Eraó

…ezért kellett a szerelmes verseket

alkotó költőket kiűzni a városokból.

Aquinói Szent Tamás:

Előadások a Tízparancsolatról, 1326.

A Múzsa csókjai – mint Isten útjai – kiszámíthatatlanok

P. J.-nek

A költő – mondják – akkor ír verset ha a Múzsa homlokon

csókolja

vagy akkor – mondom én – ha azt várja hogy a Múzsa hom-

lokon fogja csókolni

vagy akkor ha semmi reménye sincs arra hogy a Múzsa hom-

lokon (vagy akárhol) megcsókolja

illetve akkor ha azt reméli hogy éppen e verse fogja a

Múzsát rábírni arra hogy (valahol) mégis megcsókolja

vagyis azt lehet mondani hogy a múzsacsók és a költemény

reciprok értékek

felcserélhetők és kölcsönösek egymással s bár ennek a köl-

csönösségnek mértéke mennyisége és minősége módfelett

változó a műveletek éppoly véges/végtelen téridejében

megy végbe mint a világegyetem minden eseménye

csak világegyetem kell hozzá és téridő és – talán-talán –

Isten

a Múzsa csókja?

vagy múlt idejű (a költeményhez képest)

vagy jövő idejű ( ” ” )

vagy semmilyen valós idő nem rendelhető hozzá vagy ok

vagy okozat vagy az okozat okozata

vagy két egymás számára megközelíthetetlen rendszer

mindez lényegtelen

a lényeg csak az hogy Múzsa – legyen

Még három (prae-posztmodern) szonett

1. Megesett esemény

csacska kis lény ártatlan megesett lány

kiterítve hever az esemény

borzadva s ámuldozva esetén

hogy ő is merő eset lehetett – lám

lehet hogy a semleges eset: én

s már semmi más nem lesz csak mindig: aztán

soha többé előbb – minél? csak: annál

s nem rémálom régi rémálma: tény

Nincs: – ha… ha nem… ha máskor… ha nem ott…

hiába tűnnek el tanúk nyomok

istenek fölött mohák szőve szálat

melyen már véglegesen ott a bog

megy összeszedi a széthányt ruhákat

nyitná az ajtót sehol sincs kijárat

2. Hol lehetnek

hol lehetnek ők akik szerettek

szerteszét gazdanélküli nyáj

földbe vagy más földre menekedtek

rajtuk van rólam egy kósza szál

s ők tudják-e hol van Kékszakáll

aki őket örökre-szerette

körötte gubancos pókfonál

partvissal a plafonról leszedve

e nekik-szőtt hiú férfi-mértan

mit nyirokból és sorsból sodort

mind ami lett volna s ami volt

vér virág fegyvertár kincseskamra

mint ők az ő celláiba – ő van

az ő emlékükbe befalazva

3. Csak út

végül mindenki önmagát találja

fél az úttól és mégis útra kél

vagy nem kél útra mert utazni fél

mindegy akárhogy nincs más semmi hátra

csak ez az előre az út csodája

s rémülete ez a két-egy „nem ér

a nevem én nem ezt és nem ezért

akartam itt játszani” mondaná – ha

nem érezné hogy elfogyott a szó

a tükörben mit rávillant Szimorg^*

látja az út vége is maga volt

a fény árnyat az árny fényt vet az útra

többé nincs úticél se utazó

csak út van még csak út utaknak útja

Négy lányportré egy kiállításról

1. Egész alakos

JOHANNA – NEM A MÁGLYÁN – a fotelben

Mégis olyan akár egy hőseposz

Bár alakjában semmi hősi póz

Koptatott-farmeres lábszára L-ben

Átvetve a másikon – zárt kapocs

Se vért se kámzsa nem feszül e mellen

Csak fehér T-shirt ezen a Pucelle-en

Mégis sötét igékkel jóslatos

Ha nem gondol is mártíriumára

Azon ég éghetetlen ifjusága

Nyaka tartásában suháng fölény

Oly egyenes mint előtte a pálya

Úgy kel fel mintha harci paripája

Nyergébe pattanna „Isten szavára”

De lobogó máglyát hagy hűlt helyén

2. Santa (Kis) Barbara

Középkori szobor

Szentnek senki se vélné Barbarát

Pedig ő is ott ül toronyba zárva

Ez ordas pesti Nikodémiába’

Őrzi a láthatatlan porkoláb

Hiába látod selyemsár haját

Ahogy a körút-éji szél cibálja

Vagy sietősen lakásról lakásra

Hordja félszűz Massina-mosolyát

A te karodba vagy ha más karokba

Dőlve mindig a saját tornya szobra

Kívül-belül-körül viselt Jelül

Karján hordozza s maga benne ül

Míg ágyak hullámán sodródik A

Mindennapos közbarbár gótika

Parázna kis paradox szentje ő

(Fényeskedj néki égi Glória)

3. L’Univers de Ch.L.

Hiperrealista-kozmikus

Nem nem a Mindenség – csupán annak a része

Ahogy a mindenség is része őneki

Két lantalaku kar – közöttük pengeti

Kibomló tincseit – hajszálai zenésze

Két mell egész kicsi mely rejtőzködve tüntet

Egyszerre bújik el s bukkan ki valahol

Két lábszár – csúnya? szép? fénysugárként hajol

Mindnyájunk sorsaként járva görbült terünket

Orr – kétfelől Bastet istennő két agátja

Egy macska-végtelen két párhuzamosa

Szimmetria és a- és disszimmetria

A kettős számrendszer nagy alternatívája

Páros szárnyak között a kvarccsillámu Agy

S a fel nem táruló Fekete Lyuk: az Egy

4. Szvetlána, Szanja – vagy…

Ezredvégi

Párizsból rettegve indult haza

Érezte már a vészes strukturákat

Egy teraszon ittuk langyos teánkat

Haza? vagy csak csetnik és usztasa

Moszlim – vagy – azt se tudta mi az a

Mi ami (érezte) ellene támad

Ő-e a „történelem”? vagy e század

Önmaga oltári áldozata

Él-e? nem él? szűzen? (az volt) vagy meggyalázva

Vagy egy (eltévedt –?) golyótól találva

(Hiszen rá irányul minden golyó)

Vagy mint egy eszelős hon „honleánya”

(Már semmi még ez sem kizárható)

Új évezred előtt Párizs Szarajevó

Mimóza

Nincs – lírai – tárgy líraibb:

Asztalomon hiába hagytad

Ha kicsit is hihetni Freudnak

A mimóza még visszahív

A felejtés csak negatív

Fele – sejtfala – a tudatnak

Ha félig ez hát félig az vagy

Egyfeled ott másfeled itt

Majd visszajössz érte hiszen

A mimóza hosszan-kitartott

Hervadás kivárja az akkort

Míg az igen-nem-nem-igen

Végigpeng idegeiden

Mint egy feloldhatatlan akkord

Abaelardus: Sic et non

egy évig ültek egymás mellett, mindegyik

a másik mozdulatára várva. de hát az maga

volt a quia absurdum. várni még csak. de

tenni? olyan nagy különbség rejlenék a

testhelyzetek között? ülni vagy feküdni?

nem az egymás mellett a lényeges? csak

egy árammal telített rezgő levegőoszlop

választotta el őket. de hideglelősen

vigyáztak rá hogy bele ne mozduljanak.

illetéktelenül mint egy idegen képbe. de

félve az áramütéstől is. hiszen épp az

tartotta őket egybe. a távolságtartás. csak

a papíron értek egymáshoz. ott összefonódtak.

a szintakszis és a metrum vad módozataiban.

egy rím kibontakozhatatlan ölelésében. egy

jelentés fölött köröző ragadozó vitában. a

préda fölött, de mi volt a préda? és a

jelentés jelentése őnekik? azt nem akarták

tudni. aztán egyszerre mégis. minden jelen-

tésen túl. de akkor úgy zuhantak egymásra

mint a fahasábok a tűzbe. nem a papírra.

nem is a párnára. magába az emésztő kép-

telenségbe. a sic et non (hic et nunc?) összecsapó lángjai

között. mint az egészen elégő áldozat.

Ezután esméré

azt hitte ismeri

amennyire persze ismerni lehet

legalább úgy mint egy asztalt

egy macskát egy autót egy virágot

vagy egy szó jelentéseinek bozótját

már csak az édenkerti ismeret hiányzott

ezután Ádám esméré az ő feleségét az Évát

s azóta tudja hogy egyáltalán nem ismeri

nem is ismerte és soha nem fogja megismerni

mert sose tudhatjuk kivel alszunk

mindig inkognitóra vetkezünk le

Csak ők értik (?)

1.

igen. persze hogy te is emlékszel rá hogy

egyszer véletlenül hozzáértél. és vélet-

lenül épp ott. ahol. vagy mégse? mégsem

véletlenül? mindenesetre szándék nélkül.

szégyellted volna is a véletlent eljátszani.

vagy-vagy. ha már. de azért. ki tudhatja

azt hogy tudja ezt? mindenesetre boldoggá

tett azzal hogy emlékezett rá. s hogy em-

lékeztetett. most persze biztos azt hiszi

már tudja is miért véletlenül. pedig nem.

nem azért. így persze majdnem egy egész év

elveszett. vagy egy egész évet nyertetek.

amely most vész el. pedig nincs sok év. soha

sincs sok. és kivált nincs sok ilyen. amilyen.

2

erre meg neki kell emlékeznie. s ha nem –

most te emlékezteted rá. hogy boldoggá teszi-

e? azt nem lehet tudni. csak azt hogy téged

akkor boldoggá tett. (most az egyszer még ez

a trivialitás is megkockáztatható.) Lehet

hogy ez a két szó marad meg az egészből? mint

egy összetört asszír kő-feliratból. két szó.

a többi rekonstruálhatatlan. ezért nem is

értelmezhető. ki is fordítható önmagából.

olvasata akár ez is lehetne: „szenvedj belém”.

Explication de texte

Then from amaze into delight he fell

To hear her whisper woman’s lore so well

Keats: Lamia

pour Ch. L.

a szóban forgó szöveget alkotó szintagmát semmilyen idegen

nyelvre nem lehetne lefordítani

bár eredetiben úgy hangzik mintha valami távoli nyelvből

lenne fordítva

hacsak nem a szótárakban hsz- illetve ik-ként definiált

szócska első személyragos használata párosult vagy pá-

rosodott benne

egy olyan ige felszólító mód második személyű alakjával

amellyel a nyelvtörténet hosszú csábítási és megkísér-

tési manőverei során sem került soha szorosabb kapcsolatba

és mégis csak ezen az egy nyelven születhetett meg

mintha éppenséggel a nyelv legtitkosabb mélytalajából vagy

jonhaiból szakadt volna ki mint egy ismeretlen csíra vagy

egy drámai jóslat azonféleképp ahogy Heidegger

konstrukciós vagy Derrida dekonstrukciós szótorzulatai

nem írott szöveg (itt sem íródik le) csak mondott (de itt

nem is mondatik ki)

olyan diskurzus amelyben a beszéd – képzése pillanatában –

visszacsavarodik (mint Rilke Apollón-torzójának nézése)

a testbe a testből született szó azonnal testet ölt

konnotációjában a sejtozmózis működéseként járja át egymást

akt akta aktus szinte teljeskörű jelentése

aktok aktusának aktája

bár két kétszótagos szavában fenti tárgyak és fogalmak

jelének egyetlen hangzója sem szerepel ellenben rejtve

rímel a tükörszimmetrikus é-e – e-é hangsor a közepütt

álló likvida ismétlésével

ahogy az ajkak között megjelenő szöveg közvetlen test-

melegében egyszerűen átköltözik a másik testmelegbe

éppúgy mint az amire vonatkozik (a testből testbe belépő test)

láthatatlan rejtjeles titkosírás ebbe az egyetlen pillanat-

ba kódolva amelynek igazi jelentését soha nem lehet

többé dekódolni de semmi nem is törölheti ki soha

többé az emlékezetből

Sziámi ikrek

Még emlékszem rájuk gyerekkoromból

A képeslapokban sétáltak össze-

Nőtt lapjaikkal mint egy kinyitott könyv

Két napernyő két szív két nemiszerv

Aztán a sebészi szenzáció

Szétoperálták őket kétfelé

Két könyv amibe más és más van írva

De ketten lettek-e? (És ami mind-

Kettejükbe bele volt…?) Merre tették

Első külön lépésüket? Hová

Mentek? Külön-külön? Tovább is együtt?

És azután? Hogy lettek önmaguk

A másik nélkül? Másik másikakkal?

Hogyan rejtették el vékonyukon

A másik gyógyíthatatlan sebét?

Sziámi ikrek 2

És ami mindkettőjükbe be volt

– vagy nem volt beírva? Hol van? Hová

lett? Mind elveszett? Ami őbeléjük

lehetett csak beírva? Ez az ő

Könyvük. A lapok között hány üres lap.

Mit fehérsége véd. A kardos angyal.

(Vagy csak az ő félelmük tőle?) Trisztán

kardja (Marke király korában?) A

megnemtörténtek. A nemek. A nem

mégis felparázsló igenjei.

Külön-külön. Habár együtt – akárhol

voltak. S hogy „bánni” fogja-e? Vajon

Heléna bánta-e? Ez az ami

soha sincs megírva. Minden csak egy

oldaláról rögzíthető. A nincs

ami van. A van ami soha sincsen:

ez az antianyag. A titkok. Úgy

csereberélték gyermekesen őket,

mint gyerekek színes üveggolyókat

bélyeget vagy számolócédulát.

(Elcserélt gyűjtemény.) Vagy tőrüket

Hamlet és Laertes. A meccs után mezt

a győztes és a vesztes. Titkaik

egymásbafolytak mint a nedveik.

A tudatalatt biokémiája.

Csordultig teltek velük. Esővízzel

ciszterna – szennyvízzel csatorna. Egymás

bőre alá nyúltak. Az eleven hús

nyers illataiba. Szájukba vették

egymást. Kutya a kölykét kicsinyét

a macska. Önmaguk ízét a másik

ajkáról. Két ujj önmagához ért

két nyílás válaszfalán át. A rózsa

kinyílt és összecsukódott. „Szülők!

meséljétek el álmaitokat

a gyerekeiteknek!” Ők el is

mesélték. Egyszer volt… Hol nem? S a vége?

Hol lesz a véle? Hogyha vége – van?

Egy idézet között

minden elválásban van valami a tébolyból

(dixit Goethe)

és mindig eleve már fordított sorrendben a

válást választotta az egyesülés előtt

a Wahlt a Verwandschaft

helyett akár az udvari skandalumok irodalomtörténetivé

magasztosult gyáva szökések árán és vámján és révén ke-

resztül

– a Reisét amely még nem a Voyage ugyan csak

annak fordított előzménye a kiábrándulás százados nagy

zarándokútjain –

hogy elszökjön az elválás (vagyis az egye-

sülés) elől hogy eleve az elválás tébolyát válassza

azért hogy

ne kelljen elválnia és megmenekedjen a tébolytól

amivel fen-

séges józansága eleve és véglegesen össze volt kötözve

mert

mert	minden elválásban van valami a tébolyból

Fel-nő-ni

Vajmi nehéz felnőni abból a hiedelemből

(ami nőttön-nőttünkbe mindjobban belenő)

hogy a nők vagy vízitündérek vagy boszorkák

vagy megközelíthetetlenek vagy messze elkerülendők

s eszerint kell megközelíteni vagy elkerülni őket

Még inkább abból a másik hiszemből

hogy a Meglátni És Megszeretni Egy Pillanat Műve volt

című darabban egy pillanat műve volt felismerni

melyikük melyik szerepben lép föl

s hogy egyáltalán két szerep-e ez vagy egy és ugyanő

S nem keverednek-e ezek össze mindig

mint a görögök bora – a legcsodásabb hajlatú kratérban is

(amely amúgyis mindig egy tűzhányó krátere)

Leginkább éppen abban

Ronsard kommentárja Imre Flóra szonettjéhez

(„Ronsard bevallja korát”)^*

én nem is tagadom nem tagadtam sosem

töredelmetlenül bevallom mint a bűnöm

s nem kérem senkitől hogy rajtam könyörüljön

mégis csak te meg én és csak a szerelem

nem fontos semmi más halál csábdala sem

jó is lesz ha tudod (Ronsard-ul szólva) úrnőm

én nem hagyom el az ifjúságot ki úgy jön

utánam lihegőn mint kócos hű ebem

nem állítom le a kanyarban a kocsit

hogy bűntudatosan kitehessem a szűrét

lettem aki vagyok s ő hozzám tartozik

benned az ifjúság még múló hatalom

bennem bűvös levét hűvös hordókba szűrték

igen csak te meg én és semmi irgalom

Ronsard: Les amours

Szerelmeink összetéveszthetők

Cassandre Marie Hélène de Surgère

Meglátod őket egy este az R.E.

R.-en vagy hol s oly megvesztegetők

Észveszejtően mások ők az ők

Mind egy-egy vita nuovát ígérő

Pillantásuk zsigereidig érő

Megejt benned minden megejthetőt

Míg le nem hull az arcukról az álarc

Vagy álarcukról a rá applikált arc

És megtudod hogy egyek ezeregyek

Mind csak Ronsard bordájából szövettek

Nyomukban csak saját nyomod követted

Rajtuk át jutsz – magadtól magadig

Hogy azt se tudod már melyik melyik

Fényük a te homályod A szerelmek?

Mi mást vártál? A te szerelmeid

Ronsard platonizál

Sorsom bárhová is hurcolja sorsát

(most épp Barcelonában landolok),

csak a te varázsgömbödben forog,

mindig te vagy a meditációs tárgy.

Olyan vagy mint egy nyomasztó adósság –

bár hitelező érte nem kopog,

csak saját magam adósa vagyok:

szegény-gazdag magam-nélküli Ronsard.

S hogy te ki vagy? Nem tudja senki; én se.

Barlangfalamon árnyék jelenése,

mely hátam mögé rejti lényegét.

Folytonos ittnemléteddel beteltem.

Elérted azt, hogy már nem is szerelmem,

csak szerelmes verseim tárgya légy.

Ronsard felel a kihívásra

már nem mondok neked se jót se rosszat

mért kéne nekem megítélni hogy

ez a szoknya vagy az a blúz a jobb

s hajad hogy szebb ha rövidebb ha hosszabb

ujjad így is úgy is közte motozgat

s én is tudom ahogy te is tudod

csak visszautasító mosolyod

amit kihívásod cserébe hozhat

s éppily felemás a feleletem

amire vágyom már csak tettetem

s amit megtagadsz talán meg is adnád

ha nem kívánnám olyan élethűen

így játszadozunk gondtalan mi csacskák

nem is a tűzzel – de benne a tűzben

Ronsard nem tudja mit gondol s nem gondolja amit tud

már csak elalvás előtt gondolok rád

nem szeretlek már hát nem is gyűlöllek

pedig tudom gyűlölnöm kellene

ha tudnám gyűlölni akit szerettem

most sokan másra gondolnak tudom

de te tudod hogy én rád gondolok

ez is a kettőnk titka mint a többi

gondolhat róla bárki bármit is

s hogy te kire gondolsz és mit feledtél?

már azt se tudom szeretném-e tudni

betörtél mint gyerek egy ablakot

nem tükröződik benne vissza semmi

csak az ahogy vacogva itt maradtál

s aztán magadtól megriadva elfutsz

de első éjszakánk testszaga most is

élő testként fekszi meg ágyamat

vele alszom el és rá ébredek

(de hát tudom ezt is csak gondolom

könyvem letéve mielőtt elalszom)

Ronsard most Rimbaud-t idézi

„Michel et Christine”^*

Zut alors! vagy: na és? Adtál és visszaloptál.

Csakúgy ahogy szokás. Mint sorsunk rendeli(?).

Elmentél, mint a Nap, a minden-alkonyi

közönyös fényözönnel, elvíve, amit hoztál.

Michel et Christine – vagy Heléna és Ronsard?

Minden kasszasiker mélyen tragikai.

Vén Európa hordákkal – lesz? VAN már – teli.

Környezetvédelmünk sikerdarabja Mostar.

És a szerelemé? Hogy Michel itt Christine-nel

és Christine Michellel mit mível és mit mímel?

Érdekes? Játsszuk a Nagy Vaudeville-t – kicsiben.

Gyilkolást tárgyalás, tárgyalást gyilkolás

követ. A Követek nem gyilkolnak sosem,

csak föllendítik a luxus- és szex-turizmust.

Aztán mennek haza. Csakúgy ahogy szokás.

Közhírré teszik a kudarcot vagy sikert.

Látunk-e sárguló erdőt még s völgyi tisztást?

Felégetett szavak közt egy fasornyi textust?

S köztük a színpadon egy Christine et Michel-t?

(Fin de l’Idylle) – és a Bárányt – s a Krisztust?

Kis trilógia

1

Születésnapra

2

Mellékdal egy szerelmesvershez

(vagy Használati utasítás vagy Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)

a Vers

nem vallomás

csak alkotás

mindenkinek szól

és senkinek sem

teneked is és teneked sem

üzenet sem

és rejtelem sem

nem csábitás

nem ámitás

nem rábeszélés

nem kibeszélés

nem akar semmit

csak ezt a semmit

nem kell komolyan venned

s nem lehet félrevetned

nem szabad zokon venned

s nem kéri rokonszenved

nem lehet szaván fognod

s nem lehet megtagadnod

nem is kell rá felelned

csak nem lehet feledned

virág

mit bárki leszakít

de amiből kinyílt

a vágy

a mag

azért te vagy

3

Mellékdal a mellékdalhoz

ahogy vállalta

(etimológiailag és vizuálisan)

vállára vette

egyetlen önfeledt mozdulattal

magára öltötte a verset

mint egy rászabott modellt

(nomen est carmen carmen est nomen)

egyetlen felvillanó gondolattal

saját testébe öltöztette a verset

mintha a saját bőrébe bújna bele

versbenbújdosásra

azonosult vele mint egy sikeres

szervátültetésben az idegen anyaggal

mintha csak régóta erre várna

vagy hirtelen rádöbbenne

hogy tudta nélkül is régóta erre várt

valami átlényegülésre

mert mindenkinek szüksége van olykor

kicsit másnak lenni mint amilyen

ahhoz hogy megint önmaga újmaga lehessen

valaki más

Tragikomikus (1945 márciusából)

ez bizony tragikomikus – anek

dota méghozzá. („Az anekdota:

soká rejtegetett kis részletek.”

Voltaire) nincs mért rejtegetni tovább.

így volt. tehát így lesz. három nap és

három éjjel fészkelődtek az ágyban.

úgy hogy lábujjuktól fejükbúbjáig

be voltak kötve a büdös kenőccsel

(az illő illatos kenet helyett).

mint mézzel indiánok foglyai.

hogy ellepjék őket a darazsak.

vagy repülőkatasztrófa után

tetőtől talpig gipszbe-gézbe gyűrt

élőhalottak. kimozdulni sem.

moccanni is alig. így rühelődtek.

rühelltek még egymáshoz érni is.

és rühellték hogy így rühellik egymást.

és úgy birkóztak körmeik a rühhel

(Dante. Pokol. huszonkilencedik ének.)

mintha szakács késsel kaparna pontyot.

sírni szerettek volna de nevettek.

nevetni szerettek volna de sírtak.

hogy e rühös történelem alighogy

épp véget ért a felszabadulással

együtt rájuk szabadította még

ezt a rühöt is. hisz képletesen

rühös kutyák voltak már évek óta.

de most aztán igazán. szó szerint.

ha már nem is kutyák. de rühösek.

csak nevettek és sírtak és nevettek.

nevették hogy ezen sírni lehet.

annyi sírnivaló után s között.

hol kaphatták? melyikük adta át

a másiknak? miközben ölelőztek.

ki tudja ezt? s mért kéne tudniuk?

mint azt mikor s melyikünk adja át

a másiknak s melyikünk kapja el

a másiktól a viszketeg szerelmet.