Miért szeretem A sanda bohócot?

Erre kellett válaszolnom a kisregény rádióváltozatának bemutatója előtt. De hát, ha meggondolom, nem is szerettem igazán. Szóval nem Füst Milán sziklába vájt verseit, nem A feleségem története féktelen sodrású, mégis a végsőkig szabályozott medrű prózaritmusát, nem is a Henrik király prózába rejtett jambuskötegeinek átkozódásait és ariozóját. Hiszen ezekre már számos esetben feleltem.

De hogy ezt a sanda bohócot? Akit – vagy amit –, a hőst és a művet, mondom, eddig nem is tüntettem ki különösebb figyelmemmel. Miért is szerettem meg valóban, most, amikor újra kellett olvasnom?

Nem azért, mert olyan jókat lehet rajta nevetni – amivel a szerző a mű elé írt Tájékoztatójában csalafintán csalogatni akarja olvasóit. Ezzel is – sandán – a műfaj törvényét színlelve követni, úgy, ahogy a ligeti kikiáltó csábítgatja a nagyérdemű kicsinyeket a bábos sátor előtt. Hanem azért, ahogy már ebben az egylapos kis tájékoztatóban félretájékoztatva minket, észrevétlenül kiforgatja magából ezt a maga választotta műfajt is. És csak úgy mellékesen elárulja magát. Igaz, csak annyira, amennyire jónak látja. Hogy itt többről van szó, mint egy új, a komor művek mesterének keze alól váratlanul kikerült Vitéz László vagy Paprika Jancsi bohózatról. Ha e műfajban – mint maga mondja – tótágast áll a világ, akkor ebben a kis regénykében a műfaj is tótágasra van állítva. Ez a kettős tótágas adja egyedülálló varázsát, ez teszi a magyar irodalom talán legsötétebb világszemléletű írójának egyetlen divertimentójává, amely azonban mégse cáfol rá erre a sötétenlátásra. Ez valóban nem egy „ember tragédiája”, de nem is csupán komédia az emberről, az egyén és a társadalom visszásságairól, ahogy „illenék”, hanem valamiképpen „az ember komédiája”. Vagyis nem az emberek visszásságairól szól, hanem az ember visszás sorsáról és természetéről. Csak sajátos beállításban. Itt a komikus elemek nem kontrasztálják vagy persziflálják a tragikusakat, hanem maga a komikum válik tragikummá, anélkül, hogy a kettő együtt „tragikomikussá” válnék.

Kereken kimondható: A sanda bohóc a magyar irodalomban az abszurd groteszk első jelentős megjelenése. Ha Füst Milán immár – hosszú lappangás után – közismert nagy művei, hogy úgy mondjuk, sokszoros nagyítással dolgoznak, minden emberit a tragikumig fokozva, itt a szöveg éppoly sokszoros kicsinyítéssel működik. Némi túlzással, milliószoros kicsinyítésben mutatja elénk – mit? ugyanazt, amit máskor milliószoros nagyításban mutatott. Itt a világ nem színház, mint Shakespeare mondásában. Itt a világ – cirkusz. De a cirkusz is – világ. Mindkettőben ugyanaz történik: a cirkusz zárt kisvilágában kis szerelmek, kis hatalmi harcok, kis mutatványok; a világ nyílt cirkuszában nagynak színlelt szerelmek, naggyá dagasztott hatalmi harcok és nagynak akart mutatványok, amelyek végső soron még kicsinyesebbek, mint maga a cirkusz, ahonnan a bohóc megszégyenülten számkivettetik, s ahová a világból dicsőségesen visszatér. Igazi dicsősége azonban az, hogy nem kér ebből az (ezerszer kívánt) dicsőségből. Mikor végre övé lehetne imádott és gőgös Aglájája, akiért minden szégyene és dicsősége, bukása és diadala bekövetkezett, legtermészetesebb mozdulatával, egy szaltóval átugrik rajta, és egy másik piruettel a kis Fánikát veszi feleségül. Gesztusa Chaplin és a kínai mesehős, a majomkirály Szun Vu-kung viselkedésmódjának páratlan és egyszeri gyurománya. E kettő amúgy is szedett-vedett (centoszerűen összefércelt) kosztümjét mintha egybevarrták volna rajta. Valamiféle varázslatos aranytűvel vagy: aranykörömmel (=Goldnagel).

Goldnagel Efráim, a sanda bohóc, a nevettető és szenvedő, se nevetni, se mosolyogni, se sírni nem szokott. Ferde és sanda alakja nem is arra való, hogy azonosuljunk vele. Hanem, hogy ne azonosuljunk azzal a világgal, amelyet ő tótágast állva lát helyettünk.