A hamvaiból újjászületett Napló parabolája

 

Létezett-e a Napló egyáltalán? – Elveszett-e egyáltalán a Napló?

Évtizedeken keresztül gyűrűzött irodalmi életünk belsőbb köreiben az érdeklődés kórusa, az egészséges gyanakvástól a kaján élcelődésen át a rosszindulatú rágalomig minden hangnemben, Füst Milán annyit emlegetett, magáról semmi biztosat el nem áruló, ismeretlen és rejtélyes nagy műve körül.

Az egymással szemben álló kérdések, minden külső beavatkozás nélkül, maguk is kiküszöbölik egymást, mint egy matematikai műveletben a pozitív és negatív számok. Mégis érdemes ezekből kiindulni most, mikor először lehet majd a valóság ismeretében szólni e mivoltában és sorsában egyaránt oly rendhagyó műről. Mert ezúttal is, mint már annyiszor, e különös életműhöz éppúgy hozzátartoznak a hozzáfűződő félreértések, mint az ezeket eloszlató tények. S itt is, vagy itt inkább, mint bárhol: a Füst Milán műve és az arról formált közismeret és közfelfogás között beálló feszültség fényforrásul szolgál a mű és környezete megannyi sötétben rejlő kérdésének megvilágításához.

Azok, akik abban kételkedtek, hogy a napló egyáltalán létezett-e, vagy csak szerzőjének ördögi kénye hitette el homályos létezését; s azok, akik abban, hogy elveszett-e egyáltalán, vagy szerzőjének csupán jó oka volt ezt a hírt költeni – legendaoszlatás ürügyén egyaránt legendát terjesztettek: annak a legelterjedtebb legendának estek áldozatul és lettek továbbterjesztői, hogy Füst Milán legendákat terjeszt maga körül. A sok zavaró látszat mögött éppen azt nem vették észre, amire, igaz, végső soron csak most, a nemsokára végre, ha töredékesen is, de megjelenő Napló ad megdönthetetlen bizonyítékot, de ami azért a költő egész életművéből eddig is sugárzott – ha nem álltunk ólomfalakkal e sugárzás elé –, s ami éppen ellentéte egyfajta róla alkotott közkeletű képnek. „Az én életem a világosság igénye.” (1916) „Az igazságot jobban szerettem talán, mint az életemet. Mert ez volt a szenvedélyem.” (1932) „Az igazság akármilyen kegyetlen is, mindig van benne valami felemelő” (1943): a Napló e három vallomásos mondatára a Napló megmaradt mintegy kétezer oldala teljes aranyfedezettel szolgál.

Csak most, a megmaradt kötetek egy részének megjelenésével nyílik mód eloszlatni a legenda porfellegét, amelybe a valódi történet az idők során burkolózott; pontosabban: egymásból magyarázni a legendát és a történetet, hisz a maga módján mindkettő valóság, az első nemcsak rejti előlünk, őrzi is, értelmezi is számunkra az utóbbit. Füst Milán életében valószínűleg én ismerhettem meg legtöbbet ebből az ismeretlen műből, hiszen a naplókötetek elveszte majd megtalálása előtti utolsó években méltatott arra, hogy mindannyiszor hangsúlyozva a méltatás megtiszteltetését – a mester kisinasának (tizennyolc-húsz éves voltam akkor) –, felolvasson belőle. Ezeknek a számomra oly emlékezetes inaséveknek a nevében is kérem az olvasó elnézését, amiért csak igen kevéssé érinthetem ezúttal a naplók voltaképpeni tartalmát, amelynek tárgyalásához úgyis vaskos tanulmányok lesznek majd szükségesek. Én előbb csak a teret szeretném megtisztítani ezek előtt.

 

„Ezentúl mindent, amit gondolok, föl kell jegyezni.” Egy özvegy trafikosné fia írta le ezt a mondatot (a Budapest, VII., Dohány utca 63. sz. ház földszinti üzlethelyiségében és az ahhoz csatlakozó konyhában), 1905-ben, tizenhat éves korában, mielőtt ráébredt volna később kétségtelenné lett irodalmi becsvágyára és tehetségére (ez fontos körülmény, jelzi azt a valamiképpen irodalom előtti és irodalmon túli közeget, amelyben Füst Milán egész életműve fogant). Ekkor érzi elhatalmasodni magán azt a kényszert, ahogy később nevezi, azt a „különös átkot és áldást”, hogy minden gondolatot, amely az agyán átfut, azon frissiben lejegyezzen. Mint ahogy sokkal később, 1942-ben emlékezik rá: „Az egész életem ez a napló volt: betege voltam, ha valamit fel akartam jegyezni, és eltűnt, ha nem emlékeztem rá… más a tőzsdei veszteségen szomorkodik ennyit.” Tizenhét éves kori fogadalmát, amely kényszerré, „gyötrő, halálra kínzó nyomorúsággá” lett, negyven éven keresztül a mániákusságig megtartja, példa nélkül álló tréninget és fegyelmet kényszerítve magára, akár egy világcsúcsra készülődő élsportoló. Ebből a hallatlan erőfeszítésből nemcsak szerzője legsajátosabb műve bomlott ki az idők során, hanem századunk magyar, sőt most már ez is megkockáztatható, európai irodalmának is egyik jelentős monumentuma.

Amelynek ugyan vannak híressé vált elődei; sőt éppoly híres párjai is, amelyek körülbelül azonos időszakban, a század első felében születtek; ám ezek vagy még szerzőjük életében, vagy kevéssel haláluk után napvilágra kerültek. Füst Milán 1944 márciusában tette utolsó naplóbejegyzését, műve tehát most, elkezdése után hetven, elkészülte után több mint harminc évvel válik (részben) megismerhetővé. Ez a tény a szerző egész irodalmi sorsára (s kicsit a magyar irodalom annyiféle időzavarára) oly jellemző, hogy úgy érezzük, nem is történhetett másként. Annyira nem, hogy Füst Milán szokásos, de sajnos majdnem mindig beigazolódott borúlátásával pontosan előre is látta: „S ha kiderülne, hogy csakugyan jó gondolkodó voltam – írja a naplóban 1943-ban –, mikor derülhet ez ki? Ötven év múlva, feltéve, hogy a naplóim kiadásához csakugyan eljutok…” A naplójegyzetek körülbelül akkor indulnak, amikor Jules Renard híres Journalja lezárul, ugyanazokban az években folytatódnak, amelyekben André Gide-é, Julien Greené, Virginia Woolfé, részben, mint a fiatalabb Cesare Paveséé, hogy csak a legfontosabbakat, s mint Kafkáé, hogy a Füst Milánéhoz talán legközelebb állót említsük. Az effajta irodalmi napló, úgy látszik, fiatal, az egyik legfiatalabb írói műfaj. A régi irodalmak „vallomásai”, „emlékezései”, „memoárjai”, a visszaidézett gondolatok visszamenőleg átminősített fejlődéstörténete helyett itt maga a gondolat néma belső drámája, filmmozgása („Ezek a jegyzetek mozgó fényképek” – mondja egy 1916-os bejegyzés) mintegy szinkrón megszólalást keres magának. Úgy látszik, ugyanaz a korszerű nagy kísértés hívta életre mindezeket a fontos műveket. Hogy is lehetne másképp, hogy Julien Green Naplójának legelső bejegyzése (1928-ban) szinte szó szerint megismétli a Füst Milánénak már idézett kulcsmondatát: „Ez a napló, amelyet a lehető legnagyobb rendszerességgel kívánok vezetni… Egész életemet akarom e lapokra tenni, tökéletes őszinteséggel és pontossággal…”, írja, s valamivel később: „Ez a napló valóban a véletlen gyermeke, mert mindent beleteszek, ami átfut a fejemen.” Egyszerre a lehető „legnagyobb rendszeresség” és a „véletlen” gyermekeként, a napló ellentmondásos és paradox műfaj: teljes elszántsággal vállalkozik valami olyanra, amiről eleve tudja, hogy lehetetlen; s ami az egész modern irodalom egyik fő kísértése: az éluard-i „tout dire”, mindent elmondani. Ebben Füst Milán nagy könyve talán messzebb tudott elmenni, mint hasonló törekvésű világhírű sorstársai. Többek között azért is, mert még mániákusabban törve erre a lehetetlen teljességre, jobban tisztában is van e törekvés lehetetlenségével, mint bárki. „Azt lehetne tehát hinni – írja 1942-ben –, hogy ebben a néhány vastag kötetben javarészt benne van, ami voltam. Holott (…) most látom csak, a felét se tudtam ide letenni. Mert nem lehet – ez is csak hiábavaló erőfeszítés, mindent elmondani nem lehet.” Most e „fél” megmaradt felének mintegy a harmada alkotja a megjelenendő könyv kiválogatott anyagát. S ez a sokszorosan felezett anyag még csonka alakjában is felkelti annak a lehetetlen teljességnek a képét, amely a szerző erőfeszítéseinek eleve kilátástalan célja volt.

A kétkedők és gyanakvók persze nem minden alap nélkül táplálták kételyeiket és gyanújukat. Azokra a látszólag ellentmondó nyilatkozatokra alapozták, amelyeket Füst Milán különböző időszakokban tett naplójára vonatkozóan, ám amelyekben, ha pontosabban megvizsgáljuk, a tények tekintetében semmiféle ellentmondás nem fedezhető fel, annál inkább magukban a tényekben – és a szerzőben is – meglevő bonyolult ellentmondásokhoz – vagyis a teljes, az összetett igazsághoz – való végletes hűség követhető nyomon.

Ezt kell tehát szem előtt tartani, s akkor érthető, hogy Füst Milán nemhiába nyilatkozott annyit a „naplóról”, amikor még egészében megvolt (mert volt napló), amikor elveszett (mert el is veszett), amikor részben előkerült (mert részben elő is került); akkor is, amikor a maga számára, ennek ellenére, egészében elveszettnek tekintette (mert annak tekintette valójában), akkor is, amikor úgy döntött, hogy „minden intelem ellenére” kiadja, mert úgy érzi, hogy „ebben teljes” (hiszen valóban volt idő, amikor komolyan készült a kiadására), akkor is, amikor végül úgy rendelkezett róla, hogy halála után az egész elégetendő, miután oly sokáig hiába küszködött kiadhatóvá tételéért (önmagával) és kiadásáért (másokkal).

Aki ekkora kinccsel él, amelyet nem kamatoztathat, és ekkora teherrel, amelytől nem tud megszabadulni, érthető, hogy roskadozik alatta. S hogy mozdulatai, azok számára, akik a kincset és a terhet nem látják, olykor meghökkentő formákat öltenek. A mitológiai Atlasz ismert testtartása a rásúlyosodó földgömbbel együtt természetes és megrendítő; ha a földgömböt nem látjuk a vállán, egyszeriben önkényesnek és groteszknek hat.

„E költőhöz méltatlanabb volt a szerencse, mint legtöbb kortársához”, írta Németh László 1932-ben, az akkori legjobbak véleményének, sőt lelkiismeretének adva megértő hangot. Különös módon azonban e méltatlanság valamiképpen a mű szerencséjévé vált. Pontosabban talán: Füst Milánban csodálatos erő lakozott a szerencse méltatlanságát a maga javára váltani, a sors által elszenvedett vereségeket a sors fölött kivívott győzelemmé változtatni át.

Így jogosan fel lehet tenni a kérdést, hogy naplói elvesztése, amit élete legnagyobb csapásaként élt át, s amit oly önemésztő módon gyászolt és tett a maga számára még teljesebbé, mint amilyen valójában volt – nem volt-e számára valójában, ugyancsak szerencse? Nem volt-e a naplók elvesztése és elveszettnek nyilvánítása ekkor, már hatvanadik évéhez közel, a naplók használhatóvá tételének egyetlen lehetősége? Általa megszabadult a naplók feldolgozása és rendbe szedése, véglegesítése mind irtózatosabbnak látszó feladatától, s tabula rasaként a romokon hozzákezdhetett valami új, azokból táplálkozó, újabb esztétikai igénye számára elfogadható, a régit mégis magában foglaló, azt megmentő mű alkotásához. Így gondolkodhatott – vagy így működhetett benne az éppannyira ösztönös, mint amilyen tudatos teremtőerő.

Emellett szól az is, hogy Füst Milán ama sajátos ember- és alkotótípusba tartozott, amely önmaga szakadatlan megsemmisítésének tüzében fejlődik tovább, a történeti szempontot mellőzve, mindent, önnönmagát is csupán esztétikai szempontból ítéli meg; fejlődésének mindig azt a szakaszát abszolutizálta, amelyhez éppen elérkezett volt, igényét és ízlését mindig csak az elégítette ki teljesen, amit éppen akkor írt; minden előbbivel szemben gyanúperrel élt. Ezért dolgozta át folytonosan és a végkimerülésig újra meg újra régi műveit, megjelenésük után egy vagy harminc évvel, amikor éppen újra kiadásra kerültek. Három drámáján (Boldogtalanok; IV. Henrik király; Catullus) kívül egyetlen műve sem kerülhette el ezt a műtétet. A versek legtöbbjének három-négy, egymástól olykor merőben eltérő változata készült az idők során. A korai kisregények is rendre új ruhát öltöttek az Öröktüzek címmel 1959-ben megjelent gyűjteményes kötetben. Olykor címükkel együtt egészen új jelentést nyertek, mint például A kapitány felesége (1932, Nyugat), amely Szívek a hínárbanként születik újjá. Ha viszont valamit nem tud átdolgozni, azt később óhatatlanul megtagadja, mint például a Dániel bíró című nagy elbeszélést (1920, Nyugat), amelyet pedig Osvát az Adventnél többre becsült annak idején, s melyet soha, semmilyen kötetbe nem vesz fel. („Tehát: Dániel bíró, Catullus, A zongora, A kapitány felesége, ezeket nem én írtam” – olvassuk az 1942-es naplóban.) A Gondolatok váza a külső és belső szemléletről című korai filozófiai tanulmánya, amely már a pálya kezdetén felrajzolja egész későbbi életművének gondolati vázát, közel fél évszázad múltán úgy lényegül át, hogy a címén kívül szinte egyetlen mondata sem marad érintetlenül; s általában, az Emlékezések és tanulmányokban (1956 és 1967) egybegyűjtött dolgozatok között alig van, amelynek szövege azonos maradna a Nyugat-beli első megjelenésekkel.

Képzelhető hát, hogy a már eredetileg sem műként megformált, azonfelül még fejlődésének nem is egy fázisát, hanem minden szakaszát folyamatosan képviselő jegyzetek kibírhatatlan és megoldhatatlan próba elé állították ízlését és kompozícióigényét, amely oly nagyot változott az idők során, egy sajátos írásmodor és sajátos művésziességelképzelés kizárólagos irányában.

Hosszú időn át kétségbeesetten kereste és nem találta a végleges és megnyugtató formát, amelyben a hatalmas anyagot a maga kései igényének megfelelően tudná nyilvánossá és „mű”-vé tenni. A kudarc oka még a sorsdöntő kései fordulat (a kézirat elveszte) előtt egy hasonlóan sorsdöntő belső fordulatban keresendő. Ez pedig esztétikai jellegű.

Füst Milán írói tehetsége először a naplóírásban jelentkezett. Sorrendben ez volt a legelső műfaja, és még hosszú időn keresztül ez maradt számára a legfontosabb. A kifejezés legelementárisabb, mert formát nem kereső, közvetlen műfaja. Mély belső ellentmondás, hogy aki végül mindennél többre az adott formát, a megformáltságot, a kompozíciót tartotta, akinek végső esztétikai konzekvenciája az lett, hogy „az élményt fel kell áldozni a szépségnek”, azt kezdetben a szó legszorosabb értelmében vett élmény, illetve annak lehető legközvetlenebb, napról napra másolt képe késztette írásra. S minél tovább ment az élmény közvetlen kifejezésétől a minél közvetettebb „szépség” felé, annál nagyobb lett nosztalgiája a napló közvetlensége iránt, amelyben egyedül érezte „teljes”-nek magát, s annál inkább, minél kevésbé volt képes elfogadni ezt a „formátlan” teljességet.

Így – némi kegyeletlenséggel – azt lehetne mondani, szinte „kapóra jött” neki a pótolhatatlan (illetve annak minősített) veszteség, a naplók nagyobbik részének pusztulása. A megmaradt anyagot önkényesen (bár a maga szempontjából vitathatatlan jogosultsággal) nemlétezőnek tekintette. Nem korlátozta és nem gátolta többé semmi. Teljes erővel és teljes szabadsággal láthatott hozzá a veszteség pótlásához. Anyagnak ott volt félelmetes emlékezete, amelyet nyilván a folyamatos lejegyzés tréningje is edzett: amit az ember papírra vet, azt egyúttal emlékezetébe is jobban bevési.

Azzal a sem önmaga, sem más érzékenységét nem kímélő végletességgel, amellyel egy rántásra szét tudott tépni évtizedes kapcsolatokat, mindenestül letudva a szívéhez negyven éven át eltéphetetlenül odanőtt, legkedvesebb művét, naplóját is. A megmaradt anyagot – ez valóban nem legenda! – soha többé elő nem vette, mert mint írja, „valahányszor elémbe tették, az az érzésem volt, hogy meg kell szűnnöm, ha belelapozok”; sem családi, sem baráti unszolás nem vehette rá, hogy akár csak hozzányúljon. S ami még több: soha többé semmiféle kísértés nem bírhatta rá, hogy akár egy oldallal tovább írja, hogy újrakezdje a naplóírást. Holott még több mint húsz éve volt hátra.

Ilyen negyvenéves beidegzés ilyen egyszeriben való kiszakítása magából nem sikerülhetett másként, mint hogy a sorsdöntő külső fordulaton (a kézirat elvesztén) kívül ugyanilyen sorsdöntő fordulat szolgált alapjául. Mint már említettem, ez esztétikai természetű fordulat volt, amely már korábban, még a kézirat elvesztése előtt bekövetkezett. S amely, persze, olyan tudatos és minden ízében alkotó embernél, mint Füst Milán, a legbenső egzisztenciát érintő változás párja, külszíne, tünete – s amely fokozatosan megváltoztatta naplójához és a naplóíráshoz való viszonyát.

Első ízben 1919-ben határozta el magát arra, hogy az akkor már tizenöt éve folytatott s a harmadik vaskos köteténél tartó följegyzésekből (a III., most is meglevő kötet dátuma: 1919. szept. – 1922. szept. 30.) közzétesz valamit. A forradalmi napokban átalakult Új Idők című folyóirat volt az erre kiszemelt orgánum (miért nem a Nyugat, ahol addig minden fontos írása megjelent, nem lehet egyelőre tudni): az első három számban meg is jelent összesen 34 nagy folyóiratoldalnyi szemelvény, amihez még hozzászámítható az a kefelevonatban megmaradt 17 oldal, amely a közben megszűnt folyóiratban már nem láthatott napvilágot. A közlemények abban az izgatott és politikával elfoglalt időkben (1919. június–július) is feltűnést és visszhangot keltettek az irodalmi életben. Füst Milán 1919. június 1-ji keltezéssel a következőket jegyzi fel a naplóban a közlés visszhangjáról: „Naplómat kiadtam: Bokros [feltehetően Bokros-Biermann, a szobrász] és Tihanyi [Lajos, a festő], valamint Turcsányi [Elek, a költő] szidták: ez nem mű, ilyet az ember nem ad ki – nem kell pszichologizálni – ha analizáltatja magát, az is érdekes – ebből kell a művet megírni – ez olyan, mintha a festő minden vázlatát kiadná – ehhez már nagy írónak kell lennie, hogy bárkit is érdekeljen – tessék komponálni: és abban minden benne lesz. Ez dekompozíció, nyersanyag, műhelyforgács. – Ezzel szemben óriási sikere volt: Heltai (igen magas rendű írás) – Karinthy („impassible” magaslat) – Lengyel Menyhért (óriás érdekességű) – Kosztolányi (gratuláló levél) – s végül Osvát (nagyon szép!).”

Megmaradt a költő hagyatékában Kosztolányi „gratuláló levele” is, benne a következőkkel: „Hitem szerint monumentális jelentőségűek a jegyzeteid (…) Sok helyütt bölcsebb vagy, mint Goethe, maibb, kíméletlenebb és idegesebb. Te ideges kopó.”

Látható, már e korai feljegyzésben felmerült, egyelőre mások, barátok szájába adva, a későbbi probléma, amely egyre súlyosabbá válik számára. „Nem mű”, „dekompozíció”, „nyersanyag”: ezek a később kibontakozó konfliktus kulcsszavai. Itt azonban még szemmel láthatóan az „óriási siker” pártján van. Kosztolányi, Karinthy, Osvát, Heltai, Lengyel Menyhért kedvező véleményét osztja. S még eléggé hosszú ideig. Újabb tizenöt év múltán, mikor már a hatodik nagy kötet telik be, úgy látszik, kiadó is akad (végső soron, sajnos, mégsem akadt), s a költő nekilát, hogy nagyjából az eredeti formában sajtó alá rendezze az eddigi anyagot. Ehhez a kiadáshoz szolgált volna előszóul a Nyugatban közölt cikk: Vallomás naplójegyzeteimről. Ebből kiderül, hogy ekkor, 1934-ben határozottan tiltakozik e roppant munkának nemcsak (egy barátja által tanácsolt) megsemmisítése, hanem átalakítása ellen is. Így ír: „Igen, kiadom e nagy munkát, így határoztam, és minden meggondolás és zordon intelmek ellenére is! s már azért is, mert mindezek ellenére úgy érzem, hogy ebben teljes vagyok, ez a könyv lesz örök tűnődésem, vagyis leghamisítatlanabb valóm kifejezője…” A cikk egy megmaradt fogalmazványa még árulóbb, a később eluralkodó aggályok ismeretében, aminek épp ellenkezőjében látja a napló fontosságát: „…bizonyos tekintetben épp ebben vagyok teljes, épp e töredékekben, sőt teljesebb, mint más munkáimban: az improvizáció közvetlensége és nagyobb őszintesége folytán – s mert a lelkem háborgásairól és változásairól ad számot, az ember örök változásairól a világon.”

Az ekkor elkészült kötetnyi rendezett anyagból, amely végül is mégsem jelent meg, egy 79 nagy gépírt-oldalas rész visszakerült, s az őrzi a teljességgel elveszett első kéziratos kötetek tartalmának egy részét.

Ez azonban az utolsó alkalom a naplók eredeti formájukban való elfogadására. Egy újabb évtized múltán, a háború alatt, úgy látszik, elérkezik az idő a teljes napló kiadására. Erről később így ír: „A Hungária kiadó épp akkor vállalta a napló hét kötetének kiadását, s én épp akkor készültem el az első kötet sajtó alá rendezésével, mikor életem e legfáradságosabb művét elégették.”

Az 1943-ban teljesen elkészült első kötet valóban és végérvényesen elveszett, a kéziratos kötetek egy részével együtt. Ám ennek egy-két fennmaradt piszkozatoldalából kiderül, hogy itt már nem az eredeti naplóról van szó. A megmaradt néhány oldalon a tervezett feltehető előszónak sajnos csak néhány sora olvasható, 1943. január elejéről keltezve, ám e néhány sor igen fontos. Mondat közepén kezdődve, így hangzik: „…fiatalkorom feljegyzéseit meg kellett fésülnöm, mert oly szórványosak és töredékesek voltak, hogy más számára érthetetlenek lettek volna.”

Még határozottabb és egyértelműbb e kérdésben a napló elvesztését bejelentő 1945-ös cikk, A naplóirodalomról és elveszett naplómról. Itt már nem csupán a „töredékesség és szórványosság” kerül előtérbe, hanem az anyag megkomponálatlansága. És visszamenőleg elhibázottnak nyilvánítja a régebbi közléseket. „…e közlemények már nem felelnek meg későbbi ízlésemnek – írja ezekről. – S ez az, amire az utóbbi években rájöttem, hogy hogy kell az ilyen szaggatott anyagot valamely módon kompozíciós jellegűvé tenni, az egyes részek változó lendületességével. Vagyis új formát találtam naplóim számára.” De minden jel arra mutat, hogy egyre inkább a művésziesség felé terelődő ízlését már az 1943-ban talált „új forma” sem elégítette volna ki, amelyet 1945-ben még „művészien elrendezett anyag”-ként említ. Egy még nagyobb átalakítás, még „művészibb” metamorfózis pedig már lehetetlen lett volna az anyag fizikai jelenlétében. Csak úgy volt lehetséges, ahogy történt: a részben elveszett és egészében elveszettnek nyilvánított anyag alapján. Ennek a képletes autodafénak köszöni létét aztán a Látomás és indulat a művészetben (1948), és Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve (1958). Ezek már nem csupán eredendő nyerseségükben nem őrzik a naplóformát, hanem semmiféle alakban sem. Nem feldolgozása többé a naplónak, hanem beolvasztása; nem mennyiségi, hanem minőségi megváltoztatása, formájának mágikus megsemmisítése, gondolati anyagának megőrzésével, valami más létrejöttének érdekében.

E finom, elgondolkoztató, bölcs és ugyancsak sajátos (irodalmunkban egyedülálló) könyvek egy roppant kőolajforrás kiapadhatatlan zuhogásának desztillációs származékai. Annak a művészi „finomításnak” eredményeként jöttek létre, amely minél mélyebben rejti az élményt a műben. Hábi-Szádi keleti mesefilozófiája éles szembenállást mutat azzal a nyugati filozófiához kapcsolódó, annak keretében születő elmélkedéssel, amely a napló létrejöttének forrása volt, s amelyet a napló korai fejezeteiben a szerző oly pontosan meg is határoz: „Egy gondolatmenet csak akkor lehet magától értetődő, ha megvan benne a gondolat kialakulásának hangulata.” (1908) E korai princípiumnak egyenes tagadása a sokszorosan keresett, színes elbeszélés szőttesébe bújtatott gondolati végeredmény, amely elrejteni igyekszik a gondolat fáradságos születését. „Azt hiszem, az ember részéről a legnagyobb lemondás az, hogy a dolgok megfejtéséről végképpen le tud mondani, s mégis hajlandó arra, hogy tovább gondolkozzék” – jegyzi fel szintén 1908-ban. Ezzel ugyancsak szemben áll a keleti keret zárt, önmagába mindig visszatérő fogalmazásköre. A Hábi-Szádi végül is, minden színességével, gazdagságával és kerekségével inkább a gondolkodásról és a gondolatról való fájdalmas lemondás terméke, mintsem azé a minden reménytelenségében is ősi és rettenthetetlen gondolkodásigényé, amely a napló legfőbb nemtője volt. „…komor és vigaszt nem ismerő töprengésre születtem én!” – kiáltja az Advent hőse. A Hábi-Szádi mintha belefáradt volna a „vigaszt nem ismerő” töprengésbe, s a „művészet”, a „szépség” vigaszát (vagy annak illúzióját) kívánja legalább hozzáfűzni, a maga és olvasói örömére. Ha ez utóbbi művek létrejöttének fejében a napló mindenestül megsemmisült volna, akkor, jó okunk van ezt most már nemcsak hinni, megállapítani is, Füst Milán életműve nem nyert volna a cserén, s mi nem lennénk kárpótolva az egyébként értékes öregkori művekkel a negyven éven keresztül alkotott nagy műért, ami úgy elveszett számunkra.

Csakhogy az, íme, nem veszett el teljes egészében.

De megvan-e valóban?

Nem a szerzőnek volt-e igaza, aki a részben való elvesztést a teljes elvesztéssel vélte egyenlőnek?

A kérdés csak részben ténybeli, nagyobb részében morális és etikai jellegű.

Mert Füst Milán hagyatékában valóban megmaradtak az eredeti és a feldolgozott napló terjedelmes részei, változatai és töredékei. Ezúttal szükségesnek látszik a filológiai pontosságú dokumentáció, amely a most sajtó alatt álló könyvben nem szerepel.

A Napló jelenleg meglévő részei a következők:

1. Az eredeti kéziratos kötetekből: teljesen elpusztult az I., II., V. kötet, valamint a VI. kötet nagyobbik fele; megmaradt ezzel szemben: a III. kötet (1919. szept. l.–1922. szept. 30. – 570 1.); a IV. kötet (1922. okt. l.–1928. márc. 1. – 548 l); a VI. kötet (1930. június 14.–1936. szept. 30. – első fele, mintegy 200 l.); a VII. kötet (1936. okt. 1.–1944. márc. 15. – 291 l.). 2. Megmaradt ezenkívül: Az Új Idők említett közleményének négy folytatása, 51 nagy folyóiratoldalon (az 1915 és 1916-ból való feljegyzések, feltehetően az elveszett II. kötet részei); az 1916-os napló egy részlete, amelyet a pozsonyi Tűz című folyóirat közölt; a Pesti Naplóban az Egy író naplójából címen megjelent tárcaközlemény; mintegy 200 sűrűn gépelt oldal az 1934-es, illetve az 1943-as feldolgozásokból.

Durva számítással 3000 könyvoldal (amelynek most körülbelül a harmada lát napvilágot).

Amely azonban egytől egyig magán hordja halálos ítéletét. A szerzőnek az utolsó években többször is szóban és írásban lefektetett kívánságát, miszerint: „halálom után elégetendők”.

Szerencsére a halálos ítéletet az utókor megváltoztatta.

Volt-e hozzá joga?

Hasonló probléma előtt nem először – s nyilván nem is utoljára – áll az irodalom. Hogy csak a század legfontosabb példáját említsük, amely önmagáért beszél (és egyben mind a hozzá hasonlókért): ha az értő és féltő barát, Max Brod hű marad Franz Kafka hozzá intézett utolsó kívánságának betűihez, ma nem ismernők A pert, A kastélyt, az Amerikát, a Naplót: a század közepének egész európai gondolkodása más volna, a művészi szemlélet és intellektuális gondolkodás egyik fontos láncszeme hiányoznék a fejlődésből. S milyen jogos szemrehányással emlékezik meg minden vele foglalkozó kritikus Jules Renard naplói eredeti kéziratának elégetéséről – valamint hibás, gondatlan, helyenként célzatosan korrigált kiadásáról – felesége és kiadója, Bachelain által. Holott a mű több mint ezer oldala, tehát tetemes része nyilvánosságra került; ami persze csak annál inkább érezteti, mit vesztettünk volna, ha a „kegyelet” az egészet elpusztítja. S mit nem adnánk Arany János Voinovich Géza által kallódni hagyott izgalmas hagyatékáért? Csak nemrégiben emlékeztetett rá újra Vargha Balázs cikke az Új Írásban.

Emellett jó okunk van Füst Milán elhatározásának mélyén komoly ambivalenciát gyanítani. Ha egymás mellé tesszük egymásnak ellentmondó, különböző időszakokból származó nyilatkozatait, mintha egy feszült drámai szócsata tanúi lennénk:

„Csak akkor vagyok otthon – biztos és erős, ha e jegyzeteket írom…” (1915)

„Ez a feljegyzési könyv: – lelkiismeretem.” (1916)

„Ám egyik zordon barátom így szólt hozzám: – Halálod előtt el kell majd égetned! – S ekkor határoztam el, hogy szó sincs róla, nem így fogok cselekedni. Mert e szó úgy hatott rám, mintha arra akarnának kényszeríteni, hogy magamat égettessem el, s még élve…” (1934)

„Por és hamu leszek… egy hant alatt leszek nemsokára (bizony nemsokára), semmiség leszek – hazug maradéka egykori voltomnak… s ez a tintafoltos könyv még mindig tanúsítani fogja, hogy éltem.” (1940)

„Az egész életem ez a napló volt…” (1942)

„S ha kiderülne, hogy csakugyan jó gondolkodó voltam… mikor derülhet ez ki? Ötven év múlva, feltéve, hogy a naplóim kiadásához tényleg eljutok…” (1943)

„…életem e legfáradságosabb és legnagyobb műve…” (1957)

És legvégül:

„Halálom után elégetendő!” (1957)

Utolsó kívánságát tehát korántsem lehet egyértelműnek venni; minden korábbi megnyilatkozása szemben áll vele. S kivált ha az egész embert, az egész jelenséget vesszük szemügyre.

Nem Füst Milán vallotta-e, hogy az ember mindenestül abban van, amit csinált, míg önmaga véglegesen és minden illúziót megcáfolva megsemmisül? Nem vetette-e el mindenféle túlvilági létezésnek gondolatát? „Mi úgy beszélünk róluk – írta a nagy halottakról –, mintha jelenvaló emberek volnának, ők pedig nem tudnak erről semmit.” Nem lenne-e tehát éppen őhozzá való hűtlenség, ha annak a nevében, aki már nincs, elpusztítanánk azt, ami belőle egyedül van?

Kiváltképp a magyar irodalomban, ahol, feltehetően hasonló hamis kegyeletből is, legalább annyi becses hagyaték pusztult el vagy kallódik felderítetlenül, ahány műemléket a mostoha századok elpusztítottak.

Lehetetlen lett volna elfogadni, hogy ilyen rettentő munka eredménye pusztulásra ítéltessék – tudatosan, a „kegyelet” nevében. Nem pusztulásra, hanem sokszoros életre született: arra, hogy mindaz legyen, ami jelen állapotában: vagyis önmaga is, saját halála és feltámadása is, önnön nyersanyaga és annak desztillációja egyaránt.

Eddig van az elégett és hamvaiból újjászületett Napló parabolája.

És a valósága?

Előrebocsátottuk, hogy e dolgozat szándékosan csak a mű külső sorsának leírására törekedett. Nem a székesegyház belső terét, arányait és részleteit, hanem felépítésének folyamatát igyekezett megragadni. S talán kimutatni, hogy a „kompozíciótlan” naplónak éppen maga ez a folyamat adja meg a nagyszabású kompozícióját. Amelynek kulcsát a szerző maga adta kezünkbe, anélkül, hogy tudta volna, egy 1915-ben kelt feljegyzésében: éppen ezért választottuk ezt mottóul: „Modorod: – lényed kompozíciója.”

A Napló valóban, egy mű szerkezete helyett, magának a művet alkotó lénynek a szerkezetét teszi láthatóvá. S ezt szinte az emberi lehetőségek keretei között elérhető legnagyobb teljességgel.