Vita Pierre della Faille francia fordításairólMielőtt Füst Milánról és francia fordításáról szó esnék, hadd jegyezzem föl itt azt a valóságos elméleti eseményt, amely az előttem szóló Nemes Nagy Ágnes felszólalásának első felében történt. Véleményem szerint Nemes Nagy Ágnes az „irodalmi tény”-nek olyan jellemzőjét fedte fel, egy – szinte zseniálisnak nevezhető – terminológiai találatban, amelyet úgy lehet értékelni, mint a marxi értékelmélet analógiáját az irodalmi érték oly kétes kategorizálásában. A „presztízsérték” és a „szövegérték” mélyértelmű és finom megkülönböztetésére gondolok. A tárgyra térve azzal kezdeném, hogy folytatom Gáldi László gondolatát. Sajnálatos, sőt: megbeszélésünk értelmét veszélyeztető tény, hogy egyetlen francia író vagy kritikus sincs jelen, aki ezt a semmiképpen sem elhanyagolható, inkább legfontosabb oldalt megszólaltathatná: hogyan fogadják ezt a könyvet azok, akiknek ez a könyv szól. Pierre della Faille Füst Milán verseiből készült fordítása tudniillik – ha netán nem tudnánk –, mint minden fordításkönyv, mindenekelőtt a fordítás nyelvének mérlegére tétetik; annak a nyelvét billenti ki. Némiképp abban a helyzetben vagyok, hogy – faute de mieux – valamelyest eljátszhatom ezt a szerepet: nemrég érkeztem Párizsból, és ott irodalmár barátaimnak szinte körkérdésként tettem fel a kötet értékelését. Olyanokról van szó, akik Füst Milánt egyrészt az én rajongó híradásaimból, másrészt A feleségem története francia kiadásából ismerik, s ezzel a fokozott kíváncsisággal fordultak a könyv felé, annál is inkább, mert magam folyton azt bizonygattam előttük, hogy Füst költőnek a legnagyobb. A versek azonban nehezen titkolható csalódást okoztak Guillevicnek éppúgy, mint Bernard Noëlnek, a sokkal fiatalabb költőnek – hogy azt a kettőt említsem, aki a legközvetlenebb érzékenységgel közeledett eddig francia barátaim közül Füst Milánhoz: Guillevic személyesen is találkozott vele, és néhány versét (nagy érzékenységgel) fordította is, Noël pedig a legértőbb és igen magasztaló tanulmányt írta franciául A feleségem történetéről. Véleményüket az óhatatlan egyszerűsítéssel abban foglalhatom össze, hogy meg tudják sejteni ennek a szövegnek a mélyén a rendkívüli költészetet, de ez a szöveg közvetlenül mégsem produkálta azt számukra. Hangsúlyozom, hogy az ő véleményüket közvetítem, mert magam is úgy vagyok ezzel, mint Nemes Nagy Ágnes: nem érzem magam jogosultnak, hogy az idegen nyelvű költészetet értékeljem, mindaddig, amíg le nem fordítottam, arra pedig kiváltképp nem, hogy az idegen nyelvre fordított magyar költészetet megítéljem. Ha mégis mernék valamit hozzászólni, ott próbálnék tapogatózni, ahol Gáldi és Nemes Nagy Ágnes is kereste a dolgot; csak nem egészen úgy, mint ők. Nekem ezekből a fordításokból elsősorban a hatalmas Füst Milán-i ének hiányzik. Tökéletesen egyetértek Gáldi László elemzésének egyik részével, amivel, úgy látszik, mindnyájan egyetértünk, hiszen előttünk már Kosztolányi, Radnóti, Lengyel Balázs és mások is felfedték azt a könnyen felfedhető tényt, hogy Füst Milán szabad versei tele vannak „alaksejtelmekkel”, vagy akárhogy nevezzük is ezeket a ritmikai sajátosságokat. A magyarba átültetett antik metrumoknak, a magyar költészet „deákos” hagyományainak – mindenekelőtt Berzsenyi prozódiájának – sajátos modern újjáteremtésére gondolok. A francia szöveg ezt igen kevéssé vette figyelembe – holott hasonló jelenségek a modern francia költészetet is jellemzik. Gide már a francia prózáról bebizonyította, hogy még az is rejtett alexandrinusok titkos tárháza. Saint-John Perse verset-jei a szabályos francia sorfajok teljes skáláját álcázzák. A szürrealista Éluard költészetének is alig van olyan darabja, amelynek szabad soraiban nem képződnek meg a szabályos sorok kristályai. De ez csak egyik összetevője Füst Milán költészetének, és egyike a fordítás hiányainak. A Füst Milán-i „dallam”-nak (az ő kedvelt szavát használom) másik fontos mozzanata az archaizálás, amely nála mindenekelőtt a Bibliára, pontosabban a magyar protestáns Bibliára megy vissza. És itt a fő nehézség. A franciáknak nincs „bibliájuk”, mostanában tudtam meg, hogy a köztudat szerint 224, főként katolikus fordítás létezik; mindenki azt olvassa, amelyik éppen elébe kerül. Az a szakralitás, amely a magyar Bibliát is több mint négy évszázada kitünteti, franciául immár ismeretlen. A modern francia költészetben nem lehet olyan szöveget előállítani, amely azonnal és kétségkívül felkeltené a biblikusság érzetét. Ez az egyik alapvető nehézsége Füst Milán egyenértékű francia megszólaltatásának. Egy másik jellegzetesség viszont, ha kellő érzékenységgel felismerik, megkönnyítheti a feladatot: a „grammatikai figurák” alapvető versépítő szerepe Füst Milán verseiben. Itt látom della Faille fordításának legfőbb hiányosságát. Csak egyetlen példát, amelynek megértését segítheti, hogy a versnek, amelyből való, az Önarcképnek másik francia fordítását is ismerjük, Guillevicét.
Nyilvánvaló, hogy e három sor költői sokkját egyrészt a „bitangság” és „elbitangolok” nyelvtani játéka vezeti belénk, amelyet még a „bitangság” bizonytalan kétértelműségének váltóárama is felerősít; másrészt a három sor három mondatának egymással majdnem egybevágó, apró fordulatokkal mégis egymástól különböző szerkezeti felépítése. Guillevic fordításában a három kérdő formájú jövő idejű végződés hasonlóan követi egymást; s ha már választani kell, a „bitangság” két értelme közül az idevágóból alkotja meg a szójátékot:
Della Faille fordítása azonban elejti a hármas végződés azonosságát, a „jajongok” erejét a „clamerais-je plaintivement” körülírással gyengíti, az utolsó sor oly fenyegetően és önkínzóan villódzó kettős értelmét a nagyon is egyértelmű (s ezáltal máris téves) irányba billenti át; s a jövő időt a feltételes mód határozatlanabb közegébe ülteti át:
Hasonló okokból Guillevic négy régebbi Füst Milán-fordítása, érzésem szerint, sokkal többet ad abból az eléggé megnevezhetetlen varázsból, amely Füst Milán verseinek alapeleme. Nem tudom itt közelebbről megmondani, mitől és miért; talán egyszerűen csak attól a brutálisan egyszerű ténytől, hogy Guillevic jelentékenyebb költő, mint della Faille…
Mindezek ellenére, azt hiszem, della Faille kötete mégis tett. Hogy nem teljes értékű? De várhattunk-e teljes értékű fordítást; mindjárt az első nagyobb vállalkozás alkalmából? Nyilvánvalóan nem. A könyv kiváló előszavának írója, Georges Mounin azt mondja: „Le poète, c’est celui qu’on relit.” Költő az, akit újraolvasnak. És hozzátehetjük: az, akit újrafordítanak. Újra meg újra, ahogy mi is tesszük ezt a világirodalom nagy költőivel. De ahhoz, hogy valamit újra lehessen fordítani, előbb egyszer le kellett fordítani. Úgy, ahogy lehet. Majdnem azt mondanám, némi túlzással: akárhogyan. Ha semmi mást nem lehetne ennek a könyvnek a javára írni, mint azt, hogy egyszer lefordította Füst Milán legszebb verseit franciára, s ezzel másoknak lehetőséget adott az újrafordításra, már akkor is fontos és úttörő dolgot cselekedett.
(1974) |