Út a Parnasszus felé

Mikor Füst Milán első nagy regénye, az azóta több nyelven sikert aratott s egy időben még a Nobel-díj-jelöltség előszelébe is belesodort A feleségem története csaknem húsz esztendővel ezelőtt megjelent, mindjárt voltak, akik tudták vagy legalábbis érezték, hogy nem mindennapi mű született, olyan regény, amely nem fog egynapi zajos létezés után tört szárnnyal hányódni azon a folyón, amely napjaink e tiszavirág szaporaságú és nem kevésbé tiszavirág életű műfajának ezer meg ezer példányát ringatja nyomtalanul a feledésbe. Voltak, akik tudták, hogy e könyv állhatatos munkával sűrű hálóvá szőtt mondatai között fogva marad az idő, tudták, hogy erről a könyvről húsz s talán többször húsz esztendő után is fognak még beszélni, s tán nem is csak magyarul (ami pedig magyar könyvnek nemcsak akkor, ma sem oly gyakran jut osztályrészül). Akkor mégis érthetetlen hallgatás vette körül, még az anyanyelv zárt termében, még a legközelállóbb irodalmi körök benső szobáiban is. Ugyanez ismétlődjék-e meg húsz esztendő után második regényével is, amelynek kottáját az ősz mester most immár megnövekedett hazai és külföldi hírnevének visszhangos hangversenytermében tette le a pulpitusra?

Az irodalomtörténet lapozgatójában olykor olyasféle hiedelem támadhat, mintha a kritikában valami önkéntelen, rosszul értelmezett, fonák „igazságosság” működnék, amely nagy zajt csap középszerű művek körül, mintha azt mondaná: ezekről úgyse fognak többé beszélni, beszéljünk hát legalább most; és hallgat igazán jelentősek megjelenéséről, hisz azokról úgyis eleget beszél majd az utókor! Vagy ennyire alkalmazkodnék tán a kor, a környezet ahhoz a képhez, amelyet egy nagy művész önmagáról, önmaga sorsáról elébe állít? Annyira ragaszkodnék talán az értetlen, a mindent-későn-kapó művész alakjához, akinek mindig útját állják a történelem és az egyéni sors vis majorjai – ahogy Füst Milán összegyűjtött munkái első kötetéhez írt, 1957-es keserű előszavában jellemzi önmagát? Miért engedi át vajon oly előzékenyen a jelen a „hálás” jelzőt az utókornak?

A Parnasszus felé újabb fejezet annak az egyedülálló költői prózának a történetében, amelyet Füst Milán kimunkált. Nálunk, ahol a stíluskritika, a szövegelemzés oly ritka madár, nem meglepő, hogy ennek az oly sajátos szövetű prózának törvényei és titkai mindmáig felfedetlenek. De hatása így, kritikai feldolgozása nélkül is, elementáris és egyre széleskörűbb; úgy látszik, még a fordításokon is átszűrődik, hiszen francia kritikusai több figyelmet szenteltek neki, mint a hazaiak. Vannak jelentős írói alkotások is, melyek csak kerek egészükben hordozzák jelentőségüket. De az eredendően költői fogantatású művek legkisebb egységeikben is őrzik bonyolult összetételű varázslatukat, ahogy a rádiumot se lehet olyan kicsire redukálni, hogy ne sugározna. Ilyen a Füst Milán-i próza is. Akárhol kapcsolódunk bele, már egyetlen bekezdése is megteremti körülöttünk sűrű atmoszféráját. Valami egészen ritka keveredése az ő stílusa a primér elbeszélőkedv naivitásának a gondolkodó magas fokú tudatosságával; nem is pusztán az élő-, ha lehet így mondani, a mesélő-beszélő akadálytalan folyamatosságát vegyíti az elemző nyugtalanság megállni késztető szaggatottságával. A lelket elbűvölő mese könnyű szárnyain egy kivételes tudatossággal végigélt művészpálya súlyos tapasztalatait hordozza.

Mert a művészet, a művésszé levés, a művészi sors regénye ez. Ennyiben rendhagyó Füst Milán epikájában, amely hőseit eddig inkább a vaskos szenvedélyek, pusztító ösztönök, lázas érzelmek megszállottjai, semmint a szellem kiválasztottjai között kereste. De egyben, úgy érezzük, törvényszerű is. Hiszen Füst Milánban pályája kezdete, legelső, feltűnést keltett versei megjelenése óta legfontosabb kritikusai – egyben jelentős kor- és pályatársai, Kosztolányi, Karinthy, Kassák, Gyergyai Albert – éppen a művészsors legszélsőségesebb példáját tisztelték. Hát még most, mikor ifjúkorának ebbeli ígéretét egy fáradhatatlanul az alkotásnak szánt élet teljességével váltotta be. E pálya csúcsán, íme – igaz, egy régi, ifjúkori töredéke felhasználásával, mintegy annak az ihletésére – éppen a művész legbenső titkairól vall. Baldus János, a XVIII. század végi zseniális ifjú orgonista pályájának rajza természetesen nem önéletrajz, nem is lehet önéletrajza egy XX. század derekán élő írónak. S hiba is benne önéletrajzi intimitásokat keresni. De éppily hiba lenne nem fedezni fel benne a szellemi önarcképet, a benső fejlődés azonosságát. Annál is inkább, mert az olyan szemérmes, sokszoros áttételekkel dolgozó, magát ha nem is álarcok mögé rejtő, de álarcokban kifejező művésztől, mint Füst Milán, közvetlenebb életrajzot, úgy tetszik, hiába is várunk. Baldus János fejlődésében tehát egyszerre adatik kettős élményünkül egy varázslatosan megteremtett történelmi környezet, a mindenestül benne gyökerező hős rajzával és írójának egyik legfő vagy legfőbb vallomása önnön életéről, méghozzá nem is annak ilyen vagy olyan szakaszáról, hanem alapvető tanulságáról, több évtizedes páratlan művészi vállalkozása summájáról.

Baldus Jánost a regény végén, már öregedőben, egy angol hölgy keresi fel, ahogy maga mondja, azért, mivelhogy őt tartják egyes szakértők a gradus ad Parnassum, vagyis a céltudatos művészélet legsikeresebb mintaképének. Mire János így felel: „Gradus ad Parnassum? Lehet, Madame. Az még lehet. Csak milyen volt az életem? nehogy azt is megkérdezze tőlem.”

Füst Milán a legszélső határait is megjárta művészet és élet ama végletes és tragikus kettészakítottságának, amely egy napjainkban letűnő kor szellemi életének fő jellemvonása volt. Az egész európai irodalomban is kevés önkínzóbb, komorabb és szenvedélyesebb példát találunk e kibékíthetetlen antitézisre az ő életénél és művénél. S mert valóban megtestesülése a „céltudatos művészéletnek”, vagy ahogy könyve más helyén mondja, a művészetnek mint „életmódnak” és nemcsak mint foglalkozásnak, mert nem nyugodhatott, míg önnön sorsának – annak, amely adatott neki – a legmélyéig nem hatol, előkészítője is annak a kornak, amelyben ez az antitézis feloldódhat. Az ő sajátos „gradus ad Parnassum”-ja – amelynek oly megejtő ábrázolása, de egyben jelentős állomása is A Parnasszus felé – utána következő művésznemzedékek sorának fogja megkönnyíteni és megvilágítani e mindig oly nehéz utat. S nemcsak a művészeknek; az új és új olvasókat is segíteni fogja abban, hogy jobban megközelítsék, hogy értőbben tudják kísérni művészeik sokszor oly magányos úttörését a mindenki számára teremtendő mű felé.