Spanyol Capricho

 

 

 

 

El Escorial

San Lorenzo napján – Monet után
 

1. reggel

finom acélkék szemcsékre porlasztja szét
hogy fényfoltokból újra összerakja
ezt az óriási szürke salakhányót
a ferdén belevágódó reggeli nap
Sierrák és Inkvizíciók kopár sziklahatalmát
mely a magasba törve is alacsony
mint a fenséges hálószobák mennyezete
most a semmiben lebegnek az egyenesen
a Nagyoltárra nyíló parányi alkov-erődök
a balusztrádok és timpanonok mögött
s alattuk az örök álmukat alvók szuperbarokk fachjai
„ott a sírba lent”, ahogy majd az egyik Don Felipe dalolja
a sok Felipe Carlos Alfonso Juan Infante és Infanta közül
mintha nem is égne legalul az örökizzó rács
amivel a szentet a kemencébe lapátolták vala
kicsinyített másai ünnepi vörös neonfényben
ott imbolyogtak tegnap éjszaka a falu utcái fölött
 

2. dél

most már nincs irgalom a kupolákba növő
kupoláknak a tornyokba kapaszkodó tornyoknak
a merőleges sugarak kegyetlenek és kegyeletlenek
e jézustalan Egy-Ház királyi luxusbörtöneihez
a mártírium alaprajzára emelt szentségtörő
fényűzés építészete nem megfagyott zene
csak a megégetett szent hamvaiból magasba
gomolygó füstoszlopok kővé vált szürkesége
 

3. alkony

a szürkületben még szürkébb a kő
a szürkeség hatványaira nő
a Salakhányó most valóban ő
salakfalak fölött salaktető
salakkupolán salakkupola
az Arany Századnak nincs aranya
se Inka kincse se Ibéria
napjának évi ezermillió karátja
nem elég hogy egy pont aranyra váltsa
ami sosem volt más csak escoria
 

4. naplemente

sierrák és sierrák
ameddig a szem ellát
(hogy egy rím is legyen)
(ha már kéznél vagyon)
de a tornyok mögött
csak a sík gőzölög
és „ott a sírba lent”
messziről feldereng
a víztől s vértől egyaránt
kiszáradt hírneves folyók
árama
Henares Manzanares Jarama
 

5. este

a két páncélos lovag egymás halványodó
tükrében nézi magát az égbolt zöld gyepén
mindennapos konok bajvívására készen
tornyok kupolák ívek kriptaboltok
lassan sötétbe roskadó romjain
 

6. éjszaka

minthogyha mégis lenne győzelem
éjfél körül a katedrális ormán már egymagában
áll a rémülettől kifehéredett szemű telihold
s ebben az ünnepi-kísérteties felső kivilágításban
egyszerre önnevét legyőzve megint feltámad a salak
s inkább az izzó láva jelentésére hajlik
a szent mártíriumának tüzeiben hamvadozva
parázsló alaprajzának máglyája fölött

 

 

 

„El tiempo intrasferabile”

Változatok egy spanyol verssorra
(már nem tudom kié)
 
elodázhatatlan
(mert nincs benne oda)
 
elajándékozhatatlan
(mert van mindenkinek)
 
átruházhatatlan
(mert nem volt senkié)
 
elhalaszthatatlan
(mert nincsen benne mit)
 
elmulaszthatatlan
(mert úgyis elmulik)
 
elnapolhatatlan
(mert nem napokból áll)
 
megváltoztathatatlan
(mert mindig változik)
 
átvághatatlan
(mert mindig az ami)
 
hiába vagy Akhillész
(ha mindig ő a teknőc)
 
utolérhetetlen
(mert nem megy sehova)

 

 

 

Kisebbfajta kérdés

miért nem tudom levenni róla a szemem?
 
a látás éppoly termékeny és éppoly tékozló
mint a természet maga amit látványává szül
 
ugyanolyan gyilkos burjánzással pazarolja
magát amiből több halál születik mint élet
több életelőtti halál mint halálelőtti élet
miért nem tudom levenni róla a szemem?
 
minden szempár ágai közt naponta annyi
látvány sarjad mint falevél az erdőn magvak
a földeken sperma a hímek húmuszában
miért nem tudom róla levenni a szemem?
 
mikor még az emlékezetem se tudja majd
kiválasztani a pillantások nyüzsgő milliói
közül
 
mikor semmi tervem célom szándékom még csak
ábrándom sincs azzal kapcsolatban aki ő
és nem is őt nézem és nem is én nézek
 
hát ki az aki nem tudja levenni róla a szemét?
bízvást lehetne bölcsebb és sorsabb kérdéseket
találni
de a kérdések is éppoly pocsékbamenő burján-
zással és éppoly számontarthatatlanul teremnek
és szóratnak szét bennünk mint a magvak a levelek
spermák földek és húsok között
ki az aki nem tudja levenni róla a szemét?
ki az aki nem tudja mit kérdez és miért?

 

 

 

Banal banalísimo

A „Manila” teraszán ülök (Gran Vía, Madrid). Az előbb nem adtam a koldusnak. Soy extranjeros. És ha mindegyiknek adnék?… Különben is csak egy 500 pesetás van a zsebemben. Nézem, ahogy botorkál mankójával az asztalok között. Eddig még senki sem adott neki. Nemhogy egy 25 pesetásat. Még egy tekintetet sem. Kávé, naranjada, cola, helado, gin-fizz, cuba libre – minden érdekesebb. Abba bámulnak, mikor látják, hogy közeledik. Csak én nézem. Az arcát, de már nem látom, milyen. Már mögötte vagyok. A magam arcát se látom. Annak is mögötte vagyok. De a bőrömön érzem, ahogy olyan lesz, mint az övé. „Fiatal koldus, mankóval.” Érzem, hogy torzul az arcom, ahogy belülről átformálja magát. Nem szégyellem magam. Csak nem tudom, miért ülök a „Manila” teraszán, Madridban, a Gran Vía és a Calle de los Preciados kereszteződésében. De azért nem is becsülöm nagyra méltóságomat a Nagyméltóságok utcasarkán. Kik lehettek azok? és kik ma? Különben is: csak a föld függőkertjének egyik teraszán ülök – mint mindig. Ezen a gyönyörűséges terepen, ahol siketen úgy vonít az élet, mint a Quinta del Sordo süllyedő kutyája.

 

 

 

Úgy nézd őket

A versek kétéltű állatok
Vagy kétidejűek mint a csillagok.
Amit észlelsz belőlük már nem létezik.
De ők csak léteznek tovább
az idők partjait cserélve.

 

 

 

Saragossai lány

Egyszerre felé fordultak a vének
Volt ugyan köztük néhány ifju is
De itt zsuzsánnai vonatkozásban
Ifjú és öreg mind egyszerre „vén” lett
Mindegyikbe beköltözött a vétek
Mikor belépett a zsúfolt terembe
Fekete szoknyájában is ruhátlan
Mint aki fürdőjéből épp kilépett
Mikrofonok árnyékában lapulva
Lesték tudós lírai doktorok
Ahogy gyanútlan (?) átsuhant a termen
A férfiszem összetett mint a légyé
Így vált bennük ezernyi fénytöréssé
A saragossai lány Neve Carmen.

 

 

 

Carmen Macarronea

estás aquí el sueño of all men
CARMEN
eres la poesía en sus oraciones obscenas de la tarde
s utána az AMEN
you were mi amor infeliz cette semaine
(ya que uno siempre necesita del amor infeliz también)
we all have a hungry heart
mondja mellettem a bárnál kissé elázva egy ifjú Irish Bard
tú la reina de tous ces petits rois
tú rimas a la muy hermosa palabra húngara:
SZERELEM

 

 

 

Egy korai Goya

Prado
„Siket-Lak” fekete drapériái
közül már másként látom egy kicsit
fehérnél világosabb színeit
a vázlatoknak, miket a „Királyi
Szőnyegszövő Műhely”-nek szállitott.
Ezek a szinte színelőtti színek,
e majd fenséges falakra feszített,
„népünk” derűjét ontó kárpitok:
piknik, szüret, girland, bujócska – mind báb.
Igazságnál kegyetlenebb hazugság,
színből szín, testből hiányzik a test,
az ég se látszik égnek, zöld se zöldnek.
Csak: ahogy két társa viszi a görbedt,
állványáról lezuhant kőmivest…
 
Hisz már ismerte őket:
Colossust, Asmodeust, Atropost.
Csak játszani kellett a kárpitost.
 

San Lorenzo de El Escorial, Eurofórum,

Hotel „Felipe Segundo” – Madrid. 1992. augusztus

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]