Az arckép változatai

 

„Egy kis megvilágított szoba: ez volt a világom, mióta élek… S innen belefantáziálni az ismeretlen messziségbe” – írja a Napló egy 1915-ös fejezetében; vagyis akkor, mikor még a Nyugat-indulás hősi s a maga életének legmozgalmasabb korszakát élte. E korszak elmúltával, amely mint láttuk, polgári foglalkozása, tanársága korszakának elmúltát is jelenti egyben, ez az előlegezett, a leírás pillanatában még legfeljebb csak lényegileg találó megállapítás teljes, szó szerinti érvényt nyert. Egészséges, magabíró férfi, férfikora teljében kevésbé nem vett részt az „e világi üzletben”, mint Füst Milán. Munkahelye otthonában volt, nem kellett hát azt elhagynia ahhoz, hogy hivatását végezze. Legfőbb szórakozása a munkája volt, hol másutt kereshette volna tehát azt, mint otthon. Érvényesülni nem akart – vagy, ami ugyanezt jelenti, nem tudott azok között a körülmények között, amelyek számára adva voltak –, tehát nem is volt hol eljárnia ennek érdekében. Félelmetesen tudott hű maradni nemcsak célkitűzéseihez és választásaihoz, ahhoz is, ami ezeket megzavarta: sérelmeihez, illetve az azokból számára egyedül levonható következtetésekhez. Egyetlen pillanat alatt és véglegesen le tudott számítolni bármit, ha élet- és munkatervében (a kettő mindinkább ugyanaz lett) már nem lehetett számolnia vele. Legbensőbb barátait és legbensőbb szenvedélyeit egyaránt. Kudarcot vallott annyira szeretett drámái hazai és külhoni előadatásával – amit egy időben igen buzgón, egy-egy pillanatban tőle szokatlan aktivitással tevékenyen is szándékolt, két berlini utazást is szánva erre, 1914-ben a Boldogtalanok, 1932-ben a IV. Henrik érdekében; erre negyven éven keresztül nem tette be a lábát színházba. Míg csak öregkorában egy-két fiatal hívének színésznő felesége iránti atyai barátsága (sőt egyes könyvdedikációiban tréfásan kivallott „némi szerelme”) s egyben drámái kései színrehozatalának jótékony előszelei el nem vitték néhányszor; sőt 1959-ben végül egy kedvesen baráti s a hazai színházi világ dolgaiban elragadó tájékozatlanságáról tanúskodó Színházi levél megírására is nem késztették. Ebben maga meséli el a színházzal való immár negyvenöt éves szakításának okait és történetét, abban a megenyhülten ironikus és önironikus hangnemben, amely öregkori írásainak szívderítő vívmánya, olyan nyílt vallomásokra készen, amiket a gőg és a keserűség azelőtt mélyen szavai alá szorított:

„Megírtam már, hogy negyvenöt éve nem járok színházba. De nem minden okát vallottam be, az egyiket szeméremből elhallgattam. De talán vessük most el ezt a szemérmet, itt az ideje, azért is nem jártam, mert édes hazám elsorvasztotta bennem a drámaírót. Drámai tehetség kevés van a világon, s én az voltam – ezt nyolcvan felé járván bízvást megállapíthatom magamról. S az én drámáimhoz senkinek se volt kedve. Szemetekhez igen, ezekhez nem.

– Hát ne legyen – mondom ma már. S miután ezt már jó ideje kimondtam, mért ne járhatnék akkor színházba? Járhatok? Eltolatom magamat tolókocsimon, nyolcvan felé járván ezt se szégyen bevallani. S íme, mit tapasztaltam ott?”

Mit tapasztalt? Csupa jót. Ki nem fogy az új találkozás naiv öröméből s az abból fakadó lelkendezésből, amelyből bőven jut, szinte válogatás nélkül, a színészek és rendezők dicséretére. Mintha nem csupán negyvenöt éve, de egész életében most látna először színházat.

Legtöbbször megközelíthetetlen igényességének effajta fonákja egyébként másutt is jellemző rá. Ha a körötte zajló élettől való távolságában minden próbatételtől megóvott, elvontan magas mércéje elé véletlenül a nem ismert és meg nem figyelt valóság egy-egy ténye került, az egyszeriben sokszor nagyon is indokolatlan elragadtatásra késztette, éppoly mértéktelenül, ahogy más esetekben esetleg ugyanaz megsemmisítő ítéletekre indította művészet és irodalom egyes jelenségeit illetően. Nem volt összehasonlítási alapja a körötte zajló valóság adottságai között. Innen ítéletének sokszor zavarba ejtő, nemegyszer meglepő és váratlan tévedései. De hát megmondta már magáról jó előre, ahogy a Gondolatok vázlatában olvasható: „A Lesütöttszeműtől a külvilágra vonatkozó jó megfigyelést tehát hiába várunk.” S hozzátehetjük: összehasonlításon alapuló, helytálló ítéletet még kevésbé. S mint ahogy úgyszintén maga folytatja: „…ennélfogva természetszerűen tesz naiv benyomást.” Félreértések elkerülése végett: mindig csak az apróbb-nagyobb jelenségek rendszerezésében, sosem a művészet alapkérdéseiben. Bár hellyel-közzel még azokban is. Személyes rokon- és ellenszenv folytán vagy a törekvéseknek az érték rovására túlméretezett kiemeléséből származóan vagy egyszerűen megint csak hiányos értesülések nyomán olykor jelentéktelen írókat tudott teljes hévvel magasztalni, s egészen nagyokat szokatlan, groteszk hevülettel sárba rántani. Kivált a modern művészet körében, amelyet különös ellentmondásként – e nagy modern! – olyan kevéssé ismert; s nem is kívánt ismerni.

A személyes érintkezésben – s olykor írásban is, nem elsőrendűen művészi, inkább személyesebb, vallomásszerű megnyilatkozásaiban – Füst Milán sokszor keltett ilyen, olykor hajmeresztően és groteszk vagy démoni módon naiv benyomást, ami csak annál furcsábban hatott, belső tapasztalatainak, gondolkodásának és műveltségének mindig jelenlevő, egyetlen percre ki nem hagyó mélységébe és gazdagságába ágyazva. Ez a furcsaság különösen nyilvánult meg, szinte megtestesült ama ritka alkalmakkor, amikor elhagyta otthonát, s belevegyült a világba. Már öltözéke – legalábbis abban az időszakban, amikor ismerhettem – dokumentálta, hogy itt olyasvalaki sétál a főváros utcáin, aki már régen nem sétált, sőt talán Rip van Winkleként egy pontosabban meg nem határozható más korból csöppent ide. Nem, nem „művészi” különcségével tüntetett ez az öltözék, a legkevésbé sem, éppen ellenkezőleg: polgáribbnál polgáribb voltával; s nem is polgárian divatos, hanem éppen példátlanul divatjamúlt hangulatával. Ha A feleségem története francia kiadásához írt előszó-önéletrajzában lefestett „eleganciájában” lehet valami költői túlzás is, költői igazság is van benne; vagyis, ha nem is pontosan így, de lényegileg, hangulatát és hatását tekintve valahogy így öltözött, ha olykor útnak indult a város valamely köznapi, fél- vagy negyedóra járásra fekvő része felé, olyan előkészülettel, mint más, ha távoli országba indul: „Hatalmas, hódprémes bunda volt rajtam és hatalmas perzsasapka, fekete püspöki süveghez hasonló.” Látott-e valaki ilyet a negyvenes években a Dohány utcában? Mert ez öltözék tulajdonosa akkor és oda igyekezett: ifjúkori lakásának meglátogatására. Ezekben a kirándulásaiban valóban olyan volt – nem mint a csiga, amelyik kibújik a házából, hanem mint a csiga, amely mindenestül ott kényszerül hagyni a házát. Különös öltözékében is meztelen és mintegy hiányos. Behave yourself – a világban való forgás ez alapvető polgári jelmondatát sosem tartotta szem előtt; vagy olykor annyira szándékoltan akarta szem előtt tartani, hogy épp e keresettségénél fogva vált viselkedése oda nem illővé. Sehova se illővé – csak otthonába. Mindenütt máshol alapvetően déplacé volt.

Élete utolsó harminc évében, amikor – kis megszakításokkal – többé-kevésbé közvetlen közelében élhettem, hol is láttam lakása, sőt azt mondhatnám, dolgozószobája falain kívül? Könnyűszerrel fel lehet sorolni. Vércse utcai villájának hátsó kertjében, a nagy kőasztalnál üldögélve, délután, munka végeztével, egy-két barátja és tanítványa körében; vagy hasonló helyzetben, az utóbbi években rózsadombi lakása kis kertjében, szemközt a domboldallal. Nem sokkal a felszabadulás után egy ízben – számomra emlékezetes esemény – Kisfaludy közbeli lakásunkon, ahová egyenesen azért jött, hogy akkoriban megjelent egyik első tanulmányomhoz gratuláljon – nem is annyira nekem, mint inkább anyámnak, talán azért, hogy – a maga ifjúkorának gondjaira is emlékezve – megerősítse anyám bizalmát annak a pályának megalapozottságában, amelyet választandó voltam, s amelyet, mindnyájan tudjuk, egy anya se nagyon szívesen szán – még kevésbé szánt régebben – a fiának, kivált olyan anya nem, aki az „átkozott költő” felesége volt. Ilyen megtisztelő és az adott pillanatban szinte gyógyszerként ható irodalmi elismerő látogatásokra különben is hajlamos volt, többen emlékeznek ilyenre barátai közül – éppannyian, mint ahányan esetleg az ilyesminek az ellenkezőjére. Látom még egyszer, már első házasságom idején, újonnan beköltözött Eszék utcai lakásunk teraszán is, ódivatú redingotjában és kürtőkalapban. Majd mai, Kútvölgyi úti lakásomon, feleségemnek öregurasan udvarolva, s anyám főztjét dicsérve… Aztán, néhányszor, egyetemi katedráján. S végül, az utolsó években néhány koncerten – ifjú zenészbarátaién – s néhány színházi előadáson, elsősorban az ő két darabjának bemutatóján, ahogy páholyából kihajolva tapsol a színészeknek, még ekkor is, hajlottan is a szokásosnál magasabbnak ható szikár alakjával. S az Irodalmi Színpadon rendezett szerzői estjén, lent az első sorban, ahogy botját térde között tartva figyeli bevezető szavaimat, hetvenötödik születésnapján. Ez körülbelül minden. Utcán csak egyszer, egyetlenegyszer látom magam előtt, ahogy Párizsi utcai lakásától kísérem az egyetemre, feleségével együtt, aki hírhedt tolókocsiján tolja; mert akkor már nemigen tudott járni – vagy fejedelmi, naiv és zsarnoki szeszélyének úgy tetszett magát mutatnia – sőt elképzelnie is –, mint aki nem tud. S persze, mint aki – ha már így van – nem takargatni akarja-e hiányosságát, hanem hivalkodóan minél többeknek tudtul adni, s mindenkitől el is várni azt a tapintatot, se nem túl hanyag, se nem túl tolakodó segítőkészséget, amely ezt az állapotot megilleti.

 

*

 

A róla évtizedeken keresztül kialakult, irodalmi körökben is közkeletű kép középpontjában egyrészt ez az otthon ülő, ítéleteiben kiszámíthatatlan, egyszerre naiv és agyafúrt különc, másrészt ez a tolókocsis, e betegségeit szám szerint mindenkinek elsoroló, a hosszú listán titkon maga is mosolygó, az azt komolyan nem vevőre mégis dörgedelmes haragját zúdító, három-négy-öt évtizede folyvást küszöbön álló halálát jósoló, s közben minden kortársát és barátját szorgos munka és hatalmas evések közben túlélő, különös tettető állott. Gyilkos bökversek is íródtak róla, és persze, gyilkos megjegyzések estek a legkülönbözőbb, még a hozzá legközelebb álló irodalmi társaságokban is. Igaz, időnek kell eltelnie, fájdalom, a földi pálya körének be kell zárulnia ahhoz, hogy a póz és modor látható, nagyon is kirívó felhámja mögött kitessék az a sajátos és kérlelhetetlen belső működés, az idegek és szövetek rejtett természete, amely e pózt és e modort belülről szervesen és törvényszerűen létrehozza. Ahogy olykor csak a boncolás vethet fényt a lezajlott betegség igazi természetére. Füst Milán valóban aggastyáni kort ért meg – s valóban már húszéves korában második Nyugat-beli publikációját ezzel fejezi be: „…sok érdekes és fontos kérdés mellett futva elhaladtam, fájó szívvel, de gyorsan kellett beszélnem, mert fenyegető halálom arra int, hogy siessek.” Aki már húszéves korában egy filozófiai kérdésről írt tanulmányát sem tudja befejezni a halálvárás oda nem kívánkozóan lírai kifejezése nélkül, abban a folytonos halálközelség bizonyára szorongató és obszessziós élmény lehetett. S a később megért nyolcvan esztendőt meghazudtoló módon, nem is alaptalanul. Tizenöt éves korában tüdővérzése volt, amit első külföldi utazása, „fiatalkora legnagyobb szépsége”, egy abbáziai nyár segített kikúrálni. Naplójának egy gyönyörű lapja szól erről:

„Most megint tejszínű a csillogás, mert havas, borús az ég s gyöngyfényű, mint hajnalidőben. Igaz, a madarak jobban vijjognak, mint reggel, s a tenger is mélyebben zöld, nagyobb mélységig megy le a zöld szín, tehát még üvegesebb. Írd le még egyszer ezt az egyszerű mondatot, hogy: a tenger zöld. Vajon át fogod-e érezni, ha elolvasod később, hogy mennyit ittál e színből, s hogy mennyire zöld volt? El lehetett ájulni tőle. Az előbb odaadtam magam neki egészen, s olyan boldogság fogott el, majdnem belevesztem. Inni kéne a tengerből.

Vagy beleugrani? Ó, Sappho, aki a sötétzöld halált választottad ki magadnak, milyen szerelmes voltam én beléd ezekben az órákban. Az életemet adtam volna érted, hogy felhozhassalak egy pillanatra a zuhatagok katakombáiból, amelyek odalent vannak. Felhoználak, de te kinevetnél.

S ez rossz.

Meghalni? – Mit gondolsz? Vért köptem sokat és hetekig. Meg kell hát halnom?”

Ez a „meg kell hát halnom” nemcsak a hipochondria, a felfokozott érzékenység kifejezése, a betegség elleni védekezés mágikus, babonás formája: nagyon is valóságos korai indítóoka van. Aki a Naplóba akár csak futva is beletekint, csak úgy kapkodhatja fejét a folytonos halálközelségtől. „Aki gyermeket hoz a világra, halálfélelmet hoz a világra” – írja, s ugyanezt ismétli folyton-folyvást visszatérő, kifogyhatatlan, új meg új változatokban. Egy 1923-as bejegyzésben az összes többire utalva visszamenőleg, sőt előlegezve is, így ír az életről: „Röpke, röpke illúziós tünemény, s a tartalma az, hogy állandóan veszélyeztessük, küzdve kockára tegyük s amellett állandóan szünet nélkül eszelősen féltsük! – Érdekes, hogy amióta az eszemet tudom, a halál az, amely a legjobban foglalkoztatott mindig! Aki ezt a naplót olvasni fogja, az unalomig jóllakhat halálos gondolataimtól – vagy pedig a tébolytól való félelem, iszony fogja környékezni.” Hányszor nem hallottam tőle idézni – s mindig elcsukló zokogás közben – Prospero szavait, melyeket mindennél szebbnek tartott: „…minden harmadik gondolatom sírom lesz.” S nem azt mondja-e már húszéves kori tragédiájának agg kórusvezetője is, Bohemund: „Ó, hosszú életemnek minden estelén gondoltam rád, halál”? Az életét előre ki láthatja be? Honnan tudhatta volna Füst Milán, amit mi most – hogy közel nyolcvan évet fog élni? A nyolcvanhárom évet megélt Goethe, a hosszú, munkás és kiegyensúlyozott élet első számú példája – húsz-egynéhány éves korában öngyilkosságot követett el. Hajszál híja, és – Goethe nincs. Vehetjük-e tőle zokon, ha ő akkor ezt a hajszálat érezte a legerősebben, amin további nyolcvan évének roppant súlya egy pillanatban oly kétesen függött? Megint csak a Naplóban olvassuk, a tizenhét éves Füst Milántól: „Élni: ez egy állandóan veszélyeztetett harmónia, s hogy állandóan veszélyeztetve van: ez a szépsége.” Íme, milyen korán, mikor még egyetlen verset sem írt, itt áll előre esztétikájának egyik posztulátuma és költészetének egyik alapmotívuma.

De ezen túl: a betegség szükséges közeg volt annak a számára, aki egy pillanatban elhatározta – vagy inkább: akiben egy pillanatban, a pillanatok tornyosuló sorában elhatározódott –, hogy le kell mondania életrajzáról. Ebben a perspektívában az életet nem minél jobbá kell tenni – a köznapi és általános értelemben –, hanem olyanná, amelyik a leginkább lehetővé teszi ezt az életrajz nélküli, más szóval örömök nélküli és törekvések nélküli életet, amelynek minden öröme és törekvése a munkába, az alkotásba fogódzik. A betegséget kezdettől fogva úgy alakította ki maga köré, mint egy sajátos életformát, része volt annak az „életmódnak”, amelyet a művészi élet végletekbe hajlott elképzelése szerint ki kellett alakítania magának. A már többször említett 1946-os rádióinterjúban mondta: „Belső körülményeim akként való alakítása, hogy tökéletesen az lehessek, aki vagyok… meghallgatni magamban, milyen bánásmódot követel adott tehetségem? Milyen feladatokat szabad vállalnom és mikor? Milyen követelményeket támaszthatok magammal szemben? Milyen műfajokat és milyen hangon? Ezeknek ellesése volt írói életem, respektíve egész életem legnagyobb feladata.” Mind a betegségtudat, mind annak magáról való terjesztése ugyancsak hozzátartozott a belső körülmények „akként való alakításához”… Úgy gyűjtötte, rendszerezte és tartotta számon – egyébként valóban létező s egyre súlyosbodó – betegségeit, úgy is hivalkodott velük, mint Don Juan a szerelmeivel. (A mélylélektan itt, úgy lehet, még szorosabb összefüggéseket is sejtene e véletlenül adódó hasonlat mögött.)

S a betegség is csupán része valami másnak. Valaminek, ami ennél is sajátosabb; s Füst Milán egész alakjának talán legmegkülönböztetőbb vonása. Nemcsak betegnek kívánta látni és láttatni magát, hanem öregnek is, már kora ifjúságától kezdve. Miközben csaknem minden költő az ifjúsághoz ír himnuszokat s magát ifjúi inkarnációiban akarja újra meg újra föltámasztani – megegyezően az emberek általános óhajával –, Füst Milán „horgaselméjű s szikár aggastyán” akar lenni, „olyan, mint maga az Úr”. S nemcsak abban a viszonylag késői korszakában, amelyből ez a vers – jellemző címe Önarckép – való, vagyis körülbelül negyvennégy éves korában, hanem már jóval előbb, első versei írásakor is. Már húsz-egynéhány éves korának egyik verse a Levél az ifjúságomról címet viseli, mint aki csak távolról emlékezik rá, s ebben az ifjúságban is főként egy „gyermekarcú, ősz, hódprémes agg” a legemlékezetesebb (ugyanaz a hódprém, figyeljük csak meg, amelyet a fentebb idézett önéletrajzi vázlatban később, sokkal később magára ölt, vagy magára képzel). Első verseivel egy időben kelt „szomorújátéka”, az Aggok a lakodalmon két mesebeli aggastyán, Bohemund és Kajetán párbeszéde köré épül; az ő „bölcs, hosszú s munkás életük” óarany foglalata emeli ki az ifjak véres tragédiájának, vagyis az „életnek” szennyes hiábavalóságát. Másik versében „minden múltját feledni vágyik”, s máris „az elfeledtek árnyaihoz” tartozónak vallja magát. „Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség” – intézi Szózatát az aggastyánhoz, ahhoz, akinek önmagát máris tekinti, vagy akivé legalábbis mielőbb válni óhajt. Egy 1940-ben róla készített fényképsorozat mindegyik darabjára külön ráírta ceruzával: „Az aggastyán…” Ötvenkét éves volt ekkor, huszonhét év volt még hátra az életéből. Mint ahogy az Advent Elnökéről mondja a Baronet, nekünk is az a kikerülhetetlen benyomásunk támad őróla, hogy „csak mímeli ő az öreg embert… úgy látszik… örömét leli benne, ha tisztes és köhécselő aggastyánnak, a sírhoz közelálló embernek nézi a világ”. Az öregség egész művében mindvégig mint nem csupán tiszteletre méltó, de leginkább óhajtandó állapot jelenik meg. S az öregség kínjait és „ősi nyomorát” már csak valóban aggastyánkorban panaszolja, élete egyik utolsó s egyik legnagyobb költeményében, akkor is úgy, mint ami „naggyá nő” és „szentté”, még ekkor, dörgő átkai közben is valamiképp szépnek és magasztosnak mutatva azt:

 

(…)Ámde az Istenség Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger… Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna… (Öregség)

 

S még öregkorában sem azzal törődik, mint mások, hogy fiatalítsa magát, aggastyánként még aggastyánabb színben szeretett tetszelegni. A Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvébe ezt írta dedikációul: „Somlyó Gyurinak, egykori dajkája s a jelenben szerető nagyapja: Füst Milán.” Holott hat évvel fiatalabb volt – apámnál. Sokszor hallottam tőle – és sokan mások is hallhatták – a csaknem komikusan jellemző anekdotát. Még aggastyán korában is bosszankodva mesélte, hogy mikor húszéves koruk körül először találkoztak, Karinthy egy évvel idősebbnek mondta magát nála, s ez egy év korkülönbség okán ő haláláig mint „öregebbet” tisztelte, míg csak meg nem tudta, úgymond, hogy „ez a jó Frigyes” „füllentett” neki. A jelentéktelen dolognak tulajdonított groteszk jelentőség jellemző voltát még csak tetézi, hogy a „füllentés” ténye nem is forgott fönn: az Irodalmi Lexikon tanúsága szerint Karinthy valóban éppen egy évvel előbb született nála.

„Mert itt az időd” – ez itt a kulcsszó. Az ő ideje, az ő művének ideje az öregkor volt – ezt kellett tehát élete idejévé is tennie, már kezdettől fogva, minél előbb és minél hosszabb távra. Az öregség és betegség közegét teremtette meg a maga számára, mint műve létrehozásának legkedvezőbb biológiai és pszichikai állapotát, s tette ezt éppoly elszántsággal és éppoly ösztönösséggel, szervezete vegetatív zsenialitásával és lelkierői tudatos megfeszítésével, ahogyan műveit létrehozta. „Az ember valamilyen hajlamokkal születik… Viszont minden életkornak megvan a maga külön hajlandósága… Az ember talán akkor a legteljesítőképesebb, ha abba a korba jut, amelynek hajlama egész lényével összevág. Például a szemlélődő hajlamú kétségtelenül zavartatva érzi magát a szenvedélyes fiatalkorban, saját szenvedélyeitől. – Ad abszurdum: némely embernek legjobb volna, ha öregnek születik” – jegyezte fel naplójába 1923. november 1-ji keltezéssel, vagyis harmincötéves korában. S néhány hónappal később a mély felismerést, amelyre, úgy látszik, egész életével keresett bizonyságot: „Akinek szervezete hozzáidomul az öregséghez, az sokáig él.” De mintha már ez előtt, egész fiatal korában megteremtette volna magában az öregembert. Erre enged következtetni az a néhány sor, amelyben írói pályája 25 éves jubileumán a diákkori barát, a költő és orvos Peterdi István emlékezik rá: „…mint egy sötét és kegyetlen próféta, aki némely mester képén a város fölött libeg, lehunyja szemét, és átkozódik… a felhőknek beszél talán, vagy a madaraknak, és azzal sem törődik, hogy senki sem hallja, de hangosan kiált, s a harag mámorában karjait már-már ütésre emeli… ilyen volt ez az én barátom 25 évvel ezelőtt…” Nem egy aggastyánt képzelünk-e e leírás mögé, hiába tudjuk, hogy egy húszesztendős ifjú költőt idéz? Nem a „horgas elméjű s szikár aggastyánt”-e máris, aki prófétáktól származik? S aki egyre jobban hasonlított is Jóél prófétához, úgy, ahogy őt Michelangelo a Sixtina mennyezetére festette.

És aggastyán volt az is, aki, mikor beléptem homályba borult Budaörsi úti dolgozószobájába, életemben először, a bástyaként tömörlő, nehéz íróasztal mögül felemelkedett velem szemben, hogy szemügyre vegyen. Az „aggastyán” akkor negyvenkilenc éves volt, alig valamivel több, mint most az a tizenhat éves ifjú, aki akkor én voltam. Gyerekkoromtól kezdve otthonosan forogtam a költők „genus irritabile”-je, rendhagyó és rendetlen népe körében, később is nem egy nagy költővel ismertetett meg a sors, hazaival, majd a világ csaknem minden tájáról valóval egyaránt. De különösebb nagy emberrel mind e különös nagy emberek között se azelőtt, se azóta nem találkoztam sosem, mint amilyen különös ez az íróasztalbástyája kislámpájának szűk fényköréből elém, szinte fölém emelkedő, csontos ujjú, ijesztően rángatózó arcú óriás volt.

Az apám halálát követő hetekben üzent, neki ifjúkori barátja, nekem gyerekkoromtól fogva atyai háziorvos barátom, a már említett Peterdi István révén, hogy látogassam meg. Talán az az önvád is közrejátszott, mikor erre gondolt, amely volt barátai közül többeket elfogott apám hirtelen, kora halálakor, s amelynek Füst Milán hangot is adott a Nyugatnak írt nekrológjában: „Kosztolányi emlegette néha, hogy ez kiváló költő, bizony az, és kellene is érte tenni valamit, de sose mondta ki azt a szót, amelyre ebben az ügyben okvetlenül szükség lett volna. És én sem. Miért nem tettem, Úristen? Mért csak most, hogy a földben van. Pedig készültem rá évekig, hogy egy nap végső bizonyítékaimat előterjesztem. És az idő elmúlt, én pedig ezt is elmulasztottam. Ezzel is hát vádolhatom magamat” – írta. Pedig igazában ő vádolhatta magát a legkevesebb joggal. Hiszen őérte is lehetett, kellett volna tenni valamit, éppen abban az időben. Az ő ügyében is volt – maradt máig is, hát még akkor! – egynéhány szó, amely okvetlen kimondásra várt. Akkor már – 1937-ben – épp tizenöt éve nem akadt kiadó egyetlen könyvére sem (akárcsak, valóban, apámnak, de ez más kérdés)! Három drámája közül egyik egy kis „művész”-kamaraszínházban ért meg néhány előadást, a másik csak a Nyugatban, a harmadik – IV. Henrike! – s a negyedik – a máig kiadatlan A néma barát – még ott sem jelent meg! Néhány évvel ezelőtt, 1934-ben – ha a Nyugat szívességemblémája alatt is, de a saját költségén – maga adta ki válogatott verseit, mint ahogy a könyv belső címlapján áll, „Munkái Gyűjteményes Kiadása” I. köteteként; ám az első kötetnek még így, ebben a formában sem lehetett folytatása. Neki, aki első évfolyamától kezdve úgy összeforrt a Nyugattal, mint talán egyetlen más munkatársa sem, hisz ő, írásainak különös és különc hatást keltő volta, valamint az ő sajátos, mániákusságig menő hűsége, mindig egyvalamire irányultsága folytán, szinte sohasem közölt másutt, sem napilapban, se más folyóiratban – ekkorra már a Nyugattal is megromlott a kapcsolata, részben a Henrik megjelentetése körüli, ma már szinte felfoghatatlan huzavonák miatt. Költészetét, igaz, a szűkebb irodalmi közvélemény s főként a költők régebbi s még inkább újabb generációi igen nagyra tartották, s ez meg is nyilvánult a Válogatott versek nyomán megindult, magasztalásban egymáson túltevő kritikasorozatban. Ám egyre jelentékenyebbé váló egyéb irányú munkássága, drámái, regényei, elbeszélései, tanulmányai még a legszűkebb irodalmi közvélemény előtt is vagy ismeretlenek voltak, vagy feledésbe merültek, mintha nem is léteznének. A fiatalok már nem is tudtak róluk – honnan is tudhattak volna. Mikor tizenhat évesen hozzá mentem, a rám legnagyobb hatást tett élő költőhöz indultam el otthonról szorongva – de sejtelmem sem volt arról, hogy ez a nagy költő a kornak minden műfajban egyik legjelentékenyebb írója. Csak két év múltán, mikor Füst Milán átköltözött a sashegyi lakásába, s abban a szerencsében lehetett részem, hogy a költözködés során amolyan titkári minőségben segíthettem a végtelen tömegnyi kézirat, levelezés, folyóirat és könyv rendezésében, csak akkor bontakoztak ki előttem – akkor aztán annál szédítőbben – e jéghegyszerűen hatalmas életmű nagyobbára az ismeretlenségben, a kéziratosság vagy elfeledettség tengerében lappangó roppant tömbjei. Akkor is csak részben: most látom, e könyv írása közben, csak milyen kis részben még akkor is.

Ekkoriban már „nagyregényén” dolgozott, az azóta legendássá vált módszerrel, teljes magányban, folyóirattól, kiadótól, közönségtől egyaránt elszigetelten, néhány, kevés számú barátjára hagyatkozva, akik nemcsak megtiszteltetését, terhét is alaposan érezték e kiválasztottságnak, hogy napról napra – olykor többórás fölolvasásokban – tanúi lehetnek egy kivételes mű kivételes fogantatásának. Olyan „elidegenedett” körülmények között, mint Füst Milán, egyetlen magyar író sem dolgozott tán az idő szerint, még a politikai üldözöttek se, még a csak-versírók se (hogy az akkori irodalom páriáit említsük).

Igaz, hogy Füst Milán számára ezt a lehetetlen helyzetet lehetségessé tette – úgy, ahogy mások számára nem lett volna lehető – szerény tanári nyugdíján túl felesége polgári tevékenysége, áldozatos munkája, amely a költőt megóvta legalább az anyagi gondoktól. Mégis. Az az eredendő, mélységes pesszimizmus, amely életfelfogását és életbölcsességét kezdettől fogva jellemezte, de amely kezdetben mégis mint bölcseleti szemlélet, elsősorban az emberi kondíciót általában érintette, most a személyes keserűség már-már elviselhetetlen ízével telítődött, olyan végletes és mértéktelen módon, amily mértéktelen és végletes Füst Milán minden fontos megnyilatkozása mindig is volt: munkában, művészetben, viselkedésben egyaránt. Eredendő gyámoltalansága, érintkezési képtelensége s az ebből fakadó iker gőg és sértődöttség, amelyet az egyre jogosulatlanabbnak érzett és valóban egyre jogosulatlanabbá váló mellőzöttség tett mind monumentálisabbá, túlméretezettségében olykor már goreszkké vált. „Az életem javát sötétben töltöm el, a mélyen elrejtőző néma férfikort” – idéztük már gyönyörű verséből, mely pontos látlelet is, sőt jóslat, még egy újabb évtizedes érvénnyel. S a sötétben, tudjuk, nemcsak a látásviszonyok változnak meg, hanem különös módon az összes érzékletek viszonyai. A sötétben például megváltozik a cigaretta íze is, nyilván, mert nem társul hozzá, nem vegyül bele a kígyózó füst megszokott látványa. Megváltoznak gesztusaink értékei s az azokat illető ítéleteink is. Füst Milán éveken át alig hagyta el Vércse utcai villáját. Nem ment senkihez. Se látogatóba, se szerkesztőségbe, se kiadóba, se szórakozóhelyre. Várta, hogy mások jöjjenek hozzá; valóságosan is, képletesen is. Aztán azoktól, akik eljöttek hozzá – olykor gyakran –, olyasmit követelt, amit azoknak nem állt módjukban, amit tán senkinek se állt módjában megadnia. A teljes kárpótlást mindazért, ami joggal járt volna neki. Egyvalakitől mindazt, amit az egész társadalom mulasztott el. A legmesszebbmenő tapintatot – esetleg a legmesszebbmenő tapintatlanság ellenében. A feltétlen hódolatot – a tekintet nélküli, kegyetlen fölény viszonzásaképp is. S ha erre azok nem voltak hajlandók vagy nem voltak képesek, akkor egyetlen pillanat alatt kész volt őket elmarni magától. „Ebszájjal” akár, mint ahogy rég, egyik legelső megjelent versében írta, az elidegenedettség érzését kifejező legkoraibb magyar költeményben – 1909-ben, Kafka, Heidegger és messze az egzisztencialisták előtt:

 

Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják Hűs, tiszta örök-ágyam tiszta angyalok? – – – Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok? – – – (Zsoltár)

 

S később, ezekben az években, talán még ennél is keserűbb, ennél is hatalmasabb hangon szólal meg „a pokol – a többiek” sartre-i közérzetének e döbbenetes magyar változata:

 

S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, egy szomszédos kolostorba mén: Úgy én is: nem tűrök látogatót!! – S ha ki azt akarod még világnak valaki rongya, hogy szeresselek, Bízd a szivemre magad, – az még él! –, de szemtől-szembe velem többé ne kerülj! (Copperfield Dávidhoz!)

 

El is volt terjedve irodalmi körökben – még rajongói között is –, hogy valóban jobb szemtől szembe nem kerülni vele. Különösen költőnek s kivált fiatal költőknek nem. Vas István meséli el hitelesen a Félbeszakadt nyomozásban, hogy Füst Milán „bűvöletében” élő kezdő költőként, legszívesebben hozzá vitte volna el első verseit, „istenítéletre”, Kosztolányi helyett, ha Déry és Németh Andor „vissza nem riasztják a démonizáló kedvteléseiről, kajánul színjátszó szeszélyeiről szóló rémtörténetekkel”. Így csak első kötetét küldte el neki. Füst Milán megköszönte a könyvet, s hívta magához. S akkor – mint ahogy később kitűnt: vesztére – el is ment. Hogy aztán eltávozva tőle úgy érezze, „minden pozdorjává tört benne, elvergődni is képtelen lesz hazáig”. – Nekem is szerencsém lehetett, hogy hosszas, egész napi tusa és ötpercenként változó elhatározások után végül is úgy döntöttem, nem viszem el hozzá verseimet. Mert voltak már verseim, bemásolva egy szép nagy füzetbe, A megismerés himnuszai címmel összefoglalva; mit szólt volna már csak ehhez a címhez is! még elgondolni is rossz. Ha akkor ezzel állítok be hozzá – talán olyan sebbel távozom, amely ezt az első látogatásomat egyben hosszú időre az utolsóvá is teszi. S akkor életem egyik nagy ajándékától fosztom meg magam, harminc esztendő feledhetetlen óráitól s az emberi nagyságról való oly közvetlen és teljes, épp annak komplex voltát feltáró tudástól, amit semmi nem pótolhatna.

Mert hasonló „vérfagyasztó jelenetek”, mint amilyennek Vas István lett Füst Milán Budaörsi úti lakásán szenvedő statisztájává, bizonyára gyakran ismétlődtek e lakásban; s később, a Vércse utcai villa hatalmas dolgozószobájának puha, kék plüsfotelein gyanútlanul elhelyezkedő, meghatott zarándokokkal is nemegyszer megestek. Aki megkockáztatta, hogy „szemtől szembe kerüljön vele”, az el lehetett rá készülve, hogy nem csupán egy nagy költővel és rendkívüli emberrel kerül szembe, hanem olyasvalakivel is, aki a legcsekélyebb mértékben sem érzi magára nézve kötelezőnek az emberi érintkezés több évezrede kialakult sima formáit, amelyek az emberi társadalomnak legalábbis civilizált színterein, s legalábbis nyíltan, megszokottá váltak. Arra is, hogy vendéglátója a vendégfogadás legelemibb egyezményeit sem tartva tiszteletben, bármelyik pillanatban – minden általánosan elfogadott, erre szolgáló ok nélkül is –, akár átmenet nélkül, kiutasíthatja magától, mondjuk, azért, mert egy általánosan ismert, európai hírű íróról, legyen az Thomas Mann vagy Marcel Proust, kedvező, akár csak enyhén elismerő véleményét meri gyanútlanul hangoztatni. S főként: hogy a saját – mármint a látogató – műveiről az udvariasság minimumát is nélkülözően elutasító s a helyzetből groteszk módon kirívó, látványos bírálatot fog hallani; aztán: megint csak átmenet nélkül – s éppoly érthetetlenül (ahogy Vas leírja) esetleg a következő pillanatban a legnagyobb szívélyességgel hangzó meghívást egy következő látogatásra. S nem is csupán irodalmi viszonylatban nyilatkozott meg ez a démoni kiszámíthatatlanság és elszánt tekintetnélküliség, amely olykor a kegyetlenségig tudott fokozódni. Barátomnak – akinek apja Füst Milán legközelebbi barátaihoz tartozott – ez – egyébként kiváló – apa halála alkalmából előadást tartott annak erkölcsi fogyatékosságairól és tehetségének súlyos hiányairól. Miközben a legkülönbözőbb hozzá forduló emberek, lettek légyen azok nagy költők – a legközelebbi barát, Kosztolányi tudna erről, ha tudhatna még, beszélni! – vagy cselédlányok, kisebb-nagyobb lelki bajait, szerelmi vagy családi problémáit órákon keresztül a legnagyobb figyelmére tudta méltatni, meggondolt tanácsokra vagy áldozatos segítségre is készen – megeshetett, hogy egy gyermekét váró – vagy még súlyosabb: gyermekre hiába vágyó – asszonynak előadást tartott egyik kedvenc témájáról: az emberiség újabb egyeddel való gyarapításának értelmetlenségéről, mi több, vétkéről, ami még több: szülő és gyermek kilátástalan, csakis szerencsétlenségbe torkollható kapcsolatáról. Esetleg részletesen elismételte egy szerelmi bánatában öngyilkossági gondolatokkal küszködő fiatalembernek az öngyilkosságról szóló gondolatait, amelyeket egy vitában kifejtett volt, a Bhagavadgitát idézvén, mely „részben megállítja magad ellen emelt kezedet, részben igent int, hogy nyugodtan öld csak meg magad”.

S legjobb barátai, leghívebb tanítványai sem voltak bebiztosítva e démoni szeszély előtt. Sőt. Bizonyos szempontból ők a legkevésbé. „Valaki simogatást remél tőle, s hirtelen korbácsot kap a hátára” – írja róla egy remekbe szabott kosztolányis mondatban Kosztolányi. Önkínzó játékot játszott azzal, hogy épp ezeket minél képtelenebb módon, egészen a lehetetlenségig próbára tegye, s miután nem állták ki a lehetetlen próbát, lemondjon róluk.^* Ha már ilyen egyedül maradt – maradjon egészen egyedül. A „hadd lám, mire megyünk ketten” annyi magyar sorsot jellemző aranyi önkínzása benne is működött. Sokszor elmondhatta magáról is, mielőtt leírta Tertullia szép szavait Catullusról: „Ő nem szereti azokat, akik őt szeretik…” Éppen, mert annyira vágyik a szeretetükre – tehette volna még hozzá. Így maradtak el tőle sorra legjobb régi emberei – talán az egy Kosztolányit kivéve, aki haláláig meghittje és rajongója, mindennapos látogatója, legfőbb titkait vele megosztója maradt; és sokan új meg új hívei és tanítványai közül. Kénytelen-kelletlen azok is, akik továbbra sem szűntek meg őt mesterüknek, magukat tanítványának tartani, ha egy idő után már csak messziről is. Illyés, Déry, Weöres, hogy a legfontosabbakat említsük, így kényszerült személyes köréből sorra kivonni magát. Nem ugyanarra kényszerült-e maga is tragikusan, amitől annyit szenvedett mestere és nagy barátja, Osvát részéről? Csaknem a mélylélektanból ismert apa ellen fordulás és mégis az apához hasonulni akarás öntudatlan folyamatának lehetünk tanúi, ha Füst Milán e vonásait ismerve olvassuk az ő Osvátról adott e jellemzését: „Mert bár mindvégig szerettem őt… ő vérig tudta sérteni, halálosan meg tudta alázni az embert. Ez a lángeszű ember ugyanis leigázó természet volt. El is szökdöstek tőle hívei, lassacskán valamennyien, s az akkori fiatalok közül én maradtam legtovább mellette, de később, mondom, nekem is búcsút kellett intenem feléje.”

S a közvéleményben – az irodalmiról beszélek, hiszen tágabb körre sokáig nem terjedt hatása – mindinkább e jelenetek hőse szorította ki a nagy szenvedő ember s a kivételesen nagy művész képét, akivé pedig az idők múlásával egyre inkább vált. Az így kialakult kép kétségkívül nem volt minden hitel híján. Füst Milán olyan is volt, amilyennek ezek az érintkezések mutatták s az ezekre való emlékezések mutatják ma is; sőt külső látszatra leginkább ilyennek tűnt. S persze, a legkényelmesebb is volt ilyennek látni mindenestül. A nagy embereket kisebb hibáikról, kétségtelen rossz tulajdonságaikról vagy akár nagyságukat megközelítően is monumentális hiúságukról ítélni meg – a náluk menthetetlenül kisebbek módszere és egyetlen védekezése a nagyság ellen. Pontosan idevág, amit Victor Hugo egy kései, szép versében ír – hevenyészett fordításban valahogy így:

 

…ember szeme Azt lesi csak, magát hol is szennyezi be Szépség, lángész, erény; nagyságukon azért csügg, Hátha meglesheti valahol kicsiségük.

 

Füst Milán nagyságában valóban megleshetők voltak a kicsiségek. Legalább az értő s maguk is jelentős szellemektől azonban elvárható – és voltak, akik ezt el is várták önmaguktól –, hogy e kicsiségeken túl mégiscsak elsősorban a nagyságot lássák. Hogy a nagy színészkedő mögött meglássák éppen a saját, színésszé kényszerítő sorsa minden gyötrelmét megszenvedő nagy alkotót. Minden rossz tapasztalat ellenére is. A mindenáron való különbözni akarásban – a mindenkitől valóban gyötrelmesen különbözőt. A mindenáron kitűnni akaróban – a hosszú időn át oly méltatlanul és kétségbeejtően észre nem vettet. A nagy emberben – a nagy visszásságok mögött is – a nagy embert.

Való igaz, hogy Füst Milán olykor fantasztikus módon tudott kedves és kíméletlen lenni egyszerre, akár egyazon személyhez is. De nem szabad e képet úgy torzítani – ahogy egyesek teszik –, hogy azon a kedvesség különcségként, a kíméletlenség természetként hasson. Lehetne talán fordítva is – s talán az lenne az igazabb. Nemcsak a „szemtől szembe velem többé ne kerülj” rideg elutasítását kellett és lehetett komolyan venni, a „bízd a szívemre magad” nem kevesebb fedezettel bíró felhívását is.

Mint ahogy vannak is – és éppen a legjobbak közül –, akik ezt teszik. Megint Kosztolányi remek beszédéből kell idéznem: „Együtt látom nagy erényeit és nagy hibáit, együtt szeretem őket, és együtt tárom föl, mint vonzó, eleven valóságot.” Vas István ugyan „pozdorjává törten” távozott nála tett első látogatása után, de ezért alig több mint egy év múltán megírta róla a Nyugatban azt a tanulmányát, amely máig is az egyik legmélyebb elemzése e lírának, s már ekkor kimondta róla a legnagyobb szót is: „halhatatlan”; nem zavarta ebben a halandó nagyon is halandókhoz illő viselkedése. Igaz, hogy Gelléri Andor Endre is, e gyanútlan, gyermeki lény sokat küszködött rajongva szeretett mestere esztétikai önkényével, amely attól sem riadt vissza, hogy a tanítvány új novelláját akár első szótól az utolsóig „átírja”, s erről panaszkodott is nemegyszer barátainak. De ha arra került sor, hogy nyilvánosan valljon róla, a művészről, csak a mű által elragadott kritikus szól, mint három – sajnos, egytől egyig kiadatlanul maradt – írása is bizonyítja; s nem is csupán a műről. Az egyikben, miután megállapítja, hogy „az Amine, mintha Amszterdamban csiszolták volna…” – éppen az ember nagyságára tér rá: „Miként is beszéljünk másként róla, mint személyén által? Van nagyobb jellemzője munkáinak, mint az ő élete és szava?… Mondom: nagy tanulság ő. Az egész világ példáját és sorsát hordozó roppant egyéniség. Leolvashatod róla, hogy mit kaphat s mire tudna vágyni az ember.” Vagy idézzük Weöres Sándor gyönyörű búcsúztató versét, amely éppen a személyes elszakadás fájdalmával indul:

 

Régóta nem zörgettem ajtód. Mostan immár homályba fordultál előlem. Ki szintelen ragyogó karddá növekedtél, mégis az évek párával beleheltek – mert van ám gyengédség is e goromba létben és szánalom s mégtitkosabb finom tapintat, avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot? – világolsz és engem hagytál sötétben.

 

Füst Milán, igaz, azok közé az emberek közé tartozott sokszor, akiket a francia, lefordíthatatlan szóval, invivable-nak nevez. Túl nagy volt benne a sértett gőg és megalázottság – s egyre kevésbé volt számára kitartható az elszigeteltség, az agyában egész birodalmakat hordozó számára a valóságban e birodalom nélküliség, a fejedelem szerepének megjátszása nélkül. Játszott tehát. De mindig teljesen megjátszotta azt, aki volt, és mindig teljesen az volt, akit megjátszott. A nagy bohócból volt benne valami – és nem a „rossz színészből”, ahogy némelyek hinni szerették. Akkor tudott sírni, amikor akart. S ezzel olykor valóban meg tudta rendíteni az embert. Amikor először vagy másodszor fordult elő. De ha sokadszor – s ismételten hasonló előjátékot követően –, akkor a megrendülést már, igaz, nagyon is környékezte a mosolyoghatnék. Igen ám, de ha meg mosolyogni kezdtél volna a síró öregemberen, vagy ha úgy tetszik, akár a síró öreg bohócon, akkor egyszerre csak eszedbe jutottak a sok feledhetetlen között is feledhetetlen sorok:

 

Ott gyermek született talán… Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok. (Hajnal előtt)

 

És a mosoly helyett már kicsordult a te könnyed is.

 

*

 

Az a kép, amely az idők folyamán közkeletűvé vált Füst Milánról, és véglegesen a harmincas években alakult ki, nem volt torzkép, csak mélység nélküli, csak a tér helyett mesterségesen – vagy felületességből – a síkba helyezett. Nem volt körüljárható, illetve akik átvették és tovább formálták, elfelejtették vagy nem találták fontosnak körüljárni, vagy nem volt hozzá elég távlatuk. Csak a kusza s olykor rikító arabeszket látták – a fonákját nem, amely pedig meghatározza a szálak futását. Több mindent nem láttak meg így. Elsősorban magát a művet, amely rejtve, valódi méreteit és formáit valóban csak a kivételes és nagy figyelem számára bontakoztatva ki, épült, az egyszer már használt hasonlatot koptatva tovább, jéghegyként, egyre hatalmasabbá növekedve láthatatlan tömegében a láthatóhoz képest. S ha nem látták a művet, hogy látták volna azt a rendkívüli erőfeszítést, azt a valóban példa nélkül álló, szinte elviselhetetlen fegyelmet és igényt, amely létrehozta? S még tovább: nem is csak az erőfeszítésről, nemcsak az önnön igénye és becsvágya rabszolgájaként évtizedeken keresztül végzett kényszermunka mindenki más számára elbírhatatlan szorításáról van szó. Hanem arról az ugyancsak rendhagyóan nagy távolságról, amely e munka elismerését a munka értékétől elválasztotta. S végül arról, hogy a mértéktelenül nagy munka és mértéktelenül magas igény, a mértéktelenül csekély elismeréssel párosulva, sokszor mértéktelen kételyt támasztott alkotójában e munka eredményét illetően is. Akit felületes és sokszor valóban mértéktelennek látszó gőg által megbántott látogatói a gátlástalan magabiztosság riasztó szobrának láttak, olyannak, aki a legcsekélyebb bírálatot vagy vitát is elutasítja, nemcsak művei, de még véleményei tekintetében is – az voltaképpen nemcsak már-már embertelen igényességének ostorozása alatt szentelte magát a szinte vallásos áldozatnak, de az önmaga iránti kétség szöges övével is csigázta magát önkínzó alázatra. Naplója nem egy megrázó oldala vetít fényt abba a már-már groteszken tragikus flagellánscellába, amely Füst Milán legbenső valóját rejti. A Naplóból kiragadott részletek helyett azonban talán még sötétebb fényben mutatja előttünk akkori életét egy, a hagyatékában ránk maradt ritka dokumentum; s mert nem önmagának, hanem egy másik személynek vall benne, talán még hitelesebb és megrázóbb is.

Füst Milán 1927 nyarán fejezi be – a szokásosnál is hosszabban tartó, megfeszítettebb munkával és a szokásos önkínzó becsvágy nagy várakozásával – Catullusát. A dráma – amely éppen negyvenévi hallgatás után az elmúlt évadban szólalt meg a Madách Színház színpadán, s amelyről Lengyel Menyhért még a Nyugatban való megjelenése előtt kéthasábos elragadtatott cikket közöl a Pesti Naplóban, s Kosztolányi, egy levelének tanúsága szerint, rajongva olvas el egy délután – nem nyerte meg Osvát Ernő tetszését. Nem elég tudnunk, milyen orákulumot jelentett a Nyugat egész nagy nemzedéke számára ekkor még Osvát, a magyar irodalmi megújulás e Robespierre-je, ez a másik „megvesztegethetetlen”, akit, úgy tetszik, a nagy aszkéták, az eszme nagy megszállottjai minden rendíthetetlen erénye mellett azok rendíthetetlen ridegsége is jellemzett; tudnunk kell azt is, mit jelentett még ezen is túl, még túl ezen is, Füst Milánnak felfedezője és „halálos barátja”, aki, mint írja, „eddigi életében minden ismerősnél, barátnál jobban érdekelte és foglalkoztatta”, akinek „működése mindenek felett erkölcsi tény”, s akiről végül, eleve kemény ítéletre kárhoztatva magát, azt mondja: „S úgy látszik, amíg élek, én már csak őneki fogok írni.” Nos, most ennél az egyetlen méltó és igazi olvasónál bukott meg, az egyetlennél, akinek a számára írt, akinek legfelsőbb tetszése eddig annyiszor kárpótolta minden sikertelenségért; s milyen művel! Amelyet három év robotjával hozott létre, s mint mindig, mániákusan azzal a becsvággyal, hogy a „nagy” művet sikerül létrehoznia. A levélfogalmazvány, amely hagyatékában saját keze írásával fennmaradt, több lépcsőben íródott és láthatóan nincs befejezve; azt sem tudni, tisztázatát vagy esetleg egy másik, befejezett változatát elküldte-e a címzettnek. Az utókor óhatatlan indiszkréciójának jóvoltából legyünk most mi a címzettjei – abban a reményben, hogy nem a kaján kíváncsiság, hanem a mély emberi érdeklődés vezeti olvasó szemünket. Így hangzik:

 

 

 

 

 

*

 

Így szól és eddig tart e levél. Még egyszer: hosszas mérlegelés után nem azért döntöttem teljes szövegének közlése mellett, hogy illetéktelen intimitással közeledjünk ehhez az életműhöz és alkotójához, aki oly elszántan került művében minden intimitást, s a művek szemléletét is a legmesszebbmenően el akarta választani attól a kétes és keserű, esendő és esetleges anyagtól, amibe azok óhatatlanul beágyazódnak. Hanem azért, mert paradox módon éppen ezeknek az esetlegességeknek egész homályosan gomolygó anyaga vonja ködbe az ő lényét és művét. Mert e levél – ha elfogulatlan érdeklődéssel, a különös jelenség megértésének igényével olvassuk – nem csupán más vonásokkal egészíti ki a közkeletű arcot, még inkább: módosítja és magyarázza a közkeletű vonásokat, elvezet eredetükhöz, mélységet kölcsönöz felületüknek. Íme, a kritikát oly zsarnoki módon elutasító mögött az önkritikának milyen önkínzó örvénye nyílik. Íme, érintkezési formáinak külső érdessége milyen szörnyű érdességekkel fordul befelé, önmaga felé. A munka annyiszor hivalgásnak tűnően hangoztatott ortodox önkívülete, íme, hogy tombolt a titkos valóságban is. Íme, a hízelgést oly sokszor elváró, hogy tudott, nem is akárkik – Lengyel Menyhért és Kosztolányi – magasztalásáról egyetlen pillanat alatt lemondva, a megsemmisítő bírálat szigorú szemébe nézni. Hogy tudta magától elutasítani a – nem is akármilyen – dicséret vigaszát. S micsoda végletességgel vállalta a maga és az egyetlen általa elismert bíró ítéletét egy egész életen keresztül. Hogy ezt felmérhessük, legjobb, ha ide másoljuk Kosztolányi levelét is, mely dátum nélküli, de Füst Milán keze írásával 1927. szeptember 22. olvasható rajt:

 

 

Egy évvel az Osvátnak szóló levél megírása után a Catullus mégis megjelent a Nyugatban. De szerzője, híven a levélben foglaltakhoz, egész életében nem vette elő többé, magáénak nem vallotta, nem adta ki, mikor módja lett volna rá, mint alább egy másik leveléből látni fogjuk, a későbbiekben mindig: „két drámájáról” beszél, mintha a Catullus nem is létezne; s mikor harmincnyolc évvel a dráma megírása után barátai s a IV. Henrik színpadi sikerre vivője, Pártos Géza, a rendező mégis kikönyörgi engedélyét az előadásra, s ennek folytán az éppen kiadás előtt álló drámakötetbe való felvételére is, még mindig „nehéz szívvel” bocsátja útjára „a régi fájdalom e gyermekét”, s egyetlen jó szava sincs róla. Nem hitelesíti-e ez a kérlelhetetlen önkritika azokat a másfajta megnyilatkozásokat, amelyekben neki kedves munkáiról, másik két drámájáról például nem szégyenli kimondani, akár szokatlanul nem diplomatikus formában is, amit róluk gondol, egyiket ismételten fiatalkora, másikat férfikora „fényességének” nevezve? Persze, aki ilyen végletesen, minden tekintet nélkül vállalja önmagát, magáról való ítéleteiben is, az éppoly különös, különc, rendhagyó, kezelhetetlen számba megy az életben, s kivált az irodalmi élet spanyol és francia udvari etiketthez hasonlóan bonyolult és szigorú érintkezési formáiban – jaj annak, aki ezeket nem tudja betartani! –, mint amilyen nyugtalanítóan elhelyezhetetlen lesz egyre új műfajok felé ágazó, egyre magányosabb ihlet talaján sarjadó műve. Gondoljuk csak el, milyen párját ritkító, milyen magánnyal terhes az az önszemlélet, amely művét csupán önmaga igényéhez képes mérni, s minden vigasztaló összehasonlítást elutasít magától a körötte létrejövő alkotásokkal. Mert – megkönnyebbülésül, ha hajlamos lett volna rá – milyen művekkel is hasonlíthatta volna össze a magáét? Milyen volt a magyar dráma termése abban a, mondjuk, 1925-től 1935-ig terjedő évtizedben, amelyben a Catullus (és nemcsak a Catullus, a IV. Henrik király, sőt az egészében máig kiadatlan és ugyancsak megtagadott A néma barát) is íródott? Legtöbbje mellett a Catullus – minden gyengesége mellett is – a nagy költészet és vele a nagy dráma szinte társtalan képviselője. De milyen lelkiállapotot és viselkedési formát alakíthat ki, másrészről, az a belső igény, amely a megalkuvás legésszerűbb, legenyhébb és legindokoltabb formáival sem képes élni? Csak azt, amely ebben az időben Füst Milánban ki is alakult, s amely hosszú ideig, részben abban a későbbi korszakban is, mikor modellje már megváltozott, változatlanul hatott, s terjesztőinek és továbbadóinak színvonala szerint legendába emelkedett, anekdotába oldódott vagy karikatúrába süllyedt. Ez az évtized volt a Füst Milán-i pesszimizmus legmélyebb, barlangi időszaka, amelyben képességei szinte önmaga ellen látszottak fordulni. S amelynek durva elnagyoltságát – esztétikája állandóan éberen működő alapkövetelményével is ellentétben – nemcsak viselkedésében, írásaiban sem tudta mindig – nem enyhíteni, hanem művészi értelemben „kijavítani”, általánosabb és objektívabb síkra emelni, „feláldozni az élményt a szépség javára”, ahogy esztétikai művének egyik fejezetcíme és egyik sarkalatos tétele követeli. A Genezis új könyve című, bár nagyszerű részekben bővelkedő, prózai költeménye, melyet aztán fel sem vett összes versei közé, vagy az azok között is szereplő Motetta, nem csupán mondanivalójuk nyers életellenességével, hanem szövegük súlyos göröngyöket görgető darabosságával és érdességével is veszélyeztetik legfőbb törekvéseit, az anyag megmunkálásában, az élmény transzponálásában rendelkezésére álló gazdag leleményét, a szépség mindig benne működő nagy követelményét. Jutott-e valaha is ember immár nemcsak az emberi lét általános, de a maga létezésének oly mindenestül való tagadásához; költő e tagadás ilyen nyers, minden „szépet” és „költőit” pazarlóan és öncsonkítóan elvető, meztelen kifejezéséhez, mint a Motetta költője? Ítéljük meg magunk:

 

Minden gondolatom, mint az ótvar És átok minden emlékem és nyomoruság. Sós a vérem a keserüségtől, Csak veszett kutya lehet az én rokonom – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – S mi sistereg és csikorog, Mi hempereg és úgy forog, A keserű Mennydörgetős ménkűvel barátkozom.

 

S ha A Genezis új könyvét nagyobb művészi alakítóerő igyekszik is kiemelni a kétségbeesés formaroncsoló iszapjából, az emberi sors mindenestül való gonoszságának egyetlen vigasztól sem enyhített tudata, ez a művészi értelemben is elszenvedett emberi vereség annál teljesebb benne. Íme egy részlete:

 

 

E Biblia-parafrázis írásának ideje – 1926 – és a Motettáé – 1936 – közé eső évtized Füst Milán életének legmélyebbre „rejtőző” s legmélyebbre szorított, legsötétebb időszaka. De mégis ekkor született, tudomásul alig vétetve, legremekebb műveinek egész sora: az új versek java része, három dráma, a IV. Henrik király-lyal az élen, s a Szakadék és az Amine emlékezete; mint ahogy ez időszak megfeszített küzdelmeinek ismeretlen katonái, névtelen hősei azok a befejezetlen művek, amelyeknek kéziratai sok száz oldalt töltenek meg: köztük A mester én vagyok és a Herr Hundt von Ohnemacht című nagy regénykísérletek. Ezeknek az annyiszor újrakezdett és mindig újból abbahagyott hatalmas vállalkozásoknak pusztán a „fenntartási munkálatai” is hallatlan erőfeszítésbe kerülhettek. Az ezt követő több mint fél évtized pedig A feleségem történetének, a végre végigvívott és befejezett fő műnek munkát munkára tornyosító „története” lesz.

A külső sikertelenség és belső kétely kútba vetettségének e józsefi megpróbáltatása tehát egyben a munka és a teljesítmény tetőpontját is jelenti.

 

*

 

A fasizmus összeomlása, az ország felszabadulása, a világ előtt megnyílni látszó távlatok s a maga előtt megnyílni látszó személyes lehetőségek lényének más, enyhültebb, játékosabb és bizakodóbb anyagát kezdték kiformálni. A „mennydörgetős ménkű” helyett az emberekkel, sőt a maga sorsával is barátkozni kezdett. Még oly keserű, több évtizedes sikertelenségét is tudta békéltebb szemmel nézni, a feléje végre integetni látszó sikerek fényében. Még társadalmi aktivitása is, melyet a Tanácsköztársaság idején egyszer már fel tudott szítani a forradalmi közösség, s amint önéletrajzában is kitér rá, akkor az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségének, a szellemi munkások legelső tanácsának szervezőjévé s a megalakult Vörösmarty Akadémia ügyészévé tette – egy pillanatra újra felizzott. Ugyancsak önéletrajzában olvasható, hogy 1947 folyamán száz előadást tartott különböző szervezetekben, s ő mondta a Magyar–Szovjet Társaság Tolsztoj-ünnepségén az emlékbeszédet. Egy év alatt száz előadás! Micsoda „közéleti” energiákat fojthatott el teljesen magába temetkezett évtizedeiben, ha a lehetőség első lehelete ilyen „társadalmi munkára” szította, hatvanéves korában!

Megváltozott kedélyének, amely új műveinek szellemében, rendszeres esztétikája kellemesen oldott, közvetlenül hallgatójához és olvasójához forduló, szeretetteljesen tanító előadásmódjában, néhány legutolsó nagy versének közvetlenebb lírájában is megnyilatkozik, tán ezeknél is megejtőbb dokumentumát őrzöm, egy hozzám írt levél formájában. A levélforma alkalmassá is teszi ezt az írást, hogy mintegy szembeszögezzük, feleletül, a fentebb közölt levéllel. Füst Milán ebben is sérelmeit és mellőzöttségét panaszolja, hiszen e több évtizedes sérelmek nem oszlottak el egy csapásra, sőt nemsokára egy ideig megint tovább folytatódtak, hogy csak újabb néhány keserű és magányos esztendő után simuljanak el – úgy-ahogy – véglegesen. Ám ugyanezeket a sérelmeket és mellőzéseket mintha itt egy más ember panaszolná. Mint minden írásában, akár odavetett futó megjegyzéseiben is, Füst Milán mind a két itt olvasható levelében mindenestül benne van; ám a kettő együtt adja, mintegy sztereoszkóp egybemosódó két képe, a plasztikus igazit. Ezt a levelet is teljes szövegében közlöm, egy-két név és utalás kipontozásával, amint következik:

 

 

Aki az Osvátnak szóló levelet írta, a világért alá nem írta volna úgy, hogy „szegény, szomorú ember” – feneketlen keserűségének oltárát érezte volna meggyalázva e tetszelgő játékossággal (amelyet egyébként is valóban csak az tesz elfogadhatóvá, sőt kedvessé, hogy a levél egész hangja oly üdítően rácáfol). Még kevésbé használta volna a „magányom csokoládéja” frivol metaforáját. Aki „szegény, szomorú embernek” nevezi magát, az messze van már attól a „szürke pokoltól”, amelybe több évtizede süllyedt. S valódi bántalmai és fájdalmai továbbra is meglevő mélységei fölött a humor törékenységükben is biztos pallóin egyensúlyoz. Súlyos gondjai és sérelmei úgy inganak a kezében, mint a kötéltáncos súlyzói, amelyekkel táncos lába pergését kiegyengeti. Csupa könnyedség, felszabadult játék, fölényes nagylelkűség e levél. A jelentősége biztos tudatában mindenki mást az egyenlőség megtisztelő rangjára emelő mester bölcsen és kitüntetően évődő hangja ez: az a hang, amely egy-két évvel e levél megírása után úgy elbűvölte hallgatóit az egyetemen, s a legjobbakat közülük végleges hívévé, rajongó tanítványává tette. A negyvenes évek végének és ötvenes évek elejének irodalmi érdeklődésű, egyetemi vagy ahhoz közel álló ifjúsága nem azt a képet őrzi Füst Milánról, amellyel Déry és Németh Andor annak idején riasztotta a fiatal Vas Istvánt, s amellyel Vas később oly riasztó módon szembekerült. Nem a rossz pózokba kényszerült színjátszó, hanem a nagy tanítóval és nagy íróval nagy színészt is párosító mester állott éveken keresztül a budapesti Bölcsészeti Kar katedráján, egy kezdő tanár ambíciójával készülve minden heti „fellépésére”, magántanárként a legszélesebb hallgatóságot gyűjtve nem kötelező kollégiumára, s elragadtatott tanítványok lelkes körében pihenve ki egy hosszú élet fárasztó visszhangtalanságát és magányosságát.

 

*

 

Mint többször is megírta magáról, szenvedélyes tanár volt. S ez benne nem a pedagógia iránti szenvedély volt csupán. Az élni nem tudó legfőbb kapcsolata volt az élettel. A társadalomhoz fűződő viszonyát csaknem egyedül e szenvedélyes hivatás gyakorlása – vagy másrészt, gyakorlásának felfüggesztése határozta meg. Neki a felszabadulás, sok minden mellett és elsősorban, legközvetlenebbül tanári rehabilitációját jelentette. Az íróként annyira nélkülözött közvetlen visszhangot, a legjobb értelemben vett sikert a tanári katedrán találta meg. Az az évtized, amíg az egyetemen taníthatott, talán egész életének legharmonikusabb ideje – annak ellenére, hogy ehhez csak ez évtized első felében járult írói elzártságának némi fellazulása is. A rövid fellendülést, amely meghozta összes versei új kiadását, szinte a teljes ismeretlenségből revelálta a prózaírót, egy elbeszélés- és egy kisregénykötetének megjelenésével, és méltó elismerésben részesítette egész élete tapasztalatából leszűrt esztétikai művét, csakhamar újra a kényszerű némaság évei követték. 1949 és 55 között megint csak egyetlen könyve sem látott napvilágot, az irodalmi életből éppúgy, ha nem még teljesebben kirekesztődött, mint a harmincas években. Ez időben nyilvános tevékenysége mindenestül egyetemi előadásaira korlátozódik, ezekben teljesedik ki. Tíz féléven át adja elő esztétikáját, tíz másikon Shakespeare-kollégiumát, amelynek melléktermékeként készül el, hogy kiadásával ugyancsak évekig várasson magára, sajátosan nagyszerű Lear király-fordítása. Híres tizenkilenc, szám és rend szerint lajstromozott betegsége közül egy sem vehette elő annyira, hogy akár egyetlenegyszer is elmulassza előadását. Minden szombat délután elindult rövid útjára a Párisi utcából az Egyetem tér felé – ahogy egy akkori cikkemben írtam:

„…kísérjük el őt, amint az estébe hajló utcán egyetemi előadása felé tart. Magas, szikár, törött öregember, a válla horgadt, botra támaszkodva, nehezen lépdel – de kövessük csak tovább, be a zsúfolt terembe, s rögtön látjuk, hogy kigyúl körötte a levegő, s ámulhatunk rajta, hol rejtőzik ebben a munkába fáradt öreg testben ez a kimeríthetetlen energiaforrás.”

S ezután kukkantsunk be hozzá, ugyancsak egy akkori, másik írásom segítségével, oda, ahonnan e minden heti felfedező útjára, e minden heti jótékony metamorfózisára elindult: a Párisi utcai lakásba. Az emlékezés bizonnyal nem idézné fel oly híven a sorozatos látogatások közös élményét, mint ez az 1954-ben egy látogatásról azon frissiben készült riport, amelynek néhány részletét ide iktatom.

„Kis belvárosi utca hatemeletes modern bérházában lakik. Ez a magányos, talán legmagányosabb alakja a XX. század magyar irodalmának – a város legnyüzsgőbb közepén. Fönt a legfelső emelet saroklakásának legkisebb helyiségében van a dolgozószobája – ennek a mindig oly nagy méretekben gondolkozó költőnek, akinek hosszú sorai szinte lekanyarodnak a könyv lapjairól, olyannyira kívánják a széles, szabad teret maguknak. Ez a különös ember, akinek művét és pályáját a benne feszülő ellentmondásokkal együtt is oly ritka egység jellemzi, mindennapos legapróbb életkörülményeivel sem cáfol rá magára. Ahogy szobájába lép az ember, azonnal megcsapja különleges művészetének jól ismert sűrű légköre.

Kicsiny dolgozószobájában – mely néhány év óta, sajnos, egyben betegszobája is –, a nagy heverő körül három kis asztalka áll. Egyiken könyvek, kéziratok, üres és beírt papírok halma, a fekvő írásmódhoz alkalmas írótáblák; a másikon sárgaréz tartókból a legkülönbözőbb fajtájú, színű, gondosan faragott ceruzák, irónok, tollak legyezői bomlanak ki, mint vázákban furcsa virágok, mellettük a tartókhoz hasonló csillogású, kisebb-nagyobb rézszipkák, ormótlan, fáklyányi lánggal égő réz öngyújtó és dobozokban különféle cigaretták.

A harmadikon mindenféle kis szerszámoskazetták, egyszerű lakatosfogók és finom, gombnyomásra nyíló alumínium csavarhúzók, réz- és vasdarabok. Ezek a költő egyszerű munkaeszközei. Mert szabad idejében apró réz- és vastárgyakat kovácsol, az egyszerű anyag szeretete, amely versei nehéz szépségét adja, nyilvánul meg ebben is. Mindezek a tárgyak körülötte látszólag minden kitapintható rendszer nélkül, kissé önkényesen torlódnak egymásra, az egészben mégis valami sajátos benső egységgel, akárcsak azok a parttalan áradású szabad versek, amelyekről Kosztolányi éppen húsz esztendővel ezelőtt írta, hogy mégis zártak, a lehető legkötöttebbek, és éppen végső megmunkáltságukban szinte példa nélkül állók a magyar költészetben. Ezek az egyszerű tárgyak a maguk cicomátlan és mégis oly félreérthetetlenül egyéni célszerűségében annak a konok mívesi szenvedélynek a légkörét lehelik, amelyben Füst Milán csaknem fél évszázada dolgozik, megszállottsága és mestersége iránti ritka hűséggel.

A hatvanhét esztendős költőt, aki valóban kezd olyan horgaselméjű s szikár aggastyánná válni, amilyenné egy régi verse szerint lenni kívánt, fájdalmas, de nem súlyos betegsége évek óta csaknem teljesen ágyhoz kötözi. Szinte sohasem hagyja el dolgozószobáját, kivéve, mikor szombat délutánonként, kötelességének és ma sem csökkenő pedagógiai szenvedélyének eleget teendő, hallgatóihoz indul az egyetemre, hogy megtartsa tizedik féléve folyó esztétikai kollégiumát Shakespeare-ről. Tizedik féléve beszél a fiataloknak Shakespeare-ről, akivel – saját szavai szerint – élete során a legtöbbet foglalkozott. Most is ott van a keze ügyében Alexander Bernát Hamlet-könyve, amelynek első lapján oly jellegzetes és máig sem változott betűivel írva áll: Fürst Milán könyveiből. 80. szám. És a később, pótlólag feljegyzett dátum: 1904…”

 

*

 

Valamit mégis helyesbíteni kell. Ezekben az években Füst Milán máshová is kimozdult az önkéntes és kényszerű szobafogságból. Pedagógiai szenvedélye szerencsés újraéledésével együtt felújult másik nagy ifjúkori szenvedélye is, szerves jeleként az élettel való újrabarátkozásnak. Mikor a harmincas évek közepén egyik legfontosabb költeményét, az összes verseknek azóta is nyitódarabját, a Szellemek utcáját a híres sorokkal kezdi:

 

Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek sem tudnak feltalálni, Sem zenét, – minek nekem? (…)

 

akkor e zene itt nem képletesen vagy inkább: nemcsak képletesen értendő. Füst Milán gyerekkorában hegedülni tanult, s bár, tanárának később világhírű hegedűművésszé lett fia szerint „amatőr létére csak igen középszerű hegedűs volt”, a zene mély, az amatőrségen messze túlmutató értéséről tanúskodik már néhány egészen korai cikke éppúgy, mint élete végén, fiatal s részben általa felfedezett zenészbarátairól szóló írásai. Mert ennek az amatőr hegedűtanulónak olyan szerencséje volt, hogy tanárja fiának személyében egy csodagyerekkel együtt zenélt s kötött életre szóló barátságot, azzal a Szigeti Józseffel, aki ma a világ egyik legnevesebb hegedűse. Füst Milán legelső prózai írásainak egyike a Nyugat 1909-es évfolyamának januári számában (ahol legelső verse is megjelenik) a már akkor világjáró tizenhat-tizenhét éves csodagyerek hazalátogatásakor adott budapesti koncertjét ismerteti. E kis cikkben bámulatos érzékenységről téve tanúságot, Füst Milán nemcsak előre látja kis barátja későbbi fejlődését, nemcsak megmutatja, de – mint Szigeti maga több ízben megvallja – segít kirajzolni is e fejlődés irányát. Joggal írhatja róla Szigeti Beszélő húrok címen magyarul megjelent önéletírásának előszavában: „Szellemi tekintetben tényleg »irányítóm« volt, és az is maradt”; könyvének utolsó lapján pedig ezt: „A »folyamatosság« szónál eszembe ötlik Füst Milán barátom, aki tizenhét éves koromban a Nyugatban megjelent méltató cikkében azt kötötte lelkemre, hogy sokat és mindig újból foglalkozzam Bach szonátáival. És íme, most, hetvenéves koromban, a hat szonáta lemezfelvétele éppen születésnapomon került forgalomba.” S a Vanguard Bach Guild Anniversary Special jelzetű Szigeti-lemez (6 szólószonáta és partita) egy példányán, különös aranyszínű tintával írva a következő dedikáció olvasható: „Füst Milánnak, aki hatvan évvel ezelőtt Bach-kultuszt prédikált nekem: Jóska, 1963.” Méltó válaszul a valóban csaknem hatvan év előtti cikk szavaira: „Kedves Józsefem, igaz szívvel Bachot ajánlom önnek. Nem vagyok céhbeli zenész, de hát süketnek kellene lenni, hogy az ember ne vegye itt észre, melyik az igazi stílus, melyik a legbriliánsabban, a legbiztosabb erővel diadalmas az ön repertoárján… A Chaconne csodálatos volt!… ha Bachnál marad, akkor itt egy igen előkelő, talán páratlan átfogó erejű Bach-interpretátorhoz lesz szerencsénk, talán már rövid idő múlva is!” (Még egyszer jegyezzük meg a dátumot: 1909!)

Ez a zenei – nemcsak szenvedélye, de kivételes forma- és stílusérzéke, az interpretáció legbenső szöveteibe hatoló érzékenysége éled újjá hetvenéves kora körül, hosszú szünet után, ez viszi öreg fővel is új felfedező utakra a fiatal tehetségek közé. Írt-e valaki csak megközelítőleg is olyan felkészülten s amellett persze olyan írói érzékeltető erővel arról a csodálatos magyar művésztüneményről, aki Rácz Aladár volt, mint ő? Sőt: írtak-e egyáltalán egyszerre olyan szakszerűen és olyan költőien a zenéről magyarul, ahogy ő írt Rácz Aladárról? S fiatal tehetségekről olyan tekintet nélküli, feltétlen – s később gazdagon beigazolódott – ítélettel, mint ő Erdélyi Miklósról, Lukács Pálról, öregkora ifjú barátairól? Ezeket az írásokat olvasva úgy kell hinnünk, utolsó éveinek legszebb s talán egész enyhületlen életének legenyhültebb percei ezek a kései zenehallgatások voltak, a meghitt házikoncertek, utolsó, Hankóczy Jenő utcai lakásának faburkolatú, szép szalonjában; s nem utolsósorban e fiatal zenészekkel töltött órái, akik oly jótékonyan nélkülözték az irodalmi életnek az ő számára mindig feszültségekkel és feszélyezettségekkel terhes légkörét.

S talán még az, amikor hetvenötödik születésnapján Illés Endre, Simon István s e könyv írója átnyújtották neki lakásán a Magyar Írók Szövetsége ünnepi ajándékát: művei összkiadásának egyöntetű vörös bőrbe kötött példányait.

S végül: mikor 1965 októberében a svéd rádió a Nobel-díj az évi legesélyesebb jelöltjeinek szentelt adássorozatában őt is megszólaltatta, Miguel Angel Asturiasszal, Alberto Moraviával, Vladimir Holannal, Nelly Sachsszal együtt.

Megvesztegetni azért nem hagyta magát az élet kedvezőbb fordulataitól; nem a Nobel-díj kecsegtetésétől, magától a Nobel-díjtól se hagyta volna.

Milyen fénybe emelkedik az ilyen? – kérdezte magától, amikor nagyregénye végre megjelent franciául. És tüstént kész is volt az egyértelmű válasszal: „Milyen fénybe? – feleltem magamnak azonnal. – Semmilyen fénybe.”

Mégis, mindennek ellenére azt kell mondanunk: valamilyen fény mégiscsak hullott rá élete végén, kis töredéke annak a sötét ragyogásnak, amit ő magából árasztott.