Egy lakás leírása

„Leírni, leírni, leírni”! A rimbaud-i parancsolat. De hogyan? Most kellene a balzaci részletező darabosság vagy a prousti finom amőbamozgás vagy a Szentkuthy-féle apokaliptikus-kaotikus felmutatás kegyelme. Leírni. Úgy-e, ahogy a belépéstől az eltávozásig sorra vesszük, egy fapofájú becsüs vagy a vétel izgalmától kipirult gyűjtő rend- és módszerességével (Balzac leginkább e kettőt vegyítve írt) a szobákat, a szobákba beépített elemeket, a bútorokat, a szőnyegeket, a képeket a falakon, az asztalokon, konzolokon gyülekező kisplasztikákat, a vitrinekben a porcelánokat, az üveges könyvszekrényekben rendetlenül sorakozó könyveket, egymás közelében az 1619-ből való Tacitust és a Modern költők első kiadását? Úgy-e, ahogy a prousti emlékezés foszfénáiban fölcsillannak a „Louis XIV” garnitúra egyik foteljában ülő lelkes ifjú egykori gondolatai a neki juttatott végletesen önkényes, vagy éppen a művészet legmélyéig hatoló esztétikai intelmek fölött, míg szeme nem tud elszakadni Gulácsy Falubolondjának (amely egyben a hollandiai megvilágosulásban részesülő Descartes arcképe is, a képkeretre rajzolt Cogito ergo sum kancsal szimbóluma is) feléje hajló tollas kalapjától a szemközti falon? Úgy-e, hogy a rengeteg tárgy és műtárgy, anyagában és formáiban őrzött minden századiknak hívságával és pompájával, egyszerre átváltozik átmeneti jelenkori mivoltából egy valahányadik reneszánsz Milán-pápa szent-profán környezetévé? Talán ez utóbbi lenne a legcélravezetőbb, ha nem félnék a plagizálás bár bocsánatos bűnétől – vagy netán elegendő leleményt éreznék hozzá.

Még minden a helyén van. A Louis Quatorze fotel is, szemben a Gulácsy-kép is (ha Hatvany Ferenc ülő aktja hiányzik is mellőle, melynek érzékisége szinte a tapintásig csigázza a látást – később megtalálod egy másik szobában a padlóra állítva). Az ajtóban ott a különös, feketére pácolt, csupafaragás neoreneszánsz étkezőgarnitúra is, mely alakjában és ülésre való alkalmatlanságában különös módon a tulipántos faragású falusi konyhabútorokra emlékeztet; de a lemezjátszó már hiányzik róla, amelyről annyiszor szólt a D-moll toccata és a H-moll mise, e mindig kizárólagosságra hajló, mindig mindenből csak egyre, de arra aztán az önkény minden végletességével esküvő ízlésnek megdönthetetlen alapkövei. Az íróasztal, felső peremén A feleségem története minden külföldi kiadásával, s mellette egy vályúban a Füst Milán összkiadás köteteinek azzal a külön bekötött példányaival, amelyet 75-ik születésnapján, 1963-ban, Illés Endre és Simon István e sorok írójával együtt adott át a szerzőnek, a Magyar Írók Szövetsége ajándékaként. De hol van az asztal lapjáról a két egyszerű levlap-reprodukció, amely utolsó hónapjainak legkedvesebb látványa volt, a Naumburgi Madonna és Tintoretto Zsuzsannája a vénekkel? Elröppent, a „horgaselméjű aggastyán” utolsó szerelmi ábrándjaival, ezzel az egy életen át tartó élet-sóvárgásával együtt? Hiszen megírta ezt is: „E vigasságban nem volt részem itt…”

 

Még minden (vagy majdnem minden) a helyén van. Mégis mintha boncterembe lépnék. Egy oszlani kezdő tetem kétes érintetlenségének közelébe. Ha kellően morbid mernék lenni, azt mondhatnám, egyenesen a tetem még épnek látszó tagjai közé, amelyekből már a széthullás émelyítő szaga árad.

Arisztotelész azt mondja: „Az ember sem házat, sem a Házat, nem tudja másként elképzelni, mint egyikét az áltata ismert házaknak. Ez a szó nem csupán tetőt és falakat jelent, hanem azt is, aki e tető alatt, e falak között él, alszik, álmodik.”

Az általános és egyedi filozófia paradigmájának példájaként bizonyára így van; a való életben nem bizonyosan. Hajlékkal mindenki bír (kivéve persze – mert kivétel nélkül nincs szabály – a hajléktalanokat). Lakással („házzal”) azonban csak kevesen; olyannal, amely egyben a benne lakót (élőt, alvót, álmodót – kivált az „álmodót”) is magában foglalja. Vagy: azért, mert nem mindenkinek állnak rendelkezésére azok az anyagi feltételek, amelyekkel olyan tető alatti, falakkal határolt teret szerezhet magának e földön, amely az ő jelenlétét tartósan magába építi, s majdan a hiányában is megőrzi őt. Vagy azért, mert nem mindenkinek állnak rendelkezésére azok a szellemi feltételek, amelyekkel be tudná építeni és be tudná rendezni az általa megszerzett, erre megfelelő, tető alatti, falakkal határolt teret.

Meg azért is, mert lakásukat az emberek valaha a maguk kezével építették, a maguk kezével létrehozott tárgyakkal tették használhatóvá (és élvezhetővé, ami az ember számára a használhatóság egyik elidegeníthetetlen tulajdonsága); később olyan kézművesek végezték el ugyanezt, akik a lakókkal többé-kevésbé közvetlen kapcsolatban álltak. Ma azonban mind az épületek, amelyekbe költözünk, mind a tárgyak, amelyek lakhelyünket betöltik, olyan, tőlünk távol előállított ipari termékek, amelyek előre, s a velünk való minden érintkezés, eszme- és ízléscsere nélkül jöttek létre. Legfeljebb korunk ízlését (és lehetőségeit) jellemzik, nem a mi sajátos ízlésünket (lehetőségeinket).

És aztán: mint ahogy vannak fészekrakó és fészekhagyó madarak, barlangokba vonuló oroszlánok és szabadon vágtató, élő vadlovak, az emberek között is vannak, akik a legcsekélyebb anyagi eszközökkel is képesek otthont teremteni maguknak, s vannak nyugtalan, kósza vándorok, a civilizációban is lelki nomádok, eleve-otthontalanok, „széltalpú emberek”, mint Rimbaud-ról mondta volt Verlaine, akik akár több berendezett lakás árát elcsatangolva és elkószálva, holtig ágyrajárók maradnak. Goethe úgy tudta (vagy úgy akarta tudni), hogy „ki világra jön, új házat emel”; azóta tudjuk (ha tudni akarjuk), hogy a házemeléshez nem elég világra jönnünk, s vannak Rilkék is, akik az őszi levelek kavargása közben egyszer csak ráébrednek, hogy „kinek most nincs háza, már sose lesz”. S egyeseknél ez a „most” a bármikort jelentheti.

Igazi lakása tehát keveseknek van. Még a tehetősek közül is. Olyan, amely anyagi mivoltában lakója szellemi mivoltát is őrzi; sőt megőrzi; amely olyan szerves részévé válik a személyiségnek, mint a csiga háza, a teknőc páncélja, a gerincesek csontozata. Amin a személyiség megtapad; s amely kirajzolja majd az eltűnt személyiséget. Amiből, mint fosszilis maradványokból, nemcsak a személyiség, de még testi külseje, akár az arca is rekonstruálhatóvá válik sok-sok időknek utána. Aminek révén a brontoszauruszt vagy az első Hominidákat testi valójukban is magunk előtt láthatjuk.

A – ritka – ilyen lakásokat, épp ezért, ha csak egy mód van rá, meg kellene őrizni az utókor számára. Nyilvánvaló, hogy a föld (minden más elnyomorodással együtt egyre növekvő) lakásnyomorában ez csak kivételes esetekben lehetséges. A valóban kivételes eseteket azonban nem lenne szabad semmiféle szabályok prédájául odavetni. Miképpen a szabályok sosem vehetik figyelembe a kivételeket, úgy a kivételek esetében kívánatos, sőt szükséges volna figyelmen kívül hagyni a szabályokat. (Kivált, miután mindnyájan tudjuk, hányszor szegik meg büntetlenül ezeket a szabályokat, olyankor, mikor ezt a jogos kivétel törvénye a legkevésbé sem indokolja.)

A művész – vagy bármifajta, a kollektív termeléstől távol egyszemélyes alkotásra kényszerülő alkotó ember – lakása (esetenként az elnevezéssel is megkülönböztetett „műterme”, „műhelye”, „dolgozószobája”, „laboratóriuma”) mindezekhez képest is külön kategória. A lakáskérdést nálunk jogilag meghatározó törvények, rendeletek és szabályok ezzel a „meghatározatlan” kategóriával nem vetnek számot. A nagyközönség, a „világ” az előbbieket többé-kevésbé ismeri; a művész munkájának természetét viszont általában nem. A Jognak és a Hivatalnak azonban ismernie kellene. A legkülönbözőbb foglalkozásokat űző fizikai és szellemi dolgozók munkájukat, vagyis életük időben is, jelentőségében is meghatározó hányadát, társadalmi tevékenységük teljes egészét a társadalom által ehhez rendelkezésükre bocsájtott, erre berendezett, erre (többé-kevésbé) alkalmasan kialakított térben végzik, illetve töltik el. A műszerész a munkájához szükséges készülékek csarnokában, az orvos a kórteremben és a műtőben, a járművezető a járműveken, s az ezekhez csatlakozó garázsokban, elosztó- és pihenőhelyeken, a bolti eladó a boltban, a házmester a házmesteri szolgálati lakásban, a szerkesztő a szerkesztőségben, a nyomdász a nyomdában, a lakásügyi osztályvezető a lakásügyi osztály vezetésére alkalmas irodában, a lakásügyi osztály vezetőjének titkárnője a lakásügyi osztály vezetőjének előszobájában… és így tovább a felsorolhatatlanságig. Még a tudományos kutatók nagy része is vagy oktatási intézményekben vagy laboratóriumokban. Mindezt távolról sem azzal az álnaiv illúzióval tételezem, hogy ezek a különböző színterek esetenként és gyakorlatilag a megfelelő tevékenységeknek mindenben megfelelnek. Tényszerűen azonban, e tevékenységek ezekben a (többé-kevésbé) arra alkalmas, (jól-rosszul) arra berendezett helyiségekben mennek végbe, a bársonyszéktől a futószalagig, a csákánytól a szikéig, a seprőtől a számítógépekig, a dossziéktól az építőállványokig. Térbelileg és ízlésbelileg, szellemileg és anyagilag egyaránt tökéletesen függetlenül a bennük dolgozók lakásul szolgáló helyiségeitől és az azok használatához szükséges berendezéseitől. Ez a kettős helyzet minden ember életformáját, a maga előnyeivel és hátrányaival, mindenestül, így vagy úgy, meghatározza.

A művész (stb.) esetében azonban sajátos összefonódás jön létre lakás és munkahely között; a kettő mintegy állandó „áttűnésben” van egymással, egymásra kopírozva, mint a filmkockán. Gondol-e valamikor is arra egy törvényhozó, talán mikor éppen művészek lakáskérdésében ül a tárgyalóasztalhoz, hogy estére majd ugyanezen az asztalon terítsen baráti vacsorára hozzá érkező vendégeinek? De én már voltam vacsorára hivatalos olyan – neves és kitűnő – festőnél, aki linómetsző munkájának eszközeit, kudarcait söpörte le arról az asztalról, amelyen aztán festőien színes vacsoráját tálalta. De ezt csak azért, hogy a pittoreszk vonásokról se feledkezzünk meg. A lényeges az, hogy a fenti szimbiózis egy különleges társadalmi lét- és munkaforma kényszerű előírója és megteremtője lesz, annak minden, egy egész életre szóló konzekvenciájával.

A művésznek tehát saját otthonában saját magának kell megteremtenie munkahelyét, méghozzá abban a különleges formában, amely neki, és csak neki, az ő senki máséval nem azonos munkafeltételeinek megfelel. Amely nemcsak életének, hanem ihletének is otthont tud adni. S amiről nemcsak nem gondoskodik, de nem is gondoskodhat senki más, csak ő maga. Mert a művész munkájának eszköze és anyaga egyaránt az egyénisége, méghozzá annak teljes kivételes voltában, a maga lehető legszélsőbb „különösségében”. Ez a legkevésbé sem azt jelenti, mintha a művész lakásának (műhelyének) feltétlenül „artisztikusnak” kellene lennie. Jómódú polgárok, hasonlóképpen jómódú szocialista „újgazdagok” lakása gyakran sokkal artisztikusabb, mint bármelyik művészé. Az utóbbit nem az artisztikum, hanem a munka feltételei különböztetik meg másokétól. Amely esetenként persze, mutathat artisztikumot, de éppúgy különleges puritánságot, rusztikumot is; formázhat kastélyt és cellát egyaránt. Sőt: lehet kastély és (szerzetes- vagy börtön-) cella egyszerre. Aki járt Weimarban, láthatta, hogy Goethe lakása, munkahelye egy körülbelül húszszobás, klasszikus (klasszicista) műtárgyak ezrével barokk módra túlzsúfolt kastély-múzeumból, valamint néhány lépcsővel lejjebb két aprócska cellácskából áll, amely nem díszesebb egy paraszthálószobánál és egy minden csínt nélkülöző kis irodahelyiségnél. Munkájához, úgy tetszik, mindkettőre szükség volt. A gigászi Juno-szobor(-másolat) szalonjában, és a kép-kép-hátán falú képtártermekben élte életének azt a részét, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy ablak mellett álló írópultja, és több rendbeli kéziratokkal, mappákkal, íróeszközökkel zsúfolt sima, jellegtelen irodai íróasztalai mellett írja, amit írnia kellett; hogy aztán az egyágynyi hálószobában nyugovóra térjen és parasztszőttes takarója alatt ébredjen fel. A két szobácskában együttvéve egyetlen ülőalkalmatosság az a szőttes-kárpitozású füles fotel, amelyet reggeli meditációinak tartott fenn, s amelyben élete utolsó gondolatai és utolsó szavai születtek; ebben ülve, az ablak felé fordulva halt meg. Az annyit idézett „több fényt” végszó sem szellemi, sem anyagi fényűzésre nem vonatkozott; csupán az elsötétülő szemű haldokló abbeli kívánságát fogalmazta meg, hogy nyissák szélesebbre az udvarra nyíló, szűk ablakot.

 

Még minden (vagy majdnem minden) a helyén van Füst Milán volt lakásában is. De már csak a külön-külön anyagi „értékeket” számba vevők és leltározók számára őrzi még egy-két pillanatig a benne testet öltött drámai és démoni személyiség üzenetét, amelyre éppen ők talán kevéssé fogékonyak (hiszen tisztük folytán nem az egészre, hanem a külön-külön részekre kell figyelmüket fordítaniuk).

Az egész, amelyben a Füst Milán-i látomásosság rendetlen rendjében torlódik egymásra XV. századi toszkánai nyolcszögletű diófa asztal és trapéz alakú XVIII. századi velencei tükör, szavakkal leírhatatlan alakú megfeketedett tibeti bronzfüstölő, a hallban a XVII. századi flamand kabinetszekrény, teknőc-, gyöngyház-, jávor- és márványberakásaival és a titkos ajtó mögött titkos fiókjainak sorával, meg az ugyanazon századbeli itáliai láda, a maga tömör nyíltságával, Gulácsytól Rippl-Rónain, Tihanyin keresztül Kmettyig, Nagy-Baloghig, Bernáth Aurélig és Berényig egy egész kis XX. századi magyar festészettörténet, kőkori edények és indiai Buddha-szobrok, az egész már a katasztrófa időzített, tudható, mindnyájunk asszisztenciájával és tanúságával bekövetkező, elkerülhetetlen pillanatát idézi fel. Már most is azt éli.

Igen, minden „jó kezekbe” kerül majd. A kéziratok, a levelezés a Petőfi Múzeumba, minden egyéb érték a Tudományos Akadémia birtokába és rendelkezése alá, ahonnan majd nyilvánvalóan különböző megfelelő helyekre, múzeumi falakra, könyvtárakba, tárlókba, szobasarkokba kerül tovább. De úgy, ahogy egyes antik szerzők műveinek töredékei maradtak ránk, különböző más művekbe szétszórt idézetek formájában, esetleg csak közvetett, a szerzőt nem is említő idézetekben. Holott ez a lakás nem egyes, bár sokszor önmagukban is nagy értékű darabjaiban (volt) különleges érték, hanem éppen egyszeri, megismételhetetlen egészének „különösségében”, mint minden műalkotás. Mondjuk, korunk művészetének egy sajátos új műfajában: mint environnement. Homogeneitásában és paradoxiájában. Ahogy lakója műkedvelő rézművességének dilettáns, sokszor egyenesen ormótlan termékei, hamutartók, szipkák, ceruza- és tolltartók párosultak az asztalokon különleges egyedi antik porceláncsészékkel és reneszánsz érmékkel. Ahogy a benne lakó és benne dolgozó személyiség, szinte mindenestül benne élt e terekben és tárgyakban (hiszen élete itt töltött évtizedében szinte egy napra, egy percre se hagyta el ezeket, ki se lépett közülük), és mégis mintegy rajtuk kívül élt. Mert e terekhez és tárgyakhoz az is hozzá tartozik, hogy miközben mindenestül sugározzák a benne lakott, mint már mondtam, drámai és démoni személyiségét, valamiképpen végzetesen ellentétesek is vele. Mert nem olyan lakás ez, amelyet lakója választott, s amelyet hosszú gonddal maga rendezett volna be, ilyen végül is végletesen hozzá hasonlítóvá. Füst Milán, hatvanéves írói és (amikor – két rövid időszakra – engedték) rajongásig szeretett oktatói tevékenységével összesen sem keresett annyit, amennyiből ilyen lakást akár egyszer is be lehetett volna rendezni (holott egy hasonló otthona már az ostrom alatt mindenestül megsemmisült). S amit netán keresett is, valószínűleg akkor sem erre fordította volna. Igazában nem a fényűzéshez, hanem a valóban szükséges (olykor, igaz, bizarr) dolgok szűk köréhez vonzódott; ha démoni komédiás voltában sokszor játszotta a tobzódót is. Rajongott – a maga módján, a maga rendkívüli, kirekesztő és autartikus módján – rajongott minden művészetért, pontosabban minden művészet néhány kiválasztott kevés számú alkotásáért, de környezetében nem a különc módon „esztétikus”, hanem éppen a különc módon aszkétikus ízlés, mi több, igény jellemezte. Öltözködésében szélsőségesen ódivatú; saját könyveinek külső megjelenésére nézve szinte teljesen igény- és érdektelen volt; miközben polcán ott sorakoztak a hazai könyvészet pergamen- és bőrkötései; közvetlen használati tárgyait tekintve szinte csak saját kezűleg készített, különlegesen csín nélküli eszközeihez ragaszkodott. Írni lehetőleg mindenféle szedett-vedett, egyik oldalán hivatalos iratokat vagy más hasonlót tartalmazó, használt papírlapokat használt; s e papírokon szinte betűnyi margót sem hagyott; leveleinek egy részét, a címzett meglepetésére, előzőleg neki címzett majd kifordított és újra összeragasztott borítékokban adta postára. Kizárólagos és önkényes ízlését ismerve, biztosra vehetjük, hogy azoknak a képeknek tucatjait, grafikáknak, metszeteknek százait, amelyek körülvették, legnagyobb részben nem szerette. Különös módon, együtt mindezek mégis őt tükrözik. Néhányért persze rajongott, közülük. A már említett Gulácsyért például. Vagy Bernáth Aurél női képmásáért, amely, rejtélyes megfogalmazásában, a Louvre Alba hercegnőről készített egészalakos Goya-portréjának fejéhez hasonlít.

Mint azt az ezzel kapcsolatos, rá oly jellemző, kis anekdota is tanúsítja. Köztudomású, hogy hősünk a közvetlen érintkezésben a „nehéz” emberek közé tartozott. Legjobb barátaival és legodaadóbb híveivel is durván összekülönbözött, sokszor csak napokra, nemegyszer akár egy életre is. Bernáth azok közé tartozott, akikkel sokszor, rövid időre szakított. Egy ilyen súlyos, de nem végzetes összeveszés dokumentuma az a papírfecni, amelyen egy ilyen múló, de heves konfliktus alkalmával „leveleztek”, még egy asztalnál ülve, de már nem állva szóba egymással. „Akkor azonnal add vissza a képemet!”, dörgi Bernáth finom, vékonyszálú kézírása. „Majd ha bolond vagyok!”, dörgik vissza a jellegzetes Füst Milán-i görcsös, túl nagy és túl gyermekesen rajzolt betűk.

Nem minden dramaturgia nélkül utaltam fentebb Goethe lakásának paradoxonára; benne a kastély és a cella párosítására. Azt gondolom, Füst Milánnak is valami ilyenfajta felelt volna meg; s ha ezt egyik szélsőségében sem valósíthatta is meg, ott valamiképpen mégis megteremtette magának. Múzeumi lakásának voltaképpen nem is egy szobáját (igaz, hatalmas szobáját) lakta, csupán annak a beépített, ablakos alkóvban elhelyezett ágyát, amelyen éjszakáit, valamint az ettől az íróasztaláig vezető néhány lépésnyi teret, s aztán az íróasztalát, amelynél egész napját töltötte. A többi mintegy csak virtuális környezete volt; csak amolyan be nem lakott falusi „tisztaszoba”; és sose jött volna létre Erzsi néni nélkül.

Mert a lakás „Erzsi néni” teremtménye, éppen azáltal és abban is az övé, hogy mindenestül a vele együtt élő rendkívüli férfiúval vált eggyé. Hiszen a mellette töltött félszázad alatt egész élete átváltozott, bizarr-zseniális élete társa életévé. Erzsi néni, ha nem tévedek, mindenre predesztinálva volt, csak arra nem, amivé mindenestül lett: egy általa inkább mesebeli, mitikus figuraként, mint „férjként”, „házastársként” megélt zseninek a maga módján maga is zseniálissá lett társává. Jómódú családjából kilépve, jómódjával és bizonyára innen származó különleges üzleti és szervező tehetségével együtt, társává szegődött egy nincstelen, közös életük túlnyomó részében sikertelen, mellőzött művésznek, akiből és akinek tevékenységéből, műveiből valószínűleg igazán csak egyet ért(het)ett meg, a legfontosabbat: a zsenijét. Nem verseit, regényeit, drámáit és tanulmányait, hanem az azokat feltételező személyiséget. És ezt felismerve, maga is egyfajta zsenivé lett: a zseni feltétlen szolgálatának zsenijévé; amiből semmit sem von le, sőt éppen azt testesíti meg, hogy e zseni művészetét nemigen volt módja felfogni. Mint minden zseni, ő is egy lapra tette fel az életét. És ez a lap nyerő volt.

Minden „befektetést” megért, mert mindenestül meg is térült. S amiként az a lakás, amelyet mindenestül ő teremtett meg, Füst Milán személyiségét őrzi, a mű, amelyet Füst Milán alkotott, Erzsi néni alkotása is.

E lakás életének utolsó pillanataiban neki is jár ennyi tisztelet. Akkor is, ha életét sajnálatosan nem sikerült azzal megkoronáznia, amire a társa halála óta eltelt húsz évben minden erejével törekedett. Hogy e lakást megőrizze az utókornak, méghozzá minden közös vagyonuknak a közösségre való hagyatkozásával, olyan alapítvány megteremtésével, amely, miközben a lakást megőrzi, a magyar irodalom további életének lett volna szolgálatára. Nem rajta múlott, hogy fél évszázados önzetlenségének (vagy egyetlen önzésének: a szolgálatnak) ez utolsó aktusa nem sikerülhetett. Még kevésbé az a szégyen, hogy önzetlenségének életműve a nyilván nálunk is gyakran megeső, de ritkán nyilvánossá váló közéleti botrányok egyikének tárgyává lett. Ha a benne lévő dolgok egyenként jó kezekbe kerülnek is, a lakás maga máris kis híja, hogy jóknak nem éppen mondható kezekbe nem került; és a közön kívül, nincs is mód rá, hogy jó kezekbe kerüljön.

Óhatatlanul nemcsak az emlékek, nemcsak a lakás minden részében ott remegő széthullás megindultságában, hanem e botrány atmoszférájában is járok e lakásban, ezen az utolsó itt töltött délelőttömön. Még egy pillantás Gulácsy-Descartes tollas-csúcsos bolond-kalapjára, a Hatvany-akt tapintható húsára, a Névtelen reneszánsz Irgalmas Szamaritánusának sötét tónusaira, még egyszer odaülve Milán bácsi íróasztalához, magam elé képzelve a tintorettói Zsuzsánna ragyogását a vének kétoldalt leskelődő hunyorgó szemében, még egyszer kezembe véve az ágy melletti ócska kovácsoltvas asztalkán most is ott sorakozó vaskos-csúnya maga-kovácsolta, maga-csiszolta vas- és rézeszközeit (ezek vajon hová kerülnek?), úgy érzem, Füst Milán, születése centenáriumának küszöbén, most hal meg másodszor. Szomorú, hogy ezt az évfordulót ezzel kezdjük ünnepelni. Csak az a vigasztaló, hogy ő ezt a második halálát is túl fogja élni. Hiszen halhatatlan.