A „Manila” teraszán ülök (Gran Vía, Madrid). Az előbb nem adtam a koldusnak. Soy extranjeros. És ha mindegyiknek adnék?… Különben is csak egy 500 pesetás van a zsebemben. Nézem, ahogy botorkál mankójával az asztalok között. Eddig még senki sem adott neki. Nemhogy egy 25 pesetásat. Még egy tekintetet sem. Kávé, naranjada, cola, helado, gin-fizz, cuba libre – minden érdekesebb. Abba bámulnak, mikor látják, hogy közeledik. Csak én nézem. Az arcát, de már nem látom, milyen. Már mögötte vagyok. A magam arcát se látom. Annak is mögötte vagyok. De a bőrömön érzem, ahogy olyan lesz, mint az övé. „Fiatal koldus, mankóval.” Érzem, hogy torzul az arcom, ahogy belülről átformálja magát. Nem szégyellem magam. Csak nem tudom, miért ülök a „Manila” teraszán, Madridban, a Gran Vía és a Calle de los Preciados kereszteződésében. De azért nem is becsülöm nagyra méltóságomat a Nagyméltóságok utcasarkán. Kik lehettek azok? és kik ma? Különben is: csak a föld függőkertjének egyik teraszán ülök – mint mindig. Ezen a gyönyörűséges terepen, ahol siketen úgy vonít az élet, mint a Quinta del Sordo süllyedő kutyája. |