Tragikomikus (1945 márciusából)

ez bizony tragikomikus – anek dota méghozzá. („Az anekdota: soká rejtegetett kis részletek.” Voltaire) nincs mért rejtegetni tovább. így volt. tehát így lesz. három nap és három éjjel fészkelődtek az ágyban. úgy hogy lábujjuktól fejükbúbjáig be voltak kötve a büdös kenőccsel (az illő illatos kenet helyett). mint mézzel indiánok foglyai. hogy ellepjék őket a darazsak. vagy repülőkatasztrófa után tetőtől talpig gipszbe-gézbe gyűrt élőhalottak. kimozdulni sem. moccanni is alig. így rühelődtek. rühelltek még egymáshoz érni is. és rühellték hogy így rühellik egymást. és úgy birkóztak körmeik a rühhel (Dante. Pokol. huszonkilencedik ének.) mintha szakács késsel kaparna pontyot. sírni szerettek volna de nevettek. nevetni szerettek volna de sírtak. hogy e rühös történelem alighogy épp véget ért a felszabadulással együtt rájuk szabadította még ezt a rühöt is. hisz képletesen rühös kutyák voltak már évek óta. de most aztán igazán. szó szerint. ha már nem is kutyák. de rühösek. csak nevettek és sírtak és nevettek. nevették hogy ezen sírni lehet. annyi sírnivaló után s között. hol kaphatták? melyikük adta át a másiknak? miközben ölelőztek. ki tudja ezt? s mért kéne tudniuk? mint azt mikor s melyikünk adja át a másiknak s melyikünk kapja el a másiktól a viszketeg szerelmet.