Még egy talizmán
a közismert végeérhetetlen szonett-folyam 102. és a ~ közötti egy darabja
| Megállék itt, s – ha már – írok még egy szonettet. |
| Hangtáramból, ahol más régibb bölcseynk
|
| Megszólalnak, ugyis hiányzik Kölcseynk.
|
| Az oszlopok között rémalakok lebegnek,
|
|
|
S „Honfi!”, szólnak reám – de már rájuk legyint |
| A Két Csé, kit takart eddig a sűrü felleg:
|
| „Mért hizelegtek e nép-nemzet-idegennek, |
| Hisz keble nem eped bús düledékein
|
|
| E romvár-múltnak, hol épp felkel a kerek hold?” |
| Igen, jövendővel vetek össze jelenkort,
|
| Hogy le ne késsük az utolsó éji buszt |
|
| Még Európa felé. És kételyeim elfojt- |
| Andó, lássátok ím: nincs benne semmi kunszt, |
| Pentameterből vésni alexandrinust: |
|
|
Bús düledékeid így intnek, néma Huszt:
|
| „Hass, alkoss, gyarapíts: ha mást amúgyse tudsz!” |
|
|
|