József Attila fiktív öregkori verseiből
| Már kis gyerekként izgattak az élek, |
| a sínek, e tébolyult paralellák, |
| hol a vak én önmagán túl is ellát, |
| s amin nem innen – túl van az itélet. |
|
| Csak mentem, boldogan, hogy senki sem lát, |
| mert senki nem akarta már, hogy éljek. |
| Tudtam, ez lesz az utolsó kisérlet, |
| bár el sem értem az oscura selvát,
|
|
| ahol nyomunk az Alvilágba vész el. |
| De hirtelen megállított a vészjel. |
| S indultam. Haza. Tudva: odaérek. |
|
| Síp s mozdonycsikorgás elbánt az ésszel. |
| Tudtam, senki se tudja: már nem élek. |
| S azóta is élek. Mint egy kisértet. |
|
|
Két szonett-töredék a hagyatékból
| Én voltam, akinek minden nagyon fájt, |
| és én az, aki senkinek se fájtam. |
| És mégse hagytam el ezt a vadon tájt: |
| élő-halott – halott élőre váltan. |
|
| Háromszor halt meg bennem a halál, |
| mint a sérült anyaméhben a magzat. |
| Tiprott fű közt maradtam buja gaznak, |
| amit senki még csak ki sem kapál. |
|
|
| A konyhában merengek egy hokerlin: |
| hogy is indítsam el ezt a szonettet; |
| A határidő vészesen közelget, |
| döntenem kéne: melyik ez a Merlin? |
|
| A Merlin-nek vagy a Mörlin-nek ejtett? |
| A legendás, kit dalolt százezer rím? |
| Vagy csak itt e dalnok-cirkuszi helyszín? |
| Vagy épp: bármilyen varázslói helyzet? |
|
| Engem inkább a cervantes-i ihlet: |
| ál-lovagregényben ál-druida, |
| ő az, ki most hozzánk legjobban illhet |
|
| (hisz a líra már csak paródia), |
| kitől Sancho ezerszer veretik meg, |
| elhívén, hogy szép lesz Dulcinea. |
|
|
Jegyzetek
9. sor: 1. Don Quijote, II. rész XXXV. fejezet.
13. sor: a szöveg szerint háromezerháromszázszor – de ez mind a nemes lovász, mind a verssor számára elviselhetetlenül hosszúnak bizonyul.
|
|