A feleségem történetéről

Füst Milán prózai főműve, amelyet, szinte dédelgetve, mindig csak a „nagyregényeként” emlegetett (így, egy szóban írva), s amelyen hét éven át dolgozott, először 1942 könyvnapjára jelent meg.

A közönség körében tisztes könyvsikernek számított. A kezdettől fogva kevesek megértésével találkozott különös költő, a „költők költője”, ahogy egyszerre tisztelettel és lesajnálással nevezték, a színpadra sose került drámaíró, akinek három mesteri drámája akkor még a könyvben való megjelenésig sem jutott el, mindenesetre szélesebb ismeretségre tett szert vele a közönség körében, mint bármilyen addigi művével.

A kritika azonban vagy figyelembe se vette, vagy teljes értetlenséggel fogadta. Még az akkori legnívósabb irodalmi folyóirat is, amely korábban először ismertette a modern külföldi irodalomnak azokat a regényeit, amelyek Füst Milán művéhez hasonló ihletből születtek, s általában helyet adott mindannak, ami a magyar irodalomban úttörő volt, többek között Füst Milán nehezen érthető verseinek is, a regénynek éppen azokat a vonásait nem értette meg, amelyek mára a modern törekvésű próza egyik klasszikus magyar alkotásává avatják.

Úgy látszik, A feleségem története 1942-ben még időszerűtlenebbül új, még előzménytelenebb formát hozott a magyar elbeszélő irodalomba, mint annak idején, harminc évvel előbb, a költő versei.

Ma, ugyancsak harminc évvel a regény megjelenése után, kezdi elfoglalni méltó helyét. Igaz, ehhez egy kis kerülőt kellett tennie a világban, francia, angol, holland, lengyel, szlovák, szerb, spanyol fordításban is meg kellett valósulnia, a Nobel-díj jelöltjei közé is be kellett sorolódnia egy ízben, hogy itthon is felismerjük jelentőségét. Vigasztalásul elmondhatjuk, korunk nem egy nagy európai alkotásának is hasonló pályafutás jutott.

Mindenesetre: az első, értetlen hazai kritikák után csaknem egy emberöltővel, egy fiatal francia költőnek kellett felismernie Füst Milán sajátos regény- és időtechnikájának igazi természetét: azt, hogy – mint e költő, Bernard Noël írja – „A feleségem története az idő születésének regénye is, amelyben tegnap és ma Füst Milán titka szerint változik, s amint prousti vagy faulkneri időről beszélünk, úgy kellene ezentúl beszélnünk Füst Milán-i időről is.”

A feleségem történetében, amely egy hosszú járatú holland hajóskapitány, Störr kapitány titokzatos és szerencsétlen házasságát meséli el, minden esemény különleges, szinte egyszerinek ható, mintha semmi olyan nem történne vele, ami az olvasóval is megtörténhetett volna – de minden úgy történik, ahogy a magunk sajátos dolgai mindannyiunkkal történnek: a hasonlóság nem az élet tényeit, nem is a jellemeket, nem is az eseményeket érinti, hanem ezek belső szerkezetét. A regénynek talán egyetlen részlete sem hasonlít valamire, amit mi is átéltünk, de az egésze azt az emberi sorsot idézi mindenestül, amit mindnyájan élünk. A találkozások, elválások, véletlenek titokzatos törvényei azok, amelyekre ráismerünk ebben a sűrű, minden egyes ponton felejthetetlen szövésű szó- és képszövedékben: s ez maga is, egyedülálló nyelvi, stílusvilágával, ennek a belső törvényszerűségnek a külső, zengő inkarnációja.

A dolog természetéből következik, hogy a nyelvnek ezt az újdonságát a csupán fordítást ismerő külföldi kritikusok nem is ismerhetik fel; de, úgy érzem, mindeddig a hazaiak is sajnálatosan adósak maradtak felismerésével.

Ezen a ponton abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az írónak egy olyan vallomásával ismertethetem meg a rádió hallgatóit, amelyet olvasói sem ismerhetnek.

Az a helyzet, hogy a regény megjelenése után, szinte még kezdő író koromban se, még szinte kamaszfővel, írtam egy soha meg nem jelent tanulmányt A feleségem történetéről. Füst Milán közvetlen közelében élvén, mesteremként és atyai barátomként tisztelhetvén őt, e közelség kedvezőbb közeget biztosított ahhoz, hogy felismerjem a regénynek azt a művészi jelentőségét, amely más kritikusok előtt, távolabbról, rejtve maradt. E tanulmány egyetlen fennmaradt kéziratát Füst Milán saját kezű megjegyzéseivel látta el. A tanulmány végén egy bekezdésben foglalkozom a regény nyelvével is. E bekezdést ide is iktatom, hogy utána hozzáfűzhessem Füst Milán hozzáfűzött, kiadatlan széljegyzetét.

„Nem jó, nemes vagy finom, vagy előkelő, vagy kifejező ez a nyelv, ahogy a jó stílusokat általában jellemezni szokás. Itt egy külön nyelv van teremtve a nyelvből, sajátosan e mű számára, mint Flaubert Salambójában vagy Móricz Erdélyében. Sötét és szaggatott, minden szavában tömény és megrendítő. Holott éppen a legegyszerűbb és leghasználatosabb szavakból áll. Semmi presziőzködés, romantikus különcség, nagyítás vagy emelkedettség nincs itt; csupa tárgyias, egyszerű szó. S mégis milyen hatalmas az egymásra következésük. »A lelkemről pedig ezt gondoltam: Fájdalmas ráadásod. – És ennyi volt az egész.« Mi ebben a feledhetetlen? Ez aztán végképp a művész titka. Számtalanszor egymás után újra mert-tel és hogy-gyal kezdődő mondatokat találunk; a mániákus elemzés, a mindennek végére járni akarás, a minden megmagyarázásának leküzdhetetlen vágya dübörög ezekben a rendhagyó kezdő kötőszavakban. Ami annál nagyobb erkölcsi erővel hat az olvasóra, hogy állandóan hősies kontrapunktként ostromolja az író ellentétes meggyőződését, amely szerint az élet kétségbeejtően megismerhetetlen, s az emberi lélek dolgai kifürkészhetetlenek.”

„Ha lehet – jegyzi meg itt a margón Füst Milán –, a zeneiségének méltatásával fejezd be. Mert ez volt a legnagyobb feladatom benne – annak a megvalósítása, hogy köznapi nyelv legyen és mégis zenei minden ízében. Hogy egyetlen taktusa se essen ki a dalból – továbbá, hogy ne szóhangsúlyos legyen, de mondathangsúlyos, amit eddig senki se csinált itt.”

Ennél pontosabban a kritikus sem jellemezhetné Füst Milán prózáját. Kívánságának, ha későn is, eleget téve, hadd fejezzem be hát e sorokkal e rövid bevezetőt.