József Attila fiktív öregkori verseiből

 

Az én titkom

Már kis gyerekként izgattak az élek,
a sínek, e tébolyult paralellák,
hol a vak én önmagán túl is ellát,
s amin nem innen – túl van az itélet.
Csak mentem, boldogan, hogy senki sem lát,
mert senki nem akarta már, hogy éljek.
Tudtam, ez lesz az utolsó kisérlet,
bár el sem értem az oscura selvát,
ahol nyomunk az Alvilágba vész el.
De hirtelen megállított a vészjel.
S indultam. Haza. Tudva: odaérek.
Síp s mozdonycsikorgás elbánt az ésszel.
Tudtam, senki se tudja: már nem élek.
S azóta is élek. Mint egy kisértet.
 

Két szonett-töredék a hagyatékból

Én voltam, akinek minden nagyon fájt,
és én az, aki senkinek se fájtam.
És mégse hagytam el ezt a vadon tájt:
élő-halott – halott élőre váltan.
*
Háromszor halt meg bennem a halál,
mint a sérült anyaméhben a magzat.
Tiprott fű közt maradtam buja gaznak,
amit senki még csak ki sem kapál.
*   *
 

Verseny-szonett: Merlin

A konyhában merengek egy hokerlin:
hogy is indítsam el ezt a szonettet;
A határidő vészesen közelget,
döntenem kéne: melyik ez a Merlin?
A Merlin-nek vagy a Mörlin-nek ejtett?
A legendás, kit dalolt százezer rím?
Vagy csak itt e dalnok-cirkuszi helyszín?
Vagy épp: bármilyen varázslói helyzet?
Engem inkább a cervantes-i ihlet:
ál-lovagregényben ál-druida,
ő az, ki most hozzánk legjobban illhet
(hisz a líra már csak paródia),
kitől Sancho ezerszer veretik meg,
elhívén, hogy szép lesz Dulcinea.
 

Jegyzetek

9. sor: 1. Don Quijote, II. rész XXXV. fejezet.

13. sor: a szöveg szerint háromezerháromszázszor – de ez mind a nemes lovász, mind a verssor számára elviselhetetlenül hosszúnak bizonyul.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]