„Objektív kórus”

Még mindig megborzongok, valahányszor az a pedig immár mindennapos élmény ér, hogy egy általam oly sokszor hallott – vagy éppen csak hírből hallott – hangot egyszer csak – holta után – újból meghallok. Mikor az, akihez tartozott, már nem létezik. Mikor a hang – valamiféle természeti kivételként – önállóvá vált, elszakadt forrásától. Micsoda félelmes – egyelőre még sci-fibe kívánkozó – perspektívákat villant belénk az a puszta tény s ennek nyelvi megfogalmazása, hogy az élet dimenziójából valami átemelhető lett a technika dimenziójába. Ha az élettelen anyagból valaha létrejött az élő anyag – nem képzelhető-e el a jövőben a fordítottja: az élő anyag átlényegülése az élettelenbe? Mindenesetre: az a döbbenet, hogy az élő egyes alapvető megnyilvánulásai máris képesek rögzítődni az élettelenben, mindennapos tapasztalatunkká vált. A rezgő hangszalagok és a levegő, az élő test és a fény találkozásainak mulandó pillanatai elmúlásuk után is előttünk állnak.

Mondom, még mindig megborzongat eltűnt barátaim jelenlévő hangja; megdöbbentő ittlétével és éppoly megdöbbentő itt nem létével egyaránt. Ha a hangja itt lehet – hogy lehet, hogy ő már nincs itt? – kérdezné bennünk az elnémított naivitás. Hogyne borzonganék most, mikor – ugyancsak egy hangmegőrző szerkezet előtt – kell beszélnem annak a hangnak a jelenlétében, amelyet annyiszor hallottam eredeti, eleven közegben megszólalni.

„Mindennek el kell múlni” – üti meg Cantus firmus című versének első sorában egész költészete „cantus firmusát”, vagyis alapdallamát, vezérszólamát Füst Milán. S íme, az elmúlás nagy költőjének nemcsak költészete maradt velünk múlhatatlanul, hanem eleven hangja is. Hangja, amely különös módon festi alá és teljesíti ki verseinek hangját. Versmondását is a rekedt remegésnek és a rezzenést nem ismerő szárnyalásnak ugyanaz az együttes jelenléte jellemzi, ami verseit magát. A hatalmas gondolati ívek éppoly hatalmas dallamívekbe való foglalása, közben a köznapi beszéd laza oldásaival; a vörösmartyi „itt a világ beszél” szinte emberfölötti személytelensége, amelynek mélyén ott remeg a mindig esendő egyszemélyes ember létének elcsukló tremolója. A széles, végtelenbe táruló verskezdetek, amelyek a váratlan, gyors, hirtelen végességet sugalló lezárások tömör szentenciájához vezetnek. E költészet a zenei ellenpontok bonyolult rendszerére épül. Költészete tele van a látomásszerű vagy vaskosan földi képek, másrészről a leszűrt bölcsesség merész fogalmi elvonatkoztatásának gazdagságával. De ami mindezt emeli, a vers igazi energiahordozója mindig a zene. Füst Milánnál nincs zeneibb költőnk – ha zenén nem feltétlenül a könnyű futamok, fülbemászó dallamok kellemességeit értjük.

Füst Milán költői életműve minden nagy költőnk között a legkisebb terjedelmű; egyetlen nem is nagy kötetben elfér. De nincs is olyan, amelyik egységesebb, önmagával minden pontján azonosabb volna. Mintha nem is egy félszázad múlna el az első és utolsó versek között, mintha egyetlen kifeszített húrú ihlet zengetné őket. Mintha az első világháború előtt megjelent első verseskötet címe – Változtatnod nem lehet – előre megadta volna az egész életmű legfőbb jellemzőjét; ahogy a kötetben szereplő versek megütötték az egész költészetén végigzengő azonos hangot. Füst Milán nem változtathatott önmagán, önmaga sorsán és önmaga hangján, éppen mert sorsa és hangja oly tökéletesen egymásból eredt. De költészete éppen ehhez a sorsához való töretlen hűségében, ebben a végletes következetességében segít másokat, mint minden nagy művészet, változtatni a magunk életén és a világon.