…De mikor meghalnak, megint kettéválnak, nemde, ők nincsenek már sehol, a nevük pedig itt maradt. Ki az a Platón? vagy ki az a Mohamed? Mi úgy beszélünk róluk, mintha jelenvaló emberek volnánk, ők pedig nem tudnak semmit erről, mert már porukat is az óceánba fújta a szél… A név tehát fantom, vedd ezt egyszer s mindenkorra tudomásul, ó, Szein-Alaznám. Füst, hab, amely sírjuk felett lebeg. Ami pedig azt illeti, hogy az életük tükre mégiscsak itt marad a világon saját életrajzaikban, vagy amit mások írnak róluk – ez is merő káprázat csupán. – És miért? – kérdezte az angyal. – Mert az életrajz sem ők maguk. Ezenfelül, ha valaki maga írja életrajzát: egyrészt az írás természete miatt, amely formálást követel és nem is enged teljes őszinteséget, de az író hiúsága és szemérme miatt is és végül: mert az ember még saját életére sem emlékszik elég jól – mindezeknél fogva még ennek a fele sem úgy igaz, ahogy írva van. Hát még ha mások írják! Ki ismerhet meg jól egy másik embert? vagy az életét?… Minden életrajz hamis.
(Ez mind én voltam egykor – 1957)
Füst Milán alakja és életműve egyaránt a legkevésbé tisztázott a Nyugat nagy generációjának valamennyi jelentős alakja közül. Kortársai már legelső versei írásakor felfedezték mint közülük a legsajátosabb tehetséget. De hányszor kellett azóta újra felfedezni! S ki tudja, ma, könyvtárnyi hátrahagyott életművével, a magyar irodalomban ritka nemzetközi elismerés után, nem vár-e valójában még ezután is felfedezésre. A Nyugat első évtizedeiben talán az ő műve kapta írótársai részéről a legértőbb visszhangot. De a század magyar irodalmának elismerten nagy alakjai közül egyik körül sem alakult ki időnként bénítóbb némaság, torzabb félreértés, mint őkörülötte. Talán senkinek a nagyok közül nem voltak s nincsenek odaadóbb hívei, feltétlenebb tanítványai, mint neki. S nincs senkinek egyelőre magában állóbb, folytatás nélkülibb műve az övénél. Húszéves korától kezdve folytonosan a közeli halálra készült. És csaknem minden nemzedéktársát, minden barátját túlélte, kis híján megérte a legendás nyolcvan esztendőt. Legelső megjelent verse a Szétforgácsolt erők címet viseli. Életműve az erők tudatos összefogásának ritka diadala lett. Összegyűjtött művei előszavában, 1957-ben mélységes keserűséggel ismeri fel a magáéul azoknak a sorsát és létformáját, akikhez „minden későn érkezik el”, s „mikor elérkezik, máris lehetetlenné válik”. Keserűsége nem volt indokolatlan, s minden híve, művének minden ismerője, sőt minden olvasója együtt érezheti át vele. Mégis, igazolása és vigasza lehetett talán az öregkor ritka csúcsain, hogy ha későn is, végül minden vagy majdnem minden elérkezett. Igaz, milyen sokan nem tudnak még ma se semmit a rettentő munkáról, csak néhány megszállottéhoz hasonlítható műgondról, amely minden egyes sorát élteti. De mégis: hatása a magyar irodalomra szinte felmérhetetlen. Igaz, a hét esztendő megfeszített munkájával készült regény, A feleségem története, megjelenése idején annyi visszhangra se talált, mint a tucatregények tucatjai. De húsz évvel később mégiscsak megért öt hazai kiadást, s francia, német, holland, lengyel, szerb, horvát, szlovén s legutóbb spanyol nyelven kijutott a világba is. Igaz, drámái, amelyek a valódi értékekben oly szegényes magyar drámairodalomban egyedülállók, a modern európai dráma kísérleteit évtizedekkel előre megsejtő kísérleteikkel, évtizedeken keresztül még egy méltó bukás esélyét sem kapták meg a magyar színpadoktól, s már-már küszöbön állt külföldi előadásaikat is rendre elsodorta a történelem. De évtizedek múltával mégis kivívták maguknak a ritka nagy sikert; posztumusz, azaz valóban elkésett formában még a szegény, megtagadott mostohagyerek, a Catullus is. Igaz, első költői korszaka lezárultával még a férfikor delén el kellett temetnie magában a költőt – de öregkorában nem támadt-e fel benne az ifjúkori rejtélyes nemtő, hogy néhány legmegrendítőbb nagy versére ihlesse? Igaz, hogy hazája hosszú évtizedekre megtagadta tőle – tőle is – a középiskolás fokon való oktatás lehetőségét. De öregkorában mégiscsak egyetemi katedráról adhatta tovább hatalmas tudását a fiataloknak, s nem is csupán „egyetemi fokon”. Végül: igaz, hogy élete főművének tartott naplója az ostrom alatt nagy részben megsemmisült. De nem változtatta-e maga a sors által elszenvedett vereséget a sors fölött kivívott győzelemmé, amikor emlékezetből nemcsak rekonstruálta az elveszett kézirat egy részét, de az így felidézett anyagból összefoglaló ihlettel új, egységes művet alkotott? S azon felül: az irodalom számára – hiszem, megdöbbentő – posztumusz meglepetésül, itt van, rendezésre és kiadásra várva, az elveszett napló mintegy kétezer megmaradt oldala. Aki ismerte s látta őt férfikora már-már prófétaivá dagadó haragjában és keserűségében, s aztán élvezhette öregkorának megenyhült bölcsességét, legalábbis úgy érezheti, hogy egyik szép versének akkor fájdalmasan illuzorikus sóhaja, ha későn is, de még életében valóságos fedezetet kapott:
|