A vers mint hódolat és játék

Postás vidd e verseket Mallarméhoz
Bár mind orozmány tákolmány koholmány
De Tőle való az erósz s az éthosz
(Cím: Lant-Csillag PO Box nemtudomhány)

 

 

 

Játékok

Hommage à Kurtág György és Márta
csak az ujjak    az ujjak    az ujjak
egy oktávval a billentyűk fölött
mintha nem is érinthetnénk meg
ezeket a tabukat
csak az ujjak érinthetik egymást az ujjak
az áthajló áthatoló átnyúló átbukó ujjak
ők ki se látszanak a zenéből
ki se hallatszik közülük a zene
*
ez az új zene    régi zene
ez a régi zene    új zene
nem interpretáció nem előadás
nem élmény    és nem szerzemény
Kurtágék nem Bachot játszanak
nem Bachot és nem Kurtágék
„a táncosnő nem nő aki táncol”
aki szól    ami szól    (mintha nem szólna)
valaki más    valami más    mi ez? ki az?
a közébük szorult évszázadok?
a közülük kihullt évszázadok?
hogy lehet megszólítani?
*
és hogy lehet meghallgatni?
szinte illetlen intimitás
illetéktelen hallgatózás
mint a lehallgatások
mint a kihallgatások
nem meg- csak hallgatni lehet
tárgytalan figyelemmel
odatapadni az ő hallgatásukhoz
valami obszcén bensőség a távolságban
az együtt szó őstörténete
a megtestesült duális

 

 

 

Hommage à Kavafisz

1
Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest
Olyan volt, mint egy riadt kis őzike,
akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató
 
ifjú vagy éltesebb lionjai,
és belül attól rettegett, hogy meg is eszik,
és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele,
mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől.
Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével
 
inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat,
hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak.
De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla,
 
hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól
– mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a
 
látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen
érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie
 
ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének.
2
Dimitriosz Hadzisz emigrációban Budapesten
Senki se tudta róla      itt a száműzetésben,
hogy Hellasznak, ahonnan      menekülnie kellett,
egyik legjobb írója,       ha nem a legeslegjobb.
Nálunk, inkognitóban      szinte – hisz érdekelt is
valaha nálunk bárkit      egy kis nyelv nagy írója? –
a tanszéken tanított      vajmi gyér hallgatóság
előtt: újgörög nyelvtant,      az Akathisztosz Hümnoszt,
Bizáncot, Nea Píszit.       Egy-két költő-barátra
mégis talált, ezeknek      magyarázta rajongva
kedves Kavafiszát.       Mint egy bizánci főúr,
ki a száműzetésben      verselget. Vigaszul tán
vigasztalan magányért,       a lakótelepért, a
kietlen házasságért      (az is száműzetés volt).
Az íróasztalunkon      így keveredhetett el
a magyar költészettel      (hol vagy Vas Pista! Hadzisz!)
A barbárokra várva,       A beiruti kocsmában,
Alexandrosz Tannaiosz      és Ithaka s A város.
Mégiscsak besugárzott      egy kis mediterrán nap
az újpesti panelház      csúf télvizébe olykor.
Hatvan-hetvenes évek,      konszolidált sivárság.
Aztán megdőlt a junta,      a tábornokok mentek,
őt hívta a szabadság      (ha nem is az a régi,
amiért ifjan küzdött,       és már akkor se az volt).
De nem tartott sokáig.       Hirtelen nagy dicsőség.
Hirtelen összeomlás.       Újabb száműzetésbe,
most immár véglegesbe      sodorta a betegség.
De az illúzióból      neki még tán futotta.
Talán még hitte, nem kell      a barbárokra várni.
Hátha lesz más megoldás.       (Bár hiszen ezt ki tudja?)
3
Kavafisz első verseit írja, 900-as évek, Alexandria
Ő nem várta a barbárokat,
mert tudta, hogy el fognak jönni,
már ott is állnak a limeseken.
Tudta, hogy el fognak jönni több hullámban
 
és feltartóztathatatlanul elözönlik e századot.
Ezért elhatározta, hogy nem adja ki a verseit, ezt sem,
 
amelyiken most dolgozik,
csak tizegynéhány példányt nyomtattat belőlük a barátainak
de azokat aztán merített Heliona papiroson, archaikus
 
sztélékről másolt de klasszicizált Heraklit betűkkel.
Tudta, hogy a történelem folytonosan elküldi és elvárja a
 
barbárokat és a barbárok folytonosan eljönnek,
de nem hoznak semmire megoldást,
és hogy a barbárok ellen csak ezekkel a merített
 
papirosokon féltő gonddal elhelyezett különleges betűkkel
 
lehet küzdeni
csak azokon sejlik át és csak ha a fény elé megfelelő szögben
tartjuk,
ennek a tudásnak egyetlen vízjele,
amivel jelezni lehet az eljövendőknek,
hogy a barbárok mindig itt lesznek,
de a megoldás – ha van – mindig másutt lesz,
mindig ezekben a kézzel metszett tipográfiákban ezeken a
 
történelem mocskos fürdőjéből kézzel kimerített
 
patyolattiszta Heliona papirosokon.

 

 

 

Olykor az ábrándot is kérdőre kellene vonni

Vörösmartynak, bocsánatkéréssel

 
Szerelmedért
Feldúlnám-e eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmeim édes tartományát;
Eltépném-e lelkemet
Szerelmedért?
Szerelmedért
Fa lennék-e bércz fején,
Felölteném-e zöld lombozatját,
Eltűrném-e villám s vész haragját,
S meghalnék-e minden év telén
Szerelmedért?
Szerelmedért
Lennék-e bércz-nyomta kő,
Ott égnék-e földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért?
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném-e,
Dicsőbb erénnyel ékesítném-e,
S örömmel nyújtanám-e neked
Szerelmedért?

 

 

 

Még egy talizmán

a közismert végeérhetetlen szonett-folyam 102. és a ~ közötti egy darabja
(Én is) Huszton
(önparódia)
Megállék itt, s – ha már – írok még egy szonettet.
Hangtáramból, ahol más régibb bölcseynk
Megszólalnak, ugyis hiányzik Kölcseynk.
Az oszlopok között rémalakok lebegnek,
S „Honfi!”, szólnak reám – de már rájuk legyint
A Két Csé, kit takart eddig a sűrü felleg:
„Mért hizelegtek e nép-nemzet-idegennek,
Hisz keble nem eped bús düledékein
E romvár-múltnak, hol épp felkel a kerek hold?
Igen, jövendővel vetek össze jelenkort,
Hogy le ne késsük az utolsó éji buszt
Még Európa felé. És kételyeim elfojt-
Andó, lássátok ím: nincs benne semmi kunszt,
Pentameterből vésni alexandrinust:
Bús düledékeid így intnek, néma Huszt:
Hass, alkoss, gyarapíts: ha mást amúgyse tudsz!”

 

 

 

Verseny-szonettt kettős (rím) spirálra

A dallam nem változtat szövegén
József Attila
 
a szöveg nem változtat dallamán
ahogy a dallam se a szövegén
s nem rettenünk születni (te meg én)
mi ötmilliárd párosult magány
az emberiségért? (vagy? csak? talán?)
a nukleinsavak láncán a gén
fogfúróra spirálzó idegén
a végtelen szeszélyes spulniján
ötmilliárd egyénbe zárt egyén
önmaga talányába zárt talány
saját átjárhatatlan sejtfalán
dörömbölve (mi van a túlfelén?)
úgy feszülve bekódolt szövegén
akár a Megváltatlan Hét Szögén

 

 

 

József Attila fiktív öregkori verseiből

 

Az én titkom

Már kis gyerekként izgattak az élek,
a sínek, e tébolyult paralellák,
hol a vak én önmagán túl is ellát,
s amin nem innen – túl van az itélet.
Csak mentem, boldogan, hogy senki sem lát,
mert senki nem akarta már, hogy éljek.
Tudtam, ez lesz az utolsó kisérlet,
bár el sem értem az oscura selvát,
ahol nyomunk az Alvilágba vész el.
De hirtelen megállított a vészjel.
S indultam. Haza. Tudva: odaérek.
Síp s mozdonycsikorgás elbánt az ésszel.
Tudtam, senki se tudja: már nem élek.
S azóta is élek. Mint egy kisértet.
 

Két szonett-töredék a hagyatékból

Én voltam, akinek minden nagyon fájt,
és én az, aki senkinek se fájtam.
És mégse hagytam el ezt a vadon tájt:
élő-halott – halott élőre váltan.
*
Háromszor halt meg bennem a halál,
mint a sérült anyaméhben a magzat.
Tiprott fű közt maradtam buja gaznak,
amit senki még csak ki sem kapál.
*   *
 

Verseny-szonett: Merlin

A konyhában merengek egy hokerlin:
hogy is indítsam el ezt a szonettet;
A határidő vészesen közelget,
döntenem kéne: melyik ez a Merlin?
A Merlin-nek vagy a Mörlin-nek ejtett?
A legendás, kit dalolt százezer rím?
Vagy csak itt e dalnok-cirkuszi helyszín?
Vagy épp: bármilyen varázslói helyzet?
Engem inkább a cervantes-i ihlet:
ál-lovagregényben ál-druida,
ő az, ki most hozzánk legjobban illhet
(hisz a líra már csak paródia),
kitől Sancho ezerszer veretik meg,
elhívén, hogy szép lesz Dulcinea.
 

Jegyzetek

9. sor: 1. Don Quijote, II. rész XXXV. fejezet.

13. sor: a szöveg szerint háromezerháromszázszor – de ez mind a nemes lovász, mind a verssor számára elviselhetetlenül hosszúnak bizonyul.

 

 

 

Hommage à B. L.

à la manière de B. L.
1
Csak az, amivel nincs tele
Csak a veszett fejsze nyele.
Csak a beomlott ház fala.
Csak a felének a fele.
Csak a kiszáradt tó hala.
Csak az, amivel nincs tele.
Csak ami nem az ő dala.
Éjfél dele, est hajnala.
Az ősz nyara, tavasz tele.
Csak a nagyjának apraja.
Csak a semminek hűlt helye.
Csak a hely izzó szelleme.
S ha ellene is, általa.
Hogyha nem volt is eleje,
Itt a vége, fuss el vala.
2
Csak száguld, mint egy jamaha
Ugyanarra a két rímre
Vagy tárgya van vagy alanya.
A kettősség egy eleme.
Nem tudni: ama vagy eme.
Azt se, hogy eme vagy ama.
Ha van apa, nincsen anya.
Ha csecsemő, nincsen neme.
Nem tudni: igen-e, nem-e.
S hogy sohase vagy valaha.
Csak száguld, mint egy Jamaha,
röpíti a percek szele.
Halunk vagy nem halunk bele.
Ha így – ha úgy – ha se – ha ha.
Ide? oda? mindegy hova.
A lényeg az, hogy eleve.

 

 

 

Négy vers

À la manière de Takács Zsuzsa
Ezt a formát is kipróbálom. Jóvátételül.
Nem Így írtok ti. Inkább: így is írok én.
Vagy így is írhatnék. Azért is mert oly
idegen tőlem. S mert oly rokon. Mint minden idegen.
S mert egyszer azt kérdeztem egy ifjú költő-
nőtől: miért olyan levertek a versei? Mikor
igazán semmi oka rá (?). Az ember már nem
fiatalon is ilyen suta tud lenni. Pedig
egyszer ő maga is volt fiatal költő. S akkor
vajon mit szólt volna egy ilyen kérdéshez?
Igaz, mit is szólt? Hiszen majdnem ugyanez
hangzott el – neki szánva – egy másik, régi kávéházban.
*
Kipróbálja ezt a formát is. Látszólag
nagyon egyszerű. Túlságosan. Aztán kiderül.
Se rím, se betartandó sorhossz. Csak
valami immaginárius lépték. Csupa
primér kijelentés. Egymás után. De
közben szakadékok, alagutak. Utalások
amik – másoknak – nem utalnak semmire.
Fölényes távoltartás és esendő testközelség.
Nagyon női. Egyszerre vetkőzés előtt és után.
Szóval, ha akkor éjszaka magánál tartja és
nem kíséri haza ijedten a fagyos utcák során
gyalog. Akkor talán. De hazakísérte.
*
Kezem a térdén. Ez is egy mozzanat
a világtörténelemből. Bár az ilyet
csak az irodalom tartja számon. (Hiszen
erre való.) Úgy banális, hogy közben egyetlen
és egyszeri. Kordfarmer, lopva, asztal alatt.
Még sosem fordult elő – és így nem is fog
többé soha. Mint Brutus tőre Caesar
hasában. Vagy a kihaló cezarosaurus
roggyanó lépte a mocsárban. Persze ezzel
a mozzanattal sok minden összefügg. Az élet
egyetemes concettója. S az élet mindenkire
külön kiszabott egyedi véletlene.
*
Nem kell félnie attól hogy belészeretek.
Hiszen annál magam is jobban félek ettől,
semhogy belészerethessek. Lehet
hogy kellek neki de bizonyos hogy nem én
vagyok az aki kell. Csak kellenék – ha.
És ugyanígy vagyok vele én is. Csak
annak kellene aki már nem én vagyok
és csak annyira kell amennyire még
az vagyok aki vagyok. Hiszen az is
vagyok aki voltam. Nem, attól nem kell
félnie hogy belészeretek. Így hát marad
a vers. Az szerethet. Azt szeretheti.
Az most is az ami volt. És ami lesz.
Kezem a térdén. Talán beljebb, a térde közt.

 

 

 

Infantilis rapszódia

szeretnék megifjodni
saját fiammá visszakorosodni
önnemzéssel magamat újranemzeni
megfiadzani
akkor talán még enyém is lehetne
a szépséges Isabelle Adjani
meg JutkaPannaZsuzskaLenke
a Miramarén Mira Mari
Mallorcán a kis Majorka
Floridában Ida Flóra
Christiániában Christina
(Fordhondával robognék érte a fjordra)
Trinidadban (ha van még) a Kiss Tina
a Malvinákon az egyik Malvina
Île de Pâques-on Pák Ila
az Irawadi partján Vadi Ira
a Titicaca tónál Titika Katica
Veracruzban Cortez Veronika
Ámerikában (persze) Ámer Ika
Costa Ricában Koszta Erika
Mauritániában – nincs is vita –
a törökből lett Maori Rita
de hát nemcsak szerelemmel
szellemmel is él az ember
felvennének az egyetemre
létem létszámfölötti nem lenne
félsertés helyett tehátlan
könyvek alatt nyögne vállam
megtanulnék negyven nyelven
hogy a többit elfeledjem
Moebius-szalagra írnék
hogy az ékírással írt ék
színéről megint színére
visszájáról visszájára
fordulván senki se értse
és magát bele ne ártsa
senki profán pillantása
pénzt se kéne még keresnem
ihletre költeni testem-
lelkem utolsó fillérig
tanulnék még ezer évig
megtanulnám amit tudok
s elfeledném amit nem tudok
lefúrnék a vers közepéig
de egyet se írnék végig
nem érdekelne a világ
demofasisztokráciák
csak a verstan és a nyelvtan
csak az élvtan és az elvtan
a jelentan és a múlttan
kár hogy eddig nem tanultam
nem kellene mindenestül
modernnek lennem testestül
lehetnék még prae-modern is
vagy ha tetszik posztmodern is
járna dekonstrukcióra
gondolatom kis rugója
mint egy finom doxa-óra
bennem felépülne Bábel
a felépíthetetlen s a Bab El
Mandeben hajózva mint Sanyika
merengnék: ez a világ vékonya
a volt a lesz a semmi lika
melyből mindig újjászületik a
semmi a valami reciproka
csak törném a lelkem-agyam
míg megtalálom benne magam
s akkor semmit se kéne csinálnom
csak átcsempészni magam a vámon
akkor talán az lennék aki
s lehetne még belőlem valami

 

 

 

Ha–gnosztikus

Ha tudsz… (Kipling)
 
hatudná
    ha tudta volna
        ha meg akarta volna tudni
            ha véletlenül tudomására jut
                bár nem akarta megtudni
                    ha tudhatná
                        ha gnosztikus
                            ha Kipling
                                ha nem lett volna önmaga If várába zárva
                                  ha látta volna az Ife szigeti joruba szobrokat
                                    akkor
                                    akkor
                                  talán nem volna bezárva önmagába
                                talán ismerné a joruba figurákat
                            talán nem Kipling
                        talán gnosztikus
                    talán tudhatná
                talán véletlenül tudomására jut
            még ha nem akarja is megtudni
        talán meg akarta volna tudni
    talán tudta volna
talán tudná

 

 

 

Fraktál

Perneczky Gézának

 
miféle művirág-csokorral traktál
(mert nincs mit egy jó rímért el ne adnál)
a kompjuter-nemzette-szülte fraktál
csupa papírmasé-barokk aranytál
zálogházi-végtelen ócska-raktár
ó büszke ön- s közmegváltó avangár
milyen képtelen képekbe akadtál
az én kis macskahelyem megmarad már
a sutba dobott géptelen szavaknál
annál mi még a fraktállal se paktál
(vagy ami még a paktállal se fraktál)
a versből szőtt végtelen sugaraknál

 

 

 

Négy fonák

Paundiás – Dzsoisziás – Prusztiás – Steiniás
1
Canto XLV/A
„with usura…”
 
with-out usura
uzsora nélkül
nincs piaci fellendülés
a boltok pultjain hegyekké torlódik föl a hiány
a lelkek polcain a várakozásban megromlott sóvárgások
és kifogyhatatlanul kígyózik a fogyasztók kígyója
uzsora nélkül a Pénzváltók ablakai előtt egymást tapossa a nép
nem nőnek ki az utcából a Pénzváltók irgalmas katedrálisai
senza usura
nem nyílhatnak meg a Szentlélek Bankjának fiókjai se
uzsora nélkül
a Pápa se terjesztheti ki áldó kezét széles e földgolyón
mint egy elsőáldozó kamasz kopasz fejecskéje fölé
uzsora nélkül nem járják a szerencse vitustáncát a rulett golyói
a baccara
ismeretlen neve se villódzik éjszaka
vörösben játszva a világvárosok vízfején
uzsora nélkül
nem
uzsora nélkül
nem fekszenek hanyatt a kupolák alatt a freskófestészet erőművészei
uzsora nélkül
nem lebegne tünde fátyolként öt évszázada Európa véreres
szemei alatt a Gioconda mosolya
uzsora nélkül
a tehetősek sem tehetnek semmit a nincstelenek nincstelensége ellen
még a népkonyhák bűzösen ínycsiklandó gőzei sem
gomolyognának a dúskálás delében
nem párolognának a jeges frontokon a gulyáságyúk
és a rakéták is elzüllenének az ionoszféra iránytalanságában
uzsora nélkül nincs nyoszolya a szeretőknek
kégli a titkos találkozókra
uzsora nélkül nem záródnak egymásba az egymásba nyíló
genitáliák
a kemikáliák és a fotoszintézis optimális egyensúlya megbomlik
a növényekben
nem tartatnak titokban az Eleusziszi misztériumok
és a titkos szolgálatok titkai
uzsora nélkül
már a régi görögök
még a fáraók piramisai
a Boboli kert szalviái se
se Csillagszóró Liliom se vadparéj
a hibiszkuszok se vegyítik bűvillatukat az autópályák benzinbűzébe
(és viszont)
nincs semmi
semmi sincs
uzsora nélkül
Költő hiába lúdbőröznek felborzolt illúzióid hiába
omlik össze évezreken át kiérlelt immunrendszered
a legvékonyabb verseskötet kiadására sincs elég papír
uzsora nélkül
uzsora nélkül Apollón
Apollónuzsora nélkül és az ibolyafürtű múzsák
és az ibolyafürtű múzsákApollónuzsora nélkül arany lantjához
se lenne elég arany
virrasztóasszonyok se jajveszékelnének a széki éjszakában
az alvilági lelkek raja se sírna
Orpheuszért
uzsora nélkül
2
Alp

„Anna was, Livia is, Plurabell’s to be”

 

Ó

mondj el mindent Anna Líviáról! Mindent tudni akarok Anna Líviáról. Hát te ismered Anna Líviát? Ki ne ismerné Anna Líviát? De ki ismerheti Anna Líviát? Valaki mindenkit ismer. Mindenkit ismer valaki. Ami annyi, mintha senki seeeeeeeeeeeeeem ismerne senkit. Azért csak mondd mondd mesemondd mesemondamondd. A fát vagy a követ? Inkább Anna Líviát. De hiszen ő a kő is meg a fa is. Tengercsiszosodorta kavics. Földszélben állsuhanó fa. Plurabella. Bár volt aki rula mondta: Pluraronda. Százszorszép. Százszorrút. Amikor azt a papírt adta hogy aláírd. Írdalápapírt. Mint a koncepcijós(?) konstrukcijós(?) konspirácijós(?) perekben. De hiába vontakel felvonót. Hiába döglöttcsótánytenyésztő Banya. Hiába a rosszhiszemű jóhiszemű-jogcímnélkülije. Jogcím: jog – min? Ó mondj el mindent róla alóla fölüle belüle. Ahogy leüle, ahogy fölüle. Ahogy elcsábított, miután megcsalt. Elcsábított, miután megcsahahahalt. Tiszta sor, amijen a zsákja, ojan a fótja. De milyen a zsákja? Amíg azt nem tudod, hogy tudnád, milyen a fótja? Micsoda skandalus! Hogy mondhatnád, hogy ismered? De hogy mondhatnád, hogy nem ismerted? Legalább a felefelelősség a tied. Hiszen annyi mindent tudsz róla. Tudtál, csak nemtudniakartál. Ha mindent mindent elmesemondanál!… Ó feketelórelejdelej Plurabell! Fává válok, ha kővé válik. Kővé válok, ha fává válik. Mégis ott leszünk örökre ahol voltunk. Hol nem volt hol volt. Egyszer már ellőn dalolva (melyik évben? eónok előtt?):

 

Ki ez az Anna, aki volt, (mikor
mi még nem voltunk vele) és ki ez
a Százszorszép, ez a Mindenlehet
Plurabell, aki lesz, mikor mi már
nem leszünk vele, vagy – már nem leszünk?
És aki van, aki itt van velünk (amíg
velünk van) (amíg mi vele vagyunk)
ki mondja meg, ki ő már és ki még
e Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabell,
ki ez a Lívia-Itt-Van-Lívia?

 

Melyik évben? Mindig épp ezt akartam már kérdezni. Az özön után vagy az özön előtt? Azért csak megtaláljuk? Mint ahogy Niemann von Nirgends meglelte a Nihilt? Tévedsz itten, borzalmasan tévedsz. Ez még eónokkal előbb volt. Amikor még a mindigek seholtak. Mindenek mindigeltek. Bastet istennő boldog birodalmában. Szerelemszerdán. Csókcsütörtökön. Akkor, akkor minden, ami volt, szépvolt. Amikor leengedte a haját és lecsurogtak a bokájáig az örvénylő kanyarok. Primavera vagy Medúza. Primavera-Medúza. Egy fonatba csavarodott két arc, három idő: Anna was, Livia is, Plurabell’s to be… or not to be… Ubi amor ibi oculus… Énekek Éneke. Tubicám, cicám, és minden más iá-m és -em, kedvesem, kezesem, jegyesem, szerelmesem… Éppenhogy a látás. Nem lett volna szabad látni ezt az égapészen polü-t, ezt a So-geliebte-t, ezt a Nagyon-szeretettet, ezt az Eurüdiké-Primavera-Plurabella-Medúzát. Nem lett volna szabad visszanézni. Nem lenne szabad visszalátni. Ki látta Líviát? Elfolyik, mint a Liffey és a Danubius vize. Visszafordul, mint az örvény. Szétágazik, mint az Ygdrasill. Kifut a síkságra, beleömlik a tengerbe, kinő a sivatagban. És nyoma sincs. De mindenütt látni. Mondják, a szerelem vak. De, ha már csak mondásról, vagyis hitről van szó, ne inkább Augustinusnak higgyünk-e? Si amamus, videmus. És Szent Victori Richardus (1117) nem azt mondja-e: Ahol a szerelem – ott a látás?

3
Mese Éváról
 
„… car les vrais paradis
 
sont les paradis qu’on a
 
perdus                       ”
 
Ha „igazi Paradicsom
 
csak az amit
 
elvesztettünk”
Akkor mégiscsak
 
Tőle
 
nyertük el
 
a Paradicsomot
4
Hermeneutikai mese
„A rose is a rose is a rose is a rose”
 
A rózsa csak rózsa csak rózsa
Csak rózsa? no ne mondja…
Lawrence azt mondja egyik versében
hogy ha ő almát eszik
„minden eleven érzékével eszi azt”
és megérzi benne mindazt, „amit
egy jó almában bizonnyal érezhet”
meg – teszem hozzá – azt is
ami az almában nem-alma
Semmi sem csak az
minden valami más is
minden olyan is mint
Az alma sem csak alma
A rózsa sem csak rózsa
De azért persze Gertrude Steinnek is igaza van
(kinek nincs „igaza” kerek e világon
hiszen mindenki puszta léte az igazsága
aminél nincs is nagyobb igazság
mint az almáé az hogy alma és hogy nemcsakalma)
Ezt persze megint csak kézből megkontrázhatom
kapásból visszaüthetem fonákkal
(éppúgy megvannak erre kellő érveim
mint másnak az arra alkalmasak)
Szóval a rózsa csakrózsa is
meg nemcsakrózsa
(Sőt mégcsakrózsasem
némelyek szerint amíg a költő annak nem nevezi)
tárgy is és szó is (sok soknyelvű szó
más-más jelölő héja melyben a jelölt húsa is más lesz)
és jelkép is (sokféle különböző
és egymást megsemmisítő valamint
egymást teremtő jelkép)
Ha fel tudnánk fejteni a költészet
véghetetlen szőtteséből a rózsamotívumot
mert a rózsa az is a líra örökpiros paradigmája
(énekek éneke) az Énekek Éneke rózsájától
(amely nem is rózsa hanem liliom)
míg végül is tiszta ellentmondás lesz belőle
Mutanabbi rózsájától és Háfiz rózsájáig
Ronsard szelíd kerti rózsája és Goethe tüskés vadrózsája
Blake féregrágtaszívű rózsája
Milton rózsájától Borges Milton-rózsájáig
és Mallarmé sötétség-rózsájáig
és Kosztolányi ötszörös rózsájáig
és a Vaséig amely minden őszökön újra remontál
Mert ha már az őszök is elillannak majd a nyár s a tél közül
és ha már ma sem az semmi ami volt
és amikor majd ami lesz se lesz az ami lesz
„a Rózsa – holnap is rózsa lesz még” (Jorge Guillén)
akkor is ha majd a mi
hajdani rózsánkból csak a név lesz nomina nuda
a minden rózsa hiánya

 

 

 

Két megnemírt Mallarmé-szonett

a Petit air ciklusból
1
Jóslat
1894-ben – 1994-re
l’absence de toute rose
 
Végeérhetetlenül
Virultak versben a rózsák
Szirmahullató valóság
Mind a szemétbe kerül
Az újságból lesz az óság
S mindkettő megörökül
Múlhatatlan mulandóság
Az idő – időtlenül
A szó szederjesre kékül
Kóró lesz a töve is
Nem volt rózsa tövis nélkül?
Lesz rózsa nélkül tövis
Versünk tél vermébe hányja
A minden rózsák hiánya.
2
Kiváltságos válság
…une exquise crise
 
Itt voltam és nem leszek itt
Körülbelül ennyit tudok
Akhillész: futok s nem jutok
Sose a teknőc jelenig
Minden múlvást közeledik
Soha sincs itt mindig csak ott
A hol sincsen sehol Melyik
Milyen miért? csak kapkodok
Időből lesz másik idő
Kibicsaklik a nyelv(tanunk)
Maga se tudja ki-s-mi ő
És mi-ti-ők? benne vagyunk?
Hisz maga se leli helyét
Csak tántorog mint a hülyék.

 

 

 

Gyerek-sor

 

Mottó: „Költő az, aki, ha úgy esik, ötödfeles jambusba tudja szedni azt is, hogy: »LFS.«”

(Kodály Zoltán intelme egy ifjú költőhöz – az ifjú költő bizalmas közlése szerint.)

 

*

 

Egy hexameterbe minden belefér. (Egy régi görög bölcselő.)

 
Kűmé, Szmürna, Khiosz, Kolophón, Pülosz, Argosz, Athéna:
 
Hét város verseng: melyike szülte Homért?
Hét lány volt ama tisztes kis boglári családban:
 
Hexameterbe simul szépen az ő nevük is.
Annyi nevet vésnek föl könyvbe, szoborra, plakettre,
 
Mért ne legyen védőszentjeimé ez a vers?
Irma, Adéla, Aranka, Bianka, Szerén, Gizi, Terka:
 
Újra együtt lesznek: nagymama és hugai.

 

 

 

Sírvers

Federico is
Akkor már bizonyos hogy mindenki meghal
De az is bizonyos hogy van
Halhatatlanság

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]