Beszélgetés a Jelenésről Domokos Mátyással

„És hallám az ő szárnyaik zúgását.” Ezékiel, I., 24. Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot? Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete fényköreit S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe’ repűlnek S elfödvén szegény szemüket: – szent, szent, szent – kiáltják odafenn a sugaraknak. S a sugarak megtorpannak előttük, igen. S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap meg a Hold S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. S ők mégis míly komorak! No de mert csontokon átal volt repülésük A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak, Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség sandított fel a mezőkön, Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott a kiáltás, – Mert: – szent, szent, szent, – felelének nékik e csontok is a mezőkről, igen. Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz S holott porhanyó házukban is gyerekeik emléke forog még… Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg a csontok velejében, ami nincs már? Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, komoran is és végleg elkeseredve De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, mert háromszor szent az Úr? Oh felelj hát, aki vajszivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi az Eszme, Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen, Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap. Büntettél, aki jó voltál, – mint a hegység oly nagy volt benned a jószándék S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat is oly nagy volt homlokodon. Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet-e segíteni az emberi lényen? Hiába idézlek, Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb És nincs felelet e világ völgyeiben. S hiába ülök itt s várok oly régen jelentést, itt semmise mozdúl Csak a képed bólogat olykor s szomorú szemed int És gígászi munkád.

 

D. M.: – Ez a vers első ízben a Szabad Nép 1946. június 9-i, pünkösdvasárnapi számának hatodik oldalán, fönt középre tördelve jelent meg, fekete léniákkal bekeretezve – és a kortársak egybehangzó emlékezete szerint nagy föltűnést is keltve, hogy éppen Füst Milán, az objektív költő írt ilyen közvetlenül politikai verset. A vers mellett jobboldalt, lelkes méltatás olvasható, ugyanebben a számban, Korniss Dezső Üllői út 11. szám alatt megnyílt kiállításáról. A kétmilliárd pengőbe kerülő lappéldány első oldalát fényképes tudósítás foglalja el, a 349.538. számú, hatalmas amerikai szállítógép fedélzetén Washingtonba repülő magyar kormányküldöttség elutazásáról; belül Szent-Györgyi Albert professzor nyilatkozik a tudósok és munkások szoros összefogásának szükségességéről; mellette indulatos hangú riport leplezi le az adópengő-spekulánsokat, tőszomszédságában Lukács György Gorkij-portréja helyezkedik el, az Éjjeli menedékhely írója halálának 10. évfordulója alkalmából írt megemlékezést. A Zeneművészeti Főiskolára éppen akkor nevezik ki Járdányi Pált; a MÁV akkori elnöke november 10-re ígéri, hogy elkészül a déli vasúti összekötő híd; a sportrovat pedig közli, hogy „a Ferencváros–Újpest mérkőzés lesz a pünkösdvasárnap sportjának kiemelkedő eseménye”. A hirdetésrovatban kereskedők hirdetnek, köztük még nagykereskedők is: mások – ugyanitt – a háborúban vagy a koncentrációs táborokban eltűnt hozzátartozókat keresnek; egy férfi selyeming ára pedig – aznap – kerek háromszázmilliárd pengő. – Ez a szövegkörnyezet, a napi életnek, a napi híreknek, a napi történelemnek ez a televénye fogta körül első megjelenésekor Füst Milán Lenin-ódáját. A te emlékezeted őriz-e valamit akkorról, e verssel kapcsolatban? Hol voltál 1946 kora nyarán?

S. Gy.: – 1946 nyarán még itthon voltam Magyarországon, nemsokára, kora ősszel indultam Párizsba, két évre. De azért emlékszem valamelyest a költemény hatására; arra, hogy sokaknak milyen meglepő volt, hogy Füst Milán, éppen az „apolitikus”, a „l’art pour l’art” költő ilyen nagy politikai verssel jelentkezik. Ennek nagyon sokan örültek a politika köreiben is: ezt mutatja, hogy éppen a Szabad Nép hozta, kiemelt helyen. De az is bizonyos, hogy megrökönyödést is keltett, s ez a meglepetés voltaképpen nagyon mélyen bevilágít a költészet egyfajta téves szemléletébe, ezen belül Füst Milán költészetének még tévesebb szemléletébe, és főként Füst Milán költészetének és pályájának rendkívül hézagos ismeretére mutat, amely akkor is rendkívül hézagos volt, és még ma is eléggé annak tekinthető.

D. M.: – Már csak azért is, mert tudomásom szerint Füst Milánról, életéről, pályájáról, munkásságáról Budapesten ez idáig egyetlenegy könyv jelent meg, éppen a tied, az Arcok és Vallomások sorozatban. Ezenkívül Bori Imre írt róla Az avantgarde apostolai című, Újvidéken megjelent s nehezen hozzáférhető kötetében: róla és Kassákról.

S. Gy.: – Igen. Úgy tudom, már készülőben van egy másik, nagyobb monográfia is; úgy értem, nagyméretű, filológiai szándékú monográfia. Éppen ideje… Visszatérve a meglepetésre, amit a vers keltett: a meglepetés két forrásból származik, mint már mondtam. A költészet természetének félreértéséből és Füst Milán költészetének nemismeréséből. Olyan könnyű ilyen skatulyákat összetákolni és Füst Milánt a l’art pour l’art képviselőjének tartani, csak éppen annyi kell hozzá, hogy az ember ne lássa meg a költészetben annak igazi tartalmát, ezenkívül pedig ne ismerje a szerzők műveit. Hiszen Füst Milán már 1912-ben, pályája a kezdetén írt egy nagy politikai verset, mi több; ennek a versnek a kezdő sorát emelte később megjelent első verseskötetének a címévé is: Változtatnod nem lehet.

D. M.: – Ez a Gyertyafénynél…!

S. Gy.: – Igen, a Gyertyafénynél, az 1912-es, úgynevezett „véres csütörtök”, a nagy tüntetés véres leverése után született, tehát a forradalmi mozgalom egy tragikus, elbukott mozzanata és pillanata nyomán valóban pesszimisztikusan, a „jó bukását” fájdalmasan, mint törvényszerűt látva, de egyben megkérdőjelezve, hogy örökre törvényszerűnek kell-e tekinteni, mint írja, „a halleluját, amely a Jó bukásán mindig hallatik”. Egyébként politikai tartalomtól feszül nem egy más ifjúkori verse is, ha nem is ilyen alkalmi értelemben, például az Aggok a lakodalmon című korai költői drámájának különösen a prológusa tele van aktuálisan értelmezhető politikával is. De ilyenek az olyan álcázottan politikus versei, mint az Óda a hatalmasokhoz, Óda pártfogómhoz. Ez mind a be nem illeszkedésnek, a lázadásnak a korban nagyon is éles kifejezése a hatalommal szemben, az abszurd groteszkig feszített modern iróniájával. De nem is csak a versei: már a könyvemben is idéztem Füst Milán egészen fiatalkori naplójának egy bejegyzését, amelyben a maga szavaival szinte a marxizmus alapigazságait, sőt alaptételét fogalmazza meg. Csak egy mondatára emlékeztetek itt, azzal, hogy még egyszer hangsúlyozom, húszéves korából való: „Kétségtelennek látszik, hogy egy új termelési rendnek kell elkövetkeznie, mely a valóságos termelés felé irányítja az emberek erőit.” S most még egyszer hangsúlyozom, ez nem 1948-ban és nem 1978-ban hangzott el, hanem 1910 előtt! Füst Milánt „apolitikus” költőnek nevezni csak egy olyan költészetszemlélettel lehetséges, amely a politikai költészetnek nagyon szűk s mintegy költészeten kívüli értelmezést ad, s jogosultságát csak nagyon is napi aktualitásra való rezonanciában, és főként bizonyos, már ismert politikai tételeknek és jelszavaknak „költőibb” megfogalmazásában vagy megverselésében látja.

D. M.: – Vagy egy olyan költészetszemlélettel, amely nem szemléli tárgyát: a költészetet. Nem a puszta szellemeskedés kedvéért fogalmazok így. Amikor elkezdtem visszafelé nyomozni az időben, és kérdezősködni kezdtem, mikor is jelent meg először ez a vers (annyit tudtam én is, hogy a Szabad Népben), bibliográfiák esetleg feltüntetik, hogy mikor ki mit írt Füst Milánról, de elvszerűen nem regisztrálják, hogy mikor mit írt maga Füst Milán. Egy fiatal költőnő, Kartal Zsuzsa Füst Milán-tanulmányában akadtam rá a megjelenés pontos dátumára, s kutakodás közben el is ámultam azon, hogy milyen messzire nyúlnak vissza ennek a versnek, egyáltalán: a politikai ihletnek a gyökerei Füst Milán életművében! Egyrészt: a naplója, mely nemcsak húszéves korában, de később is, a harmincas évek elején például lábjegyzetelhető hitellel bizonyítja, mennyire foglalkoztatja Füst Milánt a társadalom átgyúrásának a lehetősége és a szovjet megléte; jelenlétének következményei az európai történelemben és az emberiség tudatában. Egy 1930-ból származó bejegyzés szinte a Változtatnod nem lehet rezignációját fogalmazza meg, naplóbejegyzés formájában: „Ami szegénység és nyomor elém kerül – nézem s reménytelenül teszek valamit érte – ez a dolgom. S csak ennyi részvét telik tőlem ma már… – s a világ így áll fenn mégis, forog tovább. Úgy látszik, így is kell fennállnia. – S ha újítók jönnek s zagyvaságokat beszélnek össze: nevetek rajtok, s amellett tudom, hogy e zagyvaságokból olykor nagy dolgok sülnek ki. – Ilyen a próféta dolga. – S azt is tudom, hogy olykor a butaság tésztájában… amelyre oly nagy szükség van, mert ez a világ alapanyaga… nos, hogy ebben az okosság néha mazsolának tekintetik s olykor boldogul is így-úgy…” Egy esztendővel később, 1931-ben reménynek és kételynek a birkózása már a Szovjetunió jelenlétével összefonódva fogalmazódik meg a költő naplójában: „Szovjet. – Az erőszakos jóakarat erőfeszítésének oly monumentális példája, amilyen még nem volt a világon. Nagyobb emberi mű, mint minden piramisok és obeliszkek együttvéve. S az a tény, hogy fennáll… a leghatalmasabb szuggesztió a világnak –, nagyobb el nem képzelhető. Nem is vizsgálják már, jó-e, rossz-e, fennáll – félszemmel mindenki odasandít, s ha baj van: – »a kapitalista termelés csődje« –, jegyzi meg a kispolgár is. – Ha tizennyolc éves volnék, boldogan üdvözölném –, de negyvenhárom éves korban világváltozásra készülődni s azt kitartani, úgyszólván lehetetlen!” – Végül pedig megtaláltam Füst Milán saját nyilatkozatát erről a versről! Talán érdemes teljes terjedelmében idézni, mielőtt végleg betemeti, azzal az 1947-es antológiával együtt, amelyben megjelent, a feledés pora:

„Nota bene: mármost hogy hogyan és honnan származott bennem ez a vers? Régi szándékok alapján készült, egyes sorait már harmincban vagy harmincegyben írtam le magamnak: – mint embert nagyon megszerettem akkoriban Lenint, s vele való egyoldalú ismeretségem úgy leveleiből, mint személyes ismerőseinek róla szóló elbeszélései alapján adódott. – S hogy mi kapcsolatom van Oroszországgal? 1932 körül a Pesti Napló akkori szerkesztője megbízott, hogy írjak egy cikksorozatot Oroszországról, s én azt a feladatot első hallomásra vállaltam is. Elolvastam tehát minden itt fellelhető könyvet abból a tömegből, amely e témáról a világ piacain akkor megjelent, s végülis ahhoz kötöttem a cikksorozat megírását, hogy a lap küldjön ki engem Oroszországba, mert könyvek alapján ilyesmit mégse vagyok hajlandó vállalni: sokkal nagyobb arányú és fontosabb számomra a feladat, semhogy a mások véleményei alapján döntsem el, hogy mit is gondolok az emberi jóakarat e legnagyobb, leggigantikusabb erőfeszítéseiről. Így fejeztem ki magamat akkor: – Oroszország, úgy látszik, úgy gazdasági, mint szociális erkölcsiség terén sokkal nagyobb arányú csodákat hozott létre, mint amilyenek a fáraók piramisai voltak. Csak épp, hogy ezek nem hiábavaló piramisok, minthogy nem egyes személyek halálukban való apoteózisát, hanem az élők szenvedéseinek enyhítését szolgálják. – Mondanom se kell, hogy kiküldetésemből nem is lett aztán semmi. – Füst Milán.” (Megj.: Magyar Írók a Szovjet Népről, Szikra, 1947.)

Azt hiszem, filológiai hitellel is bebizonyosodott, hogy az objektív költészet milyen szépen összefér a líra egyik legősibb változatának, a politikai lírának a gyakorlásával. S ilyen értelemben, ennek a versnek a gyökerei, azt hiszem, még mélyebbre nyúlnak vissza az időben; a költészet történetében.

S. Gy.: – Úgy van! S jó is, hogyha visszatérünk most magára a versre, a nagyon érdekes filológiai kontextusok felemlítése után… Hadd jegyezzem meg először is, hogy Füst Milán a verset nyilvánvalóan legfontosabb költeményei közt tartotta számon. Összegyűjtött verseiben, illetőleg Összes verseiben, amelyet ő úgy komponált meg, mint egyetlenegy verset, mint általában a verseit, tehát egy végleges és zárt kompozícióra törekedve, a legelső versek egymás után villantják fel a számára alapvető témákat. A Szellemek utcájával kezdődik, amely a „rejtélyes elmúlás”-sal szembenézés, mint sorsának alapvető mondanivalója. A második, a Szózat az aggastyánhoz, az öregség és az emlékezés költeménye, amely Füst Milán költészetének másik alapszituációja. A következő, a Tél, az emberi világon túl a kozmikus világhoz való kapcsolódás; és ez után jön rögtön A jelenés mint ellen-, illetve másik pólus – a társadalomhoz és a történelemhez való viszony. És ezt, a történelemhez fűződő viszonyt is abban az abszolútra való törekvésében látjuk, amelyet már első versei írásakor Karinthy egyszeriben oly nagyszerű érzékkel fedezett fel. Ebben az abszolútra való törekvésben természetesen a történelemhez és a történelem legmodernebb mozzanatához való kapcsolata is kitágul egészen a történelem kezdetéig, és természetesen nyúl vissza – egyébként annyi nagy költő módjára – a Bibliáig. A mítoszba: méghozzá a Bibliában is éppen a Prófétákhoz; nemhiába mondta már egy másik nagy versében, amelyet szintén nevezhetünk akár politikai versnek is, a nagy „hazafias” versek egyikének, ha ragaszkodunk az ilyen túlhaladott kategóriákhoz: A magyarokhoz címűben: „Halld meg szavam, én prófétáktól származom!”

D. M.: – Lehet, hogy amit mondok, a mítoszok tudománya nem írja alá, de úgy sejtem, azért az Ószövetséghez, mert a mítoszok között ez az első, amelyben a világ erkölcsi igénnyel való átgyúrására történő kísérletek vannak elmondva a monda nyelvén.

S. Gy.: – S ezért az egész magyar költészet, szinte jobban, mint bármely más, általam ismert európai költészet az Ószövetséghez, illetve annak korai és csodálatos magyar fordításához nyúl vissza, amely máig is példátlan kincstára a magyar nyelvnek s a magyar költői gondolkodásnak. Nem érdemes részletezni Berzsenyitől Vörösmartyn keresztül Adyig ennek a hallatlan hatását. De Füst Milánnál még egy külön ok is működik – „én prófétáktól származom” – a prófétákhoz való kapcsolódás, amelyet itt, szinte egyedüli módon (mert általában nem szokott idézeteket és mottókat használni) dokumentál is, amennyiben Ezékiel első könyvének 24. versét emeli saját verse elé: „És hallám az ő szárnyaik zúgását.” De más hagyományba is kapcsolódik, rögtön első mondatával, első sorának első felével, ezzel a kijelentéssel: „Az angyalok sötétek.” – Nem tudom megállapítani, hogy ismerte-e Rilke Duinói elégiáit. Azért nem, mert jól ismertem Füst Milánt, s tudom, hogy irodalmi érdeklődése és hallatlan nagy irodalmi műveltsége mennyire a klasszikusokhoz kapcsolódott, s a kortársakhoz mennyire kevéssé. Ha ismerte, akkor rezonancia, ha nem, akkor fantasztikus egyezés, hogy egy ugyanilyen mondattal, egy széles sodrú szabad verset kezdő rövid tőmondattal kezdődik az egyik duniói elégia is: „Jeder Engel ist schrecklich” – „Minden angyal rettenetes.” – Füst Milánnál az angyalok sötétek. Ez a Bibliából, éppen a Prófétákból nagyon ismerős angyalképzet felmerül a modern költészet néhány legfontosabb pontján: Rafael Alberti Az angyalokról című versciklusában, amelyiknek állandó főhőse a rejtelmes angyal, Rilkénél is újra meg újra. Ez a sötét angyal, amelyről itt Füst Milán beszél, és amelyben voltaképpen Lenint, rajta keresztül általában a nagy társadalmi forradalmár alakját megjeleníti, ugyanakkor nagyon hasonlít, mondom, Rilke angyalképzetéhez. „Az angyalok sötétek” – miért sötétek az angyalok? Ez az antinómia csodálatosan van végigvezetve az egész költeményben. Az angyalok sötétek, mert a világ sötét! Nekik is sötéteknek kell lenniük, hogy változtathassanak rajta. Ez minden pontján megjelenik a versnek. A fény, melynek ragyogása az érte küzdőt is elsötétíti; az árnyék, mely az ellene küzdőre is visszavetül.

D. M.: – És hát azért is sötétek az angyalok, mert Füst Milán versében is érvényesül a költői képnek, a költői látomásnak a logikája, az eredet determinációja: a költő nem feledkezhet meg arról, hogy a mondai alapanyagban, a Bibliában is sötétek az angyalok. Ott is, Izrael népének babiloni fogsága idején is, a fény és a sötétség viaskodik egymással. A sötétség erői elnyomnak és elpusztítanak egy népet, csakhogy ez a nép, világosan kiderül Ezékiel próféta könyvéből, maga is bűnös! Elfajzott az isteni törvénytől, ezért az Úr szándéka szerint is történik ez a pusztulás, amelynek végén a völgy „csontokkal rakva vala”.

S. Gy.: – S ezért neki, az Úrnak is sötétnek kell lennie! Itt van pontosan: „Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen, / Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel”. Tehát a forradalom pillanatában, a nagy társadalmi átalakulás hatalmas indulatában mindennek sötétnek kell lennie. Sötétre van színezve minden: nemcsak a „sötétség” szó szerepel újra meg újra a versben, hanem annak egy nagyon Füst Milán-i ízű szinonímája, a borúlat is: „S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat is oly nagy volt homlokodon”, miután a jó szándék „oly nagy volt benned”, mint a hegység, s: „tavasszal még mélyebb a borúlat”. Itt van a forradalom nagy ellentmondása: belső és kikerülhetetlen súlyossága és nehézsége… A „tavasz” nyilvánvalóan a zendülés és a zsendülés metaforája itt, s akkor is mélyebb a borúlat: a társadalom viharában megnő pillanatnyilag a szenvedés, hogy aztán eloszolhasson. „…mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb”… A költemény tehát azért nem tartatik a politikai költészet bizonyos elképzelései szerint igazi politikai költeménynek – vagy ahogy mostanában inkább „mérik”, a „közéleti” költészet normái szerint –, mert a történelem egész bonyolult viharzása benne van, és nemcsak annak egy olyan pillanatra lenyesett vagy kivágott metszete, amely éppen napi érvényű.

D. M.: – Benne van ez a bonyolult viharzás, méghozzá a mítosz nyelvével és a mítosz pátoszával ötvözve. Amikor arról beszélünk, hogy ennek a versnek mint politikai versnek is visszanyúlik a gyökérzete az Ótestamentumig, ezt azért tehetjük, mert az Ótestamentum (s ez közhely, de nem árt megismételni) telis-tele van politikai versekkel, hiszen a próféták folyton politikai átkokat és dörgedelmeket mondanak. És benne van Dante indulata is: abba a vonulatába tartozik a műfajnak, amelyből az Isteni Színjáték kiemelkedik. S ilyen értelemben, gondolom, Adyhoz is közelebb áll, mint ahhoz a fajta politikai költészethez, amelyet – más helyzetben – például Majakovszkij művelt, vagy a magyar költészetben Illyés Gyula, József Attila vagy Vas István, akik a politika és a történelem realitásait a versben is általában realista intonációval fejezték ki. – Egyébként a Füst Milán-vers jellegéhez – és modernségéhez – még az is hozzátartozik, hogy miközben visszanyúl a mítoszig, tulajdonképpen utalásos módon teszi ezt; csak utal a bibliai történetre, mintha az ma is eleven és magától értetődő volna. Ezékiel próféta könyve láthatatlanhangszekrénye ennek a versnek, a háttérből felerősíti pátoszát.

S. Gy.: – Egyébként, hogy a vers mennyire integráns része Füst Milán költészetének, és mennyire nem kellett kilépnie önmagából, hogy politikai verset írjon, arra a költemény egész hangszerelése bizonyíték. Az a hatalmas, daktilikus menet, amit ennek a versnek adott, és amely a legtöbb ódai hangvételű versének jellegzetessége; s ugyanakkor rögtön az ellenpont is: a hatalmas ódai zengéssel állandó ellentétet játszó groteszk, amelyet itt se spórol meg se magának, se az olvasónak. És az ítészeknek sem. A Leninről és a nagy forradalomról szóló vers tele groteszk képekkel! Itt „mint a pulykák, kurrogva reppennek fel” a csillagok is. – Miért mint a pulykák? A költészetnek, és a Füst Milán-i költészetnek, olyan titka ez, amit már nem is lehet tovább elemezni: csak utalok rá, hogy az Öregségben, másik nagy versében az áll, hogy „még az ötéves kos is felemelte rá a fejét”. – Miért éppen a kos, és miért éppen az ötéves kos? Mégis valami olyat mond el a pulykákkal és a kossal, amit sehogy máshogy nem lehetne elmondani. De ugyanakkor ennek a fenségesnek és a groteszknek az állandó ellentéte vagy állandó egysége, ami sokkal inkább helyénvaló megállapítás, végigjátszik az egész versen, amely persze úgy „politikai” költemény, hogy történetfilozófiai költemény. Vagyis: a történelem egésze van benne felvetve, nem egy pillanat problémája, hanem az egész úgy, ahogy egyetlen történelmi pillanatból nézve jelenik meg, megint megkülönböztetve az úgynevezett közéletiségtől: a történelem, az emberi történelem problematikájának egész egében-poklában rémlik fel az a „jelenés”, amelynek olyan hatalmas sötét sugárzása van a versben, hogy szinte visszahőkölünk előtte.

D. M.: – Be is bizonyosodott történetileg, hogy a skatulyázó, no meg a napi szempontok szupremációját valló irodalomszemlélet egyaránt nem bírta megemészteni, hogy abból a költői léthelyzetből, amelyet könyvedben „Füst Milán-i szituációnak” neveztél, ilyen hatalmas és klasszikus politikai vers születhessék. Vajon ez az oka annak, hogy a vers ilyen könnyen elfelejtődött?

S. Gy.: – Nem felejtődött el jobban, mint Füst Milán többi verse, hiszen benne van minden egyes kötetében azóta, sőt: tudomásom szerint olyan antológiákban is szerepel, amelyek Lenin-verseket gyűjtenek össze. Nem felejtődött el jobban, csak legfeljebb nem emelték ki. Annál is inkább, mert a Szabad Népben jelent meg ugyan, 1946-ban, de nemsokára, ugyancsak a Szabad Nép kritikusa már „kispolgárinak” és „pesszimistának” minősítette ezt a látomást. Ma ez az állítólagos pesszimizmus a mi számunkra sokkal jobban fedi a forradalom egész problematikájának ellentmondásos, súlyos gondokkal és kataklizmákkal teli valóságát, mint azok az optimista költemények, amelyeket például ez a kritika is kívánt. Azt hiszem, hogy Füst Milánnak erről a költeményéről, mint ahogy egész költészetéről, el lehet mondani, hogy ő valóban hallotta a történelem „szárnyainak zúgását”. És nemcsak hallotta, verse súlyos röptében tudta hallatni is.