A botcsinálta műgyűjtő

E kiállítás gondos rendezői, válogatói, a katalógus bevezetőjének és ismertető szövegeinek éppily gondos szerzői ritka biztos érzékkel bukkantak rá Füst Milán írásrengetegében arra a talán egyetlen helyre, amely valamiképpen, ha távolról is, egy esetleges „műgyűjtő” Füst Milán megidézését indokolhatná. („Uram, ha ezt a képet megvehetném!” – kiált fel egy Gulácsy-kiállításon, 1909-ben.) És Petrányi Ilona éppoly biztosan veti fel bevezető tanulmányának mindjárt első lapján a címként használt idézetre vonatkozó egyetlen adekvát kérdést: műgyűjtő volt-e Füst Milán? S éppoly biztos érzékkel felel is rá: „Nyilvánvalóan nem.”

Én tehát csak a nyilvánvalóan nem-műgyűjtőről, a botcsinálta műgyűjtőről beszélhetek. És ez nem csupán a gyűjtemény létrejöttének fonák, ellentmondásos, csaknem megtévesztő voltára villanthat némi fényt, hanem újabb szempontból mutathatná az egész személyiséget és sorsát. Ezt a leginkább egy darabból faragott és mégis legösszetettebb személyiséget, akivel valaha találkoznom adatott. Ezért is marad számomra máig kimeríthetetlen stúdium. És sokak számára, akik egy kicsit is közelebbről ismerték, s akiktől annyi jellemző részletleírás maradt ránk róla, de olyan kevés összkép az egészről; annyi torzkép a modoráról és modorairól, s olyan kevés, ami körbejárva megkeresné a legtöbbet összefogó szemszögeket. Torzképeket könnyű, legalábbis könnyebb volt rajzolni róla (már az indulása korabeli élclapok tele voltak ilyenekkel, rajzban és írásban), mint ideálisat, még inkább reálisat. Személyi kapcsolataiban ő maga, majd a sorsa (amely az előbbinek éppúgy következménye volt, mint oka) torzította el önmagát. Életének és alkatának, amelyet Naplóinak hatalmas tömegében oly mániákusan és öngyötrően, a rá jellemző végletes túlzásokkal elemez, ennek az életnek és alkatnak önmagából és körülményeiből bogozott gátláscsomói a mindennapi életben szinte minden közvetlenséget megbénítottak. Művészete mindenestül a közvetettség, a maszkosság művészete. E tekintetben közel áll mindenféle ősi és szakrális művészethez, amely nem is művészetként született. A modern irodalmi élet felől nézve (amelyből annyira hiányzik minden szakrális) ezért is látszhat félig-dilettánsnak. S ezért is lehetett oly sokáig oly nehezen hozzáférhető. Ezért lehetett hosszú időn át szekták bálványozottja és a közönség kivetettje. Ezért is bomlik ki lassan, de biztosan teljes értelmében az utókor előtt, s fog tovább nőni – feltéve, ha az európai kultúrában továbbra is megmarad valami e kétezer éve emlegetett utókor-fogalomból. És nem süllyedünk vagy emelkedünk vissza a történelemnek azokba az egyes régebbi intervallumaiba, amelyekben a jelen csak a saját jelenével szembesült, múltjával nem, s jövőként legfeljebb egy fantazmagorikus és apokaliptikus jövővízióival. Korunk fejlődésének nem egy jele erre mutat, ez jellemzi azt a mindjobban előretörő sokágú fejleményt is, amelyet posztmodernnek neveznek. S profetikusan, Füst Milán költészete is, amelynek szerzője a század elejétől kezdve úgy szentelte magát és életét mindenestül a műnek, ahogy kultúránk folyamán szinte csak azok a középkori másoló barátok, akik kvázi-illegálisan és minden remény nélkül másolták csodálatos kalligráfiáikkal a senki által nem ismert antik szövegeket. Műve nemcsak abban a viszonylag rövid időszakban volt „a mélyen elrejtőző néma férfikorban” lappangó, amikor egy zsarnoki politika egyenesen hallgatásra, az irodalomból való kirekesztettségre, szilenciumra ítélte – szinte teljes élete során valamiféle szellemi illegalitásban létezett, ez volt eredendő létformája. És nemhiába átkozta el már egyik fiatalkori nagy versében az Utókort, egy képzelt egiptomi sírkőre vésett felirat álarca alá bújtatva szavait:

Mit is tudott volna válaszolni a vers prófétai szavaira az a pillanat, amelyben íródott? Hiszen eleve nem annak íródott. Hanem „az Idők és Szenvedések s Nagy Viharok” általunk azóta megismert „rengetegének”. De ettől sem kunyerált és remélt visszhangot. Előre megátkozta a költők ez évezredes reményét is – reménytelenül.

De hát, mint ahogy a rendezők hangsúlyozzák is, ez a kiállítás nem Füst Milánt, az írót van hivatva bemutatni, hanem a mű-gyűjteményét vagy a nevéhez fűződő műgyűjteményt.

Ezt a „botcsinálta műgyűjtőt” közelíti meg Petrányi Ilona előszava is, mint láttuk; s ezt igyekszem egyenesen kimondani és megértetni én. Való igaz: Füst Milán nem volt műgyűjtő – s hogy mégis egy műgyűjtemény, egy értékes képző-, sőt iparművészeti együttes környezetében töltötte életének leghosszabb korszakát, az csak élete sokszoros bonyolultságát példázza. S ezért mégiscsak releváns, mégis őrá vet újabb fényt a körötte még mindig derengő homályba.

Nem, Füst Milán nem gyűjtött képzőművészeti alkotásokat. Semmit sem gyűjtött. A „Lesütöttszeműnek”, ahogy magát és az ő alkati rokonait kora ifjúsága úttörő tipológiai értekezésében nevezte, nem volt mintegy életideje sem másra, mint a magába fordulásra és ennek a munkában való kivetítésére. Ezen kívül – s a hozzá tartozó tanári munkán kívül –, mikor erre éppen elvétve – módot adtak neki a különböző korszakok különböző tanhatalmai, semmilyen más, a mindennapokhoz tartozó – akár szükséges, akár fényűzést szolgáló – tevékenységre nem volt „érkezése”. De indíttatása sem.

Utolsó harminc évében folyamatosan közeli kapcsolatban állhattam vele. Rajongói közül talán engem viselt el leghosszabban. Mert, bár folytonosan éhezett az elmaradt sikerre, a hódolatot sem tudta sokáig elviselni; ürügyet mindig talált, hogy a hódolatban is felfedezze – a maga kárára – a gáncsot, amire mindig ő maga adott okot. Mindig eljött egy pillanat, amikor legodaadóbb híveit is valamiféle „áruláson” kapta, és ezt – leginkább pedig ebben az ő saját viselkedését – nem tudta elviselni. Minden hiába, javíthatatlan és kielégíthetetlen önromboló volt; és ebből a folytonos rombolásból született zordonan magányos műve. Én talán azért lehettem kivétel mindez alól, mert apám halála után – tizenhat éves koromban – a maga egyszerre drámai és színpadias módján – „fiává fogadott” (később már csak újabb és újabb „fogadott lányai” voltak), s talán mert én, ugyanezért, némi belátó ifjonti „bölcsességgel” tudtam fogadni különcségeit. Ez idő alatt egyetlenegyszer se fordult elő, hogy az itt látható grafikákat tartalmazó valamelyik mappáját elővette volna, hogy lapozgassam vele együtt. Az itt most látható tárgyak közül mindvégig csak azokat ismertem, amelyek a lakás falain függtek, igaz, néhány ezek közül a legszebb festményekhez tartozott. De ezekről se igen beszélt. Mondjam, hogy talán kevesebbet látott belőlük, mint én magam vagy bármely látogatója? Hiszen sok-sok nála töltött órám és napom alatt alig láttam őt máshol, mint íróasztala mellett ülve vagy az alkóvba mélyített fekhelyén heverve (kivétel csak az a néhány alkalom, mikor kivezették egy kis sütkérezésre – s persze, mikor még az egyetemen tanított, az oda vezető utak, többnyire tolókocsin); a lakás többi része mintha nem lett volna az övé, mintha tudomást se vett volna róla – holott a képek többsége a többi szobában volt látható. Igazi ragaszkodást csak azokhoz a képekhez fedeztem fel benne, amelyek közvetlenül az íróasztala körül függtek a falon: ilyen volt Berény önarcképe (különösen festő barátja halála után), aztán az ő magáról készült Berény-portré, meg a Weiner Leóé, a Rippl-féle női arckép s a Gulácsy-féle bohóc, bolond vagy filozófus.

Egyetlen – megindító – gyűjtőszenvedélye volt. Fekhelye mellett a kis éjjeliszekrényen szinte használhatatlan rendetlenségben ott zsúfolódtak azok a primitív, rusztikus, majdnem ormótlan, bár nem minden eredetiség nélkül való kisebb-nagyobb réztárgyak – szipkák, hamutartók, lámpatörzsek –, amelyekre mint amatőr rézművességének termékeire oly naivan büszke volt.

Különös módon: miközben mély értés jellemezte mindenfajta magas művészet termékeit illetően, a képzőművészet mellett a zenében is, az őt körülvevő tárgyak csínjára és szépségére, a környezetesztétikára semmi fogékonyságot nem mutatott. A mindennapi „szépérzék” teljességgel hiányzott belőle. Ennek leglátványosabb jele, hogy semmit nem törődött saját könyveinek külalakjával sem. Nem kedvelte a „szép” könyveket. Amikor saját magának kellett kiadnia őket – akármily hihetetlen ma már, ilyen volt a Boldogtalanok, a Szakadék és az Amine emlékezete, valamint ötvenedik születésnapjára megjelent Válogatott versei, sőt végül a IV. Henrik király is –, ezek külalakjukra nézve olyanok voltak, mintha egy szegény dilettáns író kényszerülne ezekre a compte d’auteur-kiadásokra. Annak is tartotta magát. A dilettáns és a zseni eggyéforrásának kora európai irodalmában nem társtalan példaábrázolata volt.

Könyveket sem gyűjtött. Könyvtára inkább kicsinek mondható, mint tekintélyesnek, különösen széles körű, nagy olvasottságához és a lakás minden más értékben szembetűnő gazdagságához képest. Igaz, ebben a könyvtárban egy egész zsúfolt könyvszekrény is található válogatottan szép régi könyvekből, részben kvázi-ősnyomtatványokból, nagyobbrészt XVII–XVIII. századi értékes kiadványokból. Akár ezekből is lehetne egy kiállítást rendezni a Petőfi Irodalmi Múzeumban. De ő magának soha egyetlen ilyen könyvet sem láttam a kezében. Elég betekinteni e könyvekbe, hogy mindjárt lássuk is, miért. Alig van köztük olyan, amelyiknek szövege Füst Milán hosszú írói, tanári, olvasói és kritikai pályáján a legcsekélyebb szerepet is játszaná. Ezek valóban egy ritkakönyv-gyűjtő ritka gyűjteményét képezik. Ahogy az itt kiállított – belső értékükben sokkal magasabb rendű – képzőművészeti alkotások is.

A Füst Milán lakásában felhalmozott műkincsek tehát nem közvetlenül az írónak, hanem csaknem egy fél évszázadon át hűséges és odaadó társának, Erzsi néninek köszönhetők: Helfer Erzsébetnek. Mint ahogy az itt nem látható egyéb nagy értékek, bútorok, szőnyegek, porcelánok, ékszerek is. Ez az egyszerű asszony – különleges asszony is volt. Mint ahogy egyszer – korántsem kegyeletsértő szándékkal – írtam: Erzsi néni zsenialitása abban állt, hogy talán alig értve meg Füst Milán egyes műveit, egy dolgot azonnal s élete végéig megingathatatlanul, megértett: hogy Füst Milán – zseni. Minden képességét, családjától örökölt polgári erényeit és jómódját, valamint ez utóbbi gyarapítását és felhasználását egy életen át arra fordította, hogy a férjében felismert nagy művésznek az őszerinte hozzá méltó és szükséges környezetet megteremtse. S ebben maga is maradandót alkotott. A paradoxia – amely Füst Milán egész életétől és művétől elválaszthatatlan – ebben a vonatkozásban is megmutatkozik. Ez a gazdag, értékes és ízléses környezet, amelyet Erzsi néni az ő Milánja számára megteremtett, ellentmondott Füst Milán legmélyebb természetének. Mindvégig idegen maradt számára. „Szubjektíve” terhére volt. Objektíve azonban, minden valószínűség szerint, e nélkül nem teremthette volna meg roppant energiákat igénybe vevő életművét. Így hát mégis eltéphetetlenül hozzá tartozik, és őt is magyarázza. Számomra ennek a kiállításnak ez a revelációja.

Csak annyit még: nekem, személy szerint, két kép végzetesen hiányzik ezekről a falakról. De ezek nem is lehetnek itt. Habár ezek voltak Füst Milánnak – legalábbis élete utolsó időszakában – a legkedvesebb, szenvedélyesen szeretett festményei. Ezekben az években egyszer sem mehettem el úgy hozzá, hogy íróasztalán ne lettek volna ott, egyszerű levelezőlap-reprodukciókban. S csaknem mindig sort kerített rá, hogy újra meg újra megmutassa, újabb és újabb vonásokat fedezve fel bennük. Mindig ott voltak a keze és szeme ügyében. Egyik az isenheimi oltárról Grünewald átszellemült gótikus Madonnája, másik, mintegy ellenpontként, Tintoretto csupa érzékiségtől duzzadó barokk festménye, a Zsuzsánna és a vének. Ezekben az években Füst Milán már alig írt, de folytonosan az írás, illetve a nemírás, az „írvágy” légszomjától fulladozott. „Nincs mit írnom, nincs témám”, panaszkodott ismételten, felváltva siránkozón és dörgedelmesen. Megpróbáltam felhívni a figyelmét rá, hogy a téma ott hever előtte az íróasztalon, őbenne pedig készen áll a mondanivaló: csak meg kellene írnia, amit a velem folytatott beszélgetésekben róluk rám pazarolt. Írjon valamit ezekről a képekről. De, úgy látszik, örökös veszteségünkre, erre már nem futotta erejéből.

Míg Erzsi néni élt, és a lakás is élt, ez a két egyszerű levlapreprodukció egy pillanatra se került el helyéről, az íróasztalról. Reméljük azt, hogy egyszer visszaállván az eredeti állapot, a képek megint ott lesznek az íróasztalon.

Most pedig, kérem, érezzék magukat otthonosan Füst Milán környezetében. Ahol ő, mint sehol az egész világban, nem tudta magát otthon érezni.

(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 1992. március 19-én.)