Két alkalmi beszéd – 32 év távlatából

Az irodalomnak története nem egy olyan alakot tart számon, sokszor épp a legcsodáltabbak között, akiket „koruk nem értett meg”, akik „homályban, elhagyatva, értetlenül”, nemegyszer a legnagyobb nyomorban alkották meg századokig ragyogó remekeiket; olyan embereket akik magánnyal, ismeretlenséggel mit se törődve, az elhivatottság és a rögeszme konok biztonságával éltek annak a munkának, amely sorsuk titokzatos rendelése folytán rájuk bízatott, azt se bánva, hogy az egész emberiségért kelt szavuk csak egy-két barátban, tanítványban kegyes pártfogóban lel visszhangra. Gyakran olvashatunk ilyeneket általunk vitathatatlanul csodált mesterekről, s felháborodottan vagy elnéző mosollyal gondolva ama „régi korra”, már alig értjük, hogyan is nem ismerték fel azt az értéket, amely mielőttünk oly nyilvánvaló. Holott minden kornak megvannak az ilyen rejtve, magányosan, sokszor lemosolyogva élő és alkotó nagyjai; ne is tiltakozzunk, megvannak a mieink is.

A mai magyar irodalom ilyen alakjának érzem én s érezzük néhányan Füst Milánt. Könnyen felfedezhető a szavaimban csalfán megbúvó ellentmondás; hiszen hogy is állapíthatja meg valakiről épp a kortárs, hogy kortársai nem értik meg? De Füst Milán szerepét a közelmúlt magyar irodalmában éppen ez az ellentmondás határozza meg. Mert vannak, s első versei megjelenésétől fogva voltak olyanok, akik felfigyeltek e költő izzó varázsára, már első megjelenésekor vita, érdeklődés és elismerés fogadta mélyen problematikus művészetét – de csak az egészen kevesek részéről; s ez a kis kör, rajongói, értői, sokszor szektariánus hívői kis tábora, azóta, harmincöt esztendő elmúltával sem bővült tetemesebben.

Madarat tolláról, embert barátjáról – írót leginkább olvasójáról ismerhetni meg. Füst Milán olvasói a legigazibbakból, a szenvedélyes, az elmélyedt, a hívő fajtából toborozódnak. Mindenekelőtt a pályatársakból. Ha szorosan vett kortársaitól kezdve végigtekintünk a költők során egészen a mai fiatalokig, túlzás nélkül elmondhatjuk, a legjobbak számára mindvégig és végső soron ő volt a Mester, ő volt a Norma, melyhez a mű és a szándék tisztaságát mérni kell, s amelynek mércéjén mindig tisztán le lehet olvasni, ki mennyire maradt állhatatos valódi hivatásához. Ő volt egyszóval a mi irodalmunkban a Költő, aki egyetlen mozzanatra sem esett ki e szó legősibb és legbensőbb tartalmából, aki, híven mestere és mindnyájunk mestere, Arany szavaihoz, mindig úgy mondta, ahogy „Isten adta mondanod”, akit semmi sem tántoríthatott el megszállottságától és mesterségétől. S abban a korban, melyben, mint mondani szokás, a költők csak egymás számára írtak, ő valóban, a szó szoros értelmében a költők költője lett: ez az előkelő, de igazán nem kívánt rang jutott neki. Kora ifjúságában ő volt az, akire Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád úgy tekintettek, mint a kész, befejezett művészre, aki máris megteremtette művét, míg ők annak útját szakadatlan formaváltozásokon át keresték; s most, férfikora őszén még mindig ő az, akitől a nagy alkotást lehet várni, a meglepőt, a szokatlant, az időállóan keményet, nagyon is köznapivá málló irodalmunkban. Ő volt az, akihez Kosztolányi minden munkájával először fordult, mint megfellebbezhetetlen bíróhoz – Kosztolányi, aki ma már a nemzet klasszikusa; Füst Milán pedig ma is, akár akkor, a mindenkori ifjú költők és újjal kísérletezők bálványa. A legeltérőbb irányzatoknak és stíluskereséseknek ő adott döntő indítást, mintegy közös nevezőt: az őáltala megszólaltatott magyar szabad verset alakítja konstruktivista lírájává Kassák; Illyés paraszti-szürrealista indítása csakúgy őrá utal, mint Weöres Sándor boszorkányosan ezoterikus lírája. Mára mind e tanítványok külön-külön is mesterré váltak, mindegyikük megtalálta irodalmunkban a maga helyét és hatását – s ugyanakkor ő, aki már húszéves korában páratlan tökélyű mester volt –, de hiszen már elmondtam: a közönség számára hosszú időn át megmaradt annak a rejtelemnek, aki volt, kevesek rajongó lelkesedése, néhányak döbbent értetlensége, a legtöbbek idegenkedő, fanyar közönye tárgyának. Legtöbben ma is annyit tudnak róla, hogy messzire nyúló verssorait körmondatok kanyargóiba feszíti; többnyire ezt is Karinthy remek torzképén keresztül vagy pláne, az idősebb generáció, még a Borsszem Jankóból, ahol hétről hétre Üsd Titán alakjában szolgált élcek célpontjául. Ez csupán azért említendő, mert nem kevéssé jellemző pályája fonákságára, hogy ez a minden ízében tragikus fenséget hordozó költő életében csak egyetlenegyszer jutott szélesebb körű ismertséghez, akkor is egy élclap hasábjain.

Legelső versei voltak azok, amelyek a költők költőjévé avatták, s amelyek tulajdonképpen ismert csengését adják nevének, pedig ehhez a névhez azóta is nem egy rendkívüli mű fűződik. Ezekről a versekről szólnak a korai Nyugat-évfolyamoknak azok a jelentős tanulmányai, melyeknek szerzője Kosztolányi, Karinthy, Kassák, Peterdi István, Szilágyi Géza, Nagy Zoltán, Komlós Aladár s még annyian. Mintha csak legjobbjaink a saját feladatukkal való birkózás döntő próbájának s a közönség közönyéért való kárpótlás kötelességének érezték volna, hogy olyannyira kivételes varázsú és ösztönzésű művét méltassák. A Nyugat első idejében senkiről, talán még Adyról sem jelent meg több, magvasabb s hódolattelibb bírálat, mint róla; az elmúlt húsz évben viszont alig egy-egy semmitmondóan elismerő recenzióval honorálták újabb munkásságát.

Ezek az első versek huszonegynéhány éves korában egy kicsiny, Osvát Ernőnek dedikált kötetben 1913-ban jelentek meg, Változtatnod nem lehet címmel. Ezután a költő elhallgatott. Ahogy maga vall róla a Nyugat húszéves jubileumán mondott beszédében, „az ifjúkor elmúltával valami megszakadt” benne. „Valaha egy-egy versem után úgy éreztem, hogy minden sejtem kielégült, megmondta a magáét. S ez az érzés megszűnt.” Ez a mondat mindennél jobban mutatja azt a nyughatatlan teljességre törekvést, a nemcsak másokkal, önmagával való megalkuvásra sem hajlamos izzó mívesi alázatot, mely Füst Milán minden verssorát áthatja. Micsoda hitele lehet azoknak a szavaknak, amelyek az emberi teljesítmény ilyen maximális felcsigázottságában, az eredendő indulatnak ezzel a fellebbezhetetlen biztonságával kötik egymáshoz jelentésüket, hogy teljes érvényű új valósággá álljanak össze. Aki ilyen követelményeket szegez szembe saját ihletével, az valóban arra hivatott, hogy a legkikezdhetetlenebb anyagot és legállandóbb formát fejtse ki önmagából; de egyúttal arra is van ítélve, hogy közönségétől a legnagyobb erőfeszítést követelve, hosszú ideig magányosan várjon azokra, akik majd utat találnak hozzá. S ugyanakkor arra is kényszeríti e szélsőséges igény s az abból fakadó szélsőséges alkotói sors, hogy az alkotás végső kérdéseit és elveit határozza meg és munkálja ki a maga számára.

Első versei után elhallgatva, különös heroizmussal lemondva erőfeszítése addigi eredményeiről, szinte visszaadva „Istennek a tőle kapott talentumot”, valóban ezeknek a kérdéseknek tisztázására szánja tehetsége és ideje javát. Húsz év elmúltával újból visszaáll benne az egyszer megszakadt kontaktus, és akárcsak századunk egy másik nagy költője, Paul Valéry, egy még keményebb tökéletességigény présébe szorítva újra átdolgozza régi verseit, s az így feltámadt új ihlet hevében még egy kötetnyit ír hozzájuk. Így áll elő két rövid, egy ifjú- és egy férfikori alkotókorszak termékeként válogatott verseinek 1934-ben megjelent, máig csaknem változatlanul maradt gyűjteménye.

De közben, a hallgatás ideje alatt, egészen különös, egy Démoszthenész, egy Flaubert konok példáját idéző aszkéta tréninggel ez a par excellence lírai zseni átképezte magát prózaíróvá, hogy hűtlen ihletét, mely egyik műfajban elhagyta, egy másik műfaj még teljesebb gonddal elkészített hajlékába csalogassa vissza. Így születtek egymás után, még teljesebb magányban, drámái, regényei és elbeszélései, csupa remekei a sötéten szenvedélyes emberlátásnak és sugárzó mértéknek. S eközben, szinte észrevétlen melléktermékként, egymásra gyűltek naplóinak, esztétikai-bölcseleti kísérleteinek vaskos kötetei, páratlan dokumentumai egy végtelenül tudatos és végtelenül ösztönös művész szakadatlan eszmélkedésben és szakadatlan bűvöletben eltöltött életének, melyek, egyszer majd teljes egészükben napvilágot láthatva, bizonnyal Jules Renard vagy Gide hasonló, világhírű műve mellé sorakoznak, a magyar irodalomban egyedülálló teljesítményként. Mindezek a terjedelmükben is hatalmas vállalkozások még kevésbé keltettek visszhangot, mint a versek; s ami még különösebb, most már az írók, a kevés hívők által is alig vétettek észre; azok is megmaradtak csupán a régi versek csodálójának, és érthetetlen módon nem voltak hajlandók tudomást venni a közben másutt újjászületett mester új arcáról. Azért, most, mikor e régi verseket, egyetlen legújabban írott hatalmas óda, A jelenés kíséretében itt újból hallani fogjuk – ne essünk mi is ebbe a hibába; törjük meg a rossz varázst, ne tartsuk a hatalmas és változatos munkásságú mestert továbbra is csupán a különleges varázsú költemények szerzőjének. És ne feledkezzünk meg a versek nem kevesebbre hivatott mostohatestvéreiről, költőjük későbbi alkotásairól se. A sötét levegőjű, forradalmi Adventről, IV. Henrik király modernül ódon drámájáról, a szenvedély tengerrengésű regényéről, A feleségem történetéről, a titokzatos Cicisbeóról s végül a megjelenés előtt álló nagy műről, az előadásmód könnyedségénél és a gondolat mélységénél fogva egyaránt páratlan Esztétikáról.

Akinek tiszteletére ma összegyűltünk, „horgaselméjű s szikár aggastyán” kívánt lenni, s e magában is rendhagyó óhajhoz még azt sem átallotta hozzáfűzni: „olyan, mint maga az Úr”. Nem kis mértékkel mérte hát magát. S ugyanezt a mértéket alkalmazta, meglehetősen alkalmatlan módon, másokra is. Másokhoz éppoly könyörtelen tudott lenni, mint magához. De mindenekelőtt magához volt az. Viszont e könyörtelenségét kortársairól kiterjesztette az utánajövőkre is. Mihozzánk se volt könyörületes, akik ma itt állunk az emlékét megörökítő tábla előtt.

Mert soha semmilyen üres vigasznak nem engedett. Annak a „vén, jó költő-vigasznak” se, amely pedig annyit tiktakolt a meg nem értett nagyok fülébe hosszú századokon át: hogy „majd jő a kor, amelynek visszadöbben / felénk szíve…” Félelmetesen illúziótlan világából a bölcsen megértő, mindent jóvátevő, „hálás” utókor illúziója is teljességgel hiányzik. Tőle a hálás utókor hiába vár előzetes hálát kései jóvátételekért. Nem valami hízelgő szerepben állunk hát itt előtte, részben még volt kortársai, az általa jó előre „átkozottként” aposztrofált utókor képviselőiként. Hallgassuk csak hozzánk szóló szavát:

Tudunk-e felelni erre a kérdésre? Miért kellett az elismerés és a megértés alamizsnáját kérnie – ilyen megvető alázattal (hogy magatartásának paradox formáját mi is egész paradoxonában próbáljuk megragadni)? Mert pályájának ebben rejlik a legfőbb tanulsága és művei igazi, a sok részlegesség után éppen ritka egységében való megértésének kulcsa. A Füst Milán-i mű kialakulásának korában és közvetlen környezetében, a magyar irodalomban az írók – ahogy Kosztolányi élesen megvilágította a két végletet – „homo ethicus”-ra és „homo aestheticus”-ra oszlottak. Füst Milán írói magatartása és műve viszont kezdettől fogva ezen ellentét áthidalásának, e kettősség egységbe foglalásának eszméjével indult. Végletesen esztétikus beállítottsága szemmel látható volt; sokáig nem volt látható azonban, legfeljebb a legérzékenyebbek számára sejthető, hogy ez az esztétikai beállítottság, éppen mániákusnak látszó végletességében, milyen etikus, sőt politikai indítású volt. Hogy nála a tiszta esztétikum oltárán a mű megalkotásáért hozott áldozat etikai, sőt politikai erővé vált; s ez az erő változott aztán magában a műben új, különleges esztétikai minőséggé. Tanulmányaiban többször is visszatér, Osvát tanítására hivatkozva, arra, hogy „írónak lenni nem foglalkozás, nem is hivatás – több ennél! Írónak lenni annyit tesz, mint írónak való életet élni, ez pedig annyit tesz, hogy minden egyebet alárendelni ennek a kedvtelésnek vagy tébolynak, szépségnek vagy nyomorúságnak…”

Nos, ez a végletesen és egyszeri módon sajátos írói „életmód” különcnek és korszerűtlennek mutatta őt, és ezt ki-ki kedve és hajlama szerint vagy kedvtelésnek, vagy tébolynak, szépnek vagy nyomorúságosnak tartotta… Füst Milán szinte élete végéig mint az irodalom „normális”, „valódi” porondjának peremén kóválygó különc helyezkedett el. Csakhogy lassan még a mi irodalmunk szemszögéből nézve is, mely az európai átlagnál jobban ragaszkodik nemzeti hagyományainak nemcsak lényegéhez, hanem a külsőségeihez is, világos kezd lenni, hogy a század irodalmának legnagyobb megújítói, tehát központi alakjai – vagy ezeknek jelentős része – mindenütt éppen az ilyen „különcök” közül került ki; egyre jobban látszik, hogy a század első felének normális alakjai ezek a rendhagyó, a XIX. századi normáktól eltérő élet- és alkotásmóddal kitűnő „csodabogarak”, mint Füst Milán kortársai közül a legnagyobb európaiak egész sora: Joyce és Kafka, Eliot és Saint-John Perse, Fernando Pessoa vagy Konsztantinosz Kavafisz. Mert a hagyományok csak úgy és annyiban alakíthatják a jelent, ahogy és amennyiben a mindenkori jelent hagyománnyá tudják alakítani.

Ily módon nem leszünk kénytelenek Füst Milánt újra meg újra felfedezni, és aztán megint újra meg újra félretenni, mint aki nem illik be a sorba. Mert ez a fajta újrafelfedezés jellemzi a róla írottakat, még a legértőbbeket is, vagy éppen ezeket, és egészen a legutóbbi időkig. Mintha „ihletének forrása” még mindig „ismeretlen” maradt volna, ahogy 1941-ben a IV. Henrik király kilenc évet késő megjelenésekor írta róla a művet magasztaló kritikusa. Holott az életmű hatalmas egysége csakis ebből a forrásból kiindulva közelíthető meg igazán. Amelynek kútfője az európai irodalom földrajzán annyi más forrással közös.

A klasszikus ókor nagy himnuszköltőjének, Alkmannak sírversében olvassuk: „A költőt több anya szűli, nem egy.” Még ugyanazt az egyet is. Ne kérjük hát számon minden költőn mindig ugyanazt az anyát.

E rövid beszéd kezdetén, a szokás hatalmának engedve, az „emlékét megörökítő tábláról” beszéltem. De nem, emlékét nem e tábla örökíti meg. Csakis az, ha megkeressük azt az ihletforrást, amelyből műve egyedülálló szépségét és egységét merítette.

De azért valamit ez a tábla is megörökíthet. Ha nem az élők amúgy is eleve elutasított alamizsnáját jelenti a halottnak, akinek már nincsen szüksége rá. Hanem a magunk gazdagodását az ő ránk hagyott kincsével, amire nekünk, az élőknek és az élni fogóknak van szükségünk.