A negyedik szoba

Versek 1992–1993

 

 

 

 

Szülőház

A végén ott volt a negyedik szoba. Előszoba. Kisszoba. Hálószoba. Ebédlő. Mindnek volt neve. Akárcsak nekem magamnak. És utánuk következett. Ez a nevesincs. Amit csak számon lehetett tartani. Mint egy negyedik dimenzió. Negyedik halmazállapot. A paraszti tisztaszobák tisztán metafizikai korrelátuma. A belül, ami kívül van. Lakásonkívüli szoba. Szobánkívüli lakás. Magánkívüli önmaga. Ex… Eksztatikus. Egzotikum. Expedíció. Egyszer nem találtak valamit, s azt mondták, menjek, nézzem meg a negyedik szobában. Úgy léptem be az ajtón, ahogy Rimbaud hatolhatott be Ogadenbe, az első európaiként. Ugyanúgy be volt rendezve, mint a többi. Asztal, székek, dívány, szekrény. De senki sem aludt, ült, dolgozott, rakodott benne. Mint egy túlfolyó a zárt csőrendszerekben. Túlcsillag a nyitott csillagrendszerekben. Fehér folt. Fekete lyuk. A szükséges fölösleg. Ami nélkül a szükséges se lehet meg. Nem tudni, mire való. Bár éppolyan való, mint a többi. Mindnyájunkban benne való. Csak nem tudunk róla. A végén mindennek ott van a negyedik szoba.

 

 

 

Divertimento

 

 

 

 

Zeitgedicht II.

 
Vö. Garay János, Babits, József,
Weöres, Zelk, Jékely, Orbán stb.
 
kilencvenkettő június
(Zeitgedichthez dátum dukál)
Rióban áll a karnevál
vagy mondjuk a „Riói csúcs”
de balladám nézd mi az ott
száz jó vadász Szigetre tart
állnak ahol szakad a part
kezükben a kalasnyikov
a maradékból még akad
a madarakból is elég
fekhetnek fákon fák alatt
a szétlőtt testű feketék
de ki mondja meg hogy kik és
mi helyett lőnek madarat
tudat fölött tudat alatt
mily határt sért vadász vitéz
bizony nem csak országhatárt
s a Parancsot sértette meg
saját szemébe vert cövek
lesz a látvány mit generált
első s utolsó szó jogán
tanácsnok szól miniszter int
elcsitul minden mint a pinty
vagy mint a meglőtt kormorán
a kormorán csak kormorán
a hettita csak hettita
nem ebből nem lesz hitvita
egyetért Újszöv. és Korán
miért is lenne mért ezen
akadnak fenn az idegek
hisz együtt élünk szüntelen
azzal amivel nem lehet
s vitára ezer ok marad
egyeztetés és tárgyalás
miért ne lőné ha vadász
a vadász a madarakat
a Sziget közös birtokán
tapadós szállongó korom
koromként hull a kormorán
és lerakódik vastagon
egyeztetés és tárgyalás
minden tisztázva mocskosul
az újrégi a régiúj
mindegy ki vitéz ki vadász
tárgyalás és egyeztetés
holt szemgödör halott sirály
zuhan ezernyolcszáz madár
hazatér száz vadász vitéz
zuhan ezernyolcszáz madár
mint pokolgéptől repülők
ég madarai voltak ők
terror s terror közt nincs határ
égre lobogjon? – földre sem
a két nagy költő-mostoha-
testvér édestestvér-szava
a Szellem és a Szerelem
a Föld alatt a part szakad
Szigeten nincs szigetlakó
ne kérdezd hogy mivégre vagy
a lét csak léttel osztható
bár tudnánk madárul dalolni
szárnyakat ránk múzsa repíts
most kéne hymni odi psalmi
s az odi más értelme is
hazájukért haltak szegények
mint magyarok abesszinek
s hogy mért éltek – éltek csak éltek
mint te meg ő mind aki Lett
ide kell a lírai Tett
nem megmondta már Jékely
ha senki más hát én te mi
na költők énekeljetek

 

 

 

Kis szigligeti hőseposz

A Magyar Művészeti Alapítvány Kuratóriumának

és a Ház belső kollektívájának ajánlva

 
Nem kusza árnyak támolygása a fűben a fák közt
 
nem is emlékek Ők maguk
gyökereznek itt a talajban mint a vedlő óriásősgyík platánok
 
amiket utolsó ép nyarán kicsinyít vízfesték-lapokká a
vézna kamasz öreg szobrász ez az igazi Benjámin-Benóni
 
Bénike az áldott fiú aki majd bénult jobb keze minden
tudományát a baljába emeli mint egy félkarú akrobata
 
aztán hajón szeljük át a reményteli-baljós koraőszt a
tavon
 
(Evoé, Élet (megint) be gyönyörű Ősz jött!)
 
a lemenő napban villogva vijjogó sirályok uszályában
mint egy közelgő láthatatlan tragédia kórusától kísérve
 
István életének hány egyperce villan fel itt mint a déli
verő szikrái habról habra amiket ki nem olthat a víz
 
itt hömpölygeti a tó kék-zöld metrumaiba Gabi a borszí-
nű homéroszi tengereket
 
itt siratja a mille e tre snájdig apostola Don Emici a
halálban végre megtalált egyetlen szerelmét
 
itt buktatja asszír arcélét az írótábla fölé Pista mint egy
íródeák hogy ezernyi oldalakba olvasszon Azelőttöt és Az-
utánt az „ahogy lehetett” kompromisszumok fölé magaso-
dó titkos bölcsességével
 
itt tölti eretnek mézesheteit Apokrif Szent János a szőke
germán istennővel a fekete hattyú hátán lebegve
 
itt Ágnes már halállal-eljegyzettségének himlőhelyes
magányát egyedül maradva utolsó verssoraival
 
itt trónol még Milán király is a Nagyszoba külön teraszán
fogadva hódolói kis csapatát a szieszta és a vacsora közti
kurta kihallgatásokon életének talán egyetlen enyhült pil-
lanatában amikor végre az a fejedelem lehetett aki volt
 
itt csatolja csonka testére mint egy protézist a rozoga ladikot
Lacika a Nagy hófehér haján hófehér vászonsipkával
 
atléta mellén csíkos matróztrikóval azon csorog lefelé
szerény büszkeséggel mint egy hosszújáratú kapitány a
folyam deltáján végre igazi elemébe az óceánba aztán kis-
késsel „muzsikát” farag nádból a gyerekeknek mert kicsi-
ben rejlik a nagyság s a nagyságban a kicsi is nagy
 
itt vannak persze a balatonivihar szerelmek válások szakí-
tások a kimeríthetetlen szóbeszédtárgyak kis és nagy duhaj-
kodások néha az éjszaka betört szobaajtóig fajuló botrányok
szelíd és kegyetlen csínyek ártatlan és megbocsáthatatlan
tréfák meg a békítő szalonnasütések és a hirtelen szívhalálok
éjszakai folyosói csődületei satöbbi vagyis az élet
 
az alkotások tükrének e szakadozott foncsora – mégis
 
itt törtek össze rabigát négy rácsos évtized veszélyeztetett
halhatatlanjai nagy iromba rőtvadak és kékvillanású impalák
kihaló bölények és maszületett bolondos pandafiak
 
ebben a rezervátumban amelyet védeni kell mint az
egyetlen kincset ami nincs
 
a Parthenont is csak idegen hordák dúlták fel és idegen
uraságok fosztogatták titokban de senki se mert nyíltan a
Piacra menni vele
 
két és fél évezrede senkinek se jutott eszébe a tőzsdei
alkuszokra bízni
 
se akármilyen Nagyurak által elvágott nemzetiszí-
nű szalaggal Casinóvá Turistapalifogóvá vagy Topless-
bárrá felavatni a Pantheont

 

 

 

Ezredvégi epigramma

Divertimento

Szentkuthynak

 
a FÖLDnek nevezett szabálytalan gömb alakú test nélküli
 
kozmikus óriásfej ötmilliárd villogó szemében
ma hetvenhétféle új (new! neu! novaja! nouveaux! nova!
 
nueva!) mosópor márkája tükröződött vissza
amelyek mindegyike eddig soha nem látott módon mindenből
 
minden piszkot kimos mint a patyolat
ezzel szemben úgy látszik mindnyájan egyre koszosabb
 
ingben-gatyában rójuk utunkat szerteszét
amiből semmi se távolítja el az egyre tovább terjedő vérfoltokat
 
a folyamatosan ülésező konferenciákon megint
kijelentették hogy minden tőlük telhetőt megtesznek
 
és egyben megint azt is hogy semmi sem telik tőlük
ekképpen a három egyakolból-egyalomból származó népség-
 
katonaság parádés lovagi tornája tovább gyűrűzik
ötmilliárdos nézősereg zsúfolt tribünjeinek szeme láttára
 
méltó záradékául az ezredéves hadijátékok fényes sorának
a hétszer megadóztatott adók valamint pót-pótadók kamatos
 
kamataiból se tudják törleszteni az egyesülő vagy szétváló Államok
egymástól fölvett kölcsöneiket a kamatokkal és kamatos
 
kamatokkal együtt sem pedig azok nélkül
amiből fedezni lehetne a felemelt vagy csökkenő munkabéreket
 
a tungúziai trágyabányákat üzemeltető nyugat-keleti-
kelet-nyugati konzorcium bejelentette hogy
 
addig nem fizeti ki a trágya-vájók munkabérét amíg
azok nem hagyják abba a sztrájkot amit azért kezdeményeztek
 
mert a konzorcium eddig nem fizette ki a munkabéreket
32 évesen sikeresen a sínek közé löktük József Attilát
 
a 39 éves Rimbaud gangrénás lábát térdből sikertelenül
amputáltuk miközben arra kényszerítettük hogy
 
agóniájában akarata ellenére magához vegye a szent áldozatot
35 éves korában tömegsírba dobták – dobtuk – a kis
 
Wolferlt vagyis Wolfgang Amadeust
úgy tetszik az évezredre kijelölt előirányzatokat
 
maradéktalanul és közmegelégedésre telsőttúlteljesítettük
a még hátralevő potom hét esztendőt tehát teljes lelki
 
nyugalomban szentelhetjük a fergeteges mulatozásnak
zene! indulhat a divertimento

 

 

 

Még egy nyilatkozat

Yoko Ono
a szobrai előtt
háta mögött a dalok-mártírja-szoborral
oda nyilatkozott hogy „ha
valaki megnézi két budapesti kiállítását,
tudni fogja,
mit kell tennie az emberért”.
O. K.
Valóban, verset tákolni, szobrot felrakni
mindenkinek csak ebben a hiszemben lenne szabad.
De én már nem vagyok ebben a hiszemben,
talán sosem is voltam,
vagy hajdan, talán, mégis.
Mindenesetre egyre kevésbé, ahogy egyre több
szíjat hasít hátamból az idő,
és hét életre is túl sok
rendszert vált egyéltű
bőrömön, a bőrömre, a bőrömért.

 

 

 

Isten-kísértés

0
1
2
 
2/1
2/2
2/3
2/4
 
3
 
3/1
3/2
3/3
 
3/4
3/5
 
3/6
 
4
 
 
4/1
 
4/2
4/3
4/4
 
5
5/1
 
5/2
 
 
5/3
5/4
 
6
6/1
 
6/2
 
6/3
7
 
7/2
 
7/3
 
7/4
7/5
8
8/1
  
Miért nem hittem?
Mert nem hihettem, hogy mindezt megtehette velünk.
Ha most hinnem kell Benne, csak azért, hogy elmond-
jam Neki, mennyire csalódtam volna, ha hiszek.
Illetve, hogy nem csalódtam, mikor nem hittem.
Vagyis, mikor azt hittem: ha van, csak jobb lehet ennél.
Más szóval: a Jót hittem Róla. Azért nem hittem Benne.
Nem hittem, hogy erre a Rosszra teremtett volna, ha
Ő teremthetett volna.
Ha most mégis hiszek ebben a Létezésben, csak azért,
hogy számon, kérjem ezt a Létezést.
Ha mégis létezik.
(Hitetlenségem ellenére.)
(Hiszen létezésének bizonyára nem az én hitem a
feltétele.)
Ha talán mégis létezhet ebben az istentelenségben.
És Teremtményeit ennyire a maga képére teremtette ez
a Teremtő.
Faragott képet csinált magának, ő, aki megtiltotta
nekünk, hogy faragott képeket csináljunk.
Ha van, és hogyha olyan, amilyen (amilyen lehet),
legalább miért nem valaki másnak a képére teremtett
bennünket?
Hogy aztán mi is, akik a magunk képére teremtettük
Őt, valami más képre teremthettük volna?
Amitől talán Ő is megváltozna.
Talán még meg is válthatta volna magát.
Ahelyett, hogy egy egész Örökkévalóságra ilyen kár-
hozott maradna.
Lehet, hogy még a megváltásra sem áhítozott?
De hát akkor miért teremtett bennünket olyanná, akik
folyvást a megváltásunkra várunk?
Ha nem várnánk folyvást a megváltásunkra – az ő
belénk plántált Szándéka szerint –, ami pedig sosem
jön el, akkor talán jobban tudnánk hinni Benne.
Akkor nem kellene csalódniuk Benne a Benne hívőknek.
Akkor talán nem lehetnének olyan elégedettek Vele a
hitetlenek.
Hátha nem is akarta, hogy higgyünk Benne?
Talán éppen az volt a Teremtő Szándéka, hogy ne
higgyük el, hogy van.
Ki fürkészheti ki a Teremtő kifürkészhetetlen Szándé-
kát?
Quia absurdum? És miért ne hihetnők el azt, ami hihető?
Akkor pedig lehet, hogy Ő van, csak egészen más, mint
amilyennek hittük.
Lehet, hogy van, és ő robbantotta belénk ezt a szaka-
dékot hit és hitetlenség között?
Elhitette velünk, hogy csak hinnünk vagy nem hinnünk
lehet.
Ezt a sivár alternatívát.
Hátha lehetne más is. Se hinni, se nem hinni.
Ha van, talán ezt fogadná legszívesebben:
Hogy ne tudjuk Róla, hogy van-e.

 

 

 

Gondolatok a könyvtáron kívül

Hommage à Vörösmarty

 
…hogy nem fogadták el a Messiást?
de hát a messiást nem is lehet
elfogadni. rá csak várni lehet.
ő a várakozás mint paradigma.
vagyis az időből az ami a
mi részünk, az örök – nem visszatérés
hanem várakozás. vagyis az élet
nyersanyaga. mely egyre nő miközben
mindegyre fogy. különben is az ő
dolguk volt s egyedül csak az övék
hogy elfogadják-e. mint a szerelmes
ha vágya teljesül. de hisz sosem
teljesülhet. mert vágy. lévén maga
a soha-be-nem-teljesülhetőség.
amit elfogadni sosem lehet. csak
beletörődni hogy ez az ami
nem az ami. kinek mi köze hozzá?
(vagy örökké lázadni ellene.)
s hogy megölték? először is nem ők
ölték meg. aztán pedig. s ha megölték?
csak úgy ahogy. képletesen. melyik törzs
nem falja fel a legkülönbjeit?
hogy megszabaduljon terhüktől és/vagy
hogy teljesen bekebelezze őket.
a Deviánst e végső derivánsát
mindennek mi a legszörnyűbb s a legjobb
bennünk. egyébként közülük kerültek
ki az elsők kik vad Pál-fordulásban
befogadták a befogadhatatlant.
az ősgyíkok e Saulus-saurusok.
kik apostoli léptekkel bemérve
kifaragták a tilos faragott
képet magukból. és kettébe törték
újra azt az Egyet kit ők teremtü-
vék. szóval a történelmet le kell
bontani az atomi szintig. az
egyénig. nem is szólva az atom
alattiról. s az egészen elégő
áldozat jonhaiból fejteni
meg indítékait és eredőit.
s akkor megértjük vagy hogyha nem értjük
a nemértésből értjük meg miért nem.
aztán szétszóródtak. szerte. a ketté
tört Egyisten vesztes felével. így
éltek (mint a veszett fejsze nyele)
(mely azért mégse veszett el egészen)
történet nélkül. amely mégiscsak van.
csoda vagy botrány? botrány és csoda.
úgy ahogy lehet. ennek a Világgá
lett Történelemnek megannyi szebbnél
szebb története közt. még az a „végső”
megoldás sem az ő történetük lett.
számon kívül maradtak akkor is
mikor izzó számmá lett a nevük.
a kiválasztottság e hajmeresztő
paradoxonába falazva meg-
szólíthatatlanul. kikről az antik
s a filók és önmaguk egyaránt
nem tudják kicsodák. a Névadók.
kik földnek és egeknek nevet adtak.
föld barmainak. égi madaraknak.
napnak és éjnek. nőnek férfinak.
így lettek megnevezhetetlenek.
akár kimondhatatlan istenük.

 

 

 

Spanyol Capricho

 

 

 

 

El Escorial

San Lorenzo napján – Monet után
 

1. reggel

finom acélkék szemcsékre porlasztja szét
hogy fényfoltokból újra összerakja
ezt az óriási szürke salakhányót
a ferdén belevágódó reggeli nap
Sierrák és Inkvizíciók kopár sziklahatalmát
mely a magasba törve is alacsony
mint a fenséges hálószobák mennyezete
most a semmiben lebegnek az egyenesen
a Nagyoltárra nyíló parányi alkov-erődök
a balusztrádok és timpanonok mögött
s alattuk az örök álmukat alvók szuperbarokk fachjai
„ott a sírba lent”, ahogy majd az egyik Don Felipe dalolja
a sok Felipe Carlos Alfonso Juan Infante és Infanta közül
mintha nem is égne legalul az örökizzó rács
amivel a szentet a kemencébe lapátolták vala
kicsinyített másai ünnepi vörös neonfényben
ott imbolyogtak tegnap éjszaka a falu utcái fölött
 

2. dél

most már nincs irgalom a kupolákba növő
kupoláknak a tornyokba kapaszkodó tornyoknak
a merőleges sugarak kegyetlenek és kegyeletlenek
e jézustalan Egy-Ház királyi luxusbörtöneihez
a mártírium alaprajzára emelt szentségtörő
fényűzés építészete nem megfagyott zene
csak a megégetett szent hamvaiból magasba
gomolygó füstoszlopok kővé vált szürkesége
 

3. alkony

a szürkületben még szürkébb a kő
a szürkeség hatványaira nő
a Salakhányó most valóban ő
salakfalak fölött salaktető
salakkupolán salakkupola
az Arany Századnak nincs aranya
se Inka kincse se Ibéria
napjának évi ezermillió karátja
nem elég hogy egy pont aranyra váltsa
ami sosem volt más csak escoria
 

4. naplemente

sierrák és sierrák
ameddig a szem ellát
(hogy egy rím is legyen)
(ha már kéznél vagyon)
de a tornyok mögött
csak a sík gőzölög
és „ott a sírba lent”
messziről feldereng
a víztől s vértől egyaránt
kiszáradt hírneves folyók
árama
Henares Manzanares Jarama
 

5. este

a két páncélos lovag egymás halványodó
tükrében nézi magát az égbolt zöld gyepén
mindennapos konok bajvívására készen
tornyok kupolák ívek kriptaboltok
lassan sötétbe roskadó romjain
 

6. éjszaka

minthogyha mégis lenne győzelem
éjfél körül a katedrális ormán már egymagában
áll a rémülettől kifehéredett szemű telihold
s ebben az ünnepi-kísérteties felső kivilágításban
egyszerre önnevét legyőzve megint feltámad a salak
s inkább az izzó láva jelentésére hajlik
a szent mártíriumának tüzeiben hamvadozva
parázsló alaprajzának máglyája fölött

 

 

 

„El tiempo intrasferabile”

Változatok egy spanyol verssorra
(már nem tudom kié)
 
elodázhatatlan
(mert nincs benne oda)
 
elajándékozhatatlan
(mert van mindenkinek)
 
átruházhatatlan
(mert nem volt senkié)
 
elhalaszthatatlan
(mert nincsen benne mit)
 
elmulaszthatatlan
(mert úgyis elmulik)
 
elnapolhatatlan
(mert nem napokból áll)
 
megváltoztathatatlan
(mert mindig változik)
 
átvághatatlan
(mert mindig az ami)
 
hiába vagy Akhillész
(ha mindig ő a teknőc)
 
utolérhetetlen
(mert nem megy sehova)

 

 

 

Kisebbfajta kérdés

miért nem tudom levenni róla a szemem?
 
a látás éppoly termékeny és éppoly tékozló
mint a természet maga amit látványává szül
 
ugyanolyan gyilkos burjánzással pazarolja
magát amiből több halál születik mint élet
több életelőtti halál mint halálelőtti élet
miért nem tudom levenni róla a szemem?
 
minden szempár ágai közt naponta annyi
látvány sarjad mint falevél az erdőn magvak
a földeken sperma a hímek húmuszában
miért nem tudom róla levenni a szemem?
 
mikor még az emlékezetem se tudja majd
kiválasztani a pillantások nyüzsgő milliói
közül
 
mikor semmi tervem célom szándékom még csak
ábrándom sincs azzal kapcsolatban aki ő
és nem is őt nézem és nem is én nézek
 
hát ki az aki nem tudja levenni róla a szemét?
bízvást lehetne bölcsebb és sorsabb kérdéseket
találni
de a kérdések is éppoly pocsékbamenő burján-
zással és éppoly számontarthatatlanul teremnek
és szóratnak szét bennünk mint a magvak a levelek
spermák földek és húsok között
ki az aki nem tudja levenni róla a szemét?
ki az aki nem tudja mit kérdez és miért?

 

 

 

Banal banalísimo

A „Manila” teraszán ülök (Gran Vía, Madrid). Az előbb nem adtam a koldusnak. Soy extranjeros. És ha mindegyiknek adnék?… Különben is csak egy 500 pesetás van a zsebemben. Nézem, ahogy botorkál mankójával az asztalok között. Eddig még senki sem adott neki. Nemhogy egy 25 pesetásat. Még egy tekintetet sem. Kávé, naranjada, cola, helado, gin-fizz, cuba libre – minden érdekesebb. Abba bámulnak, mikor látják, hogy közeledik. Csak én nézem. Az arcát, de már nem látom, milyen. Már mögötte vagyok. A magam arcát se látom. Annak is mögötte vagyok. De a bőrömön érzem, ahogy olyan lesz, mint az övé. „Fiatal koldus, mankóval.” Érzem, hogy torzul az arcom, ahogy belülről átformálja magát. Nem szégyellem magam. Csak nem tudom, miért ülök a „Manila” teraszán, Madridban, a Gran Vía és a Calle de los Preciados kereszteződésében. De azért nem is becsülöm nagyra méltóságomat a Nagyméltóságok utcasarkán. Kik lehettek azok? és kik ma? Különben is: csak a föld függőkertjének egyik teraszán ülök – mint mindig. Ezen a gyönyörűséges terepen, ahol siketen úgy vonít az élet, mint a Quinta del Sordo süllyedő kutyája.

 

 

 

Úgy nézd őket

A versek kétéltű állatok
Vagy kétidejűek mint a csillagok.
Amit észlelsz belőlük már nem létezik.
De ők csak léteznek tovább
az idők partjait cserélve.

 

 

 

Saragossai lány

Egyszerre felé fordultak a vének
Volt ugyan köztük néhány ifju is
De itt zsuzsánnai vonatkozásban
Ifjú és öreg mind egyszerre „vén” lett
Mindegyikbe beköltözött a vétek
Mikor belépett a zsúfolt terembe
Fekete szoknyájában is ruhátlan
Mint aki fürdőjéből épp kilépett
Mikrofonok árnyékában lapulva
Lesték tudós lírai doktorok
Ahogy gyanútlan (?) átsuhant a termen
A férfiszem összetett mint a légyé
Így vált bennük ezernyi fénytöréssé
A saragossai lány Neve Carmen.

 

 

 

Carmen Macarronea

estás aquí el sueño of all men
CARMEN
eres la poesía en sus oraciones obscenas de la tarde
s utána az AMEN
you were mi amor infeliz cette semaine
(ya que uno siempre necesita del amor infeliz también)
we all have a hungry heart
mondja mellettem a bárnál kissé elázva egy ifjú Irish Bard
tú la reina de tous ces petits rois
tú rimas a la muy hermosa palabra húngara:
SZERELEM

 

 

 

Egy korai Goya

Prado
„Siket-Lak” fekete drapériái
közül már másként látom egy kicsit
fehérnél világosabb színeit
a vázlatoknak, miket a „Királyi
Szőnyegszövő Műhely”-nek szállitott.
Ezek a szinte színelőtti színek,
e majd fenséges falakra feszített,
„népünk” derűjét ontó kárpitok:
piknik, szüret, girland, bujócska – mind báb.
Igazságnál kegyetlenebb hazugság,
színből szín, testből hiányzik a test,
az ég se látszik égnek, zöld se zöldnek.
Csak: ahogy két társa viszi a görbedt,
állványáról lezuhant kőmivest…
 
Hisz már ismerte őket:
Colossust, Asmodeust, Atropost.
Csak játszani kellett a kárpitost.
 

San Lorenzo de El Escorial, Eurofórum,

Hotel „Felipe Segundo” – Madrid. 1992. augusztus

 

 

 

Eraó

 
…ezért kellett a szerelmes verseket
 
alkotó költőket kiűzni a városokból.
 
 
Aquinói Szent Tamás:
 
Előadások a Tízparancsolatról, 1326.

 

 

 

A Múzsa csókjai – mint Isten útjai – kiszámíthatatlanok

P. J.-nek

 
A költő – mondják – akkor ír verset ha a Múzsa homlokon
 
csókolja
vagy akkor – mondom én – ha azt várja hogy a Múzsa hom-
 
lokon fogja csókolni
vagy akkor ha semmi reménye sincs arra hogy a Múzsa hom-
 
lokon (vagy akárhol) megcsókolja
illetve akkor ha azt reméli hogy éppen e verse fogja a
 
Múzsát rábírni arra hogy (valahol) mégis megcsókolja
vagyis azt lehet mondani hogy a múzsacsók és a költemény
 
reciprok értékek
felcserélhetők és kölcsönösek egymással s bár ennek a köl-
 
csönösségnek mértéke mennyisége és minősége módfelett
 
változó a műveletek éppoly véges/végtelen téridejében
 
megy végbe mint a világegyetem minden eseménye
csak világegyetem kell hozzá és téridő és – talán-talán –
 
Isten
a Múzsa csókja?
 
vagy múlt idejű (a költeményhez képest)
 
vagy jövő idejű (           ”           ”           )
 
vagy semmilyen valós idő nem rendelhető hozzá vagy ok
vagy okozat vagy az okozat okozata
 
vagy két egymás számára megközelíthetetlen rendszer
mindez lényegtelen
a lényeg csak az hogy Múzsa – legyen

 

 

 

Még három (prae-posztmodern) szonett

 

1. Megesett esemény

csacska kis lény ártatlan megesett lány
kiterítve hever az esemény
borzadva s ámuldozva esetén
hogy ő is merő eset lehetett – lám
lehet hogy a semleges eset: én
s már semmi más nem lesz csak mindig: aztán
soha többé előbb – minél? csak: annál
s nem rémálom régi rémálma: tény
Nincs: – ha… ha nem… ha máskor… ha nem ott…
hiába tűnnek el tanúk nyomok
istenek fölött mohák szőve szálat
melyen már véglegesen ott a bog
megy összeszedi a széthányt ruhákat
nyitná az ajtót sehol sincs kijárat
 

2. Hol lehetnek

hol lehetnek ők akik szerettek
szerteszét gazdanélküli nyáj
földbe vagy más földre menekedtek
rajtuk van rólam egy kósza szál
s ők tudják-e hol van Kékszakáll
aki őket örökre-szerette
körötte gubancos pókfonál
partvissal a plafonról leszedve
e nekik-szőtt hiú férfi-mértan
mit nyirokból és sorsból sodort
mind ami lett volna s ami volt
vér virág fegyvertár kincseskamra
mint ők az ő celláiba – ő van
az ő emlékükbe befalazva
 

3. Csak út

végül mindenki önmagát találja
fél az úttól és mégis útra kél
vagy nem kél útra mert utazni fél
mindegy akárhogy nincs más semmi hátra
csak ez az előre az út csodája
s rémülete ez a két-egy „nem ér
a nevem én nem ezt és nem ezért
akartam itt játszani” mondaná – ha
nem érezné hogy elfogyott a szó
a tükörben mit rávillant Szimorg*
látja az út vége is maga volt
a fény árnyat az árny fényt vet az útra
többé nincs úticél se utazó
csak út van még csak út utaknak útja

 

 

 

Négy lányportré egy kiállításról

 

1. Egész alakos

JOHANNA – NEM A MÁGLYÁN – a fotelben
Mégis olyan akár egy hőseposz
Bár alakjában semmi hősi póz
Koptatott-farmeres lábszára L-ben
Átvetve a másikon – zárt kapocs
Se vért se kámzsa nem feszül e mellen
Csak fehér T-shirt ezen a Pucelle-en
Mégis sötét igékkel jóslatos
Ha nem gondol is mártíriumára
Azon ég éghetetlen ifjusága
Nyaka tartásában suháng fölény
Oly egyenes mint előtte a pálya
Úgy kel fel mintha harci paripája
Nyergébe pattanna „Isten szavára”
De lobogó máglyát hagy hűlt helyén
 

2. Santa (Kis) Barbara

Középkori szobor
Szentnek senki se vélné Barbarát
Pedig ő is ott ül toronyba zárva
Ez ordas pesti Nikodémiába’
Őrzi a láthatatlan porkoláb
Hiába látod selyemsár haját
Ahogy a körút-éji szél cibálja
Vagy sietősen lakásról lakásra
Hordja félszűz Massina-mosolyát
A te karodba vagy ha más karokba
Dőlve mindig a saját tornya szobra
Kívül-belül-körül viselt Jelül
Karján hordozza s maga benne ül
Míg ágyak hullámán sodródik A
Mindennapos közbarbár gótika
Parázna kis paradox szentje ő
(Fényeskedj néki égi Glória)
 

3. L’Univers de Ch.L.

Hiperrealista-kozmikus
Nem nem a Mindenség – csupán annak a része
Ahogy a mindenség is része őneki
Két lantalaku kar – közöttük pengeti
Kibomló tincseit – hajszálai zenésze
Két mell egész kicsi mely rejtőzködve tüntet
Egyszerre bújik el s bukkan ki valahol
Két lábszár – csúnya? szép? fénysugárként hajol
Mindnyájunk sorsaként járva görbült terünket
Orr – kétfelől Bastet istennő két agátja
Egy macska-végtelen két párhuzamosa
Szimmetria és a- és disszimmetria
A kettős számrendszer nagy alternatívája
Páros szárnyak között a kvarccsillámu Agy
S a fel nem táruló Fekete Lyuk: az Egy
 

4. Szvetlána, Szanja – vagy…

Ezredvégi
Párizsból rettegve indult haza
Érezte már a vészes strukturákat
Egy teraszon ittuk langyos teánkat
Haza? vagy csak csetnik és usztasa
Moszlim – vagy – azt se tudta mi az a
Mi ami (érezte) ellene támad
Ő-e a „történelem”? vagy e század
Önmaga oltári áldozata
Él-e? nem él? szűzen? (az volt) vagy meggyalázva
Vagy egy (eltévedt –?) golyótól találva
(Hiszen rá irányul minden golyó)
Vagy mint egy eszelős hon „honleánya”
(Már semmi még ez sem kizárható)
Új évezred előtt Párizs Szarajevó

 

 

 

Mimóza

Nincs – lírai – tárgy líraibb:
Asztalomon hiába hagytad
Ha kicsit is hihetni Freudnak
A mimóza még visszahív
A felejtés csak negatív
Fele – sejtfala – a tudatnak
Ha félig ez hát félig az vagy
Egyfeled ott másfeled itt
Majd visszajössz érte hiszen
A mimóza hosszan-kitartott
Hervadás kivárja az akkort
Míg az igen-nem-nem-igen
Végigpeng idegeiden
Mint egy feloldhatatlan akkord

 

 

 

Abaelardus: Sic et non

egy évig ültek egymás mellett, mindegyik
a másik mozdulatára várva. de hát az maga
volt a quia absurdum. várni még csak. de
tenni? olyan nagy különbség rejlenék a
testhelyzetek között? ülni vagy feküdni?
nem az egymás mellett a lényeges? csak
egy árammal telített rezgő levegőoszlop
választotta el őket. de hideglelősen
vigyáztak rá hogy bele ne mozduljanak.
illetéktelenül mint egy idegen képbe. de
félve az áramütéstől is. hiszen épp az
tartotta őket egybe. a távolságtartás. csak
a papíron értek egymáshoz. ott összefonódtak.
a szintakszis és a metrum vad módozataiban.
egy rím kibontakozhatatlan ölelésében. egy
jelentés fölött köröző ragadozó vitában. a
préda fölött, de mi volt a préda? és a
jelentés jelentése őnekik? azt nem akarták
tudni. aztán egyszerre mégis. minden jelen-
tésen túl. de akkor úgy zuhantak egymásra
mint a fahasábok a tűzbe. nem a papírra.
nem is a párnára. magába az emésztő kép-
telenségbe. a sic et non (hic et nunc?) összecsapó lángjai
között. mint az egészen elégő áldozat.

 

 

 

Ezután esméré

azt hitte ismeri
amennyire persze ismerni lehet
legalább úgy mint egy asztalt
egy macskát egy autót egy virágot
vagy egy szó jelentéseinek bozótját
már csak az édenkerti ismeret hiányzott
ezután Ádám esméré az ő feleségét az Évát
s azóta tudja hogy egyáltalán nem ismeri
nem is ismerte és soha nem fogja megismerni
mert sose tudhatjuk kivel alszunk
mindig inkognitóra vetkezünk le

 

 

 

Csak ők értik (?)

 

1.

igen. persze hogy te is emlékszel rá hogy
egyszer véletlenül hozzáértél. és vélet-
lenül épp ott. ahol. vagy mégse? mégsem
véletlenül? mindenesetre szándék nélkül.
szégyellted volna is a véletlent eljátszani.
vagy-vagy. ha már. de azért. ki tudhatja
azt hogy tudja ezt? mindenesetre boldoggá
tett azzal hogy emlékezett rá. s hogy em-
lékeztetett. most persze biztos azt hiszi
már tudja is miért véletlenül. pedig nem.
nem azért. így persze majdnem egy egész év
elveszett. vagy egy egész évet nyertetek.
amely most vész el. pedig nincs sok év. soha
sincs sok. és kivált nincs sok ilyen. amilyen.
 

2

erre meg neki kell emlékeznie. s ha nem –
most te emlékezteted rá. hogy boldoggá teszi-
e? azt nem lehet tudni. csak azt hogy téged
akkor boldoggá tett. (most az egyszer még ez
a trivialitás is megkockáztatható.) Lehet
hogy ez a két szó marad meg az egészből? mint
egy összetört asszír kő-feliratból. két szó.
a többi rekonstruálhatatlan. ezért nem is
értelmezhető. ki is fordítható önmagából.
olvasata akár ez is lehetne: „szenvedj belém”.

 

 

 

Explication de texte

Then from amaze into delight he fell
To hear her whisper woman’s lore so well
Keats: Lamia
 
pour Ch. L.
 
a szóban forgó szöveget alkotó szintagmát semmilyen idegen
 
nyelvre nem lehetne lefordítani
bár eredetiben úgy hangzik mintha valami távoli nyelvből
 
lenne fordítva
hacsak nem a szótárakban hsz- illetve ik-ként definiált
 
szócska első személyragos használata párosult vagy pá-
 
rosodott benne
egy olyan ige felszólító mód második személyű alakjával
 
amellyel a nyelvtörténet hosszú csábítási és megkísér-
 
tési manőverei során sem került soha szorosabb kapcsolatba
és mégis csak ezen az egy nyelven születhetett meg
mintha éppenséggel a nyelv legtitkosabb mélytalajából vagy
 
jonhaiból szakadt volna ki mint egy ismeretlen csíra vagy
 
egy drámai jóslat azonféleképp ahogy Heidegger
 
konstrukciós vagy Derrida dekonstrukciós szótorzulatai
nem írott szöveg (itt sem íródik le) csak mondott (de itt
 
nem is mondatik ki)
olyan diskurzus amelyben a beszéd – képzése pillanatában –
 
visszacsavarodik (mint Rilke Apollón-torzójának nézése)
 
a testbe a testből született szó azonnal testet ölt
konnotációjában a sejtozmózis működéseként járja át egymást
 
akt akta aktus szinte teljeskörű jelentése
aktok aktusának aktája
bár két kétszótagos szavában fenti tárgyak és fogalmak
 
jelének egyetlen hangzója sem szerepel ellenben rejtve
 
rímel a tükörszimmetrikus é-e – e-é hangsor a közepütt
 
álló likvida ismétlésével
ahogy az ajkak között megjelenő szöveg közvetlen test-
 
melegében egyszerűen átköltözik a másik testmelegbe
 
éppúgy mint az amire vonatkozik (a testből testbe belépő test)
láthatatlan rejtjeles titkosírás ebbe az egyetlen pillanat-
 
ba kódolva amelynek igazi jelentését soha nem lehet
 
többé dekódolni de semmi nem is törölheti ki soha
 
többé az emlékezetből

 

 

 

Sziámi ikrek

Még emlékszem rájuk gyerekkoromból
A képeslapokban sétáltak össze-
Nőtt lapjaikkal mint egy kinyitott könyv
Két napernyő két szív két nemiszerv
Aztán a sebészi szenzáció
Szétoperálták őket kétfelé
Két könyv amibe más és más van írva
De ketten lettek-e? (És ami mind-
Kettejükbe bele volt…?) Merre tették
Első külön lépésüket? Hová
Mentek? Külön-külön? Tovább is együtt?
És azután? Hogy lettek önmaguk
A másik nélkül? Másik másikakkal?
Hogyan rejtették el vékonyukon
A másik gyógyíthatatlan sebét?

 

 

 

Sziámi ikrek 2

És ami mindkettőjükbe be volt
– vagy nem volt beírva? Hol van? Hová
lett? Mind elveszett? Ami őbeléjük
lehetett csak beírva? Ez az ő
Könyvük. A lapok között hány üres lap.
Mit fehérsége véd. A kardos angyal.
(Vagy csak az ő félelmük tőle?) Trisztán
kardja (Marke király korában?) A
megnemtörténtek. A nemek. A nem
mégis felparázsló igenjei.
Külön-külön. Habár együtt – akárhol
voltak. S hogy „bánni” fogja-e? Vajon
Heléna bánta-e? Ez az ami
soha sincs megírva. Minden csak egy
oldaláról rögzíthető. A nincs
ami van. A van ami soha sincsen:
ez az antianyag. A titkok. Úgy
csereberélték gyermekesen őket,
mint gyerekek színes üveggolyókat
bélyeget vagy számolócédulát.
(Elcserélt gyűjtemény.) Vagy tőrüket
Hamlet és Laertes. A meccs után mezt
a győztes és a vesztes. Titkaik
egymásbafolytak mint a nedveik.
A tudatalatt biokémiája.
Csordultig teltek velük. Esővízzel
ciszterna – szennyvízzel csatorna. Egymás
bőre alá nyúltak. Az eleven hús
nyers illataiba. Szájukba vették
egymást. Kutya a kölykét kicsinyét
a macska. Önmaguk ízét a másik
ajkáról. Két ujj önmagához ért
két nyílás válaszfalán át. A rózsa
kinyílt és összecsukódott. „Szülők!
meséljétek el álmaitokat
a gyerekeiteknek!” Ők el is
mesélték. Egyszer volt… Hol nem? S a vége?
Hol lesz a véle? Hogyha vége – van?

 

 

 

Egy idézet között

minden elválásban van valami a tébolyból
(dixit Goethe)
(dixit Goethe) és mindig eleve már fordított sorrendben a
válást választotta az egyesülés előtt
válást választotta az egyesülés előtt a Wahlt a Verwandschaft
helyett akár az udvari skandalumok irodalomtörténetivé
magasztosult gyáva szökések árán és vámján és révén ke-
resztül
resztül – a Reisét amely még nem a Voyage ugyan csak
annak fordított előzménye a kiábrándulás százados nagy
zarándokútjain –
zarándokútjain – hogy elszökjön az elválás (vagyis az egye-
sülés) elől hogy eleve az elválás tébolyát válassza
sülés) elől hogy eleve az elválás tébolyát válassza azért hogy
ne kelljen elválnia és megmenekedjen a tébolytól
ne kelljen elválnia és megmenekedjen a tébolytól amivel fen-
séges józansága eleve és véglegesen össze volt kötözve
mert
mert minden elválásban van valami a tébolyból

 

 

 

Fel--ni

Vajmi nehéz felni abból a hiedelemből
(ami nőttön-nőttünkbe mindjobban belenő)
hogy a nők vagy vízitündérek vagy boszorkák
vagy megközelíthetetlenek vagy messze elkerülendők
s eszerint kell megközelíteni vagy elkerülni őket
Még inkább abból a másik hiszemből
hogy a Meglátni És Megszeretni Egy Pillanat Műve volt
című darabban egy pillanat műve volt felismerni
melyikük melyik szerepben lép föl
s hogy egyáltalán két szerep-e ez vagy egy és ugya
S nem keverednek-e ezek össze mindig
mint a görögök bora – a legcsodásabb hajlatú kratérban is
(amely amúgyis mindig egy tűzhányó krátere)
Leginkább éppen abban

 

 

 

Ronsard kommentárja Imre Flóra szonettjéhez

(„Ronsard bevallja korát”)*
én nem is tagadom nem tagadtam sosem
töredelmetlenül bevallom mint a bűnöm
s nem kérem senkitől hogy rajtam könyörüljön
mégis csak te meg én és csak a szerelem
nem fontos semmi más halál csábdala sem
jó is lesz ha tudod (Ronsard-ul szólva) úrnőm
én nem hagyom el az ifjúságot ki úgy jön
utánam lihegőn mint kócos hű ebem
nem állítom le a kanyarban a kocsit
hogy bűntudatosan kitehessem a szűrét
lettem aki vagyok s ő hozzám tartozik
benned az ifjúság még múló hatalom
bennem bűvös levét hűvös hordókba szűrték
igen csak te meg én és semmi irgalom

 

 

 

Ronsard: Les amours

Szerelmeink összetéveszthetők
Cassandre Marie Hélène de Surgère
Meglátod őket egy este az R.E.
R.-en vagy hol s oly megvesztegetők
Észveszejtően mások ők az ők
Mind egy-egy vita nuovát ígérő
Pillantásuk zsigereidig érő
Megejt benned minden megejthetőt
Míg le nem hull az arcukról az álarc
Vagy álarcukról a rá applikált arc
És megtudod hogy egyek ezeregyek
Mind csak Ronsard bordájából szövettek
Nyomukban csak saját nyomod követted
Rajtuk át jutsz – magadtól magadig
Hogy azt se tudod már melyik melyik
Fényük a te homályod A szerelmek?
Mi mást vártál? A te szerelmeid

 

 

 

Ronsard platonizál

Sorsom bárhová is hurcolja sorsát
(most épp Barcelonában landolok),
csak a te varázsgömbödben forog,
mindig te vagy a meditációs tárgy.
Olyan vagy mint egy nyomasztó adósság –
bár hitelező érte nem kopog,
csak saját magam adósa vagyok:
szegény-gazdag magam-nélküli Ronsard.
S hogy te ki vagy? Nem tudja senki; én se.
Barlangfalamon árnyék jelenése,
mely hátam mögé rejti lényegét.
Folytonos ittnemléteddel beteltem.
Elérted azt, hogy már nem is szerelmem,
csak szerelmes verseim tárgya légy.

 

 

 

Ronsard felel a kihívásra

már nem mondok neked se jót se rosszat
mért kéne nekem megítélni hogy
ez a szoknya vagy az a blúz a jobb
s hajad hogy szebb ha rövidebb ha hosszabb
ujjad így is úgy is közte motozgat
s én is tudom ahogy te is tudod
csak visszautasító mosolyod
amit kihívásod cserébe hozhat
s éppily felemás a feleletem
amire vágyom már csak tettetem
s amit megtagadsz talán meg is adnád
ha nem kívánnám olyan élethűen
így játszadozunk gondtalan mi csacskák
nem is a tűzzel – de benne a tűzben

 

 

 

Ronsard nem tudja mit gondol s nem gondolja amit tud

már csak elalvás előtt gondolok rád
nem szeretlek már hát nem is gyűlöllek
pedig tudom gyűlölnöm kellene
ha tudnám gyűlölni akit szerettem
most sokan másra gondolnak tudom
de te tudod hogy én rád gondolok
ez is a kettőnk titka mint a többi
gondolhat róla bárki bármit is
s hogy te kire gondolsz és mit feledtél?
már azt se tudom szeretném-e tudni
betörtél mint gyerek egy ablakot
nem tükröződik benne vissza semmi
csak az ahogy vacogva itt maradtál
s aztán magadtól megriadva elfutsz
de első éjszakánk testszaga most is
élő testként fekszi meg ágyamat
vele alszom el és rá ébredek
(de hát tudom ezt is csak gondolom
könyvem letéve mielőtt elalszom)

 

 

 

Ronsard most Rimbaud-t idézi

„Michel et Christine”*
Zut alors! vagy: na és? Adtál és visszaloptál.
Csakúgy ahogy szokás. Mint sorsunk rendeli(?).
Elmentél, mint a Nap, a minden-alkonyi
közönyös fényözönnel, elvíve, amit hoztál.
Michel et Christine – vagy Heléna és Ronsard?
Minden kasszasiker mélyen tragikai.
Vén Európa hordákkal – lesz? VAN már – teli.
Környezetvédelmünk sikerdarabja Mostar.
És a szerelemé? Hogy Michel itt Christine-nel
és Christine Michellel mit mível és mit mímel?
Érdekes? Játsszuk a Nagy Vaudeville-t – kicsiben.
Gyilkolást tárgyalás, tárgyalást gyilkolás
követ. A Követek nem gyilkolnak sosem,
csak föllendítik a luxus- és szex-turizmust.
Aztán mennek haza. Csakúgy ahogy szokás.
Közhírré teszik a kudarcot vagy sikert.
Látunk-e sárguló erdőt még s völgyi tisztást?
Felégetett szavak közt egy fasornyi textust?
S köztük a színpadon egy Christine et Michel-t?
(Fin de l’Idylle) – és a Bárányt – s a Krisztust?

 

 

 

Kis trilógia

1
Születésnapra
 
2
Mellékdal egy szerelmesvershez
(vagy Használati utasítás vagy Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)
a Vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábitás
nem ámitás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félrevetned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy
3
Mellékdal a mellékdalhoz
ahogy vállalta
 
(etimológiailag és vizuálisan)
vállára vette
 
egyetlen önfeledt mozdulattal
magára öltötte a verset
 
mint egy rászabott modellt
(nomen est carmen carmen est nomen)
 
egyetlen felvillanó gondolattal
saját testébe öltöztette a verset
 
mintha a saját bőrébe bújna bele
versbenbújdosásra
 
azonosult vele mint egy sikeres
szervátültetésben az idegen anyaggal
 
mintha csak régóta erre várna
vagy hirtelen rádöbbenne
 
hogy tudta nélkül is régóta erre várt
valami átlényegülésre
 
mert mindenkinek szüksége van olykor
kicsit másnak lenni mint amilyen
 
ahhoz hogy megint önmaga újmaga lehessen
valaki más

 

 

 

Tragikomikus (1945 márciusából)

ez bizony tragikomikus – anek
dota méghozzá. („Az anekdota:
soká rejtegetett kis részletek.”
Voltaire) nincs mért rejtegetni tovább.
így volt. tehát így lesz. három nap és
három éjjel fészkelődtek az ágyban.
úgy hogy lábujjuktól fejükbúbjáig
be voltak kötve a büdös kenőccsel
(az illő illatos kenet helyett).
mint mézzel indiánok foglyai.
hogy ellepjék őket a darazsak.
vagy repülőkatasztrófa után
tetőtől talpig gipszbe-gézbe gyűrt
élőhalottak. kimozdulni sem.
moccanni is alig. így rühelődtek.
rühelltek még egymáshoz érni is.
és rühellték hogy így rühellik egymást.
és úgy birkóztak körmeik a rühhel
(Dante. Pokol. huszonkilencedik ének.)
mintha szakács késsel kaparna pontyot.
sírni szerettek volna de nevettek.
nevetni szerettek volna de sírtak.
hogy e rühös történelem alighogy
épp véget ért a felszabadulással
együtt rájuk szabadította még
ezt a rühöt is. hisz képletesen
rühös kutyák voltak már évek óta.
de most aztán igazán. szó szerint.
ha már nem is kutyák. de rühösek.
csak nevettek és sírtak és nevettek.
nevették hogy ezen sírni lehet.
annyi sírnivaló után s között.
hol kaphatták? melyikük adta át
a másiknak? miközben ölelőztek.
ki tudja ezt? s mért kéne tudniuk?
mint azt mikor s melyikünk adja át
a másiknak s melyikünk kapja el
a másiktól a viszketeg szerelmet.

 

 

 

A vers mint hódolat és játék

Postás vidd e verseket Mallarméhoz
Bár mind orozmány tákolmány koholmány
De Tőle való az erósz s az éthosz
(Cím: Lant-Csillag PO Box nemtudomhány)

 

 

 

Játékok

Hommage à Kurtág György és Márta
csak az ujjak    az ujjak    az ujjak
egy oktávval a billentyűk fölött
mintha nem is érinthetnénk meg
ezeket a tabukat
csak az ujjak érinthetik egymást az ujjak
az áthajló áthatoló átnyúló átbukó ujjak
ők ki se látszanak a zenéből
ki se hallatszik közülük a zene
*
ez az új zene    régi zene
ez a régi zene    új zene
nem interpretáció nem előadás
nem élmény    és nem szerzemény
Kurtágék nem Bachot játszanak
nem Bachot és nem Kurtágék
„a táncosnő nem nő aki táncol”
aki szól    ami szól    (mintha nem szólna)
valaki más    valami más    mi ez? ki az?
a közébük szorult évszázadok?
a közülük kihullt évszázadok?
hogy lehet megszólítani?
*
és hogy lehet meghallgatni?
szinte illetlen intimitás
illetéktelen hallgatózás
mint a lehallgatások
mint a kihallgatások
nem meg- csak hallgatni lehet
tárgytalan figyelemmel
odatapadni az ő hallgatásukhoz
valami obszcén bensőség a távolságban
az együtt szó őstörténete
a megtestesült duális

 

 

 

Hommage à Kavafisz

1
Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest
Olyan volt, mint egy riadt kis őzike,
akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató
 
ifjú vagy éltesebb lionjai,
és belül attól rettegett, hogy meg is eszik,
és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele,
mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől.
Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével
 
inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat,
hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak.
De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla,
 
hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól
– mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a
 
látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen
érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie
 
ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének.
2
Dimitriosz Hadzisz emigrációban Budapesten
Senki se tudta róla      itt a száműzetésben,
hogy Hellasznak, ahonnan      menekülnie kellett,
egyik legjobb írója,       ha nem a legeslegjobb.
Nálunk, inkognitóban      szinte – hisz érdekelt is
valaha nálunk bárkit      egy kis nyelv nagy írója? –
a tanszéken tanított      vajmi gyér hallgatóság
előtt: újgörög nyelvtant,      az Akathisztosz Hümnoszt,
Bizáncot, Nea Píszit.       Egy-két költő-barátra
mégis talált, ezeknek      magyarázta rajongva
kedves Kavafiszát.       Mint egy bizánci főúr,
ki a száműzetésben      verselget. Vigaszul tán
vigasztalan magányért,       a lakótelepért, a
kietlen házasságért      (az is száműzetés volt).
Az íróasztalunkon      így keveredhetett el
a magyar költészettel      (hol vagy Vas Pista! Hadzisz!)
A barbárokra várva,       A beiruti kocsmában,
Alexandrosz Tannaiosz      és Ithaka s A város.
Mégiscsak besugárzott      egy kis mediterrán nap
az újpesti panelház      csúf télvizébe olykor.
Hatvan-hetvenes évek,      konszolidált sivárság.
Aztán megdőlt a junta,      a tábornokok mentek,
őt hívta a szabadság      (ha nem is az a régi,
amiért ifjan küzdött,       és már akkor se az volt).
De nem tartott sokáig.       Hirtelen nagy dicsőség.
Hirtelen összeomlás.       Újabb száműzetésbe,
most immár véglegesbe      sodorta a betegség.
De az illúzióból      neki még tán futotta.
Talán még hitte, nem kell      a barbárokra várni.
Hátha lesz más megoldás.       (Bár hiszen ezt ki tudja?)
3
Kavafisz első verseit írja, 900-as évek, Alexandria
Ő nem várta a barbárokat,
mert tudta, hogy el fognak jönni,
már ott is állnak a limeseken.
Tudta, hogy el fognak jönni több hullámban
 
és feltartóztathatatlanul elözönlik e századot.
Ezért elhatározta, hogy nem adja ki a verseit, ezt sem,
 
amelyiken most dolgozik,
csak tizegynéhány példányt nyomtattat belőlük a barátainak
de azokat aztán merített Heliona papiroson, archaikus
 
sztélékről másolt de klasszicizált Heraklit betűkkel.
Tudta, hogy a történelem folytonosan elküldi és elvárja a
 
barbárokat és a barbárok folytonosan eljönnek,
de nem hoznak semmire megoldást,
és hogy a barbárok ellen csak ezekkel a merített
 
papirosokon féltő gonddal elhelyezett különleges betűkkel
 
lehet küzdeni
csak azokon sejlik át és csak ha a fény elé megfelelő szögben
tartjuk,
ennek a tudásnak egyetlen vízjele,
amivel jelezni lehet az eljövendőknek,
hogy a barbárok mindig itt lesznek,
de a megoldás – ha van – mindig másutt lesz,
mindig ezekben a kézzel metszett tipográfiákban ezeken a
 
történelem mocskos fürdőjéből kézzel kimerített
 
patyolattiszta Heliona papirosokon.

 

 

 

Olykor az ábrándot is kérdőre kellene vonni

Vörösmartynak, bocsánatkéréssel

 
Szerelmedért
Feldúlnám-e eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmeim édes tartományát;
Eltépném-e lelkemet
Szerelmedért?
Szerelmedért
Fa lennék-e bércz fején,
Felölteném-e zöld lombozatját,
Eltűrném-e villám s vész haragját,
S meghalnék-e minden év telén
Szerelmedért?
Szerelmedért
Lennék-e bércz-nyomta kő,
Ott égnék-e földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért?
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném-e,
Dicsőbb erénnyel ékesítném-e,
S örömmel nyújtanám-e neked
Szerelmedért?

 

 

 

Még egy talizmán

a közismert végeérhetetlen szonett-folyam 102. és a ~ közötti egy darabja
(Én is) Huszton
(önparódia)
Megállék itt, s – ha már – írok még egy szonettet.
Hangtáramból, ahol más régibb bölcseynk
Megszólalnak, ugyis hiányzik Kölcseynk.
Az oszlopok között rémalakok lebegnek,
S „Honfi!”, szólnak reám – de már rájuk legyint
A Két Csé, kit takart eddig a sűrü felleg:
„Mért hizelegtek e nép-nemzet-idegennek,
Hisz keble nem eped bús düledékein
E romvár-múltnak, hol épp felkel a kerek hold?
Igen, jövendővel vetek össze jelenkort,
Hogy le ne késsük az utolsó éji buszt
Még Európa felé. És kételyeim elfojt-
Andó, lássátok ím: nincs benne semmi kunszt,
Pentameterből vésni alexandrinust:
Bús düledékeid így intnek, néma Huszt:
Hass, alkoss, gyarapíts: ha mást amúgyse tudsz!”

 

 

 

Verseny-szonettt kettős (rím) spirálra

A dallam nem változtat szövegén
József Attila
 
a szöveg nem változtat dallamán
ahogy a dallam se a szövegén
s nem rettenünk születni (te meg én)
mi ötmilliárd párosult magány
az emberiségért? (vagy? csak? talán?)
a nukleinsavak láncán a gén
fogfúróra spirálzó idegén
a végtelen szeszélyes spulniján
ötmilliárd egyénbe zárt egyén
önmaga talányába zárt talány
saját átjárhatatlan sejtfalán
dörömbölve (mi van a túlfelén?)
úgy feszülve bekódolt szövegén
akár a Megváltatlan Hét Szögén

 

 

 

József Attila fiktív öregkori verseiből

 

Az én titkom

Már kis gyerekként izgattak az élek,
a sínek, e tébolyult paralellák,
hol a vak én önmagán túl is ellát,
s amin nem innen – túl van az itélet.
Csak mentem, boldogan, hogy senki sem lát,
mert senki nem akarta már, hogy éljek.
Tudtam, ez lesz az utolsó kisérlet,
bár el sem értem az oscura selvát,
ahol nyomunk az Alvilágba vész el.
De hirtelen megállított a vészjel.
S indultam. Haza. Tudva: odaérek.
Síp s mozdonycsikorgás elbánt az ésszel.
Tudtam, senki se tudja: már nem élek.
S azóta is élek. Mint egy kisértet.
 

Két szonett-töredék a hagyatékból

Én voltam, akinek minden nagyon fájt,
és én az, aki senkinek se fájtam.
És mégse hagytam el ezt a vadon tájt:
élő-halott – halott élőre váltan.
*
Háromszor halt meg bennem a halál,
mint a sérült anyaméhben a magzat.
Tiprott fű közt maradtam buja gaznak,
amit senki még csak ki sem kapál.
*   *
 

Verseny-szonett: Merlin

A konyhában merengek egy hokerlin:
hogy is indítsam el ezt a szonettet;
A határidő vészesen közelget,
döntenem kéne: melyik ez a Merlin?
A Merlin-nek vagy a Mörlin-nek ejtett?
A legendás, kit dalolt százezer rím?
Vagy csak itt e dalnok-cirkuszi helyszín?
Vagy épp: bármilyen varázslói helyzet?
Engem inkább a cervantes-i ihlet:
ál-lovagregényben ál-druida,
ő az, ki most hozzánk legjobban illhet
(hisz a líra már csak paródia),
kitől Sancho ezerszer veretik meg,
elhívén, hogy szép lesz Dulcinea.
 

Jegyzetek

9. sor: 1. Don Quijote, II. rész XXXV. fejezet.

13. sor: a szöveg szerint háromezerháromszázszor – de ez mind a nemes lovász, mind a verssor számára elviselhetetlenül hosszúnak bizonyul.

 

 

 

Hommage à B. L.

à la manière de B. L.
1
Csak az, amivel nincs tele
Csak a veszett fejsze nyele.
Csak a beomlott ház fala.
Csak a felének a fele.
Csak a kiszáradt tó hala.
Csak az, amivel nincs tele.
Csak ami nem az ő dala.
Éjfél dele, est hajnala.
Az ősz nyara, tavasz tele.
Csak a nagyjának apraja.
Csak a semminek hűlt helye.
Csak a hely izzó szelleme.
S ha ellene is, általa.
Hogyha nem volt is eleje,
Itt a vége, fuss el vala.
2
Csak száguld, mint egy jamaha
Ugyanarra a két rímre
Vagy tárgya van vagy alanya.
A kettősség egy eleme.
Nem tudni: ama vagy eme.
Azt se, hogy eme vagy ama.
Ha van apa, nincsen anya.
Ha csecsemő, nincsen neme.
Nem tudni: igen-e, nem-e.
S hogy sohase vagy valaha.
Csak száguld, mint egy Jamaha,
röpíti a percek szele.
Halunk vagy nem halunk bele.
Ha így – ha úgy – ha se – ha ha.
Ide? oda? mindegy hova.
A lényeg az, hogy eleve.

 

 

 

Négy vers

À la manière de Takács Zsuzsa
Ezt a formát is kipróbálom. Jóvátételül.
Nem Így írtok ti. Inkább: így is írok én.
Vagy így is írhatnék. Azért is mert oly
idegen tőlem. S mert oly rokon. Mint minden idegen.
S mert egyszer azt kérdeztem egy ifjú költő-
nőtől: miért olyan levertek a versei? Mikor
igazán semmi oka rá (?). Az ember már nem
fiatalon is ilyen suta tud lenni. Pedig
egyszer ő maga is volt fiatal költő. S akkor
vajon mit szólt volna egy ilyen kérdéshez?
Igaz, mit is szólt? Hiszen majdnem ugyanez
hangzott el – neki szánva – egy másik, régi kávéházban.
*
Kipróbálja ezt a formát is. Látszólag
nagyon egyszerű. Túlságosan. Aztán kiderül.
Se rím, se betartandó sorhossz. Csak
valami immaginárius lépték. Csupa
primér kijelentés. Egymás után. De
közben szakadékok, alagutak. Utalások
amik – másoknak – nem utalnak semmire.
Fölényes távoltartás és esendő testközelség.
Nagyon női. Egyszerre vetkőzés előtt és után.
Szóval, ha akkor éjszaka magánál tartja és
nem kíséri haza ijedten a fagyos utcák során
gyalog. Akkor talán. De hazakísérte.
*
Kezem a térdén. Ez is egy mozzanat
a világtörténelemből. Bár az ilyet
csak az irodalom tartja számon. (Hiszen
erre való.) Úgy banális, hogy közben egyetlen
és egyszeri. Kordfarmer, lopva, asztal alatt.
Még sosem fordult elő – és így nem is fog
többé soha. Mint Brutus tőre Caesar
hasában. Vagy a kihaló cezarosaurus
roggyanó lépte a mocsárban. Persze ezzel
a mozzanattal sok minden összefügg. Az élet
egyetemes concettója. S az élet mindenkire
külön kiszabott egyedi véletlene.
*
Nem kell félnie attól hogy belészeretek.
Hiszen annál magam is jobban félek ettől,
semhogy belészerethessek. Lehet
hogy kellek neki de bizonyos hogy nem én
vagyok az aki kell. Csak kellenék – ha.
És ugyanígy vagyok vele én is. Csak
annak kellene aki már nem én vagyok
és csak annyira kell amennyire még
az vagyok aki vagyok. Hiszen az is
vagyok aki voltam. Nem, attól nem kell
félnie hogy belészeretek. Így hát marad
a vers. Az szerethet. Azt szeretheti.
Az most is az ami volt. És ami lesz.
Kezem a térdén. Talán beljebb, a térde közt.

 

 

 

Infantilis rapszódia

szeretnék megifjodni
saját fiammá visszakorosodni
önnemzéssel magamat újranemzeni
megfiadzani
akkor talán még enyém is lehetne
a szépséges Isabelle Adjani
meg JutkaPannaZsuzskaLenke
a Miramarén Mira Mari
Mallorcán a kis Majorka
Floridában Ida Flóra
Christiániában Christina
(Fordhondával robognék érte a fjordra)
Trinidadban (ha van még) a Kiss Tina
a Malvinákon az egyik Malvina
Île de Pâques-on Pák Ila
az Irawadi partján Vadi Ira
a Titicaca tónál Titika Katica
Veracruzban Cortez Veronika
Ámerikában (persze) Ámer Ika
Costa Ricában Koszta Erika
Mauritániában – nincs is vita –
a törökből lett Maori Rita
de hát nemcsak szerelemmel
szellemmel is él az ember
felvennének az egyetemre
létem létszámfölötti nem lenne
félsertés helyett tehátlan
könyvek alatt nyögne vállam
megtanulnék negyven nyelven
hogy a többit elfeledjem
Moebius-szalagra írnék
hogy az ékírással írt ék
színéről megint színére
visszájáról visszájára
fordulván senki se értse
és magát bele ne ártsa
senki profán pillantása
pénzt se kéne még keresnem
ihletre költeni testem-
lelkem utolsó fillérig
tanulnék még ezer évig
megtanulnám amit tudok
s elfeledném amit nem tudok
lefúrnék a vers közepéig
de egyet se írnék végig
nem érdekelne a világ
demofasisztokráciák
csak a verstan és a nyelvtan
csak az élvtan és az elvtan
a jelentan és a múlttan
kár hogy eddig nem tanultam
nem kellene mindenestül
modernnek lennem testestül
lehetnék még prae-modern is
vagy ha tetszik posztmodern is
járna dekonstrukcióra
gondolatom kis rugója
mint egy finom doxa-óra
bennem felépülne Bábel
a felépíthetetlen s a Bab El
Mandeben hajózva mint Sanyika
merengnék: ez a világ vékonya
a volt a lesz a semmi lika
melyből mindig újjászületik a
semmi a valami reciproka
csak törném a lelkem-agyam
míg megtalálom benne magam
s akkor semmit se kéne csinálnom
csak átcsempészni magam a vámon
akkor talán az lennék aki
s lehetne még belőlem valami

 

 

 

Ha–gnosztikus

Ha tudsz… (Kipling)
 
hatudná
    ha tudta volna
        ha meg akarta volna tudni
            ha véletlenül tudomására jut
                bár nem akarta megtudni
                    ha tudhatná
                        ha gnosztikus
                            ha Kipling
                                ha nem lett volna önmaga If várába zárva
                                  ha látta volna az Ife szigeti joruba szobrokat
                                    akkor
                                    akkor
                                  talán nem volna bezárva önmagába
                                talán ismerné a joruba figurákat
                            talán nem Kipling
                        talán gnosztikus
                    talán tudhatná
                talán véletlenül tudomására jut
            még ha nem akarja is megtudni
        talán meg akarta volna tudni
    talán tudta volna
talán tudná

 

 

 

Fraktál

Perneczky Gézának

 
miféle művirág-csokorral traktál
(mert nincs mit egy jó rímért el ne adnál)
a kompjuter-nemzette-szülte fraktál
csupa papírmasé-barokk aranytál
zálogházi-végtelen ócska-raktár
ó büszke ön- s közmegváltó avangár
milyen képtelen képekbe akadtál
az én kis macskahelyem megmarad már
a sutba dobott géptelen szavaknál
annál mi még a fraktállal se paktál
(vagy ami még a paktállal se fraktál)
a versből szőtt végtelen sugaraknál

 

 

 

Négy fonák

Paundiás – Dzsoisziás – Prusztiás – Steiniás
1
Canto XLV/A
„with usura…”
 
with-out usura
uzsora nélkül
nincs piaci fellendülés
a boltok pultjain hegyekké torlódik föl a hiány
a lelkek polcain a várakozásban megromlott sóvárgások
és kifogyhatatlanul kígyózik a fogyasztók kígyója
uzsora nélkül a Pénzváltók ablakai előtt egymást tapossa a nép
nem nőnek ki az utcából a Pénzváltók irgalmas katedrálisai
senza usura
nem nyílhatnak meg a Szentlélek Bankjának fiókjai se
uzsora nélkül
a Pápa se terjesztheti ki áldó kezét széles e földgolyón
mint egy elsőáldozó kamasz kopasz fejecskéje fölé
uzsora nélkül nem járják a szerencse vitustáncát a rulett golyói
a baccara
ismeretlen neve se villódzik éjszaka
vörösben játszva a világvárosok vízfején
uzsora nélkül
nem
uzsora nélkül
nem fekszenek hanyatt a kupolák alatt a freskófestészet erőművészei
uzsora nélkül
nem lebegne tünde fátyolként öt évszázada Európa véreres
szemei alatt a Gioconda mosolya
uzsora nélkül
a tehetősek sem tehetnek semmit a nincstelenek nincstelensége ellen
még a népkonyhák bűzösen ínycsiklandó gőzei sem
gomolyognának a dúskálás delében
nem párolognának a jeges frontokon a gulyáságyúk
és a rakéták is elzüllenének az ionoszféra iránytalanságában
uzsora nélkül nincs nyoszolya a szeretőknek
kégli a titkos találkozókra
uzsora nélkül nem záródnak egymásba az egymásba nyíló
genitáliák
a kemikáliák és a fotoszintézis optimális egyensúlya megbomlik
a növényekben
nem tartatnak titokban az Eleusziszi misztériumok
és a titkos szolgálatok titkai
uzsora nélkül
már a régi görögök
még a fáraók piramisai
a Boboli kert szalviái se
se Csillagszóró Liliom se vadparéj
a hibiszkuszok se vegyítik bűvillatukat az autópályák benzinbűzébe
(és viszont)
nincs semmi
semmi sincs
uzsora nélkül
Költő hiába lúdbőröznek felborzolt illúzióid hiába
omlik össze évezreken át kiérlelt immunrendszered
a legvékonyabb verseskötet kiadására sincs elég papír
uzsora nélkül
uzsora nélkül Apollón
Apollónuzsora nélkül és az ibolyafürtű múzsák
és az ibolyafürtű múzsákApollónuzsora nélkül arany lantjához
se lenne elég arany
virrasztóasszonyok se jajveszékelnének a széki éjszakában
az alvilági lelkek raja se sírna
Orpheuszért
uzsora nélkül
2
Alp

„Anna was, Livia is, Plurabell’s to be”

 

Ó

mondj el mindent Anna Líviáról! Mindent tudni akarok Anna Líviáról. Hát te ismered Anna Líviát? Ki ne ismerné Anna Líviát? De ki ismerheti Anna Líviát? Valaki mindenkit ismer. Mindenkit ismer valaki. Ami annyi, mintha senki seeeeeeeeeeeeeem ismerne senkit. Azért csak mondd mondd mesemondd mesemondamondd. A fát vagy a követ? Inkább Anna Líviát. De hiszen ő a kő is meg a fa is. Tengercsiszosodorta kavics. Földszélben állsuhanó fa. Plurabella. Bár volt aki rula mondta: Pluraronda. Százszorszép. Százszorrút. Amikor azt a papírt adta hogy aláírd. Írdalápapírt. Mint a koncepcijós(?) konstrukcijós(?) konspirácijós(?) perekben. De hiába vontakel felvonót. Hiába döglöttcsótánytenyésztő Banya. Hiába a rosszhiszemű jóhiszemű-jogcímnélkülije. Jogcím: jog – min? Ó mondj el mindent róla alóla fölüle belüle. Ahogy leüle, ahogy fölüle. Ahogy elcsábított, miután megcsalt. Elcsábított, miután megcsahahahalt. Tiszta sor, amijen a zsákja, ojan a fótja. De milyen a zsákja? Amíg azt nem tudod, hogy tudnád, milyen a fótja? Micsoda skandalus! Hogy mondhatnád, hogy ismered? De hogy mondhatnád, hogy nem ismerted? Legalább a felefelelősség a tied. Hiszen annyi mindent tudsz róla. Tudtál, csak nemtudniakartál. Ha mindent mindent elmesemondanál!… Ó feketelórelejdelej Plurabell! Fává válok, ha kővé válik. Kővé válok, ha fává válik. Mégis ott leszünk örökre ahol voltunk. Hol nem volt hol volt. Egyszer már ellőn dalolva (melyik évben? eónok előtt?):

 

Ki ez az Anna, aki volt, (mikor
mi még nem voltunk vele) és ki ez
a Százszorszép, ez a Mindenlehet
Plurabell, aki lesz, mikor mi már
nem leszünk vele, vagy – már nem leszünk?
És aki van, aki itt van velünk (amíg
velünk van) (amíg mi vele vagyunk)
ki mondja meg, ki ő már és ki még
e Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabell,
ki ez a Lívia-Itt-Van-Lívia?

 

Melyik évben? Mindig épp ezt akartam már kérdezni. Az özön után vagy az özön előtt? Azért csak megtaláljuk? Mint ahogy Niemann von Nirgends meglelte a Nihilt? Tévedsz itten, borzalmasan tévedsz. Ez még eónokkal előbb volt. Amikor még a mindigek seholtak. Mindenek mindigeltek. Bastet istennő boldog birodalmában. Szerelemszerdán. Csókcsütörtökön. Akkor, akkor minden, ami volt, szépvolt. Amikor leengedte a haját és lecsurogtak a bokájáig az örvénylő kanyarok. Primavera vagy Medúza. Primavera-Medúza. Egy fonatba csavarodott két arc, három idő: Anna was, Livia is, Plurabell’s to be… or not to be… Ubi amor ibi oculus… Énekek Éneke. Tubicám, cicám, és minden más iá-m és -em, kedvesem, kezesem, jegyesem, szerelmesem… Éppenhogy a látás. Nem lett volna szabad látni ezt az égapészen polü-t, ezt a So-geliebte-t, ezt a Nagyon-szeretettet, ezt az Eurüdiké-Primavera-Plurabella-Medúzát. Nem lett volna szabad visszanézni. Nem lenne szabad visszalátni. Ki látta Líviát? Elfolyik, mint a Liffey és a Danubius vize. Visszafordul, mint az örvény. Szétágazik, mint az Ygdrasill. Kifut a síkságra, beleömlik a tengerbe, kinő a sivatagban. És nyoma sincs. De mindenütt látni. Mondják, a szerelem vak. De, ha már csak mondásról, vagyis hitről van szó, ne inkább Augustinusnak higgyünk-e? Si amamus, videmus. És Szent Victori Richardus (1117) nem azt mondja-e: Ahol a szerelem – ott a látás?

3
Mese Éváról
 
„… car les vrais paradis
 
sont les paradis qu’on a
 
perdus                       ”
 
Ha „igazi Paradicsom
 
csak az amit
 
elvesztettünk”
Akkor mégiscsak
 
Tőle
 
nyertük el
 
a Paradicsomot
4
Hermeneutikai mese
„A rose is a rose is a rose is a rose”
 
A rózsa csak rózsa csak rózsa
Csak rózsa? no ne mondja…
Lawrence azt mondja egyik versében
hogy ha ő almát eszik
„minden eleven érzékével eszi azt”
és megérzi benne mindazt, „amit
egy jó almában bizonnyal érezhet”
meg – teszem hozzá – azt is
ami az almában nem-alma
Semmi sem csak az
minden valami más is
minden olyan is mint
Az alma sem csak alma
A rózsa sem csak rózsa
De azért persze Gertrude Steinnek is igaza van
(kinek nincs „igaza” kerek e világon
hiszen mindenki puszta léte az igazsága
aminél nincs is nagyobb igazság
mint az almáé az hogy alma és hogy nemcsakalma)
Ezt persze megint csak kézből megkontrázhatom
kapásból visszaüthetem fonákkal
(éppúgy megvannak erre kellő érveim
mint másnak az arra alkalmasak)
Szóval a rózsa csakrózsa is
meg nemcsakrózsa
(Sőt mégcsakrózsasem
némelyek szerint amíg a költő annak nem nevezi)
tárgy is és szó is (sok soknyelvű szó
más-más jelölő héja melyben a jelölt húsa is más lesz)
és jelkép is (sokféle különböző
és egymást megsemmisítő valamint
egymást teremtő jelkép)
Ha fel tudnánk fejteni a költészet
véghetetlen szőtteséből a rózsamotívumot
mert a rózsa az is a líra örökpiros paradigmája
(énekek éneke) az Énekek Éneke rózsájától
(amely nem is rózsa hanem liliom)
míg végül is tiszta ellentmondás lesz belőle
Mutanabbi rózsájától és Háfiz rózsájáig
Ronsard szelíd kerti rózsája és Goethe tüskés vadrózsája
Blake féregrágtaszívű rózsája
Milton rózsájától Borges Milton-rózsájáig
és Mallarmé sötétség-rózsájáig
és Kosztolányi ötszörös rózsájáig
és a Vaséig amely minden őszökön újra remontál
Mert ha már az őszök is elillannak majd a nyár s a tél közül
és ha már ma sem az semmi ami volt
és amikor majd ami lesz se lesz az ami lesz
„a Rózsa – holnap is rózsa lesz még” (Jorge Guillén)
akkor is ha majd a mi
hajdani rózsánkból csak a név lesz nomina nuda
a minden rózsa hiánya

 

 

 

Két megnemírt Mallarmé-szonett

a Petit air ciklusból
1
Jóslat
1894-ben – 1994-re
l’absence de toute rose
 
Végeérhetetlenül
Virultak versben a rózsák
Szirmahullató valóság
Mind a szemétbe kerül
Az újságból lesz az óság
S mindkettő megörökül
Múlhatatlan mulandóság
Az idő – időtlenül
A szó szederjesre kékül
Kóró lesz a töve is
Nem volt rózsa tövis nélkül?
Lesz rózsa nélkül tövis
Versünk tél vermébe hányja
A minden rózsák hiánya.
2
Kiváltságos válság
…une exquise crise
 
Itt voltam és nem leszek itt
Körülbelül ennyit tudok
Akhillész: futok s nem jutok
Sose a teknőc jelenig
Minden múlvást közeledik
Soha sincs itt mindig csak ott
A hol sincsen sehol Melyik
Milyen miért? csak kapkodok
Időből lesz másik idő
Kibicsaklik a nyelv(tanunk)
Maga se tudja ki-s-mi ő
És mi-ti-ők? benne vagyunk?
Hisz maga se leli helyét
Csak tántorog mint a hülyék.

 

 

 

Gyerek-sor

 

Mottó: „Költő az, aki, ha úgy esik, ötödfeles jambusba tudja szedni azt is, hogy: »LFS.«”

(Kodály Zoltán intelme egy ifjú költőhöz – az ifjú költő bizalmas közlése szerint.)

 

*

 

Egy hexameterbe minden belefér. (Egy régi görög bölcselő.)

 
Kűmé, Szmürna, Khiosz, Kolophón, Pülosz, Argosz, Athéna:
 
Hét város verseng: melyike szülte Homért?
Hét lány volt ama tisztes kis boglári családban:
 
Hexameterbe simul szépen az ő nevük is.
Annyi nevet vésnek föl könyvbe, szoborra, plakettre,
 
Mért ne legyen védőszentjeimé ez a vers?
Irma, Adéla, Aranka, Bianka, Szerén, Gizi, Terka:
 
Újra együtt lesznek: nagymama és hugai.

 

 

 

Sírvers

Federico is
Akkor már bizonyos hogy mindenki meghal
De az is bizonyos hogy van
Halhatatlanság

 

 

 

Amíg

 

 

 

 

Amíg

míg írod ezt
írnád nem-ezt
de nem ereszt
örökhagyás?
elhívatás?
vagy rossz szokás?
csak rossz varázs?
valami ami
nem engedi
ezt zengeni
azt a nem-ezt
ami lehetsz
és nem lehetsz
viaskodik
az N-edik
s az X-edik
addig – amíg

 

 

 

Levél a félálomból

T. C. azaz Tisztelt Cím ezúton tudatom önnel (bár tudatom alatt is tudomásom van róla hogy ez a legcsekélyebb módon sem érdekli még kevésbé érinti önt sőt el sem ér a tudatáig nem hatolhat be leglazább érzékeny hámszövetei közé se) hogy mostanában (megint) minden reggel ilyen ugrásra kész hímtaggal ébredek amely ön után ágaskodik a semmibe mint egy belőlem kinőtt állat minden izmát megfeszítve egzisztenciája legtömörebb állapotában önmagával teletöltekezve mint a cicám mikor most mindjárt (mihelyt felébredek) kinyitom előtte az éjszakára bezárt hálószobaajtót közben reménytelenül győzködöm azt a fekete sárkánysörényű lányt aki a kiadótól jött közölni velem hogy apám éppen most halt meg a halottkémek már megvizsgálták a halál lila foltjait a hátán amelyek úgy terjednek mint a pacák az itatóson a pecsétek az okiratokon semmi kétség eredetiek miközben én tizenhat évesen vacogok a fekete cinteremben nyirkos hideg januári nap a temető is ugyanolyan fekete lepellel borítva mint a cinterem ismeretlen felnőttek szorongatják a kezemet a fáklyák vitustánca alatt a kiadói lány a nemiszervemet veszi puhán a kezébe úgy fejezi ki részvétét és közli hogy a kiadó máris el kívánja kezdeni apám minden munkái kiadását mindenekelőtt a kiadatlan műveken kezdve a drámákon (amiket nem ismerek) a logiko-filozófiai traktátusokon (amikről sose hallottam) egy egész kötetre való szerződésblankettát rak elém aláírásra hiába erősgetem hogy nincs hozzá jogom apám több mint félszázada halott kérem vegye el a kezét is csak lapozza előttem egyenként az aláírandókat egy nagy fekete mappában mint egy nagyvállalkozó íróasztalán az ágyamon már itt fekszik az ágyamban fejezzük be mondom az irodalomtörténetnek azt az átkozott szakaszát mikor hagyták éhenhalni a költőket aztán mihelyt éhenhaltak mindenüket kiadják a halhatatlanságnak nem nem vesz rá erre az incesztusra próbálok kibontakozni a karjai közül és a szerződések karjaiból tizenhat évesen fekszem a frissen feltornyosított síron kapálózom a lány ellen a papírok ellen a papírlány ellen a lánypapírok ellen a sírhant olyan mint egy koporsó fölé púpozott koporsó most halt meg az apám de ez a most érzem nem most van akkor kellett volna jönnie mondom a lánynak közölje a kiadóval akkor kellett volna jönnie vagy akkor jöjjön majd mikor az én kiadatlan könyveimre kerül sor apám jogai fölött nem rendelkezem a sajátjaim még nincsenek is tizenhat évesen vacogok a síron a lányról röpködnek a papírok mint a szétdobált fehérnemük rámhullnak róla csak egy marad a térdén kérdem mért nem dobja le azt is azt feleli azért hogy ne legyen meztelen végre felszabadultan mosolygunk én meg halmozom magamra vég nélkül a papírneműt mind magasabbra mind áthatolhatatlanabbra hogy egyre meztelenebb hogy egészen meztelen legyek amíg a föld ruháiba nem öltözöm

 

 

 

„Valami szépet”?

Új könyvespolcot?
S még mit nem?
Országok rongyának bőrödhöz tapadt
ringyéből még többet begyömöszölni
időd lyukas zsákjába?
Munkára serkentő elismerést?
Elismerésre serkentő munkát?
Vagy ihletet – csak úgy?
Hozzá megélhetést
a megnemélhetésben?
Megélni a megélhetetlent?
Vagy még szerelmet is?
Na ne.
Még vissza valamit az elveszettből?
Vagy egy lábjegyzetet még hozzá is biggyeszteni?
„Valami szépet”?
Mulasztásokat pótolni?
Hiszen ami múlik
csak elmulasztani lehet.
És úgyis elmulaszthatatlan.
Egy pillanatot ami kilép az időből?
Ha van is idő – minden része: nincs.
Volt-van. Vagy nem-is-volt.
Hol volt? Hol nem?
Csak mese. Amit valóságnak neveznek.
Volt-nincs? Hiába. Rád
mint egy gyötrelmes Nesszosz-ing
halálodig rádég az ifjuság.

 

 

 

Eszkhara

Egy oltárkő megilleti. Egy esz-
khara. S talán a bárány vére is, mely
rácsorog. Hisz annyi vér megy pocsékba
méltatlanabbul is. Ő csak egyetlen
pontra irányult mindig: önmagára;
vagy démonára: arra mi nem ő.
És ha kitért, mindig csak önmagából
tért ki, hogy az útfélre hányva kelljen
feltápászkodnia. Mindig maga
volt saját áldozata. Soha más.
Mindenét mindig elvesztette, hogy
visszanyerje magát a veszteségből.
Nem védekezett. Kitért. Tudta, nincs más
védelme, csak ha nem védi magát.
Csak egyre összpontosított. Ha nem
is istenre, valamire, ami
istenhez hasonlít. Ha van ilyen.
Megilleti tehát a kő, az állat
vére és az ital. Ha majd az ő
vére is elcsorog. Hiszen maga
is az volt, az lesz, mint mindannyian.
Egy oltárkő megilleti. Ha majd

 

 

 

NB

Az ifjú is kerülte a siralmi
Költészet sok tribálját és triádját
És úgy írta Adónisz siratását
Mintha szóból márványt tudna faragni
Most őszikék kesernyés szagu szirma
Az egész lant s a késő szenvedély tri-
(Vagy cento)lógiája – ez kisérti
A rozsdamdart arany az öregkori líra
Míg életem naponta újratermelem
Nem tartóztat se botrány se szemérem
S hogy az ingovány én-i televényen
Milyen nyom és milyen szirom terem
Se az hogy becses lírai személyem
Személyes-e avagy személytelen

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]