhába öltözött férfi, lefelé lógatott géppisztollyal a vállukon. Az első pillanatban elszörnyedtem: csak nem valamiféle „gyerekrabokat” visznek itt hajózni. Aztán még jobban elszörnyedtem: az iskolai kirándulás szigorúan csak fegyveres kísérettel engedélyezett. A gyerekek láthatóan nem vesznek róla tudomást; megszokták. Hangosak és csöndesek, agresszívek és békések, melyik hogy, ugyanúgy viselkednek, „rosszul” és „jól”, mint bármilyen más „osztály” ilyen helyzetben bárhol a világon. De valóban így viselkednek-e belül is? Nem lesz-e majd egy részük túlságosan bátor, ezzel a „megszokással” az idegeiben, a másik része meg túlságosan félénk? Hányféle egyéni felnőttviselkedésre foszlik majd szét ez a kollektív gyereksors? „Mernek”-e majd valaha is „boldognak lenni”? Még ha tudnának is.

*

A tel-avivi autóbusz Central Station (ezért is nevezem így) éppoly nyomorultul mocskos és sivár, akár a New York-i. Csak vidékiesben. Hozzá(juk) képest a pesti Erzsébet téri maga a pompázat. A kocsik tekintetében is. Nincs is semmiféle turisztikai színezete. Mindenestül hazai és helyi az egész. Mintha mondjuk Pestről Szolnokra utaznánk. Az utazás is kb. annyi ideig tart. S az út se jobb, sőt. Semmi se jelzi, hogy hová indulunk. Ha csak nem a sékel, amivel fizetni kell. 5 és fél. Most két kiló narancs vagy tíz deka jobbféle felvágott ára. De hát: nem is illúziókkal a zsebben kell utazni; hanem autóbuszjeggyel.

Pulóveres, farmeres, dzsekis utasok. (De hát mi sem vagyunk ünneplőben.) Mögöttem fiatal lány, fekete szűk nadrág, buggyos, rózsaszínű blúz, fekete hajzatát szétterítve végigfekszik az üres üléssoron. Mikor megérkezünk az indulásénál nem sokkal fényesebb állomásra – Jeruzsálembe! jár az eszemben –, a lány, minden izgalom és sietség nélkül feltápászkodik, ránt itt-ott egyet a ruháján, hátára veti a válltáskáját, látom még, ahogy irigylésre méltó bozontját belibbenti egy fali telefon áramvonalas pleksziburája alá. Tárcsázik. Megérkezett. Egy egészen köznapi, láthatóan megszokott, mindennapos út után. Útközben egyszer sem nézett ki az ablakon.

Mi kezdettől fogva az ablakot bámultuk. Egy ideig nem sok eredménnyel. Szegényes arab-zsidó külvárosi negyedek lepusztult szűk bazáros utcáin indultunk el imbolyogva, ahol alig fért el a viszonylag kicsi busz. Az országút első része se tartogatott sokat. Közepes sztrádaszerű aszfalt, középen mintegy méteres sávval elválasztva. Ahol azonban semmi növény, csak egy sávnyi sivatagmaradvány, kövecses sárga homok. Aztán, ahogy a busz kezd felfelé kígyózni a júdeai hegyek között – egyszerre valami. Nem is a most virágzó, gyümölcstelen narancsligetek itt-ott, inkább a félkopár gyűrődések, a helyenként hirtelen mélyen bevágott vörös sziklafalak, a sivatag kőüzenetei. Meztelenek és riasztók: sorvadásos íny alól kibukkanó foggyökerek. Talán ez köti össze a legjobban az élő és az élettelen természetet: a kő és a fog, amely évmilliókon át eltart. A világ csontozata.

*

Az utas, akinek nem volt ideje és módja „megkörnyékezni” és „megszámlálni annak tornyait”, a lopott könyvel a kezében – loppal – odaméne a Nagy Fal elé, loppal, mert nemcsak könyvét, magát is lopottnak érzé egy kicsinyég, e Fal előtt, ahol tőle jobbra is, balra is ott hajlongott egy messziről – vagy közelről – érkezett utas, aki tudta, mit kell cselekednie: s a már említett egy helyben álló táncában előre-hátra hányta-vetette magát, s erre a ritmusra kántálta, mint a vízfolyás, mint egy állandóan előre-hátra ringó vízár, a partra ki, majd onnan visszavetődő hullám, azt, amit nem a jelképként kezében nyitva tartott könyvből olvas – hanem önmagából. Ember és könyv itt úgy forr össze egymással, mintegy felcserélhető azonosságban, ahogy más népek történetében ló és ember, kar és kard, királyi fő és korona.

A kívülálló fanyar ácsorgásában álldogáltam, míg egyszerre csak úgy éreztem, a Fal is egy Nagy Könyv, szememmel egy magasságban lévő hatalmas kváderköveivel, már agyonbarázdált rusztikáival, amelyek a magassággal egyenes arányban kisebbednek fölfelé, a statika ősi dicsőségére, de mind-mind lapok, a rájuk rótt idővel s a rájuk vésett sok százados vagy akár tegnapi emberi jelekkel. S már egyre közelebb éreztem magam hozzá, hiszen ha valamit elmondhatok magamról (s ha már rólam annyiszor szajkózva elmondták), elmondhatom, hogy számtalan könyvet lenyeltem az életben, ahogy Ezekiel próféta lenyelte a titokzatos kéz által odanyújtott leveleket, amelyekkel megéteté az Úr, s amelyek később a Jelenések Látójának is odanyújttattak hét pecsét alatt, hogy mindkettő szinte szórul szóra egyformán írja le őket: mind belül kívül beiratott vala, azazhogy: ime bé vala irva elől és hátul. A Jelenések Jánosa (?) úgy idézi vala a Prófétát, forrásmegjelölés nélkül, akár egy posztmodern szerző építi be a maga idézeteit, de hiszen a mitikus történet azért az, mert mindig újra megtörténik valamennyüinkkel, s mindnyájan ugyanezt a Könyvet írjuk az idők kezdeteitől fogva, amelyben kezdettől vala az Ige, és mindaddig, mígnem eltelnek az ezer esztendők, s az Ige is el nem enyészend. És ez a Könyv milliom könyv és ez a milliom könyv Egy Könyv, az Isten könyve és az Ember könyve, amely korunkban, vagyis „az isten halálának” korában is tovább íratik, s ez új „modern” írásnak Első Prófétája szerint, e világon talán minden csak azért létezik, hogy végül egy könyvben teljesedjék be. (Stéphane Mallarmé).

*

De ahogy a vándor ott állt nem rendeltetésszerűen használt könyvével a hóna alatt, és mintegy nem rendeltetésszerűen használva ottálltának helyzetét is, lassan ráébredt, hogy mégiscsak rendeltetésszerűen lehet itt, hiszen ugyanúgy ingázza gondolatainak ide-oda hullámzó folyamát, mint a mellette állók a könyv sorait, az ő sajátjukká lett zsolozsmáikat. És akkor lassan mást is észre kellett vennie. A kezekben (illetve az ő hóna alatt), valamint az előtte levő rusztikákban megtestesülő könyveken túl más, rejtőzködőbb könyvek is állnak előtte, rejtőzésükben azért árulkodón is. Könyvek-e vagy inkább csak a könyv végtelen számú lapjainak-– „leveleinek”, „türeteinek” – (hogy a Magyar Könyv megszentelt szavait használjam) számos darabja, és mintha neki is ezeknek a türeteknek a sokaságát nyújtaná egy Kéz, azzal a felszólítással, olvassa, vagy inkább Ezekiel-módra nyelje el őket, mint ahogy annyi könyvet, töretet, tekercset bekebelezett már életében mind ez ideig.

Mert a rusztika-könyvek idő-repesztette, ember-véste hasadékaiban, ezekben a maguk is olvashatónak látszó ákombákomokban mindenfelől feléje integettek ezek az összegyűrt lapok, ezek a valóságos-valósággal türetek, gyüretek, levelek, éppoly ellenállhatatlan csábítással, hogy nyissa fel őket és egye meg, kiszippantsa őket héjukból, mint a tenger gyümölcseit, mint arra, hogy maga is megtoldja őket a magáéval. Mert ez a Hely nemcsak a Siralmak helye, és a Falba nemcsak a sírások, nyögések, jajszók vannak beleírva, a Szentély kétszeri lerombolása és a milliom halottak fölötti siralom, hanem a vágyak is, amelyek külön-külön elválasztanak bennünket egymástól – de végső soron talán mindennél jobban egybefűznek. Nem a Vágy Gyermekei vagyunk-e mind?

Mert mit is olvashatnánk, Ó Örökkévaló és Egyetlenegy, ha ezt az újabb, profán bibliát is elolvashatnánk, ezt a Könyvek Könyvét, ezt a Minden Vágyak Könyvét, amely telis-tele van, elöl és hátul beírva, legtitkosabb óhajainkkal, istentelen titkainkkal, szentségtelen vágyainkkal, amiket csakis eme Szent Helyre bízhatunk, Lelkünk Holttengerének e soha fel nem lelhető sziklába rejtett tekercseivel, amelyek itt állnak ki ezerszámra a falak repedéseiből, a repedésekben kisarjadó füvek közül.

Erről nemigen szólnak (diszkrécióból?) az útmutatók, útleírások, prospektusok. Hogy a Siratófal egy Másik Tóra is, egy nem, távolról sem kanonizált, illegális („szamizdat?”) irodalom tára. Amely nem lenne kisebb fontosságú lelet, mint az, amelyet Qumránban találtak. Ember emberrel való Szövetsége, Eretnek Evangélium. Az, ami mindig „illegális” marad a világban. Az Egyember történetének mindig megújuló titkai.

Később, a Neftoah bibliai forrásról elnevezett étterembe voltunk hivatalos ebédre hivatalosak. Terasza csodálatos könyöklő a Város fölött, amely, mint egyes növények, önmagát termékenyíti meg: csak és kizárólag jeruzsálemi kövekből épült. Ezt a hagyományt még egy brit törvény is szentesítette, amely ma is érvényben van. Így lehet a hitekben, szokásokban, érzületekben, politikai törekvésekben és etnikai mivoltban oly heterogén település látványa talán a legegységesebb a világ híres városai között. S mintha még kora is egy idő volna, holott sok ezer éve épülnek (és dőlnek) egymásra falai. Még a város előhegyén épült új város, amely először tűnik szembe a Tel-Aviv felől érkezőnek, az is olyan, pedig a legutóbbi tíz év alatt épült. A lapos tetejű fehér kockák, lépcsőzetes rendetlenségben emelkedve vagy szállva alá a dombokon, mint a később látott júdeai sivatagban a kecskenyájak, magát a követ példázzák, amelyből valók. De azonfölül, hirtelen úgy érzem, a betűt is, a héber írást, amelynek mindegyik kalligrammja egy négyszögbe épül. Kövek könyve, könyvek köve.

S hogy az élettelen és az élő kiegészítse egymást, szinte csak pálmafamagas épületek láthatók a városban. Mintha a pálma volna az itteni mértékegység – és soha szebb léptéket ennél.

Piroska (már visszatérve Tel-Avivba) nemhiába a pálmákat rajzolja, kis irkába, mint egy kisiskolás lány, gyermeki buzgalommal. Az ebédnél a tengerparton, de ebéd után is a Masaryk térre néző teraszunkon ejtőzve, a tér „nagy pálmáját”, amelynek felső ágai éppoly magasra nyúlnak fölfelé, amilyen mélyre hajolnak lefelé az alsók, gyöngéd szimmetriával teljesen eltakarva a fa törzsét. Egy lapot kitép, és felém nyújtja. Én meg ezt a rímes haikut rögtönzöm neki, viszonzásul:

S hogy mit tud a nyelv? Nem tudok héberül. De kérdezősködve igyekeztem kifürkészni egyet-mást természetéből. Ennyit sikerült is:

Dam = vér

A-dam = ember (az első ember: a Férfi)

A-dam-a = föld

Chava = (Éva, a második ember: a Nő)

Chajim = élet

S ez nem kevés. Két szótőből egy kis világteremtés.

Dávid király 48. zsoltára valóságos turistahívogató, amely felszólítja az utast, hogy tüzetesen nézze meg a Várost, tornyait, bástyait, palotáit – és nem is csak saját épülése, hanem az „utánnunk való nemzetségek” épülése végett is. Vagyis: a Zsoltáríró nemcsak szemlélődésre szólít fel, hanem az írásra is, a hagyományzásra, a megörökítésre, vagyis a történelemre, amely mindeddig ÍRÁS. A Zsoltárírónak volt képe a jövőről, volt jövőképe, és képe Városának jövőjéről.

Nekem csak egy nap jutott Jeruzsálemből. Nem elég arra, hogy „megkörnyékezzem” és „megkerüljem” Siont. De hát mindenkinek megvan a maga sorsa. S ez, ha nem is kívüle, de nem szándékaiban, hanem legbenső bensejében lakozik. Én, úgy látszik, nem kövekbe, hanem mindenütt könyvekbe botlom. Ezért utam összegező jelmondatára, Jeruzsálem kövei után, egy feliratban találtam, amely a Diaszpora-múzeum falán talált rám. A Minha Mönorá-ból való:

SZIM SZEFARÉCHA CHAVERÉCHA

Ami annyit tesz: Tedd barátaiddá a könyveket. Tudós barátaimtól felvilágosítást kértem arra nézve, hogy ugyanaz a szó használtatik-e itt, mint amit a magyar bibliaírás a Tízparancsolatban „felebarátaimnak” fordít. Igen, a Minha szerint felebarátainkká kell tennünk a könyveket. S a „könyv” és e „felebarát” szót a rím eltéphetetlen kapcsa is összefűzi egymással: Szefarécha-chaverécha.

A föld szinte minden pontjára szétszóródott – s itt Izrael földjén egy részben újból eggyé tömörült – különös népet-nemzetséget, amely annyi más nemzet népével azonosult, nyelvben és kultúrában, könyveiben is, lénye egy megfogalmazhatatlan részében, azt hiszem, e mintegy tizenegyedik parancsolat betartását azonosíthatja egymással. Ez biztosan az övé. Nem hiszem, hogy van még egy nép a földön, amely ezt a parancsolatot választotta volna programul és eszközül, s nem dzsidákat és ágyúkat szegezett más népek felé, hanem az előretartott könyveket. S – megint a nyelvhez fordulva – a szó többes száma is a lényegéhez tartozik. Ez a parancsolat nem A könyvről beszél, hanem a könyvekről. Minden könyvről. S a „felebarát” szó révén a könyvek e felebarátságát összekapcsolja a „szeresd, mint tenmagadat” parancsolatával. Ha valamivel, ezzel talán tehet valamit szétszóratott önmagáért, és az egész szétszórt emberiségért.

*

Hazafelé jövet, megint a repülés kényelmét és gyorsaságát, mintegy kiváltságát élvezve, mégiscsak folyton az járt az eszemben a sztratoszféra alsó határán, ahol az ember nem az ég alatt érzi magát, mint földi léte alatt mindmáig, hanem mintegy az égben, körülölelve a fantasztikus kékségtől – milyen jó lenne a modern technika előttiek módján végiggyönyörködni és végigkínlódni a földi útvonal minden véletlenét és veszedelmét, mondjuk úgy, ahogy Chateaubriand tette meg és írta meg a maga Itinéraire de Paris à Jérusalemjét, egy egész kis könyvtárral felszerelve, postakocsin, vitorlásbriggen, lovon, teveháton és gyalog. Iszákjából hol Boucher de la Richarderie Bibliothèque universelle des voyages-át, hol Bergeron Voyages faits principalement en Asie dans les XII^e, XIII^e (…) című munkáját, vagy Doubden Voyage en Terre Sainte-jét húzva elő, s még Cotovic ritka, ma már talán hozzá se férhető Itinerarium hierosolymitanumából is merítve ihletet… vagy, suttyombrn, netán még az ihletnél valamivel többet is. Tassóról már nem is beszélve. Hogy is tudta volna a Siloé forrását oly szépen leírni e kétsornyi ékes idézet nélkül:

Mégis jó, hogy legalább Chateaubriand velem van itt, a Falnál, a Könyv mellett, a hónom alatt. Abban olvasom, hogy miután Titus, majd Hadrianus (a „jó [!] császárok”) feldúlták a Várost, és földig rombolták a Második Templomot, s ezután (Chateaubriand szavaival) „Isten elfordította fejét az Ígéret Földjéről, és új népet keresett magának” – az újonnan elnevezett Aelia Capitolinába az elűzöttek be sem tehették újra a lábukat, illetve, ha mégis (…) Nazianzi Szent Gergely azt mondja, hogy a zsidóknak évente egyszer mégis engedélyezték a belépést – azért, hogy sírhassanak; Szent Jeromos ehhez azt fűzi hozzá, hogy arannyal kellett – azonos súlyban – megfizetniük „a hazájuk hamvaira hullajtott könnyeik jogáért”. Ahány gramm könnyet hullatok, annyi gramm arannyal fizetek. Tulajdonképpen nem is olyan nagy ár, ha meggondoljuk; s ha tekintetbe vesszük azt a feliratot, amelyet nemrégiben fedeztek fel az ásatások során a Fal egyik kövén, s amely szerint: „Ha ezt látod, tested örvendeni fog és kivirul, mint a növények.” Voltaképpen szép egység. Hasonlóan szépekre az újabb és legújabb korokban is számos példa akad. Az emberiség, eddigi (ismert) léte folyamán semmiben, leghalhatatlanabb műveiben sem tett tanúságot annyi találékonyságról s oly magas röptű képzelőerőről, mint egymás (vagyis: önmaga) gyilkolásában, kínzásában, megalázásában és kifosztásában. De minden valószínűség szerint, magasabb rátát és grádust, szélesebb választékot sosem kínáltak e téren, mint a „választott” nép ellen irányulókban. „A zsidók és az arany.” Formás, megejtő és gazdag történeti kompendiumnak lehetne ez a címe. Shylock aranyai és Fortunatus aranyai és Rotschild aranyai. Na meg az elhamvasztottak szájából kitépett aranyfogak. A munkatábor- és lágerkeretek 100 gramm arany = 1 komiszkenyér egyenlegei. Meg a rómaiak által a Falnál elsírt könnyekért beszedett aranyak. De félek, ez utóbbiakról kevesebb szó esne fenti műben. Hogy Chateaubriand-nál maradjunk: a „kereszténység szellemének” azok az igencsak hűtlen örökösei, akik ezt a könyvet megírnák, nemigen olvassák a Nazianzit meg Jeromost. Nem az ő asztaluk.

De hát már annyi szentségtörést elkövettem gondolatban e szent fal előtt. Ezt még Pistának se merem elmondani.

„Arles-ban…”

EGYSZER CSAK EGYEDÜL maradtam a szállodaszobában. Ahol öt napon át kizárólag késő éjszakától kora reggelig tartózkodtam. Most, fényes délelőtt, szinte torkon szorítottak a puha tapétás falak. Mire való nappal egy csak alvásra való szállodaszoba? Mintha elillant volna körülöttem a levegő. Hiszen öt nap óta itt vagyok s még semmit sem láttam. De miért kell mindig látni? Miféle feneketlen látványbendő végzi bennünk állandó perisztaltikáját? Bedekker nélkül fújom mindazt, amit ideérkezésem óta látni szeretnék; mint egy bedekker. Persze, az arénát, meg a régi római temetőt, a pogány kőtárat, a Réattu múzeum Picassóit. És persze, mindazt, amit Van Gogh ránk hagyott. A Lamartine tér bokrait, fönt az erődítményekről elénk táruló szemközti Montmajour és Sainte-Marie-de-la-Mer horizontjait, a Rhône partján legelésző kisborjú-halászcsónakokat, a bolondokháza örvénylő kertjét – szóval, az „eredetiket” – ha megvannak még. Mindezenfelül még magában a kollégiumban nyílt Goya-tárlatot is, amelynek plakátja minden reggel majd kiszúrta a szemünket a kapun; mert még arra se volt időnk, hogy az első emeletről leszaladjunk a földszinti galériába. Nem egy délután meg egy este, még újabb öt nap is kevés lenne. (Kora reggel jön értem a kocsi, hogy kivigyen az avignoni repülőtérre.) Még most is alig értem: annyi unott, csak folytonos ki-bejárással elviselhető irodalmi „konferencia” után, ez egy órácskára se engedett kiszöknöm a városba. Elejétől végig olyan volt, mint egy összehangolt együttes, amelyből bárki minden pillanatban hiányzik. Kevés résztvevő közös játéka, mint a világ húsz országából összeverődött zenészek kis ad hoc zenekara, akik eleve fejből tudják ugyanazt a kottát, s azonnal együtt kezdenek kamaramuzsikálni – egymásnak, a muzsika öröméért. Örömzene. Jame-session. Mindenki egész álló nap ott rostokolt a maga pultja előtt, és bábeli munkában dolgozott mindig ugyanazon szövegrész fordításán – öt-hat-hét-nyelvre; aztán öt-hat-hét nyelven kezdett vitatkozni a sebtiben készült eredmények fölött. Már mindnyájan értettünk azon a nyelven is, amelyen nem értettünk. Szinte lehetetlen módon, izgalmasabb volt, mint a nem ismert város, amely azért mégiscsak folytonosan kísértett az ablakokban, mindig újra komponált felhő- és napjátékával. Mert hozzá tavasz is volt, ezüstös foncsoron tükröződő tavasz, egyik percben már majdnem nyár, a másikban még a napot percekre elsötétítő felhők leple alatt visszasurranó hirtelen téli fuvallat. S most itt ülök a szobában, szinte fuldokolva. Szöveg és levegő nélkül.

Pedig még szeretem is az ilyen középszerű, kisvárosi francia hotelszobákat, liliom-, tulipán- vagy lótuszkelyheket formázó színes tejüveg lámpáik bájosan avuló „modern style”-jával, ezzel a hamar elvirágzó modernséggel, amely a cukrozottmák-színű márvány kandallótetővel együtt immár a XX. század biedermeiere. Hova kellene menni? Mindenhová egyszerre. De csak fekszem az – előbbi tárgyakhoz illő – csipke ágyterítőn. Kezemben egy nyitott (de nem lapozott) Van Gogh albumocskával. Milyen más is az ő, az igazi („mély”?)-modern hálószobája, a Hálószoba, a nyers deszkából ácsolt rusztikus ággyal, az ugyanolyan nyers lábú és támlájú, gyékényből font ülésű, híres Van Gogh-székkel (amely annyi más képén is ott van, néhol csak egymagában, a magány objektív korrelátumaként), az ajtó melletti szögön lógó törülközővel, és alattuk a fergeteges rövidülésű hajópadlódeszkákkal, mintha állandóan indulnának vele (a székkel? vagy a festővel?) valami szédületes örvénybe szűkülő világmindenség felé. S az Esti kávéház „modellje” is itt van éppen az ablakom alatt, a Fórum téren. Kezemben pedig az a képes levelezőlap is, amit B.-nek akarok küldeni (már meg is írtam, de még nem volt szívem megválni tőle), amely két felén egymás mellett mutatja a nevezetes kávéházteraszt, mai eleven formájában, illetve a festő 1888-ban festett vásznán. Az utóbbin még a szállodabejárat kőívének egy levágott része is látható; a kettőt csak az édes provanszál költő, Mistral hátulnézetből látható szobra különbözteti meg egymástól: egy másik „botos és kalapos”. De a kis albumban itt van egy másik kép is: ugyane kávéház belsejéről. S ez éppen annyira különbözik a terasztól, akárcsak a mi bensőnk a külsőnktől, vagy Van Gogh kettéhasadt lelkének két gerezdje. De a képnél nem kevésbé felkavaró, amit a festő egy levelében ír róla. „Azt akartam vele kifejezni, hogy a kávéház az a hely, ahol tönkre lehet menni, meg lehet bolondulni, bármi bűnt el lehet követni. Megpróbáltam egymás mellé tenni kontrasztként a gyöngéd rózsaszínt meg a vér- és borvöröset, ütköztetni egymással a szelíd XV. Lajos- és Veronese-zöldet a durva sárgás- és fehéreszölddel, s mindezt a pokolizzás és sápadt kénszín közegében úgy, hogy az egész egy ócska csapszék sötét hatalmait fejezze ki.” Hogy lehet egy ilyen pokoli kávéház teraszára leülni? Pedig, ha már ilyen tunyaságban vesztegetem itt utolsó óráimat, legalább ennem kellene valamit. S most ráadásul nincs éjszaka, és a Forum kávéház terasza a képen is épp olyan idilli, akár most itt alattam.

Végre itt ülök hát, kezemben a levelezőlappal, azon a helyen, amely a lapról kétarcúan is szembenéz velem. Állandó kísértésem: tükrök tükrökben tükrözése. Mintha minden ugyanaz volna. A két képen és a valóságban. A szálloda (kő) kapufélfája, a székek is, az üldögélők és az álldogálók. Végre egy kis levegőhöz jutok. De aztán újra elfogy a levegő. Mit állt ki ez a pokolra vetett tündér ezen a köznapi helyen? Honnan van tündérisége? És honnan pokolravetettsége? Ahogy egy másik, talán még pokolra vetettebb, írja róla (Artaud kis Van Gogh-könyve is itt van nálam) : „Van Gogh képein nincsenek se fantomok, se látomások, se hallucinációk. Csak egy kora délutáni napsütés perzselő valósága minden. – Egy eredendő lassú lázálom, amely fokozatosan kivilágosodik. Lázálom és feltűnés nélkül. – De benne van a megnemszületettség minden kínszenvedése.”

Valaki megérinti a vállamat. „Eljöttem megnézni, mi van magával, tudtam, hogy itt maradt egyedül.” Honnan tudta? Főként, hogy egyedül? A lány abból az egyszerre törékeny és tömör, kicsi és erős fajtából való, amely a Balkán keleti felét lakja, görög, török, bolgár vagy makedón, s amelyiknek arca az egyik pillanatról a másikra tud áttetszően finomról érdesen durvává válni, és ugyanolyan észrevétlen váltással fordítva is. Pár nappal előttünk, hosszabb ösztöndíjjal érkezett a Fordítói Kollégiumba; köztünk csak „megfigyelőként” vett részt. Két szót ha eddig váltottam vele. „Ne nézzük meg együtt a várost? Még én se láttam.”

A zártság egyszerre megpattan, könnyedén, mint a legyező, amit a dáma egyetlen gyors és elegáns mozdulattal szétterít. Ittunk gyorsan valamit, nem is tudom, mit. Aztán elindultunk. Mint akiknek indulniuk kell. Neki nem tudom, miért. Azt se tudtuk, ki kivel. Egyelőre csak ki-ki önmagával. Először a Kőtárba akartam visszamenni, az egyetlen helyre, ahová az egyik ebédszünetben mégis kiszöktem. Eddig is szándékomban volt, de most annál is inkább, még egyszer megnézni azt a nem különösebben értékes, primitív voltában mégis elragadó Európa elrablása mozaikot. Talán mert most épp nálunk van napirenden Európa elrablása? Vagy csak énnálam? El akarom rabolni ezt a mellettem békésen sétáló néma Európát? Magam se tudtam. De nem kellett csalódnom. Épp olyan arca volt, mint a kőtárbelinek. De a bika nem hasonlított hozzám. Megnéztem a feliratot. IV. század. Már kora bizánci. És valóban: nem az antik görög arc, hanem ez a máig is oly jellegzetes „kelet-mediterrán”. Mint a mellettem sétáló. Irene Papasz. Melina Mercouri. Fekete szemű és homályos bőrű. Közvetlen és távoli. Nem kellett elrabolni. Mentünk tovább a város lejtőin és kaptatóin, föl az arénáig, ahol a védfalakról kitárult a nagy síkság, a cau-i és montmajour-i magaslat határáig, le a Rhône alsó rakpartjára, a híd alá. Csupa Van Gogh. A festett és az élő táj, a régiség és a váratlan vonzalom néma forgatagában.

Mire a római temető ciprusai közt a kis ösvényre tértünk, ahová a Birodalom előkelőségei messze limesekről úgy küldözgették vala halottaikat, ahogy manapság az elegáns tengerparti luxusüdülőkbe küldik az öreg hozzátartozókat, már alkonyra hajlott. Mintha csak halkan lehetett volna beszélni. De halkan se beszéltünk. „Toulet”, mondtuk ki majdnem egyszerre a „kis költők” egyik legnagyobbjának nevét. Ahogy Werther és Lotte Klopstockét. (Ha nem is olyan irodalomtörténeti nyomatékkal.) És már kezdtük is: „En Arles où les Aliscamps…”, a sort, amely azóta is folyton az eszemben jár, hogy itt vagyok, Arles-ban – hiszen „Arles-ban” a kezdőszava:

Halkan se beszéltünk. Mért zavarjuk a „dolgok szelídségét”, amit a földön manapság minden zavar. A nap már alulról sütött, de a galambok még felbúgtak itt-ott. Menni kellett. Ahhoz, hogy a Goya-kiállítást is elérjük, át kellett szelni visszafelé a várost.

Végre egy olyan spanyol festő, aki nem mulat együtt a spanyolok legfőbb mulatságával. Nem azért festi a bikaviadalokat, hogy még fokozza a brutális népünnepély varázsát. Az egyik festményen írva is áll: Dibersión de España. A véresen kilógó lóbelek a porondon, agyonbanderillázott bikák és bikaszarvhegyen táncoló matador: mindaz a gyönyörűség, amit a tarka gyülekezet Solon és Sombrán egyaránt ujjongva ünnepel az arénában. „Így mulat a spanyol.” Talán őszintébbek lennének, mint mások? Hiszen az egész világtörténelem így mulat háborún és polgárháborún, lágeren és igazságszolgáltatáson, véren és nyomorúságon. Azon, amit mi magunk mutatunk – vagy amit velünk mutattatnak be a történelem napos és árnyékos arénáiban.

Egy félreeső kis falrész, majdnem elmegyünk mellette. A sötéten színes olajképek után egy kisméretű vegyes technikájú fekete-fehér metszet: tus, rézkarc, hidegtű. A bika itt nem a torrerót tűzi a szarvára. Egy csúcsos sipkájú vak öregembert, aki madárként kiterjesztett, szárny-ujjú karokkal lebeg a levegőben, ég és föld, „élet és halál” között (vagyis ott, ahol mindig mindnyájan), melle előtt a nyakába akasztott gitárral.

Lehet, hogy ez az egyetlen igazi „szituáció” az életben? Legalábbis a művész számára. Lebegni. Bikaszarvon. És közben egy percre sem ereszteni el a gitárt. „A lantot, a lantot…” Mindvégig. „A dolgok szelídségét óva.” Ha van még ilyen. Vagy volt egyáltalán valaha. Vagy csak képzeljük, hogy van. S ha netán ezután is lesz még.

Lehet, hogy ezért a metszetért kellett eljönnöm Arles-ba? Annyi többé-kevésbé hasztalan irodalmi kerekasztal után még egyre. Meg annak a nagy kis költőnek előbb idézett kis verséért, amely csak azért nem „nagy”, mert nem ez a jelző illik rá. Kicsi, mint egy briliáns – még ha briliánsnak nagy is. Mindenféle fénnyel ragyogó. Akármerre forgatod, mindig fényesebb.

Aztán… Aztán hazakísértem. A Kollégium kapujában búcsúzóul ezt mondta: „Merci pour cette folle journée.” Egyszerre az a réges régi esős római nap jutott eszembe, amikor szintén nem tudtam mit kezdeni magammal, elhatároztam, hogy moziba megyek. (Korunk magányának mindig kéznél lévő végső menedéke. A mozi.) Mindenütt az új olasz filmet hirdették. Una giornata balorda. Mire odaértem a mozihoz, kiderült, hogy a filmet, a Vatikán követelésére, aznap betiltotta a cenzúra (még volt). Később aztán mégis játszhatták. De én sose láttam. Most sem tudom, milyen lehetett az a „bolond nap”. Talán ilyen. Azért kellett betiltani.

Még csak annyit: ha nem csak a gitárost nézed, megdöbbent, hogy a bika mennyire nem vad. A képen ez a legcsodálatosabb és legkétségbeejtőbb. A bika arca éppoly szelíd és fájdalmas, mint a gitárosé.

In memoriam

Babits esztergomi emlékműve előtt

„Vörösmartyról beszélni, Vörösmarty napján, s minden városok közt épp Vörösmarty városában: oly feladat, amely előtt az ember valósággal megint diák lesz.”

Elnézésüket kérem, hogy idézettel kezdtem. Abban a zavarban, amelybe tisztem ejt – hogy arról kell szólanom, akire mindig csalt úgy tudtam gondolni, mint a Mesterre, aki nemcsak engem, az emberöltőkkel fiatalabbat tett magától értetődően tanítványává, hanem a vele egyívásúakat is –, csak az menthet meg a dadogástól, ha mindjárt elöljáróban az ő szavaiba fogózom.

Babitsról beszélni – Babits emlékművének leleplezésekor s éppen itt, abban a városban, amelyet Babits maga választott magának –, kit nem tenne e feladat diákká, újból éppoly félszeggé és megilletődötté, mint azt, aki valaha először kaptatott fel hozzá azon a kis ösvényen, amely ma az ő nevét viseli?

S akinek számára Babits Mihály neve és műve valóban a saját diákéveivel forrt össze. Mikor Babits Mihályt megismertem, s mindaddig a rövid ideig, amíg ismerhettem, diák voltam még társadalmi helyzetemet illetően is, még inkább az életben és a költészetben, s fájdalmas diákként, egy kicsit az ő halálán tanultam meg azt is, milyen a halál.

Diákként állok most is e kő előtt, alig azonosíthatva magamat azzal, akinek itt beszélnie kell, s akinek szavai után feltárul előttünk az ő arcmása. Megint diákként, immár azt igyekezve megtanulni tőle, milyen a halhatatlanság.

„Életem egy kis vidéki városban kezdődött a múlt század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám” – írta 1939-es rövid önéletrajzában.

S huszonöt évvel ezelőtt, a második világháború legválságosabb időszakainak egyikében, egy másik magyar kisvárosban fejezte be életét, itt, Esztergomban, amelyet szabad választás útján avatott élete, s úgy kell hinnünk, halála székhelyévé is. Sokaknak ez is bizonyára úgy hangzik már, mint egy regény epizódja, az utánajötteknek, a legtöbbnek az itt jelen levők közül is, azoknak, akik már csak a halhatatlant ismerték meg. Nekem, akinek még az élőt és a halottat volt alkalmam ismerni, mindez eleven valóság, a saját életem része, s alig hihető, hogy negyedszázaddal ezelőtt történt.

Hogy éppen negyedszázada annak a nyári napnak, amelyen temették. Már a vonaton, amelyre egy balatoni állomáson szálltam Devecseri Gáborral együtt, az a hiedelem keríthette hatalmába az embert, hogy egy országos találkozóra tart: ünnepre – a gyász helyett. A többi kocsiban is egyre-másra ismerősöket fedeztünk fel, Jankovich Ferencet, Takáts Gyulát, másokat, akik ugyanazért szakították meg nyári aranyidejüket, ugyanoda tartottak, ahova mi, s ugyanazzal az érzülettel telve. Azóta sem vettem részt temetésen, ahol kevesebb szó esett volna a halálról és több az életről: a példáról, amely ránk maradt, a feladatról, amely ránk szakadt, s a fogadalomról, hogy nem leszünk hozzájuk hűtlenek.

E temetés egyedülálló hangulatát, azt a szinte bevallhatatlanul rendhagyó érzést, amelynek megfogalmazásával még most, huszonöt év múltán is olyan kínosan küszködök, s amely akkor mindnyájunkat eltöltött ott, Hunyady Sándornak, a nem sokkal később már szintén oly korai halottunkak volt bátorsága kimondani, szinte még helyben, abban az alig pár sornyi, mégis feledhetetlen írásban, amellyel a Babits Emlékkönyv zárul:

„A temetésen tele voltam részvéttel. De volt bennem valami más érzés is. Kerestem magamban, hogy mi az? És megdöbbenve ébredten rá, hogy jól érzem magam. Nem kellett soká tűnődnöm, hamar világossá vált, hogy miért. Azért éreztem jól magamat, mert mindenkit szerettem, aki a temetőben összegyűlt.” S néhány sorral alább: „A csillag eltűnik, de fénye világít. Megnyugtat, fölemel. Vonzása összegyűjti azokat, akik szeretik egymást. Egymásra nézhetnek a ravatal körül. Azt gondolhatják, hogy nincsenek egyedül. És olyasfélét érezhetnek valami megfoghatatlan iránt, mint a szerelem.”

Hogy mit jelentett az, nem lenni egyedül, s mindenkit szeretni tudni, akit magunk körül látunk… Magát a babitsi életmű titkát jelentette akkor. De ehhez legalább néhány mondat erejéig fel kell idézni a pillanatot, amelyről szó van. Magyarország gyászos hadba lépésének első hónapjait éltük, a magyar társadalomban hosszú ideje fövő mérgek lassan kikezdték már a legmegbízhatóbbnak látszó, a legjobbakat egybefűző kapcsolatokat is (Fő-e új méreg, mely közénk hatol? – Emlékszünk a kor másik nagy költőjének fájdalmas kérdésére.) A Babits által oly előszeretettel nagybetűsen írt „Szellem” egyre kevésbé bizonyult ellenállónak a külső és belső barbárság romboló erejével szemben, egyre inkább felfedte önnön természetét – éppen azt az egyetlent, amelyet Babits nem tudhatott benne felfedezni –, hogy csupán függvénye a tőle nagyon is távol esőnek látszó anyagi viszonyoknak. Babits mégsem egészen hiába bízott erejében. Az ő szellemének ritka csillagvonzását éppen ezért mi sem bizonyítja jobban, mint ez a még halálából is sugárzó erő: hogy még ebben a pillanatban, a nemzeti és emberi értékek katasztrofális zuhanásának idején is a legigazabb értékek jegyében tudta koporsója köré gyűjteni a legigazabbakat.

Hogy mindnyájan, közülünk még azok is, akik – mint Kassáknak az alkalomra írt verse mondja – egy életen át harcban állottak vele, egy pillanatra ugyanazt a kérdést éreztük feltolulni magunkban, azt, amelyet Illyés Gyula fogalmazott meg:

„Ki tudja, nem az lesz-e életünk értelme, hogy láttuk őt? Nem az lesz-e a legnagyobb mondandónk a jövőnek, hogy szemtanúk voltunk?”

Ha most, egy negyedszázad – s milyen negyedszázad! – múltán, az idő annyi megrázó tanulságával felnőve, némiképp eltúlzottnak érezzük is e szavakat, az, hogy valaki ilyen túlzásra késztette – nem egy kortársát és tanítványát, hanem mindannyiunkat, a magyar irodalom akkori nagymestereit és kisinasait egyaránt –, nem tanúskodik-e éppen ez mindennél inkább a nagyságról? A kikerülhetetlen hatásról, amelynek bűvöletében oly magától értetődően tekintettük őt csillagvilágunk közepének, mint a Kopernikusz előttiek a földet?

A Babits Emlékkönyvnek, e páratlan dokumentumnak minden egyes közleménye erről tanúskodik. Arról, hogy Babits, mindenen túl és mindenekelőtt az emberi nagyság élményével ajándékozott meg minket, ki tudja, nem legnagyobb ajándékával-e az életnek – ahogy ugyanebben a könyvben Szerb Antal kérdezte magától és mindnyájunktól.

Ha ez ünnepi percben nem felelhetünk is rá részletesen, legalább a kérdés feltevése elől nem lehet kitérnünk: mi maradt mára e nagyságból? Mit hagytak meg belőle a mi életünkben valóban évekkel versenyt álló napok, századokkal versengő esztendők?

Futó feleletül megint nem fordulhatunk jobbhoz, mint ahhoz, amivel kezdtük, az ő Vörösmarty-beszédéhez. „Mintha ő is keresztülment volna – írja itt – a világháborún és az emberiség minden válságán, amit mi későbbi olvasók megértünk.”

Babits halála óta is véget ért egy új, mindennél pusztítóbb világháború, s az emberiség nem egy válságon ment és megy át azóta is. S Babits költészete is mintha velünk együtt esett volna át mindezeken, s ma is úgy szólna, mintha ma szólalna meg. Az olyan sokakkal cseppet sem teketóriázó idő az ő művének nem át-, hanem aláhúzta értelmét és jelentőségét.

De nemcsak műve, művének sorsa is részt vett történelmünk reményt szegő és reményt adó kataklizmáiban. S műve posztumusz értékelésének még ma sem oldódott válságai tükrei a mi válságainknak.

Hol másutt kellene, hol másutt lehetne perbe szállni, mint itt, a hamis legendával, amely egy ideig leginkább állta útját a babitsi mű valódi értékelésének?

Akik a babitsi „elefántcsonttorony” legendáját szőtték, nem hatoltak sem a babitsi mű, sem a babitsi élet mélyére; még csak abba a házba se léptek be kellő figyelemmel, amely itt fölöttünk néz le a nagy folyóra, kis városra, s tekintett le egykor Babits tekintetével, országra-világra. Különben olvashatták volna a jelmondatot, amelyet Babits mintha csak jó előre nekik szánt volna válaszul, mikor háza falára véste: NON EBUR NEQUE AUREUM… Sem elefántcsontból, sem aranyból…

Valóban elefántcsontból épült volna az előhegyi ház?

Magának is feltette a kérdést:

Igen, börtöne is volt, melybe a betegség zárta; barlangja is, amelybe túl érzékeny sebeivel húzódott. De mindenekelőtt „csillagnéző torony” volt, az európai szellem egyik legkimagaslóbb korabeli őrhelye, roppant obszervatórium, amelyben egy ritka nagyságrendű emberi nyugtalanság mikroérzékeny műszerei fogták fel az őrült népek nyugtalanságának már-már a jövőből rezgő tremolóit. És félelmetes versenytér is volt ez a ház, ez a kert a domboldalon, ahol lihegő tüdővel és ziháló torokkal állta a versenyt az esztendőkkel.

A pompás esztergomi homlokzat felett, melyet épp a legutóbb kellett számunkra is felfedeznie az itt járt kiváló angol építészettörténésznek, Nikolaus Pevsner-nek, de amelyet Babits már régen felfedezett, mindig az emberiség legfőbb gondjai rémlettek számára, szökevény, renitens idilljei rendre az özönvíz látomásaiba torkolltak. S a visszahúzódás kísérletei mindig újra ilyen felismerésekbe:

A költő, aki ezen a hegyen várta a postát mindegyre nyugtalanabbul, egyre bűnösebbnek tartva a nyugalmat, míg végül, mint nagy versében írta, már maga is csak posta lett, hír az időből az időn át az időbe, ilyen híreket hoz nekünk a gyarmati háborúk, vietnami bombázások, indiai éhínségek, a mindenütt fenyegető pusztítás és ugyanakkor a világ nagy részében soha nem látott szociális erőfeszítések korába. Senki megszívlelendőbbeket és fontosabbakat: Fényt és több fényt, és mindig több fényt! Ne maradjon egy homályos zug a földön! Még a csirkeház mellől is ilyen prófétai üzenetet:

S milyen látványokkal gyötri magát – annyi gyötrelme közben? Olyanokkal, amelyek még csak a jövőből rémlenek felé. Összeomlott városok, maguk gyilkosává lett emberek látomásával. S miközben szervezete már nem bírhatott a sejtek szörnyen burjánzó vad bozótjaival, őt az izgatta, miképp lehet emberi törvényt a vad bozótnak szabni.

S végül, ki tett szebb hitet minden emberi dolgok végleges összetartozása mellett, mint ez a lábadozó, mint ez a haldokló, akit még legutolsó mozdulatával is így látunk magunktól távolodva is egyre közeledni felénk:

Saját magának emelt síremlékében írta:

Még távolról sem hullott le arcáról és művéről minden fátyol. Sok idő és munka, nemzet és világ hosszú fejlődése kell ahhoz, hogy a lángész torzítatlanul az embereké legyen. Meg is elégedhetünk azzal, ha legalább évenként egy-egy fátylat sikerül eltávolítanunk emlékéről. Ennyit azonban remélhetünk, remélnünk kell ettől a lepeltől is, amely most Borsos Miklós faragta szép dombormű-képmásáról lehull előttünk.

Kassák – profilból

Köszöntöm a nézőket, s ebben a néhány percben, amit a nézőktől ellopok, a hallgatókat. Nem tagadhatom, hogy ez a néhány ellopott perc nem az én számlámra írandó, hanem a kiállítás rendezőjének, Csaplár Ferencnek köszönhető, aki ez ideileg legjobb ismerője a kiállítás alanyának, a magyar „ávantgárd” vezéralakjának, úgyis, mint annak műve fölötti kettős értelemben is vehető „múzeumi őrzője”.

„Ávant-gárd” (így mondom, és így is írtam le, szándékos provokációval, a magyar művészeti közéletben oly gyakran mellőzni és lesajnálni kívánt fogalmat használók csúnyán magyarított, három súlyos és hangsúlyos tompa magyar a-val terhelt artikulációja helyett, sőt annak ellenében.) Jelezve, hogy ez az artikuláció már a szó ejtésével is eltorzítja és mintegy kifordítja magából a szó jelentését. A magyar „avangard” kifejezés, akarva-akaratlanul egymagában méltatlan visszatartása és lefokozása a sokágú, sokszálú, ám sokszorosan együvé tartozó összeurópai avant-garde, benne természetesen a magyar avantgarde („előőrs, élcsapat, legmodernebb” stb.) szótári jelentéseinek.

A múzeumigazgató és kiállításrendező, kiváló Kassák-szakértő, Csaplár Ferenc, keresve sem találhatott volna nálam illetéktelenebb személyt éppen a Kassák Lajos, a könyv- és reklámművész című kiállítás megnyitójául. Azon kívül, hogy magam is kedvelem a szép kiállítású könyveket, és mindig örültem, ha a kiadónak sikerült valamelyik könyvemet a szöveghez domesztikált, értelmesen tervezett formában megjelentetni, sosem foglalkoztam tüzetesebben a könyvművészettel; a Kassákéval sem; a reklámozástól (bármily anakronizmusnak tűnhet is ez manapság) még a netán a művészettel érintkező kivitelezésében is egyenesen idegenkedem (sőt, mostanában méginkább, mint azelőtt, hiszen napjainkban nincs olyan áru, amely irgalmatlanabbul elárasztaná a nyilvánosságot, vagy nevezzük a nevén, a piacot, mint a „reklám-mint-áru”, önállósult áruként). Márpedig, úgy gondolom – ez esetben Kassákkal szöges ellentétben –, hogy lehet, hogy a reklám, grafikai minőségében olykor érintkezik, sőt szándékában vetekedhet is a művészettel, szellemében azonban még akkor is merő ellentéte a művészetnek. A művészet – legalábbis indítékaiban és törekvéseiben – mindenekelőtt minőséget jelent, szellemi, etikai és esztétikai, vagyis az érdektől elvált, megfosztott minőséget. És nemcsak a kanti axióma, hanem, ilyen vagy amolyan megközelítéssel, minden utána következő meghatározási kísérlet szerint.

A reklám, ezzel szemben, bármilyen „szép” is, azt hirdeti (mielőtt még az általa hirdetni kívánt árut hirdetné), hogy az ő áruja minden más kategóriájabeli árunál jobb, szebb, alkalmasabb arra, amire alkalmas (vagy nem alkalmas); és a jogszabályt, ami ezt tiltja, furfangos, sötét, ám átlátszó módon, respektíve a jogszabályt magát is megcsúfolva [amit természetesen maga a szabályozás is többnyire könnyedén lehetővé tesz], könnyed tánclépésekben megkerüli). Hasztalan tartja maga fölé azt a nagyon is könnyen áteresztő anyagból szőtt ideológiai ernyőt, miszerint a magahirdetés nem csupán az áru fogyasztásának növekedése érdekében történik, hanem a fogyasztó felvilágosításának érdekében is. Valójában mindenki tudja (akinek egy csöpp esze van), hogy minden tényállással kontroverz az, ha mondjuk, egy tévé-reklámszekvenciában egymásután ötféle mosóporról vagy mosogatóléről a fogyasztó (néző) azt a felvilágosítást szerzi be, hogy ezek mindegyike jobb a másik négynél. Ez tudniillik legalább olyan logikai abszurdum, mint a kör négyszögesítése vagy a négyszög körkörösítése. Az információ lényege itt merő dezinformáció. Nem az áru „jobbságának” bizonyítéka, hanem az esetleg (illetve ez esetben négy esetben biztosan) a rosszabb áru „jobb” formában való megjelenítése. Ha verseny, olyan verseny, amely nem teljesítményével, hanem látszatával, valamilyen szimulatriával törekszik a (minden alkalommal a „másik”, meg nem nevezett) ellenfél fölötti győzelemre. Nem minőségével, hanem önkényes és ellenfelét leminősítő önminősítésével.

A művészet, ezzel szemben, csakis tartalmát és formáját hirdeti, mint egyedi minőségét, amely semmi mást nem minősít semmivel, és főként semminek az ellenében nem. A művészet nem legyőzni akarja (erre nem is képes), hanem valódi versenyre hívja ki a művészetet. Egyre magasabb egyedi művészi értékeivel mind magasabbra emelve az igazi művészet egészét. (Amiért egyébként kevesen harcoltak olyan hévvel, mint éppen Kassák.)

Egyetlen javaslatom mégis volna – inkább csak lenne –, ha nem tudnám, hogy merő derültséget kelthetek vele, nem is csupán az érdekeltek, hanem, mondjuk, az itt összegyűlt érdeklődők körében is – a reklám és a művészet valódi jungtímba hozására. Ez egy olyan művészi reklám lenne, amely azt hirdetné, hogy az eddigi hirdetőket, vagyis árutermelőket arra buzdítanák, hogy a mostanáig reklámra elkülönített összegeiket arra különítsék el, hogy árujukat, egyrészt, magasabb technikával (ez volna az igazi hightech) a lehető legértékesebbé tegyék, másrészt arra, hogy ezt a még értékesebbé vált árat egyúttal olcsóbban is árulják. Ez lenne az igazi gazdasági verseny, amelyben mind szellemi, mind esztétikai erejével a művészet is részt vehetne.

De, komolyságunkat visszaszerezve: mielőtt folytatnám (már nem sokáig), világossá szeretném tenni, hogy nem a reklámmal mint olyannal kívánok vitatkozni; ez nem az én dolgom. (Különben sem volna kedvem fejjel a falnak menni.) Csak azt szeretném tisztázni, hogy a reklám és a művészet exisztenciális és in sich alaptulajdonságaikban összeegyeztethetetlenek egymással.

Mindez természetesen nem érvényes mindenkor a könyv-művészetre. De, hogy mégsem olyan könnyű a „könyv-művészetet” sem a „művészettel” mindig „összetéveszteni”, azt maguk a „könyvművészet mint művészet” feltalálói és művelői is tudták. Az 1929–30-ban több német, holland és svájci városban megismételt nagy közös kiállításukat (amelynek Kassák is fontos résztvevője volt) már akkor ezzel a minősítéssel kísérték: „Typographie kann unter Umständen Kunst sein”. Az erre emlékező kiállítást 1990-ben már ezzel a címmel nyitották meg. Vagyis: lehet „művészet” – bizonyos adott körülmények között.

De hát Kassák végül is nemcsak „könyv- és reklámművész”. Sőt. És ha van valaki, aki ezekben a tevékenységekben eljutott a művészettel való érintkezéshez, akkor bizonyosan ő az egyik legsikeresebb e téren. Hatalmas életművébe, az irodalom szinte minden műfajában és -nemében, és ezzel szoros kapcsolatban kialakult képzőművészeti munkásságába szervesen beleépültek a művészetnek ezek a határesetei és határértékei is. Úgy, hogy ez utóbbiak nélkül az előbbiek sem képzelhetők el. Egyik átúszik a másikba, a másik az előbbibe, mint képein vagy könyvborítóin az egymásba hatoló és ékelődő geometrikus ábrák vagy éppen antigeometrikus foltok és foszlányok. Az sem feledhető, hogy mindezt egy más korban művelte, fedezte föl és segítette magas szintre emelkedni. Egy olyan társadalomban, amelyben felizzott egy másik társadalom álma. Ahol minden emberi tevékenység egy magas szint felé törekedhet. S aminek a modern művészeti gondolkodás forrásaiban számos előde van. Gondoljunk csak Lautréamont híres szlogenjére: A költészetet nem egynek, hanem mindenkinek kell művelnie. Álmok, amelyek csak álmok maradtak. Sőt, álomként is szertefoszlónak bizonyultak. A szándék konkrétsága helyett illó illúziók voltak és lettek. Mint minden életművet, Kassákét is a maga korába kell helyeznünk ahhoz, hogy megtaláljuk helyét a magunkéban és a jövőben is. Többszörös metamorfózisokon keresztül, amelyek az időtálló művek maradandóságának purgatóriumi előfeltételei. Ezt szolgálja – a hozzá mellékelt gazdag katalógussal, valamint egyéb pompás kiadványaival együtt – ez a kiállítás.

Jelenlegi rengeteg folyóirat-irodalmunkban nemrég megjelent egy újabb művészeti szemle, amely magát alcímében Mindenművészetnek nevezi.

Kassák maga volt ennek a mindenművészetnek a megtestesülése. Már pályakezdésének szinte első pillanatában tudatában is volt ennek, legelső verseskötete, az Eposz Wagner maszkjában címadásakor – 1915-ben. A „Gesamtkunst” fergeteges törzsi múltkultuszának nemcsak maszkja, hanem rikító palástja alól emelkedett ki az ő MA-kultusza éppoly fergeteges – hogy botrányosan mai szóval éljek – „globalizmusába”. Ezzel a hatalmas fordulattal lépett be – a magyar szellemtörténetben ritka egyidejűséggel – a korszak legújabb, egész Európát átfogó mozgalmaiba. Szinte minden kifejezési mód terepén – nyitottan és felszabadultan. Például, újfajta versben így:

Bartók mellett (akit ugyancsak ő helyezett az elsők között a magyar művészet élvonalába, má-jába, a MÁ-ban) a magyarok közül máiglan Kassák az, aki a legtermészetesebb módon szervült egyidejűleg a legmodernebb európai mozgalmakba, a maga aktív- és konstruktivista, képépítő munkáját is beleégetve ebbe az egész lángolásba. Kettős szerepben is. Egyformán továbbította a magyar művészetbe, szinte percnyi késedelem nélkül, a legújabb külhoni kísérleteket (ha úgy tetszik, olykor azok szélsőséges tévelygéseivel együtt), és emelte át ebbe a közösbe a korabeli legújabb magyar művészi kísérleteket. Egy, a műveltség szempontjából nézve a legalacsonyabb rétegekből kilépő autodidakta ifjú titán ennél magasabb szerepre nem is vállalkozhatott volna sehol. Más kérdés (vagy ugyanaz), hogy nemcsak szerepe volt jótékonyan kettős, hanem személyisége is (olykor kevésbé jótékonyan, ambivalens értékekkel terhelten is). Egyszerre volt nyitott és zárt, összetartó és kirekesztő is, akárcsak azok a tömör körök és derékszögű négyzetek, illetve, másrészt, messzire tartó nyílegyenes gerendavastag vonalak, csillagos égboltokhoz hasonlóan szétszórt betűkonstellációk, amelyek plakátjain és könyvborítóin, „könyv- és reklámművészetében” emblematikusan és emlékezetesen megjelentek.

És most újra megjelennek előttünk.

Füst Milán

Akinek tiszteletére ma összegyűltünk, „horgaselméjű s szikár aggastyán” kívánt lenni, s e magában is rendhagyó óhajhoz még azt sem átallotta hozzáfűzni: „olyan, mint maga az Úr”. Nem kis mértékkel mérte hát magát. S ugyanezt a mértéket alkalmazta, meglehetősen alkalmatlan módon, másokra is. Másokhoz éppoly könyörtelen tudott lenni, mint magához. De mindenekelőtt magához volt az. Viszont e könyörtelenségét kortársairól kiterjesztette az utánajövőkre is. Mihozzánk se volt könyörületes, akik ma itt állunk az emlékét megörökítő tábla előtt.

Mert soha semmilyen üres vigasznak nem engedett. Annak a „vén, jó költő-vigasznak” se, amely pedig annyit tiktakolt a meg nem értett nagyok fülébe hosszú századokon át: hogy „majd jő a kor, amelynek visszadöbben / felénk szíve…” Félelmetesen illúziótlan világából a bölcsen megértő, mindent jóvátevő, „hálás” utókor illúziója is teljességgel hiányzik. Tőle a hálás utókor hiába vár előzetes hálát kései jóvátételekért. Nem valami hízelgő szerepben állunk hát itt előtte, részben még volt kortársai, az általa jó előre „átkozottként” aposztrofált utókor képviselőjeként. Hallgassuk csak hozzánk szóló szavát:

Tudunk-e felelni erre a kérdésre? Miért kellett az elismerés és a megértés alamizsnáját kérnie – ilyen megvető alázattal (hogy magatartásának paradox formáját mi is egész paradoxonában próbáljuk megragadni)? Mert pályájának ebben rejlik a legfőbb tanulsága és művei igazi, a sok részlegesség után éppen ritka egységében való megértésének kulcsa. A Füst Milán-i mű kialakulásának korában és közvetlen környezetében, a magyar irodalomban az írók – ahogy Kosztolányi élesen megvilágította a két végletet – „homo ethicus”-ra és „homo aestheticus”-ra oszlottak. Füst Milán írói magatartása és műve viszont kezdettől fogva ezen ellentét áthidalásának, e kettősség egységbe foglalásának eszméjével indult. Végletesen esztétikus beállítottsága szemmel látható volt; sokáig nem volt látható azonban, legfeljebb a legérzékenyebbek számára sejthető, hogy ez az esztétikai beállítottság, éppen mániákusnak látszó végletességében, milyen etikus, sőt politikai indítású volt. Hogy nála a tiszta esztétikum oltárán a mű megalkotásáért hozott áldozat etikai, sőt politikai erővé vált; s ez az erő változott aztán magában a műben új, különleges esztétikai minőséggé. Tanulmányaiban többször is visszatér, Osvát tanítására hivatkozva, arra, hogy „írónak lenni nem foglalkozás, nem is hivatás – több ennél! Írónak lenni annyit tesz, mint írónak való életet élni, ez pedig annyit tesz, hogy minden egyebet alárendelni ennek a kedvtelésnek vagy tébolynak, szépségnek vagy nyomorúságnak…”

Nos, ez a végletesen és egyszeri módon sajátos írói „életmód” különcnek és korszerűtlennek mutatta őt, és ezt ki-ki kedve és hajlama szerint vagy kedvtelésnek, vagy tébolynak, szépnek vagy nyomorúságosnak tartotta… Füst Milán szinte élete végéig mint az irodalom „normális”, „valódi” porondjának peremén kóválygó különc helyezkedett el. Csakhogy lassan még a mi irodalmunk szemszögéből nézve is, mely az európai átlagnál jobban ragaszkodik nemzeti hagyományainak nemcsak lényegéhez, hanem a külsőségeihez is, világos kezd lenni, hogy a század irodalmának legnagyobb megújítói, tehát központi alakjai – vagy ezeknek jelentős része – mindenütt éppen az ilyen „különcök” közül kerültek ki; egyre jobban látszik, hogy a század első felének normális alakjai ezek a rendhagyó, a XIX. századi normáktól eltérő élet- és alkotásmóddal kitűnő „csodabogarak”, mint Füst Milán kortársai közül a legnagyobb európaiak egész sora: Joyce és Kafka, Eliot és Saint-John Perse, Fernando Pessoa vagy Konsztantinosz Kavafisz. Mert a hagyományok csak úgy és annyiban alakíthatják a jelent, ahogy és amennyiben a mindenkori jelent hagyománnyá tudják alakítani.

Ily módon nem leszünk kénytelenek Füst Milánt újra meg újra felfedezni, és aztán megint újra meg újra félretenni, mint aki nem illik be a sorba. Mert ez a fajta újrafelfedezés jellemzi a róla írottakat, még a legértőbbeket is, vagy éppen ezeket, és egészen a legutóbbi időkig. Mintha „ihletének forrása” még mindig „ismeretlen” maradt volna, ahogy 1941-ben a IV. Henrik király kilenc évet késő megjelenésekor írta róla a művet magasztaló kritikusa. Holott az életmű hatalmas egysége csakis ebből a forrásból kiindulva közelíthető meg igazán. Amelynek kútfője az európai irodalom földrajzán annyi más forrással közös.

A klasszikus ókor nagy himnuszköltőjének, Alkmannak sírversében olvassuk: „A költőt több anya szüli, nem egy.” Még ugyanazt az egyet is. Ne kérjük hát számon minden költőn mindig ugyanazt az anyát.

E rövid beszéd kezdetén, a szokás hatalmának engedve, az „emlékét megörökítő tábláról” beszéltem. De nem, emlékét nem e tábla örökíti meg. Csakis az, ha megkeressük azt az ihletforrást, amelyből műve egyedülálló szépségét és egységét merítette.

De azért valamit ez a tábla is megörökíthet. Ha nem az élők amúgy is eleve elutasított alamizsnáját jelenti a halottnak, akinek már nincsen szüksége rá. Hanem a magunk gazdagodását az ő ránk hagyott kincsével, amire nekünk, az élőknek és az élni fogóknak van szükségünk.

Paul Valéry halálára

Minden nagy alkotóművész a művészetnek egy új lehetőségét, a világnak egy új szemléletét, az alkotásnak új módszerét hozza magában. Az a törékeny, mélyen barázdált arcú, izgatott mosolyú öreg úr, akit most 74 éves korában egy Villejuste utcai kis szobában font körül az utolsó ünnepély, melyet fiainak megád e föld – annak a végletességét valósította meg életében, ami embervoltunk legfőbb ismérve, s ami egyben mégis, épp az ő kedvelt szavával élve, a „legembertelenebb”: a tiszta szellemnek és abszolút gondolkodásnak. S ebből a paradoxiából következik művének minden további ellentmondása. Mert csupa ellentét és ellentmondás ez a titokzatos és ragyogó mű, és éppen tökéletes egységében az. Még beszélni is csak paradoxonokban lehet róla; mindig csak több oldalról fogható meg, ha egyfelől nyúlunk utána, menthetetlenül kisiklik kezünk közül másfelé. Ha azt mondanók róla, hogy a világot teljességgel a művészet szemszögéből tekinti – mindjárt kajánul felötlik előttünk, hogy nincs, aki kevesebbre tartaná azt a „homályos” és „határozatlan” forrongást, ami általában művészetnek és kivált költészetnek tartatik és dicsértetik minden korokban, mint éppen ő. Ő a „tiszta”, az „abszolút” költészet megvalósítója, aki minden idegen anyagot száműz a költészetből, mindent, ami csupán „élet”, a teljes konkrét valóságot csakúgy, mint a szellem ismereteit és elmélkedését. De nem ő-e a filozófus költő, talán egyetlen e nemben – s nem a legkábítóbb érzékiséggel, a legkonkrétabb víziókkal támadnak-e ránk káprázatos verssorai? Nem ő-e az, aki költészetté emelte a gondolkodást és gondolkodássá a költészetet, mindegyiket a másik segítségével emelve mintegy önmaga fölé? – Nem az elkészültség, a teljes befejezettség, a szinte lehetetlen tökély jut-e eszükbe nevének hallatára? S nézzük csak műveit. Befejezetlen versek, „poème abandonné”, „études”, „fragments”, előszavak, hozzászólások, felkérésre tartott előadások, megemlékezések, feljegyzések, kommentárok, levelek, széljegyzetek: „változatok”; csupa töredék, egy virtuális roppant mű szilánkjai. Nem rejti-e egész beállítottsága egy menthetetlenül „szellemi”, s ezáltal kissé üres szemlélet veszélyét? S viszont, ki érti, ki veszi számba nála biztosabban és hidegebben a dolgok leganyagibb magatartását, a mívesség, a megmunkálás legapróbb módozatait? Nem érzékelteti-e minden szellemi dolog szakadatlan anyagi frekvenciáit? Mindenki tudja, hogy ő a legvilágosabb, a legszabatosabb kifejezés utánozhatatlan titkú mestere; de azt is, hogy könyvtárnyi irodalom foglalkozik műve rejtelmeinek feltárásával; s versei homályosságukról és „érthetetlenségükről” híresek, s aligha találni nála „nehezebb” olvasmányt; és tőle származik az a rejtelmes kérdés: „Mi titokzatosabb a világosságnál?” Ki más az, aki mindenütt dilettáns voltával és tájékozatlanságával tüntet, aki Goethéről szóló emlékbeszédét azzal kezdi, hogy „mélységes sajnálkozására” nem ért németül, aki Proustról úgy ír, hogy csupán egy kötetét „volt alkalma” olvasni, s akinek híres Leonardo-tanulmányában alig fordul elő Leonardo neve? S ki az, aki mégis mélyebb és sokoldalúbb hozzáértést árul el mindeme dolgokban, s hozzá még a tudomány, művészet és élet megannyi kérdésében, megvalósítva minden téren specializált korunkban az egyetemes ember, a polihisztor antik és renaissance eszményét? – És művének külső sorsa nem kevésbé paradox, mint belső felépítése. Ő az, aki csak kényszernek engedve publikálja munkáit, akkor is csak korlátozott példányszámban és a leghozzáférhetetlenebb helyeken és formákban, csak a kiválasztottak, szinte csak barátai számára – és ő a XX. század világhírű költője, akinek egy kéziratáért amerikai gyűjtők százezreket fizetnek; ő az, aki akadémiai székfoglalója alkalmával kezével lefedte a mikrofont, nehogy a rádió közvetíthesse beszédét – és ő, akinek a Collège de France-on tartott előadásaira nem találtak elég nagy termet. Ő az, aki teljességgel lemond a népszerűségről – és a francia válogatott rugby-csapat, amikor vereséget szenvedett az angoloktól, az ő híres verssorait szavalva vonult le a pályáról: „Patience, patience, patience dans l’azur!”

Valéry műve így a legmélyebb ellentmondásokat rejti magában. S épp ezáltal lesz oly hallatlanul ellenállóvá, oly időtállóan szilárddá. Az emberi lét megoldhatatlan kérdéseinek örvényei és forgói fölött hatalmas ellentétpárok közt ível ragyogó és biztos műve. Mint a híd, mely nem egy, mindig csak két pilléren állhat biztosan és hibátlanul.

Élet és művészet kapcsolatai talán soha nem álltak előttünk olyan teljes élességükben és teljes titokzatosságukban, mint Valéry szavainak világában, megoldatlanul is a megoldások ezer színével kápráztatón. Nem ő írta-e Goethéről: „Az emberi szellem egyik legnagyobb sikerű kísérlete volt arra, hogy istenekhez váljék hasonlóvá.”

Előszó – félszázad után

Ez a 2000 év végén megjelenő könyv 1958-ban, negyvenkét évvel ezelőtt született; most érkezett (csekély, jelentéktelen, többnyire stiláris javítástól eltekintve) változatlan negyedik kiadásáig. De, ha úgy tetszik, „Rimbaud összes művei” magyarul, az említetteken kívül, a bevezető tanulmány és a „Jegyzetek” kivételével a Lyra Mundi sorozatban (1981), illetve a Sziget Kiadónál (2000) megjelent további két kiadással együttvéve, a hatodik kiadásánál tart. E csaknem félszázados teljes „magyar Rimbaud” látványos stabilitása, mondhatnánk „standardizációja” nyilván azoknak a mélyreható élményeknek is köszönhető, amelyek a századelő nagy magyar költőinek és versfordítóinak szórványos, de maradandóan remek fordításaival megalapozták a szűkkörű, ám annál intenzívebb magyar Rimbaud-kultuszt. Nevesítve: Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, majd utánuk Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula. További alapul szolgált két ugyancsak kitűnő fordító, Kardos László, illetve Rónay György immár válogatott Rimbaud-kötete, amely – érdekes módon és talán nem egészen véletlenül – olyan súlyos években készült, aminőkről az a szólás terjedt el az európai történelem századaiban, hogy „fegyverek közt hallgatnak a Múzsák”: mindkettő a huszadik század legsötétebb évében, 1944-ben látott napvilágot.

A rimbaud-i mű hazai, majd azt követően összeurópai utókora csak híven követni látszik az eredeti létrejöttének körülményeit. Hiszen markáns dátumok tanusítják, hogy az európai irodalomban egyedülálló gyermek-költőzseni Múzsája sem a szállóigés trendet követte. Költészetének legfontosabb része maga is egy elkeseredett háború, majd polgárháború szennyes országútjain, félhalott falak alatt… sok-fájdalmú város kövezetén harsant fel először, a szabadság erős csókjától halovány holtak között, az európai költészetben addig ismeretlen sajgású, mutáló kamaszhangon. Nem véletlen, hogy utókora is hasonló időszakban emelte fel hangját. Összes Művei-nek – és máiglan összes műveinek tekintett – hagyatéka több mint félévszázados kallódások, kárára és „javára” elkövetett hamisítások viszontagságai után, közvetlenül a második világháború végén jelent meg először: 1946-ban, a nevezetes Pléiade-sorozatba, Rolland de Renéville és Jules Mouquet szöveggondozása és kommentárja kíséretében. Ennek az úttörő (ám azóta ugyanannál a kiadónál, Antoine Adam korrekcióival helyesbített) gyűjteménynek 1954-es második kiadása szolgált alapul a nem-kevésbé „történelmi” pillanatban, 1958-ban A részeg hajó címen megjelent első magyar nyelvű összes költői műveinek.

*

Az azóta eltelt csaknem félszázad kérdések tömegével vette körül a „Rimbaud-mítoszt”. Monográfiák és tanulmányok egész könyvtárával. Amelyekre a mi könyvünk (természeténél, illetve létrejötténél fogva) nem kereshet választ. De éppen e sajátságánál fogva, fel kell tennie a maga kérdéseit – legalábbis amennyire itt e néhány sorban lehetséges. Rimbaud világirodalmi ismertsége, nemcsak a modern költészet, hanem az egész modern irodalmi gondolkodás ügyében a róla szóló könyvek és tanulmányok rengetegében realizálódik. De egyben további ismeretlensége is. A nevezetes párizsi Europe folyóiratnak a költő halála centenáriumának alkalmából szerkesztett különszáma (1991. június–július) egyik érdekes közleményében Rimbaud-t máig is „fenségesen ismeretlennek, még mindig az ismeretlenségben mesterkedőnek” tünteti föl, mint aki „továbbra is a lehetetlent kísérti”.

Vagyis – legalábbis ez a megállapítás – (némi öniróniával s a hatalmas Rimbaud-irodalommal szembeni némi /alaptalan/ tiszteletlenséggel) úgy értelmezhető, hogy Rimbaud „ismeretlenségében” a mi könyvünk csaknem fél százados botorkálása csak egyike a máig tartó általános botorkálásnak. Amely az utóbbi nyomán, a mi megközelítésünk (a fordításokban éppúgy, mint a könyv előszavában és kommentárjaiban) éppolyan érvényességgel bírhat, mint az azóta rendelkezésre álló számtalan más megközelítés. A „helyzet” (azt lehet mondani) lényegében nem változott. Rimbaud egész költői hagyatéka, a tizennégyéves korában írt legelső, iskolai dolgozatul szolgáló latinnyelvű hexameteres versétől kezdve, amelynek címe A költő megválasztása, az Egy évad a Pokolbanig, amely megírása után negyven évvel került csak nyilvánosságra, szinte megnevezhetetlen, s így számtalan alakban megnevezett talány. Könyvtárra rúgó összkiadásainak egyike, amely bő dokumentumokkal és kommentárokkal kíséri a szövegeket, Pascaline Mourier-Casile összeállításában, 1990-es dátummal hat oldalon sorolja a Rimbaud-ra ragasztott jelzők és meghatározások véget nem érő katalógusát. Benne természetesen a legélesebb ellentmondásúakat is. A Voyant-t („látnok”) a Voyou („csavargó”) mellett. Jacques Rivière szerint: „a tisztaság szörnyetege”. Verlaine szerint: „trágár gépezet”. Talán maradjunk csak René Charnál: „elég annyi, hogy a Költő, vagyis végtelen”.

*

Nyilvánvaló, hogy ez a „magyar” Rimbaud ennek a végtelennek egy részét követi. Első megjelenésekor ugyanúgy, mint, mindent összevéve, ez a hatodik kiadás. Amely – lényegében és egészében – változatlan. Nem is lehet más. Több okból. Elsősorban, mert fordítói (tehát szerzői), egyetlen kivétellel, már nincsenek köztünk. Ha lehetne se tudnának változtatni rajta. Többségükben a múlt század magyar klasszikusai. Nekik köszönhetjük, ha mostanáig sem vesztette el érvényességét. A fentiek értelmében természetesen, a viszonylagosat. Külön kérdés a szerkesztő, előszó- és kommentáríróé. De ő úgy érezte, néhány apró stiláris korrekción, néhány nyilvánvalóan avult megállapítás elhagyásán kívül nem nyúl hozzá. Ugyanakkor: fordításaimon néhány helyen komolyabb javításokat is szükségesnek és lehetségesnek éreztem. Nem is ez új kiadás számára, hanem már időközben, részben az 1984-ben Az utazás címen megjelent versfordításkötetemben, majd később összegyűjtött versfordításaim második kötetének összeállításakor (Szélrózsa 2, 1995). Ezeket a javításokat itt is megtartottam.

*

Mostani munkám során több ízben küzködtem azzal a kérdéssel (és ez valóban csak a „magyar” Rimbaud kérdése): hogy lehet, hogy e hosszú majdnem-félszázadban, amely Rimbaud világirodalmi térnyerésének, a legújabb és még újabb irodalmi, főként poétikai irányzatok soknyelvű kiválóságai által állandó témává vált életmű (együttvéve számtalan mindennyelvű fordításaival) olyannyira nem érintette a magyar irodalom ha elméleti szinten nem is, de a költészetben és költői fordításban oly gazdag változásokon átment nemzedékeit. Ennek a könyvnek különféle kiadásain kívül csak egyetlen jelentősebb Rimbaud-kiadvány jelent meg: Napfény és hús, 1989, Bárdos László szerkesztésében és mintegy két oldalnyi utószavával. A kötet nagyrészében és legfőbb anyagában majdnem azonos a mi könyvünkével (bár mára Pléiade későbbi, 1972-es Antoine Adam szerkesztette változatára támaszkodik). Fontos hozadéka, hogy a költő afrikai levelezéséből is válogatást közöl (bár, mint a „Jegyzetek” is megjegyzi, „irodalmi vonatkozása e levelezésének úgyszólván egyáltalán nincs”). Néhány fontos versnek az itt olvashatók mellett több (és többnyire már ismert) fordítása is megtalálható. A magyar Rimbaud-irodalom igazán jelentős új eseményét azonban Határ Győző: Egy évad a Pokolban fordítása képviseli.

*

Akármi legyen is az oka a Rimbaud-fordítás (újrafordítás) magyar absztinenciájának – több évtizeden át sokszor iparosmunkává kényszenített versfordítódömping, vagy másrészről a legújabb nemzedékek (bár koraérettségük, kamaszvillanásaik Rimbaud-ra emlékeztetnek) átmeneti elfordulása a „modern” költészet kútfőitől, azzal a reménnyel indítom útnak ezt a régi-új magyar Rimbaud-t (amelynek kimunkálása ifjúkorom máig kedves emléke marad), hogy nemcsak az olvasókat hozza újra olvasásközelbe az európai költészetnek ezzel az unikális alakjával, aki annyifelé nyitott új utat, talán a mai magyar irodalom előtt is megnyitja megint az utat, amely ő hozzá (is) vezet.

Az első órákban

Miért hat ránk oly megrázóan a hír, hogy meghalt egy nyolcvanéves ember? Mi egyebet is várhattunk? Nyolcvan esztendőt élni, maga mögött egy dolgos és sikeres élet művével s maga előtt a bizonyos halhatatlansággal – mi több juthat bárkinek is, aki ember?

Mégis, egy egész világon átrezgő megrendülés érzésével ültem le vasárnap délután a mikrofon elé, hogy a világ minden táján megszólaló hangszórókkal együtt elmondjam a Magyar Rádió hallgatóinak a még magamnak is érthetetlen hírt: Thomas Mann halott.

Mert ez a kivételes emberi és művészi pálya úgy összefonódott azzal a világgal, amelyben élünk, hogy hiánya éppoly hihetetlennek tűnik, mintha egyszer csak nem találnánk ott a Balaton partján a Badacsony hegyét. Nevét a világon mindenütt ismerik – s ha nem is mindenütt ugyanazért és ugyanúgy, de mindenütt egyaránt tisztelet és megbecsülés övezi.

Akik néhány hónapja személyesen láthatták a weimari Schiller-ünnepségeken, bámulattal adóznak annak a töretlen testi és szellemi tartásnak, amellyel a nyolcvanesztendős aggastyán mindvégig állva és egy pillanatra sem lankadó lélegzettel olvasta fel több mint egyórás ünnepi beszédét. Nemcsak a pazar tehetség, a kivételes önfegyelem és tökéletesen rendszerezett munkaerő adatott meg neki, hanem, mint a nagyok közül is csak a legszerencsésebbeknek, tehetségének és munkaerejének teljes kifejtése is: a megpróbáltatásaiban is derűs, szenvedéseiben is felemelő, hosszú élet. Életműve, amely nemrégiben tizenkét vaskos, bibliapapírra nyomtatott kötetben látott napvilágot – olvasmánynak is elég szinte egy élet kitöltésére, s életének és művének tudományos feldolgozóitól bízvást egy-egy egész élet megfeszített kutatómunkáját fogja követelni.

Kora ifjúságától csaknem utolsó napjáig egy hivatalnok rendszerességével, egy hős elszántságával és egy csodálatos óramű pontosságával ült hajnalonta íróasztalához, hogy az emberi agy és a természet e legtisztább óráit használva fel, papírra vesse, mindig kézzel és mindig tintával, jellegzetesen szálkás betűit, melyeknek rajza alig változott egy fél évszázad alatt. A mi századunknak úgyszólván nem volt napja, amely meg ne termette volna a maga néhány Thomas Mann-i oldalát. A XX. századot immár nem lehet elképzelni e hajnali órákban teleírt papírlapok nélkül; nélkülük kevésbé volna érthető, s kevésbé lenne szép.

Az északnémet patríciusház utolsó sarja, aki már kora gyermekségében eljegyezte magát a szépséggel, az igazság és emberség keresésével, a szenvedély és mértéktartás gyönyörű egységével, aki később, már neves íróként, az első világháború zavarában egy időre utat tévesztett, hogy a hazájára és Európára zúduló fasiszta embertelenség idején annál hangosabban kiáltsa el a maga „vigyázz, Európá!”-ját, s a nagy emberség kíméletlenül szép szavait vágja az emberi kultúra leggyalázatosabb hóhérának, Hitlernek az arcába; aki vállalva az önkéntes száműzetést, élete nyolcadik évtizedében még ahhoz is elég erős volt, hogy levonja a világ legújabb fejlődésének következtetéseit, még egyszer felkerekedjék családjával, elhagyja Amerikát, s nyilatkozataiban és személyes fellépéseivel egyaránt hitet tegyen az emberiség ügye mellett, és segítse megvalósítani tragikus sorsú hazája egységét – puszta létével, emberi magatartásával, közéleti szerepével is az emberség tiszta fényében ragyog előttünk. De művével ennél is messzebbre és magasabbra mutat. Korunkban páratlan méretű és mélységű összefoglalása az ember problémáinak, s a polgári életforma és polgári művészet monumentális bukásának ábrázolásával túlmutat önmagán egy új emberség felé. S műve, mint ilyen, minden tragikus pompájában sem pesszimista. Ebben a vonatkozásban nem méltatlanul hasonlítja művének egyik legjelentősebb bírálója, Lukács György Shakespeare-hez.

Halhatatlanságának ezek az első órái nem arra valók, hogy akár csak meg is próbálkozzunk roppant életműve értékelésével. Ezeket az első órákat a veszteség nagysága tartja lenyűgözve.

1955. augusztus 12-e óta az egymásra következő hajnalok nem találják többé Thomas Mannt művének készülő új s új lapjai fölé hajolva. De az elkészült mű tízezernél több lapja az emberek egyre növekvő seregének ujjai között fog napról napra felzizegni. Ha Thomas Mann egyedülálló élete és munkássága azok számára, akik a világot nemcsak megérteni, de megváltoztatni akarják, nem is lehet teljes értékű példakép – korunk problémáinak mélységes átélésében, elévülhetetlen emberségében, nagy felismeréseiben és szavának csodálatos bájában mérték és példa marad minden gondolkodó ember számára. S különösen mindazok számára, akik méltóképp akarják betölteni azt a hivatást, amelynek ő utolérhetetlen mestere volt.

Emlékezés Curzio Malapartéra

Mikor a novoszibirszki repülőtér éttermében megismerkedtem vele, a világért se hittem volna, hogy alig másfél esztendő múlva már emlékeznem kell rá. Második napja repültünk, kis megszakításokkal, éjjel-nappal keletnek, mindig csak keletnek. Azóta figyeltem – ahogy ilyen hosszú, izgalmas úton útitársait figyeli az ember. Mindig a gép leghátsó ülésén ült, egyedül, egyetlen szót se szólva, az idő nagy részét békés közönnyel átaludva. Olyan ember volt, aki felhívja magára a figyelmet. Nem azzal, amit cselekszik. Inkább azzal, amit nem cselekszik. De nem tudtam elképzelni, ki lehet.

Az ilyen hosszú, ismeretlen tájak fölött vivő repülőút általában feszültté, izgékonnyá s éppen ezért közlékennyé, társassá teszi az embert. A repülőtéren mindenki izgatottan várja az indulást s a levegőben még nyugtalanabbul a leszállást. Eszik, kinyitja, majd elcsavarja a szellőztetőt, kibámul az ablakon, hogy az alant kirajzolódó föld látványából – modern Anteuszként, akinek már a látás is elég – új biztonságot merítsen, aztán megrettenve a földet hirtelen eltakaró ködtől, visszafordul az ablaktól, és mélyen belemerül valami olvasnivalóba, abba az illúzióba ringatva magát, hogy nem is háromezer méternyire fönt a támasz nélküli levegőben, hanem a szobájában ül nyugalmas fotelében, aztán társainak arcát kutatja, szóba elegyedik ezzel, azzal, és nem szűnik mindig ugyanazokkal a kérdésekkel zaklatni a fel-feltűnő stewardesst vagy navigációs tisztet. A leghátul ülő választékos eleganciájú, simára fésült, őszülő férfi mindezt nem cselekedte. Mindvégig ugyanazzal a tétlen egykedvűséggel ült kétsoros sötétkék ruhájában, melyben akár a monte-carlói kaszinóba is beléphetett volna, és ahhoz furcsa módon nem illő bolyhos, világosdrapp, bőrsujtásos, nagykapucnis rövid kanadai kabátjában – akár az Ural hegyei húzódtak alattunk, akár a tajga vég nélküli lapálya, akár a felhők fölött szikrázó napsütés vakított, akár a csillagtalan éj sötétlett, akár a köd ólma futotta be súlyosan a gép ablakait, akár simán suhantunk a levegőégben, akár kenetlen szekérként zötyögtünk a felhők durva göröngyein.

Nem szólt egy szót se senkihez. Nem kérdezte a pilótát, mikor érünk földet, és nem kérdezte a repülőtéri tisztviselőt, mikor szállunk fel. Nem evett, és nem olvasott. Aludt. S mikor sok ezer kilométer és két kialvatlan éjszaka után mind úgy szálltunk ki a gépből – nála jóval fiatalabbak –, mint akiket mozsárban törtek meg, ő olyan volt, mint aki épp most készült el estélyi öltözékével. Így kerültünk egymás mellé Novoszibirszkben az éjszakai vacsoránál.

Örömmel fedeztük fel, hogy utunknak nemcsak földrajzi, de ha lehet így mondani, eszmei célja is közös: mindketten a pekingi Lu Hszin-emlékünnepségekre igyekszünk. S a szótlan, közömbösen egykedvűnek látszó utasból az első pohárka vodka után egyszeriben a legelragadóbb csevegő vált, akivel valaha találkoztam. Az út hátralevő csaknem két napját és éjszakáját, most visszatekintve, már el sem tudom képzelni az ő társasága nélkül. Mindenki egyre kimerültebbé és ingerültebbé vált. Csak ő maradt változatlanul pihent, elegáns, választékos, beszédes és szórakoztató. Ettől fogva két párhuzamosan futó tájékon gyönyörködhettem és borzonghattam: az alattunk elhúzódó tajgán, tundrán, Bajkál-tón, Góbi-sivatagon, kínai szirthegységen – és Malaparte elbeszélésének kifogyhatatlan hegy-völgyein. Olasz létére tüneményes franciasággal beszélt (mint Irkutszkban kiderült, kitűnő oroszsággal is), és volt mit beszélnie: bejárta csaknem az egész világot, részt vett két világháborúban, s nem is mindennapos szolgálatokban, megjárta az olasz fasizmus legfelső köreit és legalsó bugyrát, a Lipari-szigeti koncentrációs tábort egyaránt, és szinte mindenkit személy szerint ismert, aki a két háború közötti és a múlt háborút követő Európa politikai vagy szellemi életében számított valamit. Az út hátralevő két napja alatt mind világosabb lett, hogy ez a különös világfi, aki látszólag oly ingerlően tétlen és figyelmetlen egykedvűséggel ült magában, a legizgatottabb megfigyelők és legszenvedélyesebben tevékeny emberek közé tartozik. S a személyes érintkezésnek minden percében a vakmerő kalandornak és humanista gondolkodónak azt a különleges keverékét mutatta, amelyet Kaputt című könyvéből, ebből a „szörnyűségesen vidám és kegyetlen” könyvből ismerhet meg az olvasó. Azok közé az írók közé tartozott, akik nem érik be azzal, hogy a számukra önkéntelenül adódó élmények elmélyítésében próbálják tetten érni korukat; azok közül való volt, akik nem lankadó izgalommal igyekeznek nyomon követni korunk bonyolult eseményeit, mindig ott lenni, ahol történik valami, versenyt futni az utolérhetetlen idővel, jelen lenni az események örvénylésében. Nem riadt vissza semmitől, se fáradtságtól, se veszélytől – érthető hát, hogy nemegyszer áldozatul is esett a semmitől vissza nem riadókra leselkedő veszélynek: olyan helyzetekbe keveredett, amelyek lényétől, alkatától, szellemi rendeltetésétől és szándékaitól idegenek voltak. Könnyű a veszteg maradóknak tisztán megőrizni magukat. Akit a sarkalló idő hajt, arra útközben könnyen ráfreccsen a sár. Malaparte szellemi arcán és írói pályáján nem egy folt éktelenkedik; minderről maga vall nagy erkölcsi bátorsággal megírt önéletrajzában. Az elnyomottak ügye mellé állt, a malaparte-t választotta; ugyanakkor e maga választotta írói neve nem véletlenül rímel kancsalul éppen a Buonaparte névvel. Életének vezérfonala azonban végül is mindig újra meg újra visszavezette korunk haladó eszméihez.

Ez vitte 1956 őszén a népi Kínába is. Bár kívülről láthatatlanul, negyven évvel ezelőtt szerzett első háborús sebesülése óta ott hordta már szervezetében a betegség csíráit, amely nem sokkal Kínából való hazatérte után látszólag olyan váratlan gyorsasággal végzett vele. De még most, életének ez utolsó hónapjaiban is ő volt az összes íródelegátusok közül az, aki a legtöbbre vállalkozott. Egész Kínát be akarta járni – ami nem kis szó –, fel egészen Tibet titokzatos fennsíkjaiig és le az Egyenlítőig, s még Hongkongba is át akart ugrani, mert, mint mondta, a mai Kínát csak úgy lehet megérteni, ha az ember látja kicsit a tegnapit is. Nem tudom, mennyit sikerült végül is megtennie a tervezett sok ezer kilométerből. Csak két pekingi hetet töltöttünk együtt, aztán elváltak útjaink. Ő rögtön délnek indult, én a keleti tengerpart felé kezdtem meg kínai körutamat. Azt sem tudom, el tudott-e készülni tervezett nagy könyvével, amelynek a L’uomo di Peking (A pekingi ember) sokat ígérő címet szánta. (De amely végül a rá még jellemzőbb Io in China címen jelent meg, kevéssel halála után.) Első fejezeteit még Kínában láttam a Vie Nuove hasábjain. Mert kínai tartózkodása első napjaitól kezdve, legalábbis amíg tanúja lehettem, bármilyen zsúfolt napi programot bonyolított is le, két-három éjszakai vagy kora reggeli órát írással töltött. Ebben a mindig új kalandra kész életművészben megvolt a vérbeli író kemény mindennapos munkafegyelme is.

Tele volt tervvel, írói, kulturális szervező és utazási tervekkel egyaránt. Most is hallom a tevékeny emberekre oly jellemző, kicsit hivalgó, vidám önelégültséggel csengő hangját, utolsó együtt töltött napunkon a pekingi Ég Templomának lépcsőin: „Je fais toujours un tas d’choses!” Valóban, mindig tele volt tennivalóval.

Épp ezért is ért oly érthetetlen váratlansággal halálhíre, nem sokkal Kínából való hazatérésem után.

Azt olvasom, hogy Capri-szigeti házát, amelybe elválásunkkor oly szeretettel invitált meg, fiatal kínai íróknak és művészeknek hagyta örökül. Méltó köszönetül élményekben oly gazdag élete utolsó nagy kalandjáért.

Így hát, ha egyszer odajutok, hogy feltárcsázhatom telefonszámát, amelyet saját kezűleg írt be kínai jegyzetfüzetembe, a Capri 14–12-t, már nem az ő hangja fog beleszólni a készülékbe. S talán már senkié sem…

Hikmet szíve

Az ünnepség első percétől kezdve nem tudtam róla levenni a szememet a helsinki Sibelius Akadémia nagytermében. Láttam, ahogy arcán csorog a verejték a szépen kikerekített beszédek alatt, és fönt az emelvényen a gépek most még a szokottnál is idegesítőbb kattanása-villanása közepette egyre új pirulát tol a nyelve alá remegő, krétaszínű ajkaival, s arcán a körbefutó finom érhálózat lassan mintha különválna a bőr sápadt felhámjától, szinte önállósodva a pangás paradox feszültségében: ijesztő lila anatómiai preparátum.

Miért nem megy ki? Mért nem hívat azonnal orvost? Én is alig bírtam ülve maradni. De ő már állt is fel, hogy elmondja ünnepi beszédét. Azt, amelyben a magyar küldöttségnek átnyújtotta a Bartóknak ítélt posztumusz Nemzetközi Békedíjat.

Életének – költészetének is – egyik titka volt ez. A halálos betegséggel vívott szakadatlan küzdelem. Nem az orvos, nem a pihenés tette fölötte oly sokáig győztessé. A maga-meg-nem-adás. Mint a börtön fölött is. Micsoda sors jutott neki! Majdnem két évtizedig: a börtön betegsége. Aztán a fennmaradó másfél évtizedre: a betegség börtöne. Egyik se tudta foglyul ejteni. Hogy ez, miképp lehet?

Azzal a rejtélyes egyszerűséggel, amely költészetének titka árulja el nekünk életének e legfőbb titkát:

Akkor nem tudtam, most már tudom, ha egy pillanatra átadja magát a szívrohamnak, és elhagyja a termet, már ott diadalmaskodott volna fölötte az, amit – fájdalom – most immár nem lehetett tovább késleltetni. Hiszen az orvosi valószínűségszámítás rideg matematikája szerint a halál már tizenöt esztendeje erősebb volt nála. Ezért érezni most oly hihetetlennek, hogy végül mégis sikerült letepernie.

Verseinek két leggyakoribb szava: halál és szív. Ezeknek számtalan változatával fejezte ki sosem szűnő hitét az életben. Szívében hordozta a halált. De a halál ellentétét is ott. Az emberi nyelveknek ez a talán legtitokzatosabb, legszélsőbb ellentéteket sűrítő szava, melyet az aljaköltészet oly jelentéstelenné koptatott, talán soha nem volt eredendőbb, ellentéteitől oly pattanásig feszülő, mint nála. Mindig egyszerre mindkét értelmével, a merőben biológiaival és a tisztán szellemivel teljes. Mindazzal, ami az emberben veszendő, s mindazzal, ami halhatatlan.

igen, akkor lehet ily érintetlenül megőrizni börtönön és leselkedő halálon túl az ártatlan gyermekmosolyt és a bölcs gyöngédséget – akkor is, ha ez a szív – másik értelmében – már csak egy tönkreroncsolt izomköteg.

Nemcsak neki volt ez kedves szava, őt is e szóval lehet legjobban jellemezni. Nincs e szónak olyan képzett alakja, olyan árnyalata, amely ne rá illenék. Jószívű volt és nagyszívű, szíves és szívélyes, ha kellett, tudott szívrabló is lenni és szívderítő, és igen, olykor szívfájdító, szívet facsaró is, ha roham közben látta az ember – saját szívének küzdelmét saját szívével.

Aki ismerte, ezt a „szívességet” vitte magával tőle mind, amit az ajándékozás mozdulata nélkül adott. S aki költő, olykor ezt is adta neki vissza ajándékul. A hozzá írt versek sokaságával. Mert oly mértékben megtestesülése volt a „lírai hős”-nek, hogy nemcsak saját költészetének szolgált modellül, más költőkének is. Kötetet lehetne formálni a csaknem minden európai, sőt ázsiai nyelven hozzá írt költeményekből. S mindegyiknek ihlető témája ugyanaz. Akár Charles Dobzynskinak hívják a költőt, aki a „Jóságról” intéz hozzá hosszú verses levelet; akár az új spanyol költőnemzedék egyszeriben új hangot teremtő vezéralakja, Blas de Otero legyen az, aki így kezdi versét:

Tragikusan görnyesztő sorsot kevesen viseltek nála sudárabban. Egyébként is, a sudárság éppúgy jellemzi belső tartását, ahogy első látásra oly fényesen kitüntette termetét.

Nemcsak emberi, apai, hazafiúi sorsa volt tragikus. Még inkább költői sorsa. Igaz, ha száműzött volt is, nem hazátlan, ha nem is adatott hazájában halnia, de mint előre megírta:

Ám, ami költőnek talán nem is második, de hazája előtti hazája, abból csaknem egész életén át s élete végéig száműzve volt: az anyanyelvből. Vannak költők – kevesen –, akik körülményeik folytán meg tudnak maguknak hódítani egy másik, új nyelvet. Hikmet mindvégig törökül írt (néhány franciául írt versét leszámítva). De az olvasók hatalmas többségéhez csak más nyelveken jutott, mintha valaki mindig csak kölcsönruhában jelenhetne meg az emberek között. Nyelvi „illegalitása” soha, egy pillanatra sem szűnt meg. Minden költő álma – az, hogy versei minél több nyelven hódítsanak, minél több metamorfózison eshessenek át, minél több emberi variáción keresztül valósíthassák meg teljes önmagukat – nála fájdalmas csonkítottsággá változott. Nemcsak szívében volt sebzett, nyelvében, e második szívünkben is.

Mióta a börtönből szabadult – mióta ismerhettük –, élete merő erőfeszítésből állt. Gyöngédsége kemény volt, mint a gyémánt.

Mint mindenki, aki közeli halálának biztos tudatával él, ő is folyton végrendelkezett. Legtöbb verse kimondatlanul vagy nyíltan is: testamentum. Nem tudom, 1955-ben írt Végrendeletének szelíd óhaja mikor teljesülhet:

de ezé a legújabban írotté, hiszem, máris beteljesült:

Tristan Tzara emlékezete

Aki az ötvenes évei derekán találkozott a dadaizmus hírhedt felfedezőjével, a minden feltűnést kerülő s kerülés nélkül is nélkülöző, szerény eleganciával öltözött, alacsony, szemüveges, ősz férfiban alig ismerhetett rá a költészetnek arra a veszedelmes terroristájára, aki minden verssorában szinte dinamitot csempészett be a költészet sok ezer éve épülő palotájába.

Íme, ilyenek a kivénhedt oroszlánok, gondolhatta, minden tisztelete mellett is kissé szánakozva. És teljesen tévesen. Annak az általános tévedésnek esvén áldozatul, amely nagy neveket a köztudatban sokszor csak életük egyetlen korszakával, e korszakuknak is csak igen felületes ismeretével kapcsol össze. Tzarával is hosszú időn keresztül az történt, ami annyi mással: hiába hozott létre évtizedek kitartó, áldozatos munkájával egy jelentős, a klasszikus jelleget sem nélkülöző életművet – nevének kimondásával mindannyiszor már csak egy régi tűzijáték megfakult petárdája röppent magasba.

Egy másik Tzarát kellett volna hát ismernünk, aki feledteti a dadaizmus botrány övezte hősét? Távolról sem. Mert a jól szabott szürke zakós férfi haláláig ugyanaz maradt, aki e háború szörnyű színjátékának hátterében, az 1916-os Zürichben „a kamaszkor ködében” elkezdte viharos pályáját. Életművén ritka egység uralkodik; ugyanaz az elsőrendűen morális indulat és tragikus tisztaságigény küldte harcba egykor a költészet ellen, ami később a költészetért. „A DADA – írja Tzara – morális követelményből született, abból a kiolthatatlan szándékból, hogy elérkezzünk valami erkölcsi abszolútumhoz, annak a mély átérzéséből, hogy az ember a szellem mindennemű tevékenységének középpontjában elsőbbségét biztosítja az ember lényegéről alkotott szegényes nézetekkel, a halott dolgokkal és rosszul megszerzett javakkal szemben.”

Nincs semmiféle törés a között, aki értelmetlen szavak halmazatát rakta egymásra, vagy botrányos kérdések durva provokációit röppentette szét első verseiben („megkérdezhetjük-e egy öreg hölgytől / egy bordélyház címét?” – ezzel a két sorral kezdődik válogatott verseinek kötete), s a között a költő között, aki egy rendkívül sajátosan szerkesztett, tömör és mélyhangú nyelvet alkotott, melyet a mai francia költői nyelv egyik vívmányának tekintenek, a között a kihívóan hitetlen ifjú között, aki a dadaisták bemutatkozó előadóestjén nyílt színen szertartásosan megborotválkozott, majd e sajátos „produkció” után elhagyta a színpadot, s a között a felelősségérzettől áthatott előadó között, aki 1947-ben a Sorbonne hatalmas Richelieu Amfiteátrumában mélyenszántó, dialektikus analízisét adta – példás magatartást tanúsítva az előadást botrányba fullasztani akaró, elkésett szürrealista ifjak handabandái közepette – a dadaizmus és szürrealizmus történeti szerepének, a között, aki az 1918-as Dadaista Kiáltványban leszögezte: „Ellene vagyok minden rendszernek, a legelfogadhatóbb rendszer még: elvből nem fogadni el semmiféle rendszert…” – és a között, aki teljes tudatossággal magáévá tette a marxizmus gondolati rendszerét; a között, aki mindenestül megtagadta az irodalmat, és a között, aki élete második felében a régi költői szövegek legáhítatosabb gondozója, nyomtatási hibák alázatos korrigálója, nagy költői művek tisztaságának féltő és odaadó ápolója lett.

Neki köszönhető Rimbaud összes verseinek egyik első kiadása, ő állította helyre Apollinaire korszakalkotó művének, az Alcools-nak harminc éven keresztül mindig hibásan közreadott eredeti szövegét.

Jelentős szerepet vállalt idegen forradalmi költők francia megszólaltatásában is. Az ő nevéhez fűződik Nazim Hikmet első francia nyelvű kötetének kiadása. De ami számunkra különösen becses: az 1955-ben megjelent Hommage des poètes français à Attila József, József Attila első méltó francia megszólaltatása az ő sokat jelentő prezentációjával jelent meg. Érdemes idemásolnunk ennek a – tudomásom szerint magyarul még ismeretlen – szövegnek legalább egy bekezdését:

„Így ismertem meg Attilát, csillaggal a homlokán, ebben a Párizsban, ahol Villontól Apollinaire-ig, az enciklopédistáktól a Kommünig minden diadalmas szenvedés szinte az utcakövekbe vésődött, mint eleven tanítást a szeretetnek a lázadás érzésével párosult erejéről. Gyönge vállain azt a roppant reménységet hordozta, amely alatt az Attilák milliói roskadoznak, fel se mérve valódi nagyságát, mert csupán egy-egy szavát birtokolják annak az egyetemes költeménynek, amelyről Gorkij beszél, s amelynek ő teljes súlyát átérezte, tömör és tiszta vigaszául az embereknek.”

Utolsó éveit csaknem teljesen egy rendkívülinek ígérkező irodalomtörténeti, esztétikai és poétikai felfedezésnek szentelte, amely merőben új világításba helyezné Villon életművét. Kutatásainak közrebocsátását egyre halogatta, mindig újabb összefüggések, újabb adatok bizonyságát keresve aggodalmas szenvedéllyel, mígnem műve, fájdalom, befejezetlen és posztumusz maradt. Erről a felfedezéséről beszélt utolsó találkozásunkkor is, Budapesten, 1956 kora őszén, órákon keresztül, lankadatlanul. Ekkor adta át legújabb, nyomtatásban még meg nem jelent hosszú költeményének, az Haute Flamme-nak a kéziratát is azzal a megtisztelő kéréssel, fordítanám le. Azóta többször is nekigyürkőztem e kedves munkának, mindeddig mégis csak részletei készültek el. S e részleteket sem éreztem véglegesnek, nem éreztem közlésre érettnek őket. E „felcsapó lángok” most már az élő költő előtti tiszteletadás helyett csak a halott előtti hódolatul szolgálhatnak.

Díj

»Ha meghal, a barátod…«

Mi querido Pablo:

– Kezdeném, ahogy annyiszor tettem, aztán franciára fordítanám a szót, úgy könnyebb. Most már ezt se volna miért. Folytathatnám (folytathatom) magyarul is. Úgyis visszajönne a levél. (Ha oda jutna egyáltalán.) Címzett ismeretlen. Nem található többé azon a listán, ahol azok találhatók, akikhez a postai küldemények kikézbesíthetők a földön. Hogy egy másik listára már régen fölkerült? A halhatatlanság vigasza akkor a legelfogadhatatlanabb, mikor egy valóban halhatatlan elvesztéséért akarna megvigasztalni.

Mi querido Pablo: mostanig halogattam hát a választ márciusban kelt leveledre. Közben egy-két üdvözlő lapot, egyiken Knósszosz, másikon Szigliget látképével, így fejeztem be: Levél megy. (Az ember szereti jelezni, hogy legalább tudatában van mulasztásainak.) De a levélírás sehogy se ment. Mert akkor már tudnom kellett, hogy a te leveledbe foglalt meghívás 1974 júliusára Santiagóba, ahol az Állami Egyetem és a Katolikus Egyetem közösen rendezendő nemzetközi kollokviummal készült megünnepelni 70. születésnapodat – „me gustaría mucho que tu experiencia en Hungría en éste sentido se diera a conocer en Chile” – fájdalmasan illuzórikus. Hiszen ugyanebben a levélben magad írtad: „…ez alatt az utolsó párizsi évem alatt háromszor operáltak, és szinte megszakítás nélkül a kétségbeejtő betegség állapotában éltem, ágyban, vérátömlesztések és ápolónők között töltve csaknem minden időmet”. Nem volt erőm a színleléshez, válaszomban hálásan nyugtázni a meghívást és örömmel tekinteni a közelgő viszontlátás elé – mikor tudtam, hogy emberi számítás szerint soha többé nem látjuk egymást viszont, annak a majdnem negyedszázados barátságnak a végén, amelyet, mint ugyanebben a leveledben írod, „egyetlen felhő nélkül őriztünk meg magunk között”. S amely egy hasonló – és hasonlóan teljesíthetetlen – meghívással kezdődött a legelején. Hiszen éppen vérdíjjal a fejeden, magad is számkivetve hányódtál, távol a „fagyos kis hazától”. Világ vendégeként, igaz; s a vendégség viszonzásának reményével. Mert akkor, 1949-ben, a gyermekes rajz és a gyerekírás – egy gyermeki óriás rögtönzött játéka –, amellyel fényképed köré rajzoltad Chile kanyargó partvidékét, s mellé írtad: „que te espero quando liberemos a Chile y al Pacífico” – mégis milyen komoly történelmi ígéretet hordozott. S most milyen tragikus történelemmel lett teljes. Ha rátéved szemem a szobám falán lógó képre, azonnal elkapom tekintetem; mintha a fakuló tintán átütne a vér.

Már márciusban tudtam, hogy emberi számítás szerint nem látjuk többé egymást, hogy Chile és a Csendes-óceán ezúttal hiába vár rám, ha te már nem várhatsz. Tudtam, hogy nem látom meg Isla Negrát, a „házat a fövenyen”, amelynek kerítését „ősöreg éj és csapzott só döngeti”, s amelynek kertjében a magasra felvont zászlón a sose nyugvó szél lobogtatja felségjeledet, a neved betűiből kirakott körbe zárt halat, ezt a gyermekded ábrát, ezt a primitív rovást, amely már régóta egy öntörvényű, hatalmas világ varázslatát idézi. Nem léphetek be veled a Matilde tiszteletére La Chasconának („A borzas”-nak) nevezett házad kapuján, a santiagói Avenida Lynchen, amelynek nevét annyiszor írtam fel a levélborítékokra, hogy néha ismerősebbnek vélem sok utcánál, amit számtalanszor bejártam; se a másikba, Valparaísóban, hogy együtt nézzük ott: „miként kel – a tenger és a só közt a szabadság. – Valparaíso, magányos királynő – egyedül az elhagyott Óceáni – Dél magányán…”

Tudtam, hogy házaid küszöbétől nem tágít többé a halál. De ha a halhatatlansággal nem is, valamivel mégis vigasztaltam magam. A ritka módon beteljesült élettel. Azzal, hogy mindenen túl, a beteljesült teljes éneken is túl, túl a fejedre kitűzött vérdíjon és a melledre feltűzött irodalmi díjakon valóban megláthattad Valparaísóban a tenger és a hó közt kelő szabadságot, s hogy a száműzött mélységesen nosztalgikus sóhajára – „Ó Chile, tenger és bor – s hó óriási kelyhe – mikor lesz – mikor, ó jaj, mikor lesz – hogy újra rád találok – s hogy földjeid fölött – költészetem kibomlik?” – pontos dátummal felelt végül a történelem. S ezen is túl: ama ritka tüneménnyel, hogy egy ilyen ritka nagyságrendű emberi jelenségnek a világ lehetővé tette, hogy benne minden irányban betölthesse nagyságát. A világ adott lehetőségei – bármily korlátlanok is általában – az egyes esetekben nem szokták ezt megengedni. A szokásosnál, csaknem azt mondtam, a megengedettnél nagyobb sorsokat – jó szava van erre a franciának: plus grande que nature – a világ tágulni nem akaró eresztékei össze szokták roppantani. A te rendkívüli tevékenységed méreteihez engedelmesen tágult körötted a történelem. (Néhányszor, igaz, csapdaként, kicsit túl könnyen, kocsonyás ingoványokra csalva is.) Egy földrész – amilyen csak hat található ezen az óriás-parányi földtekén – egy egész földrész költőjének lenni: ez eddig nemcsak latin-amerikai, de egyetlen európai, ázsiai vagy észak-amerikai költőnek sem sikerült. E nemben, műved, úgy látszik, páratlanul áll a világban. (Ennek bővebb kifejtésére itt most nincs hely és idő.) Mindenesetre: egy, a történelemben eddig még nem adódott elhivatás talált rá az elhivatottra és viszont; egy feladat – ritka tünemény – a lehetőségig tökéletes betöltést nyert, s úgy, hogy közben a feladat vállalóját sem zúzta össze, hanem annak személyes életét és művét is sikerült kiteljesítene. A Húsz szerelmes vers és egy kétségbeesett dal ifjúi reménytelenségétől a kései szerelem csodáját éneklő Száz szerelmes szonettig; az Ittlétünk a földöntől, mely egy lakhatatlan föld irtózatos látomását tárja föl, a belakható föld gyönyörű emberi tervrajzáig, amelyet az Elemi ódák, az Isla Negra-i emlékiratok, a Ház a fövenyen kínál külön-külön is minden embernek, közepütt a Teljes ének egyedülálló monumentumával: ritka költői beteljesülés. Nem a nagy mártírok, hanem a győztes nagyok közé látszottál hát tartozni; a legritkábbak közé. „Boldog ember?” Ha egy évvel ezelőtt teszik fel a kérdést, bizonnyal a te meghitt és híres neved jut elsőnek eszembe. S erre nemcsak a magam elképzelése jogosított volna föl – könnyű a külső képzelgőnek! –, hanem te magad is, egy elejtett szavaddal, amelyre egy perccel utóbb talán már nem is emlékeztél. Mikor utoljára Magyarországon jártál, hirtelen kiújult régi súlyos tromboflebitiszed, látva szállodai ágyadon ebben az állapotban, sürgettem, hogy vitesd kórházba magad. Nem hallgathattam el, hogy hasonló esetben én csupa hipochondria és halálfélelem volnék. „De nekem már nincs mitől félnem – mondtad –, nekem már minden megadatott, amit az élet adhat.”

Mégis a mártírok sorában kellett végezned. E rettentő sorba már rég belépett barátaid, Lorca, Vallejo, Hernández között. Úgy látszik, az emberi kondíció még kivételképpen sem viseli el a happy endinget. Ahogy Lorcáról mondtad híres párizsi emlékbeszédedben, most te voltál „a spanyol nyelv mai angyala”. S mint akkor, megint az angyal valóságos és jelképes meggyilkolásával kezdődik az, amit az ördögök uralmának kellene hinnünk, ha nem tudnók közelebbről is megmondani, kiké. Többek közt és mindenekelőtt a te szavaiddal. Az elárult aréna döbbenetes freskóival, amelyekhez hasonló nagysággal csak Jerémiás, Dante, Shakespeare vagy Goya állította elénk az emberi kicsiséget. Százszor felidézett gyilkos tábornokocskáid utóda, Pinochet merészelt „Chile büszkeségé”-nek nevezni a mindenre kész televízióban, miközben egész rohamosztagot vezényelt magányos halálos ágyad ellen.

Mióta először meghallottam a rádióban oly sietve cáfolt halálhíred, amely oly hamar mégis igaznak bizonyult (hogy is lehetett volna másképp?), nem szabadulhatok egyik versed első soraitól; mindenféle napi tevékenységem mögött ott kísértenek, minden gondolatom rései közé beveszik magukat, kiűzhetetlenül, akárcsak máskor valami hasonlóan makacsul kísérő könnyű sláger:

Bennem is újra meghalsz, Pablo Neruda, mint annyi barátodban e napokban szerte a világon. És én is meg kell hogy öljelek magamban. Önmagam egy részével együtt.

Gabriela Mistral

Tisztelt Nagykövet Úr!

Señor Embajador!

Mikor hazája és kormánya képviseletében, ám a saját bensőséges szavainak kíséretében átadta nekem a Gabriela Mistral Emlékérmet, megkülönböztetett udvariassággal Ön is a köszönetet tartogatta befejezésül.

Számomra nem marad más, minthogy az Ön szavaiba kapcsolódva, mintegy Önt idézve, magam is köszönetet mondjak e magas kitüntetésért, amely a lehető legváratlanabbul, ahogy mondani szokás, szinte villámcsapásként ért. Mint egy jótékony villámcsapás – ha ilyen létezik, és valóban a „derült égből” csap le. Méghozzá ezúttal egy olyan pillanatban, amikor az érintett, a sors forgandóságai között, éppen nem derült eget érez a feje fölött.

Ha nem is kívánok egy stilisztikai formulának túlzott jelentőséget tulajdonítani – bár szakmai ártalomként, bevallom, olykor hajlamos vagyok ilyesmire –, engedtessék meg úgy éreznem, hogy a köszönet, amivel az adományozó él a megajándékozott irányában, azt is kifejezi, hogy ajándékot adni is éppoly öröm, mint az ajándékot elfogadni. S hogy ez az öröm csak tetézi az elfogadó örömét. Muchas gracías tehát. A chilei kormánynak és személy szerint Őexcellenciájának is.

Mindjárt ezután pedig azok emlékének, akik (jó okom van úgy gyanítani) e nemvárt kitüntetés gyanútlan forrásai.

Annak a meghatározó élménynek, amelyet Pablo Neruda hétmérföldes csizmákkal a világot járó költészete jelentett számomra, s, ha szabad így mondanom, fordítói munkám révén a magam költészetének is mintegy részévé vált. De annak a huszonöt éven keresztül tartó töretlen barátságnak is, amely az emberhez, e feledhetetlen kedvességű, lassú járású, lassú beszédű, de sokszor tündérjátékosságú személyéhez fűzött.

Valamint annak a távoli fénynek, amely a messzeségen át Gabriela Mistral fájdalmas költészetéből sugárzott felém. S amely egyszerre oly rokonsággal szökött a közelembe, mikor azt olvastam, hogy a maga sorsos szavait éppúgy az „átkozott” jelzővel ruházta fel (palabra maldita), miként apám, aki „átkozott költőnek” nevezte magát – „mert rossz szókkal barátkozott”.

Visszatérve azonban a közvetlen adományozóhoz, a chilei kormányhoz, amely ilyen szép módon ápolja nagy – és hazájuknak nagy dicsőséget szerző – költőinek emlékét. Költői módon. Milyen szép gondolat is: hogy egy költőnek juttatott kiemelkedő nemzetközi elismerés félszázados évfordulója további nemzetközi költői elismeréseknek szolgálhat alapul. Gabriela Mistral Nobel-díja emlékező elismeréssel lep meg más költőket, „a világ legkülönbözőbb tájain” – ahogy az adományozó levél szavakba foglalja.

Ezt a gondolatot és a gyakorlatba átültetett formáját emblematikusnak érzem. Arra a titokzatos testvériségre nézve, amely minden művészetek közül e legmagányosabbnak, a leginkább magára zárultnak, mert mindig egyetlen nyelvhez kötöttnek a művelőit köti össze a szétszórt világban, mint valami ártatlan titkos összeesküvés tagjait. Akiknek féltett titkuk az, amit egy társuk, a görög Jannisz Ritszosz Testvériség című versében óvatlanul el is árul a világnak. Mikor is idéznénk ezt, ha nem ilyen alkalmakkor, mint ez a mai?

Ennek a felismerésnek egyszerre kínzó és megnyugtató démonát véltem hallani magam is nem egyszer. S ezt érezte, tudom, Pablo Neruda is, a világ szinte másik végének, a fagyos Tűzföldnek szülötte. Ennek a láthatatlan, olykor mégis láthatóvá váló láncnak egyik kis szeme volt a mi barátságunk is. Amíg meg nem szakította – nemcsak a mindig kegyetlen halál, hanem az a kegyetlenebbnél is kegyetlenebb, amely úgyis már halálos ágyán – mégis váratlan csapásként érte.

Ugyanezt a láncot érzem kezeim közt most is, ha arra gondolok, hogy e megtisztelő kitüntetés olyan írók társaságába sorolt, mint – többek között – Ernesto Cardenal, Mario Benedetti, Václav Havel, s hogy közöttük ott találhatók olyan közeli-távoli barátaim is, mint a finn Pentti Saaritsa, a mai költők nagy öregjei sorában is talán a legöregebb nagy költő, Rafael Alberti, s végül Octavio Paz, akivel hasonlóképpen a kölcsönös fordítás köteléke is összefűz, ahogy régebben Nerudával.

Végül: nem mondok sokat, se újat azzal, hogy Chile és Magyarország messze esik egymástól. Alig van annál nagyobb fesztáv a földkerekségen, mint ami a Balaton szelíd partját, ahol születtem, elválasztja Tierra del Fuego fergeteges tengerpartjaitól. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, soha eddig magyar művész chilei elismerést, se chilei magyarországit nem mondhatott magáénak. S azt, hogy ez a költészet kisebbfajta csodájának tudható be. A távoli kapcsolatok a nemzetek között éppolyan fontosak lehetnek, mint a szomszédok közöttiek. Azt is meg kell köszönnöm ez alkalommal, talán szerénytelenség nélkül az egész magyar költészet nevében, hogy egy effajta kapcsolat médiuma lehettem.

Befejezésül, és minden hivatalos ünnepi szerepünkből kivetkezve, pusztán költői lényünkre csupaszodva, leadó szólaltassam meg azt a „homályt”, amely Neruda fiatalkori Ars Poétikájának szavai szerint „bennünk él, mint egy szüntelen remegés, mint egy ismeretlen név” („un movimiento sin tregue y un nombre confuso” – Arte Poético – 1925–1931).

Ennek az ismeretlen névnek a nevében is még egyszer: Muchas gracías.

Köszönet Octavio Paznak – akinek szó a háza

A festő és modellje

Picasso utoljára huszonöt éves korában festett önarcképet. Az 1906-os képen egy álarcos fiatal merénylő néz velünk szembe, aki éppen felrobbantani készül a századok óta szilárdan álló európai festői szemléletet, hogy a robbantás szétszóródott törmelékeiből egy új festészet világát építse fel. Ettől kezdve az önarckép mint önarckép, az európai festészet egyik leghagyományosabb témája, teljességgel hiányozni fog a minden elképzelhető és el sem képzelhető témára kiterjedő picassói festészetből. Illetve: egy másik, áttételes formában kezdi el újra megújuló, végtelen sorozatát – mint a festő önarcképe. A festőé, aki mint olyan, mindig a le-, meg- vagy átfestendő valósággal szembesül, s csakis e szembesülésben válik önmagává: azzá, ami. Az önarcképek tárgya és címe tehát ettől fogva A festő (olykor a szobrász) és modellje lesz.

Ilyen címen Picassónak számtalan vászna, kartonja, metszete, litográfiája, tiszta vagy vegyes technikájú rajza ismeretes nem is szólva a még ismeretlenekről, vagy azokról, amelyek más címek alá bujtatják ugyanennek a kimeríthetetlen és mindig megújuló viszonylatnak megannyi változatát; származzanak akár a legkoraibb időszakokból, akár a legutolsó évekből, mint például az a húsz rajz, amely – diszkréten – csupán létrejöttének sorozatos dátumait kapta címül, 1968/8/29-től 1968/9/7-ig. Ide tartozik az 1925-ben készült illusztrációsorozat Balzac Az ismeretlen remekmű című elbeszéléséhez, a húszas-harmincas években készült úgynevezett „Vollard-szvit” nagyobbik része, majd a 180 lapból álló 1953–54-es sorozat, amely az Emberi folyóirat címet viseli és a Verve folyóirat két különszámában került teljes egészében nyilvánosságra. S végül az a több tucat jobbára nagyméretű festmény, amelyet a festő, nyolcvanadik évén túl, 1963 néhány hónapja alatt minden fiatalt megszégyenítő rohammunkában hozott létre.

Azokkal a szériákkal ellentétben, amelyeknek példáját a Dora Maar-arcképeken és a Bika-litográfiákon láttunk, ez a képsor nem a különböző módszerek szimultán körforgása egyazon tárgy körül, hanem ugyanannak a tárgynak ugyanazzal a módszerrel, technikával és szemlélettel produkált végtelen variációiból áll. Itt az önmagába mindig másképp visszatérő tér helyett a folytatódó és múló idő képezi az egymásra következő képek terét; ám nem a külső idő, amelyet az impresszionisták egyes sorozatai – legismertebb módon Monet-nak a roueni székesegyházról festett képein – múlásának változó fényeiben érnek tetten, hanem az a „belső” idő, amely mind a modellt, mind a festőt önmagukon belüli, kölcsönös és megszakítatlan átalakulásukban mutatja. Picasso, miután már annyi áthághatatlan műfaji határt illegálisan átlépett, festészet és költészet, piktúra és plasztika, látható és láthatatlan, sík és tér határát, most az álló és mozgó kép közötti határt dönti le. Sorozata szinte az arc, a kéz, a póz minden egymásra következő mozdulatát rögzíti abban az eltéphetetlen kapcsolatban, amiben a festő és a modell áll egymással. Ebben a kapcsolatban, amely éppoly felbonthatatlan, és éppoly feszültséggel teli, mint a szerelem vagy mint az alkotás, amelyben a férfi és nő, nő és férfi, művész és valóság, valóság és művész egymással folyton behelyettesíthető, de egymástól el nem szakítható. Ahogy az angol írónő, Rebecca West írta az 1954-es sorozat egyik kiadásának előszavában: „Éppoly szükségszerű, hogy a modellt lefessék, mint az, hogy szeressék. A művészet éppolyan vitális funkció, mint a nemiség.”

S e kettősség egysége sokszoros. A kép maga a műalkotás – a képen nem látható festő műve; de egyben elleplezője is annak a másik műalkotásnak, a láthatatlan festménynek, amelyet a képen látható festő fest, s amely valójában a láthatatlan festő képének valódi tárgya. A képen látható festő – s az, aki a képen kívül, számunkra láthatatlanul, festi; a látható festmény, s a rajta láthatatlanul jelenlevő festmény – ugyanaz is lehet, és lehet más is, egyszerre ugyanaz és más, más és ugyanaz. Az egymás tükörképét tükröző tükörsorok mindegyik képe egyben a következő kép, amely újra egy következőben tükröződik vissza, végeérhetetlenül.

„Aki a legmélyebbet gondolja, a legélőbbet szereti” – írta Hölderlin. A festő, aki azt festi, amit gondol, állandóan annak a bűvöletében él, amit lát. S a látvány, a minden bűvöletes valóság a „legélőbb”-ben, a meztelen női testben inkarnálódik. A festői aktus így eredendően a szerelmi aktussal eggyé fonódva jelenik meg. A művész számára, a megragadás számára a valóság (mint a szerelem) állandóan a megközelíthetetlenség és a birtokbavétel megfoghatatlan határán inog, a megközelítésben is birtoklottan és a birtoklásban is megközelíthetetlenül.

Borges, a költő

Aki ismeri is Jorge Luis Borges nevét, meglepheti e cím, pontosabban: benne e név mellett álló értelmező jelző. Nevéről bizonyára inkább a fantasztikus, kém-, sőt sci-fi-elbeszélések, vagy a zseniálisan talányos novellák, esetleg a briliáns kis esszék írója jut először az eszünkbe. És valóban: a század talán legjelentősebb latin-amerikai írója ez utóbbi műveivel lett világhírű, s e világhír során már-már elfelejtődött pályájának kezdete, mely az első háborút követően versekkel indult, a századelő nagy latin-amerikai fordulatának, a modernismonak legfigyelemreméltóbb kezdeményezői között. S valóban, egy időre maga is mintha elfeledkezett volna a versről. Igaz, a költészetről sosem. Prózájának épp az a titka, hogy minden sora álcázott költészet.

Így aztán visszatekintve – szükségszerűnek látszik, pályája utolsó negyedszázadában szinte kizárólagos visszakanyarodása a vershez. Költői pályája szinte két egymástól elszigetelt szakaszra oszlik, melynek első fele, fellépésétől, a húszas évek elejétől mindössze egy évtizedre nyúlik, hogy hosszú élete utolsó negyedszázadában újuljon meg, valóságos megújulással, úgy, hogy e második pályarész külön egy költő pályájának is felfogható. Itt a modernismo költőjéből a legmaibb, szintetikus és klasszikus modernség költőjévé vált, egyedülálló alakká, aki semmilyen iskolába nem sorolható be.

Nem hiába szól válogatott versei 1977-es kiadásának előszavában az irodalomtörténet ama „rossz szokása” ellen, hogy másban sem tud gondolkodni, csak – „klikkekben, iskolákban, elődökben, manifesztumokban, vitákban, nemzedékekben, dátumokban és elsőbbségi disputákban”. Összes versei gyűjteményének előszavában pedig mindenekelőtt azzal a kritikai (és persze, meg kell engedni, olvasói) szemlélettel és divattal perel, amely még a legnagyobb költőket is lehetőleg csak versei mellőzésével hajlamos érdeklődésével kitüntetni. Talán ezért is van, hogy míg elbeszélés- és tanulmányköteteit nem szokása bevezetővel kísérni, verseskötetei alkalmából ezt sosem mulasztja el, a legtöbbet még utószóval is ellátja. Hogy a költészet e hét szűkesztendején, amelyet korunkban élünk, sose felejtse el – ha már a prioritásokról szóló vitákat annyira nem szíveli – egyetlen prioritás, a költészeté mellett kiállni.

Mert Borges tudja, vagy ő úgy tudja, hogy „az élet minden pillanata, minden történés a világban költői lehet, hiszen lényegében az is”. Ahogy Hölderlin gondolta: „Az ember költőien lakja a földet”. Csak ez a tény többnyire sajnálatosan rejtve van előttünk. A költő arra való – azt lehetne mondani: arra tartja az emberiség, mégpedig mindenfajta emberi közösség, amelyről tudunk, mindig arra is tartotta –, hogy a létnek ezt az alapvető költőiségét újra meg újra felfedezze és legalább olykor, egy-egy ritka pillanatban átélhetővé tegye számunkra. Borges, a költő, mindent tud, amit előtte a költők tudtak, amit a költészetről, mesterségről és technikájáról, az arsról és a technéről összegyűjtöttek a századok. De ezenfelül azt is, amit csak a legnagyobbak tudnak; azt a titkát a költészetnek, amit nem lehet tudni. Hogy feloldjam ezt a paradoxont, azt mondhatnám: azt, amit lehet tudni, csak azt nem lehet tudni róla, hogy mi. Borges ennek a valaminek a rendkívüli tudója.

Nem lehet itt meg nem említeni, hogy költői pályájának második szakasza egybeesik a költő szemevilágának előbb lassú, majd rohamos romlásával, végül hosszú-hosszú időre teljes elvesztésével. Legszebb verseinek sok kötetét teljesen vakon írta – vagyis, nem írta, hanem fejben komponálta, csak le kellett diktálnia. Vakon – de nem világtalanul. Hanem egy vakságon nyert világgal telítve. Több versében panaszkodik vakságáról; még többen hálát ad érte. A végtelen rózsa című kötetéhez írt előszavában így: „Egy könyv korrektúralapjait átfutva, némi rosszérzéssel állapítottam meg, hogy a vakság fájdalmas szerepet játszik benne, olyan, amilyet az életemben nem játszik. A vakság korlát, de szabadság is, az invenciónak kedvező magány, kulcs és algebra egyben”.

Eszembe jut, hogy az európai történet első ismert és mindmáig legnagyobbnak tartott költője, Homérosz a későbbi elképzelésekben és ábrázolásokban mindig a „vak lantos” képében áll előttünk. S ez a megdöbbentő mondat is, amit nem is oly régen, Picasso írt le: „A festőket talán meg kellene vakítani, mint a tengelicéket, hogy szebben énekeljenek”. Lehet, hogy azt a belső szemmel való látást, amellyel Borges macskasimaságú és macskatitokzatosságú verssoraiban sorra kinyitja előttünk az emberi történelem legzártabb zugait, csak a külső látás hiánya hozhatja meg? Ez a kulcs és ez az algebra. Mindenesetre; mikor halála előtt néhány évvel találkozhattam vele egy mexikói költőfesztiválon, s ott ült velünk szemben egy hatalmas színpad közepére kitett egyetlen széken, egyes-egyedül, és hosszú-hosszú időn át könyv nélkül mondta a verseit, az volt az érzésem, ő maga a megtestesült költő, a mindig közöttünk levő Homérosz. Mert mi más a költő? Egy vak ember, aki mindent lát. Ha önmagát nem is láthatja sosem.

A „mi” francia költőnk

Legutóbb megjelent új, kötetnyi költeményében, a Paroiban joggal írja a költő, hogy annyi mindent „megszólított”. Költészete szakadatlan kettős erőfeszítés: a lélek csöndjének megőrzésére és a dolgok csöndjének megtörésére. Sok mindent megszólított; s sok mindent megszólaltatott; ha kellett, gyöngéd, de makacs erőszakkal szóra bírt. Olyan dolgokat, amelyek nehezen, ritkán vagy eddig még sosem szólaltak meg, sosem voltak megszólaltathatók. S olyan titkaikról, amelyeket nehezen vallanak ki, s ha kivallanak is, mi nemigen merünk magunknak megvallani. Első kötetének legelső lapjain felteszi egész költészetének kulcskérdését, mintegy eleve próbára téve olvasóját:

Kezdettől fogva úgy beszéltek róla, mint a dolgok költőjéről, az után a cikluscím után, amelyet első kötetének, a Terraqué-nak első verssorozata elé írt, s amelyet aztán majd minden további kötetében megismételt. Azt azonban sokáig mintha figyelmen kívül hagyták volna, hogy ugyanebben az első kötetben egy másik ciklus a Tudat (Conscience) címet viseli, s hogy ez a cikluscím is visszatér kötetek egész során át. Mindkettő megtalálható a kései érett kötetek, a Sphère és az Avec ciklusai közt is. Guillevic költészete az élettelen dolgok s az élők legmagasabb rendű megnyilvánulása, a tudat között létesült mágneses térben teremti meg a maga sajátos szellemi és érzelmi feszültségét. A költő makacs tudatossággal faggatja a dolgok néma természetét. S ha valaki, ő biztosan elmondja a legmeglepőbbet is, amit észrevesz rajtuk.

Az új mű, a Paroi, egyenes folytatása s mintegy betetőzése, egy-két kitérőtől eltekintve, töretlen életművének, amely, egy másik, rokon nagy költő szavaival, véget nem érő költeménynek is tekinthető. De egyben valami fordulat felbukkanása is, amely már régóta ott lappangott az előbbiekben is. Ha a költő eddig a látható és megfogható dolgokat szólította meg, a tárgyakat, avítt zománcedényeket, ódon szekrényeket, egy darab nyers húst, az emberi testet vagy a geometria idomait, a sziklát, a kavicsot, a vizet, majd egy-egy nagy öleléssel (három nagyméretű költeményében) a tengert, a földet, a várost, úgy, hogy tapintható és látható mivoltukban kitapinthatatlan és láthatatlan eresztékei közé hatolt be – ezúttal a láthatatlant és tapinthatatlant szólítja meg, s teszi e megszólítással éppoly láthatóvá és tapinthatóvá, vagyis konkréttá, ahogy azelőtt a konkrét dolgokban felidézte a lebegőt, a sejtelmeset, a megfoghatatlant. A „fal”, e bennünk és körülöttünk mindenütt jelenlevő, ez a sokértelmű és megragadhatatlan, a modern tudomány sok ága által fürkészett, sokfelől megközelített és sokféleképpen elnevezni próbált jelenségnek ad egyetlen sokértelmű és sokoldalú nevet; költői valósággá sűríti a pszichológiai „gátlás”, társadalmi „elidegenedettség” fogalmait, az „örök” emberi kondíció és a folytonosan változó-fejlődő emberi lehetőségek jelen viszonyát.

Annak a fajta véget nem érő költeménynek, amely a Guillevic-féle költők ihletéből következik, szervesen adott formája a szvitszerű felépítés. Ha valaki a világot és önmagát egyetlen eleve kialakult viszony változatában éli át, s ennek a viszonynak megfelelő nyelvi-költői alakot talált, akkor ez a viszony, az élet folyamatában más-más oldalról mutatkozva is, mindig ugyanabban a folyamatosságban tud kifejezésre jutni. Így állnak kezdettől fogva ciklikus szvitekbe Guillevic kisebb versei is, így alakult ki pályája legutóbbi, kiteljesedő időszakában a nagyobb, átfogó költemények rendszere, amilyenek a Carnac, Elégie de la Forêt Sainte-Croix, En Cause, Euclidiennes, Ville s most a Paroi. A kis és nagy költeményekben, a kétsorosokban és az ötvenszer vagy százszor két- (illetve négy-, hat-) sorosokban egyaránt oly módon helyezkedve el a papíron, hogy bárki annak már külső képéből azonnal ráismerhet költőjükre.

Az írásbeliség kezdetétől fogva nem csupán azért tördelik sorokba a verset, hogy az időmérték egységeit, később a rímet kiemeljék s felismerésüket megkönnyítsék az olvasónak. A versnek ez az elrendezés, az értelmi és hangzási elemek mellett, már eleve képszerű elemet is kölcsönzött, amely eleinte inkább a különböző mű- vagy versfajokat, később a korízlés változásait tükrözte, majd egyre inkább az egyéni költői mondanivalók szolgálatába állt. Már az antik költészetben akad példa annak a felismerésére, hogy a versek leírásának ez az óhatatlan képszerűsége hangsúlyozottabban is felhasználható, a modern „calligramme”-ok „carmina figuratá”-nak nevezett őseiben. De a költészet több ősi elemének modern tudatosításával együtt, a papír és a betű látható viszonyának mint szerves versalkotó elemnek a szerepe is csak a költészet legutóbbi fejlődésében vált valóban tudatossá. A modern költészetben csaknem mindig jelenlevő, többé-kevésbé látványosan és hangsúlyozottan használt eleme a „feketék” és „fehérek” közötti, a maga korlátozottságában is gazdag változatokra képes kapcsolat; mintegy képi megfelelőjeként az új költészet kikerülhetetlen metafizikai dilemmájának, a csönd és a szó közé tolakvó aggodalomnak. Nem véletlen, hogy e két egymástól függetlenek látszó, az alkotás mélyrétegében azonban összefüggő költői probléma legélesebben ugyanannak a költőnek életművében kerül először előtérbe: Mallarmééban.

Mallarmé az utolsó talányos műve, az Un Coup de Dès… óta a versek azelőtt kevéssé változatos képe rendkívüli egyéni változatok sorát ölti, s egy-egy modern költőnél már az első pillantás valamelyik könyvének bármelyik lapjára éppúgy elárulja a szerző kilétét, mint versük elmélyült olvasása. Majakovszkij vagy Ezra Pound – hogy két szélső példát említsünk –, vagy Füst Milán, Kassák (ez utóbbi, ha tehette, még a betűtípust is maga választotta meg) egy felütött könyvből azonnal megismerszik. Ilyen Guillevic is. Bár ő nem folytat látványos játékot a tipográfiával, mint sokan mások. Éppen tipográfiai tartózkodásával egyénít. Ciklusokba sorakozó versei, folyton megismétlődő, főként egy-, két-, három-, négy-, ötsoros „tételeikkel”, melyekből olykor csak egyetlen sorpár kerül egy fehér lap közepére, mindenekelőtt arról a mindig megújuló konfliktusról beszélnek, arról a mallarméi „örök fehér küzdelemről”, amely a megszólalás és a csönd között tör ki a költőben, a fehér lap kísértésének és tilalmának állandó összeütközéséről. Ugyanarról az elűzhetetlen gyanúról, amelyről Jorge Guillén Lorca által is idézett sorai beszélnek:

Ugyanezzel a gyanúval perel Guillevic egyik legújabb „szvitjének”, az Harpe-nak (Hárfa) ez a kemény húrpendülése:

A költőt a hallgatás, a némaság, a semmi elbírhatatlansága kényszeríti ellenállhatatlanul szólásra. Ugyanaz, ami a szótól vissza is tartaná. Akár a mélység. Mely egyszerre csábít és taszít. A fehér lap a modern költő számára egyszerre van tele a baudelaire-i „örvény” és a pascali „végtelen terek” szorongásával. A Hárfá-nak e sorai, és általában a guillevici költészet ritka, nagy csöndek és nagy fehérségek közé ékelődő megszólalásai mintegy ellentétesen összecsengnek Mallarmé híres verssorával: „az üres papíron, mit fehérsége véd”.

Más oldalról nézve: a fehér lap közepén éppen csak megjelenő, de mindannyiszor élesen kirajzolódó sorok közeli rokonságot mutatnak korunk zenéjének azzal az áramával, amelyet a bartóki Éjszaka zenéi, Berg, Webern vagy Boulez mintegy a csöndbe beledobott, lebegő és szétszórt hangcsoportjai képviselnek. Több tartalmat utalnak maguk mögé, mint amit maguk előtt terelnek. Több rejlik köztük, mint bennük.

Nem mintha Guillevic könnyelműen hivalkodna a dolgok elmondhatatlanságával. Az elmondásra fordított maximális erőfeszítéssel mondja ki azt, hogy a legfontosabb mindig elmondhatatlan marad. Legjobb pillanataiban elmerészkedik az anyag végső határáig; de ott is érzékelteti, hogy azon túl is csak anyag van; a tudat végső határáig; de ott is csak azt találja, hogy azon túl nem a megismerhetetlen, csak a még ismeretlen rejtezik. Nem tud lélektelen dolgokról; sem tárgytalan tudatról. A dolgokat nem emberi tulajdonságokkal ruházza fel, csak emberi viszonyokkal; a tudatot nem eldologiasodott állapotában tárja fel, de nem is a vélt önállóság ábrándjában. Egyszóval: dialektikusan. Az emberi érzékenységnek abban a teljességében, ahol értelem és sejtelem nem kizárja, hanem feltételezi egymást.

Miután a versek kis faltörő kosainak nem szűnő ostromával körüldöngette a láthatatlan és tapinthatatlan falat, végső gesztusa nem a visszahőkölés, a meghátrálás előtte, de nem is a meztelen ököllel való kétségbeesett, esztelen dörömbölés. Hanem az egyetlen lehetőség: a magunkká hasonítás, az átlényegülés, a felismert sorssal való azonosulás. A Fal ezekkel a sorokkal végződik:

Ez a képeket, színeket, hasonlatokat szinte teljesen mellőző költészet, amely főként fogalmakkal és azok nyelvtani helyével fejezi ki magát, mintegy pontosan szerkesztett nyelvi idomokba foglalja a dolgok és az ember rejtett kapcsolatait. Egész költészetére jellemző, hogy feltehetően ő az első költő, aki a klasszikus geometria idomait idéző verssorozatot írt. Az Euclidiennes költője a hagyományos, kivált romantikusan értelmezett költészet rendjében talán kevéssé hat „költőinek”. De ha Lautréamont-nal hisszük, hogy „a költészet par excellence geometria”, akkor Guillevic költészetét, ha a maga sajátos módján is, „par excellence költészetnek” érezzük.

Minden költőben és minden költészetben ott él, ha másként nem is, hát mint nosztalgia, mint megvalósíthatatlan lehetőség, az összes költői megnyilatkozási forma kísértése. Talán ennek is köszönhető, hogy a magyar költészet fejlődésével és sokat emlegetett „fő vonalával” oly kevéssé rokon alkatú Guillevic lett éppen költészetünk egyik legfinomabb érzékenységű, legodaadóbb és legtöbbet vállaló tolmácsolója az élő világirodalomban. Hogy ő lett, tudomásunk szerint, az első jelentős külföldi költő, aki a magyar költészetből készített fordításait saját műve részeként, önálló kötetbe gyűjtve adta ki, Az én magyar költőim sokatmondó címe alatt.

E sorok íróját, akit szoros baráti szálak fűznek a költőhöz s az a megtiszteltetés, amely tőle két teljes kötetének francia megszólaltatása révén érte, a szemérem is visszatartja e rendkívüli jelentőségű fordítói tevékenység méltó taglalásától. És talán nem is volna ildomos nekünk túlzott fontoskodással magasztalni azt a pedig oly sok fáradsággal, idővel és művészi beleéléssel végzett munkát, amelyet ő maga, a rá jellemző szerénységgel és közvetlenséggel, a baráti érintkezés egy módjának, „a koccintás egy fajtájának” nevez könyve előszavában. Elég, hogy ha már ő megtisztelte a magyar költőket azzal, hogy a magáéinak nevezte őket, mi, a hozzánk baráti szálakkal fűződő sok francia költőtársunk között is megkülönböztetve, a mi francia költőnknek érezzük őt.

„Magunkat fordítani…”

Íme Michel Deguy egyik (kettős) önarcképe (zárójelben), az Actes („Aktusok”?, „Akták”?, „Tettek”?, „Határozatok”?, „Felvonások”? stb.) című kötetéből (1966):

És íme Deguy egyik (ugyancsak kettős, ha nem éppen „összekötött”) arcképe körülbelül ugyanazon időből:

Most is látom a délutáni homályba burkolt szobát. Egy kis utcában a Saint Germain des Près közelében, egy harmadik költő lakásában, aki azonban éppen nincs jelen. Egyikük az íróasztal előtti fotelben, a másik félig-ülve, félig-elterülve a falhoz támasztott kanapén: „szembenéznek egymással”. Alig lehet látni az elszürkült szobában, nem gyújtottak lámpát (elfelejtették?, vagy így jobban érzik magukat?). Talán jobb lenne, ha birkóznának, mint a tatárok? De nem birkóznak, békésen költészetről beszélgetnek, nem kerülgetik egymást, viszont egyre inkább úgy érzik, mintha elvarázsolták volna őket. Két baráttá. Máig tartó barátságban.

Igaz, ha „birkózók” volnának, ebben a „tatár” birkózásban nagyon is egyenlőtlenek lennének. Nem is a köztük lévő távolság miatt, nem is eltérő életkörülményeik okán, inkább egymás felől való ismereteik túlságosan különböző mértékénél fogva. Nyelvükben, s ebből következően olvasmányaikban. Az olvasásban, amely egy (külföldön ugyancsak kevéssé ismert) nagy magyar író szerint, még a beszédnél is inkább egyedül az emberek világához tartozik. „Olvasni csak az ember tud.” A költőt pedig egyedül csak az olvasása (olvasottsága) testesíti és eleveníti meg.

Én addigi (és eddigi) életem javarészét a költészet olvasásával és „tanulmányozásával” töltöttem, mindenfajta költészetével, amit csak szerény – olykor nem is oly szerény – nyelvismeretem meg tudott közelíteni. Köztük is mindenekelőtt a francia költészetével, a Szent Eulália kantilénájától kezdve Michel Deguy-ig, és tovább. Az ő számára viszont, minden valószínűség szerint én voltam az első, a legelső magyar költő, akivel személyesen találkozott. És egyben (feltehetően) az első is, akitől valamit olvashatott (annak a kis francia nyelvű kötetemnek köszönhetően, amely a Seghers kiadó sorozatában akkoriban megjelent). Ami ezt az „elsőt” illeti, nem tudok nem gondolni Borges meglepő költeményére, amelyet (hasonló címen) Az első magyar költőhöz „intézett”. Borges számára ez az „első” azt a virtuális legeslegelső költőt idézi meg, aki valaha magyarul verset írt – ki tudja, hol, mikor és hogyan; egy olyan titkot tárva fel tehát, amelyet a történelem elzárt előlünk s amelyet a térben és időben oly távoli mai költő elképzel vagy elgondol; miközben (idézem) „egy árny-céltábla felé lődözi / egyre e képtelen nosztalgiát” (magyarul az én fordításom szerint; Deguy számára, ha olvasta, Ibarra francia fordításában). Mert minden tudáson és még inkább nem-tudáson túl úgy érzi (megint idézem), hogy „valami megfoghatatlanul / összeköt, a szavak titkos szerelme”.

Most is látom, ahogy Michel könnyedén hátradől a kanapén, rámnéz a homálybaborult szobában, és nem lát engem jobban, mint ahogy Borges láthatta a roppant idők sötétségén át ezt a láthatatlan költőt, ezt az elképzelt „első” költőt, akiről csak azt lehet tudni, hogy élnie kellett. Lehet, hogy én nem éreztem magamat ilyen „titoknak”, de annyi bizonyos, hogy életemben megint egyszer úgy kellett megélnem egy pillanatot, ahogy az, akivel oly módon ismerkednek meg, amely híján van a megismerésnek.

Mert, igaz, hogy (Deguy egyik legújabb könyvének címe szerint) a költészet nincs egyedül: de a költő, költészete nélkül olyan, mintha nem volna arca. Mint Jabèsnél az az „Idegen”, akit az, aki látja, amint útját követi, csak „megkísérelheti” kitalálni az arcát, minthogy folyvást „csak hátulról látja”.

Csakhogy „a költők könnyen fölismerik egymást, ahogy Elektra felismerte Oresztészt…”, írja Janisz Ritszosz. És valóban, még akkori helyzetemben is éreztem, éreznem kellett ezt a Borges feltárta „valamit”, ami minden költők sajátja, és ami „megfoghatatlanul összeköt” minket.

Azért is, mert Michel nemcsak (kétségkívül kiváló) „mestere” a katedrának (maître de conférence), hanem mestere az összekötésnek is (jumelage). Nemcsak az egymásba nem illeszkedő szavak részeit tudja összekötni, hanem az emberi viselkedés „részeit” is.

Az „összeköttetések” e mestere mester a varázsló értelmében is, akit ezen az első találkozásunkon is felismertem benne, jóval előbb, minthogy egyik kötetének ezt a remekül eltalált címet adta volna, amely ma esti összejövetelünk témája lett.

Ennek a varázslómesternek jöttem ide tiszteletet adni, „összekötődő” baráti körébe, hogy tanúságot tegyek iránta való barátságom és költészete iránti csodálatom felől.

Hozzáfűzném, hogy az a „választékos /kiváltságos?/ válság” (cette exquise crise – Mallarmé), amelyben több mint egy százada él az európai költészet, talán seholsem mutatkozik meg mélyebbre hatolva, mint Michel Deguy poétikájában, ebben a filozófiába mártott költészetben és költészetbe mártott filozófiában. Ami még az „összekötöttségen” is fölül áll. Deguy sajátos írásmódját illetően leginkább szervátültetésről lehetne beszélni, a költészet egyes szerveinek átszervezését érintő új metodológiáról.

Mégegyszer visszatérve az összeköttetéshez, ennek megnyilvánulásai a legmagasabb szinten a költői fordításban jelennek meg. „A fordítás – szertartás”, mondja Deguy. Mond többet is. Folyóirata, a PO&SIE indító számában (20 évvel ezelőtt) a fordítás „egy-a-kettőben”-jére hívja fel a figyelmet, mint a „költői írásmód összeforrásának és szétválásának munkájára”. És ha azt találnánk mondani: „kettő-az-egyben”? Nem csak a másik oldala lenne-e ez annak a Janusnak, ami minden lefordított vers? Borges „El otro, el mismo”-ja. Ezen a ponton Deguy egy rendkívül fontos megállapításhoz érkezik el, azt mondván, hogy a költői fordítás igazi feladata és nagy lehetősége az, hogy „magunkat fordítsuk az idegen mű nyelve és szelleme felé”. Nem tudom, ennek az írásakor ismerte-e Goethe kis (és „nagy”) szentenciáját (lásd: Sprüche), amely oly közel esik az övéhez: „A fordításban el kell mennünk a lefordíthatatlanig, mert csak akkor jutunk el az idegen nemzet és idegen nyelv megértéséig.” Nem, fordítani nem annyi, mint „ferdíteni”. Ellenkezőleg: „túlmenni magunkon, a másikig, és ott találni újra magunkra”. Mond, azt is mondhatnánk, megkockáztat majd később, nem sokkal e kis köszöntő elhangzása után – teszem hozzá –, még ennél határozottabb, lakonikusabb kijelentést is, folyóirata huszadik évfordulójára megjelent különszámának (No. 80) előszavában. „Minden csak fordítás… ez programmként is hangozhat… A költészet többszörösen is kifejezheti magát… Amit egy költemény tesz, azt mások, tudjuk, másképpen is megtehetik. A »poiészisz« általános értelmében véve.”

Végezetül, kedves barátaim, kérem, fogadjanak el tőlem egy kis ajándékot. Kolumbiában, fent a Központi Kordillerák között, Medellin városában hosszú idő óta létezik egy Prometeo című költői folyóirat. A nemrég hozzám eljuttatott legutóbbi számának borítóján csupa nagy betűvel írva ez áll: LA POESIA RIE DE ULTIMA. Micsoda könnyed és játékos párja, nemde? Hölderlin súlyos és komor szentenciájának: „Was bleibet aber, stiften die Dichter.” De ami megmarad, azt a költők teremtik. A költészet nincs egyedül. A költészet az, aki utoljára nevet. Csakazért is. És mindennek ellenére.

Egy magyar francia költő – Lorand Gaspar

Erdélyben született magyar, aki francia költő; francia költő, aki egy nagy afrikai kórház sebészfőorvosa; sebészfőorvos, aki a sivatag anatómusa, aki a tenger költője; a tenger költője, aki… Íme egyetlen életben azok a „binarizmusok”, amelyekben Roman Jakobson minden költészet fő alapját, hogy úgy mondjuk, őstalaját véli látni. Alapjában véve a költészetnek szánt élet, amely azonban a legkevésbé sem „költői”, épp ellenkezőleg. Miközben nemzedéke többi költői, az ő költő barátai mindenfelé a világban költőtalálkozókra járnak, versekről értekeznek és verseket olvasnak fel, ő nemzetközi sebészkongresszusokra jár, ahol új műtéti eljárásokról beszélnek. Így hát két irányban is a legrejtettebb rétegekbe száll alá, az őstalajt keresve. Mindig az anyag három dimenziójának titkos kapcsolatait, szekrécióit kutatva az emberi szervezetben, egyúttal továbbra is az anyagnak azt a másik, azt a negyedik halmazállapotát követi nyomon, amiként, úgy tetszik, a nyelvet képzeli el.

Szeretem azokat az írókat, akiket a saját írásaik segítségével lehet leírni; akiket legjobban, közvetlenül a saját szavaik jellemeznek. Lorand Gaspar közülük való. Még kedvelt helyszíneinek a neve is rímel egymással az ő kedvéért: Égée – Judée (Égei-tenger – Júdea), egyik kötetének címében.

Pedig ő nem keresi a rímeket. Más, titkos kapcsolatokat keres a szavak között, más, meglepő rokonságokat. Nem keres szavakat sem. A beszédet keresi. Nem is keresi. Csak „megközelíti”. Mintha a beszéd minden eleme megszentelt név volna, isten neve. Mintha tudná, hogy nem megfoghatók; csak megérezhetők a közelünkben; a lehető legközelebb magunkhoz. Ahogy talán az ő Patmosza, e nagy hontalan számos hazája közül az egyik, sugallja neki, Hölderlin szavait visszhangozva:

Ez a „közel” és az a „megfogni nehéz” s a kettő dialektikája, nem ez képezi-e minden „emberi” és egyéb tudományunk alapját? Nem ugyanaz a közelség-e, mint a szóé? Beszéd és csend, csend és beszéd között, „a soha el nem érhető szónak ebben az izzó közelségében”, nem ott van-e a költészet igazi székhelye? A költészet mindig az a szó, amely „már-már a nyelvünkön van”, és mégse találunk rá; s amelyet mégis kimondunk – de amely „mint nyelv” nem mondható ki, csak mint költészet. Mallarmé híres bonmot-ja szerint, a verseket nem eszmékből, hanem szavakból csinálják. Az azóta eltelt idő azonban arra mutat – s ez minden modern poétika alapja –, hogy a verseket nem is szavakból csinálják, hanem azokból a pszeudószavakból, látszatszavakból, nem-szavakból, szóálarcokból, amelyeknek a szavak a versben csupán a szerepét játsszák. „Mi a színek sorsa mikor nincsenek ott a szemek?”, kérdezi egyik versében Lorand Gaspar. Hát a szavak sorsa, mikor nincs ott a hang? – kérdezi a költészet. A modern költészet forrásánál első posztulátumként „minden érzékek összezavarását” találjuk (mint Rimbaud mondja), vagy, Valéry fogalmazásában, „a fül beszél, a szem hallgat” stb. „De mit kezdesz azzal ami hallgat?”, kérdezi, őket követve és őket folytatva Lorand Gaspar. „Megtanulja” hát „meghallgatni / Hasunkkal, mellünkkel, kezünkkel / Ha valahol hullnak a jázminok”; mert

És „megérzed majd a szomjúság utolsó szavának ízét”. Ebben az eljárásban már nem a nyelv lesz az ember szerve, hanem az ember lesz „szapora szerve a nyelvnek”.

Meglehetősen régóta nyílt vita tárgya a „két kultúra” problémája, korunkban annak a feltétlen szükségessége, hogy ez a kettő egy és ugyanazzá váljon. És valóban, a legegzaktabb, legelvontabb tudományok se lehetnek meg többé a költészet módszerei, sőt eszközei nélkül. Az a kép, amit az atomról alkotunk, alkotni tudunk magunknak, valóban kép (ha úgy tetszik, költői kép); az anyagi világ alapját tehát csak metaforikusan tudjuk elképzelni. A század legnagyobb biológiai felfedezését nem lehet másképp érthetővé tenni, mint a „fordítás”-sal, amelyet a dezoxiribonukleinsav a belerótt „írással” végez. Másrészről, már Proust azt mondta, hogy mikroszkóppal ír. Ma pedig, az írás legjelentősebb törekvései már a nyelv molekuláris szintjén mennek végbe. A köznapi élet és tudás számára a kultúra szintjén ez az egyesítés elsődleges fontosságú. De az alkotás szintjén még többről van szó: ezt az egyesítést még mélyebben, az egzisztenciális szinten kell létrehozni. Ebből a szempontból, Lorand Gaspar könyve, A szó megközelítése, elhatározó és nélkülözhetetlen könyv; a nyelv biológiai és biológusi, a nyelv-mint-költészet, a nyelv-mint-alkotás, végül a nyelv-mint-„halmazállapot” feltárásával, valamint, megfordítva (vagy inkább párhuzamosan) az élet problémáinak nyelvi szerkezetekkel való átvilágításával, valósággal a megközelítés nyelve. „Ki tett valaha is többet a közelítésnél?” De ki alkotott valaha is hasonló mondatot: „a fény természete az ige a szem mondatában”? (Az én kiemelésem)

Mallarmé szerint „az egész-újítás” (tudniillik a modern költészeté, a szabad versé, in statu nascendi) a vers „polimorf” jellegéhez fűződik. Ez már előrejelzése annak, ami általában a modernség legfőbb újítása lesz: az emberi személyiség polimorf voltának. Lorand Gaspar esetében a személyiség e polimorf mivolta egyedülálló vagy legalábbis igen ritka módon jelenik meg; nem a több költőre való hasadásban – mint például Pessoa esetében –, hanem a költőre és biológusra, és biológus-költőre való hasadásban. A személyiség benső feszültsége így talán még hevesebb, olyan, amely még több intellektuális energiát termel; még nehezebb kibírni és elviselni is. Képzeljük el azzal a különös érzékenységgel, amely a költő sajátja, a naponta végzett élveboncolást a mások testén, amely mindig a mi magunk teste is; és ezzel a különleges tudással a saját magunk élveboncolását, amely mindig a másoké is. Ez valóban olyan lehet, mint „sehol semmikor lakni”, mint az az „éjszaka mindenütt / De itt is, ott is lakhatatlan”. E „végzetes lakni nem tudása” (hogy Rimbaud legutóbbi Frénaud által felelevenített „végzetes alkalmazkodni nem tudás”-ával eljátszottunk), mégis inkább több helyen való lakás, mint ami általában kijut az embernek. Szülötti Magyarországától (sőt: Erdélytől) és magyarságától szerzett Franciaországáig és franciaságáig; Tuniszától, amely egyidejűleg (vagy inkább másodidejűleg) egyben Karthágó is, Patmoszáig, amely még mindig a prehistorikus Kükládok is; a mai sivatagtól a héberek mindbarjáig és az asszírok mudbarujáig, „ez egyszerre szent és szörnyűséges helyekig”, ahol nem csak „vadállatokkal” találkozik az ember, hanem – „saját szívével” is.

Fényes és sötét ünnepek

A költő egyedülálló rang, amely nem kíván minősítést. S én magam nem is vagyok illetékes rá, hogy minősítsem. Nem vagyok a szerb költészet szakértője, még csak behatóbb ismerője sem. Miodrag verseit is csak magyar vagy francia fordításból ismerem, úgy-ahogy, s amennyire fordításból lehet, s bizonyára még annyira se teljesen. De a költők között van valami racionálisan és tényszerűen nem okadatolható, rejtélyes ismeretség is. „A költők könnyen felismerik egymást (…) ahogy Elektra azonnal ráismert Oresztészre…” Amint Ritszosz gyönyörű verse mondja. Talán e rejtélyes ismeretség nevében szólhatok. Hiszen ezt éreztem réges-rég, első találkozásunkkor a budapesti nemzetközi költőtalálkozón. S bár azóta alig találkoztunk személyesen, máig is őrzöm ezt az érzést. Azt már előzőleg is tudtam, hogy ő a modern szerb líra egyik vezető alakja. S tudom, hogy mára még inkább az lett.

S itt, egy percre nem feledkezhetem el arról a többes számról, amelyet az előbbi mondatomban használtam. Mert a szerb líra a háború után meghatározó modernizációjában Miodrag méltó és egyenrangú társa Vasko Popa volt. „Volt”, így kell mondanom, személyes fájdalommal is, hiszen neki már csak műve tartja tovább az időben azt a magas posztot, amelyet életében elért. Személyében már sosem köszönthetjük magunk között.

De mivel jellemezhetném Miodrag Pavlović költészetét? – megint csak, másodszor is hangsúlyozva csekély illetékességemet e tárgyban. Egyetlen mentségem marad, hogy egyszerű olvasói élményemből idézzek valamit. „Egyszerű” – ez úgyis Miodrag nagyon is bonyolult költészetének egyik kulcsszava.

Nemrég magyarul megjelent válogatott verskötete, a Fényes és sötét ünnepek egy új tárgyiasság költészetének nagyszabású ívét rajzolja elénk. Örömmel látom viszont benne első magyarul megjelent verseit is, melyeknek egy-egy sora máig is visszhangzik bennem. Mint az itt most új fordításban olvasható Requiem e szekvenciája:

Itt nem a nagy szavak döngetik a halál nagy némaságának falát. Hanem a majdnem-némaság. A tompa semmi, szinte a hiány hiánya, amely ott marad, ahol már nincs, s ami mélyebben érint, mint a jajgatás.

Nem találom az új kötetben viszont a Nocturnót, melynek e másfél sora pedig:

ha eszembe jut, a Mozart-zongoraszonáták Notturno-tételeit és a bartóki Éjszaka zenéjét juttatja eszembe.

Rátalálok azonban a szintén régről ismert nagy pátosztalan történelmi freskórészletre. A Knosszoszi kutyák kara a rég várt és hirtelen jött történelmi fordulatok éljenei és éljenzői, meghunyászkodói és ellenzői helyett, az emberi sors változatlan mélyvilágát szólaltatja meg – megint csak a legtárgyilagosabb látlelet szavaival, de úgy, hogy magát a történelmi létet érezzük nyögni és vinnyogni alattunk.

Záradékul pedig csak ennyi:

Ezt a verset, ha sor kerülne rá, bátran odaemelném Kavafisz remeke, A barbárokra várva mellé.

Az új magyar kötet utolsó előtti darabja ezzel a hasonlóan végtelenül egyszerű, s mégis végtelen bonyolultságot sejtető szentenciával ér véget:

Egyszerű? persze. Hiszen közvetlenül előtte maga is erre szólít fel minket (és persze önmagát) –, de egy váratlanul torz nyelvtani fordulattal, amely egyszerre bonyolulttá teszi.

A kérdésben benne van a felelet. Az egyszerű és súlyos szó a vers végén a költő „küldetéséről” beszél, de – úgy tetszik – nem a vátesz, hanem az ellenvátesz küldetéséről. Aki nem tudja, ki küldte őt. És aki tudja, hogy igenis a költőnek küldetése van, de jaj mindkettőnek, a költőnek és a költészetnek egyaránt, ha a költő mindenáron nevesíteni akarja azt a rejtélyes, belső, nevesincs küldetést, amivel nem tudjuk – és nem is szabad tudnunk –, ki bízott meg minket. A daimónnak nincs neve.

Köszöntsük hát körünkben a költőt, aki nem ismeri megbízóját, s éppen ezzel teljesíti a megbízatást.

Hommage à Illyés

A francia kormány ösztöndíjából akkor nemigen futotta dúsabb lakomákra. Háború vége volt, a győztes országokban is ínséges idő. Még akkor is, mikor néhány hónappal később Illyés Gyula is megjelent ifjúkora hősi színterén. Kitüntető pártfogásába vette a még otthontalanul ténfergő ifjú Párizs-lakót. Mindjárt ki is faggatta, eredményes volt-e az eddigi itt-tartózkodása. Pallérozódott-e valamicskét? „Osztrigát ettél-e már?” Nem, vallottam be, némi lelkifurdalással; én inkább a tojásos galuskát szeretem, meg általában olyasmit, ami nagymama dunántúli konyháján főtt. „Hát akkor mit csináltál itt egy fél évig?”, förmedt rám a pusztafi. És máris „ingyen lakomára” invitált egy kis bárba a boulevard Saint Michelen. Tökéletes bennszülöttként már tárgyalta is meg a pincérrel, az utcára kirakott rücskös kagylókat gusztálva, hogy „ma” a fines claire-jük jobb-e, vagy esetleg a portuguaise-ből kellene válogatni, netán a belon borostyánszínű ékköveinek titkát feszegessük-e. Végül is elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, ott állt előttem szőlőleveleken csillogó jég közt egy fél tucat csonthéjában szemérmetlenül remegő, eleven szürkeállomány. Alig tudtam elképzelni, hogy fogok én ennek nekilátni. „Vagy a nyanya főztje, vagy az éhhalál”: kicsit így voltam én is, ahogy ő harminc évvel később, képletesen, az „ismeretlen fogásoktól húzódozókról” írta. Valami biztatást vártam, „étvágygerjesztést” „íztaglalást”, valami olyasmit, hogy „hidd el, hogy jó, sőt ez a jó” (megint csak az ő harminc évvel későbbi szavait sejdítve). De miközben elhűlve néztem, ahogy a kétágú kis villa beavatott mozdulatával kipergeti házából a kocsonyás élő gyöngyöt és egyetlen hörpöléssel felszippantja, csak ezt vetette oda: „Na mire vársz? Olyan, mint a fagyott takony.” Azóta imádom az osztrigát.

Meg talán akkor jöttem rá először, hogy nagy szavakat ne használjak, az illyési titokra. Bár már előbb is rájöhettem volna, egy másfajta „ingyen lakoma” kapcsán, amelyre még régebben látott vendégül. Akkoriban, a háború elején, Illyés, miután kora reggel a nemzeti bankbeli hivatalában két órán keresztül kompendiumot készített a legfrissebb nagy francia tőzsdei és pénzügyi szaklapok cikkeiből, majd a szomszédos kávéházban további néhány órát a randevúra mindig pontosan érkező múzsáját udvarolta, nyaranta kora délután leballagott az Erzsébet-híd alatti Duna-uszodába. Így akadtunk össze egyszer, a forró deszkákon heverve. Ez az akkor is, azóta is herkulesi munkavégző, aznapi két elvégzett munkája után, s ki tudja, hány elvégzendő előtt (ő szerkesztette a Nyugat-ot is), azon nyomban hajlamos volt parázs vitába bocsátkozni a kezdő, egészen kezdő pályatárssal; s mi fölött? Egy Mallarmé-vers volt a tárgy, amelynek fordításával véletlenül mindketten azokban a napokban készültünk el. A napon kezdtük, a vízben folytattuk, de már rég újra a napon sülve sem jutottunk túl a vers híres első során:

A vita nem is az első félsoron volt olyan késhegyig menő, amelyet erősen eltérő megoldással ültettünk át, hanem a második hémistiche-en, ahol pedig a két fordítás között csapán egy szónyi s abban is csak egy árnyalatnyi különbség mutatkozott. Nem több, még annyi se, mint az a híres madáchi ióta: „…s olvastam minden könyvet”: így az illyési változat; „… s olvastam annyi könyvet”: így a másik. Hogy a sor utolsó jambusának, penultimának a tisztasága fontosabb-e itt, vagy inkább a tous („minden”) szónak kell-e megadni a legelső és legpontosabb szótári jelentését – ez a kérdés a rendre kidőlő érvek és ellenérvek hadsorai helyébe lépő új meg új tartalékok bevetése után sem dőlt el. A két fordítás ma is változatlanul akkori alakjában olvasható. De közben a harc, mellesleg, más csataterekre is átcsapott. Észrevétlenül is. Illyés akkoriban a Francia Irodalom Kincsesházá-nak összeállításán és fordításán dolgozott, amelyet „tisztelgés-gyűjteménynek” szánt „a francia népnek, sorsa nehéz pillanataiban”; s azzal párhuzamosan naplójegyzetein és röpiratain, amelyek egy másik néphez fordultak, nem kevésbé nehéz pillanatában; meg nagy párizsi regényén (a Hunok…), meg nagy hazafias versein. Egyszerre.

Nagysága abban is áll, hogy mindig össze tudta egyeztetni a nemzeti „sorskérdéseken” való töprengést egy – bármily ezoterikus és bármily messze született – verssor fölötti töprengéssel. Se illuzórikus túlzásokba nem esett az irodalom megítélésében; se elszánt bagatellizálásba. Íróként nem tetszelgett abban (mint annyian), hogy az irodalom „elhanyagolható mennyiség” az „élet” mellett (s hogy egyáltalán az élet „mellett” volna a helye). Egész pályáját a közélet porondján való vívással töltve, mindig tudta, mint legutóbb is vallotta, hogy „az élet összes területén elért előrejutásait az irodalommal való foglalkozásának köszönheti”. De persze ezt is: „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni.” A kettő közt nincs semmi ellentmondás; csak az érez benne ilyet, aki nem élni, hanem visszaélni akar az irodalommal.

Valamit már ott a Dunán is éreztem ebből. A sajátos illyési kettősségek ez egyik változatából; s azon keresztül a többi változatból, a változatok változataiból is. S hogy ez a kettősség, amely a költő pályáján annyiszor hívta ki a minden oldalú támadást, voltaképp egy nagy egység szinte támadhatatlan belső rendszere. Olyan egy, mint a magyar nyelvben az ember két keze, amely egymás nélkül csak fél volna.

(Csak mellékesen: felfigyeltek-e már az egyik ágon kézművessarj Illyés művében a kéz jelentőségére? Komputerrel talán ki lehetne mutatni a szó és fogalom különösen gyakori előfordulásit. Mindenesetre a sok egyforma szerkezetű és egyforma kiindulású-kimenetelű kritikai vizsgálódás helyett javasolnék egyszer egy ilyesféle című doktori értekezést: „A kéz jelentése Illyés költészetében, a Két kéz-től a Kézfogások-ig, Az agy kezei-től a Hírszerzőim-ig, »a két hüvelyk- és mutatóujj eszmecseréi«-ből fakadó »legtündöklőbb érvelés«-től addig a kézig, amelyet »követve juthatunk… – az emberhőmérsékletű határba, hol – átláthattuk egymást, tudod?«”.)

Van Illyésnek egy apró játékos motívuma, amit többször is megforgat, hol dévaj indulattal, hol könnyed élccel, hol nagyon is komolyan.

Amikor épp otthon tartózkodik egyszer a pusztán, már neves költőként, úri falukutatók szállnak ki autójukból, s melegen érdeklődnek a szemlátomást betűvetéssel foglalatoskodó legény rigmusai után. Az készséggel áll rendelkezésükre: Megmutatja nekik a verset, amelyet, mint írja, „az imént fordítottam Valéry Pál verseiből”. Igen, ez aztán a „csizma az asztalon”, a legjavából. Aki „szívének minden düh ismerős”, formát is tud dühének adni. Mint ahogy jókedvének is tud. Fordítva is megcsinálja a viccet. Ezúttal vendégségbe érkezett nagy barátjával, Paul Éluard-ral. Hogy az lássa, milyen művelt országba érkezett, a vendéglátó másik barátját, Szabó Lőrincet veti be a játékba; hogy aztán tihanyi körsétájuk alkalmával ráakadhassanak a legelésző juhok közt békésen heverésző magyarra, aki közben verseskönyvet tart a kezében. S minőt! A neves idegen szíves érdeklődésére készségesen megmutatja. A változatlanság okából megint csak ama Valéry Pál verseit, eredetiben. Kinek ámulata lehetett nagyobb? A megszégyenítetteké? A felvidítotté?

De van a naplójegyzetek között erre a témára komoly variáció is. A költő megint csak otthon dolgozik, a pusztán. Be-benéznek hozzá érdeklődve az öregek. „Mit olvasol, ecsém?” És ő nem üti el tréfával a kérdést. Teljes komolysággal válaszol, mégpedig a pusztán nem kevéssé meghökkentő valóságot. Hogy éppen Catullus és Verhaeren verseit olvassa, illetve jegyzeteli. És nemcsak válaszol. Be is avatja őket a dolgába: „Rutebeuf angyali verseiről és pokoli életéről” beszél nekik. Mert tudja, kit mivel kell megtisztelni. A néphez leereszkedő nagyképűeket – megszégyenítő gúnnyal. A népet a természetes egyenlőséggel, még oly területen is, ahol az egyelőre nem valósulhat meg. A nagy szürrealista költőtársat sajátosan hazai szürrealista tréfával. „Ne csak dolgozni tudjunk tehát, viselkedni is”, int sokkal később egy „öninterjújában”. Ő valóban tud viselkedni, mint ahogy tud dolgozni is. Egész műve úgy is tekinthető, mint egy hatalmas viselkedéstan. A nemzeti és nemzetek közötti emberi együttélés nagy, képes ábécéje. Műve – arányainál fogva – a legmonumentálisabb kortársai között. De a legotthonosabb is – hangulatánál fogva.

Kettősségének ez is egyik változata. De otthonossága önmagában is kettős. Közhely, hogy az egyformán jellemzi őt Ozorán és Párizsban. Ő maga a közhelynél mélyebb vallomást tesz. „E sorokat – (és nem csak e sorokat, minden sorát) – … olyan ember írja, aki látásmódjának, de még talán temperamentumának kialakulását is a magyar szellemiség jellemalkotó ereje után a latinoknak köszönheti. Ahogy testi életét az apától és anyától: szellemiségét e két szellem, a latin és magyar párosodásából kapta.” A magyarság kérdéseit legáltalánosabban, legfáradhatatlanabbul kutató író első megjelent prózai írása franciául, párizsi hetilapban látott nyilvánosságot; első megjelent versei egyikét franciául írta, Éluard-nak szóló ajánlással. Hazája, sőt szülőpusztája felfedezését – bármily meglepő is – egy szürrealista módszernek köszönheti. Ezt első komolyabb recenziójából olvashatjuk ki, amelyet 1927-ben Aragon Paysan de Paris című könyvéről írt. Sorra véve, a szürrealizmus vezéregyéniségei hogyan keresik tovább „az igazi, a logikával megközelíthetetlen valósághoz vezető utat”, ezzel végzi: „Aragon, a legmerészebb, Párizsban maradt… és mint távoli vidékekről jött paraszt, megtisztult fejjel járja be szülőföldjét, a várost.” Ennek pontosan fordítottját – de értelem és helyzet szerint pontos megfelelőjét is – teszi majd maga a recenzió írója. Csak az ő szülőföldje a puszta, ahová világjáróként, és nem parasztként jön vissza „Párizsból… Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az – irodalom iránt”. Mindkettejüket csodák fogadják. Mindkettőjüket más csodák – de hát ez éppen a módszer alkalmasságát bizonyítja. „A körülöttünk látszólag élettelenül heverő tárgyak, a materiális és társadalmi tények őrzik a valóság misztériumát” – írta volt Aragon könyvéről. Írhatta volna a Puszták népe ars poeticájaként is. Egyáltalán: micsoda filológiai, stíluskritikai, szemiotikai csemege volna, lehetne a Párizs parasztja és a Ceux du Puszta párhuzamos elemzése.

Mert a Puszták népé-ben az is kioldhatatlanul benne van, hogy szerzője Párizs (magyar) parasztja is. Talán Apollinaire óta a legfesztelenebb „kószálója a két partnak”. Magyarként bizonyára az. Ady hozzá képest távoli romantikus nosztalgiával rótta az „embersűrűs gigászi vadont”. Megállva a Saint Michel és a Saint Germain keresztezésénél, e „világ közepén”, Illyés leírásában olyan az, mint egy dunántúli kisváros főtere: pékség, gyógyszertár, trafik, tajtékpipaműhely, az érintkezéshez mindenütt szükséges emberi intézmények. És bakák korzóznak, „pontosan úgy, mint Dombóváron, a Korona előtt”.

„Ahhoz, hogy visszatérjünk a házunkba, előbb meg kell kockáztatni, hogy elhagyjuk. Csak a tékozló fiúk térhetnek haza” – írja Illyéssel körülbelül egyívásúan, de a föld másik felén Octavio Paz, és a hispano-amerikai író alaphelyzetét a „tékozló fiúéban” véli felfedezni. De úgy látszik, ez nem csak a hispano-amerikaiakra érvényes, hanem minden olyan népre, amely korunkban még nem jutott el az emberi fejlődés centrumába. Ahhoz, hogy beljebb kerüljön – a világhoz és ezáltal önmagához is közelebb –, vagyis meglelje végre nemzeti önmagában nembeli önmagát s ezáltal nemzeti mivoltának is teljességét, leküzdje azt a görcsös történelmi időzavart, amely legsikeresebb kombinációiban is gátolja, legjobb fiainak „tékozló” magatartására van szükség. Igazi problémáihoz csak a kerülő utakon lehet eljutni. A folyamatosan újra meg újra kezdetteken. Az ilyen népek – és irodalmak – fiai, ha igazán nekiindulnak, a nagyvilág terhével a hátukon érkeznek haza. Illyés hazatérése – hazatérései – példásan és mélyértelműen ilyenek.

És persze távollétei is. „Ismét párizsi lettem – kiált fel egyik ilyen kerülő útján lelkesülten –, vagyis lelkileg csodálatosan megkönnyebbült; kihevertem a múltat; be üdítő volt!” De alig néhány oldallal később már kikottyantja, dehogyis heverte ki; azért „úti olvasmányul” Zrínyit hozta magával. És a vonaton, „Orléans után” róla kezd értekezni, hamarjában szabatos kis tanulmányt kanyarítani. Amivel egyenesen az aktuális politikának, a küszöbönálló második világháborúnak legáltalánosabb és legotthonibb kérdéseibe nyúl.

Saját magáról beszél, ha önkéntelenül is, mikor a húsz év utáni találkozás alkalmával így írja le az első – és örök – nőideált – úgy, hogy az egyben egész élet-, költői forma-, szellemi magatartás-, nemzeti és emberi szolgálateszményét is jelképbe foglalja:

„Az előbb úgy beszélt, szavait oly kecses fejtartással is ékítve, mint egy Étoile-negyedbeli grófnő. Aztán úgy beszélt, mint egy parasztlány, polyvahordás közben, mert magyarul egy kicsit hangosabban beszélt. Kísérteties és elbűvölő volt ez a kettőség. Fejtartását és leheletfinom mozdulatait megtartotta polyvahordás közben is… Cserélgette a két nyelvet, egész lénye csillogott és vakított, mint napsütésben a tenger.”

Illyés is folyton cserélgeti a két nyelvet, s nemcsak a magyart a franciával, hanem léte és lénye két anyanyelvét is. Írásban és szóban egyaránt. Mint e sorok kezdetén megmutatni szerettem volna, még legköznapibb életmegnyilvánulásaiban is.

Így lehet mai leghagyományőrzőbb nagy írónkként pályája kezdete óta minden avantgarde törekvésnek sokszor kezdeményezője, de mindig legalább részese. Vannak, nem éppen a legértőbbek, akik talán nagyon is sokallják, ő ellenkező nézeten van: „Még mindig keveslem pályám cikcakkjait. Lustasággal és hazugsággal vádolom magam; lustasággal, épp azért, mert a megszokott útról még mindig nem vezettem félre a világot azokra a területekre, melyekről, igaz, csak sejtelmem van. Akit egy korszak közönsége utolér, megérint, annak az írónak a neve éppúgy »nem ér«, mint a gyermekjátékban; igazság szerint tehát ki is kellene állnia a játékból, hadd gyűjtsön új erőt a futásra. Fejlett, egészséges irodalmi élet ott van, ahol ezt az olvasók tudják; nálunk nem tudják.” Illyés sokat tett azért, hogy nálunk is megtudják. Nem eleget. Még sok tennivalója maradt. Ezen a téren is. Mint annyi más téren, ahol ő a legilletékesebb.

„Változni, azt hiszem, az a legnehezebb” – írta ugyanakkor. Önmagunknak maradni – a kor önmagunkból is kiforgató forgatagaiban –, az sem kevésbé nehéz. Neki többnyire ez is, az is sikerült. Méltán mondhatná el magáról:

De mégse ezt mondja. Már verse következő sorában indulatosan visszavonja, helyesbíti az elsőket:

Azt teszi most, legutóbb készült műveiben. Rálelve a többé meg nem lelhetőre is. Az ő „megtalált idejére”.

Rekviem – Devecseri Gáborra

Pályáját csodagyerekként kezdte. Húszéves korára mesterek fogadták kedvenc tanítványukul; s már voltak, akik őt tekintették mesterüknek. Első versei arieli, mozarti tündérléptekkel libbentek a kor egyre ördögibb örvényei fölött.

S a csoda élete utolsó szakaszában újra visszapártolt hozzá. Nem is akármilyen – a maga teremtette, az egyetlen igazi, az emberi csoda. Ha pályájának kezdete elbűvölő volt – befejezése lenyűgöző lett. Égy éven át viaskodott a szörnyű betegséggel – mondaná beidegzett szóhasználatunk. De ő nem viaskodott a betegséggel, amelyet úgysem lehetett legyőznie. Hanem fölébe emelkedett. Ugyanazzal a mozarti tüneményességgel, amellyel első versei a mélységek fölé.

Az alkotással sem kellett soha küzdenie, mint annyi más alkotónak. Nem a harc, a barátság volt közös sorsuk; nem birokra kelt, kart karba öltve járt vele. Mintha nem létezett volna számára ellenálló anyag.

Nem állhatott ellent neki a betegség sem. Utolsó pillanatáig alkotóerőtől duzzadt; mikor testének már mozdulásnyi ereje sem maradt. Minden napja évekre szóló tervekkel volt tele; mikor már napjai is alig voltak hátra. Kórházi szobája szakadatlanul működő szellemi műhellyé és a barátság szép gyűlőhelyévé változott. Látogatói nem betegápolásra, szellemi tornára jártak hozzá. A vizitre érkező orvosok sosem előzhették meg – mindig ő kérdezte őket először hogylétük felől. A betegség tünetei, folyamata és elkerülhetetlen kimenetele helyett elkészült, készülő, munkába vett és tervezett művei foglalkoztatták.

Nem vette észre a halált – ahogy még végzetes betegsége előtt több versében is írta:

E táncos léptekhez a munka mellett a barátság volt állandó edzése. A barátság, amelyet ő a műalkotás rangjára, művei sorába emelt. Külön sajátos barátság-koncepciót alakított ki. Külön barátság-esztétikát és barátság-etikát. Mindenestül társas lény volt, igazi életformája a baráti együttlét. Legszívesebben annak szentelte minden idejét. Még az alkotáshoz se kereste az elhúzódó magányt. A papíron szinte akadály nélkül suhanó, nagy, artisztikus betűi is legtöbbször és legkészségesebben a baráti társaság kellős közepén, viták, tréfák, sőt, az elkerülhetetlen civódások zsivaja közt fonódtak alkotássá. Barátaimhoz – így címezte első igazán érett kötetét. Legtöbb versét azóta is barátaihoz intézte. Rajtuk keresztül intézte a világhoz. Minden álszemérmes titkolózás nélkül. Versei, prózai írásai tele vannak baráti keresztnevekkel: Peti, Cini, Gabi, Tomi, Jancsi, Vili, Buba, Csala egy kis mitológia gyermeki titánjaiként élnek soraiban. Különös tehetsége volt a barátsághoz, ehhez a kényes, vérségi kötelékkel nem béklyózott, de a vérségi együvé tartozásnál is eltéphetetlenebb kapcsolathoz. Koncentrikus körökként vonta maga köré a barátok gyűrűit, amelyek közül hozzá a legtávolabbiak is közel estek. Ritka módon tudta megőrizni a legfontosabb, de egyben legtörékenyebb, a gyerekkori barátságokat – és nemcsak megőrizni tudta, meg is tudta őriztetni másokkal, mások között is. Segít megőriznünk ezután is, mint saját lényünk legjobb részét. Általa mindnyájunkban megmaradt és megmarad valami az ifjúság csodájából.

Életem könyvében a jó oldalon is legelöl áll az, hogy e legszűkebb barátságába engem is bevont. Én, a testvértelen, testvéremet vesztettem el benne. Mondjam-e, hogy pótolhatatlanul?

Pályánk kezdete óta egymás tükrében tekintettünk önmagunkba. Ellentéteink csak erősítették bennünk az összetartozást. Ikertársként nemegyszer a másik sikerei kárpótoltak a magunk kudarcaiért. Amit sikerült megvalósítanunk – s itt elsősorban magamra gondolok –, nem kis részben egymásnak is köszönhetjük. Mindkettőnk munkájában ott a másiknak nemcsak keze, de egész élete nyoma.

Édes Gabika – hadd szólítlak az élőket és a halhatatlanokat megillető második személyben –, emlékszel? Talán épp ma harminc éve, egy tündöklő július végi vagy augusztus eleji délutánon a Balaton tükrére prédájáért lecsapó sirály félelmes cikázását bámultuk. S a létezés gyönyörűségének és iszonyatának e fényben szikrázó jelképe arra indított, hogy eljátsszunk a költői verseny régi szép hagyományával. Akkor született versed sorai tolulnak most elém, amelyben a pusztulásra ítélt halacska:

Őt már a halált megelőző idő csodája megsokszorozta. S meggyőződésem: most a halál, míg sötétbe ejti, egyre teljesebb fénybe emeli majd.

S a mi szívünkkel a gyászban a gyász sem feledtetheti el az álmélkodást. Az ámulatot példája csodaszerű tüneménye előtt.

Antik művészet – emberközelben

Arra, hogy a nagy századok érckeze felforgat mindent, s hogy minden kődarabon mindig meglássuk intő példaként Théba kevély tornyait omlani – s a márvány Babylon falát, a modern kor emberét jókor és kellőképp megtanította a nagy, romantikus költészet, egyik főtémájává téve az emberi gondolkodás új, modern dimenzióját, a történeti tudatot. A művelt magyar is csaknem egy százada kisiskolás kora óta tudhatta – s nem is akárhogy –, Berzsenyi megszentelt szavainak izzó hőfokán tanulta meg mint szórja s temeti a nagy Örök keze a világ hangyabolyi míveit. Sokkal kevésbé égette azonban tudatunkba eddig a költészet – az emberi művek mulandóságának több évszázados főtémája után csak a legutóbbi időben emelve főtémái közé a művek születésének folyamatát is – azt, hogy miként jöttek létre a pusztulásra lett művek, a legendás és szimbólummá emelt pusztulás előfeltételét: az alkotást; a romok leronthatatlan alapját: az emberi munkát. Megrázó és látomásos szavak nyomán mindnyájan magunk elé tudjuk képzelni a költői pusztaságot, amely a nemes Ilion, a büszke Karthago s erős Babylon ledöntött csodái után maradt; de el szoktuk-e képzelni ugyanígy azt a másik, ősi pusztaságot is, amely Trója és Babylon, Róma és Athén létrejötte előtt e városok helyén tátongott az idők kezdete óta? Megrendülten nézzük az athéni Olümpiaion kiásott köveit, de nézzük-e éppoly megrendülten azt a földet, ahol valaha oszlopainak helyét kimérték, első köveit lerakták? Az oszlopfőkön a vonalhálót, amely a majdan kőbe öltözködő, csodás arányoknak még csupán az emberi agyban megfogamzott, puszta geometriai álma volt?

Ha nem csalódom, ebben vagy ilyesféle gondolatban és törekvésben kell keresnünk a kitűnő klasszika-archeológus, Szilágyi János György tudós és élvezetes művének alapeszméjét. A feltűnést kerülő, szerény, tudományos szokványcím mögött – A görög művészet világa – egy nagyon is sajátos tartalmú és felépítésű könyv rejtőzik, antológia, esszé és monográfia sajátos keveréke, mely ritka egységben adja az igényes fordítói művészetet és mélyreható tanulmányt, népszerű magyarázatot és tudományos apparátust.

A magunk gondolkodásának milyen ritkán látogatott területeire jutunk, ha egy antik műemlékről, amelyet eddig csupán megmaradt romjaiból szoktunk képzeletben kiegészíteni, most fordított képzelőerővel a romjait is lebontva, egészen alapjáig leásunk, ezt olvasva az i. e. III. században élt Hérakleidész Krétikosz iratainak e könyvbe emelt szemelvényében: … az Olümpiaion, amely csak félig készült el, de az épület alaprajza is csodálatos – a legszebb épület lett volna, ha teljesen elkészül. Egyszerre ráeszmélünk, milyen ritkán jut eszünkbe, hogy az antikvitás tökéletességünkben öröktől fogva valónak képzelt műalkotásainak az épségben-volt s a rommá-vált állapota mellett van egy másik, izgalmas pillanatuk is: amikor még-nem léteztek, amikor kigondolták, megtervezték, alapjait lerakták, építeni kezdték, sőt, mint a fenti idézetből kitűnik, amikor nagyon is emberi, politikai-gazdasági okok miatt építését félbehagyták. Amikor a helybeli turista vagy az útleíró nem azon ujjongott, hogy milyen szép, nem is azon merengett, hogy milyen szép lehetett, mikor még megvolt, hanem arról elmélkedett, milyen szép lett volna, ha nem hagyják félbe. Néhány oldallal továbblapozva a könyvben (a lapalji utalások pontos irányító-hálózatában), egyszerre még mélyebbre kerülünk a mű „történetében”: genezisének pillanatáig; Vitruvius hozzá képest kései, mitőlünk nagyon is távoli tudósításával: Athénben Antisztatész, Kallaiszikhrosz, Antimakhidész és Périnosz építészek vetették meg a Peiszisztratosz által az Olümposzi Zeusznak épített templom alapjait, halála után azonban az állam közbelépésére befejezetlenül hagyták. S miután megismerkedtünk így a tervezett és félbehagyott művel, a megrendelővel, a kivitelező művészekkel s a társadalmi akadályokkal, egy újabb utalás pontos útmutatóját követve, több századot átugorva, de még mindig nem lépve ki a lazábban felfogott kortársi világból, az antikvitásból, egyszeriben elénk áll a romjaiban ránk maradt Zeusz-szentély, kész és befejezett formájában is, amelyről ezúttal Pauszaniasz híres könyvének, a Görögország leírásá-nak egy helye tudósít: Az Olümposzi Zeusz templomát s benne a csodálatra méltó szobrot Hadrianus római császár ajánlotta fel. A szobor nagysága a rhodoszi és római kolosszus kivételével valamennyi istenszoborét felülmúlja…

Ez az egyetlen kiragadott téma, úgy érzem, alkalmas arra, hogy a hasonló példák egész sorát nyújtó könyvnek ne csak tartalmáról, hanem tudományos módszeréről is fogalmat alkossunk, amely a témavariációk szinte zenei játékával a különböző időknek a modern regény módszereire emlékeztető egymásba fonódásával visz közelebb és közelebb tárgyához, hogy teljes sokoldalúságában állítsa elénk. Egyszerre ismerjük meg az egyetemes művészettörténet egyik legnagyszerűbb korának remekműveit a mesterek és a megrendelők, a kultusz és az esztétika, a nézők és a kutatók, a kortársak és az utódok, az őgyelgő utcai nép és a törvényalkotó filozófusok nézőszögéből.

A figyelmes és némi fáradságot sem kímélő olvasó minden felmerülő témának több dimenziójába hatol be egymás után; az egyik észrevétlenül nyitja meg előtte a következőt. Az Olümpiaion példájánál maradva, megismerkedünk a szentély és a szobor alkotóival és élvezőivel, a munka több századra terjedő sorsával – Peiszisztratosz athéni türannosztól, aki áldozni kívánt vele az isteneknek, Hadrianus császárig, aki végül bemutathatta áldozatul –, megismerkedtünk három ritkán olvasott antik – író, Pauszaniasz, Vitruvius, Hérakleidész egy-egy érdekes szövegével s a jegyzeteken keresztül működésük vázlatos képével is. S mindezek a sokrétű ismeretek, mint a szőnyegminták, pontosan és világosan megtalálják helyüket az antik művészet egy-egy fő problémájának előrerajzolt kanavászán, színesen beleszövődnek a fejezetek előtt álló bevezető kommentárok gondolatmenetébe.

A több mint húsz esztendővel ezelőtt tőle vett görög leckék, évtizeddel későbbi közös kószálásaink Róma és Nápoly görög emlékei között, a máig folytatott vitáink munkahelyén, a Szépművészeti Múzeum antik osztályán s az általa gondozott görög kiállítási anyag termeiben – szóval a szinte elsősorban az ő barátságának köszönhető ismereteim az ókori művészet világából a szerzővel szemben éppoly kevéssé jogosítanak fel munkája tudományos bírálatára, mint az olvasók előtt. Ezt át is engedem a nálam hozzáértőbbeknek, tudós kartársainak. De az érdeklődő olvasó elismerését nyugodt szívvel tolmácsolhatom szép művéért, amellyel a teremtés és megvalósítás oly ritkán megfigyelt, holott mind között talán a legemberibb aspektusában hozza közelünkbe a görög művészet alkotásait és környezetét, alkotóit és befogadóit. Művét az antik istenek közül bizonyára annak az oltárára szánta áldozatul, akit, többek között, Erganénak is neveztek, a Műves Athénénak, akinek maguk a görögök is annyi remekkel áldoztak, mivelhogy, Szicíliai Diodórosz e könyvben idézett szép szavai szerint: …a fuvola készítését is, meg az általa létrehozott zenét, és egyáltalán a művészi munkák sok fajtáját ő találta fel és tanította meg az embereknek.

„Szilágyi”

Hivatalosan („muzeológikusan”, az ő számára talán legcsikorgóbbnak hangzó diskurzussal szólva, „intézményesen”) Szilágyi tanár úrnak nevezik. Gyakran, például munkahelyén a portán, csak a tanár úrnak. Bár hosszan kanyargó pályáján nem szignifikáns a tanári státus. Talán inkább a mentori – Mentór-i –, mint azt vele egykorú barátai már ifjúkorában is megtapasztalhatták. Mások, egyszerre tisztelgőn és ironikusan, a monarchikus felhangú János György (első? vagy hányadik?) néven emlegetik. Nem is egészen méltatlanul. Hiszen a maga szinte megközelíthetetlen szakmájában bekerített magának legalábbis egy kiskirályságot. Amelynek pátenseit (az ő /többnyire/ magisztrális közleményeit) Szilágyi János György néven szignálja. Van, aki egyszerűen csak Jánosnak titulálja. E sorok írója (régebben nagyszámú, ma már csak fájdalmasan leszűkült ifjúkori baráti körével együtt) még egyszerűbben, csak és kizárólag Jancsinak szólítja – ha nem éppen Szilinek. Ama egykor különcnek (vagy – miért is ne hóbortosnak? vagy vásottnak?) mondhatott baráti együttesben, amely Budapesten a harmincas évek végefelé verődött össze, részben gimnáziumi osztálytársakból, részben a valaha ugyancsak ifjan a „Balkán-társaság”-ot alapító neves írók, Kosztolányi, Karinthy, valamint e sorok írójának apja (vö. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Ötödik fejezet. [Esti, Kaniczky, Sárkány]), valamint az ő további baráti körük gyermekeiből, s ez utóbbiak környezetéből (apáról fiúra, fiúktól lányokig, égszakadás-földindulás, a fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás!), akik pedig egytől-egyig az éppen had- vagy munkaszolgálat-köteles évjárathoz tartozván, nemigen nézhettek elébe vajmi fényes jövőnek. Még a legközelebbi jövőt illetően sem. Sőt. Éppen akkor nem. És éppen ezért: mintegy, hogy, ha félöntudatlanul is, de meghosszabbítsák gyorsan elillanó gyerekkorukat; és többnyire ilyesféle (az anyakönyvi kivonatokban nem található) nevekre hallgattak, mint: Buba, Debebe, Cini, Csala, Csicsa, Giovi, Szili, Vili, Vanyek stb. csak egy-egy normális Gabi vagy Ádám kíséretében. Miközben, mintha ez lett volna magától értetődő (holott magától egyáltalán nem volt érthető), igyekeztek egyetemi (ha nem, akkor az egyetemről kiszorított) tanulmányaikat végezni, már megkezdett tudományos, zenei vagy írói tevékenységüket folytatni; vagyis, konokul – ha nem is, távolról sem dédelgethetve magukban olyan auspíciumokat, mint apáik – az élet nagy palesztrájára készülve (miként Juhász Gyula remélte volt annakidején egy Kosztolányinak írt levelében). (L. Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula levelezése, Bp. 1959 – megjelenésekor hatóságilag elkobozva); és, akiknek, mellesleg, a fenti mondatokban szereplő, hozzájuk – „közeli” nagy személyiségek voltak az isteneik; egyikük későbbi megfogalmazása szerint, a Lágymányosi istenek (ha azok nem is voltak mindig lágymányosiak). (L. Devecseri Gábor hasoncímű könyvét, Bp. 1967.)

(Valami hirtelen megállít az írásban. Egyszerre felrémlik bennem, milyen vegyes /vagy nagyon is egységes/ érzéseket kelthet ez a néhány bevezető szó a BUKSZ igen tisztelt szerkesztőbizottságának első olvasatában. Amilyenhez hasonló feltehetően nem igen került még asztalukra. Dehát, ha e sorok íróját tisztelték meg azzal, hogy nyilatkozzon Szilágyi János György személyiségéről /méghozzá személyes hangvételben/, bizonyára felkészültek erre a próbatételre, és tudták, mit kell majd /jajszó nélkül! legfeljebb néhány sóhaj kíséretében/ elviselniük.)

Így hát megpróbálom újrakezdeni. Komolyabban. Ha nem is egész komolyan. Pontosabban: olyan komolyan, amiképpen az öregedő(?) emberek az ifjúságukat veszik. De olyan komolytalanul is, ahogyan mi „vettük” a magunk ifjúságát. Amelyet nem lehetett komolyan venni. Vagy csak a legeslegeslegkomolyabban, a folyamatos „élet vagy halál!” felszólításokra válaszolóan. Erre pedig nem voltunk hajlamosak. Szilágyi János György első fontos műve, egyben doktori disszertációja, az ATELLANA. Tanulmányok az antik színjátszásról – erről szólt. Pontosabban: rólunk. A mi társaságunkról. Amelyet legalább olyan komolyan vettünk, mint Boka Jánosék vagy Ács Feriék a „Grundot” vagy a „Füvészkertet”. Vagy mint az Atellana- vagy egyéb komédiajátszók, flüakesz, szatüroi, ferük, hisztriók, personák, vagy, ha éppen szilveszter van, és a „filológus legyintéssel” közbeszóló barátunk arra kér, hogy ne bolondozzunk, hiszen Szilveszter eredendően gyásznap, akár dikélisztai is (L. Örkény István: Szilveszter, in: Novellák 1. Bp. 1998. 212.).

Ez utóbbi kijelentéseket, igen remélem, senki sem fogja komolyan venni, egy az egyben. Szilágyi – társaságának minden frivolitása ellenére, és amellett, amit körünkben maga is hasonlóképpen osztott – kezdettől fogva, már a gimnáziumban, amelyet mintaszerű eredménnyel végzett, a legkomolyabban vette a tudományt, aminek mindenestül elszánta magát. Mindent meg akart tanulni, amit – egyébként a maguk módján kiváló – tanáraitól megtanulhatott. Az akkori viszonyok közt kitűnő, liberális szellemű református gimnáziumban éppúgy, mint később a Pázmány Péter Tudományegyetemen a konzervatív szemléletű magyar ókortudomány akkori vezető alakjaitól, Moravcsiktól, Alfölditől, Husztitól. Csak egy kicsit (vagy nagyon) másképp kívánta felhasználni az ő tudományukat, mint azok, hogy az ő tudományuk alapján is a maga más tudományát alakítsa ki. Pontosabban: „a szokottnál egy kicsit tovább, még a régész vagy ókorkutató érdeklődőktől szokottnál is tovább megállni” egy kultuszhely, egy már régóta megcsökött szóértelmezés vagy eredet-meghatározás előtt. Amiről már legelső műve, az Atellana is született. (Vö. Előszó: Delphoi, 1976 október. In: Paradigmák, Bp. 1982. 5.) Ebben szerencsésen rátalált választott tudományának arra a magyar univerzitásban akkor a perifériára kényszerített egyetlen olyan művelőjére, aki ebben vezérlő társa lehetett. S akit mindmáig rettenthetetlenül (mert sokszor nem kis bátorság kellett hozzá) mesterének választott. Természetesen Kerényire. Ez a találkozás – bár az életben minden „véletlen” is –, ahogy mondani szokás, nem lehetett véletlen. Így kellett lennie. Ha egészen ki merem tekerni az élet emez úgyis kiegyenesíthetetlen dilemmáját: a véletlen csak egyik megjelenési formája a törvényszerűségnek.

***

Doktori disszertációja, az említett Atellana-probléma eredetének mélykutatása megfelelt a korabeli tudományosság minden „protokolljának”, minden formai követelményének és (amennyire a magunkfajta kívülálló megengedheti magának a minősítést, ám akkori fogadtatása tanúsága szerint is) a korabeli ókortudomány hagyományaiba építi eredeti kutatási eredményeit. De már ebben a kezdetben benne van a többlet is, amit már itt maga is megfogalmaz a munka összegező legutolsó bekezdésében, méghozzá úgy, hogy ezt a modern(ebb) tudomány már itt magáévá tett célkitűzését nem egyenesen önmagára és tudományára vonatkoztatja, hanem magának a kutatásának tárgyára, a római komédiára: „az önmagán túllépésnek /…/ lehetőségére”. (Atellana, Bp. 1941, 60.) Vagyis: a tudománynak a művészettől, az egyes szaktudományoknak a többi tudománytól való merev elzárkózása helyett mindezek egymással való interferenciáját akarja és meri választani. A századvég és a századelő „tudásra-nem-érdemes” tudományának ebben a korszakában, amely kivált a német egyetemi tudományosságra (és persze, a magyarra) rányomta bélyegét, s ami ugyanakkor éppen ezért a német gondolkodásban vált a modern szellemtudomány válságának kirobbantójává is, és ha tréfálni akarnánk, azt is mondhatnánk, ezért vált a klasszikafilológus Nietzschéből Nietzsche, a filozófus. Ezt a folyamatot elemzi remek módon a tanítvány Szilágyi, a magyar tudományosság körében szinte máig méltánytalanul el nem ismert mesterének (kései) teljes elégtételt nyújtva (azzal a kritikát sem mellőző elfogulatlansággal is, amely Szilágyi minden munkáját jellemzi), a „Kerényi-évben” („Religio Academici”, in: Mitológia és humanitás – Kerényi Károly 100. születésnapjára, 37–46. uo.: Kerényi-év, 12–28.).

Szilágyi tanár úr nem annyira tanár, mint inkább örök tanítvány, és nemhiába van birtokában, nemcsak tudománya tárgyaiként, hanem inkább összetevőiként, a mindenfajta és mindenkori (nemcsak ókori) művészet iránti érzékenységnek és fogékonyságnak; ebben az érzékenységben merítkezik meg tudománya is – mármint azokon a réseken, ahol lehetséges kilépni a szaktudomány szűk köréből a tágabb szellemi élet tájaira. Anélkül, hogy átvenné mesterének ő maga által is kritikusnak tekintett nemcsak ki-, hanem átlépéseit az epika és a lélekelemzés távolabbi tájaira. Miközben, akár tudományának stratégiájában is meg tudja jeleníteni „művészi” hajlamait; netán komédiaelemzéseibe bújtatott szubjektív gyakorlatával.

Ha már ennyire megragadtam legelső művénél, hadd folyamodjam újra ehhez – egy lehet, hogy csak légből kapott, bizonyíthatatlan feltevésem felvetése okából (bár tudom, menyire nem tűri a bizonyíthatatlan vagy nem bizonyított ábrándozásokat a tudomány terén – dehát én nem a nemlétező tudományom, hanem a tudós barát „közelisége” ürügyén nyertem el megtisztelő felkéretésemet). Nekem még az anekdotizmus sincs eltiltva (bár azt magam sem kedvelem). De hátha… Amikor társaságunkban elterjedt baráti dedikációkkal kísérve Jancsi barátunk régóta várt doktori disszertációja, az éppen aktuális „szombatesténken” brutális frivolitásunk, amely mindig az éppen sikeres barát pellengérre állítását követelte meg a teljesítmény előtti hódolat helyett, a kiállhatatlanul kamasz közröhej mocsarába taposta az Atellánát (pedig nem voltunk már éppen kamaszok). A dolog persze nem volt meglepő. Barbár törzsi törvényeink nem is vezethettek máshoz. Ez volt az ősi rituálé. Valóságos kis „atellana”. Jancsi nem bánta. Részt vett benne. Tudta jól, mindig könyvektől duzzadó örökös aktatáskájában őrzött számos opera-, koncert- és színház-bérletei révén, hogy a túlság önmaga ellentétébe fordul, a nagy viháncolás sírásba omlik, a túlságos komolyság pedig komikummal jár. És ő is a gaya scienzát kedvelte, nem a morcosat.

Mi (kicsit sandán) azt szimuláltuk, hogy azt gondoljuk: a több száz L.-ekkel, v.ö. -kkel, i. m. -ekkel, .-okkal és ;-kkel, feloldhatatlan rövidítésekkel, számtalan ismeretlen névvel kiszögezett lábjegyzet-megtalpalta szöveg a legszakállasabb ósdi száraz tudákosságon, talán még legómódibb (közösen ócsárolt) tanárainak poros munkáin is túltesz.

Most, írás közben nem restelltem megszámolni: a dolgozat ötvenöt oldalt kitevő szövege öt fejezetének külön-külön számozott lábjegyzetei mindösszesen 454-re rúgnak; vagyis oldalanként kb. 9-re. De még többre is, ha számításba vesszük, hogy az 55 oldal jelentős részét éppen ezek a jegyzetek töltik ki. Az a nyilvánvalóan téves feltevés ötlött eszembe: hátha éppen ezzel az elsöprő dokumentációtömeggel akarta elkápráztatni, akár elkábítani tanárait (illetve azok epigon tanítványait), s eltitkolni előttük azt a szakítást, amit már ezzel az első diplomamunkával is elkövetett velük szemben: egész további életművének előzményeként. (Efféle tudománystratégiai manipulációk nem álltak távol tőle később, más szorongatott ideológiai körülmények között sem. Disszertációjának ezzel a megszokottnál és megköveteltnél is „kicsit” nagyobb apparátusával mért ne tévessze meg a magyar ókortudomány akkori vezetőinek azt a részét, amelyik még ennek a tudománynak tárgyát is a „nemzeti témák” szintjén kívánta tartani? Miközben mi körülbelül a megtévesztettség és a megtévesztettség szimulakriája között félúton ingadoztunk.)

***

Szilágyi az Atellana ványadt kis szürke füzetével kezdődő és egyelőre az etruszk vázafestészet embernagyságú, csak a nagy középkori könyvművészethez, almagesztákhoz, portulánokhoz, bestiáriumokhoz hasonlítható formidábilis katalógusával (1996) és a Kerényi-év hazai és külföldi konferenciáin való pótolhatatlan részvételével, majd az ezekre épülő emlékkönyv szerkesztésével (1999) tetőző „életművének” méltatását bizonyára nem e sorok írójától várják. Legközelebbi barátai sem értették már az Atellanát sem (legfeljebb magasztalással elegy pocskondiázásához értettek). De őhozzá, személyiségéhez sokan értettünk. Kiváltképp azok, akiket egy-egy alkalomra, vagy hosszabb tervek beváltására munkatársául választott. Pontosabban szólva: akiket ő ösztönzött kisebb vagy nagyobb közös munkákra, amelyekben látszólag – visszahúzódva – szinte másodhegedűsnek szegődött. Holott azok nélküle sem elkezdődni, sem létrejönni nem tudtak volna. S ezt megértetni, mégis hozzá kell szólnom, ha csak egy szóval is, az „életműhöz”, ha nem is annak tartalmához, csak mintegy a külső szerkezetéhez. Eszerint, kanyargó pályája három nagy fordulattal járta be ritka egyenes és egységes útját. A mindenekelőtt a görög–latin auktorok (elsősorban költők) filológusa és irodalomtörténésze körülbelül két évtized után lassan átlépett a görög művészettörténetnek, majd a görögség történészetének a porondjára, hogy végül, mindezek gyökeréig hatolva, tudományterének legkétesebb, legtitokzatosabb, bizonyos szempontból (azt hiszem) legaktuálisabb problémáját válassza: azt, amely legmesszebbre esik kezdeteitől, hiszen a filológust, a nyelv és a logosz értőjét a történelem néma gyereke, az etruszk művészet világának kutatójává tette. De úgy, hogy ezzel is hatalmas ívben visszatalált a kezdetekhez. Hiszen a vázakatológus megalkotója publikációinak legelső lapján mit látunk? Egy akkor nemrégiben Bisenzióban talált etruriai vázaképet.

***

Pályakezdésekor, környezete, baráti köre többnyire fiatal, ugyancsak kezdő írókból állt. Talán ez is magyarázza hogy a csak szöveg nélkül ismeretes komédia-téma után következő munkássága (a háború alatt és hadifogságát követően) a filológia, mindenekelőtt a görög és latin költészet felé fordult. Részben szoros kötelékben említett költőbarátaival, akiket szinte mágneses erővel vonzott mestere körébe, aki (ameddig nem kellett elhagynia hazáját) nagyszerű mitológiai kutatásai és tanulmányai mellett Kétnyelvű klasszikusok című könyvsorozatának megindításával merőben új lendületet adott, azt lehet mondani, új korszakot nyitott a görög–latin költészet magyar fordításának. Ebben Devecseri Gábornak jutott a legnagyobb feladat. Kezdődött, prooimonként a teljes Catullusszal, amelyet még maga Kerényi bevezetője kísért, folytatódott Kallimakhosszal, a homéroszi Himnuszokkal, hogy a teljes magyar Homéroszban tetőződjön. Mindezek munkájának szerves segítője, tudós kísérője Szilágyi volt. Másik költőbarátját kedvenc Ovidiusának teljes Amores-fordítására sarkallta (1943). Ez utóbbinak már kísérő tanulmányát is ő írta, s ezzel megkezdődött az a fontos tanulmánysorozat, amely negyven-harminc-húsz évvel később Paradigmák című tanulmánykötetének nagyobb részét tölti ki (1982), a másik nagy Ovidius-tanulmánnyal, amely Devecseri teljes Metamorphoses-fordításának értelmezője (1964) és a szintén Devecseri által fordított Plautus-vígjátékok utószavavával. Amelyeket a kötetben még a Horatius-tanulmány és Seneca Játék Claudius haláláról című szatírájának kettős megközelítése követ.

***

Szilágyi mindig szigorúan, sokszor gorombán képes megvédeni idejét: munkájának alapját. De soha nem sajnálta ezt az időt ott, ahol tudására igazán szükség látszott lenni. S kiváltképp barátaitól nem. A magyar szellemi életben az antik kultúra terjesztésében mindenre készen állt. Nemcsak a maga látható hatalmas munkásságával, hanem mások munkájában való, akár bújtatott részvételével. Kiváltképp, ha barátairól volt szó. A fent említett munkákról, amelyek valóságos fordulatot hoztak a klasszikus irodalomnak magyar nyelvű olvashatóságában.

Íróbarátai is megpróbálták – a maguk módján (módjain) – viszonozni azt a szellemi ösztönzést, amit tőle kaptak. Különféle formák közt. A prózaírók – Örkény István és Karinthy Ferenc – elbeszéléseik hőseivé avatták. Ha nem is éppen hősi minőségében. De hiszen csak az Atellánál tartottak. Ha komédiáról értekezik, ők is komédiában léptetik fel őt – gondolták. Méghozzá – az írói szokásjogot is megtörve – a saját becses nevén mutatják be hősünk nem hősi oldalát. Örkény a Szilágyi és Hajmási párbeszédes novelláiban, Karinthy a Szellemidézés (1946) című regényében ugyanúgy, ahol „a szélestermetű filológus” Peti barátjával másról se hajlandó beszélni, mint hogy mi mindent fognak bekebelezi a vendégségben, ahová igyekeztek, miképpen Örkény novellisztikus életművének első darabjában (L. Matematika, in: Novellák 1, 1998. 7) úgy szerepel, mint aki „ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást”.

Hát igen. A tudományt nehéz novellákban ábrázolni. A nagyétkű, tömött aktatáskáját ügyetlenül lóbáló tudóst annál inkább. A prózaírók csúnya, rossz, hálátlan emberek. Visszaélnek a barátsággal. Lelepleznek és leábrázolnak. Bezzeg a költők. Ők csak dicsérnek. „O sag mir, Dichter, was tust Du? – Ich rühme!” Ahogy posztumusz versei egyikében Rilke írta. Mi, költőbarátai, már vásott ifjúkorunk idején is csak dicsértük Szilágyit. Verseket intéztünk hozzá, ajánlottunk neki. S mikoron végre azt a könyvét kiadta, amelyet már mi is megérteni véltünk, „emberközelinek” éreztünk, azonnal egyszeriben, mintegy parancsolatra, rákaptunk a dicséretére. Devecseri Gábor és e sorok írója egyidejűleg lelkesen rezonált A görög művészet világa (1962) két kötetére. (L. D. G.: A görög művészet világa; In: Antik tanulmányok, 1981. S. Gy.: Antik művészet – emberközelben. In: A költészet évadai 2, 1968). Az előbbi így tapint rá a könyv (és egyben Szilágyi egész) antiktudományi munkásságának aktuális lényegére: „egy felkészültségében, módszerében bonyolultan felvetődő kérdések egyszerűen előadott megsejtésében és megfejtésében egyaránt mai, legmaibb tudós értekezéseivel segít […] a görög művészet egészének élményéhez”. Magam a saját régóta izgató problémám leshelyéből (amely a könyvvel egyidőben íródott Piero della Francesca című költeményem nézőpontja is volt) próbáltam értelmezni Szilágyit; „A művelt magyar […] Berzsenyi megszentelt szavainak izzó hőfokán tanulta meg, mint szórja s temeti a nagy Örök keze a világ hangyabolyi műveit. Sokkal kevésbé égette azonban tudatunkba eddig a költészet […] azt, hogy miként jöttek létre a pusztulásra ítélt művek, a legendás és szimbólummá emelt pusztulás előfeltételét: az alkotást; a romok leronthatatlan alapját: az emberi munkát.”

***

Szilágyinak költőbarátaival kezdeményezett társulásai, mondjuk, „bt.”-i minden alantas érdek nélkül, csak az egymást tükröző eredmény „profitjára” alakultak és alapultak. A kétoldali nosztalgia, a tudomány szomjazása a költészetre, a költészeté a tudományra egyformán ki tudott elégülni ebben. Elsősorban Devecseri hatalmas antik-költészet-fordítói műve csak így születhetett meg, de Szilágyi korai (majd későbbi) pazar antik költészeti tanulmánysorozata is ezeknek a fordításoknak közös munkálataira épült. A lassan (mindnyájunk szeme előtt fájdalmasan) elboruló elméjű Karinthy Gabi utolsó nagy munkáját, az Ovidius-fordítást Szilágyi szinte terápiaként kínálta fel barátjának. De ez egyben az ő nem is csupán tudományos érdeklődését és kutatását segítette elő, akkori személyes életprobémáiból is született.

Később, már érettebb férfikoruk idején, e sorok íróját is ösztönözte arra, hogy a Görög Antológiából lefordított néhány epigrammájából kerekítsünk együtt egy kisebb antológiát – és ez a terv sem nélkülözött mindkettőnk esetében valamiféle életrajzi késztetettséget. Az 1980-ban megjelent Míg élők közt leszel élő című közös antológiánk nemcsak azért közös, mert a könyvet Szilágyi János György „szerkesztette és a képeket válogatta”, hanem mert az ő válogatási, értelmezői, kontrollálói segítsége nélkül a fordítások sem születhettek volna meg. Valamint: ez a közös munkánk örömtelien visszahozta számomra Jancsi kerek negyven évvel előbbi „görög óráink” feledhetetlen baráti légkörét, amikor is a „törvényesen” (?) az egyetemi polgárságtól megfosztott barátot az egyeteminél sokkal magasabb szinten három hónap leforgása alatt annyira megtanította görögül, hogy leérettségizhetett belőle (azzal a naiv illiúzióval, hogy talán mégis elnyerheti az áhított /és tiltott/ egyetemi felvételt). „Kilenc mély bók a nevének.”

És hadd írjam még ide végül azt a kissé sánta görög disztichont, amit egy szép balatoni levlapon küldtem neki, boglári nyaralásomból, mintegy „diplomamunkaként” a görög órák után, 1940 nyarán:

„Kis Ádám”

Barátunk, akitől búcsúznunk kell, súlyos útravalóval indult az életnek. Egy halhatatlan vezetéknév és egy jelképes keresztnév kettős terhe nehezedett már első lépéseire. És nem is vált el tőle egész életén át. A Kosztolányi név egyre hatalmasabb árnyként magasodott fölébe. Az ő neve volt, és mégsem őt jelentette. Az a név pedig, amelyet apjától, a „rímelő apostoltól” nemcsak az anyakönyvben, hanem versben is kapott, mintegy mindenkié volt és senkié, magáé a szinte névtelen Emberé. Csoda-e, ha mindvégig roskadozott e súlyos jelképek alatt, ha nomen-jének ómen-je baljós fényt vetett útjára, s e baljós fénnyel kísérte útján végig? És nemcsak nevében kapott szinte első lépteitől kezdve szinte betölthetetlen szerepet, nevével együtt mindjárt szinte elvégezhetetlen feladatot is kapott apai örökségül:

A korán cihelődő s oly fájdalmasan korán el is költözött varázslatos beszédű apa helyett beszélni, és magának az embernek a nevében: Kosztolányi Ádám megpróbálta vállalni a vállalhatatlant. Ha talán nem kellett volna olyan korán, olyan fiatalon a nagy apa helyett beszélnie és helytállnia, akkor talán, talán… Így el kellett buknia. Nem volt más lehetősége, mint menekülni a rá mért, de nem rá szabott szerep elől. Menekülni – ahová lehet. Először a stúdiumokba, az írásba, később már az alkoholba és az extravaganciába – másoknak olykor mulattató, magának gyötrelmes rögeszmékbe, magát olykor talán megvédő, másokat gyakran zaklató bizarr ötletekbe. De mindez végül is nem segíthetett. Magára maradt egyszerre betölthetetlen és levethetetlen szerepével. Elhagyatott volt, és önmagára sosem találó. Végig, még késő férfikorában is árva, saját nevének árvája maradt. Születésekor embernek nevezték. Megpróbált ember lenni. S ha most, ez utolsó pillanatokban fájdalommal azt kell mondanunk: ez csak töredékesen sikerült neki – gondoljunk arra: nem mindnyájan ezzel a feladattal élünk-e, és nem bukunk-e bele többé-kevésbé mindnyájan ebbe a feladatba? S akkor, végső számadásként mégis azt mondhatjuk: sorstársunk volt és felebarátunk; ember, akit embernek neveztek, mint mindannyiunkat, Kis Ádám.

Végh György is ötvenéves

Végh Györggyel akkor találkoztam először, mikor a találkozások még szikráznak, mint a frissen bekapcsolt áramkörök. És azonnal működni kezdenek; valami történik bennük, általuk. Húszéves korunk előtt. A biztos halhatatlanság és szüntelen halálfélelem övezetében.

Naphosszat róttuk a körutakat, Végh Gyurka „előkészületben” álló munkáinak végtelen listáját sorolta, taglalta, értelmezte és értékelte is mindjárt (olyasféleképpen, ahogy az nem sokkal később megjelent könyvei, a Pillangós őszök és Auguste Corbeille csudálatos kalandjai élén nyilvánosságra is hozatott), és közben körülbelül kisszakasznyi távolságokban előszedte valamelyik zsebéből a hőmérőt, minden teketória nélkül, séta közben hónaljába dugta (ami nem is volt egyszerű művelet, mert körülbelül két kabáton, két sálon és két pulóveren keresztül kellett eszközölni, forró nyári napokon is), majd ugyanolyan teketória nélkül megnézte, visszahelyezte a zsebébe, hogy a következő sarkon újra kezdje az egészet. Pillanatnyi szünet nélkül veszélyeztetve érezte az életét (és vele az előkészületben levő zseniális műveket). Én szakadatlan fölénnyel röhögtem ezen a bolondérián, kegyetlenül ugratva a fiút (ami hozzátartozott tízpercenként szükséges önmegnyugtatásához), ám csak azért, mert magamban ugyanilyen félelmek gyötörtek engem is, és ugyanilyen előkészületben álló munkák sorozatát éreztem magamban is szakadatlan fenyegetettségben; csakhogy, míg én szégyelltem mindkettőt, a félelmeket is, a terveket is, ő mindkettővel hivalkodott. Én a kezdő kispolgári entellektüel tipikus szokványformáját mutattam, viszonylag rendezett külsőmmel és környezetemmel, és minden ízemmel a bohémságra vágytam – ő maga volt a megtestesült bohémság, titokzatosan arisztokratikus származásával, és már tizennyolc évesen, külvárosi nyomortanyákon meghurcolt ágyrajáró árvaságával s ennek megfelelően bizarr, provokálóan egyedi külsejével („melyben Végh György, ha röviden is, de mosakszik” – szól az Auguste Corbeille „Első B. fejezet”-ének régieskedő előzetes összefoglalása), de közben titokban minden vágya valamiféle polgári családi környezet vetett ágya és mindennapos reggeli-ebéd-vacsorája volt. Nyújtottunk tehát egymásnak elég negatív és pozitív pólust kölcsönösen, hogy ne is egy, több áramkör szikrázzon rajtunk keresztül.

Folytathatnám ebben a hangnemben, de azt a kevés helyet, amit ez ünnepi alkalom etikettje itt számomra engedélyez, nem szeretném tovább is átengedni az ilyenkor szokásos, már-már előírásos kedélyesség vagy komolykodás könnyű kibúvójának. Arra szeretném fordítani, minél tárgyilagosabban, ami ez ünnepi alkalomtól függetlenül már régóta kimondásra vár.

Végh György, nem sokkal egyformán megnyerő és sikeres egykori indulása után, s immár húsz éve, a félreismert író rákényszerített nyugtalanító szerepében kóvályog irodalmunk szélein. Vagy emlékszünk ifjúkori költészetének szétfoszlott bájára, elakadt sajátos dallamára, vagy sem; felfigyelünk olykor egy-egy meséskönyvének talányos kedvességére, megpillantjuk egy-egy szellemes rajzfilm szerzőlistáján, s talán emlékszünk még tizenkét éve megjelent első önéletrajzi kötetére, és annak kedvező kritikai visszhangjára, majd a fura irodalmi botrányra, amelyet egyik íróbarátja róla ábrázolt regénye kavart körülötte. De aki mindezeket ismeri is, ugyanúgy nem ismeri az életmű fontosabb részét, mint aki már ezeket is elfeledte.

Mert legjelentősebb – s véleményem szerint valóban jelentős – munkái kéziratban halmozódnak, saját gépéltetésű hatalmas piros és zöld vászonkötéses albumok egyedi példányaiba zárva. Nem figyeltünk fel pályájának ama elhatározó fordulatára, amelyről pedig maga számol be a Mostoha éveim „Közbevetett tanulmány a hazugságról” című fejezetében. Röviden – hisz csak néhány sor áll rendelkezésemre –, a Vojtina aranyi ars poétikájának a József Attiláéval („az igazat mondd, ne csak a valódit”) való felváltásáról van szó. Oly megrázó erővel, a maga számára, hogy saját vallomása és a tények szerint, ettől a felismeréstől kezdve (1948 – nem lényegtelen a dátum sem) hat éven keresztül „egyetlen eredeti sort” nem tudott leírni. Egészen addig, míg 1954 telén, alig két hét alatt papírra vetette önéletrajzának első – eddig egyetlen megjelent, fent idézett – kötetét.

E fordulat mögött komoly és tanulságos paradoxon rejlik. Bármily virtuozitással és varázsos dallamvezetéssel kezelte is a fiatal Végh György a verset, elementárisan lírai temperamentumát, az paradoxon módon éveken keresztül nem felfedte, hanem eltakarta; szerep volt, nem sors; öltözék inkább, mintsem lemeztelenülés. E végletes líraiság kibomlását a próza hozta meg számára; már a megjelent Mostoha éveim, de főként folytatása, a Garabonciás éveim, az Eszter szeszélyes kitérője s a Gonosz angyal a magyar irodalomban egyedülálló teljességgel és kendőzetlenséggel tár fel egy egyedülálló, rendhagyó sorsot, jellemet és környezetet. Lehet, az exhibicionizmus sem a maga, sem a mások érzékenységét nem kímélő gátlástalanságával, de az exhibicionizmusban rejlő művészi és lélektani erővel is. Hosszan elemezhetném e – még kiadásra váró – vaskos könyveket; de a pillanat csak köszöntőt engedélyez.

Hadd köszöntsem hát az ötvenévest azzal az elsősorban nem is neki, magunknak szóló kívánsággal, hogy e munkákat mielőbb megismerhessük; s hogy az ezután következő, reméljük, termékeny évei se „mostohák” ne legyenek többé, annyi mostohaság után, se „garabonciásoknak” ne kelljen immár lenniük.

„Ez”? Vagy „Az”? – Nem tudom

Én nem anekdotákban látom az életet, mint ő látta. Nem az anekdotákat látom meg a dolgokban. S ha netán meglátom is, nincs hozzá finom kis irodalmi lombfűrészem, hogy azzal kiemelhessem közülük. Már diákkoromban is nagyokat ügyetlenkedtem a lombfűrésszel. Pedig igyekeztem, hogy másokat, ügyesebbeket utánozzak. Most őt próbálom utánozni. Bár az anekdotaírásba – említett sikertelenségemen okulva – bele se kezdtem soha. Maradtam a komolykodó, latinos végződésű írásoknál. Palinódia, paródia, elégia, teória, tragédia. Ezekkel – talán olykor – még tudtam valamit kezdeni. Most a tragédia, és akivel történt, mégis ebbe az -ota végződésű műfajba sodor. Ha csak egy fájdalmas pillanatra is.

Cinit fél ország anekdotákból ismerte, az övéiből meg a róla szólókból. A fél ország azt a markáns profilt ismerte, amelyet neki sikerült magáról – olykor apró lombfűrész-mozdulatokkal is – kiformálnia ország-világ előtt. Már gyerekkorában azt a „mi-fiunkat” ismerték, akit „az én fiam meg a te fiad ver”, aztán a nagy országos csínytevőt, telefonbitangot és tréfamestert, a lábtengósztárt, a ferencvárosi szív halhatatlan megörökítőjét, a kis bogárhátúval mindig kátyúba kerülő, de abból mindig fényesen kiugrató világcsavargót, és a pesti éjszakában vagy a delelő Dunán mindenütt barátra-hódolóra-cimborára találó, hol elérzékenyült, hol kíméletlen szellemidézőt. Titkos kalandok nem túlságosan titkolózó hősét. És sok minden egyebet. Mi, közeli, gyerekkortól kezdve barátai, még többet is. A gyámoltalanságát is.

Én a hirtelen, majdnem egy időben apjuk nélkül maradt fiúk közös apai örökségül ránk hagyott diákkori barátságunkra emlékszem legszívesebben. Üres téli vasárnap délutánokra az elhagyatott Üllői úti lakásban, kétoldalt ülve Frici bácsi gunyorosan ránk néző lilával erezett, fehérmárvány szoborportréja mellett. Vagy álmos boglári nyárdélutánokra, a mi kertünkben, olykor elnyúlva a nyugszékeken a leánder alatt.

De apáink nemcsak a barátságot hagyták ránk, egyéb viszonylatokat is. Többek között Imre bácsit. A híres (majd hírhedt) bécsi (majd budapesti) újságcézárt, aki nekem távolabbi rokonom, Frici bácsinak odaadó (a sokszor kis pénzeket sem megvető nagy írónak egyebet is adó) barátja volt. Apám és Frici bácsi gyors egymásutánban bekövetkezett hirtelen halála után gondolt egy nagyot (nagyokat szeretett gondolni), s érettségink évében közölte velünk, hogy ezentúl minden hónap első vasárnapján hivatalosak vagyunk hozzá egy kis „irodalmi” ebédre. Ferenc József rakparti pompázatos lakásán. Ilyet úgyse láttunk még soha. (Később se igen fogunk látni.) Az első ebéd azzal kezdődött, hogy a fehérkesztyűs inas betessékelt a boltíves dolgozószobába, amelynek félkörbe hajló nagy fala a mennyezetig rakva volt könyvvel (apámnak jószerint csak íróbarátaitól kapott, dedikált könyvei szegénykedtek egy kis üvegajtós szekrényben, Frici bácsinak se volt valami nagy íróra valló könyvtára), megkért, foglaljunk helyet a dohányzóasztal melletti bőrfotelekben, felpattintotta az ezüst szivarosdoboz fedelét és udvariasan elénk tolta. „A főszerkesztő úr – sajnos – még nem érkezett haza, de kéreti az ifiurakat, helyezzék magukat kényelembe”, szólt, és hyppoliti fölénnyel magunkra hagyott. Mindketten kivettünk a dobozból egy-egy kisebbfajta szépgyűrűs Havanna-szivart, tanácstalanul kezdtük tapogatni, majd Cini egy hirtelen elhatározással felkapta a nagy arany öngyújtót, és lángját alálobbantotta az éppen számhoz emelni próbált szivarnak. Fergeteges köhögés és Cini fergeteges röhögése közepette köptem ki a szőnyegre, pontosabban szőnyegekre, amelyek úgy hajlottak egymásra, mint anyám finom levelestésztáinak rétegei. Cini segített a szőnyeg sérülését egy másik szőnyeg alá bújtatni. Mire Imre bácsi, szélesre tárt karjával megjelent a nagy üvegajtóban, a két méltatlanul felhasználatlan maradt élvezeti cikk elnyomva hevert a kristály hamutartóban. Imre bácsi szélesre tárt karjait üdvözlés után le se eresztve, mintha éppúgy takarékoskodna mozdulataival, amilyen nagyvonalúan közeledett velük hozzánk, ugyanazzal az öleléssel már terelt is az ebédlő felé. Egyetlen perc vesztegetnivaló ideje sem volt. Az ebédlő másik oldalajtóján ugyanabban a pillanatban megjelent Bianka néni (nagymamám testvére, innen a rokonság), mintha az egész egy remekül megrendezett jelenet volna egy vígszínházi társasági darabból. A teríték olyan volt, amilyen (mondanom se kell, csak képzeletünkben) a Ritzben lehetett. Aranyszegélyű lapostányéron aranyszegélyű kistányér, kistányéron aranyszegélyű csésze, kés, halkés, kiskés, kisvilla, nagykanál, kiskanál, jobboldalt elefántcsont gyűrűbe sodorva a damasztszalvéta. A szalvéta alatt téglalap alakú márványzöld alátét hevert. Rögtön láttuk, de nem hittük el, amit láttunk, amíg csak, vendéglátóink rutinos mozdulatait követve, mi is ki nem bontottuk nagy üggyel-bajjal a gyűrűből a szalvétát. Nem mertünk oldalra nézni, de odasandítva mindketten kétségkívül megbizonyosodtunk benne, hogy jól sejtettük. Egy-egy vadonatúj petőfis tízpengős maradt az elvett szalvéta helyén. Az ebéd számos, gyors egymásutánban sorjázó fogásból állt, csupa számunkra ismeretlenből. Idegen aromájú tejszínes krémleves, valami tengeri gyümölcsökkel kibélelt vajhúsú körteféle, dupla bélszín, amelyhez madár alakú edényből kellett csurgatni az azonosíthatatlan zöldesszürke pettyes mártást, végül szecessziós tejszínhabcirádákkal homlokzatán, a tortasarokház. A vendéglátók alig csipegettek az ételekből, de nekünk se jutott sok a rendkívüli falatokból, alig jelent meg az inas fehér kesztyűje vállunk felől az enyhén lebillentett tállal, máris újra ott volt, s ugyanazokkal a kesztyűkkel nyúlt is jobbról a tányérunkért, hogy elvigye. S közben még irodalmi beszélgetést is kellett folytatni. Annyira el voltunk foglalva azzal, hogy a sokrétű evőeszköz-kollekcióból jól válasszuk ki az éppen aktuálisat, s olyan gyorsan változott előttünk a gasztronómiai szituáció, hogy éhesebben keltünk fel a minden előttünk eddig feltáruló asztalnál gazdagabb asztaltól, mint bármilyen otthoni ebéd után. Ez érthetően Cinit zavarta jobban. Ő általában két pofára szeretett enni, sokat és illetlenül, közben lehetőleg gusztustalan történetek mesélésével igyekezve elrontani a többiek étvágyát. Az ebédtől való felkelés hirtelenül, abban a pillanatban következett be, hogy Imre bácsi kihörpintette az aranyszegélyes kis kávéscsészét. Mondtam már, hogy egyetlen vesztegetnivaló pillanata sem volt, most éppen az ebéd utáni sziesztája előtt. Ölelő karjával máris terelt bennünket a hall felé. Még mentünkben mindkettőnket arcon csókolt. Az előszobába már nem jött velünk. Ott az inas várt, előre elkészített kabátjainkkal már kesztyűtlen kezében. Hogy el ne felejtsem: az asztaltól való felállás közben Imre bácsi csak úgy odavetette: „A tízest miért nem teszitek el, talán nem kell? Jól fog jönni délutánra.”

A kapuval szemben kihajoltunk a korláton a Duna fölé, úgy néztünk rá – fölülről –, mintha azt is meg tudnánk vásárolni magunknak – ha akarnánk. De nem akartuk. „Valami nagy dolgot kellene csinálni”, mondta Cini. Mint már annyiszor, mikor majd’ megölt bennünket az unalom, de nem volt egy vasaunk se eloszlatására.

Most aztán van. Ennyi egy összegben még sose volt a zsebünkben. Sőt, a kezünkben, mert még mind a ketten ott szorongattuk. Mintha nem mernénk kiengedni belőle. Mintha csak ott volna biztonságban. De hiába, nem jutott eszünkbe semmi, ami méltó lett volna ekkora megtiszteltetésre. „Hazasétálunk, ejtőzünk egy kicsit – mondta Cini –, majd otthon kitalálunk valami nagy dolgot.” Megint ott ültünk Frici bácsi gunyoros mosolyának két oldalán. „Menjünk móba”, mondtam, nem valami túl nagy találékonysággal. „Ne bomolj – förmedt rám Cini –, tíz pengőkkel a zsebünkben! Egy pengővel már a Royal Apollóba is elmehetünk.” „Tudsz jobbat?” – kérdeztem. „Én ne tudnék?” – kérdezte vissza megvetően. De nem közölte, mit tud. Csak ugyanazt, amit már annyiszor. „Valami nagy dolgot kellene csinálni.” Ebben hallgatólagosan megegyeztünk. Egyre kilátástalanabbul. Lassan ránk szállt az este. Villanyt se gyújtottunk. Egyre üresebb lett minden. Egyre üresebbek voltunk. Igen, egy pengővel el lehetett volna menni a Royal Apollóba, kettőt, hármat, na, mondjuk, fejenként nagy nehezen ötöt elkölthettünk volna az Angol Parkban is. De tízet, kétszer tízet? Egyszerre felpattant az ajtó. „Mit koslattok itt, mi? Ahelyett, hogy elmennétek a széplányokhoz!”, csattant ránk Aranka néni, aki hazajött. Nemcsak hazajött, már be is töltötte az egész lakást. Hát igen, erre nem is gondoltunk. (Erre még sohasem gondoltunk, ezt Aranka néni is nagyon jól tudta, csak ilyen volt a stílusa.) Talán ha most eszünkbe jutott volna… Akkor most én is elmondhatnám, amit Fréderic Moreau az Érzelmek iskolája (egyik kedvenc regényünk) legvégén: „Talán az volt az egészben a legjobb!” Csak éppen nem lenne már mellettem Delauriers, hogy rábólintson: „Igen, lehet, hogy igaz? talán ez volt az egészben a legjobb.” És lehet – talán –, hogy mégis ez, ez a délután volt a legjobb az egészben?…

Éreztem, Aranka néni már alig várja, hogy szedjem a sátorfámat. Tétován felálltam. A tíz pengővel a zsebemben. „Hát akkor szervusz, Cini, majd holnap a jégen” – mondtam, és elindultam. Szervusz… Cini…

Vas István nyolcvanéves

Kamaszfővel, egy majdnem titkos kis irodalmi társaság először meghívott résztvevőjeként hallottam Vas Istvánt verset mondani. Az újdonság és a megtiszteltetés valóságos borzongásával ültem a „nagyok” közt – akik az irodalmi nyilvánosság előtt még maguk is alig ismert fiatal költők voltak. S ahogy megszólalt ez a vibrato, ez a hol mélyre csúszó, hol fisztulásan magasba csapó hang – mintha az is csupa borzongás lett volna, verse lejtésétől éppúgy, mint attól, amiről a vers szólt. Hogy e borzongás szó, s a borzongás ténye annyira átjárt, egyszerre zúdítva rám hideget és meleget, ahhoz bizonyára hozzájárult az is, hogy épp akkoriban olvastam kétszer oly emlékezetes helyeken ezt a szót a költészettel kapcsolatosan: egy másik fiatal (számomra már „nagy”), az estén ugyancsak jelen lévő költő, Weöres Sándor frissen megjelent ars poeticájában: „Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, csak hátgerincem borzongjon belé”, meg abban a híressé vált mondásban, amivel az öreg Victor Hugo üdvözölte az ifjú Baudelaire-t: „Ön új borzongásokat hozott a lírába”. Ahogy az Elégia a moziról mindig újra önmagukba visszacsavarodó, mégis megállíthatatlan keserédes mézcsorgással csorranó strófiáit hallgattam, úgy éreztem, egy esemény tanúja vagyok: Itt is „új borzongások” lopóznak belé ebbe a most éppen (akkor) oly borzongatóra váló világba, s én, íme, felfedeztem ezeket a borzongásokat. Az egy emberét, aki egyszerre érzi át a lét megfoghatatlan végtelenségét és önmaga éppoly megfoghatatlan múlandóságát, mint egy állandó váltólázat. S azt, hogy mindkettő egyformán fontos – a legkisebb és a legnagyobb –, s hogy ami közte van, s ami mindent elborítani látszik köröttünk, a történelem – talán nem is oly fontos.

Pedig a vers nagyon is aktuális helyzetet ragadott meg; de körülhatárolt idejében mégis több dimenzió bujkált. Egybefogta a biológiai kamaszkort (amelyet én éltem), az immár „történelmi” kamaszkort, amelyre a vers visszatekintett, a század kamaszkorát, s minden mindenkori kamaszkort, amely az új dolgok fent megidézni próbált borzongásában él. „Az ifjú életet, a remegést, a lázat, melyet sötét mozik mélyén éreztem én”, minden kor gyermeke átéli valahol, és aztán „nem találja meg ezentúl semmi század” –, de a versben íme minden század mégis újra megtalálja. A sarokban ülve, egy szerény kispolgári szoba homályában, kezemben egy naranccsal, úgy éreztem, átélem az emberi lét egész paradoxonát. Most, úgy érzem, szerényebben, megtaláltam Vas István költészetének paradigmáját, amely az idő és a költő megannyi változása után – és e változásokkal együtt is – máig érvényes.

Ezért súgta bennem valami kisördög, hogy úgy kezdjem a Hét költője című rádiósorozat, e szép rádiós-vándorünnep e heti adásában a Vas Istvánról szóló bevezetőt, hogy: „A hét költője – nem Vas István”. Vas István nem a hét költője, hanem, egészen prózaian szólva, a század második felének egyik nagy költője. Az lehet bárki számára, aki magának azzá teszi. Bár a heti aktualitások költője sosem volt. De szinte minden héten aktuális.

Akkor is az volt, amikor hallgatott. Akkor is, amikor – mint mondati szokták – folyamatosan jelen volt az irodalomban; akkor is, amikor látszólag távol állt tőle. Akkor is, amikor kirekesztették, akkor is, amikor maga „tette ritkábbá magát” –, hogy egy találó (francia) kifejezéssel éljek – kissé ügyetlenül –, magyarul.

Akkor is, amikor a világból hanyatt-homlok menekülő Múzsával együtt menekülve, bátor szívet és elmét kívánt magának: vígan kimaradni e korból; akkor is, mikor úgy érezte, sejtjeiben egy vele. Akkor is, mikor lakásról lakásra bujdokolva, hagyományozta a saját magának nem is remélt jövőre, hevenyészetten maradandó napi versitemjeit: a század akkor már nálunk is elhatalmasodott „botrányáról”, a maga megaláztatásának a modern inkvizíció által rákényszerített daróccsuhájára varrva föl (mintegy a kötelező „megkülönböztető jel” helyett) az Ország és Európa nemcsak jelen levő, de még ezután fenyegető új veszedelmeinek kiáltó jeleit: mint foltokat egy sambenitóra. Akkor is, mikor nem is külső, hanem belső kényszerből vállalt hallgatása előtt alig egy történelmi pillanattal így érezte:

S akkor is, mikor immár mitikussá lett „őszi kertje” verandáján ebben a korunkbeli szörnyűséges nem-egyszerűségben a lehető legegyszerűbben, ily egyszerűen, mint a legelső ember, akinek semmije sincs és mindene van, klasszikus mértékre szabott modern fanyarsággal ezt dúdolja alig hallhatóan, egy Duna-parti éjszaka és a mindenvilágok éjszakája csendjébe:

Ez a kis vers az utóbbi évek ritkuló terméséből való. Baráti körben Vas István szeret évődni – két színben játszó, sanzsan modorában – arról, hogy két évtizede íródó monumentális regényfolyama, a Nehéz szerelem mellett, az „igazi” múzsa, a líráé, hűtlenül el-elhagyogatja őt. Holott maga tudja leginkább – hisz a Nehéz szerelem első kötetének címe A líra regénye –, hogy a líra regénye mindig nehéz szerelem, a líra szerelme pedig mindig nehéz regény.

Igaz, mostanra sűrűbbé, szaggatottabbá, drámaibbá vált az ifjúkori elégikus dallamok szabad folyású tökélye. A sima kertté álcázott dzsungel mélyéből kitörtek a tragikus irónia mindig is ott lappangó szörnyei. Versébe beleépült az általa már régebben sejtett lázas, szinkópás ütem. Nem is csupán a versek belső, a szóig és a mondatrendig hatoló szöveteibe, hanem a versek sorjázásának külső ritmusába is. A kihagyás – a verseken belül is, a versek sorában is – egyben feltöltekezés. A ritkaság nem terméketlenség. Hanem a termékenység lassan megszerzett bölcsessége, mely nem a természet pazarlásával, hanem a gazdálkodás tudatos takarékosságával teremt. Még ha ez a takarékosság nem tudatos is, és olykor fájdalmasan érinti azt, aki gyakorolja. Az Őszikék Aranyának, A szenvedély trilógiája Goethéjének, a Teljes Lant Victor Hugójának, Rilke Nachlese-jének évadát megérő és megélő Vas István immár nem minden versét írja meg: csak a legszebb verseit.

Aki a legutóbbi időben is olyanokat írt, mint a szerelem kimondhatatlanságát épp ki-nem-mondásával kimondó Csak azt nem; a sors által tragikusan elvágott, de katartikusan szétválaszthatatlan barátság pecsétje, a Levél a túlvilágra; az Aranyra nemcsak utaló, de hozzá méltó, végsőre redukált ars poetica (és ars vita), a Nekem elég – azt alkotó ereje teljében köszöntheti e nap.

A dolgok magánya

Az embert nem lehet elképzelni a tárgyai nélkül. Hiszen az általa alkotott dolgok – ő maga. Eddigi tudásunk szerint, ezek létrehozásának folyamatában vált emberré.

És a tárgyakat – emberek nélkül? Ez még elképzelhetetlenebb. Mert kilátástalanabb. A tárgyaitól megfosztott ember mindig újra képessé válhat tárgyai létrehozására. Ahogy valaha mintegy saját maga létrehozásának folyamatában képes lett rá. A Robinson-i lehetőség a minden létfontosságú tárgyától megfosztott ember előtt is ott áll. Elvben mindnyájunkkal megeshet az emberi mivoltot szinte elölről vállalni kényszerítő katasztrófa. Ezért is lehet a világirodalom egyik standard műve a Robinson Crusoe. De a tárgyak? A tárgyak sohase lesznek képesek létrehozni a hozzájuk tartozó embereket. S így mindörökre megszűnnek tárgyak is lenni. Hiszen csak az őket létrehozó emberek által váltak azzá. A tárgyak – az ember tárgyai. Mi több: az emberi világ részei. De létezhetnek-e egész nélkül? A tárgyak – ember nélkül: vannak és nincsenek. Létezésük formája a nemlétezés. Nemlétezésként való létezés. Maga az abszurdum.

Ezt az abszurdumot – képtelenséget – hozza elképzelhető, megképezhető, képi közelségbe a XX. század második felének embere számára az általa teremtett tárgyak egy merőben új együttese, az, amely képes mindenestül elpusztítani a földön élő embereket és más élőlényeket, különösen kifinomult formáiban esetleg csakis ezeket, a tárgyakat „megkímélve”.

A „magukra maradt” tárgyak ez immár elképzelhető világát veszi számba Mándy Iván, új, kis prózai művében (Magukra maradtak), amelyet az elbeszélő műfajok egyetlen ismert nemébe se sorolhatunk.

Soha ilyen hókuszpókusz-nélküli Apokalipszist, ilyen túlfűtöttség nélküli Jelenéseket; ilyen nagy gesztusok nélküli Próféciát; ilyen (ál)tudományos fantazmagóriák nélküli sci-fit. Holott mindezeknek az ősi és modern műfajoknak szinte észrevétlen ötvözete.

Mintha csak – abszurd tárgyának megfelelően – ad absurdum vitte volna az egyik modern poétika fontos felismerését és gyakorlatát: az elioti „objective correlative” módszerét: az emberi viszonyoknak és érzületeknek nem közvetlenül ezeken, hanem a róluk beszélő tárgyakon és a tárgyak által való közvetett ábrázolását. Csakhogy, a tárgyak viszonylatai itt már nem az emberi élet, hanem az emberi élet megszűnésének kifejezői. A „vonatkozó tárgyak” vagy „tárgyi vonatkozások” nem e tárgyakkal együtt élő emberekre vonatkoznak, hanem a tárgyaikat „magukra hagyott” emberekre. Mándy tárgyai immár nem az emberek tárgyai, nem az embereket kifejező tárgyak, hanem azoké, akik többé nincsenek; olyan tárgyak, amelyeknek nincsenek többé „embereik”; amelyek – mint annyiszor az emberek – „magukra maradtak”. S ennyiben – magukra maradásuk tényében – persze mégis az embereket példázzák. Az emberek által magukra hagyott tárgyak a pusztulással szemben magukra maradt embereket. Ezek a tárgyak már nem az emberek viselkedését helyettesítik; hanem maguk viselkednek úgy, mint az (eltűnt) emberek. Az elveszett tárgyaikat életükben annyit kereső emberek helyett, itt a tárgyak keresik az elvesztett embereket. „A szobák még hallják egy öreg nő hangját…”

„A Duna-parti székek nézik a Dunát…” A szakállas óriás (szobor) a ház sarkában állva olvassa a kezében tartott könyvet, „a könyvek könyvét”, amelyben „semmi sincs”. „A súgólyuk hátra fordul. Arctalan arcával a nézőtér felé…”, amely üres. A halottak „várják” (hiába) a sírok látogatóit; „benéznek egy kapualjba…” A papírlap, amit (az írója által eleresztett) írógép eleresztett magától, repül. A „végtelenbe”? A kislány (eltűnt) kezéből kiengedett léggömb „tűnődve lóg a levegőben… Arra vár, hogy a gazdája előbukkan?”

„Nem, ez reménytelen.” Mikor bukkanna elő? Mikor tincs többé „mikor”. Az újságokban „idejétmúlt hírek. Idejétmúlt? Ostobaság! Hiszen már nincs is idő…” „Utcai órák. Megállt bennük az idő, és ők megőrizték.”

És itt az író kiszalasztja a száján, ez egyetlen alkalommal, nemcsak elbeszélése tárgyának, hanem elbeszélésének magának legfőbb karakterisztikumát, amely a tárgyat és a módot elválaszthatatlanul egybekapcsolja. Elbeszélése? Lehet valamit elbeszélni, aminek nincs ideje? Így egy olyan újfajta elbeszélés-forma jön létre, amely az elbeszélés formájában nem-elbeszélés; mert, akárcsak az elbeszélt világban, az elbeszélésben is megszűnt az idő; az idő, minden epikus műfaj lételeme. Az órákban ott áll a megállt idő – méghozzá nem is ugyanaz az idő. Az órák különböző időket „őriznek”, mutatva, hogy ennek a „megőrzött” időnek már nincs értelme; már nem idő. „Fél öt múlt egy perccel. Háromnegyed hat. Negyed egy. Fél tíz. Tizenegy múlt tíz perccel.” Ez a sokféle idő már ugyanazt az egyet jelenti; hogy nincs. Mikor az „elbeszélés” (amit immár idézőjelbe kell tenni) végére érünk, egyetlen perc sem telt el az elbeszélés kezdete óta. Az elbeszélés – különös bravúrral – az el nem beszélhetőt beszéli el.

Nem könyvkritikát írok. Isten őrizz. Ezekben a sorokban nem a kritikára, hanem – ellenkezőleg – „egy kis irodalomra” esküdtem föl. S talán Mándy Iván remek írása is csupán egyfajta „objective correlative” itt. Amin szintén kimutatható a költészet üldözött és kiirthatatlan, minden lukba bebújó szellemének leleménye. Mert mi más is ez, a „Rakéta regénytár” sorozatában megjelent Mándy-próza, mint a legautochtonabb költészet? Nem „prózavers”, nem is „vers prózában”, hanem mintegy próza versben, vers és próza megannyi modern kereszteződésének egy újabb hibridje, amely eddig ismeretlen, előre ki nem következtethetett tulajdonságokkal rendelkezik. Mert a narráció különféle formái az emberi lét időbeliségének műfajai; időtlenségéé a líra.

„Bennem élnek”

„Ki olvasta a Klopstock Messiását?, szerette kérdezni hajdani diákélcünk”, írja, a diákélc felelevenítésének érezhető örömével, Az európai irodalom történetében Babits. És ugyanolyan örömmel adja is rá a frivol választ: „Én nem olvastam”.

Werther és Lotte mégis e „ki-olvasta?” költő nevével és nevében találnak először egymásra az erkélyen azon a viharos báli éjszakán. Nem állítom, hogy Werther (Goethe) sem olvasta a Messiást, ám Klopstock varázsnevét itt, e pillanatban felismert szerelmét megvallandó, nem ő, hanem a tizenhét éves falusi Lotte ejti ki, aki feltehetően csak hallomásból ismerte. De azért varázsa „benne élt”.

Borges, A tigrisek aranya („El oro de los tigres”, 1972) előszavában ezt írja: „Ami azt illeti, kik voltak rám hatással e kötet írása közben… Mindenekelőtt azok az írók, akiket legjobban szeretek – Robert Browningot már említettem –; aztán azok, akiket olvastam és újra meg újra olvasok; végül azok, akiket sohasem olvastam, de mégis bennem élnek.”

Mindezt azért említem, mert engem is zavar (akárcsak Csoóri Sándort, nemrég megjelent Készülődés a számadásra című tanulmánykötetének tanúsága szerint) az az eltúlzott fontosság, amit mostanában annak tulajdonítanak, hogy a költőket (a verseket) egy bizonyos időszakban (mint néhány év óta nálunk) többen vagy kevesebben olvassák/vásárolják-e. A költők, érthetően panaszolva a példányszámok látványos csökkenését (ami nem csak megélhetés, mintegy létükben is veszélyeztetni látszik őket); az irodalom különféle bábái pedig hol őszinte sajnálattal, hol őszinte örömmel elparentálva a költészetet, kritikailag számba véve és elméletileg konstatálva – Csoórit idézem – „a századokon át líraközpontú magyar irodalomban lejátszódott hierarchiabomlást”. Ebben is, mint annyi másban, a költészet lényegének, titkos természetének végzetes félreértését érzem megnyilvánulni. Nyugodtan mondom tehát együtt Csoórival: „Mondjanak csak le a versről az olvasók, sőt maguk a költők is! A nyelv nem mond le róla.”

Nem mintha ellensége volnék magamnak. Vagy a költészet mazochistája. Magam is, mint költő, és mint minden költő, azt szeretném, ha minél többen olvasnának; mint a költészet (és az emberek) barátja pedig, azt szeretném, ha általában minél többen olvasnának verseket; én magam, azt hiszem, életem legnagyobb részét versek olvasásával töltöttem el. Csak tudom – s éppen a költészettel való sokrétű kapcsolatom nem enged ebben semmiféle illúziónak, se dezillúziónak –, hogy a költészet legfőbb értelme, sőt jelenléte a társadalom, az emberek életében nem aktuális olvasóinak számán mérhető le; nem azon volt lemérhető sosem; sem a kortársak, sem az utókor vonatkozásában.

Nemcsak a Klopstock Messiásáról lehet vásott diákélccel kérdezgetni: „Ki olvasta?” A nála sokkal nagyobb hatású és egyetemesebb értékű művekről is lehet. Csak nem tanácsos. Nem javasolnám, hogy irodalomtörténeti „mélyinterjúkat”, szociológiai felméréseket és statisztikai kimutatásokat készítsenek arról, létrejöttünk óta hányan olvasták valóban Homéroszt, Vergiliust, Dantét, a Faust második részét, Racine és Shakespeare legfontosabb drámáit, Vörösmarty eposzait, Shelley nagy költeményeit; sőt, tovább kell mennem: akár a legnépszerűbb, nemzetek üdvöskéje költők legfontosabb nagy műveit, Az apostolt, a Századok legendáját, az Elveszett paradicsomot. Egyáltalán nem biztos, hogy a legfontosabb költeményeket olvassák a legtöbben; és végül nem biztos, hogy azok a költemények érik el fennmaradásuk ideje alatt a legnagyobb hatást, amiket a legtöbben olvasnak.

A költészetet nem elsősorban a könyvterjesztés terjeszti. Rejtélyes „kvantákban” terjed, sugárzása – akár a kozmikus sugárzás a légkörben, az atomsugárzás a felhőkben – ellenőrizhetetlenül hatol át a környezeten, beleépül a mindenütt jelenlevő nyelvi közegbe, „benne él” a nyelvben, amely mindnyájunké.

Csoóri fentebb idézett tanulmányában, alighanem a költészet alapvető természetére tapint rá, és jó, hogy szinte brutálisan, az érző központig tapint. Mert, igen, nemcsak az olvasóknak, még költőknek sem áll hatalmában lemondani a költészetről. A költészet a maga lényegében nyelv; a nyelv a maga lényegében költészet. És, mint Csoóri Heiddegertől idézi, „nem csupán mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is rendelkezik velünk”. A költő talán mindenekelőtt ebben nyilatkozik meg: ő az, aki a nyelv rendelkezésére áll. Ez a státusa. „Donner un sens plus pur aux mots de la tribu”, ahogy Mallarmé mondja: „tisztább értelmet ad a törzs szavainak.” És erről a tisztább értelemről semmilyen „törzs” nem tud lemondani.

„Valahányszor csak stílusra tett erőfeszítéssel találkozunk, verselésre bukkanunk”, írja másutt Mallarmé, „a versnek nevezett alakzat egyszerűen maga az irodalom. Mihelyt a szólam felerősödik, már vers lesz, ahol stílus van, ott ritmus is van… ha álcázza magát, nevezzük prózának, akkor is ő az, amíg csak megmarad a zenének valami titkos keresése a Beszéd tartalékában.” Minden általunk ismert irodalom a költészettel kezdődött. Költészet volt a regény, a dráma, a filozófia. Ez az eredet, mint az irodalom értékskálájának mértékegysége, az irodalom minden további diferenciáltságában is megmarad.

Más kérdés, hogy ebben az elpusztíthatatlanságában a költészetnek mégis védelemre van szüksége. Mindig is szüksége volt rá; nemcsak ebben a mai „ínséges állapotában”. Shelley az angol romantika csúcsidejében 1821-ben írta a Költészet védelme című tanulmányát, akkor, az angol irodalom közönsége szinte csak a versre figyelt, az angol regény tizennyolcadik századi nagy kezdete és tizenkilencedik századközépi nagy fellendülése között. Mert a költészet státusa sosem egyértelmű. Mindenkié és senkié. Mint a latin sacer szó, egyszerre áldott és átkozott. Magasztalt és tilalmas. Nem mindig azért magasztalják, ami igazi valója; de többnyire igazi valója miatt tilalmas. Máig is valamiképpen tabu. Érinthetetlensége a legerőszakosabb reakciókat hívja ki maga ellen.

A költészetet védelmezni kell. De félteni nem kell. Aki védelmezni akarja, nem félti. S aki félti, nem biztos, hogy igazán védelmezi. Mert, mint ahogy Csoóri írja: „A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újjáteremtésének személyes titkát.” Vagy, ahogy Shelley mondta: „A költők a világ el nem ismert törvényhozói.” Azok is maradnak.

A gúla-metafora körül

Lengyel Balázs végetérő századunk második felének legfontosabb, bár legrövidebb életű magyar irodalmi folyóiratát szerkesztette, egy akkor vadonatúj, legfiatalabb írókból szinte spontánul összesereglett csoport élén. Mint egyszer már írtam, „a Pegazus is újhold alakú patájával fakasztotta a Helikon-forrást. Dávid király is a holdsarló csücskén hegedül”. Az Újholdat is mintha valamilyen Pegazus fakasztotta volna, 1946 júliusában. S a háborús vészből előbukkantak a legveszélyeztetettebb huszonéves generációnak a halálból megtérő fiai és lányai (mintegy felejthetetlen fájdalomként és tudásként magukban hordozva elpusztult testvéreik vagy kedveseik szellemét), megannyi kis- de többségükben nagyreményű társak ennek a holdsarlónak csücskén kezdtek hegedülni. Vagy egy másik kínálkozó metaforát használva: az Újhold egy hosszú időre jó erősen feltapasztott fészek is volt, amelyet alig két évre rá levertek a kérlelhetetlen politika és annak fattya, az irodalompolitika viharai és botozásai, külső tilalmakat és belső meghasonlásokat támasztva benne és ellene. Ez a fészek mindössze két esztendeig maradhatott a helyén (már második évében egyre ingatagabb helyzetben), de ez a semmi kis idő is elég volt arra, hogy kirepíthesse magából az eljövendő évtizedek legfontosabb költőinek javarészét és néhány meghatározó prózaíróját – hogy csak a már elköltözötteket említsük: Nemes Nagy Ágnest és Pilinszkyt, illetve Mándyt és Örkényt.^*

A további katasztrofikus, katartikus és egyben üdvtörténetnek (amelyről csak hosszabban lehetne érdemlegesen szólni) nem elhanyagolhatatlan fejleménye, hogy az Újhold betonbunkerbe fojtott sugárzása harminc év múlva még egyszer, ugyancsak Lengyel Balázs és elmaradhatatlan társa, Nemes Nagy Ágnes irányításával, az Újhold-Évkönyvek formájában, még mindig olyan belső erővel tudott feltörni, hogy egy, a mai magyar irodalom fontos új fiatal gárdáját indíthatta útnak.

A szerkesztő Lengyel Balázsban (és mellette) éppoly jelentős a kritikus is. Akit külön kiemel a magyar irodalom egy különös, hosszan és máig tartó paradoxona. Erről is csak hosszabban lehetne igazán szólni, röviden csak annyi mondható itt, hogy, miközben évtizedeken keresztül mind közönségesen evidenciaként fogadtuk el, hogy a magyar irodalom vezérhajója a költészet (vagy csak volt), ennek a költészetnek szinte soha nem akadt elszánt és elkötelezett, méltó kritikusa; vagyis, ahogy Lorca mondta, nemcsak „híve”, hanem „szerelmese”. Miközben az európai irodalmakban, a közönségvesztő költészet egyre szélesebbkörű és elmélyültebb kritikai kísérettel dicsekedhetett, méghozzá „nemzeti” és „világirodalmi” keretben egyaránt, a kortárs magyar költészetnek összefoglaló tárgyalása máig sem született meg. A két, immár irodalomtörténeti kivétel egyike Lengyel Balázsnak köszönhető, aki Komlós Aladár 1928-ban (!) megjelent Az új magyar líra című könyve után húsz évvel, éppen az Újhold intézményes megszüntetése pillanatában adta közre az azóta is folytatás nélkül maradt könyvét, A mai magyar lírát. Nem őrajta múlott, hogy ezt a nyilvánvalóan egy hosszabb kritikai munkásság előhangjaként jelentkező kísérletet sokáig nem volt módja folytatni. De mikor újra felvehette tollát, csaknem újabb húsz év múltán, egy rövid évtizedre megint csak ő volt az Élet és Irodalom hasábjain az akkori „új” magyar költészet induló vagy már befutott hajóinak folyamatos kísérete.

Kritikai szemléletének – csak képletesen szólva – „csúcsa” egyik újabb tanulmányának ritka telitalálatként értékelhető hasonlata, amely szerint „az irodalom értékek szerinti alakrajza olyan, mint a gúláé. A csúcs körül elhelyezkedők, bármely oldalról jutottak is a magasba, közelebb vannak egymáshoz, mint a gúla alján lévő társaikhoz, akik közül felkerültek”. Ennél ábrázolhatóbb és perspektivikusabb képét az irodalom megítélésének nemcsak egy kritikus, egy egész irodalmi közeg sem találhat magának.

(Több híján) két szó Pilinszkyről^*

Későn ért a felkérés a mai emlékező estre. Így nem csak botladozó lábbal, hanem – annyi mesterien fogalmazott előadás után – botladozó élőbeszéddel állok itt. S hozzá még… „egyet mondok, kettő lesz belőle”, szól a sokértelmű magyar szólás. Én kettőt akartam mondani, de csak egy lesz belőle. Az én hibámból. Elkerülte figyelmemet, hogy a nemrég megjelent Pilinszky-prózakötet tartalmazza azt a kis prózát is, amely eddig – tudtommal – csak az általam szerkesztett Arion című folyóiratban látott napvilágot – úgy is, mint Pilinszky utolsó – vagy legalábbis egyik utolsó – közleménye életében.^* Ezt kívántam volna hát itt – sokak számára meglepetésként – felolvasni, a megjelenés körülményeinek kíséretében. A felolvasástól tehát eltekintek. A körülményeket azért röviden elmondom. Mindenekelőtt helyesbítenem kell: az Arion nem folyóirat volt, hanem évenként megjelenő periodika; ahogy alcíme is jelezte: almanach. Az 1980. évi számot egy nemzetközi antológiának szántam, amely azonban, természete szerint, az antológia műfajának mintegy tükörszimmetrikus ellentéte lett. Ötvenkilenc költőt (köztük tizenegy magyart) kértem fel, küldjenek egyet legújabb, még publikálatlan verseikből; kísérje ezt erre az alkalomra írt rövid önéletrajz és hasonlóképp rövid, tömör prózai ars poétika; mindezt pedig lássák el kéziratos aláírásukkal.

Így állt össze egy húsznál több nyelven s még sokkal több föld és ország képviseletében szóló nem „modern” vagy „XX. századi”, vagy „második világháború utáni”, hanem a szó szoros értelmében mai, 1980-as évjáratú, minden betűjében inédit anti-antológa, „anthologie avant la lettre”, mintegy az élő világköltészet többdimenziós arcképsorozata – egy magyar költő-szerkesztő válogatásában. A válogatás tehát nem már ismert versek, hanem ismert költők között történt, többségükben a szerkesztő közeli vagy távolabbi barátai vagy ismerősei, kisebb részben nagyra becsült ismeretlenjei között. A tizenegy magyar között természetesen Pilinszkyt is megkértem. Sokáig nem érkezett levelemre válasz. Mikor már nagyon sürgetett az idő, megismételtem a felkérést, amire, üzenet jött. János egy idő óta betegen feküdt, immár lábadozóban a Kútvölgyi Kórházban. Kért, hogy látogassam meg. Telefonon megbeszéltük a látogatás idejét. Sajnálkozva közölte, hogy nincs új verse, amit adhatna, eddig remélte, hogy talán lesz… De belekezdett egy sokrészes prózai műbe, valamiféle „regénybe”, melynek tervezett címe Önéletrajzaim: ebből szívesen adna részletet. Örömmel vettem a közlést és a kéziratot. Talán még inkább, mintha verset adhatott volna. Hiszen egy új – méghozzá nagyobb kompozícióból származó – Pilinszky-prózarészlet még izgalmasabb primőr lehet új versénél is, és nem kevésbé költészet, mintha vers volna. Nem is csalódtam. A rövid próza-részlet merő költészet volt. „Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés.” Ilyen és hasonló mondatokkal. A számot a szerkesztés külső hámján is antológia-ellenesen szerkesztettem meg. Nem betűrendes név- vagy kronologikus évsorban. Inkább az egyes versek vagy költők közti rokonságot vagy éppen kontrasztot keresve – Vas István Goethe-fordítás-címének mentén, vonzások és választások szerint. Illyés, Frénaud, Vinokurov, Drummond de Andrade az elején – Michel Deguy, Robert Duncan, Pilinszky János, Octavio Paz a végén. (Ez utolsó párosításnak még külön története és jelentése is támadt. Ezzel folytatom. Ezzel kell folytatnom.)

Mikor az Arion 12 1980 karácsonyán megjelent, Pilinszky már kikerült a kórházból, tiszteletpéldányáért személyesen jött fel hozzám kis szerkesztőségi szobámba, a Corvina Kiadóhoz. Lementünk egy kávéra a Gerbeaud-ba. Akkor láttam utoljára. Hallottam, hogy újból kórházba került. S egyszerre – mégis hirtelen és váratlan – halálhírét. Ritkán ért olyan megdöbbentő élmény, amely egyszeriben kiváltotta volna belőlem a versírás azonnali kényszerét. Most ez történt. Szívroham című versem az „1981. május 28.” dátumot viseli. Azonnal meg is jelent. Majd elhangzott két nyelven, magyarul és spanyolul, 1981 augusztusában, az Első moreliai költői fesztiválon, a mexikói michoacáni Morelia város Morelos Színházában. Ahol őneki magának kellett volna saját verseit felolvasni.

Csak halála után tudtam meg, a Művelődési Minisztérium révén, hogy erre az igen jelentősnek ígérkező (s később ez ígéretét be is váltó) költőtalálkozóra ő volt a kiszemelt magyar meghívott. S ugyanakkor tudtam meg azt, hogy helyette én lettem az új kiszemelt.

Az említett Arion-számban (No. 12) a versek nem egymagukban, hanem fordításuk kíséretében jelentek meg: a 48 külföldi magyarul is, a 11 magyar valamilyen más nyelven is.

A moreliai Fesztiválon – különösen annak számos versmondó pódiumán (vagyis mintegy másodkiosztású „szerepemben”) – úgy éreztem, mintha ilyesféle „fordításként” jelennék meg, az „eredeti” helyett.

Magunk mellett, valamiképpen mindig is valaki más helyett is vagyunk ott, ahol vagyunk. (Ameddig vagyunk.) (S nem valaki más van mihelyettünk.) A „világbanlétnek” ez is egyik kivédhetetlen paramétere. De ez csak valami érzékeken túlról érő benyomásként él bennünk. Itt ekkor, ebben az esetben, határozottan és – a kézenfekvő magyarázat ellenére: hogy Pilinszky már nem lehet ott – úgy éreztem, mintha saját árnyékom helyett Pilinszky János követné minden lépésemet és gesztusomat. Máskor ki lehet kerülni ezt az érzést. Itt kikerülhetetlen volt. A Mexikóban töltött két hét minden fontosabb mozzanatában (és a nem is fontosakban) az az állandó képzelgés tartott fogva, milyen lenne mindez, ha ő volna itt – helyettem. (Hiszen én ő helyette vagyok itt.) Az ő arca. Az ő mozdulatai. Az ő hasonlíthatatlan vershangja. Az ő versei. Nem „gondoltam” rá. Ott volt velem. Soha nem éreztem olyan közel magamhoz. Még akkor is, mikor a számomra legfontosabb és, hogy úgy mondjam: helyettesíthetetlen mozzanathoz, a leginkább magamra méretezetthez érkeztem. Először találkozva személyesen Octavio Pazzal, akivel akkor már tizenöt év óta folyamatos levelezésben álltam: mióta – 1965-ben – lefordítottam és megjelentettem nagy költeményét, a Piedra de Sol-t Napköve címen.

Milyen lett volna az ő találkozásuk?

(Amelyet virtuálisan – és gyanútlanul – már előre meg is teremtettem számukra; mikor az Arion 12-ben az ő kettősükkel zártam az 59 költő sorát.) Hadd mondjam el itt – szinte magam helyett – a verset; úgy, ahogy háromezres hallgatóság előtt felolvastam Moreliában, 1981. augusztus 21-én.

Mémoires

Anti-curriculum

Ötven év

1920. november 28-án születtem Balatonbogláron. Mint már jó korán felfedeztem magamnak, ugyanaz napon, mint éppen száz, illetve százhetvenhárom évvel előbb Friedrich Engels és William Blake. Ezt azóta sem érzem egészen jelentés nélkül valónak. Amit ők a legmagasabb szinten képviselnek, egyfelől az elvont gondolkodás, másfelől az elszabadult lírizmus hajlamának végleteit érzem magamban, mióta csak eszmélni kezdtem. Apám Somlyó Zoltán, az „átkozott költő”; anyai ágon kézművesek, cipészek és bádogosok a felmenőim.

Számtalan szál fűz szülőföldemhez, de ez mindig magától értetődően összeegyeztethető volt számomra azzal, hogy jogaimat és kötelességeimet az egész emberi nem nevében fogjam föl, hogy az emberiség egész történetét, benne a művészetek egyetemességét érezzem magaménak. Mindig csodálkozással tölt el, ha kétségbe vonni látom azt a minden e földre született emberre érvényes megfellebbezhetetlen tényt, amelyet Lorca így fejezett ki: „Spanyolországot éneklem és a csontom velejében is Spanyolországot érzem. De mindenekelőtt az egész világ embere vagyok, mindenki testvére.” Ennek jegyében mohó vágy élt bennem mindenfajta tudásra. Ezt képességeim és körülményeim sajnos csak nagyon csekély mértékben engedték kielégítenem.

Tanulmányaim idején való megkezdésében a háború és „származásom” megakadályozott. Talán innen is ered részben az az elmaradás, amelyet sohasem sikerült behoznom. Képzettségemnek így már a kezdet kezdetén behozhatatlanná vált s az idők során egyre növekvő hiányait mind keserűbben jóvátehetetlennek érzem mindmáig. A kedvezőtlen induláson csak valamit segíthetett az, hogy a háború után nem sokkal egy szerencsés ösztöndíj jóvoltából későn kezdett egyetemi tanulmányaimat a Sorbonne-on folytathattam két éven át.

Hazatértem után a kulturális élet különböző helyein tevékenykedtem, színháznál, filmnél, könyvkiadónál, szerkesztőségben, rádiónál. Több mint egy évtizede munkásságom elsősorban az írói és fordítói tevékenységre összpontosul, ha nem számítom a Költészet Napjai elnevezésű nemzetközi költőtalálkozók szervezését és az Arion című többnyelvű költői almanach szerkesztését.

Első verseskönyvem közvetlenül az érettségit követő napokban jelent meg. Ezt azóta még tizennégy követte. Tanulmányaim hat kötetet, versfordításaim nehezen számon tartható mennyiséget tesznek ki. Ezeknek summáját adja most e háromkötetes válogatás. Azt remélem, nemcsak lezárásául a pálya egy szakaszának, hanem talán nyitányául is egy új szakasznak, amely más műfajok, a dráma, a regény, az átfogóbb esszé felé is kitágulhat.

Koraéretten kezdtem az írást; de máig sem érzem érettnek, amit eddig írnom sikerült. Mellőzés sosem tudott megingatni abban, amit munkám értékének éreztem; az esetleges elismerés sem adott hamis elégtételt azért, amit munkám hiányának érzek. Legfőbb kívánságom még mindig az, amit húszéves koromban így jegyeztem fel magamnak: „Ó, ha csak egyszer tudhatnám azt, amit tudok!”

Macska-lánc-reakció

Van egy új picike macskám. Még csak ez kellett nekem. Mikor úgysincs semmim. S még ez a semmi is sok. Egy új Mic-mic, a maga – már megírt – 10 000 létezésformájával. Mert a macskáknak nincs vezetéknevük, csak keresztnevük öröklődik, az is a gazdáik által. Mikor először tekintett ki rám a kezembe göngyölődve vörös-fehér cirmosságából, azonnal megláttam benne azt a másikat, amelyik valaha az első macskám volt. Nem is az enyém, hiszen csak egyszerű falusi macska, aki önállóan mintegy állandó vendégként járja a maga titokzatos útjait a ház körül meg azon kívül még ki tudja merre és hol.

Ahogy most újra „megláttam”, ott feküdt a kút előtt. Zömökségét meghazudtoló kecsességgel mívelve fajának bűvöletes geometriáját, összegömbölyödve, farkát mellső lábaihoz kanyarítva tökéletes körívet zárt be. Abban a pillanatban oly ellenállhatatlanul vonzott a fényben csillogó váltakozó hold- és napfoltjaival a szőrén, nem állhattam meg, hogy hirtelen odaszaladva meg ne simogassam. Túl hirtelen. Simogató tenyerem abban a szempillantásban vérbeborult. Mindig irtóztam a vér látványától (még ma is), akár attól az egy csepptől is, amely egy tüskeszúrástól kibuggyant az ujjamon. Riadt sírással rohantam be anyámhoz a konyhába. Azt se tudtam, mi történhetett. Míg anyuka nedves vattával szépen letörölte a vért, s abban az egyetlen pillanatban, amíg az újra kiserkenő vér újra el nem takarta a maga forrásvidékét, látni lehetett, hogy a békés szundikálásából felriasztott cica valóságos keresztet karmolt a tenyerembe. Simogatásért vérfürdő. Méltán haragudhattam volna. De míg anyuka kimosta a sebet, bejódozta a környékét, és szorosan átkötözte, alig vártam, hogy szaladhassak vissza, s most már óvatosan újra megsimogathassam. Mintegy engesztelésül, hogy, bár szeretetből fakadó szeleburdisággal, mégis arra kényszerítettem, hogy szándéka – majdnem úgy éreztem: jobb belátása – ellenére ilyen brutális agresszió törjön ki belőle. Némi húzódzkodással, félelem és bűntudat tisztázhatatlan keverékével, de tűrte, sőt, éreztem, kívánja is. A kettőnk ambivalenciája keresztezte egymást. Én is féltem, meg bántam is. Haragudni eszembe se jutott. Továbbra is jó barátok maradtunk.

Csak magamnak vallom meg – hiszen majdnem szégyellni való: se további gyerekkoromban, se később, hosszú férfiéletem alatt senkit „tettleg” nem bántalmaztam, nem ütöttem meg, nem érintettem meg valami testi sértést okozható eszközzel, se állatot, se gyereket, se férfit, se nőt. Még vissza sem ütöttem. Igaz, akárhogy keresem is emlékezetemben: engem se ütött meg szinte soha senki. Anyám, apám, nagyanyám, nagyapám, akik egyszerre vagy felváltva neveltek – róluk szó se eshet; még csak fenyegetni se fenyegettek soha ilyesmivel. Bárhogy erőltetem emlékezetemet, csak két ilyen mozzanatot tudok belőle kipréselni. Úgy tizenhét éves koromban egy nálam jóval idősebb részeg fiatalember a táncparketten megütött, mert nem engedtem át neki a lányt, akit „lekért”, csak odamutattam a kerthelyiség feliratára: „Lekérés nincs.” Erre csattant el a pofon a nyakamon. Nem tudom, vissza akartam-e ütni. Máris ott nyomakodott közöttünk a barátok és idegenek választófala. De azt tudom, hogy sem a következő percekben, sem a következő napokban eszembe se jutott, hogy valaha is, akárhogy is „elégtételt vegyek”. Nem éreztem volna elégtételnek, ha én is megütöm. Sőt, akkor éreztem volna megalázva magam. A kapott ütéstől nem éreztem. Csak többé nem köszöntem neki. Egy faluba valók voltunk. Közvetlen azután is, évekkel később is gyakran mentünk el egymás mellett köszönés nélkül. Ő többször közvetítőkön keresztül értésemre adta, hogy szeretne változtatni ezen. Akár bocsánatkérés árán is. Benne jobban megvoltak a „férfias”, lovagi erények (eltorzult? vagy eleve torz? ) maradványai, mint bennem. Nem tartottam rá igényt. „Ítélet nincs.” De elégtétel sincs.

Évtizedekkel később: egy nő, akit szerettem. Mikor közölte velem, hogy már nem szeret és el akar hagyni, s azt válaszoltam: ha valaki el akar engem hagyni, azzal már el is hagyott, ettől fogva érezze magát teljesen szabadnak – a válasz fölötti indulatában arcomba pattintotta az ujjai közt égő cigarettát. Az arcomról visszahulló cigarettáért lehajoltam a szőnyegre, aztán elnyomtam a hamutartóban. Nem szóltam egy szót se. Sajnáltam magamat, és őt is, amiért már nem szeret. Mi volt ehhez képest ez a pillanatnyi felindulásából kirobbant ártatlan kis brutalitás?

Visszanézve az „életre” (amelynek vonatkozásában már inkább vissza, mint előre nézek): úgy gondolom: ebben – nemcsak az én erőszaktól való irtózásomban, bosszúra való képtelenségemben, hanem abban is, ahogy ez az erőszaktól való irtózás (úgy kell most hinnem) másokban is valamiféle gátlást alakított ki ez ellenem irányuló testi erőszakkal szemben – van valami abnormális, a „normális” emberi viszonylatokból alapjaiban eltérő, majdnem szégyenletes, majdnem szentségtörő, majdnem megtorolni való deviancia. Amely végigkísért egész életemen. Méghozzá a szokásostól eltérő, hogy úgy mondjam, deviáns deviancia, az általában tüntető mássággal szemben, rejtőzködő másság. Megtorlásért is elég – hogy emiatt-e? vagy másért? nem tudhatom. De nem is érdekel. Inkább az ára nyugtalanít mostanában, amit – netán – a verseimnek kellett érte fizetniük. Vajon nemcsak tehetségem „foghíjai” voltak-e, amik megakadályoztak (ha valóban megakadályoztak) abban, hogy az élet démoni erőit katartikusan megjelenítsem, hanem az is, hogy a bennem lakó „démonok” fogai is ilyen „híjasok”? Hátha magunkban is meg kell élnünk a Gonosz „normális” daimónjait, a baudelaire-i mal-t, a „Rossz banalitását”, hogy a megbánás magaslatára jussunk? Hátha nem elég bennünk a jó daimónjainak megszólalása a Gonosz láttán? Hátha csak ez a pokolraszállás – a magunkéba – emel csak fel a – nem esztétikai terminusként, hanem egyszerűen a görög szó első értelmében vett – katharsziszig? Még inkább az empedoklészi katharmoi-ig, a megtisztulásig. Amelyet pedig egyik első versem címéül választottam egykor. Lehet, hogy a művészetben nem „üdvözülhet” az, aki csak a maga poklába száll alá (vagy lakozik ott állandó jelleggel), illetve akinek a saját pokla csak ő magát égeti lángjai közt? Hiszen a Jóság keresztény szentjei is többnyire azok lettek, akik elébb a Gonosszal cimboráltak; profánabbul: akik egy pillanatban feléledő „abnormitásukban” legyőzték a bennük tomboló „normális” emberi indulatokat. Akiknek volt mit legyőzniük. S talán a költészet igazi „szentjei” is csak ezekből válhatnak.

Mindennek a felismerését (ha felismerés és nem öntetszelgés vagy önkínzás, kibúvó, mentség vagy menekvés) egy általam (is) nagyra becsült ifjabb írótársamnak köszönhetem. És annak, hogy véletlenül újra kezembe került régi kisregénye. Amelynek gyerekhőse kapával agyonveri kedvenc kutyáját, mert az a lába után kapott. Ezt követően – látszólag – nem is törődik ezzel az eseménnyel, mintha el is felejtené. Míg végül, a regény végén, egy merőben más helyzetben – amelyben ugyancsak nincs egyetlen utalás se a kutyára – úgy viselkedik, ahogy – érezzük – a kutya agyonverése nélkül talán sohasem viselkedhetett volna. Amilyenné e benne lappangva dolgozó élmény nélkül soha nem válhatott volna. És ezzel elnyeri és megszerzi – nemcsak nekem, az olvasónak, a „katharsziszt”, hanem önmagának is a „katharmoi”-t.

Nem a kút előtt, hanem az íróasztalom lábánál ott fekszik a kis vörös-fehér cirmos, fajának bűvöletes geometriájával összegömbölyödve, farkát mellső lábaihoz kanyarítva tökéletes körívet zár be. Az örök macskagének és macska-kódok reinkarnációja. Vigyázva fölkelek az asztaltól. Megint elfog a vonzás, amely e gének és kódok eredendő sajátja. Hogy az érintést, az érintkezést provokálja. És nagy óvatosan – nehogy meggondolatlan agresszióra kényszerítsem – egy ujjammal megsimogatom, ott, ahol a legjobban szereti, kis fehér orrahegyétől a két szeme közt fel a fejebúbjáig.

Bevezetés egy kis cicológiai diskurzushoz

Magyarázok a cicámnak. Például azt magyarázom neki, hogy egyáltalán nem helyénvaló egyszerre dorombolni, mint akibe egy egész orgonát építettek, és közben karmokat kiereszteni, mint egy horror-sci-fi főszereplője. Ez etikailag inkompatibilis, esztétikai szempontból inkoherens, teoretikusan nem releváns. Lehet persze lélektatilag releváns, mint az önellentmondás, az egzisztenciális ambivalencia paradigmája. Vagy egyszerűen az egyedfejlődés egyik (remélhetően túlhaladható) átmeneti fázisa. Mindezt, éppen az utóbbi miatt, még nem tudjuk magyarázattal áthidalni. De hát akkor mivel tudjuk? És különben is, én magyarázni szeretek.

Magyarázok a cicámnak. Most éppen azt, hogy nem tisztességes, és sem de facto, sem pedig de jure nem fogadható el, hogy ő már elköltötte a maga vacsoráját, bőségesen, és jelenlegi anyagi körülményeinket tekintve akár luxusnak is beillő szinten: nem holmi nyavalyás csirkenyak-cafatokat, mint annyi más macska (ha egyáltalán jut neki), hanem tiszta nyers marhahúst a javából, mondhatnám a színéből, nem is valami rémes belsőségdarálmányt, hanem a modern élelmiszertechnika, a tudomány és a jóléti (bár egyre rosszabbra forduló) társadalom egyik viszonylag új vívmányát, a szintetikus konzerv macskaeledelt, amely „teljes értékű étel a macskának” (l. az „Értékmeghatározó összetétel” listáján, a doboz oldalán), „a macska is ezt venné” (l. a művelt világ megannyi képernyőjén naponta megjelenő hirdetést) – íme, a nagy fogyasztók elitjében a macska is megtette történelmi lépését a fejlődésben; aki mindmáig teljességgel önálló volt, sem mint termelő, sem mint fogyasztó nem jelent meg a Piacon, most belekerült a profit egyetemes cirkulációjába, ebbe a sokszor elzáródó, de mindig újra szabad folyást nyerő vérkeringésbe, egyszóval: a mai macskának is megvannak immár a maga keresett (és ráerőszakolt) kedvenc márkái, márkaboltjai stb., amelyek magas kegyéért versengenek az elektronikus és nem elektronikus (de sohasem mediális) médiában…

De hát ezt nem is akarom, még kevésbé szeretném neki magyarázgatni, csak eléggé el nem ítélhető, le nem sajnálható, úgynevezett – állítólagos – ekként védelmezett szociális érzékenységem ragad erre a kényes kitérőre, amelybe őelitségét, szerzett jogú előkelőségét a világért sem kívánnám belekényszeríteni… tulajdonképpen csak annak a morális képtelenségére szerettem volna felhívni becses figyelmét, hogy – más cicák nyomorúságos kiszolgáltatottsága helyett – ilyen kivételes kiszolgáltságában el kellene tűrnie, méghozzá méltóságos, visszafogott nyugalommal, hogy most mi kezdünk a magunk – aránytalanul szerényebb étlappal előálló – vacsorájához, és íme ő – jóllakottan – mégse hagy egy falatot se békésen lenyelnünk. Mancsával belekapkod a tálba, ha onnan eltávolítjuk, máris a tányérunkba nyal, nagy körültekintéssel, körülményesen, el nem sietve, de határozott elszántsággal lesodorja a villát az abroszról (hiszen arra ő nem tart igényt), s ha két kézzel őrizzük a tányért (ami magától értetődően maga a csőd, hogy úgy mondjam, a saját vermünk, hiszen miközben megakadályozza, hogy illetéktelenül hozzáférhessen a mi ételünkhöz, egyben meghiúsítja a mi minden vitánk fölött álló illetékességünk érvényesítését is e téren), akkor sértődötten, egyenesen szívettépő hangokkal, mint egy tragikus koloratúra, nyivákolni kezd, és kialakul a teljes patthelyzet. Pontosabban: még az se; ő egy tányér Whiskasnyi előnnyel és a mi egyszerű páros virslink benyálazásával, máris a nyerő fél. Persze, eljárhatnánk más, célratörőbb és eredményesebb módon is. Például: foghatnám nyakon és kipenderíthetném a szűrét, s akkor magát eleven rugóként ugráskészre preparálva kuporoghatna egy jó ideig az ajtó mögött. Csakhogy, én nem szeretem az erőszakot. S annak a tudatát se szeretem hordozni magamban, hogy miattam ő az ajtó mögé, ebbe a macskapurgatóriumba kerül, amelyből ugyan, tudja, hogy lesz még paradicsom – de ki lehet ebben biztos? Márpedig ő a teljes biztonságot szereti. Én viszont magyarázni szeretek. A cicámnak is.

Tehát, magyarázok a cicámnak. Például most éppenséggel azt, hogy a kézirat az íróasztalon, a gépbe fűzve vagy a gépbe fűzésre várva vagy már történetesen feliben-harmadában teligépelve, nem az ő ellensége, akit szörnyűséges gépezetekhez (pl. markológép) hasonlóan kigörbedő, majd visszagörbedő hegyes karmokkal kell szétszednie, vagy foggal-karommal kicibálnia fölülről a gépből; amely azonfölül még csak nem is egyszerűen papírlap, amilyent saját jószántamból is elébe hajítok, hasonló célokra (vagyis ellenségkép-igénye legalább szimbolikus vagy allegorikus kielégítésére), hanem kézirat (ha nem éppen egy egyenesen őt kézbe vevő irat, mint mondjuk most is), ami – még ha időnként zizegő-cserregő hangokat ad is, kikerülhetetlenül bizonyos elmozdulásokat végez – az ő számára vajmi keveset hozhat a házhoz… Egyelőre – még – nem tartozik az ő kompetenciájába, talán… majd… egyszer… boldogabb korokban… a cicafejlődés egy felsőbb stádiumában, de annak még nem jött el az ideje. Persze ki is utasíthatnám a szobából (némi erőszakkal, de hát az „erőszak”… lásd fentebb). Akkor megint ott volnánk, ahol a part szakad. Megint csak rá kellene csuknom az ajtót. Ez pedig azonnal újabb, súlyosabb-enyhébb lelki konfliktusokat eredményezne bennem (a papíron megoldandó egyéb lelki konfliktusaim helyébe tolakodva: hogy amúgy is túl sok időt töltök házon kívül, egyedül hagyom (még hogyha a gondosan kitisztított alom, eledel, víz és tej kíséretében is), akkor aztán ugyan az övé lehet az egész lakás, de mit kezdjen vele, ha nincs, akinek mutogassa, netán illegethesse, vagy aki elől nyomtalanul eltűnve valami nem is létező búvóhelyen kerestesse magát. Hát még most is magára hagyjam, amikor történetesen itthon vagyok? Magyarázom – ezúttal magamnak –, hogy nem tehetek másként. Mert akkor hiába ülök itthon, hiába gyötröm szegény agyamat az írással, ha úgyse tudok odafigyelni. Csakhogy magamnak is hiába magyarázok. Akkor már inkább magyarázok a cicámnak.

Magyarázok a cicámnak. Megpróbálom neki megmagyarázni, hogy vannak, akik – nemhogy tökéletesnek, nemhogy a teremtés koronájának nem tartják őt, de egyszerűen úgy, ahogy ő van, és úgy, ahogy ők vannak, nem szeretik a cicákat. Ne mondják, hogy ne magyarázzam, ezt úgysem érti, ha fene fenét eszem, akkor se. Semmit sem ért abból, amit magyarázok neki. Legfeljebb, a legjobb esetben – valóban ez és csak ez a legjobb eset – én értek meg valamit jobban abból, amit a cicámnak magyarázok, jobban, mintha nem magyaráznám. De a dolog, hangsúlyozom, mégsem ilyen egyszerű. Mert a cica nem ilyen egyszerűen nem érti, amit magyarázok, hanem – komplikáltabban. Vagyis valamit mégis ért belőle. Ha nem is a magyarázatot. De valamit. Valami olyat, amit bizonyára én nem értek. Így aztán a kölcsönös nem-értésből mégis kialakul valami, ami az értéshez hasonlít. Azt is gondolom – laikusan és merészen –, hogy a hermeneutikának is valahogyan ez a fő problémája. Most például érzem, hogy nem érti ugyan, amit magyarázok neki, de valamit mégis érteni „vél”. Valamit, amin ámuldozik. Nem szeretik őt? Mi az, hogy nem szeretni? Hogy lehet nem szeretni? Arról, hogy hogy lehet szeretni, tapasztalata van, mélységes bizánci óaranyba játszó szemétől a felületes, de megható rózsaszínt játszó mancsáig, vagy inkább tappancsáig, igen, a tappancsáig (vö.: Esterházy), minden ízét átremegő tapasztalata. De arról, hogy nem-szeretni? És a cicákat? A ci-cá-kat? Persze, az absztrakcióhoz nincs túl sok érzéke. Például: téged – mondom, immár konkretizálva. Hogy jobban megértse. Hogy fel tudja fogni, miről is van szó. Hogy meg tudja fogni, mert hiszen nem annyira fel-, mint inkább megfogni tud. Őt? Hogy lehet őt nem szeretni? Lehet, hogy most, ezúttal éppen a konkrétsággal nem jutok messzire. Igyekszem tovább magyarázni, hogy igaza van abban – sőt! biztosan –, hogy a ci-cá-kat mint olyanokat, nem lehet nem-szeretni, de ezzel szemben például őt, éppenséggel őt – elvileg, szigorúan elvileg – lehetséges nem szeretni. Sőt, van, amikor én sem szeretem. Kénytelen vagyok nem szeretni. Ahogy fentebb már próbáltam erre, más oldalról, rámutatni. Ami ékes bizonyítéka az előbbi tételemnek. Hogy őt – vagy respektíve: engem – lehet nem szeretni. Őt, mint már fejtegettem, akkor, mikor finom, rendkívül finom, végtelenül finom, tűhegyű első fogaival, mint egy gyémántpor-csipesszel (nem tudom, van-e ilyen), fogja és egy óvatlan pillanatban kirántja gépemből a papírost, minden tekintet nélkül az esetlegesen azon feketéllő halhatatlan (vers- vagy próza-) sorokkal egyetemben. Felülről, ahogy a gép felcsapható tartókarjával feltámasztva gördül minden megírt sorral egyre feljebb a hengeren. Mikor egy félsornál – ami éppen egy félmondat is lehet – elbambulok, a folytatáshoz szükséges okosságot keresvén a nagy semmiben, egyszerre csak fogja és kirántja. Hogy ne fejezhessem be. Se a sort. Se a mondatot. Se a lapot. Se az egész művet. Mert a merénylet egyszeriben minden gondolatot kitép – nemcsak a gépből – a fejemből is. A gépben nincs papír. A fejemben nincsenek szavak. Holott az íráshoz ez a két dolog kell. Illetve, ez a két dolog kell feltétlenül. Aztán ezenfelül még számos dolog kell. De ezeken nem is érdemes ilyenkor a fejünket törni. Ha nincsenek meg a konstans és prímér alapföltételek, ostobaság volna a járulékos feltételek egész rengetegéről seregszámlát készíteni. Tartani úgyis ott tartok, vagy kellene tartanom, ahhoz kellene tartanom magam, hogy igaza van, a cicákat, más szóval a macskák népségét, a felis catus domesticus faját nem lehet nem szeretni. Mint ahogy voltaképpen szeretni sem. Mint ahogy persze viszont egy macskát lehet. Szeretni is, meg nem-szeretni is. Sőt: hol szeretni, hol meg nem szeretni. Bár, még ez is egy nagy nyaláb „fascio?”, ami több problémára hull szét. Mert hol (vagyis olykor) nem-szeretni csakis olyan macskát (vagy egyéb nemzetséghez tartozókat) lehet, akiket – egyébként – szeretünk. Vagy nem is egyébként. De hol (olykor) szeretni viszont, nem lehet olyan macskákat (vagy másokat), akiket egyébként, illetve ténylegesen nem szeretünk. De hát mindez továbbra sem ilyen egyszerű. Pontosabban: még ennyire komplikálva sem ilyen egyszerű. Sokkal komplikáltabb. Vannak, akik valótlan nem szeretik, nem sze-re-tik a cicákat. Úgy általában. És ezekről nincs semmi jogom azt állítani, hogy nem léteznek. Ha léteznek. Lehetne azt mondani (mondom neki megnyugtatásul, s amilyen bonyolult ez az egész, próbálom neki megmagyarázni, még ez is tényszerű), hogy például én nem szeretem azokat, akik nem szeretik a macskákat. Csakhogy mit változtat ez a tényeken? És mennyire jogszerű, méltányos, elfogadható stb. ez tőlem? Attól, hogy – ezért – nem szeretem őket, még nagyon szeretetreméltók is lehetnek, sőt, lehet, hogy – egyébként – még szeretni is tudom őket, illetve: vagy-vagy, vagy tudom, vagy nem tudom szeretni őket, az alternatíva mindenesetre fennáll. De ezt már nem magyarázom, inkább elhallgatom előle. Némi elhallgatásra az igazságnak is többnyire szüksége van. De azt azért már nem hallgathatom el, hogy a véleményem se lehet globálisan rossz a cicákat nemszeretők felől. Például vannak, akik nemhogy nem szeretik a macskákat, hanem egyenesen irtóznak tőlük. Kiváltképp nőneműek között vannak ilyenek. Miközben nagyrészt és általában a nők inkább szeretik (sokszor éppenséggel túlszeretik) a cicákat, mint a férfiak. A férfiak azonban csak ritkán irtóznak tőlük. Inkább csak fanyalognak. És általában, legfeljebb érzelmileg semlegesek. Mint ahogy a férfiak általában is semlegesebbek és szegényesebbek érzelmileg, mint a nők. Tisztelet a kivételnek – kivételek vannak. De még van itt valami titok. A macskák egész fajtája, a macskafélék neme mintha mindkét nemben nőnemű volna. Igen, a kandúrok is. Cica, az cica. Vagyis: nőszerű. Úgy gondolom – próbálom, nem is magyarázni, hiszen tudom, itt már végképp túl vagyunk a magyarázhatón, inkább csak mondani. Például azokon a nyelveken, ahol a főnevek alakjából kitetszik, hím- vagy nőnemű egyedről van-e szó (mert ilyen nyelvek is vannak, próbálom informálni őt, ha magyarázni nem tudom is), ha általában a macskáról kell beszélni, a hímnemű alak a használatos, amibe beleértődnek a nőstények is. Alig lehet azt gondolni vagy hinni, hogy Baudelaire, a macskák, valamint a hölgyek nagy amatőrje (mert vannak, akik nagyon szeretik a macskákat), mikor a róluk szóló verseit így címezi: Le chat, valami kandúrról beszélne, hiszen a versből inkább arra kell következtetnünk, hogy „nőszerűekről”. „Jöjj szerelmes szívemre szép cicám”, énekli (Szabó Lőrinc fordítása, az én kiemelésem), valamint így folytatja: „a kedvesemet látom” (eredetiben méghozzá: „Je vois ma femme en esprit”).

Megpróbálom ezt is elmagyarázni a cicámnak, tudniillik hogyha nem is az ő, de az emberek számára itt különös párhuzamba kerül két valóságos, egy biológiai meg egy lingvisztikai nonszensz (inkoherencia), s a kettő között olyasféle szikrázás érezhető, amilyen Baudelaire szerint: mindennemű és minden nemű macska testéből („tested szikrázó lüktetése” – „de palper ton corps électrique”), hogy, miközben a szónak nőnemű alakja is létezik („la chatte”), a hímnemű alak denotációja mindkét nembeli állatra vonatkozik, ennyiben azt lehet mondani, hogy (persze, csak az emberek számára, sőt ez esetben csak a francia nyelvűek számára) a macska denotációja egyben konnotációja is: utal egy bizonyos biológiai vagy méginkább etológiai tényre. De talán éppen azért szeretik annyian, kiváltképpen pedig (megint csak Baudelaire szerint) „a bomlott szeretők s a szigorú tudósok” a macskát, akit egyébként az ókori Egyiptomban istennőként tiszteltek. S a cica – úgy látszik, minden kései egyedében is – büszke e fejedelmi leszármazására. (Hiszen másként mire volna oly büszke, mint amilyen?) Úgy sejtem, „tud” is róla. Mind Basket istennő szerény, de gőgös, egyben demokratikus ükei ők. Az én macskám is, akinek magyarázok. Sokan vagyunk, akiknek kívülről kell elmagyarázni saját történetüket. Azt is, hogy lehet, hogy a királyok istentől valók, az istenek és istennők azonban az embertől. S így, az ő istenisége is az emberektől való. Magyarázom a cicámnak. Azt, hogy tudom, hogy ő se érti. Ahogy mások se. De ki másnak magyaráznám? Őróla legalább tudom. Nincsenek illúzióim. De rajta legalább érzem azon, ahogy szavaimon csüng, ahogy minden számára lehetséges módon, egész egzisztenciájának minden képességével (és ki tudja, mennyi e minden?) meg akar érteni. Sose találkoztam megértésre törekvőbb, a megértés felé nagyobb erőfeszítést kifejteni törekvő lénnyel. „Kilenc mély bók a nevének.”

Magyarázok a cicámnak tehát. Mert vele kapcsolatban talán mégis van némi illúzióm. Ha a közvetlen kommunikáció vele sem könnyű ugyan, de ő legalább a metakommunikáció zsenije. S bár ő is önös, önfejű, talán önszívű is, és a maga módján saját képességei által korlátozott, empátiája olykor mégis egyenesen bámulatos és megindító. Az emberiség sorsa ma egyre megrázóbb (ahogy a „kor” egyre előbbre nyomul önmaga végkorának előkészítési terepén) s ez megrázó, felháborító stb. (ki-ki tegye hozzá a maga legpreferáltabb jelzőjét); az egyén, az egyes ember sorsa – mondjuk, az itt énnek tekinthető egyéné – saját külön „korával” együtt egyre kevésbé megindító. Minél erőszakosabban (és minél nagyobb akcelerációval) nő a szegénység, annál inkább fogyatkozik az erkölcse. A fogyasztói társadalom azt is egyre mohóbban fogyasztja. A szegénység erkölcsi gazdagsága, ami gyerekkoromban oly megindító volt számomra, s máig is eltölti lényem egy (valószínűleg: jobbik) részét. Nem, ebben a világban, úgy tetszik (akár tetszik, akár nem), a szegények se lehetnek erkölcsükben gazdagok (a gazdagoknak mindig is vajmi kevés lehetőségük nyílt erre: a gazdagságnak sui generis nem lehet sem gazdagsága, sem méltósága). Ezt is próbálom megértetni vele. Hogy, bár ő nem is szegény, hiszen úgy-ahogy el van látva minden szükségessel, talán annál is valamivel többel –, mégis oly kiszolgáltatott ebben a jólkiszolgáltságban, amit én kényszerítek rá, hogy neki lehet – és van! – erkölcsi gazdagsága és személyes méltósága, ha olykor sajnálatosan megfeledkezik is róla, és nevetségesen meg is csúfolja ezt a méltóságot. De hát ő sem lehet tökéletes. Mindnyájan tökéletlenségre születtünk. Azért mégis megpróbálom magyarázni neki, hogy minden erejével őrizze meg – legalább ő! – lustaságának csodálatos, minden érdek nélküli, önmagáért való biológiai esztétikumát, és viselkedésének mindenkori szellemi méltóságát és függetlenségét. Főként: se egyiket, se a másikat ne áldozza fel soha a bosszúnak. (Mert olykor feláldozza, bizony.)

*

Magyarázok a cicámnak. (Meg másoknak is.) Pontosabban: szeretnék magyarázni. A cicámnak? Vagy éppenséggel másoknak? Most inkább abba szeretném hagyni a magyarázást. A magyarázatot. Inkább ne. Néha éppen akkor fog el a kétségek kétsége, mikor a legszenvedélyesebben magyarázok. Hiszen annyit magyaráztam már hiába. (Neki is, másoknak is.) Mit is képzelek én? Vagy még azt is csak képzelem, hogy nem is képzelem? Van úgy, hogy a magyarázatba vetett mélységes kétségeimet próbálom a magyarázat provokálásával leplezgetni. És persze (magyarázom, mindennek ellenére, a cicámnak), a cicám is provokál. Annyit magyaráztam már neki, és hányszor ugyanazt, és megint csak úgy méltóztatik viselkedni, mintha sose hallott volna erről a dologról (már nem is tudom, milyen dologról, de hiszen úgyis mindegy), úgy tesz, mintha még zongorázni (vagy harangozni – nem kívánt törlendő) se hallott volna róla. És akkor megint csak benne vagyok a pácban, a magyarázat sok mindenből összelöttyentett, mesterségesen felhabart pácában. Hívságok hívsága. Hiúság vására. A hiúság vásárán nincs is hiúbb portéka a magyarázatnál. És pláne, még hogy a szerelmet magyarázni… A régi lemezeim között matatva (ezt is egyre ritkábban teszem), a múltkor rábukkanok (hosszú évek után) „véletlenül” (és persze nem véletlenül, egyáltalán nem) arra a Billy Holiday lemezre (ha megkérdeznek, esküdni mertem volna, hogy Bessy Smith), amelyiken ott van (csoda: most is ott van) a Don’t explain. Ne magyarázz! Ne magyarázd a szerelmet! Csak úgy sikong belőle a nem! Nem magyarázok a cicámnak. Most inkább nem.

(Talán majd legközelebb…)

Önéletrajzaimból 1

1920. november 28-án születtem Balatonbogláron. Erzsébet utca 7. Valami bizonytalanság lappanghatott a „sorsdöntő dátum” mögött, mert emlékszem, első elemista „ellenőrző könyvecskémben” még a 27-es szám jelezte a napot; ez azonban a második osztályban valaki által kijavíttatott. Nyilván azért, mert mint később megtudtam, az „aktus” éjfél körül történt, és feltehetően előtte kezdődhetett és utána fejeződhetett be. Nem mintha ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítanék. Amióta csak eszemet tudom, sosem hajlottam semmiféle okkult tudásra, babonára vagy hiedelemre, beleértve az asztrológiát is. Születésnapom helye és ideje azonban kezdettől fogva fontos tényező életemben. (És azt sem tagadhatom el, hogy kíváncsiságból többször, különféle – merőben vásári vagy éppen álpszichológiával kevert – horoszkópokban egyaránt felleltem magamban az úgynevezett Nyilas jegy bizonyos karakterisztikáit. Legalábbis inkább, mint bármely másik „csillagkép” leírásában. Anélkül azonban, hogy ez különösebben hatott volna egyéni sorsfelfogásomra.)

Gyerekkorom családi körülményeit a lehető legszélsőségesebb feszültségük ellenére meglehetős harmóniában éltem meg. Apám (Kosztolányi verse szerint) „isteni merésű vad költő” volt, aki „meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal” egész ifjúságát szerkesztőségi és kávéházi asztalok mellett töltötte (mivelhogy többnyire nem volt saját íróasztala). Kosztolányi egy másik írásának tanúsága szerint „megtestesülése volt mindannak, ami ifjúság” (bizonyára azért is kellett olyan korán meghalnia); „nem ismert alapfokot, középfokot, csak felsőfokot”, „mindig éhes volt. Éhes volt a szerelemre. Mindig szerelmes volt. Szerelmes volt az éhségébe. Mindig költő volt.” Méghozzá átkozott költő, tegyük hozzá, ahogy már önmagát nevezte legismertebbé vált verseskötete címében, éppen negyedszázaddal Verlaine hasoncímű könyvének megjelenése után. (Akkor is körülbelül ennyi volt az itthoni és a nyugat-európai folyamatok közötti fáziskülönbség.)

Fia ezenközben (illetve pontosan egy évtizeddel ezután) egy balatonmelléki nagyközség és egyre felkapottabb fürdőhely, ma kisváros békés és szolid kisiparosi házában született és nőtt fel tízéves koráig. A boglári bádogosmester, majd később vízvezeték-szerelő, közben egy rövid ideig szódagyártó nagyapa minden vidéki javakkal, tágas szobákkal, ház mögött kerttel, az udvarban műhellyel, baromfival, kutyával, macskával, néhány éven át kocsival, lóval is rendelkező otthonában. Aki se alapfokot, se felsőfokot nem ismert, csakis a megbízható és szilárd középfokot. „Haragos, átkos fekete fej – elborult, viharos homlok” helyett (az idézet itt Somlyó Zoltán egyik verses önarcképéből való), vörhenyes hajról árulkodó tar koponyával, ránctalan, világos homlokkal tette mindennapi (áldásos) dolgát: a maga hat (vagy talán csak négy) elemijével, viszonylag magas iskoláztatásban nevelve föl két fiát és két lányát, s ez idő tájt hozzá még annak születésétől fogva kisiskolás unokáját is. Meggypiros mellény helyett mindig egysoros, szürke öltönyben, vékony, horgolt, fekete nyakkendővel ünnepelt, s még szürkébb munkaruhában állt az izzó faszén között vöröslő forrasztóvasak, vagy arcán kiszolgált rácsos vívómaszkban a szódagyártó gép előtt, vagy éppen kúszott fölfelé a létrán az ereszcsatornához; s talán (inasévein túl) sohasem volt éhes, szerelmes is talán csak egyszer az életében (mikor nagymamával találkozott), és bizonyára nem volt szerelmes az éhségébe (ha Kosztolányi e frázisát olvasta, sejtelme sem lett volna, mit jelenthet). Nem volt „sötét és lángoló” (megint Kosztolányi szemszögéből nézve), a legkevésbé sem hasonlított „egy boldogtalan cigányprímáshoz”. Leginkább egy balatonboglári „pógárhoz” hasonlított, a szobafestő Szappanos bácsihoz, Langmálher asztaloshoz, a lakatos Unatinszky bácsihoz (bár annak hatalmas hasát verő hatalmas szakálla is volt), akikkel a vasárnap délutánokat a néhány hosszúlépés mellett játszott máriásnak szentelte: társadalmilag egy lépcsővel a „fönt a faluban” lakó paraszti nép fölött (bár földrajzilag lejjebb, a közéjük ékelődő Gaál Gaszton-kastélypark alján), s ugyanúgy egy lépcsővel (vagy kettővel) a néhány (egy) emeletes házban lakó gazdag nagykereskedők, illetve a falu másik országgyűlési képviselője, Sümegi Vilmos, valamint a gyér hivatali „intelligencia” többi képviselői, orvosok, tanítók, állami és községi tisztviselők alatt, nem is beszélve az egyházi férfiakról, akik közül egy fiatal paptanító (iskolám tisztelendő ura) már szemmel láthatóan magasabb pályák felé volt indulóban. Varga Bélának hívták.

Nagypapa a ház, a műhely és az „épületek” hármasságában töltötte egyforma mindennapjait, reggeltől estig munkában, a becsület és a család elhagyhatatlan vonzáskörében. Vacsoránál futva belenézett az aznapi Újság című újságba, melynek előfizetője volt, ám ezenkívül más (nem hivatalos és nem a mesterségéhez tartozó) nyomdaterméket, kivált szépirodalmat sosem láttam a kezében. Mindezzel (amennyire én megítélhettem) teljesen elégedett volt; soha nem láttam, hogy többre törekedett volna, becsvágyát (ha volt ilyen) gyermekeire ruházta, mint mondám; s mindehhez még hozzájött négy unokája közül az az egy (szerinte „apátlan”), akinek eltartását vállalta, míg nevelését nagymama gondjaira bízta. „Sokáig korán feküdt le”, akárcsak a modern regényírás legnagyobb és legintellektuálisabb mesterének hőse, akiről már a regény legelső mondatában megkapjuk ezt a fontos információt. De ő, az utóbbival ellentétben „sokáig” korán is kelt. Még vasárnap is. Ebből a kiegyensúlyozott életből először felesége hirtelen halála lódította ki. Azután az a törvény (csomag), amely arra kényszerítene, hogy elbocsássa egyetlen segédjét, majd bezárja műhelyét. Végül hetvenötéves korában az – az ő naivitásának még akkor is meglepetést okozó – esemény, amelynek során a házából, amelyet harminc évvel azelőtt épített magának s talán még inkább fent vázlatosan ismertetett családjának és munkájának, a Magyarországról (is) a gázkamrák irányában zakatoló marhavagonok egyik szerelvényébe lökték. Kezdettől fogva egyetlen reményem az volt, hogy nem érte el élve ezt az úticélt. Soha többé nem érkezett sorsáról semmiféle értesülés. Halálának csupán ténye; semmi nyoma, se híre, se hamva – hamva se maradt e földön.

Szélsőségesebb feszültség talán nem is szaggathat egy érzékeny kisgyereket a családon belül, mint ami engem apám és mintegy második, ténylegesen „nevelő” apám, vagyis anyai nagyapám között vonzott és taszított. Talán ennek köszönhetem (?) (miután a minket érő kedvezőtlen hatások olykor azok ismétlésére, máskor viszont kiküszöbölésére késztetnek), természetem minden szélsőségtől és mindenfajta erőszaktól – minden erőszak nélkül – távol tartó hajlamát. Volt ehhez életemben egy nagy kiegyenlítő erőforrás is, a hozzám legközelebb álló: anyám. Aki – különös módon – külsejében mintha nem is nagyapám lánya, inkább apám édestestvére lett volna. Kívülálló ismerősök szerint is, fennmaradt fiatalkori képeik tanúsága nyomán is, rendkívüli módon hasonlítottak egymásra. Így lehetséges, hogy magam is mindkettőre szinte egyformán hasonlítok. Bennem összekeveredett anyámnak a szülői házból hozott otthonos, bár kisszerű jómódja apám otthontalan életének mindig mindenben szűkölködő, ám nagystílű zaklatottságával.

Felmenőim mindenesetre, minden valószínűség szerint mindkét ág egyik ágán (ha lehet így mondani) Spanyolországból menekült szefardin-marrannus zsidók leszármazottjai voltak; méghozzá két ellentétes úton érkeztek a Kárpát-medencébe, hogy e század elején két fiatal sarjuk találkozhasson: apám Dráva-túlparti, dél-magyarországi születése is erre mutat. Testvérei nevében különös – szinte valamilyen ismeretlen művelettel kiszámított módon – keveredik a magyar–délszláv–olasz környezet nyoma: zsidó családi szokásoktól eltérően a három fiúgyerek ősmagyar (csakis magyarul létező) nevet kapott: Zoltán, Árpád, Géza; a lányok egyikét a horvát (vagy szlovén?) Pikica, a másikat az olasz Aurélia néven jegyezték be. Anyai nagyanyám pedig hét olyan lánytestvér egyike volt, akik nyilvánvalóan spanyol eredetű nevet őriztek, ahogy egy őket idéző tréfás versemben hibátlan hexameterbe szedtem, nagymamán kezdve: Irma, Adéla, Bianka, Aranka, Szerén, Gizi, Terka.

Apám családja minden valószínűség szerint Dél-Európán keresztül érkezhetett valamikor az osztrák–magyar–olasz délvidékre; anyám anyai ága egy távoli rokonom gondos családfakutatása alapján meggyőzőnek tekinthető dokumentumok rajzolta útvonalon, Észak-Európán, Flandrián, Bajorországon, majd Bohémián lefelé fordulva ereszkedett alá a Balatonmellékre (a 18. század vége óta már kimutathatóan boglári illetőségűek voltak).

Boglárhoz kötődnek az én életem legfontosabb, első tíz évének külső és belső eseményei is. A legotthonosabb táj számomra máig is a két domb és a tó közé ékelődő, sokrétű, sokfelé nyitott, bensőséges, ám tágra nyíló település, amelynek karéjba hajló vízpartja Magyarország talán legszépségesebb, vulkáni mintázással komponált tájával néz ferdén szembe. Ott jártam (minden értelemben vett) első iskoláimat, ott írtam első versemet (anyám születésnapjára), amilyent sok érzékenyebb kis gyerek ír tízéves kora körül. S később ott kellett megtudnom, akkor már csak nyári szünidőmet töltve ott, egy aranylemezekkel kirakott nyári délutánon, a hőség elől a Temetődomb elhagyatott kápolnájának hűsébe menekülve (egy ideig féltett és terhes titkomként), hogy vagy költő lesz belőlem, vagy semmi sem.

Aztán lettem, ami lettem. A nemzedékem által megismert konstellációk, konfliktusok és konkordanciák hol húsbavágó, hol lazuló eresztékeiben vergődve. Amiről szólni már nem az én dolgom, hanem másoké. Vagy senkié.

Vettettem verembe, mint a fiatal József, és kihúztak a veremből, mint Józsefet. Vagy mint Piero della Francesca freskóján azt a bizonyos „kútból kihúzott Júdás zsidót”; még ha nem is a hajamnál fogva, mint őt. Bizonyára azért, mert én is birtokában voltam valami szent titoknak, mint ő.

Voltam üldözött és bujdosó és voltam felszabadított.

Voltam világtalan és láttam világot.

Voltam magányos, és háromszor végigéltem a nem a mennyekben köttetett házasságot.

Az elsőből született Bálint fiamnak már kisgyermekként meg kellett küzdenie az apai-nagyapai hagyaték csábításával és taszításával. Hogy elkerülje a harmadik-nemzedéki folytatást ugyanabban az örökölt „átkos” mesterségben, kisgimnazista kora óta biológusnak készült. A tudásszomj ugyanolyan átérzett érzéketlenségével boncolta már elemista korában a szemétből kiemelt csirkefejet, ahogy a virágait ápolta. El is végezte jelesen a TTK egyszakos kutató-biológiai fakultását ugyanúgy, ahogy hirtelen elhatározással egyidejűleg summa cum laude doktorált az ELTE esztétika szakán. Azóta egyfolytában egyetemi oktató, előbb az ELTE, majd a Janus Pannonius egyetem esztétikai szakán, ahol ez évben docensként tanszékvezető tanárnak nevezték ki. Az ő fiáról, vagyis Tomi unokámról nem kívánok nyilatkozni. Tudva tudván, hogy minden nagyapa minden unokája a „legkedvesebb és legjelesebb” unoka.

A többi: munka. A munka öröme és gyötrelme. Belső siker és külső sikertelenség, külső elismerés és belső kudarc, mellőzés és elismerés váltólázai. Ezeknek kínos (és fölösleges, ám elkerülhetetlen) összevetése.

Első megjelent versem az Újság című napilap 1938. január 10-i, vasárnapi mellékletében jelent meg. A szedők jóvoltából a vastag, nagy betűkkel nyomott címet csúnya sajtóhiba éktelenítette. József Attila halálára íródott – de rejtve, apám éppen napra egy évvel azelőtti halálának (és a „költő halála” ősi témájának) egyaránt áldozott. A brutálisan korai (még gimnazista kori) jelentkezést alig néhány nap múlva brutális visszhang verte vissza. A Nemzet Szava alpári konjunktúra-bulvárlap súlyos ifjonti fájdalmam nehezen gördülő, mégis klasszikus mintázatú disztichonjait „a nemzet eresztékeibe maró méregként” minősítette. Bár legjobb tudásom szerint ez a vers egyetlen emberhalált sem vont maga után. A Nemzet Szava azonban közelesen félmillió halott autodaféjában fogható vallatásra. Kis híján a nemzetében is. A vers egy év múltán A kor ellen című első kis kötetemben mégis újra megjelent. S azóta is mindegyik „válogatott” verseskönyvem első oldalára került.

Az írói pálya óhatatlan kísérői nemcsak az elvetések, hanem az elismerések is. Négy József Attila-díj után megtiszteltek a Déry-jutalommal, a Soros Alapítvány Kassák-díjával, két ízben a Magyar Írók Szövetsége Forintos, valamint a Magyar PEN Club és a párizsi Société des Gens de Leares közös műfordítói díjával, valamint a Magyar PEN Club emlékérmével. A francia kormány 1984-ben az Ordre des Arts et des Lettres tiszti keresztjét, a Chilei Köztársaság a Gabriela Mistral Emlékérmet adományozta. Ez év májusában kitüntettek a Kossuth-díjjal.

1984 óta levelező tagja vagyok a francia Académie Mallarménak, 1992 óta rendes tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 1981-től Honorary Fellow in Writing az Iowai Egyetemen. 1977-es megalapítása óta levelező tagja a Michel Deguy főszerkesztése alatt megjelenő PO&SIE című francia folyóirat szerkesztőbizottságának. 1966 és 1986 között szerkesztésemben jelent meg az ARION című többnyelvű költészeti almanach 17 száma. Ennek hirtelen beszüntetését máig fájlalom. És talán fájlalja a magyar költészet is, amelynek mindig olyan szűkösen nyílt „kijárat” a világba.

Részt vettem számos nemzetközi író- és költőtalálkozón: Európa több országában, Távol-Keleten, Észak- és Dél-Amerikában, Budapesti Költői Napok néven magam is szervezője lehettem két ilyen költőtalálkozónak, 1966-ban és 1970-ben.

Kadencia az Önéletrajzaimból című cikkhez

Több mint tíz éve (s most már feltehetően véglegesen) a Lágymányoson lakom. Alig egy röpke fordulóra (mondjuk: egy szonettnyire) attól a Kruspér utcai háztól (5–7), ahol apám életének egyetlen főbérleti lakását birtokolta, utolsó tizenhét évében (első emeleti, gangra nyíló, kétszoba-konyha-fürdőszoba). Ezt is szakadatlanul a folyamatos lakbértartozás megtorlásának, a kilakoltatásnak rémével viaskodva (amiről igen hiányos hagyatékában maradt számos levél tanúskodik), s amelynek falán 1948 nyara óta bronzprofillal ellátott emléktáblája látható. „Igazság” – jobban mondva, a családi adottságok – szerint nekem is „ott kellett volna” születnem. Ha anyám, (nyilvánvalóan tudatos) választásából, nem az ő szüleinek falusi házába irányítja (nevezzük így) a sorsot.

Apámnak azonban egész hajléktalan életében ez az egyetlen hajlék jutott. A többi, ez előtti mind albérlet volt, vidéki kis hónaposszobák, dohos pesti udvari lakások, olykor még ágyrajárók szomszédságában is.

Talán ezért is ragaszkodtam én annyira nehezen szerzett lakásaimhoz – bár egyetlen, igazi otthonomnak mindig csak a korán elhagyott boglári szülőházat tudtam érezni. S éppígy, ezért is tudtam többször mindenestül és könnyelműen (majdnem felszabadultan – a lelkifurdalás sajátos formájától való megszabadulásként) lemondani róluk (mikor arra került a sor). Mindig apámra gondolva ilyenkor, s az ő siralmasságukban is bűvöletes szavait dúdolva:

Ezt a banális modern költő-sorsot nemcsak jóelőre makacs önrontással megjövendölte magának, hanem egész élete során magához szorította, mint valami szöges övet, mint az ének egyetlen zálogát. Mikor barátainak fiai (az én barátaim, a két Gabi, Karinthy és Devecseri) (irigységem tárgyai) szinte csodagyerek-költőként (tizennégy és tizenhat évesen), felkérték, hogy közös első kötetükhöz előszót írjon, kegyetlenül azt véste gyerekszívükbe, hogy ugyanezt a sorsot kell „vállalniuk”. Ideírom ennek a soha azóta újra nem közölt, nem gyerekeknek való útravalóul szánt írásnak egy mondatát, amely az ő életútjának nem kérdése, hanem megidézett imperatívusza volt: „A művész-élet könnyfacsaró szegénysége? csalódások és elárultatások kálváriája? a soha egy nyugodt perc sora?” Mert, írta, nem gyerekként, hanem „mint egyenrangú költőkkel, fogok veletek kezet”. (Devecseri Gábor és Karinthy Gábor Versei. Somlyó Zoltán előszavával. Budapest, 1932.)

Most itt lakom az ő emléktáblája közelében – holott sosem volt soha efféle szándékom. Ezzel a semmitmondó, de az emberi élet minden pillanatára vonatkoztatható szóval tehát: véletlenül. Vagy mégsem? Mikor valamiképpen magam is afféle (már csak idézőjelben mondhatóan) „hajléktalanná” váltam, néhány ugyancsak nem tudatosan választott lépcsőfokot megjárva szinte észrevétlenül, éppen ide kerültem. Nem is csak apám bronzportrés emléktáblájával megjelölt otthona közvetlen közelébe, hanem legközelebbi barátai (gyermekkorom bácsikái és héroszai) szomszédságába. Annak a képzeletbeli hiperbolának mintegy a fókuszába, amelynek görbéjét apám emléktáblája, a Karinthy Frigyes utca és a Kosztolányi Dezső tér hármas kiszögellési pontja határozza meg. Lehetne-e széles e világon még egy olyan hely, ahol inkább érezhetném azt, hogy: itthon vagyok?

(Lehetni persze, lehetett volna… Az élet minden egyes pillanata lazán alternatív. Mindaddig, amíg el nem múlt, vagyis véglegesen bele nem merevedett önmagába. Minden pillanat „lehetett volna” más is. És akkor a következő pillanatok… De a bekövetkezés és az elmúlás között nincs emberileg felfogható, még kevésbé „felhasználható” időtartam.)

Sokkal-sokkal később hosszan elmerengtem Paul Valéry monstruózus Füzetekének egy egészen korai bejegyzésén: „Time’s geometry.” Nemhiába nem „merte” anyanyelvén beírni. Csak angolul. Mert az időnek nincs geometriája.

De ha megpróbáljuk kiszabadítani magunkat az absztrakciónak ezek közül a sűrű indái közül, konkrétan és hétköznapian próbálunk gondolkodni, nyilvánvaló, hogy az életben vannak kivételes pillanatok is. Ilyen volt az, amikor az egy alkalommal már egy újabb évre meghosszabbított párizsi ösztöndíjam lejártával, Monsieur Ehrard (azt hiszem, így írta a nevét) magához hívatott, és kormánya nevében felajánlott egy határidő nélküli, az addiginál kedvezőbb ösztöndíjat, azzal a kecsegtető lábjegyzettel, hogy „hátha lehetne belőlem francia író”. (Akkor már több verses és prózai francia nyelvű közleményem jelent meg a kor két fontos irodalmi orgánumában, a Les Lettres Françaises című hetilapban és az Europe folyóiratban.) 1948 kritikus nyárutóját írtuk.

Két hét múlva – úgy, ahogy eleve el volt határozva –, egy rövid itáliai kitérő beiktatásával, hazaindultam. Úgy éreztem, ha másként döntök, talán sosem látom viszont anyámat, legalábbis hosszú nehéz időre magára hagyom. Legbelül tudtam, hogy, akármilyen csábító lehetőség (?) francia költőnek lennem – én már csak magyar költő vagyok. Tudni véltem (vagy inkább: akkor úgy tudtam), hogy, legalábbis innen, Párizsból nézve, otthon forog a történelem kereke. A pillanat alternativitása ekkor egy egész fiktív napra tágult ki. De mégiscsak egyetlen lehetőségre szűkült le.

Most, visszamenőleg, el kellett gondolkodnom rajta. De ha valamin, ezen nem lehet gondolkodni. Csak ábrándokat lődözni létem parabolájának a végtelenbe vetített pontjai felé. (Time’s geometry.) Azt, hogy mi és hol lennék, ha… még hozzávetőlegesen se lehet semmiféle görbével leírni. Nemcsak a metrikus geometriában, hanem a projektív geometria „leforgatott”, alakzatukból „kivetített” ábráival sem. (Amelyeket egy kétségbeesett, még előbbi pillanatomban – amikor érettségi után nem nyerhettem felvételt az olyannyira áhítozott magyar–francia–filozófiai szakra a pesti egyetemen – minden ahhoz való képesség és adottság nélkül, tehát minden siker nélkül, eszeveszetten kezdtem tanulmányozni, bekéredzkedve a zseniális Kerékjártó professzor kollégiumára. Akinek emlékét máig szívembe zártam, amiért nagylelkű autonómiájával lehetővé tette, hogy ha a törvény – ? – eltiltja, hogy azt tanuljam, amire születtem és képes vagyok, módom lehessen olyasmit tanulmányozni, amire nincs is érkezésem.

Önéletrajzaimból 2

**

Önéletrajzaimból 3

Diákkoromban ezt még a legalitterálisabb osztálytársaim is egyből ki tudták vágni. Olyan szép volt. Szép és egyszerű. Mi a ballada? Tragédia dalban elbeszélve. Így aztán semmit nem kellett tudni a balladáról. Ilyenek az irodalomtudomány legszerencsésebb és legzseniálisabb találatai.

Ha jól emlékszem (máris elszólta magát írásom néma nemtője, hiszen emlékezni fogok, ha nem is mindig jól), szóval, ha jól emlékszem, a „tétel” Beöthy Zsolttól származik. De az se volt rossz, hogy: Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ezt is egy csapásra meg lehetett tanulni és el se lehetett felejteni mindhalálig, még annak se, aki később megtudta, hogy ez nem Immanuel Kant találmánya, csak egy nagyon találékony fejé, aki a mester bonyolult levezető körmondatát ilyen merész, a szerzővel szemben kegyetlen, ám a nebulókhoz kegyes csonkolásnak vetette alá. Szóval, lehetett tudni, mi a ballada, és mi a szép. De azt (megint csak: ha jól emlékszem) sosem tudtuk meg, mi az önéletrajz. Például az ÉN Fellini, amit most olvasok. Vagy például ez az enyém, amit, jelen írásom címének ellenére, sosem fogok megírni.

Mi hát az önéletrajz? Próbáljuk meg. A la maniére de Beöthy Zsolt. Mondjuk: Életünk kacatjainak legsikeresebb árverése. Vagy: Az élet halál általi ellenjegyzése. Megíratlan szöveg korrektúrája. Kapkodó csomagolás utazás előtt. Szervátültetés magunkból önmagunkba. Stb. Stb. Stb. Mondjuk: Arc-Kendőzés, vagy Arc-Váltás, Arc-Torzulat – aminek Paul de Man minősíti egy tanulmánya címében (De-Facement). Lehet folytatni. A megítélése minden esetben paradox. Akkor is jó, ha rossz. Akkor is rossz, ha jó.

Fellinié, amelyet most olvasok, mindenesetre ilyen. Továbbá, még egy paradoxon terheli. Címét meghazudtolva – nem a szerzője írta. Egy második személy beszél első személyben; aki nem az ő személye. Illetve: azé, aki nem írta. Igaz, már ilyet is láttunk. ÉN Claudius. Írta: Robert Graves. De az nyilvánvalóan fikció. Az író elképzeli, hőse mit írt volna magáról. Itt viszont a narratíva hőse azt is elmondja, ki ír róla – úgy, mintha ő maga írná. Csak azt nem mondja el (a hős vagy az író?), milyen valóságos kapcsolatban áll (valóságosban – hiszen nem fikcióról, hanem éppenséggel dokumentumról van szó), a fiktív író és a tényleges író. Így aztán az olvasó hitelességhiányban olvassa azt, aminek elsősorban a hitelessége volna az igazi érde(me)(kessége). Ez rossz. (Vagyis – mint már megállapítottuk /ha szabad többes számot használnunk/: mint minden önéletrajz.) De ennek ellenére: jó is – mint minden önéletrajz… Sőt, mi több: sejtelmessé és rejtelmessé teszi az a laza fátyol, amely a két nem azonos első személyt azonosítja, de egyben el is választja egymástól. A Je-ben ott van az Autre – az Autre-ban a Je. Vagyis, sajátos módon szembesülhetünk a modern szemlélet immár halhatatlanná vált kettős Énjével. De ugyanakkor ennek tudhatjuk be a szöveg sokszor bántó egyenetlenségeit is. Ha szeretjük Fellinit, és szeretni akarjuk mint önéletrajz-írót is, nyugodtan a szövegíró rovására írhatjuk a számtalan sekélyes mondatot és számos ismétlést, ami a könyvben utunkat állja. És az önélerajz-nem-író javára az ugyancsak számos remek mondatot és helyenként nagyszerű önelemzéseket (még ha netán a „valóságban” éppen egy kívülálló elemzései is). Mindezt csak példaként a kettős olvasat játékos és tanulságos lehetőségeire nézve.

És mennyi csodálatos mondat van ebben a szövegben. Persze, hogy melyik mondat csodálatos, azt az olvasó dönti el. Méghozzá nem is csak „esztétikai” indításból. Minden önéletrajz kicsit mindenki életrajza is. Hogy ne legyünk túlságosan kategorikusak, tegyük hozzá megszorításul, hogy „valamiképpen”.

„Én, Somlyó” a 145. oldal alján botlottam saját magamba. Ahol „Én, Fellini” (vagy ki?) az apjáról ír, és azt mondja, a 8 és félben meg Az édes életben képzeletben beszélget vele. És így folytatja: „Alig ismertem. Arra emlékszem legjobban, hogy nem emlékszem rá.” Ezek azok a mondatok, amelyeknél az olvasó, az az olvasó, aki beleolvassa magát a könyvbe, egyszercsak kiolvassa magát belőle. Megáll, és hirtelen nem a könyvben olvas tovább, hanem, anélkül, hogy észrevenné (legalábbis egy ideig), önmagában kezd olvasni. Mint a villamos (vagy vonat), mikor a másik vágányra zökkenti a váltó. Kitér. Ezt az egész „Kitérő”-t (ahogy az alcím jelzi) ennek kell betudnom.

Enélkül nem tettem volna ilyen kerülőt. Én nem csak apám hiányára emlékszem. Bár élesen ki tudom vágni emlékezetemből a hiány fájdalmas ábráit – ahogy ő vágta ki nekem a karácsonyra nagy kartonpapírokra rajzolt és kifestett autókat. Már ez a legutóbbi hasonlatom is jelenlétének emlékére utal. De ekkor, ennek a mondatnak a váltója mentén kezdtek tolulni bennem az egyes, egymástól elválasztott emlékképek. Ezekkel a piros, kék autókkal, amelyek a húszas évek második s a harmincasok első feléből (és -ben) bukkantak elém, a maguk még nem áramvonalas, hanem geometrikusan szögletes formáikkal, a Neue Sachlichkeit stílusjegyében: nagy Chevrolet kabriolék, Minderwertigkeitsgefühl kompenzációjaként túlzottan luxus Austro-Daimlerek, villámgyors, bömbölő (– hallottam én hozzájuk) kis Bugattik, fölényes méltóságú emeletes Hispano-Suizák. És Gräfund stift-ek. Mert én „fordított” gyerek voltam. Akit karácsonyozni nem vidéki nagyszüleihez visznek, hanem a vidéki nagyszülőktől a pesti apjához. Apuka remekül rajzolt. Számomra egyenesen csodálatosan. Hogy másfelől is megpróbáljam érzékeltetni: autórajzait, később Molnár C. Pál természetesen nem áhítatos preraffaelita festményeihez, hanem ugyanezidőtájt a képeslapokban közzétett nagyvárosi mondén krokijaihoz véltem hasonlíthatni. Miért éppen autókat rajzolt nekem? És valóban mindig csak autókat? Én csak erre emlékszem. Lehet, hogy azért, mert akkor ez volt a modernség paradigmája? Vagy tudta, persze, hogy rajongok az autókért? Az ember csak arra emlékszik – amire emlékszik. Akkor még sosem ültem autóban (ha jól emlékszem – és nem csak a „hiányra”). És ha jól emlékszem, Bogláron senkinek nem is volt még autója. Kivéve a helyi vaskereskedő fiát, aki jómódjában fiatal éveit (valóságos éveket) azzal töltötte, hogy egy bádogból eszkábált műhelykében ugyancsak (majdnem) bádoglemezekből és bádog „alkatrészekből” egy biciklinagyságú „versenykocsit” (amolyan akkori „Forma 1”-est) fabrikált magának, amelynek a rácsos hűtőjén tekergő horganylemez szalagba belemaratta a vadonatúj „márkát” is csupa nagybetűből: SIMONOBIL (Simon Jenőnek hívták). Az „utolsó nap”, mondom, amikor is a futballpályán bemutatta a több évig készült egyéni és unikális járművet, a boglári fiatalság előtt, amelynek tagjai több éven át szurkoltak a mű sikeres elkészítéséért, kétszeresen is utolsó lett. A Simonobil karburátora rosszul volt rögzítve (mondták később), s egy kisebbfajta robbanás következtében álló helyzetében kimúlt. Továbbra sem mutatkozott semmiféle autó, Gaál Gaszton uraság is csak hintóban mutatkozott, mindig a Kastély és a Vasútállomás között, a Látrányi útról a Vasút utcára fordulva.

(A Látrányi utat csak úgy írtam ide, minden további nélkül, hogy ne mondjuk, minden esztétikai tendencia nélkül, ahogy jött. Aztán, gondoltam, kitörlöm, hisz nincs „semmi értelme”. Látrányt senki se ismeri. Aki meg ismeri, annak maga a semmitmondó banalitás. De mihelyt ezt meggondoltam, máris váltóra futott megint a gondolatom. Egyszerre úgy éreztem, ha sohase hallottam volna még Látrányról, s egy szövegben váratlanul elém bukkan, apró borzongást észlelnék magamban: ha Látrány neve szédít az Óceán robajával, mint Balbecé a kicsi Proustot, egy pici-icipicikével mégiscsak kitágul a világ. Aki pedig ismerné, miképpen én ismerem, annak éppen azzal simogatná meg a hátgerincét. Hogy visszavarázsolja a puszta név, ami őt hozzákapcsolja. Mint éppen most nekem. Mióta nem jutott eszembe az a tavaszi délután, amikor csézán poroszkáltunk nagyapával Látrány felé [mert rövid ideig az is volt nekünk], nagypapa ült a bakon, én mellette egy jó jószagú vastag pokrócon. És le nem vettem a szemem a ló rengeteg faráról, amelyben az izmok megszakíthatatlannak látszó egyetlen ismétlődő ritmusban mozogtak. Mint egy csodálatosan összeszokott táncospár. Azóta is a mozgásuk hatol belém legmélyebbre az állatokban. A macskámról nem is beszélve. Illetve, minden elfogultságtól mentesen, a minden macskáké. Ők a mozdulatművészet kiskirályai. Főként, amikor mozdulatlanok. Mikor szoborrá mozdítják önmagukat. Hogy aztán egyetlen mozdulattal egy másik szoborrá váljanak.)

Apám (hiszen őrá emlékezem, akkor is, mikor netán én is csak a „hiányára” emlékszem) nemcsak karácsonykor fogadott a Kruspér utcában, születésnapomon vagy még néhányszor évente lejött Boglárra is hozzám. Alig ment el, máris kezdtem várni a következő látogatását. De hogy mért kellett neki a Scherz panzióban megszállnia? Azt soha – vagy inkább csak sokáig nem értettem meg. Mikor, pláne nyáron, tele volt a ház rokon vendégekkel, Pestről is a „Lányok” (nagy-nagynénikéim), Pankotáról a Kató, Csurgóról a Hajdú-lányok, Gyuszi, Zoli Bükről… Persze, ezek mind nagypapa és nagymama családjaiból voltak valók. De éppen a születésnapom idején soha senki. Pedig akkor, november végén még ürességtől kongó különszoba is volt a házban. És, persze, anyukám. Erre nem gondoltam. Vagy éppen nagyon is erre gondoltam, annyira, hogy egyáltalán nem akartam erre gondolni. A Scherz panzió a Vasút utcában volt, az utca akkorában még egyetlen emeletes házában, az állomással éppen szemben lévő Vasúti Szállón kívül.

Már akkor is a hiányt éreztem, fizikailag, mint az éhséget, mikor valaki elkísért a Scherz panzióhoz (még véletlenül se anyám vagy nagypapa), valamilyen semleges személy, és „átadott” apukának. A hiányt, amely két nap múlva jelentkezik majd (bár már most is ott üregesedik a gyomrom táján, mint egy lyuk), mikor majd értem jön valaki és visszakísér. Apuka bizarr ajándékait dugdosva, példának okáért egy elegáns pesti úridivatüzlet dobozában rejtőző féltucat színes selyemzsebkendőt, ami, mikor nagypapa, meghökkenve és undorodva megszemléli, számomra egyszeriben hat varasbékává lényegül át a keze közt. Összeszedem, visszateszem szépen a szép dobozba, és soha többé nem veszem elő. Mit is tehettem volna velük? Még azt se tudtam, hova dugjam. Sehova nem illettek. Sem apuka szomorú sötét, gangranéző pesti lakásába, se nagypapa tisztes házába, ahová csak a szinte sose használt ebédlő falán ringatóztak a festett faágon csüggő tarka papagájok, egyedüli luxusként, se a mindenhol olcsó luxussal hivalkodó panzióban.

Sehol sem voltak otthon. Ahogy apuka sem. Főként önmaga önrontó életében nem. Ahol mintha csak mindig ez a verssor kongott volna: Nem! Nem az én életem ez… Ezt akkor én még nem hallottam. De egy szürke háborús papírra nyomtatott kis verseskötetében, amire az egyik kredencben turkálva titokban bukkantam rá, ezt olvastam, mintha orvul, bűnösen loptam volna valamit:

Arion

Arion elé

Lectori salutem. Minden író mindig az ismeretlent köszöntötte az olvasóban. Az ismeretlent, akiről semmit nem tudhatott, s akit mégis magához hasonlónak remélt. Különben hogy is tudta, hogy merte volna a maga szavaival megszólítani? A könyvek útja kiszámíthatatlan és nyomon követhetetlen, mint a hajók nyoma a tengeren.

Mi is az ismeretlen olvasót köszöntjük, az ismeretlent köszöntjük az olvasóban, aki mégis, tudjuk, valamiként hozzánk hasonló. Ha lehet, még ismeretlenebb olvasókat köszöntünk, mint a könyvek szerzői vagy összeállítói általában, hiszen a legtöbb könyv egy nyelv házában lakókhoz kopogtat bebocsátásért, ez a könyv viszont egyszerre az olvasók soknyelvű családjához fordul.

Mégis azt reméljük, nyitott ajtókra talál. Mert a sok nyelven belül azokhoz szól, akik egy rejtelmes, közös nyelven, a költészet nyelvén értenek. A költészet mind egységesebb világtengerének egy kicsiny, félreeső öbléből indítjuk útjára ezt a kis hajót, úgy érezzük, hasznos teherrel s önmagán túlmutató utak lehetőségével rakottan. Orrára minden költők egyik legrégibbjének, a méthümniabéli legendás görög dalnoknak a nevét írtuk fel.

A második világháborút megelőző korszakot a világ költészetének nagy részében a kétségbeesés jellemezte – elsősorban önnön sorsát és lehetőségeit illetően. A költészet és maguk a költők úgy érezték, a modern világban alig van mit keresniük többé, hatástalannak, fölöslegesnek, mi több, tarthatatlannak érezték létüket a megváltozott világ keretei között. A líra fő témája egyre inkább önnön halála lett. A háború óta eltelt idő mintha a költők ősi fontosságának tudatát visszahelyezné jogaiba – a költők, sőt a többi ember előtt is. S ami sok ezer éves történetünkben új vonás: egyéni, sőt nemzeti magányosságukból egyre többször s egyre eredményesebben keresik az egymás felé sugárzó utakat. Ráébredtek, hogy mesterségüknek, e látszólag legmagányosabb emberi foglalatosságnak is van lehetősége gondjait megosztani és eredményeit megtetézni egymással. Sokasodnak a költők közös megnyilvánulásai – a kollektív kiadványoktól a személyes találkozókig –, s e megnyilvánulások legsajátabb, új vonása a nemzetköziség. S kiváltképp, mióta az emberiség megmaradásának sorskérdésévé vált, hogy a nemzetek és fajok minél több területen értsenek szót egymással, kiderül, hogy az emberiségnek nincs közösebb nyelve a költészeténél.

Ez az Almanach s amit beköszönteni hivatott, az 1966 októberében megrendezésre kerülő budapesti költői napok, a világ költőinek szaporodó együttes erőfeszítéseihez szeretnének szerényen hozzájárulni. A magyar költők összefogásaként Európa és a világ azon költőivel, akikkel már a barátság fűzi össze őket. S újabb barátok felé nyújtva kezüket.

Az Arión névre nem azért esett választásunk, mintha abban az ábrándban tetszelegnénk magunknak, hogy a költőket a világban valami isteni csoda védi a kalózok dühétől. Ellenkezőleg, a XX. század mindennél alkalmasabb az ilyen ábrándokat, ha voltak, eloszlatni. A mi korunk költészetének jelképei, fájdalom, nem a csoda árán megmenekedettek, hanem az embertelenség különféle erőinek áldozatul esettek sora. A García Lorcák és Miguel Hernándezek, a Cesare Pavesék és Dylan Thomasok, a Majakovszkijok és Mandelstamok, az Ivan Goran Kovacsicsok és Nikolaj Vapcárovok, a József Attilák és Radnóti Miklósok.

Nem is azért választottuk ezt a jelképet, mintha a másik illúzió ejtene meg, amely Arión^* történetében kimondatlanul ugyancsak ott kísért, hogy a költészet kívül tudja magát helyezni a valóság kegyetlen törvényein. Azért választottuk, mert emberibbé teheti a valóság törvényeit.

Azért választottuk, mert Arión hitt az ének erejében. Amikor a kalózok előtt a hajó orrán, miként Hérodotosz írja, „teljes díszbe öltözködött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig teljes díszöltözetében bevetette magát a tengerbe”, akkor mindmáig szólóan hitet tett a költészet értelme és ereje mellett, mindhalálig – s akár a halálon túl is. Nem azért énekelt, hogy a delfinek előjöjjenek érte a mélyből, és a hátukra emeljék. Hanem azért, mert élt benne a hit, hogy az énekkel – az emberi szóval – talán még a kalózokat is meg lehet indítani, s ha megindítani nem, meg lehet legalább szégyeníteni őket. S mert nem lehetett mást tennie, mint hogy énekeljen.

Hiszünk a költészet erejében. Nem egyedülvaló és mitikus hatalmában, csak emberi erejében, de amelyről azt hisszük, az ember legjobb és legnagyobb erői közül való. Hiszünk abban, hogy a költészet nem végezte még el történelmi küldetését. Talán csak most kezdi igazán. Hiszünk abban, hogy a költészet még kimeríthetetlen rejtett tartalékokkal rendelkezik, amelyeket sem a költők, sem a világ nem aknázott ki eléggé „közös dolgai”-nak jobb intézésére. Hiszünk abban, hogy a költészetnek még eddig fel sem fedezett s főként meg nem valósított lehetőségei állnak az emberiség rendelkezésére, az atom, az űrrakéta és a számítógépek korának soha nem látott feladatait megoldani.

Költők találkozása

Miért ne képzelnők el – hiszen, ha tekintetbe vesszük is idő és tér fizikai relativitását, a történelmi idő jogot ad arra, hogy elképzeljük –, Shakespeare, Góngora és d’Aubigné ugyanabban a pillanatban egyazon szakmai és szellemi gond igézetében hajolnak asztaluk fölé, hogy közös ősük (vagy inkább: őseik) remek kis találmányának, a szonettnek leleményes továbbfejlesztésén munkálkodjanak. Valójában azonban hírét sem hallották egymásnak; soha a legcsekélyebb módjuk sem volt e közös gondokat és leleményeket valamiképp kicserélni egymás közt; biztatást vagy ösztönzést nyerni egymás hasonló törekvéseiből. Nem is említve már ama negyedik kortársukat – aki ugyanekkor, talán éppen ugyanazokban a pillanatokban is, itt, a magyar végeken először szólaltatta meg egy önvédelmi harcával elfoglalt kis nemzet nyelvén csaknem ugyanazokat a modern vágyakat és borzongásokat –, Balassi Bálintot.

S tovább játszva, de közben meg is fordítva e játékot, most képzeljük el azt, amire már semmi sem jogosít fel bennünket: azt az asztalt, amely körül a múlt század derekán, mondjuk, épp ma száz esztendeje, együtt ült Victor Hugo, Robert Browning, Nyekraszov, Manzoni és Arany János. Mindegyik alkotóereje teljében volt ekkor, s már a vasútvonalak csatlakozó verssorai is kezdtek egymásra rímelni végig Európán. Ők azonban mégsem találkoztak egymással, ha nem csalódom, egyikük se, egyetlen alkalommal sem, egymás hírét is csak elvétve ha hallották.

Márpedig az a valóságos asztal, amely körül itt teljes testi valóságban s oly magától értetődően együtt ül, csak találomra válogatva a gazdag lehetőségek közül, André Frénaud, Leonyid Martinov, Guillevic, Artur Lundkvist, Stephan Hermlin és Illyés Gyula, egy eljövendő század képzeletében nem kevésbé tűnhetik majd legendásnak, mint számunkra e fent rajzolt képzeletbeli.

Ez a találkozó tehát, amelyre itt összegyűltünk, s mindazok, amelyeknek egyre szaporodó sorába tartozik az utolsó évtizedekben, kétségkívül valami újat, sosem ismertet jeleznek az európai irodalmak történetében. Ennyit bizonnyal meg lehet állapítani, anélkül hogy a mindenben újat gyanítás nevetségességét kockáztatnók; s annyit is, hogy a világ költőinek egyre gyakoribb közös fórumai elidegeníthetetlenek lesznek már attól, ami majd a második világháborút követő évtizedek történeteként fog kialakulni.

Ám az, hogy valami új és sose látott, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyben értékes és kívánatos is. Még csak azt sem, hogy szükségszerű. Attól, hogy valami újat cselekszünk, cselekedhetünk valami szükségtelent és fölöslegeset is. E találkozókkal kapcsolatban is bízvást fölmerülhetnek – tudjuk, sokakban és sokszor föl is merülnek – szkeptikus vagy akár szarkasztikus kérdések is. No és, ha létrejöttek volna azok a fentebb említett, fiktív találkozások? Mi történt volna? Vajon jobbak lettek volna tőlük Shakespeare, Góngora és d’Aubigné szonettjei? Vagy a számunkra oly fontos-szép Balassi-strófák?

Az ily módon feltett kérdések szkepszisének vagy szarkazmusának valóban nehéz is lenne ellentmondani. Nem, minden valószínűség szerint nem lettek volna jobbak. Hiszen el sem tudjuk képzelni, hogy jobbak is lehetnének, mint amilyenek. Nyert volna-e e találkozók által a költészet? Nem, valószínűleg nem nyert volna. Legalábbis akkor nem. De a kérdés maga is tarthatatlanul történelmietlen. A kérdés csak megfordítva érintkezhet a valósággal: nyerhet-e általuk valamit a költészet ma? Ez a mai költészet, amelyben oly izgatottan kutatjuk, hogy mi a valóban mai s az a holnapi, amelyet egyáltalán nem ismerünk. És még inkább: a világ, amelynek a költészet része csupán. Ez a mai világ, amelynek mindennél nagyobb szüksége látszik lenni – nem a költészet „vigaszára”, hanem a költészet tevékeny erejére.

De ezt a kérdést is csak feltenni akartam, semmiképpen sem felelni rá. A felelet mindnyájunk tiszte, akik itt együtt vagyunk. Vagy még inkább: ittlétünk is csak kérdést tesz fel az utánunk jövőknek. A feleletet már rájuk kell bíznunk. „Fújjatok a parázsra holnapiak Ti mondjátok el mit látok én.” Aragon Epilógusának ez az utolsó sora minden dolgainkra vonatkozik.

Ha különböző nemzethez tartozó matematikusok vannak együtt, anélkül hogy mindennapos emberi kifejezőeszközük, a különböző anyanyelvek korlátaiba a legcsekélyebb mértékben is beleütköznének, simán találkoznak egymással közös és sajátos jelrendszerük hídján. De ez alatt a híd alatt örvény tátong. Erre a hídra, amely őket összeköti egymással, a többi ember egyáltalán nem tud fölkapaszkodni. S ők maguk sem. Csupán szellemi produkcióik. Felfedezéseiket és levezetéseiket, a legbonyodalmasabbakat is, könnyűszerrel közlik egymással – de ezzel még emberi mivoltuk rejtve marad egymás előtt.

A költőknél fordított a helyzet. Legnehezebben éppen produkcióikat közlik egymással; vagyis azt, ami bennük látszólag éppen a közös: költői mivoltukat. Azt az egyszeri összecsengést, amelybe esetleg legfőbb felfedezésüket zárták, azt a szintaktikai fordulatot, amelynek talán soha más nyelven nem lesz értelme és megfelelője. Valamiképpen azonban, csodálatos módon, mégis mintha első szóra értenék egymást, a szöveg mögött és a szövegen túl valami, ami, úgy látszik, még bensőbb lényegük, könnyűszerrel találkozik. Gyakran megesik, hogy két költő, akik egymásnak egyetlen versét sem ismerhetik a maga igazi valójában, úgy, ahogy megszületett, olyan benső közösséget érez egymás között, amelyre bízvást rá lehetne építeni az egész emberiség rég áhított testvériségét.

Különös dolog: a költők lehetnek a legélesebb egyet nem értésben a világ legkülönbözőbb dolgai felől, a költészet művelésének módozatai és feltételei felől, sőt, főként éppen ezek felől, mégis megegyeznek valahol, valami, úgy látszik, ezeknél is mélyebben fekvő rétegükben, amit hirtelenében nemigen tudok másnak nevezni, mint a költői létezés sajátos természetének, a költő e világban kialakult, sajátos helyének. S e természetben éppen ezért valamiképpen olyasvalamit kell sejtenünk, amit az emberi nem legkisebb közös nevezőjének lehet tartanunk, az emberi egyetértés lehetséges zálogának.

Csak egy példát. Van-e olyan költő a világban, bármilyen esztétikát valljon is, sőt bármilyen elfogadható politikai nézetet tudjon magáénak, aki nem ismerne legbensőbb magára József Attilának a költészet egyetemes szükségességéről adott meghatározásában: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem, és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

Mindez annál is különösebb s annál fontosabb is, nem a költészet, hanem a világ, e mai, mindennél bonyolultabb, szétágazóbb és veszélyesebb emberi feladatokkal telített világ számára, hogy a költők, az itt jelen levők is, azon túl, hogy a költészetet képviselik, képviselik egyben saját egyéni, éppen e költői természet értelmében végsőkig egyénített alkatukat, valamint ezen túl nemzetük, osztályuk, sőt ezen belül még sajátos regionális viszonyaik jellegzetességeit is, az anyagi és szellemi javak mai elosztottságának azon a végtelenül széles skáláján, amely az iparilag gigantikusan fejlett országoktól a barbárságból éppen csak kilépő nemzetiségekig terjed, az egyre differenciáltabb politikai formációk szinte számon tarthatatlan árnyalataiban.

Vagyis ne féljünk a szótól: óhatatlanul olyan tendenciákat és szituációkat is képviselnek, amelyek, őrajtuk kívül, a mai történelmi pillanatban összeegyeztethetetlenül, sőt olykor ellenségesen, egyes esetekben a nyílt erőszak formájában állnak egymással szemben.

De ne riadjunk vissza egy még kényesebb, ám annál inkább lényegre mutató ellentéttől sem. Nemzetközi síkon sokszor olyan költők is képesek a termékeny eszmecsere, sőt a baráti ösztönzés formáira, akik – egy nemzethez s annak meghatározott irodalmi és nem irodalmi közéletéhez tartozván – erre semmiképp sem tudnák elszánni magukat. Engedjék el nekem a példákat. Feltételezem, hogy mindenki megtalálja őket saját tapasztalataiban is. Ez a tény valami olyasfajta, tán merész sejtésre indíthat, mintha a költészet valójában nemzetközi, vagy mondjuk pontosabban, a legszélesebben emberi síkon válhatna teljesen önmagává, legbenső lényegévé. S paradox módon éppen éltető és tápláló közegéből, az anyanyelvből kilépve testesíthetné meg azt, amire létrejött. Mintha a nyelv igazában csak az a placenta volna, amelyet minden élőlénynek le kell vetnie magáról ahhoz, hogy önálló létre szülessen; bár enélkül önálló léte sohasem születhetett volna meg.

Mindebből az a sejtelmünk támadhat, hogy a költészet talán éppen a mi korunkban, e korban, amelyben oly sokszor vitatták el tőle még létezése jogosultságát is, nagyobb szerepet játszhat, mint ennek előtte. Más szerepet is. Hogy történelmi küldetése tán éppen most jut el sorsdöntő pontjára. Nem lehet elsiklanunk a fölött a tény fölött, hogy míg az eddig ismert esztétikák mindig azt kérdezték egy művel szemben, hogy szép-e, a modern költészet kezdettől fogva azt kérdezi önmagától és alkotásaitól: mire való? Hogy Rimbaud óta nemigen érezzük művészetnek azt, amelyik nem teszi kérdésessé önmagát. S Majakovszkij is azt tartja az író „tevékenysége lényegének”, hogy „helyes irányban vágjunk neki magának a termelési folyamat tanulmányozásának”. Ha a költészetnek, Hölderlin szavaival, mindig is fő törekvése volt „megnevezni a föld virágait”, sosem fordított még ekkora erőfeszítést arra, hogy önnönmagának nevet adjon, hogy önmaga megváltozott, s talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, kitágult lehetőségeit megnevezze.

Sosem foglalkoztatta ily mértékben a költészet egészét s külön-külön minden költőt, hogy az a letagadhatatlan, enyhe különállás, mely minden eddigi kornak a költőről alkotott képében kifejezésre jutott, a költő emberi vagy éppen embertelen voltában keresendő-e; más szóval, hogy úgy képzeljük-e el a költőt, mint megtestesítőjét az emberi princípiumnak vagy úgy, mint elhanyagolható különösséget. Az az áldott vagy átkozott, kiválasztott vagy kitaszított állapot (a mindig változó, végletes értelmezések szerint), amely a költőt jellemzi, olyasvalami-e, ami közelíti, vagy olyan, ami távolítja a többi embertől. S a költészet maga olyasvalami-e, ami nagy üggyel-bajjal és változó sikerrel rákényszeríti magát a társadalomra (de akkor miért?), vagy épp ellenkezőleg: olyan szükséges az ember számára, mint a só és a szó, tehát teste és szelleme legelemibb tápláléka. Nervalnak van-e igaza, aki szerint „egy költő élete – mindenki élete”, vagy Valérynek, aki a költőt a legfontosabb alkalmakkor mint embertelent vagy legalábbis emberen kívülit (inhumain) határozza meg.

A költő a történelem általunk ismert metamorfózisaiban volt már minden, főpap és csavargó egyaránt, kétségbeesetten kereste a maga helyét a társadalomban, s a társadalom gyanakvón keresett számára helyet. Most megint helyet van keresőben, s azt a helyet látszik megtalálni, amely a legegyszerűbb és egyben a legegyetemesebb. Épp ezért úgy érzem, hogy az egytől egyig részlegességet és megszorítást tartalmazó, régi megtestesülései helyett, a költő-mint-dalnok, a költő-mint-vátesz, a költő-mint-szépségtermelő, a költő-mint-zsonglőr, a költő-mint-gondolatébresztő, a költő-mint-politikus, a költő-mint-bohém, a költő-mint-szent helyett a mi korunk a költő-mint-ember legbanálisabb, de talán legteljesebb fogalmával ajándékozza meg a jövőt.

Ahogy a költészet a költemény-mint-dal, a költemény-mint-óda, a költemény-mint-elégia stb. formái helyett egyre inkább a költemény-mint-költemény végső formája felé törekszik, úgy törekszik a költő is az ember teljességével való azonosulásra. Innen van korunk költészetének az a rendkívüli sokfélesége, amely talán legfőbb jellemzője. S ezért jutnak korunk kifejezésének csúcsára azok, akik egymagukban is átélik ezt a sokféleséget, a teljesség megközelítésének ezt a szinte önmagunkból kivetkeztető módját, amely Picasso festészetét vagy a költészetben egy kevésbé ismert, nagy példát említve, a portugál Fernando Pessoa négyes inkarnációjú költészetét hozza létre. Így alkothat József Attilában széttéphetetlen egységet a sámánság és a népdal, a szürrealista struktúrájú, szabad asszociáció és a marxista terminológia kontrasztjától feszülő, klasszikus strófaszerkezet.

De azt se felejtsük el, hogy a legkülönfélébb törekvéseknek ez az egymásba folyó együttélése az irodalomtörténetben ismert legmerevebb, legdogmatikusabb költői iskolák leküzdése révén alakult ki.

Korunk irodalma is, mint egésze, a fanatikus elzárkózások szinte atavisztikus feltámadását élte meg – de ugyanakkor ezek sorozatos letűnését is. Ha azt nézzük, egy fél század alatt hány egymással gyökeresen szemben álló, sőt egymás kizárására épülő költői irány, stílus és módszer követelte magának a modernség kizárólagos jogát – keserűen nevetnünk kell. De ha azt nézzük, hogy mindegyik hozott valami olyat, ami a kialakuló szintézist gazdagabbá teszi, meg kell állapítanunk, hogy a maguknak követelt kizárólagosságon kívül mindegyiket megilleti az, amit követelt magának: a modernség joga. Vigasztaló tudnunk, hogy mindegyikben csak egyetlen dolog bizonyult óhatatlanul elavultnak, nem modernnek: s ez éppen a kizárólagosságra való törekvés.

Engedjék meg, hogy személyes kádenciával fejezzem be. Rendhagyó módon, költő fiaként lettem költővé. Talán ezért is vagyok a szokottnál is érzékenyebb arra, amit a költők testvériségének érzek. Kamaszkoromtól kezdve önkéntelenül kicsit vér szerinti apámnak, később testvéremnek éreztem minden költőt. De még ma, óvatosabb, felnőtt megfontolások után is azt hiszem, hogy ha a vér szerinti talán igen, legalább a tejtestvériség nem vitatható el a költőktől, bárhol éljenek is. Ha édesanyánk, a nyelv nem is közös, a dajkánk, úgy látszik, egy és ugyanaz. A dajkánk, akit sokáig ihletnek neveztünk, s akinek ma már s ma még talán nem ismerjük a nevét.

Költők testvérisége

Ritszosz költeménye után tulajdonképpen nincs is mit mondani arról, amiről tisztem szerint itt talán szólnom kellene: mostani találkozásunk okáról, céljáról és tartalmáról. Hiszen elmondja erről a legfontosabbat s éppen a legelmondhatatlanabbat – ami többnyire mindig a legfontosabb.

Arról a felismerésről beszél, amely – úgy, ahogy ő mondja, s azután, hogy ő már elmondta – olyan magától értetődőnek tetszik, mintha kezdettől fogva mindenki tudta volna. Mint valami matematikai evidencia. Csakhogy egyszer az evidenciákat is ki kellett valakinek mondania.

S talán érdemes itt felfigyelni arra, hogy ezt a költői „tételt” – ha szabad így mondanom –, bár bizonyára régtől, nagyon régtől fogva igaz, valószínűleg a mi korunkban mondták ki először. Igen, azt is fel kellett egyszer ismerni, hogy a költők oly könnyen felismerik egymást. S ezt az új felismerést mondják ki a maguk módján a költőknek azok az új és újfajta találkozói, amelyek egyre sűrűsödnek világszerte, s amelyeknek sorába tartozik ez a mienk is.

De hát vajon mi is az az egészen közönséges, mégis titkos értelmű dolog, amiről a költők oly könnyen felismerik egymást? Hiszen ők maguk oly különbözők. És egész életükben szinte mást se tesznek, mint hogy ezt a különbözőségeket minél teljesebben és minél végletesebben megvalósítják. Ez mesterségük. Ez az a gond, amely sosem hagyja őket nyugodni. Lehet, hogy éppen ezáltal valósítják meg azt a valamit, ami közös mindnyájukban, sőt mibennünk mindnyájunkban is?

S lehet, hogy új meg új egymásra ismerésükből olyan különös igaztevő erő fakad, mint a két mitikus testvér találkozásából?

Úgy látszik, a mi korunkban nemcsak költőknek van küldetésük – nekik mindig is volt –, hanem a költők találkozásának is.

S lehet, hogy felismertük, hogy az ő egymást felismerésükben valami olyan erő rejlik, amelyre mindnyájunknak s a mindnyájunkból kinövő jövőnek feltétlenül szüksége van?

Most, amikor az egyre egységesebbé váló földgolyót az atavisztikus idegenségek és vadonatúj idegenedések egy-egy helyen is olykor a kontinenseknél jobban darabokra szaggatják?

Az emberek és a népek régen egymásról is alig tudtak: alig ismerték egymást. Ma az ismeretek roppant tömegét szerezzük egymásról nap mint nap – s talán az eddiginél is kevésbé ismerünk egymásra.

Igaz, semmilyen emberi tevékenység nem megismerhetetlenebb a nyelvekkel egymástól elválasztó nemzetek számára, mint éppen a költőké. Mégis, íme, legkönnyebben ők értik meg egymást. A költészet, bár mélyen az egyes nyelvekben gyökerezik, még mélyebben valahol, úgy látszik, valami elveszített, Bábel előtti közös nyelvet őriz, hasznosan éltet tovább. Igaznak kell éreznünk, amit az utolsó percben közbejött okok miatt tőlünk ma távol maradni kényszerült Robert Sabatier ír egy helyen, s ami szerint „idegen költészet nem is létezik”. A költészet talán az, aminek benső természete éppen az, hogy sohasem lehet idegen. Hogy újra meg újra harcba száll a dolgok idegenségével.

Egyedül a költészet képes minden tevékenységünket a maguk lényegéhez, emberi természetükhöz visszavezetni, amitől oly sokszor, egyre többször eltávolodnak.

Ebben áll, ha jól értjük, a líra szent agressziója, amelyről Voznyeszenszkij egyik legutóbbi lírai hitvallása szól, s amely világnyi megtorlást ígér.

A világnak szüksége van erre a szent agresszióra s erre a szelíd megtorlásra – ma inkább, mint bármikor.

Nem tudom, mennyire fedeztük fel egyik legtöbbet idézett modern magyar versünk, József Attila Ars poeticája igazi mondanivalóját. Azt, hogy híres utolsó szakaszában a „nagy” szó voltaképpen „felnőtt”-et jelent: (vö: „Két szülője”)

Félelmes elgondolni, mi vár az emberre, ha máris, idő előtt kikerül a szellem és a szerelem, vagyis a költészet éber és állandó szülői figyelme alól, újonnan teremtett óriási és szörnyűmód veszélyes játékszerei között.

Mert sokat és sokfélét kell megtanulnunk ahhoz, hogy az élet rövid és a történelem hosszú feladatait megoldjuk; de mindenekelőtt mindig magunkról kell tudnunk, hogy kik vagyunk.

S lehet, hogy századok annyi bűvös legendája és tudós vizsgálódása után sem tudjuk még ma sem megmondani a költészetről, hogy micsoda. De sok minden arra enged következtetni, hogy talán éppen az a dolog, ami rólunk meg tudja mondani, hogy kik vagyunk.

Robert Graves-díj

1970-ben adták ki először, most adjuk ki huszonötödik alkalommal a magyar költészet Robert Graves-díját. E félig-meddig ünnepi alkalommal első gondolatunk a különös alapítóé legyen, aki e különös alapítványt tette volt: első, s mindmáig egyetlen eset, hogy egy világhírű külföldi író magyar költői díjat alapít. Feltehetően – s amennyire tudom – ritka eset más irodalmakban is.

Másodszor mondjunk köszönetet Csepei Tibornak, lelkes szponzorunknak, aki immár a harmadik évben menti meg díjunkat a megszüntetéstől, miután Robert Gravesnek az alapítvány céljára elkülönített járandóságai kimerültek, s a család a megváltozott körülmények között nem látja fontosságát a díj további fenntartásának. Tisztelet tehát és köszönet a művészetpártolónak, Robert Graves nevében is.

Tóth Judit, akinek kuratóriumunk (Lakatos István, Lator László, Vajda Miklós és jómagam, szimbolikusan az első kuratóriumot alkotó feledhetetlen barátaink, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor nevében is) az ez évi, mintegy jubileumi díjat egyhangúan megszavazta, nem a felfedezendő költők sorába tartozik. Annál inkább az újrafelfedezendők közé.

Ha irodalmi díjaknak van, lehet valami szerepük, feladatuk, netán olykor-olykor „küldetésük” egy irodalmi életben, az bizonyára az a figyelem, amellyel rátapintanak a méltánytalanságokra, s amennyire ez lehetséges, igyekeznek ezeket korrigálni. A Graves-díjat odaítélő bizottság kezdettől fogva – és bizottságai folyamatosan – ezt igyekeztek szem előtt tartani. Még akkor is, ha ezzel némiképp meg kellett sérteniük az alapító különleges, szép, ám betarthatatlan klauzuláját. Ki tudja kiválasztani egy év „legszebb” versét? Annyit mégis megtartottunk a betarthatatlanból, hogy szem előtt tartva e különleges követelményt, nem egy sikeres költői indulásra, nem is egy betetőzött életműre, hanem egy-egy kiválasztott versre irányzott fénysugárral igyekeztünk kiemelni és fémjelezni szerzője költészetének karakterét.

Ezúttal is ehhez tartottuk magunkat; de, úgy érzem, meg kell említenünk, hogy ez az egy vers, az Orpheus című folyóirat 1993/1. számában megjelent Nisi dominus, nem egészen magában álló. Ha olvasatunk nem téves, elmondhatjuk, hogy ez a költemény egy virtuális ciklus egyik darabja, amely a Kortárs különböző, 1993-as számaiban közölt további öt vershez csatlakozik. Elöljáróban ezeknek is legalább a címét felsorolnám: Isten fiai; Kyrie; Isten némasága; Gloria és Sanctus. Egy egész ökumenikus Mise vagy Rekviem áll előttünk. Nagyszabású zenei szerkezetben.

Csak mellesleg: Tóth Judit évtizedek óta Párizs mellett él és dolgozik. Jól ismerjük a „vidéken” élő magyar (és nem is csak magyar) írók periféria-közérzetét. Többé vagy kevésbé megalapozott kirekesztettség-érzésüket.

Nos, Párizs (London vagy New York, netán Kolozsvár) nem éppen periféria. Ám az otthon függvényében, a magyar irodalom kontextusában lehetséges perifériaként élni meg ezeket is. Kivált azoknak, akik hosszú ideig politikai-adminisztratív diszkriminációt is szenvedtek.

Az ilyen szerény, ám tiszteletreméltó „kis” díjaknak, mint ez a miénk, talán még érzékenyebbnek kell lenniük a közérzet iránt. Így került bele díjazottjaink, méltán mondhatni, méltó névsorába, mihelyt lehetett, már 1986-tól kezdve, a romániai Szőcs Géza és Lászlóffy Aladár, majd az amerikai Horváth Elemér. Mint most Tóth Judit.

E sérült légkör – olvassuk e különös szintagmát a Nisi dominusban. Nem, ez nem arra a „légkörre” és nem arra a „sérülésre” utal, amelyről szóltam. Ebben a költeményben egész századunk perzselő légköre kísért és gyógyíthatatlan sérülése tátong. És egyben Tóth Judit egész költészetének izzó magmája tör fel, hogy mindjárt a vulkanikus kitörések döbbenetbe dermedt, hideg formáiban meredjen fölénk. A kor egyik alapvető érzületének, a pusztulást követő túlélésnek szinte érinthetetlen, izzó és jeges felületeivel. Ez a kötészet valóban az „önkívületig” kitart „obszcén jelenlétének szégyene”, mindnyájunk jelenlétének szégyene mellett. „Szemléletében izzó töredékek.” Pattintott kőhöz hasonlóan éles és kemény szavak. Szorosan egymásba épülve. Úgy, hogy még a „légkör” sem fér el közéjük. Itt is, a versben, mint a vers színhelyén, a „semmi lakhelyén”, „minden tárgy fénnyé fagyott”.

„Az útvesztve hullámzó világban” (ezt is a versből kölcsönzöm) ezt a fényt köszönjük Tóth Juditnak. A költőtől nem is lehet várni többet. Igaz, kevesebbet sem.

S most, mindnyájunk nevében átadom a díjat, Tóth Judit Nisi dominus című verséért, amely, társaival együtt, nemcsak egy díj, hanem egész irodalmunk figyelmét is megérdemli.

Arionra emlékezve

Ha hinni lehet a görög mitológia korunkbeli nagy kutatóinak, úgymint Kerényi, Graves, Grimal stb., akkor olyan nagytekintélyű források, mint Hérodotosz, Servius, Vergilius, Ovidius, Hügéniosz és mások egyöntetűen azt terjesztik, hogy a méthümniabéli Arion az akkori lantosok közül senki mögött nem maradt el, s tudomásuk szerint először szerzett dithüramboszt, amelynek nevet is ő adott. Valamint azt is, hogy mikor a tengeri kalózok durván megfosztották a szicíliai dalversenyen nyert első díjként szerzett aranyaitól, készen arra, hogy a habokba fojtsák, miután a hajó orrára lépve elénekelte Nomosz Orthioszát és azzal belevetette magát a tengerbe, egy delfin vette hátára és épségben kitette Tainaron fokánál. Sőt, minderről maga is nyilvánosan számot adott a neve alatt fennmaradt egyetlen költeményében, hálaadó Poszeidón-himnuszában. (Amelynek szerzősége, természetesen, megkérdőjelezhető.)

*

Ami nem kérdőjelezhető meg, az az, hogy a görög mitológia számtalan szálú végtelen és felfejthetetlen szövedékében és szövevényében az emberi társadalom mindenfajta szereplői között jelentőségéhez méltón megjelenik a költő prozopopeiája is, méghozzá ennek a mitológiának egész poliszémikus jelentésterében, és magának ennek a szerepnek éppoly poliszémikus alakjaiban, azok egyszerre (vagy váltakozóan) marginális és középponti, átkozott és áldott, kiválasztott és kiközösített szituációiban. Az istenek, héroszok és emberek között folytonos kapcsolatokban jelenik meg ez a sok évszázaddal később genus irritabile-nek magasztalt és lesajnált, legkisebbszámú, még a királyoknál és fejedelmeknél is ritkább maroknyi csoportja. Azzal együtt, amit képvisel, ami „mesterségének címere”, és méginkább létezésének egyetlen értelme, az emberi életet minden más mesterségnél és hivatásnál teljesebben betöltő tartalom és levethetetlen álruha: a költészet (vagy még általánosabban: a művészet). Mindegyikük – más és más módon – az istenektől kapja lantját, és végletesen emberi sors várja: a kivédhetetlenül tragikus. Olykor egyenesen állati mértékben brutális. Marszüasz, a kétágú fuvola feltalálója végzetes konfliktusba kerül Apollónnal, aki egy fenyőfához kötözve elevenen megnyúzza. Amphión lantja hangzásának varázsával építi fel Thébai falait, aminek következtében ugyancsak Apollón végzett vele és Niobétól szült tizennégy gyermekével. Orpheuszt, a varázsló lantverőt hiábavaló alvilágjárásra késztetik isteneik, hogy végülis a haláltól megcsalt halhatatlan szeretőt az őrjöngő dionüszoszi nők tépjék darabokra. Egyedül csak Arion „ússza meg” (szárazon, bár éppen a hullámokban), csak az ő történetében nem találunk egyetlen apró utalást se halálára, csakis a halál elől való csodálatos megmenekülésére, a delphoi-i Apollón csodás állatának, a delfinnek segítségével. (Amelyről, eszerint, már akkor tudták, amit az egész további történelem folyamán csak a mi századunk közepén kezdtek felfedezni: a nyelv szerint is kimutatható titokzatos affinitását az emberek és istenek iránt.) Arion az egyetlen társai közt, akinek a lant nem szerencsétlenséget, hanem szerencsét hoz, nem ilyen vagy olyan drámai pusztulást, hanem életet, dicsőséget és gazdagságot. Legalábbis minden ránk maradt narratíva és utalás szerint. Egyikük még azt is tudni véli, hogy a megmentő delfin maga a delfinné inkarnált Apollón volt.

*

Arion neve és története a lehető legalkalmasabb pillanatban érkezett hozzám. A legelső európai történetíró jóvoltából. S még inkább a barát jóvoltából, aki a világháború kataklizmái közepette nagyreményű ifjú íródeákként máris nagy tudással és a régesrégi szöveget közelből követő, mintegy ismeretlenül új elbeszélőstílussal lefordította. Az ember tudásában láthatatlanul is nagy része van a barátságnak, ha nem Devecseri Gábor, gyerekkoromtól fogva barátom fordította volna Hérodotosz hatalmas művének 6–131. fejezetét, és adta volna ki (mestere és mesterünk, Kerényi professzor tanítványaként), bizonyosan nem kerül a kezembe ez a kis könyv, Kyros és Kroisos története, amelybe bele van szőve Arion legrészletesebb ránkmaradt története is. És mikor? A kötet impresszuma szerint 1943 végén (!), vagyis alig néhány hónappal azelőtt, hogy (szerénytelenül fogalmazva) magam is halálra szánva kerültem újdonúj kalózok kezére. Mielőtt, 1944 április elején be kellett vonulnom – nem a hadseregbe, hanem immár a német megszállás alatt rabszolgai frontszolgálatra, az utolsó napokban megírtam a magam „Nomosz Orthiosz”-át, a kalózoktól való menekülésre szánt himnuszomat, Arion címmel. (Számomra, máig tartósan is abban a hiedelemben, hogy megmenekülésem záloga volt. Ha nem is mitikus, legalábbis metaforikus értelemben.)

*

Végül is megmenekített a delfin (és Arion kezembe álmodott lantja) – igaz, kellett hozzá még egynéhány kisebb-nagyobb „csoda” is. De most már végképp nem rólam van szó, hanem arról, amiről szó van. Arion „feltámadása” Magyarországon. Itt nem kell ecsetelni az előbbiek után Magyarországon eltelt évtizedet, a felszabadulás röpke kis ideig valóságos felszabadulásnak érezhetett idő után az egyre mélységesebb csalódást – annál inkább az évtized vége felé itt, és környékünkön mind egyedül csak itt újból a szabadság reményét. Az anyagi (gazdasági) és közvetlen politikai szellőjárást nem mellőzve, csak nem tárgyalva (annak nem itt van a helye), csak az irodalomra térjünk. Hiszen arról van szó. És éppen ez az első szó: hogy végre az irodalomban az irodalomról is lehetett szó. Nevezetesen például arról a méltatlan elszigeteltségről, ami eddig a magyar irodalmat szinte kizárta az európai irodalmak közös erőteréből. 1848–49 diadalmasan elbukott forradalmát is követte valamicske európai érdeklődés és figyelem. De ez is hamarosan lecsengett. És legföljebb csak Petőfi csillagát csillogtatta meg – annak is inkább csak titokzatos, viharos aláhullását. Aztán: Európa csendes, újra csendes – lett –, Elzúgtak forradalmai. És csend maradt a magyar irodalom körül is – annál inkább, mert az a kevés figyelem, ami egy kurta történelmi percre körülvette, főként német, francia, angol nyelvterületeken, kevés – ragyogó – kivétellel (Heine, Ibsen, Swinburne stb.) nem az éppen heves harcok közepette megindult új, „modern” költői közegben zajlott le, inkább a lassan ugyancsak elzúgó romantika utóvédharcainak sáncai között.

Most, ti. e század ötvenes éveinek közepe táján, azonban ennél sokkal időszerűbb kortárs európai irodalmak kezdtek lépésről lépésre, egyre-másra látványos ugrásokra vetemedve is, a magyar költészet felfedezői, propagátorai, fordítói, hirdetői lenni. Nyilván az értelmiségi lelkiismeret szavára pattanva is fel, látva, hogy a hidegháború sajátos keretei között a politika és a társadalom nem volt, talán nem is lehetett felkészülve az 56-os magyar forradalom hirtelen előszelének (majd később, Illyés elhíresedett sorával, jobb híján, „szélárnyéknak”) megdöbbentő új európai klímájára. Az 56 előtti évek magyarországi „enyhülésének” és ugyanakkor egyre érezhetőbb felforrósodásának váltóárama átcikázott a nagy és kisebb európai országokon, legalábbis azok intellektuális világán. Ott is elkezdték „társadalmasítani” a többnyire önmagukba záruló költészet mintegy „rövidre zárt” létezésmódját. Megindultak, és hamar megsűrűsödtek a költők nemzetközi összejövetelei, szerencsés vagy kevésbé szerencsés kísérleteket tettek a majdnem lehetetlennek minősülő – általuk eddig minősített – fordításokra a kelet-európai „kis” nyelvekből, mindinkább a magyarból. Mindennek fejtegetésére – közte arra is, hogy e mozgások nemcsak az érintett (eddig számukra érintetlen) költészeteket ajándékozták meg, annyira, amennyire, egy újabb dimenzióval, nagyobb lélegzetvétel lehetőségével (ahogy tetszik), hanem a maguk számára is ismeretlen dimenziókat teremtettek –, mégegyszer mindennek fejtegetésére itt nincs hely és nincs is több indok.

Csak annyi konkrétumot még, hogy ennek a mozgalomnak vannak, kellettek lenni nagy névtelen prófétái és kétkezi munkásai, mindenekelőtt éppen a megszólaltatandó idegen költészetek anyanyelvi ismerői, mint ahogy kellett lenniük nagynevű és nagytekintélyű támogatóinak és munkatársainak is. Az első kategóriában nem lehet nem említeni – kivált a magyar költészetet illetően – Gara Lászlót, aki a szó szoros értelmében életét adta a magyar költészet francia megismertetéséért, a másodikban olyan nagy neveket, mint az ugyancsak francia áldozatos költő-kiadó, Pierre Seghers, a francia ellenállás volt nagy katolikus költője, Pierre Emmanuel, vagy az akkor még a francia kommunista párt tagjaként is minden körben elismert Guillevic. Később, Angliában a Pilinszkyt fordító Ted Hughes, és sokan mások.

*

A francia irodalom körében e század elejétől kezdve elterjedt – téves – nézet következtében megkérdőjelezték a költészet fordíthatóságát. Ez azt a sajnálatos helyzetet eredményezte, hogy az ilyen fordítást nagyobbrészt átengedték a jobb vagy kevésbé jó mesterembereknek, akik többnyire meg se kísérelték a költői fordítást, megelégedtek a lehető leghívebb tartalmi megfeleléssel, vagyis a költészetből értelemszerűen többé-kevésbé kihagyták a – költészetet. A jelentősebb költők ebbe belenyugodva, vagy inkább – törődve, még jobban elidegenedtek a költői fordítástól. A fentebb már említett Párizsban élő Gara László hitette el újra az ötvenes-hatvanas években az akkori legjobb, minden hitvalláshoz és stílusváltáshoz tartozó francia költőkkel, hogy lehet a verset versként is fordítani – és főként a magyar költészetet nem is lehet másként.

Mindezt szinte mindenkit lefegyverző, tűzzel-vassal, egy megszállott labdarúgó- vagy úszóedző gátlástalan drilljével, de egyben a maga prófétai hevének varázslatával együtt. Már készült az egész magyar költészetet újmódin bemutató „nagy” francia nyelvű antológiára. Amely azonban csak 1963-ra jelenhetett meg a Seuil kiadónál, páratlan sikert érve el az akkori francia könyvpiacon. A kezdet azonban 1955-re tehető: A Seghers kiadónál, Hommage à Attila József par les poètes français címen megjelent kisterjedelmű, de annál nagyobb hatású kiadvánnyal, amely már a címmel is elárulta sajátos, a francia könyvkiadásban akkor szinte ismeretlen voltát. A fordítók névsora szinte az egész akkori francia költészetet felöleli, Paul Eluard-tól, Jean Cocteau-tól, Tristan Tzaráig (aki a kötetke előszavát is jegyezte) és Vercors-ig, akik mellé Pierre Emmanuel, Alain Bosquet, André Frénaud és mások, köztük maga Seghers is felsorakozott. Mintha nem is egy magyar költő bemutatása volna, hanem a kortárs francia költészet egyik lehetséges legjobb antológiája. Ezt a könyvet egy évvel később, ugyancsak a Seghers kiadó emblémájával, illetve A világ körül elnevezésű sorozatában Illyés Gyula kötete követte, teljességében a Gara László–Pierre Seghers team fordításában. Ez a kis kötet tartalmazza egyúttal azt az elismerést is, amely azóta közhellyé vált az európai–amerikai (mai kifejezéssel talán atlanti) költészet „jobb” köreiben. Seghers ezzel fejezi be a könyvhöz írt Bevezetőjét:

„Illyés csodálatos fordító. Magyarra fordította Maurice Scève, Ronsard, Molière, Racine, Rimbaud, Péguy, Apollinaire, Eluard, Aragon, Tzara és mások számos művét. Őt fordítani, hogy a francia olvasóközönséget egy nagy költővel megismertessük, nem több mint egyszerű elégtétel, ami őt megilleti”. Bízvást mondható, hogy ez az elégtétel magának a magyar költészetnek és versfordításnak is szólt.

*

Nem történelmet írok. Csak egy kis irodalmi történet (nem is irodalomtörténet) kis töredékének történetét. Ideje végre, ennyi előzmény után (amely az előzményeknek is csupán jelentéktelen töredéke) a tárgyra térni. 1964 őszén jött a levél Bruxelles városából, hogy a Knokke-le-Zoute-i költői Biennálé Nemzetközi Nagydíját az évben Illyés Gyulának ítélték. (Nem is mellesleg szólván, ez sem történhetett volna meg a Seghers-féle már említett Illyés-kötet, valamint az ugyancsak Gara kifogyhatatlan igyekezetének köszönhető újabb Illyés- és Kassák-válogatás megjelenése nélkül /mindkettő a Biennáléhoz közelálló Bruxelles-i Maison de la Poésie gondozásában – 1963/, valamint, és mindenek előtt a már említett nagy magyar antológia ugyancsak 1963-as nagy sikere nélkül). Az esemény jelentőségét jelzi, hogy a Biennáléra (amelyen már eddig is többször volt egy-egy magyar meghívott) ezúttal egész kis küldöttséget hívtak meg. Illyésen kívül ott volt Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, valamint e sorok írója és Garai Gábor, a Magyar Írószövetség akkori főtitkára. A valóban nagysikerű találkozó záróbankettjének végén, a már oszladozó közönség utóvédjeiként Pierre Emmanuel, a Biennálé rendezőbizottságának ún. „szürke eminenciása”, sok szempontból leginkább meghatározó személyisége még egy pohárra meghívta a magyarokat, néhány francia költő társaságában. Itt vetődött föl először egy az ittenihez hasonló nagyméretű budapesti, a két év múltán megrendezésre is került A Költészet Napjai Budapesten elnevezésű költőtalálkozó gondolata; Pierre Emmanuel vetette fel a (nyilván nem abban a pillanatban felmerült) ötletet, a külföldi jelenlevők egyöntetű helyeslése mellett. A magyarok próbáltak szabadkozni, politikai okokra, pénzhiányra, mindenféle, úgymond, az ő számukra „fel sem fogható” itthoni nehézségekre hivatkozva. Pierre Emmanuel azonban fölényesen félretolta ezeket az érveket, említette Illyés díját (a díj valóban akkor a legtekintélyesebb nemzetközi költői díjnak számított, nem létezett még sem az oklahomai egyetem nagydíja, sem a spanyol Cervantes-díj), és homályosan valamiféle „diplomáciai” előzményeket sejtetve arra kért mindnyájunkat, fontoljuk meg jól, és nyújtsuk be egy ilyen ötlet tervét a magyar művelődési minisztériumhoz. Itt mozdult meg először az Arion bölcsője. Ha nem is esett róla egyetlen szó sem.

*

Mintha ez is előre elhatározódott volna, egyszercsak ott találtam magam a készülődés közepén. Már intézkednem kellett. Törhettem a fejem. Rámhárult a feladat. Hogyan? Nem is igen értettem. Alig néhány évvel azelőtt még az Írószövetség tagja sem lehettem, irodalmi folyóiratokban sem közöltek. Igaz, nemrégiben a költői szakosztály titkárává választottak. Közrejátszhatott ebben is Pierre Emmanuel (érezhetően ő volt egyik külföldi mozgatója ennek a meglepő, megvalósíthatatlannak látszó, de máris a megvalósulás útját járó ötletnek), akivel kevéssel a felszabadulás után Budapesten találkoztam először, 1947-ben, éppen mikor Párizsban töltött ösztöndíjas évemet megszakítva két hétre hazalátogattam. Talán emlékezett arra, hogy a könyvébe, amelyet akkor nekem ajándékozott (Poésie raison ardente) ezt írta be: „Párizs és Budapest az a két város Európában, ahol a boldogság értelme nem puszta szó”. – A könyv címéből és a könyvbe írt dedikációból egyaránt érezhető, milyen fellélegzés volt ez a nemsokára „puszta szónak” érezhetett történelmi pillanat. Pierre azért, 1971-ben újból Budapesten járva, mikor elétettem ezt a könyvet (valószínűleg keserűen irónikus nosztalgiával – ilyen is létezik!) újra elővette tollát és beleírta a két dátumot: „1971–1947.” Közrejátszhatott az éppen abban az évben ugyancsak a Seghers-kiadónál nekem is megjelent első francia nyelvű kötetem, a Contrefables. Az is, hogy négy félévet a Sorbonne-ra jártam. Számos francia íróbarátom abból az időből… Qui lo sa?

A találkozó szervezési munkálataihoz két kitűnő segítséget kaptam, két egészen fiatal, annál tehetségesebb, több nyelvet beszélő, művelt és kedves fiatal író személyében. Ha akkor netalán elmulasztottam, hadd köszönjem meg nekik most szíves támogatásukat. Fogarassy Miklósnak és Lengyel Péternek. Az Arion első számának szerkesztési munkájában is.

*

Mert az első magvas gondolatom az egész ügyben egy a találkozót beköszöntő „almanach” kiadása volt. És annak csak és kizárólag Arion lehetett a címe. Első – még szám nélküli – száma már érkezésük pillanatában ott volt a találkozó minden egyes résztvevőjének – tizennégy európai országból hatvannyolc költő – kezében. Ez az első és akkor még egyedülinek tervezett „almanach” mintegy summája volt föntebb vázlatosan részletezett előzményeinek, vagy inkább: folytatása. Egyrészt a névadó Arion jegyében – a szerkesztő Lectori salutemének talán túlzottan is optimista értelmezése szerint, tudniillik a költészet fontosságát vagy éppen jelen- és jövőbeli „üdvtörténetét” illetően –, másrészt és ezzel összhangban, a költői fordítás elvi és gyakorlati, szakmai kérdései körül. A beköszöntőt Illyés Vége felé a kétségbeesésnek című – ugyancsak a költészet kivirágzása iránti optimizmust sugalló tanulmánya követte, ezt pedig egy körkérdés a versfordításról, amelyben a találkozóra érkezettek egy része mellett olyan meghívottak is részt vettek, akik valamilyen okból nem tudtak személyesen jelen lenni, név szerint és mindösszesen a következők: Roger Caillois, Leonyid Martinov, Kálnoky László, Guillevic, Salvatore Quasimodo, José Luis Cano, Hans Magnus Enzensberger, Devecseri Gábor, Ján Smrek, Veronica Porumbacu, Robert Gorrin, Artur Miedzyrzedzky, Gianni Toti, Jean Rousselot, Rab Zsuzsa, Charles Dobzynski, Kardos László, Alain Bosquet, Yannis Ritszosz és Keith Botsford. Ezt követően Gara László mutatta be Ady Párisban járt az őszének az ő közreműködésével készült 11 francia fordítását. A 254 nagy oldalas kötet további részében egy kettős, mintegy szárnyastükör-antológia formájában, egyik oldalon 23 magyar költő (köztük Füst, Kassák, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, Illyés, Weöres, Nemes Nagy, Vas, Juhász, Csoóri és mások) különböző nyelvekre fordított verseit, a mások Quasimodo, Voznyeszenszkij, Enzensberger, Ján Kostra, Levitanszkij, Vasko Popa és Guillevic magyar költőtársaik által átültetett verseit tartalmazta. Se módom, se időm, se kedvem az 1966 és 1988 között megjelent 16 kötet teljes vagy akár részleges tartalomjegyzékét idesorolni, de az első, emblematikus kezdetet be kellett mutatnom, hogy az egész vállalkozásról valamilyen fogalmat alkothassanak azok, akiket érdekel, s akik talán soha egyetlen számot sem vehettek a kezükbe. S hogy megértsék azt a visszhangot, amivel a legtekintélyesebb európai irodalmi és nem irodalmi sajtó őszinte meglepetéssel felfigyelt az Arion első jelentkezésére. Mivel a hazai sajtóban talán (bizonyosan nem mondhatom) ez a visszhang sem annakidején sem azóta nem keltett viszont-visszhangot, nem állhatom meg, hogy ne idézzék belőle néhány – klasszikus – „hangzatkát” (Virág Benedek így nevezte el a 18. század végén az első magyar szonetteket):

*

La Nouvelle Revue Française /Párizs/: „Az Almanach, amit kezünkben tartunk, és tartalmának meglepően magas színvonala azt sugallja, hogy ezek a Napok nem mindennapi pillanatokat jelenthettek… Velünk együtt kérjük meg a Corvina Kiadót, hogy bámulatos teljesítményük termékét minél szélesebb körben terjesszék: elképzelhető-e, hogy Európa válasz nélkül hagyja azoknak a megszólalását, akik ekkora szenvedéllyel vallják magukat az ő gyermekeinek?”

Neue Züricher Zeitung: „Nemcsak az Almanach összeállítása, a gonddal megtervezett és felépített struktúra, hanem magasszínvonalú kivitelezése is művészi érzékről tanúskodik… Az Almanach egésze – amely nemzetközi szinten is figyelmet érdemel – egy kis európai nemzet nagy akarásáról tanúskodik…”

La Estafeta Literaria /Madrid/: „…(az Almanach) jelentősége nemcsak a benne szereplő költők magas színvonalának köszönhető, hanem annak az egyesítő erőnek, amely a népeket kiragadja magányosságukból…”

Books Abroad /USA/: „Ez az antológia, talán kissé eltúlzott többnyelvűsége ellenére is jelentős lépésnek tekinthető a különféle nyelvű, kultúrájú és társadalmú berendezkedésben élő költők gyümölcsöző együttműködésének útján.” (1970)

Combat /Párizs – Alain Bosquet/: „…ARION, ez az irodalmi folyóirat, amely a maga nemében a legkülönösebb és leghasznosabb egész Európában…” (1972)

Babel /Frankfurt am Main/: „Változatosságával, magas színvonalával, következetes szerkesztői elveivel és megragadó külsejével kivívta az egész világ elismerését.” (1976)

*

Az Arion valóban különös és meglepő jelenség volt, ahogy a fent idézett (és számos nem idézett) külföldi visszhangból egyértelműen kitetszik: nemcsak a magyar, hanem a külföldi folyóiratirodalomban is. Különös és meglepő már kiállításánál fogva is, nagy négyzetes alakjával, kéthasábos lapjaival, szokatlan nagyságával, az akkorában legjobb korszakában lévő Szász Endre Arion alakját és a delfinnel való csodás kalandját kissé talán a kelleténél nagyobb pátosszal, de igézően megidéző grafikájával a címlapon (amelyet a Corvina Kiadó műszaki szerkesztőségének segítségével alakítottunk ki), „kissé eltúlzott többnyelvűségével” (volt, hogy egy számban tíznél több idegen nyelv is szerepelt), ami sokak számára talán igen vonzó lehetett, de még többekre nyilván egyenesen elriasztóan hathatott, és mindenképpen megnehezítette terjesztését itthon éppúgy, mint máshol (igaz, a terjesztése, aminek „minél szélesebb körűvé” tételére buzdított az NRF recenzora, így is, úgy is igencsak akadozott); a külföldön szinte teljesen ismeretlen magyar költészet mai (akkori) és klasszikus gazdaságának egyszerre sok nyelven és tömény sűrűségben megszólaló regisztereivel – mindez együtt meglepetésként kellett hogy hasson, itthon és bárhol a nagyvilágban, legalábbis az irodalom belsőbb köreihez közelállók kisded csoportjai között.

Végül annál az unikális ténynél fogva is, hogy a közép-kelet-európai „szocialista” államokban létezhet olyan – állami kiadó gondozta – irodalmi (vagy bármilyen) orgánum, amely egyetlen magányos szerkesztő kompetenciájára bízatott. Természetesen, bizonyos keretek között. De úgy, hogy e kereteket állandóan a kritikus határig feszegetve, olykor a legszélsőbb határokig, még olykorabban e legszélsőbbeket is megsértve. Egyben folytonosan vigyázva a látványos gátszakítás elkerülésére is. Ez nyilvánvalóan csak annak volt, csak annak lehetett köszönhető, hogy a budapesti nemzetközi költőtalálkozó nemcsak az irodalmi körökben, hanem a legnagyobb nyugati nyilvánosság előtt is komoly nemzetközi visszhangot és elismerést váltott ki (úgy is, mint az első ilyen tünemény a szocialista országok történetében).

Mint ahogy, egészen közvetlenül és látványosan ennek a nemzetközi visszhangnak, mi több, a diplomatikus formákat is áthágó spontaneitással a találkozó külföldi résztvevői nyíltan kijelentett, szinte már követelőző „igénybejelentéseinek” (Németh László kedvenc kifejezése) volt köszönhető, hogy az árva-magányosnak indult Arion végül húsz éven át folytatódó gazdag sorozattá vált, és hogy 1970-ben megismétlődhetett a budapesti költői napok is, az elsőhöz hasonló sikerrel. Mindezzel pedig a magyar nyilvánosság is hamarosan megismerkedhetett. Abban az ugyancsak vaskos, szépkiállítású, címlapján Ferenczy Noémi remekmívű Múzsa-goblenjének akvarell-tervét viselő kiadványban, amely magyarul, a magyar olvasóközönség számára foglalja össze A Költészet Napjai Budapesten találkozó eseményeit, az elhangzott felszólalásokkal, a résztvevő magyar és külföldi költők verseit tartalmazó antológiával, és számos más ezekre vonatkozó tudnivalóval együtt.

Ennek a, József Attilára utaló Gyémánttengely című kiadványnak (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967) bevezetőjében (7–8. o.) olvashatók a következők:

„A találkozó a rendezők és résztvevők egybehangzó ítéletével zárult: a folytatás nem maradhat el. De éppily egybehangzó volt a jelenlévők kívánsága arra nézve is, hogy a találkozó ne csak folytatás nélkül ne maradjon, ne maradjon írásos nyom nélkül sem. Ennek megfelelően, a rendező bizottság egyik titkára zárszavában kilátásba helyezte mind a találkozó megismétlését, mind a tanácskozások anyagának hozzáférhetővé tételét a hazai és külföldi olvasóközönség számára.

Az ígéret egyik része jelen kötetünkben nyer megvalósítást, második részét több nyelvű almanachunk, az ARION előkészületben álló második számával fogjuk beváltani”.

Amiből aztán végül 16 vaskos kötet született.

A Parnasszus szerkesztőjével először azt terveztük, hogy valamiképpen ennek a 16 kötetnek vázlatos summázatát igyekszünk itt megkísérelni. Paradox kifejezésem azonban éppen ennek a lehetetlenségére utal. Amire hamarosan rá is kellett jönnünk. Nem volt más választásunk, mint a számok egyikének ugyancsak vázlatos bemutatása. Így döntöttünk a 12. kötetnél, amely nem a sorozat egyik fő vonalát, nevezetesen a magyar költészet soknyelvű megismertetését képviseli, hanem az ezzel szoros párhuzamban futó másik vonulatát: a kortárs világköltészetnek a magyar költészethez való elszakíthatatlan kapcsolódásáét. Ez a szám (1980) teljes egészében egy költői antológia, az adott pillanat 48 külföldi költője (abc sorrendben Gennadij Ajgitól Kenneth White-ig) és 11 magyar (Csoóritól Weöresig) részvételével. Mindegyikük egy-egy versével (a külföldiek magyar nyelven is, a magyarok valamelyik elterjedtebb idegen nyelven) képviselete, önéletrajzi és/vagy ars poétikai jegyzet kíséretében. Ennek a kis kresztomátiának több mint a felét nyújtjuk át a mai olvasónak: a 70-es évek európai költészetének ezt az „Arioni” keresztmetszetét.

*

Néhány nyitott (vagy zárt) kérdés

Mire tanít a költő? – és hogyan tanítják?

A nem-tudás tudósa

Az érzékenyebb olvasó nem csupán olvasmányt olvas, hanem könyvet is; s ebben a kettős minőségében a szellem anyagi foglalata maga is szellemi táplálékká változik. Különösen így van ezzel a legérzékenyebb, vagyis a fiatal olvasó, akinek számára első olvasmányai között minden egyes könyv külön élménnyé válik – akárcsak az első szerelmek. Amelyek nemcsak a szeretett lényt őrzik meg az emlékezetben, hanem a vele való együttlét minden külső mozzanatát, a tópartot, ahol sétáltak, az első találka talán csak egyetlenegyszer látott színhelyét.

Aranyt máig csak Ráth Mór-féle 12 kötetes kiadásban szeretem igazán olvasni, máig csak azzal a papírral, azokkal a betűformákkal összeforrva igazán „autentikus” számomra, bár a filológia azóta többszörösen meghaladta ezt a kiadást.

Mikor ebbe a Montaigne-be bepillantottam ugyanazt a visszatalálást éreztem húszéveskori Montaigne-élményemhez, méghozzá kettősen is. Az eredetileg az Officina Kiadó „csillagos” kiskönyvtárában megjelent válogatás (melynek a mostani változatlan újrakiadása) mindjárt magához rántotta azt a francia szöveget is, amely akkor – a véletlen jóvoltából – hozzákapcsolódott.

Alig szereztem meg a kis Officina-kötetet, a Váci utcai Lauffer könyvesbolt kirakatában megpillantottam azt a francia kötetet, amelynek alapján készült: a párizsi Corréa Kiadónál megjelent André Gide-féle válogatást, a válogató bevezető tanulmányával. Montaigne szövege azóta ezzel a két kis könyvvel azonossá vált számomra, az akkor „modernnek” számító kettős fényképpel együtt, amely, mint az eredeti „frontispiece”-e (címlapelőzéke) egymásra, pontosabban egymásba kopírozva mutatta a két kopasz koponyát: a spanyol fodros körgallérból kiemelkedő XVI. századi, szikáran elkeskenyedő, szakállas arcot szemből nézve és a XX. századi kerekded, sima, állával a kezébe simuló profilt.

*

Montaigne nemcsak az európai művelődés egy meghatározó könyvének, hanem egy éppolyan meghatározó műfajának megteremtője is. Ritka író, aki műfajt teremthet. Ki teremtette a lírát? Még a líra egy külön válfajának, a szonettnek első használóját sem tudjuk megnevezni. Ki írta az első regényt? …De az első esszét biztos tudomásunk szerint Montaigne írta, hiszen e szó (eredetiben: essai) addig csak, „próbálkozást”, „kísérletet” jelentett; azóta majd minden európai nyelven az irodalom egyik fontos, a mi századunkban még előkelőbb helyet kivívott műfaját is jelenti. Amelynek nem csak megteremtője és névadója, máig felülmúlhatatlan művelője is ez a reneszánsz nemesúr, polgármesterfi és maga is polgármester az akkori Franciaország legfontosabb kikötővárosában.

Működése a XVI. század második felére esik. A reneszánsz embere tehát, reneszánsz ember; de nem a vállalkozó, a kalandor alakjában, hanem – kora elnevezésének eredeti értelmében – mint régi világok felfedezője és megújítója, elfeledett, hosszan lappangó kultúrák újjászülője s ezáltal egy új kultúra egyik első nagyvonalú palléra.

Nem gátlástalan önmegvalósító, hanem éppoly gátlástalan önmegismerő. Nem kinyilatkoztató, hanem kérdező. Legfőképpen azt akarja megismerni, amit és akit legkevésbé ismerünk: önmagát. És leginkább arra akar rákérdezni, amiről a legbiztosabban tudja, hogy nem tud rá feleletet adni.

Esszéinek – amely voltaképpen egyetlen véget nem érő kísérlet arra, amiről tudja, úgysem képes megvalósítani – a görög antikvitás talán legjellegzetesebb központi emblémája a vezérelve: a delphoi jósda tanácsa: gnóthi szeautón – ismerd meg tenmagad; önmagunk megismerése – mint a világ egész megismerésének számunkra adott feltétele.

Önmagának feltett híres, szállóigévé lett kérdése pedig, a Que sais-je? – „mit tudok én?”, vagy kissé vulgárisra fordítva: „tudom is én?” – ugyancsak a görögség egyik legfontosabb magatartásformáját ismétli meg: a szókratészi tudást: hogy tudniillik, csak azt tudhatjuk, hogy semmit sem tudunk. De a semmit nem tudásnak ez a felismerése Szókrátésznál is, Montaigne-nél is, máig az egyik legtermékenyebb, és ha szabad így mondani, legbékésebb tudásunk marad.

Montaigne egész életén keresztül írt, előbb két kötetben, majd e két kötet átdolgozásához egy harmadikat fűzve s befejezhetetlen lévén így is befejezetlenül kiadott írástömege a „kételkedés” nagy monumentuma. Ahogy a róla szóló kései monográfiában kortársunk, Horkheimer nevezi, „a szkepszis funkcióját” vezette be gondolkodásunkba; ami egyben a tolerancia bevezetése is a megdönthetetlen fundamentumokba vetett fanatikus és gyilkos hitek és eszmék szaggatta európai szellem történetében. Nemhiába mindig újra aktuálissá válik, mikor ezek a hitek és eszmék válnak világi uralkodóinkká.

De nem még aktuálisabb-e akkor, mikor ezek a fanatizmusok éppen ledőltük robajával és űrével ajándékoznak meg minket, és egyben újabb fanatizmusok feltámadásával fenyegetnek? E mostani futó Montaigne-újraolvasásom ebben a vélekedésben erősít meg; s remélem, ebben erősíti meg azt a fiatal vagy nem fiatal magyar olvasót is, akinek eddig nemigen lehetett még vele találkozása.

*

De ez az újratalálkozás nem csak Montaigne-nyel, hanem az első olvasásélmény szerzőjével, a Kürti Pál készítette fordítással, nem pusztán a változatlan élmény újraélése volt. Az idő nemcsak nosztalgiával, hanem kritikával is gazdagítja az újraolvasót.

A könyvben ma is a régi otthonosságra találtam; a fordításban ma már nem éreztem oly otthonosan magam. Azóta jobban értem eredetiben Montaigne-t. S nem lehet nem éreznem, hogy az eredeti szöveg – a maga tárgyának és mondandójának tükreként – mennyivel körülményesebb, töprengőbb, önmagára kérdezőbb, mint a kissé túl jól fésült fordítás. Nem érzem benne azt az „akkor alakuló, még igába nem tört, szabad és egyéni francia nyelvet”, amelyet Gyergyai Albert már oly remekül jellemzett.

Kürti Pálnak, a harmincas évek érdemes irodalmi újságírójának a stíluseszménye a „franciás” magyar próza volt, amelynek Kosztolányi a korban a legnagyobb művésze. Csakhogy Montaigne még nem ennyire „franciás”. Montaigne a reneszánsz írója és nem a felvilágosodásé. Ha már nem is a kortárs Rabelais zabolátlanságával, de még nem is Voltaire eleganciájával fogalmaz. Stílusa sokkal aggályosabb, meditatívabb, ha úgy tetszik nehézkesebb.

Egy – magára remélhetőleg nem sokáig várató – új, terjedelmesebb magyar Montaigne-kötet fordítója bizonyára nem fog visszariadni ettől a nehézkességtől. S akkor Montaigne-t igazán olyannak láthatjuk, amilyennek ő akarta mutatni magát, könyvének előszava szerint, „háziköntösben, fesztelenül és mesterkéletlenül”.

1580-ban keltezett előszavát minden tetszelgés nélkül így fejezi be: „Ezért hát, olvasó, jómagam vagyok e könyv anyaga: ez bizony nem elegendő ok, hogy ráérő idődet ily léha és hiú tárgyra pazarold.” De ne higgy neki olvasó! Még most, több mint négyszáz év után sem pazarolod idődet, ha Montaigne-t olvasod.

Fordítva is

Vagy inkább fordítás után. Annyi, annyi fordítás után. Pedig hányszor határoztam el, hogy abbahagyom. Leszokom róla, mint a cigarettáról. (Arról se sikerült.) Ami időmből, erőmből telik még, azt fenntartom saját, „eredeti” munkáimra. De hát nem tudok szabadulni. Mindig megkísért a démon. Kora kamaszkorom óta nem hagy el. Leginkább az „Analógia Démonával” – Mallarmé metaforája a költészetről – analóg démon: a fordítás démona. Sokszor csak egy felkérés. Kiadótól, folyóirattól. De leginkább mégis magától a műtől, amely „felkér”, mint másokat esetleg csak az olvasásra, engem mindig a fordításra. Mintha a fordítás nem is volna más, mint az idegen nyelven való olvasás egyik változata. Talán az egyetlen mélyreható olvasás, amire az anyanyelven kívül módunk van. De nem „fordítás”-e minden olvasás, az anyanyelvünkön való is? Még merészebben: minden írás is? A versírás is, szoktam volt mondani, fordítás: egy olyan nyelvből, amelyet nem ismerünk (a szellemünkben folytatódó állandó, nyelven kívüli gondolkodásból) egy olyan nyelvre, amelyet szintén csak hozzávetőlegesen ismerünk: a saját anyanyelvünkre. Hiszen még olyan hatalmas költők, mint Shakespeare vagy Arany használt nyelve is milyen behatárolt ahhoz a határtalansághoz, amely minden nyelv állandóan örvénylő, terjedő, parttalan tengerárja? Másfelől: Goethe – tabudöntögető kedvében – nem arról panaszkodott-e, hogy milyen nyomorúság német anyanyelvébe zárva lenni?! Nos, a fordítás százfelé szabadította ki belőle.

Ha már a parttalan szó kiformálódott a gépemen: akaratlanul is behatároltam azt az ugyancsak határtalan és parttalan területet, amelyet a fordítás (kivált a művészi, még kiváltabban a költői fordítás) fogalma magába zár, illetve nyitottságának megannyi irányát, vektorát kirajzolja: legalább egy nyíllal jelezve, mint a ki- és bevezető utakat. Hogy azok hová vezetnek? A fordítás útjai? Ahová magának a költészetnek az útjai: a szélrózsa minden irányába, melyeknek sehol sincs végük. Nem a céljukat kell keresni, hanem magát az utat. Azon találjuk a célt: minden lépésre egyet.

Ezzel voltaképpen ott folytathatom, ahol kezdeni szerettem volna. Ahogy a magam számára nevezni szoktam: a költői fordítás első antinómiájával. Ez pedig az, hogy az irodalom, mint olyan, a fordítással kezdődik. Legalábbis a számunkra, akik az „eredeti” szövegeket még éppúgy nem ismerjük, mint magát az Eredetet. Hogy ne merüljünk mélyebbre a múlt mélységes mély kútjában, csak európai műveltségünk első nagy könyvéig, a máig is egyedülálló könyvig. A Könyvig: az Ószövetség maga is egy több nyelvű könyv. Egyes részei különböző nyelveken vannak írva s már a címe, aminek különböző változatain ma is minden európai nyelv nevezi: fordítás – Gubla (görögül Büblosz) város nevéből származik, amely egyben papírt, tekercset, végső soron könyvet jelent. A szövegek egy fontos része arámi nyelvű, a többségi héber mellett, de közben a Septuaginta korabeli görög fordítása, az arámi targumfordítások és Jeromos latin Vulgatája is mintegy „eredetinek” számít. Az európai műveltség ez egyedülálló alapkönyvének – a tudomány jelenlegi állása szerint mintegy 600 nyelvre való fordítása (köztük sok nyelven számos egymásra következő fordítása), valamint 1100 nyelven készült részleges fordításai – tehát mintegy egymásból is készültek: azt lehet mondani: az eredeti héber-arámitól s az alig későbbi görög-latintól kezdve máig mind fordítások fordításainak fordításai. Minthogy mindezen nyelvek nemzeti irodalmaiban végeérhetetlenül tovább folytatódik ezeknek a minden kultúrában el- és szétterjedt szövegeknek, illetve részleteiknek vérkeringésszerű, állandó többé-kevésbé nyílt vagy többé-kevésbé bújtatott továbbáramlása, amely ugyancsak a fordítás igazi természete, úgy is, mint magának a kultúrának a belső működése. A Biblia szövegeinek ez a szerves burjánzása egyúttal monumentális és egyetemes paradigmája magának az egyetemes irodalomnak.

S itt eljutunk ahhoz, amit a fordítás 2. és 3. antinómiájának nevezek. Csak oly röviden, ahogy ez a rövid írás megengedi. Régóta áll szemben az európai irodalomban az az elterjedt nézet, hogy a legmagasabb rendű irodalmi szövegek – elsősorban a költészet – lefordíthatatlan, s az a tény, hogy mióta csak irodalmi eszünket tudjuk, ezek a szövegek, s többnyire mindig éppen a legértékesebbek, a Bibliától kezdve s ahhoz hasonlóan, állandóan a fordítás „abúzusának” esnek „áldozatul”, illetve a fordítás által diadalmaskodnak, nemegyszer megelőzve a saját nyelvükön való érvényesülésüket. Homérosz, Dante, Shakespeare, Cervantes, Racine, Goethe, Petőfi, Puskin, Baudelaire, Proust, csak a „leglefordíthatatlanabbaknál” maradva, mind számos nyelvre le vannak fordítva, s mind a saját nyelvükhöz hasonló hatással érvényesülnek a fordításban is. Aminek csak egyetlen – ám elengedhetetlen – feltétele, hogy a fordítás is alkotás legyen.

S itt ütközünk a 3. antinómiába. Hogyan válik alkotássá? Ugyancsak régi (ál)vita szerint, a „hűség” vagy a „szépség” révén? A fordításnak természetesen hűnek kell lennie az eredetihez. Csakhogy minden hűség nemcsak valamihez való hűség, hanem valakinek a hűsége is valamihez: ami egyben valóban azt jelenti, hogy tökéletes hűség nem létezik, hiszen akkor hiányozna belőle az a másik valaki: a fordító. Akkor pedig nem volna mitől alkotássá lennie a fordításnak; tehát hűtlen lenne az eredetihez mint alkotáshoz. A fordítás a legmagasabb szinten tehát továbbírása, továbbalkotása az eredeti műnek. Így lesz maga is eredeti mű.

Ezeknek a korábban csak ösztönösen érzett, később folyamatosan sokszor át- meg átgondolt belső ellentéteknek a jegyében párosult költői pályámmal kezdettől fogva a költői fordítás is. Ennek a hosszú, folyamatos munkásságnak az eredménye a Szélrózsa, legfontosabb versfordításaim három kötetre tervezett gyűjteménye, amelynek most megjelent első kötete adja az alkalmat erre a kis összegzésre.

Befejezésül erről csak annyit, hogy a most napvilágot látott eső kötet a „klasszikusokat” gyűjti egybe, a kezdetektől, az Énekek énekétől és a Görög antológia antik epigrammáitól kezdve a XIX. század végéig. Ezt követné a második kötetben a modern francia költészet széles áttekintése Baudelaire-től napjainkig, időpontjait tekintve tehát szinte beékelődve az első kötetbe. Majd a harmadik kötet a XX. századi más költészetekbe nyílt útjaimat követi. Minthogy eredendő érdeklődésem a költészet modern és legmodernebb körébe vonz leginkább, a várható két újabb kötet tartalmazza fordítói munkámnak azt a részét, amely leginkább kecsegtet ismeretlen, magyarul csak általam ismert vagy először csak általam megismert, korunkbéli nagy költők felfedezésével. Szeretném, ha az olvasó, aki megismerkedik e most megjelent kötettel, érezné, hogy csak a nyitányánál tart: a függöny felgördült, de az „opera” még ezután következik.

…Dedikálom…

Már nem is tudom, mióta ülök itt, az írás megszokott, mégis mindig új nyugtalanságával az íróasztal mellett, és sehogy sem tudom elkezdeni ezt az ismeretlen olvasónak szóló dedikációt (éppúgy, mint sokszor, amikor egy-egy ismert, baráti olvasónak kell dedikálnom). Máig sem hagyott el a határidőre való írás görcse, amely már gimnazista koromban is mindig az utolsó éjszakára hagyatta velem a házi dolgozat megírását; az angolnak külön kifejezése van erre: ilyen „night-beforer” maradtam mostanáig. Kapóra jön hát ez a dedikált könyv, amely kihull a levélszekrényemből (persze a földre, mint majdnem minden nyitásnál). Barátom könyve, Michel Deguy-é, a párizsi Seuil kiadónál jelent meg. 1988. februári impresszummal, szóval vadonatúj: A költészet nincsen egyedül. Ha már megtiszteltek azzal, hogy saját könyvemet ajánlhatom e hasábokon, mért ne fordítanám arra e megtiszteltetést, hogy egy másik könyvet ajánljak? Annál is inkább, mert ez a könyv a magyarul olvasó előtt egyelőre zárva van. Legalább valamit az ő számára is kinyithatok belőle. S akkor is a magam könyvéről beszélek, hiszen mi mást mond az én könyvem is? Minthogy a költészet nincsen egyedül. Meg azt, hogy egyedül van. S hogy ebben a (több értelemben is felfogható) egyedülvalóságában találja meg igazi feladatát az emberek között.

Tanulmányaim új gyűjteményének címe – A költészet ötödik évada – kettős értelmű. Utalni egyszerűen arra az esetleges tényre utal, hogy A költészet évadai címen épp egy negyedszázada megindított esszésorozatomból eddig négy kötet jelenik meg, ez tehát az ötödik. Jelenteni azonban – vagy jelképezni, jelezni, jelölni – azt a „különösséget” jelenti, ami a költészetnek (respektíve: a művészetnek) legfőbb természete. Hogy bár (vagy éppen: mert) legbelülről jön, mindig valamiképpen kívül helyezkedik el. Hogy min kívül? Még azt is nehéz róla megmondani. Státusa, a genus irritabile, mindkezdetétől fogva mindmáig meghatározhatatlan a társadalomban; a modern társadalmakban még meghatározhatatlanabbá vált. Olyan, mintha súlypontja önmagán kívül esne. Lebegő minőség és mennyiség, amely mindig jelen van és sokszor nem tudni, miként van jelen közöttünk. Amilyenek a modern fizikai elképzelésben az anyag elemi (és még elemibb) részecskéi, amelyeknek léte igen, hol- és mikor-léte azonban nem konkretizálható. Vagy a matematikában a végtelen után mindig újra következő számsor. Vagyis: ez a négy évszakon túli ötödik évszak, ez a szökő-évszak, amelynek nincs helye (ideje?) a naptári évben: az emberi létezésnek azok a meghatározhatatlan időegységei, amelyeket a naptár nem tud beleszámlálni a maga idejébe; amelyek elvesznek a kozmikus időben; de egyben fenn is maradnak a történelemben. „Ami megmarad, azt a költők csinálják”, ahogy Hölderlin mondta.

De a költők, miközben ennek mindig tudatában vannak, mindig önnön fölöslegességük és egyedüllétük érzésével küzdenek. „Van hallgatód? Nincsen?” – kérdezi az az Arany, akit azóta is egyik nagy nemzeti klasszikusunknak tudunk (s csak a magyar költő külön és sajátos helyzete miatt nem tart a maga klasszikusának a világirodalom is). Egyszerre téve föl a mindenkori költők mindenkori kérdését, de egyben annak a sejtelemnek a felhangjával, hogy Európa elkövetkezendő új, technikai korszakában a sok egyéb válság között a költészetnek is új válságai alakulnak ki. Róla. Aranyról szól könyvem első tanulmánya, mintegy jelezve, hogy a továbbiakban a költészetnek ezt a régire ráépülő, de új helyzetét fogom vizsgálni. Amit ugyan már egy egész vaskos kötetben megkíséreltem (Philoktétész sebe), ám itt most elsősorban a magyar költészetre való különös tekintettel; és ezúttal nem nagy vonalakban, hanem az egyes költők pályáját vagy folyóiratok köré csoportosuló műhelyeit követve nyomon.

És itt nem lehet nem szólnom arról, amiről e tanulmányok maguk is szólnak: hogy a magyar költészetnek ez a huszadik századi vonulata nekem nemcsak irodalmi élmény, és nemcsak irodalmi probléma, hanem a legszemélyesebb élet, önéletrajz, és önéletrajznál is több: sors és örökség. Minden gyerek először apja sorsán (mesterségén, munkáján, társadalmi helyzetén) keresztül nézi a világot. Ha írói érdeklődésemet sokszor elmarasztalóan, túlságosan irodalmi irányultságúnak nevezték, nem vették figyelembe, hogy az én számomra – nem felnőtt íróként, hanem az irodalmat nem is ismerő kisgyerekként – az élet a költő életén keresztül mutatkozott meg: számomra az irodalom nem irodalmi, hanem egzisztenciális, vitális, legkonkrétabb társadalmi összefüggéseiben nyilatkozott meg. Hogy ez apámról szóló írásaimat mennyire meghatározza, magától értetődik. De ugyanígy meghatározó akkor is, ha – mint ebben a könyvemben – Babitsról, Kosztolányiról, Füst Milánról van szó, akik gyermeki világom emberi alakjai voltak, mielőtt ifjúságom, majd egész életem legfőbb irodalmi jelenségeivé váltak volna. Továbbmenően: az írói sors mint elsődlegesen emberi sors eredendő élménye az irodalomról való mindenfajta gondolkodásomat átszínezi; akkor is jelen van, ha akár ezredévekkel ezelőtti költő művével foglalkozom. Igen, nincs benne tagadnivaló (s ha volna, se lehetne tagadnom), kimondom tehát kereken: én az életet mindenekelőtt a költészeten s a költészet örök művén munkálkodó költők életén keresztül láttam és éltem át. A költészetről szóló írásaim és könyveim monomániásan egymáshoz kapcsolódó sorozatát talán lesz mód egyszer a maga sajátos, éppen ezért nem minden eredetiség nélkül való írói-emberi világként fogni fel.

Úgy gondolom, amikor a költészetnek – mint most nálunk, és nemcsak nálunk – az ázsiója, keletje, vagy újabban leghasználatosabb szavunkkal szólva, piaca hagyatlóban van, épp akkor növekszik meg a fontossága; s e fontosság tudata is, ha talán csak azokban a kevesekben is, akiknek feltehetően számarányuknál sokkal nagyobb részük volt mindig az emberi kultúra fenntartásában.

Deguy segítségével kezdtem, hadd fejezzem is be ővele:

„A költészet ragaszkodik a költőkhöz, mindig ahhoz az egyhez, aki hozzá ragaszkodik. S ha »mások« nem tudják elviselni »tolakodását«? Ő maga kész csaknem-semmire redukálni magát, alázatosan és gőgösen, vagyis talán paranoiás módon, arra a kicsiny kis »kötetre«, amelyről eleve tudja, hogy »senki« se várja, és senki se fogja érteni; de közben fenntartja eredendő jogát az egyetemességre.”

Sokféle kitérőin és labirintusain keresztül, melyekben bolyongani hívom az olvasót, az én könyvem is körülbelül ennyit szeretne mondani.

Elmaradt felszólalás (miatt)

Tisztelt Uraim és Hölgyeim, Elnök Úr, az Európa Parlament Főtitkára, a Luxembourg Nagyhercegség Minisztertanácsának Elnöke, kedves Václav Havel, kedves Jorge Semprun stb., stb., stb. – kezdtem volna felszólalásomat, imigyen folytatva: (Sajnálatosan elmaradt) utazásom előtti napon az egyik legnagyobb budapesti napilapban olvasható volt egy interjú a Honvédelmi Minisztérium államtitkárával, a következő nagybetűs címmel: „EBBEN A TÉRSÉGBEN BÁRMI MEGTÖRTÉNHET”. („Tout et n’importe quoi”, ahogy franciára fordítottam.)

Nem mondanám, hogy nagy általánosságban azonos politikai véleményen lennék az Államtitkár Úrral. Itt idézett mondatával azonban nem lehet egyet nem értenem. Mi több, ezeknek a szavaknak teljes horderejét napról napra átérzem – s ha nem tévedek, ezt honfitársaim, sőt a „térség” lakosainak túlnyomó többségével együtt tehetem (bár ne tehetném). Mindnyájan napról napra olyan „jövőben” élünk, amelyet még a legközelebbi múltban sem tudtunk volna elképzelni, kiváltképp nem a nevezetes fal leomlásának napjaiban.

Persze, tudom azt is (sokakkal ellentétben, akik oly pontosan látszanak látni a jövőt), hogy a fenti mondatot a történelem bármely időpontjában és bármely térségében el lehetett (volna) mondani. De sokszor és sok helyen (például most és itt, ti. Luxembourgban) esetleg kisebb horderővel és gyengébb intenzitással. Vagy: el lehetett volna mondani – de lehetett (lehet) nem elmondani is. Mert nem jut minden pillanatban (majdnem) minden ember eszébe. Mindezzel együtt, általában sem vagyok híve a jövőről való beszédnek (elég sok mondanivaló van – mindig – a jelenről és a múltról is), a jövőkutatást, a futurológiát meg egyenesen szentség (vagyis: valóság)-törő illúziónak érzem. Én (és a velem egyívásúak), írói pályája (legalább fél évszázados) kezdete óta a túl hirtelen, vagy éppen túl lassú, mindenképpen váratlan, brutális és mindenki számára előreláthatatlan változások világában folyt le. Most sem érzem, hogy ez volna az a pillanat, amikor felelősséggel belepillanthatok a jövőbe, legyen az akár az íróé, vagy általában az emberé, vagy szűkebben Európáé, amelyre mostanában – itt és ott, ott és itt – annyit hivatkozunk.

Felszólalásom ezért rövid lesz, ha nem is a lehető legrövidebb. Hiszen az – mint azonnal hallani fogják – voltaképpen egyetlen mondatba is bele lenne foglalható. Mindenesetre: inkább Önöket hallgatni jöttem ide, mint beszélni. Örömmel látom közöttünk nem egy olyan barátomat, akivel együtt nemrégiben – alig két hónapja – egy hasonló nemzetközi konferencia alkalmából – ellátogattunk Delphoiba, egy feledhetetlen délutánon. Ott álltunk – ha nem is az artaud-i Limbus, hanem – az európai kultúra köldökén. Melyet a most is látható „Világ köldöke” kő jelez. De még ott, a Jósda lépcsein maga Püthia jósnő sem szokott más jóslattal vagy tanáccsal szolgálni, mint a híres mondattal: Gnóthi szeautón. Ismerd meg tenmagad.

Valójában, az egyetlen dolog, amit a jövőről – nevezetesen az európai író jövőjéről – mondani tudok, az, hogy ez a jövő nem lesz, nem lehet más, s nem is kell, hogy más legyen, mint a múltja volt: vagyis, az írás. (Ez volna az a fentebb jelzett egyetlen mondat, amiben minden valódi mondandóm összefoglalható.) Vagyis a (mindig) feladata: hogy hű maradjon ősi és mindenekfölötti feladatához, az európai irodalom (vagy irodalmak) megszakítatlan és megszakíthatatlan vonulatának folytatásához, amely nélkül nem volt és nem lesz Európa. Még akkor sem, ha a volt – úgynevezett – keleti-országok mai politikája (és hozzá kapcsolódó irodalmi élete) gyakran igen keveset látszik törődni a kultúra helyzetével, az író helyzetével, még kevésbé az író jövőjének helyzetével. Még akkor sem, ha ott – ahonnan én jövök – az az Európa, amelyhez oly görcsösen kívánnak „csatlakozni”, sokak előtt nem látszik egyébnek, mint egy óriási Piacgazdaságnak, ha nem egyszerűen egy gigászi Vásárnak, ahol meg lehet gazdagodni, és lehet nem törődni mások elszegényedésével. Nemhogy a kultúrával. Nem vetve számot azzal, hogy, ha mégse kell olyan messziről indulniuk, indulnunk kell Európa felé, az éppen itt, még jobban, mint másutt Európában, csakis a kultúrának, az én hazámban mindenekelőtt az irodalomnak tudható be, mely régesrégóta „európai” („szintjét” és „minéműségét” tekintve egyaránt) és nagyrészében az tudott maradni az elmúlt évtizedek nem éppen európai viszonyai között is. Mindennek ellenére.

Nálunk az irodalomnak most – fájdalom, nem másként, csak legfeljebb más előjellel, mint régebben – egy olyan felfogását tartják uralkodónak egyesek, amely szerint az olyan ínséges időkben, mint a mienk – jelen pillanatban is, az elmúlt időszakban is – az írónak mindenekelőtt az ország fennálló (vagy éppen fenn nem álló), de mindenképpen politikai és gazdasági rendjének közvetlen segítőjévé kell lennie. Ez volna (lenne) szerintük az író (kelet-, középkelet-, keletközép-) európai autochton szerepe; nem látva, hogy ez a szerep – kivált a XX. században – éppen nem az író európai szerepe. A politikai és gazdasági felfogások közvetlen küzdelmében vállalt közvetlen szerep, és nem a kultúráért vívott közvetlen küzdelem. Amelyért minden „fennálló” és „fenn nem álló” politikai-társadalmi berendezkedéssel meg kell vívni. És akkor még hol marad az igazi, a mindennapos küzdelem, a kultúrára nézve legfontosabb, amelyet elkülönült magánynak, a kultúrát alkotó egyéniségnek kell megvívnia önmagán belül – az alkotásért.

Azt lehet erre mondani, és szokták is mondani, nekem külön címezve is, hogy olyan fontosságot tulajdonítok az irodalmi alkotásnak, amellyel már régóta nem bír, talán sohase bírt, és még kevésbé fog bírni. De hát, itt, most éppen e fontosság tudatában gyűltünk össze, nem? Itt csak lehet hangsúlyozni. Ha végigtekintünk az európai irodalom történetén, s azokon a kiugró pontjain is, amelyeket „halhatatlanoknak” érzünk és nevezünk, azt látjuk, hogy mindig „nehéz”, többnyire nyomorúságos, szűkös, ínséges, és minden rosszal fenyegető időben jött létre, in dürftiger Zeit, ahogy Hölderlin írja költészetének egyik fő középponti és untig idézett helyén. Az európai irodalom egyik fő dicsősége, hogy megélve túlélte a 7, 10, 30 és 100 éves háborúkat, a sokszor száz évnél is hosszabb polgárháborúkat, és művei, ezeket a nehéz időket tükrözve, de főként, ezek közben, ezenközben is megőrizték önmagukat, magát a költészetet. Az is igaz, hogy az irodalom – és éppen az európai – kiváltképp a legutóbbi században, a modernizmusok súlyos századában, mondjuk Rimbaud-tól és Hopkinstól kezdve, mindig meg is kérdőjelezte önmagát, akár önmaga létezésének értelmét is, állandó küzdelemben áll a maga kettősségével – amely leküzdhetetlen és kikerülhetetlen kettősség –, folytonos küzdelem magában az alkotóban saját hasznosságának és saját fölöslegességének tudata között. Rimbaud óta, az európai költő, sőt maga a költészet úgy áll szemben önmagával, állig felfegyverkezve (vagy olykor éppen olyan fegyvertelenül), mint a római arénák harcosai. Gladiátor – ezt a címet adta még az oly elhúzódóan „klasszikus” költő is, mint Valéry, hátramaradt rengeteg Füzeteiben annak a résznek, ahol a költő legbensőbb munkájáról szól. Nem merő haszontalanság-e mindez, ami nekünk, költőknek, a világ legfontosabb dolgának tűnik? Változott-e valaha is bármi a világban a költészet által? Lett-e valaha is akárcsak valamivel jobb tőle a világ? Kikerülhetetlen kérdés. De éppoly kikerülhetetlen a kérdés tükörszimmetrikus képe is. Változott volna-e valaha is jobb irányba a világ a költészet nélkül? Igaz, a háborúk, polgárháborúk, az egyéni élet elkerülhetetlen és a társadalmi lét talán elvben elkerülhető nyomora valóban sosem szűnt meg, a költészet kíséretében sem. És a költészet nélkül? Vajon megszűnt volna? A kérdés, melyet Hölderlin feltesz magának, s amiből fentebb még csak egyetlen szót idéztem, kimondva, vagy kimondatlanul állandóan mindnyájunk nyelvén ott van. „Wozu Dichter in dürftiger Zeit?” Viszont többnyire elfeledjük a választ is idézni, amit Hölderlin azonnal megad rá. „De ők olyanok, mint a Boristen felkent papjai, / akik egyik tájról a másikra járva bolyongnak a megszentelt éjszakában.”

S ha már a jövőről van szó, s miután nekem magamnak nincs különösebb elképzelésem a jövőről, engedjék meg, hogy tovább idézzek. Ezúttal egy amerikai költőt e század közepéről. Delmore Schwartzot, aki ezt mondja a „költészet birodalmá”-ról:

A költészet gyors, mint a tigris, ügyes, mint a macska, és élő, mint egy narancs, / és mégis halhatatlan: örökzöld, s mindig virágban áll; a fáraók és a cézárok már régesrég letűntek, / mikor ő még tovább ragyog, keményen, mint a gyémánt, / mert a költészet a lehetőség jelenideje…

Ha az emberi létezés és annak története csupán válságok sorozata, valamilyen állandó kivezető út is mindig van e válságból, méghozzá éppen ez, amiről Delmore szól: a lehetőség jelenideje, vagy talán a jelenidő lehetősége, mely a költészetben mindig jelen van, illetve a költészet által mindenben jelen lehet, amit élünk. A lehetőség (e) jelenideje, a jelenidő e lehetősége, amely éppúgy telve van múlttal, mint jövővel.

Végezetül csak annyit, hogy Hölderlinnek egy másik, még véglegesebb válasza is van a saját kérdésére, egy sokkal későbbi versének utolsó sorában. „Was bleibet aber, stiften die Dichter.” Itt is (mint fentebb) a kulcsszó az aber. Ezzel az egyetlen „de”, „azonban” kötőszócskával elsöpör minden kétséget a költészet „haszna” vagy „fölöslegessége”, a költészet (minden művészet) nagy „miértje” felől. Gondolhatunk és mondhatunk akármit – látszik mondani Hölderlin –, végső soron mindig itt van ez az aber, amire lehet ugyan cáfolatot keresnünk, bármelyik jelen időben, de a múlt, az európai történelem nem szolgál rá semmi cáfolattal, egyes-egyedül csak igazolással szolgál. „Ami azonban megmarad, azt a költők csinálják.” Az író jövője nem lehet ezután se más, mint ami mindeddig volt: megkísérelni mindig újra, hogy valami olyat létrehozzon, ami „megmarad”,ami maga lesz a jövő: nem feltétlenül „az író jövője”, de bizonyára mindannyiunké.

(Írtam 1991. november 9-én, abban a hiszemben, hogy 11-én módomban lesz elmondani. Lám még ilyen kis léptékben sem lehet előre látni „az író jövőjét”.)

Esti kérdés

Este van, mikor a pesti Nagymező utcában belépsz a színházba. Este van. És „sokat mond, ki azt mondja: «Este»”. llyen szépen tudta ezt Hoffmannsthal, Babits kortársa s egyik költői rokona. Este. A kérdések napszaka. A költészet fölöslegessége? A költészet szükségessége? A politika üdvei? A politika átkai? Közös és eltérő, olykor egymást élesen metsző pályáik? Este van. A kérdések napszaka. A legfőbb kérdések – ha vannak ilyenek – ilyenkor törnek ránk, a „mindennapos agyvérszegénység”, a „kis halál” beállta előtt. Mikor megnyúlni látszik az idő, mint az árnyék. Akkor még sokáig lehet élni. Egészen estig. Miért fogy (vagy nő?) a Hold? – kérdezzük este. Mert sose fogy és sose nő a Nap, feleljük reggel.

*

A színpadon közben a Költő inkarnációjaként már meg is jelent a Színész – vagy a Színész inkarnációjában a Költő? Ezt éppúgy nem lehet – és nem szabad – eldönteni, mint a nemsokára majd elhangzó első nagy babitsi kérdést: az énekes szüli-e a dalt? vagy a dal szüli énekesét? De egyelőre még csönd van. Aztán a várakozás – és a színlap tudósítása – ellenére, nem ez a kérdés hangzik fel. Hanem, a technika kísérteties – még mindig kísérteties – mutatványa nyomán, magának a költőnek a hangján megszólal a fő kérdés, minden esti kérdéseink legestibbje, maga az Esti kérdés:

Vagy vedd példának a piciny fűszálat… Itt vagyunk hát létünk növényi szintjén; a szöveg szerint. Ám a szöveg által egyben az emberi szint legföntjén, s még talán annál is följebb: az önmagunk túlélésének lehetőségében:

Babits hangja testetlenül testté válik, ahogy énekhang nélkül is szinte énekli, az átélés gátlástalan inkarnációjában az egymásba kapcsolódó, megint szétváló, de egymást a rímek delejével mindig újra egymáshoz rántó sorokat, a hatalmas egy-mondat megállíthatatlan rész-mondatait… Hangja azonban – szinte természetellenesen e megszakíthatatlan kohéziójú szókapcsolatokban, amelyek nem is csupán egy mondatot, hanem együtt már-már csak egyetlen szót alkotnak, a technika újabb kísérleteként – megszakad… és mintegy átvándorol a színészbe, immár nem a technika, hanem ellenkezőleg, a lélekvándorlás valamiféle tüneménye révén. Mert a színész nem ott folytatja, ahol a költő szava megszakadt; más szöveget folytat és más fekvésben. Nem utánozni készül tehát a költőt, hanem újjászülni. Úgy-e, hogy maga is újjászülessék általa?

Mert a Bálint András Babits-estjének címéül és középpontjául választott verscím – Esti kérdés – nemcsak ebben az egy versben vetődik fel, hanem már az estet ténylegesen elkezdő versben ott van. Ez a kettős kérdés – az ember életére és halálára, illetve a művészet születésére és halhatatlanságára vonatkozó – megsemmisíti a dialektikát (a természetét), hogy utána rögtön újra felépítse; majd újból megsemmisítse. (S megint elölről.) A két kérdés egy Moebius-szalag, egy új geometria tere, ahol a másik oldalra átfordulva is ugyanazon az oldalon vagyunk. Élet és halál, illetve a mű és alkotója között hasonló dialektikus kapcsolat áll fönn. A megválaszolatlan kérdéseké. Az abszolút kérdés. A mű a művet készítő és a készülő mű együttes kreatúrája. Az elkezdett mű önmagát alkotja tovább, s eközben alkotva-alakítva újjászüli azt, aki e teremtésbe mintegy belehalt. A mű – különös parthenogenezis útján – önnön méhében fogan: az alkotó pedig az ő benne fogant műből kel életre. Különös szűznemzés, amely talán a legvétkesebb is.

*

De mire eddig jutsz, a legelső verset tovább folytatva magadban, már a műsor közepe táján járunk, éppen a tengelyében, vagy talán pontos aranymetszésében. Itt szólal meg a kérdések kérdése: az Esti. Ez a legnagyobb magyar nyelvű vers-mondat, ez a mondat-gigantosaurus, amely egyben olyan kecses is, mint egy gazella, ez a legbonyolultabb szerkezetű prousti mondat (körülbelül Prousttal egyidőben!), amely azonban kikezdhetetlen pontossággal méretezett verssorok abroncsában feszül, 52 rímelő sor közé egyetlenegy rímtelent zárva, amely azonban önmagán belül hordja a rímet. A csoda természetességével elkapott, vagy verejtékesen az anyagból kikényszerített rímek: csupa telitalálat, tízes kör. S a részmondatok, mintegy e rímek íveire támaszkodva sokszorozzák magukat, már-már visszahozhatatlanul tévedezve, hogy boltozatot boltozatra halmozva mégis visszataláljanak társaikhoz a már-már elvesztett statikát földrengéssel is dacoló stabilitásra váltva föl.

S ha már Proustra gondoltunk, olyan is ez a tökéletes építmény, mint egy velencei Ca vagy Palazzo, vagy még inkább annak a lagúna lágyan loccsanó vizében látható visszatükröződése. Mintha nemcsak a kérdező állna „a vízi városban, a Riván”, hanem a vers is: tömör reneszánsz monumentalitás, keletiesen keresett manierista rímek kiszögelléseivel merész gondolatátvágásoktól vagy éppen a végletekig feszített gondolatszámításoktól megcsavarodott barokk oszlopokkal.

Ennyi volna a költészet? Egy nem létező palota nem létező visszfénye a nem létező víztükörben „…mely miként a bűvös lámpának képe, van is már, de nincs is…”? Talán ennyi.

*

Kilépsz a színházból. Este van. S ezzel „sokat mondtunk”. A kérdések napszaka. S eltelve Babits verseinek (a vele oly rokon Valéry „charme”-jának értelmében vett) varázslatával, s azzal a másikkal, amelyet az előadó veti rá, ha nem is a „vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör”, csak a Nagymező utca (és a Népköztársaság? Sztálin? Andrássy? út) sarkán e pesti mini-Broadway és minibordély szegényesen rikító fényei közt, mégsem tudsz megszabadulni a magad feltoluló kérdésétől: „Árván”? vagy „gyáván”? „mégis csak arra fogsz gondolni te is”, hogy „ez a sok szépség mind mire való?”

Miért nélkülözhetetlen a költészet, hogyha annyian megvannak nélküle? és miért vannak meg nélküle annyian, ha nélkülözhetetlen?