Alkalmak

 

Két alkalmi beszéd – 32 év távlatából

A botcsinálta műgyűjtő

E kiállítás gondos rendezői, válogatói, a katalógus bevezetőjének és ismertető szövegeinek éppily gondos szerzői ritka biztos érzékkel bukkantak rá Füst Milán írásrengetegében arra a talán egyetlen helyre, amely valamiképpen, ha távolról is, egy esetleges „műgyűjtő” Füst Milán megidézését indokolhatná. („Uram, ha ezt a képet megvehetném!” – kiált fel egy Gulácsy-kiállításon, 1909-ben.) És Petrányi Ilona éppoly biztosan veti fel bevezető tanulmányának mindjárt első lapján a címként használt idézetre vonatkozó egyetlen adekvát kérdést: műgyűjtő volt-e Füst Milán? S éppoly biztos érzékkel felel is rá: „Nyilvánvalóan nem.”

Én tehát csak a nyilvánvalóan nem-műgyűjtőről, a botcsinálta műgyűjtőről beszélhetek. És ez nem csupán a gyűjtemény létrejöttének fonák, ellentmondásos, csaknem megtévesztő voltára villanthat némi fényt, hanem újabb szempontból mutathatná az egész személyiséget és sorsát. Ezt a leginkább egy darabból faragott és mégis legösszetettebb személyiséget, akivel valaha találkoznom adatott. Ezért is marad számomra máig kimeríthetetlen stúdium. És sokak számára, akik egy kicsit is közelebbről ismerték, s akiktől annyi jellemző részletleírás maradt ránk róla, de olyan kevés összkép az egészről; annyi torzkép a modoráról és modorairól, s olyan kevés, ami körbejárva megkeresné a legtöbbet összefogó szemszögeket. Torzképeket könnyű, legalábbis könnyebb volt rajzolni róla (már az indulása korabeli élclapok tele voltak ilyenekkel, rajzban és írásban), mint ideálisat, még inkább reálisat. Személyi kapcsolataiban ő maga, majd a sorsa (amely az előbbinek éppúgy következménye volt, mint oka) torzította el önmagát. Életének és alkatának, amelyet Naplóinak hatalmas tömegében oly mániákusan és öngyötrően, a rá jellemző végletes túlzásokkal elemez, ennek az életnek és alkatnak önmagából és körülményeiből bogozott gátláscsomói a mindennapi életben szinte minden közvetlenséget megbénítottak. Művészete mindenestül a közvetettség, a maszkosság művészete. E tekintetben közel áll mindenféle ősi és szakrális művészethez, amely nem is művészetként született. A modern irodalmi élet felől nézve (amelyből annyira hiányzik minden szakrális) ezért is látszhat félig-dilettánsnak. S ezért is lehetett oly sokáig oly nehezen hozzáférhető. Ezért lehetett hosszú időn át szekták bálványozottja és a közönség kivetettje. Ezért is bomlik ki lassan, de biztosan teljes értelmében az utókor előtt, s fog tovább nőni – feltéve, ha az európai kultúrában továbbra is megmarad valami e kétezer éve emlegetett utókor-fogalomból. És nem süllyedünk vagy emelkedünk vissza a történelemnek azokba az egyes régebbi intervallumaiba, amelyekben a jelen csak a saját jelenével szembesült, múltjával nem, s jövőként legfeljebb egy fantazmagorikus és apokaliptikus jövővízióival. Korunk fejlődésének nem egy jele erre mutat, ez jellemzi azt a mindjobban előretörő sokágú fejleményt is, amelyet posztmodernnek neveznek. S profetikusan, Füst Milán költészete is, amelynek szerzője a század elejétől kezdve úgy szentelte magát és életét mindenestül a műnek, ahogy kultúránk folyamán szinte csak azok a középkori másoló barátok, akik kvázi-illegálisan és minden remény nélkül másolták csodálatos kalligráfiáikkal a senki által nem ismert antik szövegeket. Műve nemcsak abban a viszonylag rövid időszakban volt „a mélyen elrejtőző néma férfikorban” lappangó, amikor egy zsarnoki politika egyenesen hallgatásra, az irodalomból való kirekesztettségre, szilenciumra ítélte – szinte teljes élete során valamiféle szellemi illegalitásban létezett, ez volt eredendő létformája. És nemhiába átkozta el már egyik fiatalkori nagy versében az Utókort, egy képzelt egiptomi sírkőre vésett felirat álarca alá bújtatva szavait:

 

Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat S hogy szenvedéseteknek őse én valék! S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor, Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések S Nagy Viharok rengetegéből, – (…)

 

Mit is tudott volna válaszolni a vers prófétai szavaira az a pillanat, amelyben íródott? Hiszen eleve nem annak íródott. Hanem „az Idők és Szenvedések s Nagy Viharok” általunk azóta megismert „rengetegének”. De ettől sem kunyerált és remélt visszhangot. Előre megátkozta a költők ez évezredes reményét is – reménytelenül.

De hát, mint ahogy a rendezők hangsúlyozzák is, ez a kiállítás nem Füst Milánt, az írót van hivatva bemutatni, hanem a mű-gyűjteményét vagy a nevéhez fűződő műgyűjteményt.

Ezt a „botcsinálta műgyűjtőt” közelíti meg Petrányi Ilona előszava is, mint láttuk; s ezt igyekszem egyenesen kimondani és megértetni én. Való igaz: Füst Milán nem volt műgyűjtő – s hogy mégis egy műgyűjtemény, egy értékes képző-, sőt iparművészeti együttes környezetében töltötte életének leghosszabb korszakát, az csak élete sokszoros bonyolultságát példázza. S ezért mégiscsak releváns, mégis őrá vet újabb fényt a körötte még mindig derengő homályba.

Nem, Füst Milán nem gyűjtött képzőművészeti alkotásokat. Semmit sem gyűjtött. A „Lesütöttszeműnek”, ahogy magát és az ő alkati rokonait kora ifjúsága úttörő tipológiai értekezésében nevezte, nem volt mintegy életideje sem másra, mint a magába fordulásra és ennek a munkában való kivetítésére. Ezen kívül – s a hozzá tartozó tanári munkán kívül –, mikor erre éppen elvétve – módot adtak neki a különböző korszakok különböző tanhatalmai, semmilyen más, a mindennapokhoz tartozó – akár szükséges, akár fényűzést szolgáló – tevékenységre nem volt „érkezése”. De indíttatása sem.

Utolsó harminc évében folyamatosan közeli kapcsolatban állhattam vele. Rajongói közül talán engem viselt el leghosszabban. Mert, bár folytonosan éhezett az elmaradt sikerre, a hódolatot sem tudta sokáig elviselni; ürügyet mindig talált, hogy a hódolatban is felfedezze – a maga kárára – a gáncsot, amire mindig ő maga adott okot. Mindig eljött egy pillanat, amikor legodaadóbb híveit is valamiféle „áruláson” kapta, és ezt – leginkább pedig ebben az ő saját viselkedését – nem tudta elviselni. Minden hiába, javíthatatlan és kielégíthetetlen önromboló volt; és ebből a folytonos rombolásból született zordonan magányos műve. Én talán azért lehettem kivétel mindez alól, mert apám halála után – tizenhat éves koromban – a maga egyszerre drámai és színpadias módján – „fiává fogadott” (később már csak újabb és újabb „fogadott lányai” voltak), s talán mert én, ugyanezért, némi belátó ifjonti „bölcsességgel” tudtam fogadni különcségeit. Ez idő alatt egyetlenegyszer se fordult elő, hogy az itt látható grafikákat tartalmazó valamelyik mappáját elővette volna, hogy lapozgassam vele együtt. Az itt most látható tárgyak közül mindvégig csak azokat ismertem, amelyek a lakás falain függtek, igaz, néhány ezek közül a legszebb festményekhez tartozott. De ezekről se igen beszélt. Mondjam, hogy talán kevesebbet látott belőlük, mint én magam vagy bármely látogatója? Hiszen sok-sok nála töltött órám és napom alatt alig láttam őt máshol, mint íróasztala mellett ülve vagy az alkóvba mélyített fekhelyén heverve (kivétel csak az a néhány alkalom, mikor kivezették egy kis sütkérezésre – s persze, mikor még az egyetemen tanított, az oda vezető utak, többnyire tolókocsin); a lakás többi része mintha nem lett volna az övé, mintha tudomást se vett volna róla – holott a képek többsége a többi szobában volt látható. Igazi ragaszkodást csak azokhoz a képekhez fedeztem fel benne, amelyek közvetlenül az íróasztala körül függtek a falon: ilyen volt Berény önarcképe (különösen festő barátja halála után), aztán az ő magáról készült Berény-portré, meg a Weiner Leóé, a Rippl-féle női arckép s a Gulácsy-féle bohóc, bolond vagy filozófus.

Egyetlen – megindító – gyűjtőszenvedélye volt. Fekhelye mellett a kis éjjeliszekrényen szinte használhatatlan rendetlenségben ott zsúfolódtak azok a primitív, rusztikus, majdnem ormótlan, bár nem minden eredetiség nélkül való kisebb-nagyobb réztárgyak – szipkák, hamutartók, lámpatörzsek –, amelyekre mint amatőr rézművességének termékeire oly naivan büszke volt.

Különös módon: miközben mély értés jellemezte mindenfajta magas művészet termékeit illetően, a képzőművészet mellett a zenében is, az őt körülvevő tárgyak csínjára és szépségére, a környezetesztétikára semmi fogékonyságot nem mutatott. A mindennapi „szépérzék” teljességgel hiányzott belőle. Ennek leglátványosabb jele, hogy semmit nem törődött saját könyveinek külalakjával sem. Nem kedvelte a „szép” könyveket. Amikor saját magának kellett kiadnia őket – akármily hihetetlen ma már, ilyen volt a Boldogtalanok, a Szakadék és az Amine emlékezete, valamint ötvenedik születésnapjára megjelent Válogatott versei, sőt végül a IV. Henrik király is –, ezek külalakjukra nézve olyanok voltak, mintha egy szegény dilettáns író kényszerülne ezekre a compte d’auteur-kiadásokra. Annak is tartotta magát. A dilettáns és a zseni eggyéforrásának kora európai irodalmában nem társtalan példaábrázolata volt.

Könyveket sem gyűjtött. Könyvtára inkább kicsinek mondható, mint tekintélyesnek, különösen széles körű, nagy olvasottságához és a lakás minden más értékben szembetűnő gazdagságához képest. Igaz, ebben a könyvtárban egy egész zsúfolt könyvszekrény is található válogatottan szép régi könyvekből, részben kvázi-ősnyomtatványokból, nagyobbrészt XVII–XVIII. századi értékes kiadványokból. Akár ezekből is lehetne egy kiállítást rendezni a Petőfi Irodalmi Múzeumban. De ő magának soha egyetlen ilyen könyvet sem láttam a kezében. Elég betekinteni e könyvekbe, hogy mindjárt lássuk is, miért. Alig van köztük olyan, amelyiknek szövege Füst Milán hosszú írói, tanári, olvasói és kritikai pályáján a legcsekélyebb szerepet is játszaná. Ezek valóban egy ritkakönyv-gyűjtő ritka gyűjteményét képezik. Ahogy az itt kiállított – belső értékükben sokkal magasabb rendű – képzőművészeti alkotások is.

A Füst Milán lakásában felhalmozott műkincsek tehát nem közvetlenül az írónak, hanem csaknem egy fél évszázadon át hűséges és odaadó társának, Erzsi néninek köszönhetők: Helfer Erzsébetnek. Mint ahogy az itt nem látható egyéb nagy értékek, bútorok, szőnyegek, porcelánok, ékszerek is. Ez az egyszerű asszony – különleges asszony is volt. Mint ahogy egyszer – korántsem kegyeletsértő szándékkal – írtam: Erzsi néni zsenialitása abban állt, hogy talán alig értve meg Füst Milán egyes műveit, egy dolgot azonnal s élete végéig megingathatatlanul, megértett: hogy Füst Milán – zseni. Minden képességét, családjától örökölt polgári erényeit és jómódját, valamint ez utóbbi gyarapítását és felhasználását egy életen át arra fordította, hogy a férjében felismert nagy művésznek az őszerinte hozzá méltó és szükséges környezetet megteremtse. S ebben maga is maradandót alkotott. A paradoxia – amely Füst Milán egész életétől és művétől elválaszthatatlan – ebben a vonatkozásban is megmutatkozik. Ez a gazdag, értékes és ízléses környezet, amelyet Erzsi néni az ő Milánja számára megteremtett, ellentmondott Füst Milán legmélyebb természetének. Mindvégig idegen maradt számára. „Szubjektíve” terhére volt. Objektíve azonban, minden valószínűség szerint, e nélkül nem teremthette volna meg roppant energiákat igénybe vevő életművét. Így hát mégis eltéphetetlenül hozzá tartozik, és őt is magyarázza. Számomra ennek a kiállításnak ez a revelációja.

Csak annyit még: nekem, személy szerint, két kép végzetesen hiányzik ezekről a falakról. De ezek nem is lehetnek itt. Habár ezek voltak Füst Milánnak – legalábbis élete utolsó időszakában – a legkedvesebb, szenvedélyesen szeretett festményei. Ezekben az években egyszer sem mehettem el úgy hozzá, hogy íróasztalán ne lettek volna ott, egyszerű levelezőlap-reprodukciókban. S csaknem mindig sort kerített rá, hogy újra meg újra megmutassa, újabb és újabb vonásokat fedezve fel bennük. Mindig ott voltak a keze és szeme ügyében. Egyik az isenheimi oltárról Grünewald átszellemült gótikus Madonnája, másik, mintegy ellenpontként, Tintoretto csupa érzékiségtől duzzadó barokk festménye, a Zsuzsánna és a vének. Ezekben az években Füst Milán már alig írt, de folytonosan az írás, illetve a nemírás, az „írvágy” légszomjától fulladozott. „Nincs mit írnom, nincs témám”, panaszkodott ismételten, felváltva siránkozón és dörgedelmesen. Megpróbáltam felhívni a figyelmét rá, hogy a téma ott hever előtte az íróasztalon, őbenne pedig készen áll a mondanivaló: csak meg kellene írnia, amit a velem folytatott beszélgetésekben róluk rám pazarolt. Írjon valamit ezekről a képekről. De, úgy látszik, örökös veszteségünkre, erre már nem futotta erejéből.

Míg Erzsi néni élt, és a lakás is élt, ez a két egyszerű levlapreprodukció egy pillanatra se került el helyéről, az íróasztalról. Reméljük azt, hogy egyszer visszaállván az eredeti állapot, a képek megint ott lesznek az íróasztalon.

Most pedig, kérem, érezzék magukat otthonosan Füst Milán környezetében. Ahol ő, mint sehol az egész világban, nem tudta magát otthon érezni.

 

(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 1992. március 19-én.)

Egy lakás leírása

„Leírni, leírni, leírni”! A rimbaud-i parancsolat. De hogyan? Most kellene a balzaci részletező darabosság vagy a prousti finom amőbamozgás vagy a Szentkuthy-féle apokaliptikus-kaotikus felmutatás kegyelme. Leírni. Úgy-e, ahogy a belépéstől az eltávozásig sorra vesszük, egy fapofájú becsüs vagy a vétel izgalmától kipirult gyűjtő rend- és módszerességével (Balzac leginkább e kettőt vegyítve írt) a szobákat, a szobákba beépített elemeket, a bútorokat, a szőnyegeket, a képeket a falakon, az asztalokon, konzolokon gyülekező kisplasztikákat, a vitrinekben a porcelánokat, az üveges könyvszekrényekben rendetlenül sorakozó könyveket, egymás közelében az 1619-ből való Tacitust és a Modern költők első kiadását? Úgy-e, ahogy a prousti emlékezés foszfénáiban fölcsillannak a „Louis XIV” garnitúra egyik foteljában ülő lelkes ifjú egykori gondolatai a neki juttatott végletesen önkényes, vagy éppen a művészet legmélyéig hatoló esztétikai intelmek fölött, míg szeme nem tud elszakadni Gulácsy Falubolondjának (amely egyben a hollandiai megvilágosulásban részesülő Descartes arcképe is, a képkeretre rajzolt Cogito ergo sum kancsal szimbóluma is) feléje hajló tollas kalapjától a szemközti falon? Úgy-e, hogy a rengeteg tárgy és műtárgy, anyagában és formáiban őrzött minden századiknak hívságával és pompájával, egyszerre átváltozik átmeneti jelenkori mivoltából egy valahányadik reneszánsz Milán-pápa szent-profán környezetévé? Talán ez utóbbi lenne a legcélravezetőbb, ha nem félnék a plagizálás bár bocsánatos bűnétől – vagy netán elegendő leleményt éreznék hozzá.

Még minden a helyén van. A Louis Quatorze fotel is, szemben a Gulácsy-kép is (ha Hatvany Ferenc ülő aktja hiányzik is mellőle, melynek érzékisége szinte a tapintásig csigázza a látást – később megtalálod egy másik szobában a padlóra állítva). Az ajtóban ott a különös, feketére pácolt, csupafaragás neoreneszánsz étkezőgarnitúra is, mely alakjában és ülésre való alkalmatlanságában különös módon a tulipántos faragású falusi konyhabútorokra emlékeztet; de a lemezjátszó már hiányzik róla, amelyről annyiszor szólt a D-moll toccata és a H-moll mise, e mindig kizárólagosságra hajló, mindig mindenből csak egyre, de arra aztán az önkény minden végletességével esküvő ízlésnek megdönthetetlen alapkövei. Az íróasztal, felső peremén A feleségem története minden külföldi kiadásával, s mellette egy vályúban a Füst Milán összkiadás köteteinek azzal a külön bekötött példányaival, amelyet 75-ik születésnapján, 1963-ban, Illés Endre és Simon István e sorok írójával együtt adott át a szerzőnek, a Magyar Írók Szövetsége ajándékaként. De hol van az asztal lapjáról a két egyszerű levlap-reprodukció, amely utolsó hónapjainak legkedvesebb látványa volt, a Naumburgi Madonna és Tintoretto Zsuzsannája a vénekkel? Elröppent, a „horgaselméjű aggastyán” utolsó szerelmi ábrándjaival, ezzel az egy életen át tartó élet-sóvárgásával együtt? Hiszen megírta ezt is: „E vigasságban nem volt részem itt…”

 

Még minden (vagy majdnem minden) a helyén van. Mégis mintha boncterembe lépnék. Egy oszlani kezdő tetem kétes érintetlenségének közelébe. Ha kellően morbid mernék lenni, azt mondhatnám, egyenesen a tetem még épnek látszó tagjai közé, amelyekből már a széthullás émelyítő szaga árad.

Arisztotelész azt mondja: „Az ember sem házat, sem a Házat, nem tudja másként elképzelni, mint egyikét az áltata ismert házaknak. Ez a szó nem csupán tetőt és falakat jelent, hanem azt is, aki e tető alatt, e falak között él, alszik, álmodik.”

Az általános és egyedi filozófia paradigmájának példájaként bizonyára így van; a való életben nem bizonyosan. Hajlékkal mindenki bír (kivéve persze – mert kivétel nélkül nincs szabály – a hajléktalanokat). Lakással („házzal”) azonban csak kevesen; olyannal, amely egyben a benne lakót (élőt, alvót, álmodót – kivált az „álmodót”) is magában foglalja. Vagy: azért, mert nem mindenkinek állnak rendelkezésére azok az anyagi feltételek, amelyekkel olyan tető alatti, falakkal határolt teret szerezhet magának e földön, amely az ő jelenlétét tartósan magába építi, s majdan a hiányában is megőrzi őt. Vagy azért, mert nem mindenkinek állnak rendelkezésére azok a szellemi feltételek, amelyekkel be tudná építeni és be tudná rendezni az általa megszerzett, erre megfelelő, tető alatti, falakkal határolt teret.

Meg azért is, mert lakásukat az emberek valaha a maguk kezével építették, a maguk kezével létrehozott tárgyakkal tették használhatóvá (és élvezhetővé, ami az ember számára a használhatóság egyik elidegeníthetetlen tulajdonsága); később olyan kézművesek végezték el ugyanezt, akik a lakókkal többé-kevésbé közvetlen kapcsolatban álltak. Ma azonban mind az épületek, amelyekbe költözünk, mind a tárgyak, amelyek lakhelyünket betöltik, olyan, tőlünk távol előállított ipari termékek, amelyek előre, s a velünk való minden érintkezés, eszme- és ízléscsere nélkül jöttek létre. Legfeljebb korunk ízlését (és lehetőségeit) jellemzik, nem a mi sajátos ízlésünket (lehetőségeinket).

És aztán: mint ahogy vannak fészekrakó és fészekhagyó madarak, barlangokba vonuló oroszlánok és szabadon vágtató, élő vadlovak, az emberek között is vannak, akik a legcsekélyebb anyagi eszközökkel is képesek otthont teremteni maguknak, s vannak nyugtalan, kósza vándorok, a civilizációban is lelki nomádok, eleve-otthontalanok, „széltalpú emberek”, mint Rimbaud-ról mondta volt Verlaine, akik akár több berendezett lakás árát elcsatangolva és elkószálva, holtig ágyrajárók maradnak. Goethe úgy tudta (vagy úgy akarta tudni), hogy „ki világra jön, új házat emel”; azóta tudjuk (ha tudni akarjuk), hogy a házemeléshez nem elég világra jönnünk, s vannak Rilkék is, akik az őszi levelek kavargása közben egyszer csak ráébrednek, hogy „kinek most nincs háza, már sose lesz”. S egyeseknél ez a „most” a bármikort jelentheti.

Igazi lakása tehát keveseknek van. Még a tehetősek közül is. Olyan, amely anyagi mivoltában lakója szellemi mivoltát is őrzi; sőt megőrzi; amely olyan szerves részévé válik a személyiségnek, mint a csiga háza, a teknőc páncélja, a gerincesek csontozata. Amin a személyiség megtapad; s amely kirajzolja majd az eltűnt személyiséget. Amiből, mint fosszilis maradványokból, nemcsak a személyiség, de még testi külseje, akár az arca is rekonstruálhatóvá válik sok-sok időknek utána. Aminek révén a brontoszauruszt vagy az első Hominidákat testi valójukban is magunk előtt láthatjuk.

A – ritka – ilyen lakásokat, épp ezért, ha csak egy mód van rá, meg kellene őrizni az utókor számára. Nyilvánvaló, hogy a föld (minden más elnyomorodással együtt egyre növekvő) lakásnyomorában ez csak kivételes esetekben lehetséges. A valóban kivételes eseteket azonban nem lenne szabad semmiféle szabályok prédájául odavetni. Miképpen a szabályok sosem vehetik figyelembe a kivételeket, úgy a kivételek esetében kívánatos, sőt szükséges volna figyelmen kívül hagyni a szabályokat. (Kivált, miután mindnyájan tudjuk, hányszor szegik meg büntetlenül ezeket a szabályokat, olyankor, mikor ezt a jogos kivétel törvénye a legkevésbé sem indokolja.)

A művész – vagy bármifajta, a kollektív termeléstől távol egyszemélyes alkotásra kényszerülő alkotó ember – lakása (esetenként az elnevezéssel is megkülönböztetett „műterme”, „műhelye”, „dolgozószobája”, „laboratóriuma”) mindezekhez képest is külön kategória. A lakáskérdést nálunk jogilag meghatározó törvények, rendeletek és szabályok ezzel a „meghatározatlan” kategóriával nem vetnek számot. A nagyközönség, a „világ” az előbbieket többé-kevésbé ismeri; a művész munkájának természetét viszont általában nem. A Jognak és a Hivatalnak azonban ismernie kellene. A legkülönbözőbb foglalkozásokat űző fizikai és szellemi dolgozók munkájukat, vagyis életük időben is, jelentőségében is meghatározó hányadát, társadalmi tevékenységük teljes egészét a társadalom által ehhez rendelkezésükre bocsájtott, erre berendezett, erre (többé-kevésbé) alkalmasan kialakított térben végzik, illetve töltik el. A műszerész a munkájához szükséges készülékek csarnokában, az orvos a kórteremben és a műtőben, a járművezető a járműveken, s az ezekhez csatlakozó garázsokban, elosztó- és pihenőhelyeken, a bolti eladó a boltban, a házmester a házmesteri szolgálati lakásban, a szerkesztő a szerkesztőségben, a nyomdász a nyomdában, a lakásügyi osztályvezető a lakásügyi osztály vezetésére alkalmas irodában, a lakásügyi osztály vezetőjének titkárnője a lakásügyi osztály vezetőjének előszobájában… és így tovább a felsorolhatatlanságig. Még a tudományos kutatók nagy része is vagy oktatási intézményekben vagy laboratóriumokban. Mindezt távolról sem azzal az álnaiv illúzióval tételezem, hogy ezek a különböző színterek esetenként és gyakorlatilag a megfelelő tevékenységeknek mindenben megfelelnek. Tényszerűen azonban, e tevékenységek ezekben a (többé-kevésbé) arra alkalmas, (jól-rosszul) arra berendezett helyiségekben mennek végbe, a bársonyszéktől a futószalagig, a csákánytól a szikéig, a seprőtől a számítógépekig, a dossziéktól az építőállványokig. Térbelileg és ízlésbelileg, szellemileg és anyagilag egyaránt tökéletesen függetlenül a bennük dolgozók lakásul szolgáló helyiségeitől és az azok használatához szükséges berendezéseitől. Ez a kettős helyzet minden ember életformáját, a maga előnyeivel és hátrányaival, mindenestül, így vagy úgy, meghatározza.

A művész (stb.) esetében azonban sajátos összefonódás jön létre lakás és munkahely között; a kettő mintegy állandó „áttűnésben” van egymással, egymásra kopírozva, mint a filmkockán. Gondol-e valamikor is arra egy törvényhozó, talán mikor éppen művészek lakáskérdésében ül a tárgyalóasztalhoz, hogy estére majd ugyanezen az asztalon terítsen baráti vacsorára hozzá érkező vendégeinek? De én már voltam vacsorára hivatalos olyan – neves és kitűnő – festőnél, aki linómetsző munkájának eszközeit, kudarcait söpörte le arról az asztalról, amelyen aztán festőien színes vacsoráját tálalta. De ezt csak azért, hogy a pittoreszk vonásokról se feledkezzünk meg. A lényeges az, hogy a fenti szimbiózis egy különleges társadalmi lét- és munkaforma kényszerű előírója és megteremtője lesz, annak minden, egy egész életre szóló konzekvenciájával.

A művésznek tehát saját otthonában saját magának kell megteremtenie munkahelyét, méghozzá abban a különleges formában, amely neki, és csak neki, az ő senki máséval nem azonos munkafeltételeinek megfelel. Amely nemcsak életének, hanem ihletének is otthont tud adni. S amiről nemcsak nem gondoskodik, de nem is gondoskodhat senki más, csak ő maga. Mert a művész munkájának eszköze és anyaga egyaránt az egyénisége, méghozzá annak teljes kivételes voltában, a maga lehető legszélsőbb „különösségében”. Ez a legkevésbé sem azt jelenti, mintha a művész lakásának (műhelyének) feltétlenül „artisztikusnak” kellene lennie. Jómódú polgárok, hasonlóképpen jómódú szocialista „újgazdagok” lakása gyakran sokkal artisztikusabb, mint bármelyik művészé. Az utóbbit nem az artisztikum, hanem a munka feltételei különböztetik meg másokétól. Amely esetenként persze, mutathat artisztikumot, de éppúgy különleges puritánságot, rusztikumot is; formázhat kastélyt és cellát egyaránt. Sőt: lehet kastély és (szerzetes- vagy börtön-) cella egyszerre. Aki járt Weimarban, láthatta, hogy Goethe lakása, munkahelye egy körülbelül húszszobás, klasszikus (klasszicista) műtárgyak ezrével barokk módra túlzsúfolt kastély-múzeumból, valamint néhány lépcsővel lejjebb két aprócska cellácskából áll, amely nem díszesebb egy paraszthálószobánál és egy minden csínt nélkülöző kis irodahelyiségnél. Munkájához, úgy tetszik, mindkettőre szükség volt. A gigászi Juno-szobor(-másolat) szalonjában, és a kép-kép-hátán falú képtártermekben élte életének azt a részét, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy ablak mellett álló írópultja, és több rendbeli kéziratokkal, mappákkal, íróeszközökkel zsúfolt sima, jellegtelen irodai íróasztalai mellett írja, amit írnia kellett; hogy aztán az egyágynyi hálószobában nyugovóra térjen és parasztszőttes takarója alatt ébredjen fel. A két szobácskában együttvéve egyetlen ülőalkalmatosság az a szőttes-kárpitozású füles fotel, amelyet reggeli meditációinak tartott fenn, s amelyben élete utolsó gondolatai és utolsó szavai születtek; ebben ülve, az ablak felé fordulva halt meg. Az annyit idézett „több fényt” végszó sem szellemi, sem anyagi fényűzésre nem vonatkozott; csupán az elsötétülő szemű haldokló abbeli kívánságát fogalmazta meg, hogy nyissák szélesebbre az udvarra nyíló, szűk ablakot.

 

Még minden (vagy majdnem minden) a helyén van Füst Milán volt lakásában is. De már csak a külön-külön anyagi „értékeket” számba vevők és leltározók számára őrzi még egy-két pillanatig a benne testet öltött drámai és démoni személyiség üzenetét, amelyre éppen ők talán kevéssé fogékonyak (hiszen tisztük folytán nem az egészre, hanem a külön-külön részekre kell figyelmüket fordítaniuk).

Az egész, amelyben a Füst Milán-i látomásosság rendetlen rendjében torlódik egymásra XV. századi toszkánai nyolcszögletű diófa asztal és trapéz alakú XVIII. századi velencei tükör, szavakkal leírhatatlan alakú megfeketedett tibeti bronzfüstölő, a hallban a XVII. századi flamand kabinetszekrény, teknőc-, gyöngyház-, jávor- és márványberakásaival és a titkos ajtó mögött titkos fiókjainak sorával, meg az ugyanazon századbeli itáliai láda, a maga tömör nyíltságával, Gulácsytól Rippl-Rónain, Tihanyin keresztül Kmettyig, Nagy-Baloghig, Bernáth Aurélig és Berényig egy egész kis XX. századi magyar festészettörténet, kőkori edények és indiai Buddha-szobrok, az egész már a katasztrófa időzített, tudható, mindnyájunk asszisztenciájával és tanúságával bekövetkező, elkerülhetetlen pillanatát idézi fel. Már most is azt éli.

Igen, minden „jó kezekbe” kerül majd. A kéziratok, a levelezés a Petőfi Múzeumba, minden egyéb érték a Tudományos Akadémia birtokába és rendelkezése alá, ahonnan majd nyilvánvalóan különböző megfelelő helyekre, múzeumi falakra, könyvtárakba, tárlókba, szobasarkokba kerül tovább. De úgy, ahogy egyes antik szerzők műveinek töredékei maradtak ránk, különböző más művekbe szétszórt idézetek formájában, esetleg csak közvetett, a szerzőt nem is említő idézetekben. Holott ez a lakás nem egyes, bár sokszor önmagukban is nagy értékű darabjaiban (volt) különleges érték, hanem éppen egyszeri, megismételhetetlen egészének „különösségében”, mint minden műalkotás. Mondjuk, korunk művészetének egy sajátos új műfajában: mint environnement. Homogeneitásában és paradoxiájában. Ahogy lakója műkedvelő rézművességének dilettáns, sokszor egyenesen ormótlan termékei, hamutartók, szipkák, ceruza- és tolltartók párosultak az asztalokon különleges egyedi antik porceláncsészékkel és reneszánsz érmékkel. Ahogy a benne lakó és benne dolgozó személyiség, szinte mindenestül benne élt e terekben és tárgyakban (hiszen élete itt töltött évtizedében szinte egy napra, egy percre se hagyta el ezeket, ki se lépett közülük), és mégis mintegy rajtuk kívül élt. Mert e terekhez és tárgyakhoz az is hozzá tartozik, hogy miközben mindenestül sugározzák a benne lakott, mint már mondtam, drámai és démoni személyiségét, valamiképpen végzetesen ellentétesek is vele. Mert nem olyan lakás ez, amelyet lakója választott, s amelyet hosszú gonddal maga rendezett volna be, ilyen végül is végletesen hozzá hasonlítóvá. Füst Milán, hatvanéves írói és (amikor – két rövid időszakra – engedték) rajongásig szeretett oktatói tevékenységével összesen sem keresett annyit, amennyiből ilyen lakást akár egyszer is be lehetett volna rendezni (holott egy hasonló otthona már az ostrom alatt mindenestül megsemmisült). S amit netán keresett is, valószínűleg akkor sem erre fordította volna. Igazában nem a fényűzéshez, hanem a valóban szükséges (olykor, igaz, bizarr) dolgok szűk köréhez vonzódott; ha démoni komédiás voltában sokszor játszotta a tobzódót is. Rajongott – a maga módján, a maga rendkívüli, kirekesztő és autartikus módján – rajongott minden művészetért, pontosabban minden művészet néhány kiválasztott kevés számú alkotásáért, de környezetében nem a különc módon „esztétikus”, hanem éppen a különc módon aszkétikus ízlés, mi több, igény jellemezte. Öltözködésében szélsőségesen ódivatú; saját könyveinek külső megjelenésére nézve szinte teljesen igény- és érdektelen volt; miközben polcán ott sorakoztak a hazai könyvészet pergamen- és bőrkötései; közvetlen használati tárgyait tekintve szinte csak saját kezűleg készített, különlegesen csín nélküli eszközeihez ragaszkodott. Írni lehetőleg mindenféle szedett-vedett, egyik oldalán hivatalos iratokat vagy más hasonlót tartalmazó, használt papírlapokat használt; s e papírokon szinte betűnyi margót sem hagyott; leveleinek egy részét, a címzett meglepetésére, előzőleg neki címzett majd kifordított és újra összeragasztott borítékokban adta postára. Kizárólagos és önkényes ízlését ismerve, biztosra vehetjük, hogy azoknak a képeknek tucatjait, grafikáknak, metszeteknek százait, amelyek körülvették, legnagyobb részben nem szerette. Különös módon, együtt mindezek mégis őt tükrözik. Néhányért persze rajongott, közülük. A már említett Gulácsyért például. Vagy Bernáth Aurél női képmásáért, amely, rejtélyes megfogalmazásában, a Louvre Alba hercegnőről készített egészalakos Goya-portréjának fejéhez hasonlít.

Mint azt az ezzel kapcsolatos, rá oly jellemző, kis anekdota is tanúsítja. Köztudomású, hogy hősünk a közvetlen érintkezésben a „nehéz” emberek közé tartozott. Legjobb barátaival és legodaadóbb híveivel is durván összekülönbözött, sokszor csak napokra, nemegyszer akár egy életre is. Bernáth azok közé tartozott, akikkel sokszor, rövid időre szakított. Egy ilyen súlyos, de nem végzetes összeveszés dokumentuma az a papírfecni, amelyen egy ilyen múló, de heves konfliktus alkalmával „leveleztek”, még egy asztalnál ülve, de már nem állva szóba egymással. „Akkor azonnal add vissza a képemet!”, dörgi Bernáth finom, vékonyszálú kézírása. „Majd ha bolond vagyok!”, dörgik vissza a jellegzetes Füst Milán-i görcsös, túl nagy és túl gyermekesen rajzolt betűk.

Nem minden dramaturgia nélkül utaltam fentebb Goethe lakásának paradoxonára; benne a kastély és a cella párosítására. Azt gondolom, Füst Milánnak is valami ilyenfajta felelt volna meg; s ha ezt egyik szélsőségében sem valósíthatta is meg, ott valamiképpen mégis megteremtette magának. Múzeumi lakásának voltaképpen nem is egy szobáját (igaz, hatalmas szobáját) lakta, csupán annak a beépített, ablakos alkóvban elhelyezett ágyát, amelyen éjszakáit, valamint az ettől az íróasztaláig vezető néhány lépésnyi teret, s aztán az íróasztalát, amelynél egész napját töltötte. A többi mintegy csak virtuális környezete volt; csak amolyan be nem lakott falusi „tisztaszoba”; és sose jött volna létre Erzsi néni nélkül.

Mert a lakás „Erzsi néni” teremtménye, éppen azáltal és abban is az övé, hogy mindenestül a vele együtt élő rendkívüli férfiúval vált eggyé. Hiszen a mellette töltött félszázad alatt egész élete átváltozott, bizarr-zseniális élete társa életévé. Erzsi néni, ha nem tévedek, mindenre predesztinálva volt, csak arra nem, amivé mindenestül lett: egy általa inkább mesebeli, mitikus figuraként, mint „férjként”, „házastársként” megélt zseninek a maga módján maga is zseniálissá lett társává. Jómódú családjából kilépve, jómódjával és bizonyára innen származó különleges üzleti és szervező tehetségével együtt, társává szegődött egy nincstelen, közös életük túlnyomó részében sikertelen, mellőzött művésznek, akiből és akinek tevékenységéből, műveiből valószínűleg igazán csak egyet ért(het)ett meg, a legfontosabbat: a zsenijét. Nem verseit, regényeit, drámáit és tanulmányait, hanem az azokat feltételező személyiséget. És ezt felismerve, maga is egyfajta zsenivé lett: a zseni feltétlen szolgálatának zsenijévé; amiből semmit sem von le, sőt éppen azt testesíti meg, hogy e zseni művészetét nemigen volt módja felfogni. Mint minden zseni, ő is egy lapra tette fel az életét. És ez a lap nyerő volt.

Minden „befektetést” megért, mert mindenestül meg is térült. S amiként az a lakás, amelyet mindenestül ő teremtett meg, Füst Milán személyiségét őrzi, a mű, amelyet Füst Milán alkotott, Erzsi néni alkotása is.

E lakás életének utolsó pillanataiban neki is jár ennyi tisztelet. Akkor is, ha életét sajnálatosan nem sikerült azzal megkoronáznia, amire a társa halála óta eltelt húsz évben minden erejével törekedett. Hogy e lakást megőrizze az utókornak, méghozzá minden közös vagyonuknak a közösségre való hagyatkozásával, olyan alapítvány megteremtésével, amely, miközben a lakást megőrzi, a magyar irodalom további életének lett volna szolgálatára. Nem rajta múlott, hogy fél évszázados önzetlenségének (vagy egyetlen önzésének: a szolgálatnak) ez utolsó aktusa nem sikerülhetett. Még kevésbé az a szégyen, hogy önzetlenségének életműve a nyilván nálunk is gyakran megeső, de ritkán nyilvánossá váló közéleti botrányok egyikének tárgyává lett. Ha a benne lévő dolgok egyenként jó kezekbe kerülnek is, a lakás maga máris kis híja, hogy jóknak nem éppen mondható kezekbe nem került; és a közön kívül, nincs is mód rá, hogy jó kezekbe kerüljön.

Óhatatlanul nemcsak az emlékek, nemcsak a lakás minden részében ott remegő széthullás megindultságában, hanem e botrány atmoszférájában is járok e lakásban, ezen az utolsó itt töltött délelőttömön. Még egy pillantás Gulácsy-Descartes tollas-csúcsos bolond-kalapjára, a Hatvany-akt tapintható húsára, a Névtelen reneszánsz Irgalmas Szamaritánusának sötét tónusaira, még egyszer odaülve Milán bácsi íróasztalához, magam elé képzelve a tintorettói Zsuzsánna ragyogását a vének kétoldalt leskelődő hunyorgó szemében, még egyszer kezembe véve az ágy melletti ócska kovácsoltvas asztalkán most is ott sorakozó vaskos-csúnya maga-kovácsolta, maga-csiszolta vas- és rézeszközeit (ezek vajon hová kerülnek?), úgy érzem, Füst Milán, születése centenáriumának küszöbén, most hal meg másodszor. Szomorú, hogy ezt az évfordulót ezzel kezdjük ünnepelni. Csak az a vigasztaló, hogy ő ezt a második halálát is túl fogja élni. Hiszen halhatatlan.

 

Életrajzi adatok

1888. július 17-én megszületik Fürst Milán Konstantin, későbbi írói nevén Füst Milán.

1896. Apja, Fürst Márton halála. Az árva kisfiú özvegyen maradt anyjával él, szűkös körülmények között. Nyaranta nevelőszülőkhöz adják, Fótra. Anyjának trafikengedélyt szerez, s a Dohány utca 63.-ba költöznek, a trafik mögötti szoba-konyhába. Itt laknak egészen 1915-ig.

1904. Tüdővérzést kap. Utókúrára Abbáziába küldik. Elkezdi a naplóírást, amelyet megszakítás nélkül folytat 1944-ig.

1908. Megismerkedik Osvát Ernővel, „halálos barátjával”. Peter Altenbergről szóló cikke a Nyugat első évfolyamában. Ez első megjelent írása.

1909. Első versei, a Gondolatok vázlata a külső és belső szemléletről, valamint Szigeti Józsefről és Gulácsy Lajosról írt cikkei a Nyugatban.

Elkezdődik rövid bohémélete, a Nyugat első nemzedékének tagjaival, amelynek fő színtere a New York kávéház. Különösen Karinthyval, Kosztolányival, Tóth Árpáddal, Nagy Zoltánnal, Somlyó Zoltánnal köt szorosabb barátságot.

1910. Az Aggok a lakodalmon című sorstragédia.

1911. Az első jelentős Füst Milánról szóló bírálat: Karinthy cikke a Nyugatban. Aladdin atyja sírjánál címen első novellája.

1912. Doktorátust szerez a budapesti egyetem jogi- és államtudományi karán. Megkezdi tanári pályafutását, óraadóként, a főváros felsőkereskedelmi iskoláiban.

1913. Az első könyv: Változtatnod nem lehet (versek, Modern Könyvtár).

1914. Megírja – egy napihír nyomán – a Boldogtalanok című drámáját, amely a következő évben megjelenik a Nyugatban. Berlinbe utazik, ahol a Boldogtalanok német bemutatójára készülnek. A bemutatót elsöpri a háború kitörése.

1916. Édesanyja meghal. Új lakásba költözik: Angyal utca 27.

1918. Az őszirózsás forradalom idején a modern irodalom képviselőiből alakult Vörösmarty Akadémia ügyészévé választják.

1919. Naplójának első nyilvánosságra hozott részletei, Egy ember élete címen, az átmenetileg újjáalakult Új Idők című folyóirat 1., 2. és 3. számában. A negyedik folytatás kefelevonata is megmaradt; az már a Tanácsköztársaság bukása miatt nem jelenhetett meg. A Tanácsköztársaság idején megszervezi a szellemi munkások legelső tanácsát, „Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetsége” címen. A lázadó című, első egyfelvonásosa.

1920. A fehérterror alatt súlyos üldöztetésben van része. Az iskolában, ahol tanított, fegyelmit indítanak ellene. Büntetéssel visszahelyezik ugyan állásába – de nyugdíjaztatását kéri. Ezután kitanulja a szűcsmesterséget. Megírja Advent című regényét, mely csak két év múlva jelenik meg. Megjelenik könyv alakban Nevetők című, 1917-ben írott első kisregénye.

1921. Az aranytál című kisregénye első díjat nyer az Athenaeum pályázatán. Az elmúlás kórusa címen bibliofil kiadásban, kis példányszámban megjelenik versei új gyűjteménye, amely az első kötet válogatott darabjai mellett hat újabb költeményt tartalmaz. Bevezetőt ír Berzsenyi Dániel válogatott verseinek bibliofil kiadásához.

1922. Megjelenik a Nyugatban, majd könyv alakban is az Advent, a fiatal Derkovits Gyula illusztrációival. Újabb naplójegyzetei jelennek meg folytatásokban a pozsonyi Tűz című lapban.

1923. Megjelenik könyv alakban a Boldogtalanok, s elő is adják az Írók Színpadán, Forgács Rózsival a főszerepben. Újból szóba kerül a darab német bemutatása is. A Nevetők megjelenik németül, a müncheni Musarion Verlagnál.

Házasságot köt volt tanítványával, Helfer Erzsébettel. Nászútra Olaszországba utaznak: Firenze, Róma, Nápoly, Szicília. Az útról írt néhány naplójegyzetét közzéteszi.

1924. Bevezetést ír Andreas Haukland Ol Jörgen című könyvének magyar fordításához. Újabb olaszországi útján Nápolyban személyesen is megismerkedik Hauklanddal; találkozásukról riportot ír a Pesti Naplóba.

1925. Ákoska és A zongora című egyfelvonásosai a Nyugatban.

1926. A Nyugatban megjelenik az Atyafiak és a nők című szatírjátéka, amelyet csak drámái legkésőbbi kiadásába vesz fel majd újra, s A Genezis új könyve című nagy prózaverse, amelyet később versei minden újabb gyűjteményéből kihagyott. Azokról, akik elhallgatnak címen cikket ír lírai vénája elapadásáról.

1927. Megírja a Catullust, amely a következő évben megjelenik a Nyugatban.

1928. Hat hónapot tölt Baden-Badenben dr. Grodeck pszichológus-orvos szanatóriumában, akinek később a lélektan területén tanítványának vallja magát.

1929. Részt vesz a PEN Club kongresszusán Bécsben. Utána feleségével együtt az Ossiacher tónál üdül.

1931. Három hét alatt megírja IV. Henrik király című tragédiáját, amelynek tervét tizenhét éves korától kezdve hordozza magában.

1932. Berlinbe utazik, ahol a Henrik ősbemutatójára készülnek. A bemutatót, hasonlóképp, mint a Boldogtalanokét 1914-ben a háború, elsöpri a nácizmus uralomra jutása.

1933. A Nyugatban megjelenik az Amine emlékezete. A nyár folyamán néhány hetet Dubrovnikban tölt, s onnan indulva, Déry Tibor társaságában utazást tesz Görögországban.

1934. Írói munkásságának 25 éves jubileuma. Szerzői estjét Kosztolányi vezeti be a Zeneakadémián. Megjelennek Válogatott versei, Összegyűjtött Munkái I. köteteként (a gyűjteménynek nem lesz folytatása). A Nyugatban vallomást közöl Naplójáról, bejelentve, hogy úgy határozott, kiadja „e nagy munkát”, mert úgy érzi, hogy „ebben teljes”, ez „leghamisítatlanabb valójának kifejezője”.

1935. Több nagy terjedelmű kiadatlan munka hever fiókjában, köztük néhány teljes regény és A néma barát című háromfelvonásos „szerelmi misztérium”, amelyeket azonban nem kíván kiadni; az utóbbinak néhány részletét később felvette Drámái összkiadásába.

Elkezdi írni A feleségem történetét.

1938. Utolsó verse, amely a Nyugatban megjelenik: A völgyben.

1940. Amine emlékezete címen megjelenik könyv alakban a címadó kisregény és a Szakadék. Miután a Szép Szó közli a dráma első felvonását, kilenc évvel megírása után napvilágot lát a IV. Henrik király is, Mayer Árpád címlaptervével.

1942. Hétévi megfeszített munka után elkészül és a könyvnapra megjelenik A feleségem története. A magyar irodalmi élet alig vesz róla tudomást.

1944. március 15. A Napló utolsó bejegyzése.

1945. Az ostrom alatt Vércse utca 4. szám alatti villáját súlyos találat éri. Egy ideig Pesten társbérletben lakik. Úgy látszik, hogy az ostrom elől gondosan biztonságba helyezett Naplója teljesen megsemmisült.

1946. A Napló egyes részei – hirdetés nyomán – előkerülnek. Új lakásba költözik: Párisi utca 6.

1947. Több mint száz előadást tart a Szabadegyetemen és más fórumokon, ő tartja a Magyar–Szovjet Társaság Tolsztoj-estjén az ünnepi beszédet. Emlékbeszédet tart Somlyó Zoltán emléktáblájának leleplezésén.

1948. Szabadegyetemi előadásaihoz emlékezetből rekonstruálja elveszett rendszeres esztétikáját. A könyv Látomás és indulat a művészetben címen megjelenik. Lukács György és Korniss Gyula bírálata alapján a budapesti egyetemen az esztétika magántanárává habilitálják. Egyelőre a képzőművészeti főiskolán ad elő.

Egy hónapot meghívásra Svájcban tölt.

Szellemek utcája címen megjelenik Válogatott verseinek új kiadása.

Véletlen találkozások címen novelláinak első gyűjteménye. A Kossuth-díj első fokozatával tüntetik ki.

1949. Szakadékok címen gyűjteményes kötetbe foglalja öt első kisregényét.

1951. Megkezdi előadásait a budapesti egyetem bölcsészeti karán. Megírja egyetlen ismeretes önéletrajzát, az egyetem felszólítására.

Shakespeare-kollégiumának mintegy melléktermékeként lefordítja a Lear királyt és megírja hozzá nagy Shakespeare-tanulmányát.

1953. Mozgásszervi betegsége hirtelen rosszabbodása miatt kórházba kerül, ettől fogva csak tolókocsival tud az utcán közlekedni, és a kézírást is újra kell tanulnia.

1955. Többéves kényszerű hallgatás után megjelennek új kisregényei, Őszi vadászat címmel. Lear király-fordításából először szemelvények a Csillagban, majd az egész is napvilágot lát könyv alakban. Önvallomás a pálya végén.

Beszédet mond Gelléri Andor Endre emléktáblájának leleplezésén.

1956. Megjelenik az Emlékezések és tanulmányok. Előszót ír Tolsztoj válogatott regényeinek és elbeszéléseinek új kiadásához.

1957. Ez mind én voltam egykor.

A sanda bohóc, Goldnágel Efráim csodálatos kalandjai.

A feleségem története harmadik kiadásával megindul munkáinak gyűjteményes kiadása a Magvetőnél.

1958. A feleségem története francia kiadása a Gallimard-nál, Gyergyai Albert előszavával.

Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve.

Kisregények 1–2. és Összes versei – a gyűjteményes kiadásban.

Konstantin úrfi fiatalsága – új elbeszélései és meséi, a Móra Kiadónál. Ugyancsak itt egy kis meséje: Zsiráfkönyv.

Előszót ír Goethe Reinecke Fuchsának új magyar fordításához.

Beköltözik utolsó lakásába: II., Hankóczy Jenő u. 17.

Hetvenéves, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntetik ki.

1959. Két drámája, a Boldogtalanok és a IV. Henrik király második közös kiadása.

1960. Megjelenik A feleségem története lengyel fordítása.

Szeptember 1-jén váratlanul nyugdíjazzák az egyetemen.

1961. Az összkiadásban Öröktüzek címen összegyűjtött elbeszélései és egy régi, félbehagyott kézirat nyomán átdolgozott és befejezett új regénye. A Parnasszus felé.

A feleségem története jugoszláviai megjelenése.

1962. A feleségem története német kiadása.

A Madách Színház, Pártos Géza rendezésében, bemutatja a Boldogtalanokat.

1963. Hetvenötödik születésnapján személyesen is részt vesz az Irodalmi Színpadon rendezett szerzői estjén.

Március 14-én papírra veti rövid Végrendeletét:

 

 

1964. A Madách Színház, Pártos Géza rendezésében és Gábor Miklóssal a címszerepben, harminchárom évvel megírása után bemutatja a többször „férfikora fényességének” nevezett IV. Henrik királyt.

A feleségem története holland kiadása.

1965. A svéd rádió interjút készít vele, a legesélyesebb az évi Nobel-díj jelöltek sorában. Így születik meg a Rövid összefoglalása annak, hogy mi voltam.

1966. Drámái az összes művek sorozatában.

Utószót ír Dickens Copperfield Dávidjának új kiadásához.

1967. Néhány nappal hetvenkilencedik születésnapja után, hosszas betegség következtében meghal. Temetése mindenben utolsó akarata szerint történt. A szertartásnál csak felesége és nevelt lánya volt jelen. Halála napjaiban jelenik meg az Emlékezések és tanulmányok új, bővített kiadása, amelyet még ő rendezett sajtó alá. A Catullus tervezett Madách színházbeli bemutatóját (megint Pártos Géza rendezésében) már nem érte meg. Ugyancsak posztumusz lett a párizsi Magyar Műhely Füst Milánnak szentelt különszáma (1967. november 15.).