A megtagadott életrajz

 

„Írói életem absorbeálta egész életemet, életem nem is volt, csakis írói életem, s ezért nincs is életrajzom. Ha mégis el akarnám mondani, tíz szóban lenne elmondható.” Egy rádióbeszélgetésben vélekedik így magáról Füst Milán, amelyet e könyv írójával folytatott 1946-ban, feltehetően élete első rádióinterjújában. Közel járt ekkor a hatvanadik évéhez. Önéletrajzot, akár csak rövid, hivatalos formájút, valóban nem írt mindaddig egyet sem. Néhány évvel később mégis rákényszerült, egyetemi magántanári habilitációja következtében, hogy az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium részére megírja rövid életrajzát: „1951., január 22-dikén.”, ahogy sajátos dátumjelzésével, amelyet minden egyes levelén vagy levelezőlapján ugyanilyen aggályos pontossággal (pont, vessző, -dikén, pont) tüntetett fel mindenkor, az eredeti gépirat egy fennmaradt példányának minden egyes oldalán felül, külön aláhúzva, olvasható. E gépirat birtokában, melyen ott a minisztérium, valamint kádernyilvántartása kettős pecsétje, ki kell igazítanunk a párizsi Magyar Műhely Füst Milán-számának (1967. november 15.) közlését, ahol e kiadatlan dokumentum először jelent meg, attól a megjegyzéstől kísérve, hogy „az Írószövetség pártszervezetének felszólítására íródott”. A közlés egyébként számos más helyen is eltér a hagyatékban ránk maradt hiteles szövegtől.

Ez egyetlen ismeretes önéletrajza első mondataiban Füst Milán csaknem szó szerint megismétli a már idézett rádióinterjú gondolatát: „Attól tartok, hogy háromoldalnyi önéletrajz nem telik tőlem” (végül is négy és fél oldal telt), „még a Szovjet [értsd valószínűleg: 1919-ben a Tanácsköztársaság] számára készített önéletrajzom se tett ki többet egy, legfeljebb másfél oldalnál. S ennek okát nemcsak a szemérem gátló hatásaiban látom, hanem sokkal inkább abban a döntő körülményben, hogy élettörténetem alig is van. Az én életem csupa munka volt. Főbb eseményeit vezérszavakban itt közlöm.”

Egy hatvanadik életévén túljutott férfival, még ha netán az átlagosnál eseménytelenebb élete volt is, történt annyi, hogy arról, kivált ha a szokásosnál nagyobb fogalmazási készséggel rendelkezik, nem három, akár harminc oldalt is bízvást írhasson. Volt és lett családja, járt különböző iskolákba, utazott, megfordult ilyen s amolyan környezetben, barátságokat kötött, boldog vagy boldogtalan szerelmek rabja volt, sikerek és kudarcok érték Füst Milánt is. Nem annyira azért nem írt és nem akart önéletrajzot írni, mert életének eseményei szegényesek, hanem mert sajátos lelki fejlődése és – részben arra épülő – sajátos esztétikai felfogása miatt nem érezte fontosnak ezeket az eseményeket, sőt ami még lényegesebb: nem érezte voltaképpen érvényesnek azokat. Esztétikája – fejlődése során egyre inkább – a szépség bűvöletét vallotta princípiumául. S ez a szépség – az ő értelmezésében – nem a valóság tényeinek közvetlen feltárását, hanem az azoktól független öntörvényűséget jelentette. Ebben a vonatkozásban úgy érezte, hogy élete eseményeinek ismerete nem segíthet értelmezni művét s a benne megnyilatkozó szépséget, hanem éppen kikezdheti annak törvényeit önmagában hordó szabad létezését. Mindenben az emberileg elérhető tökéleteset követelő filozófiai igénye a vele történtekben csupán az esetlegeset látta – s minden törekvése az volt, hogy az ezekben megnyilatkozó lényeg megfogalmazására fordítsa erőfeszítését. S ebben az erőfeszítésében a lényegtelen – vagy annak érzett – adatok és tények – úgy vélte – csak gátolhatják, félresikló, kizökkentő interferenciákat teremthetnek azokkal a tökéletesnek kívánt hullámmozgásokkal, amelyeknek éppen zavartalan tökélyében kereste ő az egyedül kifejezendőt és fennmaradásra érdemest. Éppen ezért, nem csupán szorosan vett önéletrajzot nem írt – ez egyetlen fent említett s a továbbiakban majd többször idézendőn kívül –, de egész hatalmas életműve is – amennyire csak egyáltalán lehetséges – híjával van csaknem minden felismerhető önéletrajzi indítéknak.

Élete és életműve e legfőbb, titkos jellegének általánosított elemzését már jó előre megkísérli egyik legelső tanulmányában – amelyről kivételes jelentősége és kulcsszerű fontossága miatt még többször kell majd szólnunk –, korán tudatosítva benne egész életművének természetét, s több mint egy évtizeddel megelőzve a „belső és külső szemlélet” e „vázlatával” a modern pszichológia egyik híres és nagyra tartott elméletét. Már e korai tanulmányában – majd ennek egy évtized múlva átdolgozott változatában – megteremti annak az ember- és alkotótípusnak egyszerre elemzett és ábrázolt képét, amely egész későbbi, hatvan esztendő alatt létrehozott művét jellemzi, s ezt a „belső”, a C. G. Jung által később „introvertált”-nak, mások által „közvetett”-nek nevezett szemléletben s annak Füst Milán-i inkarnációjában, a „Lesütöttszemű Ember”-ben állítja elénk.

Hogy élmény és mű nem fedi egymást – és sohasem fedi egymást úgy, ahogy a naiv olvasó elképzeli és a dilettáns író mindenkor megvalósítani szeretné, az réges-régi tudása a művészetről való gondolkodásnak: még végletesen fogalmazott elméletei is régóta ismeretesek, például Diderot híres Színész-paradoxonában s éppen a mi korunk nem egy nagy művészének ábrázolásában és elméletében. A különválás oly végletes formája azonban, amilyen Füst Milán esetében szemlélhető – művészi gyakorlatban és rendszeresen kifejtett nézetekben egyaránt –, alig-alig található a világirodalomban; mint ahogy a végletesség, ismert tendenciák legszélsőségesebb megvalósulása jellemző nem egy vonatkozásban Füst Milán egész pályájára és művészetére. Amit húszéves korában a „külső és belső szemléletről” a filozófiai gondolkodás síkján, ismételjük, egész további működésére érvényesen elmond, s egy évtized múltán, az első fogalmazással elégedetlenül – hány más művével fogja ezt újra meg újra megtenni! – újrafogalmaz, ugyanarról 1946-ban egy kis előadásában (Fontos élményeink mint művészi témák) a könnyed csevegés hangján, a későbbi korszakában mindinkább előtérbe kerülő mesébe oldott filozófia „életteljesebb”, művészibb modorában még érthetőbben tesz vallomást: „A művész… rendesen… nem is az élményeihez, hanem a képzeletéhez folyamodik inkább… Az élmény, ha nagyon erős, és minél erősebb, annál kevésbé alkalmas művészi feldolgozásra…” S itt is, mint szóban és írásban annyiszor, a Szentivánéji álom híres helyét idézi, amelyben mindig is legtömörebben érezte megfogalmazva a maga „látomását” a művészi alkotás folyamatáról:

 

Szent őrületben a költő szeme Földről az égre, égről földre villan, S míg ismeretlen dolgok vázait Megtestesíti képzelete, tolla Ad alakot a légi semminek, Valódi lakhelyet és nevet ad neki…

 

A kiemelések Füst Milántól valók, mutatva, mit tart legfontosabbnak: az ismeretlent, amelyet megtestesítve a költő a légi semminek ad alakot. Mint ahogy tőle való a fordítás is, arról árulkodva, milyen fontosnak tartja a maga számára a szöveg minden szavát – illetve minden szavának maga adta értelmezését –, hiszen egész életében nem szűnt meg Aranyért – nem utolsósorban a Shakespeare-fordítóért – lelkesedni, s éppen ebben az előadásában nevezi így: „mesterünk, ez a remekelő”.

Túl azon a közkeletű igazságon, hogy a művészi alkotásban az élmény mindig több-kevesebb áttételen keresztül s átalakultan érvényesül, s csupán a művészet legalantabb területein, az éppen a Füst Milán által annyira megvetett „élményregényekben” jelentkezhet közvetlenül mint téma és mondanivaló – Füst Milán módszere a lehető legnagyobb távolságot teremti élmény és mű között, s minden igyekezete, tudatosan és ösztönösen, alkatából és szándékából következően egyaránt az, hogy lehetőleg minden látható kapcsolatot elszakítson közöttük, s ami elszakíthatatlan, azt is láthatatlanná tegye.

S nemcsak maga. Az ellen is élesen tiltakozik, hogy e kapcsolatot netán mások feltárják és láthatóvá tegyék. Életében mindössze egyetlen olyan írás készült, amely ezt vele kapcsolatban óvatosan és vázlatosan megkockáztatta. Megmaradt ennek a tanulmánynak egy Füst Milán széljegyzeteivel ellátott gépirata, amelyhez még egy külön levélfogalmazványa is csatlakozik. Ezekben Füst Milán nemcsak e szóban forgó tanulmány pontatlanságait vagy tévedéseit igazítja helyre, itt-ott módfelett indulatos formában, hanem szemmel láthatólag, bármennyire igyekszik is ezt álcázni, maga a tény ellen tiltakozik, hogy művét egy irodalomtörténeti értekezésben életének bármilyen vázlatos rajzával is kiegészítsék, azzal hitelesítsék, vagy abból kiindulva értelmezzék. Nézete e tekintetben teljesen egybevág a vele különben is sok mindenben rokon Saint-John Perse-ével, aki egy levelében így nyilatkozott: „Kíméljenek meg főként a diplomáciai pályámat érintő minden utalástól. Nem ok nélkül választottam írói álnevet és gyakoroltam mindig a leghatározottabban a személyiség kettéválasztását… A Saint-John Perse és Alexis Saint-Léger Léger között létesített minden kapcsolat valóban óhatatlanul oda vezet, hogy meghamisítják az olvasóban kialakult képet, és alapvetően tévútra viszik költői értelmezését.”

Füst Milán tiltakozásában – az irodalomra nézve általában s a maga művére értve sajátosan – nyilvánvalóan sok jogos momentum foglaltatik. Kinek ne lenne már elege az irodalomtörténet és kritika ama untig ismételt s a művészet utóbbi fejlődésére mindegyre alkalmatlanabb, egyre sivárabb módszerétől, amely „életet” és „művet” vagy „valóságot” és „művészetet” oly pontosan illesztene egymáshoz, mint valami kirakós játékot, aminek nincs is más célja és feladata, mint ez a tanulságos és gyönyörködtető egymásba illeszthetőség? Füst Milán szerint egyre nyilvánvalóbb, hogy az írói alkotás nem az alkotást létrehozó ember közvetlen tükörképe, sőt nem tükörképe semminek, hanem önmagában létező kép, nem a természet utánzata, hanem az általunk teremtett második természet része, amely teljesen csupán önmagának felel meg, semmi másnak, s hogy ha talán nem is minden, de legfőbb jelentősége éppen ebben a sajátos voltában rejlik; hogy a nagy alkotóművészek nem önmagukat „írják vagy festik meg”, vagy másrészről, nem is valami homályosan általánosított „valóságot”, tehát sem önmaguk, sem a környező világ utánzására nem törekszenek, s ha netán erre törekszenek is, nem ezt érik el, a dolog, vagyis a művészet emberi lehetőségeiből és természetéből következően. Másrészről viszont ennek a szemléletnek a szélsőségei szem elől tévesztik azt, hogy ha a műalkotás, mihelyt létrejött, önmagában, saját törvényei szerint létezik is, valaki valamilyen körülmények között létrehozta, hogy tehát létén kívül története is van, mint minden létezőnek; sőt nem is csak egyfajta története van. Éppen ezért a művészet szemlélete nem mondhat le arról a komplex és dialektikus feladatáról, hogy mikor önálló valóságként tekinti és kísérli meg elemezni a műveket, ne elemezze egyben azt a bonyolult kapcsolatot is, amely a mű létrejötte mögött az alkotó, a mű és a világ között szövődik, még ha ez a kapcsolat egyes esetekben nem közvetlen, hanem a lehető legközvetettebb, nem harmonikus, hanem már-már antagonisztikus, még ha az adott mű többek között éppen e kapcsolatok elszakításának, e sziámi ikrek kettéválasztásának véres és veszélyes műtőjében jön is létre. Sőt talán akkor a legizgalmasabb és legkikerülhetetlenebb.

Füst Milán olyan műgonddal és tapasztalattal tünteti el műve keletkezésének nyomait, mint egy Csingacsguk a maga és társai lábnyomát a prérin. De nem kötelessége-e „fehér testvérének”, a tanítványnak és kritikusnak ugyanilyen gonddal és tapintattal újra felkutatni e nyomokat, hogy – akár az ő akarata ellenére is – segítségére lehessen művét igazabb és megközelíthetőbb fénybe helyezni?

Lehet, hogy van bizonyos kegyeletlenség Füst Milánnal, az emberrel szemben, abban, hogy életének általa fontosnak nem tartott, sőt egyenesen érvényüktől megfosztani szándékolt eseményeit felkutassuk, vagy éppen hogy felfejtsük az életrajz háttérbe kényszerítésének okait magában az életrajzban; s kinek részéről lehetne e kegyeletlenség nagyobb, mint attól, akit Füst Milán harminc éven keresztül atyai barátságával tüntetett ki, beavatni kívánt minden mágusi titkaiba, s aki bízvást elmondhatja, tőle tanult a művészet mibenlétéről legtöbbet életében? Mégis, úgy érzem, a hűség és kegyelet alapfokán túl, egy felsőbb fokon éppen akkor vagyok hű tanításához is, ha legjobb tudásom szerint megpróbálom követni a magam hajlamait és lehetőségeit, szenvedélyes érdeklődésemet az iránt, ami szenvedélyesen érdekel, s nem térek ki azok elől a kérdések elől, amelyek elől, úgy érzem, nem lehet kitérnem. Annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy épp ezek segíthetnek végleg eloszlatni azokat az olykor riasztón téves ködképeket, lidérceket és fantomokat, amelyek a köztudat egy részében Füst Milán, az ember és a művész helyébe tolakodtak, s amelyekkel egész életében annyit kellett viaskodnia.

Az emberben több ember lakik – a művészben még több, mert hiszen természete éppen saját maga megsokszorozása. Az az ember például, aki Füst Milán könyveit írta, nem mindig és nem mindenben azonos azzal a Füst Milánnal, akit te vagy ő vagy én ismertünk. Még Goethe, a világnak ez az egyik legközvetlenebb, „legnaivabb” zsenije sem volt azonos azzal a Goethével, aki számunkra ma műveiben létezik. A magát halhatatlan részében ránk hagyományozó a halandóval, aki mindenestül elmúlt. A mű azzal, aki létrehozta. Aki ebben a percben egy remekbe készült verssort leír, nem azonos azzal, aki egy pillanattal ugyane remek verssor leírása után – s egy másik verssor leírása előtt – szükségletét végzi, megnézi magát a tükörben, arra gondol, hogy mi lesz vacsorára, vagy éppen, hogy miként fogják fogadni azt a sort, amelyet most leírt. Pedig az alkotás ilyen körülmények között megy végbe. Mégis, nem lehet nem érdeklődnünk afelől, hogy aki az általunk csodált verssort leírta, milyen volt abban a pillanatban, amikor leírta, vagy még pontosabban: milyen az a része, amely ugyanabban a pillanatban is nem az alkotás folyamatában vesz részt, hanem az élet állandóan folytatódó egyéb fizikai és szellemi funkcióit végzi. Kiváltképp ha egy másik síkon, azt mondhatnánk, egy másik geometriában, a kettő – az élő és az alkotó ember – mégis egy. S bármennyire elszakad is a mű az életrajztól, elválaszthatatlanul egybevág a személyiséggel, amely létrehozta.

Füst Milánnál életrajz és életmű a lehető legnagyobb fesztávra került egymástól; de költészet és személyiség összeforrottsága a lehető legnagyobb. Ha életének ilyen vagy olyan adata nem vet is világot közvetlenül erre vagy arra a művére, ha ez vagy az a műve nem árulkodik is élete eseményeiről – lélegzetvételének és prózája numerusának, szenvedélyes gesztusainak és lírája indulatmenetének ritmusa eltéveszthetetlenül egymásra utal.

Életrajzának legalábbis vázlatos – s mindenben az ő ilyen jellegű megnyilatkozásainak keze nyomát követő – rekonstruálásától már csak azért sem lehet eltekintenünk, mert élet és mű e végletes különválásának forrása – vagy forrásainak egyike – feltehetően éppen az életrajz sűrű és járatlan vidékein keresendő.

 

*

 

„1888-ban születtem, Budapesten, mint szüleim egyetlen gyermeke” kezdi sorolni „vezérszavakban” élete főbb eseményeit. 1888. július 17-én, a Hársfa utca 6. számú házban, tegyük hozzá a pontosság kedvéért. De kik voltak a szülei, akiknek egyetlen gyermeke volt e különös ember, az anyakönyvi kivonaton olvasható nem kevésbé különös neve szerint: Fürst Milán Konstantin? Konkrétan soha, itt sem ejt egyetlen közelebbi szót sem családi viszonyairól, sem külső-belső jellemzésükről, még a nevüket sem említi. A ránk maradt okmányokon anyja Weisz Jozefin, apja Fürst Márton néven van bejegyezve. Utóbbi 1896-ban halt meg, vagyis – ezt már Füst Milán néhány írásából is tudni – gyermeke nyolcesztendős korában, viszonylag fiatalon, „hosszú betegségben”, és „élete vége felé évekig állástalan hivatalnok volt, kallódó ember”. E kallódó ember egy báróságot szerzett zsidó családnak mind a báróságból, mind a jómódból kimaradt ágán sarjadt, s feltehető, hogy mint az ilyen deklasszált emberek gyakorta, külső látszatra minden erejével őrizni igyekezvén az elveszített, de emlékében még friss életforma látszatát, belsőleg egyre jobban elveszítette önmagát. Fennmaradt fényképéről nem egy állástalan hivatalnok, hanem egy századvégi arszlán megnyerő, elegáns alakja tekint ránk, sűrű fekete Musset-szakállal, egy divatos mélabúban tetszelgő bohém. S valóban, tudjuk, élete fénykorában – családjával nyilván nem sokat törődve – Obrenovics Milán későbbi szerb király ifjonti mulató környezetéhez tartozott, Budapesten és a délvidéken. A költő különös nevét – amely bizonyára felvett, írói névnek tetszett, oly pregnánsan jelzi már feltűnése pillanatában mindazt a bizarr különösséget, amely Füst Milán pályáját és művét kezdettől fogva kíséri –, íme, ezen a kerülő úton kapta, mint Copperfield Dávidhoz, egész életén át egyik legkedvesebb olvasmánya hőséhez címzett ódájában mondja (íme, mégiscsak rábukkanunk s fogunk is még bukkanni műveiben egy-egy életrajzi vonatkozásra, amely első látszatra nem is tűnik annak):

 

S az én nevem is, lásd: apám egy víg királytól lopta nékem.

 

Az apa halála után a deklasszálódás természetesen tovább folytatódott; az ingatag kispolgársorból egyre inkább lebillenőben a proletársor felé. Anyja varrásból keresi kenyerét, a fiú már iskolás korában mindenféle munkára kényszerül. „Halála után még nagyobb nyomor következett ránk – folytatódik az önéletrajz –, amelyet nincs kedvem részletezni. (Anyám öngyilkossági kísérletei s az én újságárus-karrierem és így tovább…) Mint gyerek sokáig kallódtam ezután idegenek közt, hol itt, hol ott… már mint középiskolás is sokféle foglalkozást próbáltam, érettségi után még többet. (Írnok, nevelő, üzleti alkalmazott, ipari alkalmazott, kocsikísérő és a többi.)” A kép eléggé szokványos és pontosan körülhatárolt. Egyetlen szóban összefoglalható, oly megrázó egyszerűséggel, ahogy az előbb idézett ódában teszi:

 

(…) S mi voltam én is itt? árva fiú!

 

Nem ezért is volt-e oly kedves olvasmánya Dickens elbeszélése? Hiszen épp ez utóbbiról írt tanulmányában meséli el az anekdotát, amit élőszóval is oly sokszor mesélt el, az öreg parasztról, aki még nyolcvanévesen is azt mondja magáról: „árvagyerek vagyok én”, mert „aki árvagyerek volt, az árvagyerek marad is”. És:

 

A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi mást!

 

Ez az öröklött sértődöttség soha nem oldódott benne, inkább mindig újabbakkal mélyült. S az is, amely ezt tetézte:

 

S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és magány: – e kettő volt örökrészem e földön!

 

Úgy látszik, az, hogy deklasszált családból s hogy zsidó származásúnak született a millenniumi idők Magyarországán, s hogy kora árvaságra jutott, a magyar társadalom egész szerkezetével együtt nagymértékben meghatározta Füst Milán életművét, ha mindezek alig jelentkeznek is témáiban, tárgyában vagy kifejezésmódjában közvetlenül, annál inkább a mű legmélyebb, egzisztenciális alapjaiban, s talán éppen azokba az eresztékekbe segítenek behatolni, amelyeket eddig is feszegettünk, s ahol legfőbb titka: életrajztalansága rejlik.

Sajátos életrajzától való fokozatos „elszakadása” itt kezdődhetett: apja halálánál, a korai árvaságnál s mindannál, ami rá következett. A megnyíló résbe aztán könnyen verődhettek bele a különböző ékek. Erre vall az is, hogy kevés, mégiscsak önéletrajzi jellegűnek minősíthető írása – vagy utalása egy-egy írásában, mint a már idézett verssorok – csaknem kivétel nélkül a gyerekkorra vonatkozik. A gyerekkor, az apa halála előtti idő: azzal még lehetett azonosulni. A Szórakozottság című novellában (akár a másikban, amelynek címe is Konstantin úrfi fiatalsága) a hős neve is közvetlenül arra mutat, hogy az elbeszélés nem csupán valóban életrajzilag azonosítható személyes élményt dolgoz fel, de hogy írója ezúttal ezt nem is kívánja elkendőzni. Az elbeszélés apja haláláról szól, a fordulópontról, ahol a költő útja elválik életének útjától, s éppen erről az elválásról vall. A szegény kisfiút, akinek anyja belebetegszik az apa halálába, s ezért a temetésre sem mehet el, Antal, a gazdag nagybácsi („öreg uzsorás… gonosz fuvaros… aranypénz van még a bőre alatt is!”) viszi ki a temetőbe, a gyerek előtt a gazdagság fényében ragyogó fogatán, amely akár „a fekete tükör”, s a belseje, „mint valami kék bölcső… s hát még a kocsisa!” Ám a szertartás végeztével, amelyet a gyermek a halállal szembeni gyermeki „szórakozottság” állapotában él végig, nem tudatosítva a visszavonhatatlanul megtörténteket, Konstantin azt veszi észre, hogy egyedül maradt. A bácsi kivinni még kivitte a fiút a temetésre, hogy vissza is kellene vinnie, az már nem tartozik a családi jótékonyságról táplált elképzeléséhez. Ahogy a gyermek utána néz, „kocsiját a gyönyörű zabosládával messziről még látni lehetett”. S a kisfiút idegenek kísérik haza omnibuszon; de mikor ő, még mindig „szórakozottan”, felkiált a sose látott léghajó láttán, amely fölöttük úszik a levegőben a Keleti pályaudvar tájékán, az idegenek csendes megvetését is kihívja. „Egy gyerek, akinek most halt meg az apja” – mondják alig leplezhető felháborodással, s hozzáteszik: „Hja, proletárnevelés.” A gyermek „sértődöttsége is rettenetes lehetett” – jegyzi meg az író; igen, ugyanaz a sértődöttség ez, amelynek „vontatott dallamát hagyták rá örökül; semmi mást!”, s amelynek mélységes elszigeteltségében így szól magához, élete vezéreszméjét mondva ki – nyolcévesen; vagy tulajdonítva később nyolcéves önmagának: „Nincs senkim. Igyekeznem kell tehát.” („Nem szabad elhagynom magam, teljesen egyedül vagyok” – írta Naplójában Franz Kafka, a Per írásának kezdetén, 1914-ben.)

Az „igyekeznem kell tehát” parancsa uralkodik egész életén, a megszakadásig való, olykor mániákusnak ható erőfeszítések folytonos drámai összeütközésében az emberi alaptermészet – vagy az ő alaptermészete – eredendő restségeivel, amiről naplója nem egy önkínzóan őszinte helyen vall. Húszéves korában így: „A kényelemszeretet túlságosan elhatalmasodik rajtam, ami nagy baj, mert a küzdelemre kellene elkészülnöm. Rettentőek a küzdelmek, amelyeket indulataimmal és egész természetemmel folytatok… meg akarom változtatni magamat: az indulatos emberből higgadt lényt, a bőbeszédű fecsegőből szűkszavút, a nyíltból zárkózottat akarok csinálni.” Tíz év múlva úgy látszik, mintha a „rettentő küzdelem” kudarccal járna: „Már nem teszek többé erőszakot magamon: fekszem, hát fekszem. – Nagy puhaság – nehézkesség a mozgásban – fáradt tevékenység, fáradt testtartás – a frisseség teljes hiánya – lusta fekvés napokon át – munkától való félelem. – Elásott, iszonyú élet! – (Fájdalmas volna témának látni, ami oly irgalmatlan valóság.)” Míg végül, egy 1937-ből kelt bejegyzésben a harc végleges és kétségkívüli eldőltét a győzelmi jelentések egymondatos egyértelműségével nyugtázhatja: „No, én nem voltam rest, ezt még az ellenségem se foghatja rám.”

 

*

 

De a megalázottsággal, nyomorral és keservvel teljes gyerekkorban is lehettek – milyen gyerekkorban nincsenek? – önfeledt pillanatok, legalábbis olyanok, amelyek visszatekintve fénnyel ragyognak az emlékező szemébe – még az oly keserű emlékezőébe is, mint Füst Milán, aki furcsa ellentmondásként, azzal a szakadatlan kényszerével, hogy múltját „kijavítsa”, mindig a múlt kijavíthatatlan, mert jóvátehetetlen szomorúságával telítette mindenkori jelenét. Nemcsak művében, naplójában is ritkák az olyan részletek, mint az az 1924-ből való gyönyörű lap, amely egy Fótra tett látogatását írja le. A harminchat éves látogat el itt ifjúsága egy boldog nyarának színterére, „húsz év után”:

„Kimentünk Fótra, mert nagyon vágytam, hogy húsz év után a vityillót lássam… Kimentem, s ki tudja, látom-e még azt a vidéket valaha? Vagy megint csak húsz vagy talán negyven év után? – Minden megvan, ami volt… Rókay úr sárból hányt vityillója is – egy egész falu is épült… s az a kis ház, éppen az – amely szent nékem – romokban hever, mintha ágyúval lőtték volna széjjel… Már az utat, amely felfelé vezet – már azt sem találtam meg… S a két diófát… azt a kedves két vastag diófát az ablakom előtt, amelyek nékem azóta is olyanok voltak emlékeimben, mint az álom… s amelyek nékem az igazi diófák, az egyetlen igazi pár diófa – ezeket persze kivágták… Nyomuk sincs többé! – Mintha sírokat mentem volna látogatni… Micsoda pusztulás húsz év alatt… Hát még azokból mi lett, akik már a sírban nyugosznak?! – Akkor, húsz év előtt még egyszer visszanéztem… a nyuszi a zsebkendőmbe volt kötve, s beadtam a vincellérhez… s még egyszer visszanéztem azzal az érzéssel, hogy lehetséges, hogy a kis házat soha többé nem fogom látni – s igaz is lett – soha többé nem láthatom! Ami elmúlt, véglegesen elmúlt! s vissza nem idézhető. (Mily könnyen lehet, hogy a hegyeken valaha száz vagy kétszáz év előtt víg élet volt… Hogy itt is meg ott is valaha ház állott… s ma már? Eltöröltetett s nyomtalanul a föld színéről!) – Még a dombok is mások a garádon… mintha újak emelkedtek volna… – S a földmívelés megváltozása, az utak és dűlők megváltozása végleg megváltoztatja a föld karakterét… S a fák ismeretlenek… új fák vannak – a vékonyak megvastagodtak… a bokrok megfásodtak… az ákácbokrok kis ákáciás erdőkké lettek… csak egy valami, egy jel adatott, amely ráeszméltetett, hogy otthon vagyok!… Egy fehér ház alakú folt gyúlt ki a messzi hegyen, mikor odasütött a nap… a szikla kigyúlt, megmutatta magát, és kialudt, elborult rögtön… Most igen, otthon vagyok! – kiáltottam… S a fák sora is a messzi hegytarajon, s közülük is az egyik, magányos, jajongó fa… Mintha húsz év után síromból ébredtem volna, hogy számon kérjem – mi változás esett e vidéken… s elégedetlenkednék… Ó – visszaemlékezni… a fáradságos egész napos barangolásokra… mikor holtfáradtan értem az utolsó dombokhoz… No még ez az egy domb! – gondoltam – és otthon vagyok! És kiderült, hogy még egy domb következett mögötte! – S a parasztasszonyok, akik cipőjüket kézben vitték felfelé menet a hegyen!”

Hosszan idéztem e naplórészletet – több okból is. Azért is, mert szándékom e könyvben, ha bármilyen vázlatosan és reménytelenül is, némi fogalmat adni az olvasónak arról a példátlan gondolati és művészi gazdagságról, amelyet a hatalmas Napló pusztulásból kimentett kisebb része – így is csaknem kétezer nagy kéziratoldal! – rejt, addig is, míg – igen tapintatos és körültekintő munka nyomán, amely egyszerre tesz eleget a költő eszmei végakaratának s az irodalom és az irodalomtörténet érdekeinek – egészében megjelenhetik egyszer. De azért is, mert e részlet még a naplóban is párját ritkító módon vall Füst Milánnak, a prózaírónak egy olyan másik lehetőségéről, amelyet elbeszélő művészete kiiktatott a maga keretei közül. Igaz, úgy, ahogy előttünk áll, Füst Milán elbeszélő irodalmának legfőbb értéke, hogy a magyar irodalomban egyedülállóan ad hatalmas és izzóan belénk vésődő képet az ember e korban érzett hontalanságáról. De íme, e nagy hontalan tudott vallani a dombok sora mögött feléje integető otthonról is, ahol az igazi diófák lombja bólogat, s az életnek azokról a pillanatairól, amiket az emlékezőnek nem elfelejtenie kell, hogy aztán kijavítva alkossa őket mássá, olyanná, hogy azonosulhasson velük: hanem amiket tökéletes voltukban múlásukat siratva, visszaidéznie lehet mint „egyedül igaziakat”.

S e fiatalkori pillanatok nem is csupán egy valaha volt otthon valóságát tudták magukba fogadni, ki tudtak tágulni a világban való otthonra találás metafizikai élményéig is. Az olyan, alapvetően egzisztenciális fogantatású prózában, amilyen Füst Milán elbeszélő művészete, általában alig jelenik meg a táj, hiába keressük is regényei, kisregényei, novellái sok száz oldalán keresztül; mint ahogy nem találjuk meg Kafkánál vagy Camus-nél sem. Csak egynéhányszor villan fel, s akkor mindig ugyanannak a fóti „otthonosság”-nak a nosztalgiás fényében. Mint az Emlékezés egy őszi hajnalra őszi erdeje, amely egy pillanatra a világ lehetséges szépségének s e szépség lehetséges emberi élvezésének monumentális képévé nő:

„»Ősszel, mikor kavarog a köd« – mondotta Ady Endre. S íme tényleg, hogy kavargott, szinte morogva, mérgesen füstölt, mikor leért az ember a laposba. Itt ült a köd, s úgy látszik, csak ránk várt, hogy elkezdjen alattomosan mozgolódni…

De mikor kiértünk belőle, éppen pitymallani kezdett. S amint kapaszkodtunk fölfelé, ami elénk állt: a távoli erdő széle olyan lett hirtelen, mint valami színpad, amelyről finom selyemfátylakat húzat el az égi rendező, s ahol mindjárt azok a tündérlányok fognak táncolni, akikről álmodtam az éjjel. Az erdő széle is gomolygott, s ebből a mozgalomból egyre csodásabb színek léptek elő.

Az ősz éjszakai komorságai után most mutatta meg a világnak bűvös mosolyát.

– A világ színarany – kiáltottam én, és megálltam. – Látott már ilyen aranylást, H. bácsi? Rőt arany és zöld arany és micsoda sárga! – lelkendeztem egyre. – Hol van a világon még ilyen pompa, melyik királyi palotában?

– Hisz ez az egész világ egy óriási dóm!…”

Az említett H. bácsi – vagy egy más helyen „H…y bácsi” – valójában Héczey István, budapesti néptanító, több nyáron át nevelőapja volt Füst Milánnak, az egyetlen, aki rövid időre, úgy-ahogy, betöltötte az árva fiúnál az apa tátongó helyét. Később egy emlékezésében is idézi, mint „kétféle nevelője” egyikét, Madáchcsal, a másik nevelővel egy sorban.

 

*

 

Az „árva” és a „szegény rokon”: valamiképpen ez a nyolcéves korban megteremtődött szituáció merevedik meg, és lesz minden életkorban és minden körülmények között, ha nem is Füst Milán valóságos helyzete az emberek között, mindenesetre az, amelyet a maga számára – legtöbbször a valóságban sem alaptalanul – érzékel, s ezáltal kialakulni is segít. Másik már említett elbeszélésében a kilencéves Konstantin úrfi annál a szódáskocsisnál lesz napi húsz krajcár bérért kocsikísérő, aki valamikor „nagybátyjánál, a túlontúl komoly embernél volt kocsis”; s ezért is jár ki neki, bár „árva is, meg nyápic is” meg a szódáskocsis alkalmazottja is, az az „úrfi” megszólítás, amelynek tulajdonított fontosság Füst Milán egész életében nemegyszer oly groteszk vonásként merül fel újra meg újra. E pályája lényegét tekintve minden világi hívságot szinte papi, sőt szerzetesi módon megvető művész, aki, mint egyik novellahőse, mindig „a zenét szerette és nem az érvényesülést”, aki soha egy szónyi engedményt sem volt hajlandó tenni nemcsak az olcsó tetszésnek, de még az „értők” igényének vagy unszolásának sem, nem is beszélve bármily politikai vagy társadalmi hatalom megnyeréséről, ha a művészetnek akár csak egy valóban jottányi árnyalata forgott is kockán; s másrészről, aki – ritka politikai megnyilatkozásaiban is, de főként gondolatvilága és életbölcselete egészében – az emberi egyenlőség forradalmi szószólója, a mindennapi életben mosolyogtató módon tudott rabja lenni apró társadalmi hiúságoknak. Mikor a család egyik ága kieszközölte a királynál a báróság visszaállítását (egy-két évvel a királyság végleges eltörlése s az őszirózsás, majd proletárforradalom előtt, amely utóbbiaknak Füst Milán ha nem is tevékeny harcosa, de feltétlen és nyílt híve lett), maga is büszkén vallja magát ez ághoz tartozónak. Levelei fejrészéül készített pecsétjére már neves, sőt világhírű író korában sem felejti el soha rávésetni neve elé a polgári „rangot” jelző „Dr.”-t; hosszú időn keresztül minden vágya, hogy egyetemi rendes tanárrá nevezzék ki, s haláláig sérelme, hogy ez csak nyugdíjaztatása flastromaként, azzal egy időben teljesült. Egy róla készült tanulmány kéziratára, amelynek írója hajdani tanári működését polgári iskolai tanárkodásnak minősíti, ezt a groteszk széljegyzetet írja: „Ne tessék deplaszírozni. Felső kereskedelmi iskolai tanár voltam.” Abban az évben, mikor neve és műve a Nobel-díj jelöltjeinek sorában ott fekszik a Svéd Királyi Akadémia asztalán, attól érezte magát „deplaszírozva”, hogy valaki ötven évvel azelőtti tanári minőségében aláértékeli. Hiába: a monumentális alakon a szemölcsök is monumentálisak. De rossz az a szem, amely – ezt már jó előre ki kell mondani – az előugró szemölcsöktől nem látja meg az alak monumentalitását.

 

*

 

Goethe szerint minden vers alkalmi költemény; s a költő, kivált a lírikus, saját életrajzának megkettőzője. Az ő versei, sőt regényei és drámái nyomán valóban, szinte minden egyéb forrás nélkül megírható lenne többé-kevésbé részletes életrajza. Igaz, hogy az ő „naiv” szemléletével szemben már akkor ott áll a „szentimentális”, vagyis áttételesebb alkatú Schiller, s a két típus bizonyos mértékben minden általunk ismert kor művészei közt fellelhető. Petőfi mellett is, aki költészet és valóság, mű és életrajz minden ismertnél, még a Goethéénél is teljesebb összeforrottságát mutatja (ebben teljesen páratlan a világirodalomban), igaz, ott van a Füst Milán-i szóval „belsőbb szemléletű” Arany. De ezekben az esetekben csupán a két „örök” típus variációiról és egymásmellettiségéről van szó. Az idők folyamán a művész és ember kettőssége azonban újabb, eddig lappangó kettősségekkel és távolságokkal komplikálódik. Ember és művész eleve adott kettősségének a kései polgárság művészetében ember és polgár külön kettőssége lesz az alapjává. Az a „kettős ember”, akit Aragon vizsgál első regényeiben, a kor művészében – vagy annak legsajátosabb típusaiban – megelőzi ember és művész kettészakítottságát. A múlt század harmadik harmadától kezdve egyre elhatározóbban jellemzi a modern európai művészetet – épp azt a részét, amely ütemesen ismétlődő hullámmozgásával mindig újra a „modern” jelszót sodorja taraján – az a belső konfliktus, amelyet Marx a tőkés termelés viszonyaiba bonyolódott ember pszichológiai alaphelyzeteként ismer fel, sokkal előbb, s már akkor is visszamenőleges érvénnyel. Az „eldologiasodás” és „elidegenedés” azóta oly látványos és sokszor oly kétes karriert befutott marxi alapfogalmai állnak kettős oszlopként a modern s a „modern” művészet kapujában.

„La vraie vie est ailleurs” – a rimbaud-i fogalmazás az eldologiasodott viszonyok között saját magától, önnön lehetőségeitől elidegenedett ember alakját állítja be az irodalom, vagyis az emberi tudat panoptikumába, legfrissebben viaszba öntött látványosságként. „Az igazi élet másutt van” – ez az alapélmény teremti az olyan önmaguktól elszakadott művészetkoncepciókat és műveket, amilyen Füst Miláné. A nála hagyományosabb és legközvetlenebb értelemben vett „lírai” alkatok – vagyis éppen azok, akiknek alkatát még nem itatta át egészen az új méreg – erről is közvetlenebbül, líraibban, vagyis kevésbé elidegenedetten tudnak vallani. Füst Milán kortársaként s barátjaként Somlyó Zoltán például „nem igazi” élete megtagadását még ennek az életnek szinte részletezőn realista rajzával tudja összekapcsolni:

 

Nem! Nem erre születtem én! Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nem! Nem az én életem ez! Csip-csup vizeken ez a jámbor, ki gyáván evez! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nem! Én nem hiszem el, hogy én vagyok az, aki reggel ágyából kikel! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nem! Az sem én lehetek, aki este hazaoson, akár egy idegen beteg! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Én ott vagyok, ott valahol, ahol a vágy és a kín testtelen ajka dalol…

 

Füst Milán-i költőnél a fejlődés egy más, későbbi fázisa figyelhető meg. Itt már csak maga a Nem! hangzik, a gyermeki „nem ér a nevem!” kétségbeesett kiáltása; csupán a tagadás alanya szól, tárgya immár néma, visszaszorul a megismerhetetlen és megismerni nem érdemes dolgok visszhangtalan közegébe. Somlyó Zoltán csak verse végén, a részletező leírás kádenciájaként sóhajtja el titkolt érzését léte valódi helyéről, arról a másuttról, „ahol a vágy és a kín testtelen ajka dalol”. Füst Milán költészetében már mindenestül ez lesz a tárgy: az, amit a vágy és a kín testtelen ajka (egy meghatározott emberi archoz többé nem tartozó, önállósult ajak) dalol: az objektív kórus.

A késő polgári kor művészetében beállott szakadást a fiatal Thomas Mann – elsősorban Tonio Kröger alakjában – úgy éli át, mint a benne lakó művész és polgár egymás iránti örök kettős indulatát: kölcsönös megvetését és nosztalgiáját. A benne lakó művész – vagyis a polgár voltát levetkőző ember – egyszerre tekint mélységes megvetéssel és olthatatlan sóvárgással az ugyancsak benne lakó polgárra s a lényének e részét kívül képviselő „rendes” emberek, a boldogok és problémátlanok, a „szőkék és kékszeműek” táborára: a benne meg nem semmisített polgár ugyanakkor hasonlóan mélységes és alig titkolható lenézésével fordul a művészek rendetlen, kósza, bohém, boldogtalan népsége felé, de egyben értetlen csodálattal is az életet egy magasabb rendű „emberi” célnak áldozók, a szó és a gondolat megérintettjei iránt. Ahogy Franz Kafka egy ifjúkori levelében megjegyzi, a Tonio Krögerben nem az az új, hogy e kettősséget, e benne élő ellentétet felfedezi, hanem abban, hogy megmutatja „az ellentétes iránti szenvedélyes szerelmet”. „Hála Isten – írja –, hogy már nem kell hinnem ebben az ellentétben, mert ez félelmetes ellentét.” Füst Milán sem hisz már benne: nem a boldogokat látja a „rendes” polgárokban, s nem is a paradicsomian „ártatlanokat”, hanem a bűnösöket és boldogtalanokat, s művét, elsősorban annak elbeszélő részét azoknak szenteli, akik szenvedélyesen élnek, a cselekvőknek és nem gondolkodóknak, akik, ha már mindenképp boldogtalannak kell lenni ezen a földön, legalább a boldogtalanságukat kiérdemlik, azzal, hogy fenékig ürítik azt, heveny és szenvedélynek áldozott életükkel, a sűrű életűeknek, egyszóval azoknak, akiknek van, nagyon is van életrajzuk: akiknek az életük minden, a művük semmi.

 

*

 

Kicsit előreszaladtunk a megtagadott életrajz jogába való visszahelyezésében, s el is tértünk menetétől. Apja halálánál tartottunk. Annál a pontnál, ahol szerintünk életrajz és mű szétválása, az életrajz megtagadása kezdetét veszi; s felhasználtuk a műveknek – árulóan – éppen e korszakra még közvetlenül utaló életrajzi adalékait. Nem árulva el közben, amit most mégis említenünk kell, hogy még e néhány műve életrajzi vonatkozása iránt is kételyt kell hogy keltsen bennünk naplójának egy megdöbbentő – s elemzésünk érvényét hitelesítő – helye. „Mikor elmondja dolgait az embereknek – írja 1915-ös keltezéssel, harmadik személyben fogalmazva –, s mindent elmond nékik – módosítja azokat: kihagy, hozzátesz… érdekesebbé formulázza, ami túl egyszerű, kihagyja, ami disszonáns – s igen-igen finoman, alig észrevehetően – nehogy a legérzékenyebb fül számára is gyanús lehessen… Szóval: »alkot«. – S hogy így lassankint összes emlékeit megmásítja, már maga sem emlékezik, hogyan is történtek a dolgok valójában, nem tud már az eredeti emlékeire rátalálni, csak a modulációkra: úgy élnek benne tovább, ahogy »kijavította« őket. Már arra sem emlékszik, hogyan halt meg az apja – mert egy novellában másként dolgozta fel halálát.”

Vajon az Aladdin atyja sírjánál című, legkoraibb novellakísérletéről van-e szó? Vagy itt sem szabad közvetlen egyenlőségi jelet tenni az egymás mellett létező Füst Milán-i tények között? S talán maga a naplójegyzet sem konkrétan utal egy bizonyos valóságos tényre, pusztán egy fiktív realitás felhasználásával általánosítja benne alkotó módszerének állandó tapasztalatát? Éppen azt, amelyet könyvünk e kezdő fejezete van hivatva feltárni? A bizonytalansági együttható többszörös – ha az egyes tényekre vonatkoztatjuk; éppen bizonytalanságával bizonyít azonban a „nem az énekes szüli a dalt – a dal szüli énekesét” Füst Milán életművében végletessé váló metamorfózis-törvénye mellett.

Mindenesetre: apja halálát s annak a nyolcéves gyerekre s további sorsára tett hatását a maga lehetőségein belül közvetlenül is nemegyszer a művészi ábrázolás tárgyává teszi. Anyja alakját s a hozzá fűződő viszonyt ezzel szemben kizárólag a művészi átalakítás sokszoros desztillációján keresztül képes egy-egy sorában leszűrni. Valahányszor viszont azt kíséreli meg elmagyarázni, miért lehetetlen a művésznek legfőbb élményei témául választása, mindig az anyjához fűződő kapcsolat lesz a perdöntő példája. Mert ez a kapcsolat, amely az anya haláláig tartó húsz esztendejének legfontosabb és legkeserűbb emberi élménye lesz, már a megtagadott életrajzhoz tartozik, már ahhoz az élethez, amellyel nem lehet számára művészileg azonosulni. Ha a Boldogtalanok végképp elromlott anya–fiú viszonyában, a „nagyszerű… züllött, táncoskedvű és mégis megható öregasszony”-ban, aki semmiképpen sem azonosítható példás, sőt pedáns életű, „részben bibliai, részben schilleri” anyjával, aki gyerekkorában Lenaut és Schillert olvasott fel neki, de a világért sem akarta, hogy belőle is költő legyen; vagy a Catullus Matróna–Metellus kapcsolatában nagy vigyázattal, tétován s talán még így is kissé tapintatlanul fel vélünk is fedezni valami közös élményt, az semmiképpen sem egyezik azzal, amely a Napló megmaradt részeiből oly bőségesen és fájdalmasan patakzik, mint egy soha be nem hegedő sebből a vér. „Anyám. Igen. Anyám. Micsoda szó ez, hogy anyám, micsoda tragikus szó. Mintha nyílt sebeket vassal égetnének” – olvassuk egy helyen. Még a hatvanéves születésnapjára rendezett ünnepségen mondott beszédében is rég halott anyját köszöntené fel. „Csak sajnos már nem lehet, mert nem él, már régóta a sírban van. Szegény kis öregasszony volt, s azt hitte, elloptam az életét, amért erre a kevéssé jövedelmező pályára léptem, mert író lettem. Ez az édesanyám volt. S most ebben az órában, ha lehetne, szívesen megölelném és szívesen mondanám én is neki: – Látod, ugye, látod.”

A konfliktus, bármilyen rég megoldotta is a halál, itt sincs elsimítva; sőt a távoli emlékezés is a konfliktusra utal, amely anya és fiú kapcsolatában oly irgalmatlanul horzsolja egymáshoz a polgári és művészi életérzést. („Az özvegyasszony meg a fia – így fogalmazza meg a szituációt általánosítva is –, amelynél nincs lehetetlenebb együttes… Olyan institúció, amelyet csakis a pokol szolgái találhattak ki e világnak.”) S a vád és önvád, szeretet és megértésért való esengés milyen áradata csap ki már a tizenhét éves (!) fiú naplójegyzeteiből:

„Ha meghalnék, anyámnak nem volna sok siratnivalója rajtam, és talán hamar megvigasztalódnék. Hisz nem voltam jó fia – holott mindenét belém fektette, semmije sem volt bennem…”

„Egész nap feküdni, közben reszketve gondolni arra a lehetőségre, hogy anyám egy nap megbetegszik, s hogy akkor mi lesz, s közben jó étvággyal enni azt a pecsenyét, amelyet magától megvon, jó étvággyal enni, mint valami mérget…”

„Nem szabad, hogy anyámnak alkalmat adjak, hogy ráeszméljen: micsoda hálátlan dolog gyermeket felnevelni. Mihelyt valaki felnő, függetlenülni akar – én is ezt akarom –, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt akarjam – ha bármily elviselhetetlen is, hogy annyira magához köt –, mert viszont még elviselhetetlenebb volna tudnom, hogy ezt a szegény szenvedő, magányos asszonyt az élet hiábavalóságának szörnyű belátásához vittem még sokkal közelebb…”

„S azoknak a defektusa, akik közel állnak hozzánk, sokkal izgatóbb, mint a világ butasága.”

Majd egy évtizeddel később a már felnőtt ember:

„…maga volt a diszharmónia – mindig mindenkivel szemben – de néha szelíd is volt… Anyám – szegény, sokat hánytorgatott – soha meg nem vigasztalható…”

„Végzetes tapasztalataim vannak két ember együttélésének lehetőségei felől. A köztük levő különbségek ki nem egyenlíthetők. Érzés, ízlés – örökös megbékélhetetlen ellenfélként állandóan harcra készen áll a másik ellen. S a gondolat még csak hagyján – abba még csak belenyugszom valahogy, hogy a másik másként gondolkodjon, mint én, s az nem is nagy baj, de az ízlés, hogy felüvölt az ízlés, minden egyes alkalommal, ha sértik!…”

„Anyám: mily tragikus, ha az ember egy magánál sokkal magasabb intellektust nevel fel – micsoda küzdelem az érthetetlen igényeivel, elérhetetlen ízlésével… Szegény: – mily szörnyű, hogy még az anyai tekintélyről sem tudott lemondani!…”

„Iszonyú érzés: – e szobák majd üresek lesznek – anyám nélkül. – Itt a bűneimet tették a sírba: gondolhatom majd magamban.”

S mikor már valóban üresek voltak e szobák, nem sokkal ezután, ez az egyetlen mondat:

„Anyám mindent pontosan teljesített, aztán meghalt.”

S végül, hosszú évek múlva ez újra egyetlen mondatban lefektetett gyötrelmes tapasztalatnak: „Az élőlények nem egymás mellett élnek, hanem keresztül-kasul egymást rágják”, feltehetően még mindig ebben az érzelmi talajban rejtőzik a magva. Hogy aztán a drámákban bontsa ki egész sötét és kusza tenyészetét.

Az egymásrautaltság és fájdalmas különbség, a gyámolítás és gyámolítottság különösen intenzív, minden mozzanatában megszenvedett, szenvedélyes köteléke fűzte anyjához, s ez töltötte ki Füst Milán emberi és írói kialakulásának húsz esztendejét, nyolctól huszonnyolc éves koráig. Tovább idézem az önéletrajzot, közvetlenül az apja halálát leíró mondatok után: „Végül is valaki kitanított – mint nyolcéves fiú felmentem, s minden erőmmel befurakodtam egy Szikszay nevű pénzügyigazgatóhoz, átadtam neki saját kezűleg írt kérvényemet, amelyben dohánytőzsde-engedélyt kértem anyám számára. Ezt se részletezem. Anyám megkapta az engedélyt, pénzt is kapott hozzá kölcsön valaki jótét lélektől és így tovább. Halálra dolgozta magát.”

A trafik a Dohány utca 63. számú házban volt. Ide költözött a kisfiú édesanyjával, a trafiküzlet mögötti, udvarra néző konyhába; itt is maradt egészen 1915 végéig, amikor is fel kellett adniuk a trafikot. Itt írta, e sötét zugban, első verseit és tanulmányait, „élete legszebbjeit”, itt még a Boldogtalanokat is, „olyan konyhában… amely nem volt szélesebb, mint bejárati ajtaja”.

Éppen a Boldogtalanok „műhelytitkai”-ról szóló egyik vallomásában idézi fel mély nosztalgiával ezt a konyhát, benne persze mindenekelőtt az ifjúságot, amellyel oly szívesen „elcserélné a termeket”, ahol utolsó éveit töltötte – persze nem annyira a konyhával, mint inkább az ihlettel, amely ott oly gazdagon látogatta. Abból indultunk ki, hogy Füst Milán műve életrajzáról vajmi kevéssé árulkodik, s még ahol úgy tetszene – idézett naplójegyzete is figyelmeztet rá –, ott is könnyen megtéveszthet a látszat. De ezen túlmenően: még formájukban határozottan önéletrajzi célzatú megnyilatkozásai is annyira inkább a „mű” szférájába tartoznak, hogy inkább csak a metamorfózis természete, mint a hitelesség miatt érdemes – de azért nagyon is érdemes – idéznünk A feleségem története francia kiadása elé írt és „önéletrajznak” nevezett rövid előszóból e régi lakást felidéző látomást:

„Tegnapelőtt, vagyis tizenöt évvel ezelőtt elmentem egyszer a szegények utcájába, oda, ahol fiatalságomat töltöttem mint újságárus gyerek és egyéb efféle. Igen elegáns voltam: hatalmas hódprémes bunda volt rajtam és hatalmas perzsasapka, fekete püspöki süveghez hasonló. Kora délutáni idő volt, s valami csodálatos rőt fény borította be ezt a szegénynegyedet, amely világításról ma sem tudom, honnan eredt, hogy vajon mitől pirulhatott ennyire ez a zsúfolt tömkeleg, hiszen, mondom, még távol volt az alkonyat. Lehet, hogy a falak így akarták üdvözölni régi gyermeküket. S az üzleteket az amerikanizált nyomor öntötte el: óriási cégtáblák támadtak itt apró kis üzleteken, s ezeken mindenféle kedélyeskedő felírás volt olvasható…

Megálltam az egykori jól ismert ház kapuja előtt, azt is hosszan megbámultam, aztán bementem udvarába, és ott álldogáltam vagy két óra hosszat. Az udvarra a szegénységnek ugyanaz a félhalott tompa csendje borult, mint valamikor, s a foszladozó lábtörlőkön, csudák csudája, ugyanaz a macsaféle üldögélt álmosan, mint réges-régen valamikor. Ezek a fehér-fekete-tarka macskák voltak akkor is, most is, homlokukon fényes, fehér függönyöcskével a bal szemük fölött. Régi ösmerőseim voltak ezek. A vasak pedig éppoly rozsdásak voltak, mint valaha, s a feljárat éppoly reménytelen, mint egykor.

– Hogy ez hogy lehetséges vajon, hogy valaki ebből a vörhenyes szomorúságból és tompa reménytelenségből mégiscsak fel tudott vergődni valahová? – kérdeztem magamtól. – Micsoda erőfeszítés kellett ehhez, nemde! A szürke pokol legmélyét kellett ehhez megjárnia nyilván, mert másképp nem lehet.

Ezt gondoltam. De aztán azt is megkérdeztem magamtól, hogy hát hová is emelkedik az ilyen? A fénybe?

– Milyen fénybe? – feleltem magamnak azonnal. – Semmilyen fénybe.”

Ember legyen a talpán, aki ebből a leírásból maga elé tudja képzelni a Dohány utca 63. számú házat, Budapesten a VII. kerületben. Nem is ez a szándéka. Annál jobban kiérződik belőle a gyermek- és ifjúkori deklasszáltság soha el nem halványuló nyoma, amely lám, még akkor is meghatározza az öreg ember egész önszemléletét, mikor a világirodalmi elismertetés ajtajában kérik tőle a névjegyét. Ez ifjúkori lakásról, amelynek képe oly mélyen belefészkelte magát ifjú lakója lelkébe, hogy még öregkori lidércálmai is folytonosan azzal riasztották, hogy felesége visszaviszi ebbe a nyomasztó környezetbe – idekívánkozik az az anekdota is, amelyet Nagy Lajosról írott emlékezésében elevenít fel. Karinthy egy reggel egy hadnaggyal toppant be hozzá, aki verseiről szeretett volna vele elbeszélgetni. Füst Milán azonban – az emlékezés szerint – nem engedte be konyha-szobájába a hadnagyot, a következő szavakkal fordulva Karinthyhoz: „Te bejöhetsz, előtted nem szégyellem magam, de a fényes hadnagynak mondd meg, hogy palotámat most építik, és addig csakis a New York kávéházban fogadok…”

Mint legendás nemzedéke legtöbb tagjának, ebben az időszakban neki is a New York annyiszor megénekelt „mélyvize” vagy „galériája” volt az igazi otthona. „A kávéházban fény volt és meleg – fűzi hozzá az anekdotához –, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, hogy mégse vagyunk annyira elhagyottak.” Ideje nagy részét ott töltötte, e hőskor hősi társaival együtt. Miután a Lovag utcában elvégezte a középiskola hét osztályát (közben azokat a szegény gyermekekre kiszabott apró kenyérkereseti manipulációkat végezve, amelyekről már szó volt), a Barcsay utcai főgimnáziumban tett érettségit. A fenti anekdota idején már egyetemi hallgató – a jog- és közgazdaságtudományi szakon. De már ez időtt csatlakozván az 1908-ban induló Nyugat gárdájához, mint önéletrajzában olvassuk, emiatt „vizsgáit elhanyagolta, viszont ekkor írta fiatalkora legszebbjeit”. Életre szóló barátságokat kötött, elsősorban Osvát Ernővel, Karinthyval, Kosztolányival. S a nyolcéves kori önmaga után, íme, itt a húszéves: megint egy olyan pillanata az életrajznak, amellyel ez az önmagával azonosulni nem tudó – azonosulni tud. Kivételes pillanat, a magyar irodalomnak, úgy látszik, nemcsak egy generáció, hanem generációk hosszú sorára sorsdöntő pillanata, amelynek jelentőségét – ez is kivételes – nemcsak történelmi távlatból, mi, utódai és örökösei látjuk, hanem teljes boldogító intenzitással átérezték maguk e pillanat részesei is. Füst Milán, a legmagányosabb is. Hosszan érdemes éppen ezért idézni – ezúttal kivételesen gazdag és hiteles dokumentumértéke miatt is – a kiadatlan rádióinterjúnak azt a részét, amely Füst Milánnál szokatlan közvetlenséggel állítja elénk a – már másutt, másoktól is megírt – ünnepi kezdetet. Ez egyetlen alkalommal, úgy látszik, magát a valóságot eléggé gazdagnak, eléggé „művészinek” érezte önmagában ahhoz, hogy ne kelljen esztétikája alapkövetelményének értelmében „kijavítania”. Itt maga a valóság „hibátlan” volt; bár, mint az idézendő rész első mondataiból kitűnik, ez sem azonnal látszott előre egészen ilyennek, csak a beteljesült pálya csúcsáról visszatekintve:

„Sokáig rosszul ítéltem meg az életemet. Tanulni vágytam nagyon, s úgy éreztem, hogy életem virágkorát semmittevéssel herdáltam el, holott nincs még egy olyan korszaka életemnek, amelyre hálásabban gondolnék, mint azokra az »elherdált évek«-re. Az elherdált éveket a New York kávéház karzatán töltöttem el, határtalan boldogtalanságban. Kenyerem, állásom nem volt, vizsgáimat nem tettem le, s aki nézett, nyilván és némi joggal azt hihette, hogy elzüllöttem. A múltak távlatából viszont azt kell mondanom, hogy ez volt életem legszentebb ideje, mert ott hevertem ugyan tétlenül reggeltől estig, estétől reggelig hazátlanul és elveszve – úgy éreztem legalábbis –, de milyen hontalan társak között! – ezt csak most tudom, hogy nincsenek.

Osvát Ernőre gondolok mindenekelőtt. Erre a lángoló szellemre. Hogy is jellemezzem őt? Sosem szerettem, ha valakit nemes gondolkodónak neveztek, mert a gondolkodás irgalmatlan mesterség. Mégis, az ő irgalmatlanságát is nemesnek kell neveznem. Mert van-e nemesebb dolog e világon, mint mikor valaki eredmények reménye nélkül sem hajlandó feladni azt a küzdelmet, hogy gondolkodjon. Azt, hogy a gondolkodás határtalan és reménytelen művelet – ezt tőle tanultam meg.

Senki sem volt, aki törődött volna velünk. Mert ez nem úgy volt akkor, hogy minket a polgári társadalom befogadott volna – idegen test voltunk számukra, mert semmi reményünk sem volt arra, hogy cégvezetőkké lehessünk.

A hivatalos irodalom nem elégedett meg azzal, hogy néma megvetéssel kísérje munkánkat, még gúnyolt is. De nemcsak ő, úgyszólván mindenki. Jól emlékszem arra a jelenetre, mikor egy este bevetődtem a Fészek Klubba, s ott festők előtt felolvastam Babits Mihálynak azt a versét, amely így kezdődik:

 

»Lelkem magába szívott ezer jó illatot…«

 

Micsoda nevetést váltott ez ki ebből a művésztársaságból!

Magamról nem is szólván. Furcsa nevem volt, és hosszú sorokat írtam, s ez a két tényező elég volt ahhoz, hogy a Borsszem Jankó állandó alakjává tegyen meg. Üsd Titán elegyes dalai címen voltam állandó rovata a lapnak. A borbélyom lett egyszer figyelmessé rám, hogy íme, szerepelek, s nevetett rajtam. S ezt mind el kellett viselnem, nekem és társaimnak is.

Soha egy ösztöndíjban, elismerő vagy buzdító szóban nem volt részünk. Egyetlen éles, gyönyörű és igazságos szempár figyelt reánk, igazán elhagyottakra, s ez Osvát Ernőé volt.

Ha meggondolom, nem jelentéktelen társaság gyűlt itt, a New York kávéház karzatán össze. Ott ült egy asztalnál: Somlyó Zoltán, szegény, néhai Szép Ernő, a gazdag, neki ugyanis a Fidibusznál heti tíz korona jövedelme volt, s ezért Karinthy nagyon irigyelte őt, Kosztolányi, a szintén gazdag (neki is biztos jövedelme volt valamelyik lapnál), Tóth Árpád, Karinthy, Nagy Lajos, néha Ady Endre, Osvát Ernő, Turcsányi Elek, Nagy Zoltán, a milliomos, havi száz korona apanázzsal, esetleg Krúdy Gyula.

Azt mondtam e kis vallomás elején, hogy ez az elherdált időszak volt életem legszentebb ideje, mert mégis az volt, nemcsak azért, mert fennkölt lelkek között töltöttem fiatal életemet, hanem mert szomorú hétköznapjainknak igen nagy ünnepei is voltak. Mondanom sem kell, hogy ez olyankor volt, mikor valamelyikünknek sikerült valami szépet írni. Ilyenkor fénnyel telt meg nemcsak a kávéház, az egész életünk. Úgy éreztük, hogy mától fogva minden megváltozik, csak azért, mert az a kis költemény, amely a zsebünkben van, ki fog sugározni a mindenségbe, és mindent megváltoztat, ami körülöttünk silány és szomorú. Az ember ilyenkor nagyon sietett a kávéházba, havas este volt, mondjuk, s a sötétség után tündéri fényben látszott szikrázni a New York kávéház karzata. S ott ültek a már felejthetetlen, drága barátok, ezek az édes szellemek, akikkel nemcsak a fiatalság mohó hevessége, hanem a művészet mindenekfelett való szeretete fűzött össze testvérként.

Ide hallgassatok, mondta ilyenkor az ember. S íme: abbahagyták a lelket ölő, időt toló, gondot ölő játékaikat. Mert mindenki figyelni akart, mert nagy esemény volt küszöbön… Mi volt az esemény? Írtuk ezt vagy azt a verset, s akármilyen szép volt is – a semminek. Ezt már másnap tudtuk, hogy a semminek. Senki se telefonált nekünk, senki se közölte velünk, hogy szeret, állást se kínált senki fia, maradt tehát minden a régiben. No de aznap éjszaka! Ha csakugyan szép volt, ami a zsebben rejlett, meg nem szűnő boldogságban telt az idő reggelig. Mert egyébről nem folyt a szó, mint erről a pár sorról, s csakugyan oly lelkesedéssel, mintha a sorok boldog írója valóban megváltotta volna a világot. Ezért mondom én, hogy ezek az elherdált évek életem legszebb korszaka volt.”

Ez a leírás, jóízű anekdotizmusával, a nosztalgián átütő derűjével, a másokkal megosztott élmény közvetlenségével szinte példa nélkül áll Füst Milán áttételes, a valóságon mindig túlnövesztett arányú, látomásos prózájában. Nemcsak Kosztolányi Esti Kornéljának híres New York-beli fejezetét idézi fel, emlékeztet – ritka egyezés – Mikszáth elragadó könyve, a Jókai Mór élete és kora egyik fejezetében a „Pilvax-asztal” leírására is.

 

*

 

A Dohány utcai lakásban 1915 végéig lakott. Anyja halála már néhány hónappal a trafik eladása és átköltözésük után, a Gróf Haller utca egy tágasabb, komfortosabb lakásában érte. A magára maradt fiú dermedt depresszióban élte át az anyja halálát követő évet, amelyről megdöbbentő képet nyújt a Napló egy később kiemelve is feldolgozott fejezete. Depressziójában lázálmok gyötörték, itt kezdődött „clairvoyant” időszaka; ez a különös képessége később is vissza-visszatért, de akkor már mindig az írói alkotást segítő „divinációkban”, amelyekről többször is érdekes vallomást tesz.

A Nyugat – és vele a saját – hőskorát tehát a Dohány utcai lakásban élte át, s anyja halálával zárta le. Közben a sokat halogatott vizsgákat mégis letette, „megszerezte a jogtudományi doktorátust, és 1912-ben különböző hányattatások és próbálkozások után közgazdaság-tanár lett a főváros kereskedelmi középiskoláiban”. Hogy ezek a hányattatások tovább is folytatódtak, arról félreérthetetlenül vall a tény, hogy a fennmaradt dokumentumok szerint az első nyugdíjaztatásáig eltelt alig egy évtized alatt tucatnyi különböző iskolában tanított, köztük két magániskolában is, nyilván a fővárosi tanhatóságokkal való időleges összekülönbözései miatt. E konfliktusok tovább folytatódtak, és végül törésig jutottak annak a szerepnek következtében, amelyet Füst Milán az őszirózsás forradalomban játszott, egy pillanatra kilépve abból a társadalmi visszahúzódottságból, amelyből aztán haláláig még csak egy ízben fog újra kilépni rövid időre; majd a bátor kiállás nyomán, amelyet 1919 után kommunista diákjai és tanártársai mellett tanúsított. S legvégül és legfőként: 1920-ban írt, majd, ahogy a műhöz készült kései előszavában írja, „hosszú huzavona után”, az akkor még ismeretlen Derkovits Gyula illusztrációival, 1923-ban könyv alakban is megjelent Advent című kisregénye miatt. E kisregény az első és sokáig az egyetlen jelentős írótól származó jelentős alkotás, amely – ha cselekményét a múltba helyezve is – nyíltan szembefordul a terrorral, együttérzésnél többet nyilvánítva, igazolást adva a meghurcolt magyar forradalmároknak. Ahogy a későbbi előszóban írja, példázatot kívánt tenni „mindazok elé, akik Jézus Krisztus nevében gyakorolták az embertelenséget. S ráébreszteni őket arra, hogy forradalmár áldozataik talántán nem is kisebb ügyért küzdenek, mint a nagy Nazareti valamikor, vagy legalábbis: hogy a szegénység és szenvedés iránti részvét dolgában semmiképp se kell előtte lesütniök a szemüket.”

Mindezeknek következtében – miután fehértisztek keresték lakásán, s bujkálnia kellett a Prónay- és Ostenburg-különítmények elől – nem volt más választása: nyugdíjaztatását kellett kérnie. A szenvedélyes tanárnak – mert az volt, mint ahogy nemegyszer kijelentette – majd harminc évre fel kellett hagynia a tanítással – még „középiskolás fokon” is! – míg 1947-ben egyetemi magántanárrá, majd végleges nyugdíjaztatásával egy időben rendes tanárrá nem habilitálták.

A polgári életben elfoglalt szerény helyének megszűnése, polgári foglalkozása folytatásának lehetetlenülése betetőzte és véglegessé tette az élet és a mű közötti szakadást, az életrajz megtagadását. Ettől kezdve Füst Milán olyan ember lett, akiről azt jegyzik be a rubrikákba: „az irodalomnak él”, de akinek az irodalmi működés nem nyújt sem megélhetést, sem elismert helyet a társadalomban. Hiszen gondoljuk csak meg, az Advent megjelenésétől (Amicus Kiadó, 1923) A feleségem története (Hungária Kiadó, 1942) megjelenéséig eltelt húsz esztendőben Füst Milánnak egyetlen könyvére nem akadt Magyarországon kiadó. Az a néhány – az ez idő alatt végzett munka terjedelméhez és értékéhez képest szinte említésre sem méltóan kisszámú könyve, amely mégis megjelent, az író saját kiadásában látott napvilágot, még ha e könyvek fedelén egy ízben a Világirodalmi Kiadó (Boldogtalanok, 1923), egy ízben a Nyugat (Válogatott versei, 1934) s két ízben az Almanach Kiadó (Amine emlékezete, 1940; IV. Henrik király, 1940) szívességi kölcsönemblémája látható is, inkább szégyenfoltként, semmint megtiszteltetésként.

1916-ban az Angyal utca 27-be költözött, 1923-ban ide is nősült, volt tanítványát – az Aréna úti felsőkereskedelmi iskola volt növendékét – vette feleségül, akivel e nagy boldogtalan, e többek között a házasság intézményét is oly kiábrándult realizmussal szemlélő, keserű bölcs a legkiegyensúlyozottabb és legtermékenyebb közösségben élt haláláig.

Ez megint olyan tény, amellyel az életrajzát megtagadó egy-egy pillanatra mégis közvetlenül, sőt meghatottan tud azonosulni. Hatvanéves születésnapján mondott beszédében a személyes vallomásokban oly fukar, érzelmeit csupán a közvetlen érintkezés mindennapjainak s nem a papír örökkévalóságának tartogató férfi így beszél:

„Mert másik szavam a feleségemet illeti. Ő sokat szenvedett és dolgozott azért, hogy író lehessek. És ezt hűségesen, egyetlen zokszó nélkül tette, hosszú és nehéz évtizedeken át, sőt valljuk meg, ma is teszi még. S néki ezt még sose köszöntem meg eleddig, hadd teszem most, ez az ünnepi perc oly nagyon kívánkozik ehhez a szívemnek.”

S élete utolsó versében, mintegy élete és költészete búcsúszavában s a barátait idéző Emlékezetülön kívül az egyetlenben, amelyben nem álarc alól hangzik fel a hangja, ebben a szinte egyetlen hagyományosan „lírai”-nak nevezhető versében még egyszer megszólal az ünnepi köszönet:

 

Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem, Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája, Kihúllt szájából kézzel vert pipája S ő alszik önfeledten. Mert pásztor voltam én is hajdanán, Már nem emlékszem hol, mily gyermeké, S az én számból is kihúll majd pipám… Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek-é? Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, Hogy minden évszázadban felvessem fejem És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom Vaj’ jól esik-e itt, e bús helyen? Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, De rád is néztem olykor csupa könny között… Hol minden elmúlt: árny s a fény, Hol mind eloszlott: bűn s erény, Most a Teremtés ős-álmába öltözött, Hol mindent elborít az ősi köd… Hogy ezt az öröklétet mint türöd?

 

Azzal, hogy polgári állása megszűnt, hogy a polgári életben, sőt a nyilvános irodalmi életben is minden valóságos hely lehetetlenné vált számára, s léte a minden társadalmi vonatkozástól megfosztott csupasz egyéni létére korlátozódott, s végül az ennek mégis formát adó házassággal véglegesen kialakult a sajátos, korában szinte senki máséhoz nem hasonló Füst Milán-i életforma: az életrajz megtagadása, teljes fölszámolása a műben. Ha már a műnek el kellett szakadnia az életétől, ha már az élet nem lehetett olyan, amely fedezete volna a műnek – akkor az életet kellett mindenestül műve megvalósításával azonosítania. Én nem vagyok – csupán a művem létezik: ez lett ettől kezdve nem csupán esztétikailag megformált nézetévé, de szervült természetévé is. Vallomása szerint Osvát tanította meg rá jó korán, hogy „az író dolga nem mesterség, nem hivatás, hanem életmód”. Ezt ismétli meg majd második, öregkori „nagyregényének”, A Parnasszus felének egyik fordulópontján is. E tanítást tette élete tanításává, azzal a végletességgel, kitérőt és megalkuvást nem engedő kizárólagossággal, amely pályája minden fontos vonatkozására jellemző. Élete mindenestül és minden pontján a művészi életmódra korlátozódott. Évtizedeken keresztül nem fordult meg a kezén pénz, nem vásárolt maga egy kiló kenyeret, egy nyakkendőt, egy könyvet vagy egy tubus fogpasztát. Nem lépte át üzlet vagy hivatal, sőt szerkesztőség vagy kiadó küszöbét. A normális polgári élet mindennapi funkcióit mindenestül leszámítolta a maga számára. Évekig ki nem mozdult lakásából – s egy-egy röpke s akkor kellőképp ünnepélyes formák között történő kirándulás után megint csak évekig nem: egyre szebb és tágasabb otthonaiból, amelyeket felesége teremtett meg számára, s amelyek mind elsősorban műhelyeivé váltak. Valóban nem tetszelgő, hanem igaz, teljes fedezettel rendelkező szó az, aminek idézésével e fejezetet kezdtük, s amelyet kissé más fogalmazásban a Gallimard-kiadáshoz készült, nagyobbik részében már ugyancsak idézett előszóban is megismétel: „Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van.”

Éppen ezért, ez önkéntes szobafogság, e világtól való teljes és különc elvonultság nem a klasszikus polgári életforma rideg elvét rejti a mélyén. Nem azt jelenti: a házam az én váram. Hanem ezt: a munkám az én életem.

A többi pedig? „Néma csend”? Már életében, évtizedekkel a halála előtt? „Az életem javát sötétben töltöm el – a mélyen elrejtőző néma férfikort”, igen. A legmélyén talán azzal, amit Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvében így magyaráz Dsehár, a gépészmérnök:

„Hja, barátom, jó barátom! tegere qui sis interim adiuvat, vagyis néha eltitkolni, hogy mi vagy, az lesz jó neked… Mindennek van héja, és te se jársz meztelenül, de a lelked se járjon meztelenül az emberek között… ennek a fának is van kérge, amely megvédi őt a külvilágtól, és te kéreg nélkül akarsz élni? Neked is meg kell védened magad, hogy a lelked tövéig ne hatolhasson emberi tekintet.”

 

*

 

És eddig tart – ahogy Hábi-Szádi, a keleti mágus mondaná fiának, Tahturnak – a megtagadott életrajz példázata.