Hommage à Kavafisz

1

Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest

Olyan volt, mint egy riadt kis őzike,

akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató

ifjú vagy éltesebb lionjai,

és belül attól rettegett, hogy meg is eszik,

és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele,

mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől.

Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével

inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat,

hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak.

De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla,

hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól

– mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a

látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen

érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie

ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének.

2

Dimitriosz Hadzisz emigrációban Budapesten

Senki se tudta róla itt a száműzetésben,

hogy Hellasznak, ahonnan menekülnie kellett,

egyik legjobb írója, ha nem a legeslegjobb.

Nálunk, inkognitóban szinte – hisz érdekelt is

valaha nálunk bárkit egy kis nyelv nagy írója? –

a tanszéken tanított vajmi gyér hallgatóság

előtt: újgörög nyelvtant, az Akathisztosz Hümnoszt,

Bizáncot, Nea Píszit. Egy-két költő-barátra

mégis talált, ezeknek magyarázta rajongva

kedves Kavafiszát. Mint egy bizánci főúr,

ki a száműzetésben verselget. Vigaszul tán

vigasztalan magányért, a lakótelepért, a

kietlen házasságért (az is száműzetés volt).

Az íróasztalunkon így keveredhetett el

a magyar költészettel (hol vagy Vas Pista! Hadzisz!)

A barbárokra várva, A beiruti kocsmában,

Alexandrosz Tannaiosz és Ithaka s A város.

Mégiscsak besugárzott egy kis mediterrán nap

az újpesti panelház csúf télvizébe olykor.

Hatvan-hetvenes évek, konszolidált sivárság.

Aztán megdőlt a junta, a tábornokok mentek,

őt hívta a szabadság (ha nem is az a régi,

amiért ifjan küzdött, és már akkor se az volt).

De nem tartott sokáig. Hirtelen nagy dicsőség.

Hirtelen összeomlás. Újabb száműzetésbe,

most immár véglegesbe sodorta a betegség.

De az illúzióból neki még tán futotta.

Talán még hitte, nem kell a barbárokra várni.

Hátha lesz más megoldás. (Bár hiszen ezt ki tudja?)

3

Kavafisz első verseit írja, 900-as évek, Alexandria

Ő nem várta a barbárokat,

mert tudta, hogy el fognak jönni,

már ott is állnak a limeseken.

Tudta, hogy el fognak jönni több hullámban

és feltartóztathatatlanul elözönlik e századot.

Ezért elhatározta, hogy nem adja ki a verseit, ezt sem,

amelyiken most dolgozik,

csak tizegynéhány példányt nyomtattat belőlük a barátainak

de azokat aztán merített Heliona papiroson, archaikus

sztélékről másolt de klasszicizált Heraklit betűkkel.

Tudta, hogy a történelem folytonosan elküldi és elvárja a

barbárokat és a barbárok folytonosan eljönnek,

de nem hoznak semmire megoldást,

és hogy a barbárok ellen csak ezekkel a merített

papirosokon féltő gonddal elhelyezett különleges betűkkel

lehet küzdeni

csak azokon sejlik át és csak ha a fény elé megfelelő szögben

tartjuk,

ennek a tudásnak egyetlen vízjele,

amivel jelezni lehet az eljövendőknek,

hogy a barbárok mindig itt lesznek,

de a megoldás – ha van – mindig másutt lesz,

mindig ezekben a kézzel metszett tipográfiákban ezeken a

történelem mocskos fürdőjéből kézzel kimerített

patyolattiszta Heliona papirosokon.