A véletlen úgy hozta, hogy e könyv utolsó sorai Füst Milán születésének nyolcvanadik évfordulóján íródnak, s nem egészen egy évvel halála után. Ez még kikerülhetetlenebbé teszi az amúgy is utunkba álló kérdést: mért kellett ezt a szerény alamizsnát is a már előre megátkozott utókortól kapnia? Mért nem kaphatta meg már életében, magától értetődő ajándékul a maga korától, csekély előlegül abból, ami az utókortól majd bízvást kijár neki? Mért kellett e könyvnek is hitelesíteni Füst Milán makacs rögeszméjét a maga sorsáról, amelyben minden „elkésve” érkezik?

A válaszadás senkinek nem nehezebb és nem keserűbb, mint annak, aki a kérdést felteszi. Mert hosszú idő óta vívódik e kérdéssel, s ezalatt arra a felismerésre kellett jutnia, hogy nem csupán fatális esetlegességek okozzák azt a mindig újra fájdalmas és felháborító tényt, hogy egy-két ritka szerencsés kivételtől eltekintve, a nagy alkotók sohasem kapják meg életükben a vágyott és megérdemelt visszhangot; hanem nagyon is törvényszerű, belátható emberi körülmények. S az élet e konok törvényszerűségein, úgy látszik, egyesek legjobb indulata és legőszintébb törekvése sem változtathat, bármennyire felismeri is az ember, sőt bármennyire kiismerni véli e körülményeket; kifogni akkor sem tud rajtuk.

E könyvnek, mind a kiadó, mind az író feltett szándéka szerint, még Füst Milán életében kellett volna napvilágot látnia. S nem is a terv és az adott lehetőség késett el ezúttal. Azok még időben érkeztek volna. Ha – s éppen ez a keserű tapasztalat – az író kezét nem fogja le éppen az, ami leginkább nógatta munkára: a hódolat, amit Füst Milán műve, s a szeretet, amit személye iránt érez kora ifjúsága óta. Mindez tudatosan arra indított, hogy minden erőmet összeszedve minél előbb elkészüljek e könyvvel; de öntudatlan erejével meg éppen lefogta kezemet, valahányszor bele akartam volna kezdeni. A magammal vívott hasztalan küzdelem során végül is számot kellett róla adnom magamnak: bármennyire is élete végső elégtétele lehetne halála előtt egy ilyen könyv, az a könyv, amelyet én írhatok, keserűséggel vegyítené ezt az elégtételt. S ezzel a fájdalmas tudattal kell is e könyvet útjára bocsátanom. Azzal, hogy tudom: nem lelte volna benne zavartalan örömét; illetve: az a kevés, ami benne számára elfogadhatatlan, elvette volna minden kedvét attól is, amiben pedig kedve telhetett volna.

„Nem szoktam olvasni, amit rólam írnak” – szokta mondogatni élete utolsó időszakában, s ha jól emlékszem, írta is valahol. De azért elolvasta, amit írtak róla. Olykor talán nagyobb izgalommal is a kelleténél. Tagadása, igaz, jogos védekezés volt. Mert hosszú időn át nem sok köszönet volt a róla írottakban. S ő, minél nagyobb volt körötte a meg nem értés – annál feltétlenebb megértésre szomjazott. Mindinkább hasonlatossá vált ahhoz, amilyennek Berzsenyit festette már sokkal régebben: „Aki mindenben igazat ad neki, amellé szegődik élete végén, mert nem állja a kritika érintését sem, és ha nem is monománia, de valami görcsös, konok következetesség jellemzi, ahogy minden kimondott szavának igazságát védi, s ahogy megbetegítik a bírálat kifogásai.” (Berzsenyi Dániel – 1922)

E könyv olvastán nemcsak az életrajz és a mű közötti minden összefüggés ellen tiltakozó viszolygott volna ez összefüggések még ilyen vázlatos és óvatos fejtegetésétől is; nemcsak az arckép változatait utasította volna el, már csak a modell mindenkori jogos tiltakozásával is. Félek, azokkal a szempontokkal sem tudott volna sok mindenben egyetérteni, amelyekből művét megvilágítani igyekszem; azokat az analógiákat sem helyeselte volna, amelyekkel a művet elhelyezni próbálom kora magyar és világirodalmában.

Amit a művészetről és irodalomról legfontosabbat tudok, annak nagy részét Füst Milántól tanultam, különösen a közelében töltött inaséveim alatt. Úgy, hogy nézetei, ítéletei, a művészi alkotás legmélyére hatoló művészi tudatossága ráébresztettek a magam nézeteire, ítéleteire, és hasonló tudatosságra késztettek – de nem úgy, hogy az övéit változatlanul magamévá tettem volna. S az idők során szemléletemet más, az övétől eltérő vagy azzal szemben álló hatások is alakították. Más szemmel nézem tehát művét és alakját, mint ő maga nézte, másképp, mint ahogy ő szerette volna, hogy nézzék. De úgy érzem, s e mentségre határozott jogot formálok, mindenben a magam legőszintébben s legátgondoltabban érzett igaza szerint igyekeztem róla való mondandómat megformálni; s ez az „igaz” magában foglalja az iránta érzett szeretetemet és csodálatomat is.

S ha mégis, eztán is elfog a keserűség, arra gondolva, hogy nem volna kedvére való egy s más, amit írtam, újabb vigaszul és igazolásul azokra a sorokra emlékszem, amelyekkel Mikszáth zárja elragadóan okos és szép Jókai-életrajzát: „Végre is gondoljuk meg, hogy Jókairól van szó. Ha ő, az emberek egyik legnagyobbika és legjobbika, se bírná meg, hogy igazat írjanak felőle, mit kelljen akkor tartani az emberiségről? Hiszen akkor csakugyan nem biográfiák kellenének már ide, hanem megint egy kis özönvíz.”