(Illetéktelen) hozzászólás

Szegény drága Milán bácsi! milyen meglepve, sőt megilletődve, persze egyben köz- és önironikus frivolsággal is nézné és hallgatná, ahogy itt, az ő életműve egyik rétegéről vett tudományos látlelet fölött kandidátusok, akadémikusok és doktorok vitáznak. A tudomány doktorai, őfölötte, aki oly megmosolyogtató naivitással, még hetvenéves agg mesterként sem átallotta a maga egyáltalán nem „tudományos”, szegény jogi kisdoktorátusának címét névjegyére, valamint a borítékaira és leveleire nyomandó pecsétjére vésetni. S hát még, ha azt is hallaná, hogy e komoly és tiszteletre méltó vitázók között az a tejfölösszájú örök kezdő is megszólal, akit kegyes pillanataiban „titkos fiának” titulált.

Elnézést kérek az igen tisztelt Tudományos Minősítő Bizottságtól s mind az itt megjelentektől, hogy ilyen ide nem illő hangot kell megütnöm, de úgy vélem, a tisztelt Bizottságnak viselnie kell – és eleve vállalta is, hogy viseli – annak ódiumát, hogy szerény személyemet megtisztelte a bíráló bizottságba való meghívással. Hiszen, legjobb tudomásom szerint, nem is tehette ezt más meggondolásból, mint hogy e szigorúan tudományos és objektív vitában egy ilyen szubjektív hang is megszólaljon, más szóval, hogy a meghívás megtiszteltetése nem is eshetett rám más okból, mint a Füst Milánhoz fűződő személyes, tanítványi kapcsolatom okán.

Nem lévén az irodalomtudománynak sem kandidátusa, még kevésbé doktora, mint bírálótársaim mindegyike, nem magyarázhatom másra e megtiszteltetést. Éppen ezért újból elnézést kérve, arra is kérnem kell a tisztelt Bizottságot, hogy szíveskedjék felmenteni a vitára bocsátott dolgozat szorosan vett elbírálása alól. Mentségül és magyarázatul azt hoznám fel, hogy, fent említett okokból, nem ismerhetem és nem is ismerem azokat a kritériumokat és paramétereket, amelyek egy ilyen tudományos fokozat elnyerését vagy el nem nyerését eldöntik, lévén hogy számos, az irodalomtudományok körébe tartozónak ítélhető könyvet olvastam, amelyet a magam szempontjai kiválónak mutattak, s amelyek mégsem szerezték meg szerzőjüknek a kandidátusi vagy doktori címet, köztük mindjárt elsőként a ma vitánk tárgyát képező értekezés tárgyának, Füst Milánnak Látomás és indulat című művét; nem ismerem, ezzel szemben, ama dolgozatok legtöbbjét, amelyek megszerezték e fenti címeket, még kevésbé ismerek egyetlen olyan dolgozatot is, amely vitára bocsátása után, ilyen vagy olyan indokkal, nem találtatott alkalmasnak e fokozatok megszerzésére. Ily módon kérem a Bizottságot, engedje meg, hogy minősítés, ajánlat vagy javaslat tétele nélkül, pusztán szubjektív észrevételeimet mondjam el a szóban forgó értekezés néhány kérdésében. Ezért is engedtem meg magamnak, szíves engedelmükkel, ezt a személyes hangütést, amelyet egy percig még folytatok is.

Óhatatlanul eszembe jut, amit Paul Valéry ír arról, hogy egy szép napon meghallgatta a Sorbonne-on Gustave Cohen professzor kollégiumát, amelyet A tengerparti temető című verséről tartott hallgatói egy kiválasztott csoportjának. Valéry igazán nem az a szerző, aki híjával lett volna a műveit tárgyaló – nagyrészt értő és elismerő – kommentároknak s akár az akadémiáig menő elismeréseknek. Éppen ez alkalommal vallja, hogy „igazán nem panaszkodhat a legcsekélyebb elhallgatásról sem, ami kisszámú írásait illeti” (amit Füst Milánról nemigen lehet elmondani); mégis arról a „nagyon különös érzésről” számol be, amely ott a Sorbonne padjában meghúzódva elfogta, mert, úgymond, „nyomtatásban olvasni, amit rólunk írnak, semmi ahhoz a meghökkentő élményhez képest, hogy azt hallgatjuk, amit az Egyetemen előadnak rólunk”. Nos, erre gondolva – és Füst Milán igazán nem valéryi helyzetére a saját irodalmi életében – kényszerültem így megidézni őt, legalább szellemében, ez alkalommal, amely az első, ahol az intézményes tudomány foglalkozik műveivel. Annál inkább, mert hiszen a vitánk tárgyát képező értekezésnek mindjárt legelső oldalain (pontosan a 10.-en) azt olvashatjuk, hogy „amit a Füstről szóló irodalom eddig fölmutatott (…), alig több egymásnak ellentmondó, ötletszerű rövid megjegyzésnél”. A tudománynak ez a sommás ítélete mutatja, hogy a tudomány mindeddig nem foglalkozott nemcsak méltóképpen, de szinte semmilyen módon sem ezzel az életművel, amelynek be nem fogadása pedig, ugyancsak az értekezés szerzőjének szavai és feltehetően meggyőződése szerint, „a magyar kultúra sok nagy fényűzése közül az egyik”.

Ám ezt a „fényűzést” a szerző ugyanakkor nem hajlandó „mulasztásnak” betudni, ugyancsak a magyar kultúra s benne „irodalomszemléletünk” részéről, mert ennek „oka inkább kereshető az életmű természetében”. A gondatlanul kezelt érték kezelői tehát nem, ellenben maga ez az érték marasztalható el a gondatlanság bűnében. Ebben a fentebb idézett megállapításban (4. l.) olyan benső ellentmondást vélek felfedezni, amely az értekezés egészét behálózza, s a dolgozat minden, az opponensek által is felsorolt érdeme mellett, részleteiben és summázatában egyaránt zavart kelt az olvasóban.

Az idézett mondatok önellentmondása oly nyilvánvalónak látszik, hogy alig érthető írója részéről ennek fel nem fedezése. Hacsak arra nem magyarázható, hogy e már annyi gondot okozó, veszedelmes mű megközelítésében bizonyos, egymással ellentétes premisszákat választott magának kíséretül, a megértésre és feldolgozásra való őszinte, helyenként bátor s olykor mélyre is hatoló törekvése közben. Nyilvánvaló, hogy egy mű pályafutásának, befogadásának, kritikai és nemzeti visszhangjának természete kettős: kettőn áll és kettőn múlik: egyrészt a befogadás, másrészt a mű természetén. A pálya vizsgálata tehát mindkét oldal vizsgálatát és a kettő dialektikus kapcsolatának vizsgálatát kívánja meg. Nem azt kell tehát elsősorban eldöntenünk, hogy az egyik oldalt, a befogadót váddal vagy felmentéssel illessük-e. Amennyiben az „utókor” egy műről megállapítja – amint ez a történelemben sokszor előfordul, s az értekezés szerzője szerint, sőt értekezése puszta létrejöttének bizonyítéka szerint is, Füst Milánnal is előfordult –, hogy tudniillik kora „nem értette meg”, az irodalomtörténet közhelyével szólvást, „nem ismerte fel” igazi jelentőségét, akkor a mű értéke fölött már döntöttünk, s ezáltal a korabeli befogadás értéke fölött is; egyáltalán nem lényeges és igazságos azonban ezért az utóbbit – még egyszer hangsúlyozom – perbe fogni. Nem lehet azonban perbe fogni érte az értékelni korábban elmulasztott művet sem. A mű és a kor, a művész és közege sajátos, mindig sajátos, ám bizonyos esetekben a sajátosnál is sajátosabb viszonyát kell felismerni és értékelni, nem a múlt, hanem a jelen és a jövő érdekében. Ezzel a felismeréssel és e felismerésből vállalt feladattal közeledtem e kérdéshez 1969-ben megjelent Füst Milán-könyvemben, annak is főként A Füst Milán-i szituáció irodalmunkban című fejezetében. Örömmel láttam, az értekezés olvasásának kezdetén, hogy mindjárt a 4. lapon a szerző is éppen e „Füst Milán-i szituációt” igyekszik majd leírni, „a Füst-szövegek motívumainak és dokumentumainak feltárásával”. Meglepett azonban – már mindjárt itt –, hogy ez idézőjelbe tett szintagmához nem fűződik sem annak a locusnak az idézése, ahol ez először fordul elő, hangsúlyosan, fejezetcímként, sem annak az említése – akár vitatva, akár helyeselve –, hogy eme, a szerző szerint ily módon már közismertnek ítélt és fogalommá vált kifejezéshez eredeti megjelenése helyén milyen tartalom fűződött. Annál inkább szembeötlő volt ez, mert a dolgozat végigolvasása után kétségtelenné vált, hogy nem elszigetelt eset. Bár a szerző szerint, mint már idéztem, mindeddig a Füstről szóló irodalom csupán „egymásnak ellentmondó, ötletszerű rövid megjegyzéseket” mutatott föl, az értekezés bőven merít ezekből a „megjegyzésekből”; többnyire azonban anélkül, hogy hivatkoznék rájuk. Áttekinti ugyan, igen vázlatosan, a Füstről szóló – igaz, többségében nem „tudományos” irodalmat, ám konkrétan hivatkozni többnyire csak akkor tartja fontosnak, ha vitája van velük. Ellenkező esetben kevésbé. Sajnálom, és ismételten elnézést kell kérnem, ha a magam példájánál maradok; azt ismerem legjobban: azonfölül, minden egyéb minősítést félretéve, kétségtelenül ez mondható a legkevésbé „rövid”-nek, ez a legterjedelmesebb a Füsttel foglalkozó irodalomban. Az már meg se lepett, mikor könyvem egy másik fejezetének címét – és hosszan kifejtett témáját – láttam viszont az értekezés 59. lapján, immár nemcsak hivatkozás, de idézőjel nélkül is, amikor egy igen hangsúlyos s az enyémmel lényegileg egyező fejtegetésben, „az életrajz (…) látványos megtagadása”-ként aposztrofálja ugyanazt, amit könyvem első fejezete „A megtagadott életrajz” címen említ és tárgyal. Nem kevésbé különös volt találkoznom egy majdnem szó szerinti mondatommal az értekezés 4. lapján, minden idézőjel vagy hivatkozás nélkül. Lehet-e – több mint egy évtized múltán – szinte szó szerint ugyanerre a mondatra találni? Mindkettőt idézem: „Végül is Füst Milánról szólva még minden feltárásra vár”, állapítja meg az értekezés bevezető fejezete. „Vele kapcsolatban még jóformán minden feltárásra vár”, olvasható könyvem utolsó oldalain. A mondat értelme és szóhasználata csaknem mindenben azonos; jelentése azonban természetesen – tíz év múltán – lényegesen más lett. Ami a szerző általi nyílt tudomásulvétel és rejtett felhasználás tényének nehezen feloldható ellentmondását is magában foglalja; annak fonákságával együtt. Kivált, ha mindazoknak a Füsttel kapcsolatos írásoknak a kontextusába helyezzük, amelyek azóta napvilágot láttak. Folytatható volna mindez a Naplóból és más Füst-írásokból (nem az értekezés közvetlen tárgyát képező versekből), valamint mások írásaiból vett olyan idézetekkel, amelyek először az én könyvemben vagy későbbi tanulmányaimban használódtak fel hasonló tételek bizonyításául. Valamint az értekezés olyan fontos és központi kérdésfeltevéseivel – mint, csak címszavakban: a modern művészek egy fontos csoportjának sajátos „dilettantizmusa”; az „öregség” központi problémája és jelentése Füst költészetében és életrajzában: az „elmúlás” mint e költészet kulcsszava a halál szó helyén; Füst lírai hőseinek élőként az életre való „emlékezése”; s végül az esztétikai és etikai magatartás összefüggése, pontosabban az „esztétikum mint etikum” Füst Milán és néhány más nagy modern költő esetében.

Mindezeknél fontosabb azonban az értekezés Füst költészetét érintő fő megállapításának kérdése. „Füst Milán költészetének első és legáltalánosabb ismérve tehát: hogy tudatlíra.” Mielőtt e terminus tartalmára – amelyet egyébként mindkét opponensi jelentés is bírálat alá vett – megpróbálnék kitérni, úgy érzem, a tudományos illem, szokás vagy annál is fontosabb koherencia megköveteli, hogy forrását megjelöljük. E szóösszetétel mint irodalomtudományi terminus, tudtommal, magyarul először Rába Györgynél merül fel, Babits-könyvében, és a fiatal Babitsnak részben William James pszichológiájára visszautaló költői formaalkotására alkalmazza. A jelen értekezés egy későbbi helyén Kis Pintér említi ugyan, hogy e kifejezésen mást ért, mint amit eddig értettek rajta; s itt Rába is név szerint szerepel, ám a fogalmazás távolról sem sugallja azt, hogy e kifejezés az ő leleménye.

Azzal viszont, hogy egy – nem egészen őáltala szabott – kalap alá veszi Füst Milán egész költészetét, a szerző mindenképpen inkább zavart támaszt, mint helyzetet tisztáz. S Füst Milán líráját legfeljebb – ezt a szót erőteljesen aláhúzva – tehát: legfeljebb magyar kortársaival szemben meríti ki ez a jellemzés. Teljesen általánosan rokonítja viszont a modern líra egy egész nagy folyamatával, amellyel azonban a szerző nem foglalkozik. Munkája egyik fejezetében igen dicséretre méltó és a mi irodalomtudományunkban, amennyire én ismerem, meglehetősen ritka módon, Füst költészete köré felfest egy viszonylag széles körű aurát a modern filozófia fényeiből és homályaiból. Meg sem kísérli azonban a közelebbit: a modern költészet legfontosabb irányaival és képviselőivel való összevetést. Pedig épp ezáltal tudná pontosabban körülhatárolni azt, ami célja, szándéka: a „Füst Milán-i szituációt”. Ám akkor, feltehetően kitűnnék a „tudatlíra” kifejezés tartalmilag általános s így merőben árnyalatlan volta. Miben is áll végső summázatban a tudatlíra fogalma – ebben az értelmezésben? Ugyanebben a fejezetben, amelynek első sommás mondatát idéztem, a végső összefoglalás így hangzik: (Füst Milán lírájának) „hősei személytelenek, színterei mesebeliek, ideje kortalan.” Csakhogy nem áll-e mindez már Blake költészetének túlnyomó részére (aki a modern költészet egyik fő előfutára s Füst Milán személyes költőpanteonjának egyik fő alakja volt), magától értetődik, a nagy egyéni változatokkal, de hiszen a „tudatlíra” fogalom éppen ezért nem ragadhatja meg Füst egyéni változatát a tudatlíra annyi más által variált témájára. Az általános karakterizálás éppúgy áll Mallarméra és Saint-John Perse-re, Emily Dickinsonra és G. M. Hopkinsra vagy akár T. S. Eliotra és Valéryre.

Az már viszont egyikre se áll közülük, Füst Milánra se, hogy egész költészete „voltaképpen érzéki formát öltött bölcselet”. A bölcselettel talán leginkább átitatott költő, Valéry írja, hogy a filozófiától csupán „színeket” (vagyis éppen érzéki vonásokat) kölcsönzött, s valóban: az előtt a paradoxon előtt állunk, hogy ezt a fajta „tudatlírát”, vagyis gondolkodással átitatott lírát jellemzi legkevésbé a közvetlen „bölcselkedés”, agondolatok kifejtése a versben. Valéry is a hangzás, a varázslat („charmes”!) fő szerepét hangsúlyozza a költészetben. Füst Milán pedig egyenesen exorcizálja versszövegéből a közvetlen gondolati anyagot, a „látomás és indulat” elsődlegessége, sőt kizárólagossága jegyében. Lírájának szellemi állapota természetesen egy kimagasló intellektuális személyiségé. Ám semmiképpen sem a bölcselet líraizálása; sokkal inkább annak a már a romantika legnagyobbjai által fölismert komplex és teljes énnek a lírája, amelyben nem különül el egy kezdetleges pszichológia értelmében vett „gondolat” és „érzés”, illetve az, amit tökéletlenül ennek nevezünk; hanem éppen egységük tárul fel, a gondolat és érzés nem ellentétként, hanem éppen egymást erősítő egységben, mint Hölderlin zseniális verssorában:

(Mellesleg: Füst Milán egyik kedvenc verséből való.) Ahol tehát a lelki működések között nem ellentétes, egymást semlegesítő, hanem éppen indukciós kapcsolat áll fönn. Vagy ahogy később, talán kevésbé elementárisan, mint Hölderlin, de közvetlenebbül kimondja Miguel de Unamuno egy verse:

(magyarul: „gondol, aki érez, érez, aki gondol”).

Ami pedig a „szellemi redukciót” illeti. A korabeli világirodalom vagy a napjainkban kibontakozó és előtérbe kerülő jelenségek egész sora is azt mutatja, hogy ez a redukció egy egész terjedelmes vonulat sajátja. Mint ahogy, ellentétes oldalon, a redundáció is. Nem éppen hasonló ősredukcióval vált-e Mallarmé – életében ugyancsak elszigetelt szituációjából – a rá következő kor egyik központi költő alakjává? Nem a tudat legvégső szintjére való redukció-e napjaink egyik legnagyobb hatású írójának, Beckettnek a műve? Vagy más művészetek területét érintve, csak egyetlen illetéktelen pillanatra, nem egy nagymérvű redukció teremtette-e meg korunk zenéjének azt a máig elhatározó konceptusát, ami Schönbergé, Weberné? S a képzőművészet egyik fontos újabb törekvését nem egyenest „minimal art”-nak hívják-e? Erre s az ehhez hasonló redukciókra, úgy látszik (alig hihetjük az ellenkezőjét), a modern művészet egészének kikerülhetetlenül szüksége volt. Egyesek a legnagyobb életművek közül éppen ennek a jegyében jöttek létre; más e jegyben létrejött törekvések szükségesnek bizonyultak a fejlődés további menetéhez. Füst Milán lírai redukciója egyébként, a fent említettekhez képest, voltaképpen mérsékeltnek tekinthető, és semmiképpen sem meríthető ki azzal, hogy „leszűkíti a lírát: tudatlírára” (kiemelés tőlem); hiszen ez a leszűkítés már előtte és vele egy időben megtörtént és megtörténik azóta is a világirodalomban mint egy kiiktathatatlan, fontos mozzanat, amely lehetővé teszi az intenzitásnak azt a magas fokát, amelyet az értekezés szerzője más helyeken a legteljesebb elismeréssel nyugtáz, mondván, hogy „a költő egy gyökeresen új érzésnek ad hiteles és adekvát lírai formát”; „ott a helye valahol a nagy mítoszteremtők között”; „versvilágának éppen az a páratlan teljesítménye, hogy a valóságtól elvonatkoztatott látomás”; „a magyar költészetben lényegileg új helyzetet teremt”. Sőt, bár célja kifejezetten a költői világkép feltárása, maga is érezve, mekkora „redukció” – ezúttal az értekezés írójáé – Füst Milán „monolitikus egységű” életművét (mellesleg: ezt a szintagmát ugyancsak közösen használjuk Füst Milánnal kapcsolatban a szerzővel) az életmű egésze nélkül fejteni meg, drámáiról is olyan felsőfokban beszél, ahogy eddig nem volt szokás az irodalomtudomány köreiben: a Boldogtalanokat „a kortárs magyar drámában egyedülálló, remekbe szabott alkotásként” említve, s még azt is felvetve, hogy „talán, ha Osvát felfigyel a Catullus páratlan, világirodalmi originalitására – talán akkor Füst önérzete és ezzel élete is másként alakul”. De ha Osvát egy ítélete ilyen sorsdöntő lehetett volna a „Füst Milán-i szituáció” alakulására, hogyhogy a szerző másutt, a már idézett helyen, nem a befogadásban, hanem a mű elvont „természetében” keresi sajátos sorsának okát? És itt térünk vissza a kettős alapellentmondáshoz, amely az értekezés értékeit is oly folytonos zörejjel zavarja, mint a rádióban a zene hallgatását a légköri zavarok.

Úgy éreztem, mindenekelőtt e zavarok kiszűrése volna itt az én feladatom. De azért én is hallottam, és másnak is figyelmébe ajánlom a dolgozat „zenéjét” is. Az odaadó elmélyedést egy nagy figyelmet kívánó műben, annak legfőbb összetevőit – ha távolról sem is oly előzménytelenül, ahogy maga állítja s talán gondolja is – gondosan feltárva, kipreparálva és összefoglalva; a műnek ha nem is igen fontos világirodalmi kontextusát, bölcseleti környezetét felkutatva, s az egészet az irodalom belsőbb körei, a pályatársak és utódok nagyon is figyelemre méltó kezdeményei, sokszor igen korai és zseniálisan felfedező kommentárjai (Karinthy, Kosztolányi, Gyergyai, Kassák, Komlós Aladár, Németh Andor, Németh László, Bóka, Weöres Sándor, Radnóti, Vas, Devecseri, Lengyel Balázs, Rába, Rákos, valamint egyes elszórt külföldi kritikusok, Bernard Noël, Guillevic, Georges Mounin és mások) után az irodalomtudomány szakmai boncasztalára helyezi. Demonstrációja, említett hiányaival, akár hibáival együtt is, figyelmet érdemel, és kétségtelenül fontos területeket tár fel az újabb kutatásnak. Az Önarckép és a Mózes számadása elemzése az egész életműre – ha úgy tetszik, „költői világképre” – kiemelkedően reveláns; a dolgozat csúcspontja. Bár egyetlen megjegyzés itt sem hallgatható el. Költői műveket sokféle szempontból lehet vizsgálni; a költészettől akár távol eső szempontokból is. Ám a költői világkép vizsgálatánál nem lehet eltekinteni a versszöveg elidegeníthetetlen testi megjelenésétől: vers mivoltától. Az értekezés először és utoljára a 197. oldalán veszteget egyetlen banális félmondatot az „akusztikus hatásra, a tiszta jambus banális édességére”. S ezt olyan költő esetében, akiről Radnóti azt írta (éppen egy félszázada – vajon „ötletszerű, rövid megjegyzésként”-e?), hogy „a formatörténet szempontjából nemzedékének egyik legjelentékenyebb költője”. Figyelmen kívül hagyni azt a hatalmas inkantációt, amely Füst Milánnak, a költőnek, legfőbb tudatos szándéka volt, s hatásának máig egyik fő összetevője, nagyon is „elvonttá”, „redukálttá” és „tudativá” teszi az elemzést.

Időmnek, félek, nagyon is végére járván, még egyszer köszönetet mondok a tisztelt Minősítő Bizottságnak, hogy módot adott részt vennem e vitán, amely, a megvitatott értekezéssel együtt, maga is hozzájárul ahhoz, ami számomra e kérdésben a legfontosabb: Füst Milán oly soká késő tudományos és nem tudományos befogadásának lassan beteljesedő folyamatához.