A Füst Milán-könyv

 

 

Füst Milán alakja és életműve egyaránt a legkevésbé tisztázott a Nyugat nagy generációjának valamennyi jelentős alakja közül.

Kortársai már legelső versei írásakor felfedezték mint közülük a legsajátosabb tehetséget. De hányszor kellett azóta újra felfedezni! S ki tudja, ma, könyvtárnyi hátrahagyott életművével, a magyar irodalomban ritka nemzetközi elismerés után, nem vár-e valójában még ezután is felfedezésre.

A Nyugat első évtizedeiben talán az ő műve kapta írótársai részéről a legértőbb visszhangot. De a század magyar irodalmának elismerten nagy alakjai közül egyik körül sem alakult ki időnként bénítóbb némaság, torzabb félreértés, mint őkörülötte.

Talán senkinek a nagyok közül nem voltak s nincsenek odaadóbb hívei, feltétlenebb tanítványai, mint neki. S nincs senkinek egyelőre magában állóbb, folytatás nélkülibb műve az övénél.

Húszéves korától kezdve folytonosan a közeli halálra készült. És csaknem minden nemzedéktársát, minden barátját túlélte, kis híján megérte a legendás nyolcvan esztendőt.

Legelső megjelent verse a Szétforgácsolt erők címet viseli. Életműve az erők tudatos összefogásának ritka diadala lett.

Összegyűjtött művei előszavában, 1957-ben mélységes keserűséggel ismeri fel a magáéul azoknak a sorsát és létformáját, akikhez „minden későn érkezik el”, s „mikor elérkezik, máris lehetetlenné válik”. Keserűsége nem volt indokolatlan, s minden híve, művének minden ismerője, sőt minden olvasója együtt érezheti át vele. Mégis, igazolása és vigasza lehetett talán az öregkor ritka csúcsain, hogy ha későn is, végül minden vagy majdnem minden elérkezett.

Igaz, milyen sokan nem tudnak még ma se semmit a rettentő munkáról, csak néhány megszállottéhoz hasonlítható műgondról, amely minden egyes sorát élteti. De mégis: hatása a magyar irodalomra szinte felmérhetetlen.

Igaz, a hét esztendő megfeszített munkájával készült regény, A feleségem története, megjelenése idején annyi visszhangra se talált, mint a tucatregények tucatjai. De húsz évvel később mégiscsak megért öt hazai kiadást, s francia, német, holland, lengyel, szerb, horvát, szlovén s legutóbb spanyol nyelven kijutott a világba is.

Igaz, drámái, amelyek a valódi értékekben oly szegényes magyar drámairodalomban egyedülállók, a modern európai dráma kísérleteit évtizedekkel előre megsejtő kísérleteikkel, évtizedeken keresztül még egy méltó bukás esélyét sem kapták meg a magyar színpadoktól, s már-már küszöbön állt külföldi előadásaikat is rendre elsodorta a történelem. De évtizedek múltával mégis kivívták maguknak a ritka nagy sikert; posztumusz, azaz valóban elkésett formában még a szegény, megtagadott mostohagyerek, a Catullus is.

Igaz, első költői korszaka lezárultával még a férfikor delén el kellett temetnie magában a költőt – de öregkorában nem támadt-e fel benne az ifjúkori rejtélyes nemtő, hogy néhány legmegrendítőbb nagy versére ihlesse?

Igaz, hogy hazája hosszú évtizedekre megtagadta tőle – tőle is – a középiskolás fokon való oktatás lehetőségét. De öregkorában mégiscsak egyetemi katedráról adhatta tovább hatalmas tudását a fiataloknak, s nem is csupán „egyetemi fokon”.

Végül: igaz, hogy élete főművének tartott naplója az ostrom alatt nagy részben megsemmisült. De nem változtatta-e maga a sors által elszenvedett vereséget a sors fölött kivívott győzelemmé, amikor emlékezetből nemcsak rekonstruálta az elveszett kézirat egy részét, de az így felidézett anyagból összefoglaló ihlettel új, egységes művet alkotott? S azon felül: az irodalom számára – hiszem, megdöbbentő – posztumusz meglepetésül, itt van, rendezésre és kiadásra várva, az elveszett napló mintegy kétezer megmaradt oldala.

Aki ismerte s látta őt férfikora már-már prófétaivá dagadó haragjában és keserűségében, s aztán élvezhette öregkorának megenyhült bölcsességét, legalábbis úgy érezheti, hogy egyik szép versének akkor fájdalmasan illuzorikus sóhaja, ha későn is, de még életében valóságos fedezetet kapott:

 

S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, – Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem… (Este van)

A megtagadott életrajz

 

„Írói életem absorbeálta egész életemet, életem nem is volt, csakis írói életem, s ezért nincs is életrajzom. Ha mégis el akarnám mondani, tíz szóban lenne elmondható.” Egy rádióbeszélgetésben vélekedik így magáról Füst Milán, amelyet e könyv írójával folytatott 1946-ban, feltehetően élete első rádióinterjújában. Közel járt ekkor a hatvanadik évéhez. Önéletrajzot, akár csak rövid, hivatalos formájút, valóban nem írt mindaddig egyet sem. Néhány évvel később mégis rákényszerült, egyetemi magántanári habilitációja következtében, hogy az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium részére megírja rövid életrajzát: „1951., január 22-dikén.”, ahogy sajátos dátumjelzésével, amelyet minden egyes levelén vagy levelezőlapján ugyanilyen aggályos pontossággal (pont, vessző, -dikén, pont) tüntetett fel mindenkor, az eredeti gépirat egy fennmaradt példányának minden egyes oldalán felül, külön aláhúzva, olvasható. E gépirat birtokában, melyen ott a minisztérium, valamint kádernyilvántartása kettős pecsétje, ki kell igazítanunk a párizsi Magyar Műhely Füst Milán-számának (1967. november 15.) közlését, ahol e kiadatlan dokumentum először jelent meg, attól a megjegyzéstől kísérve, hogy „az Írószövetség pártszervezetének felszólítására íródott”. A közlés egyébként számos más helyen is eltér a hagyatékban ránk maradt hiteles szövegtől.

Ez egyetlen ismeretes önéletrajza első mondataiban Füst Milán csaknem szó szerint megismétli a már idézett rádióinterjú gondolatát: „Attól tartok, hogy háromoldalnyi önéletrajz nem telik tőlem” (végül is négy és fél oldal telt), „még a Szovjet [értsd valószínűleg: 1919-ben a Tanácsköztársaság] számára készített önéletrajzom se tett ki többet egy, legfeljebb másfél oldalnál. S ennek okát nemcsak a szemérem gátló hatásaiban látom, hanem sokkal inkább abban a döntő körülményben, hogy élettörténetem alig is van. Az én életem csupa munka volt. Főbb eseményeit vezérszavakban itt közlöm.”

Egy hatvanadik életévén túljutott férfival, még ha netán az átlagosnál eseménytelenebb élete volt is, történt annyi, hogy arról, kivált ha a szokásosnál nagyobb fogalmazási készséggel rendelkezik, nem három, akár harminc oldalt is bízvást írhasson. Volt és lett családja, járt különböző iskolákba, utazott, megfordult ilyen s amolyan környezetben, barátságokat kötött, boldog vagy boldogtalan szerelmek rabja volt, sikerek és kudarcok érték Füst Milánt is. Nem annyira azért nem írt és nem akart önéletrajzot írni, mert életének eseményei szegényesek, hanem mert sajátos lelki fejlődése és – részben arra épülő – sajátos esztétikai felfogása miatt nem érezte fontosnak ezeket az eseményeket, sőt ami még lényegesebb: nem érezte voltaképpen érvényesnek azokat. Esztétikája – fejlődése során egyre inkább – a szépség bűvöletét vallotta princípiumául. S ez a szépség – az ő értelmezésében – nem a valóság tényeinek közvetlen feltárását, hanem az azoktól független öntörvényűséget jelentette. Ebben a vonatkozásban úgy érezte, hogy élete eseményeinek ismerete nem segíthet értelmezni művét s a benne megnyilatkozó szépséget, hanem éppen kikezdheti annak törvényeit önmagában hordó szabad létezését. Mindenben az emberileg elérhető tökéleteset követelő filozófiai igénye a vele történtekben csupán az esetlegeset látta – s minden törekvése az volt, hogy az ezekben megnyilatkozó lényeg megfogalmazására fordítsa erőfeszítését. S ebben az erőfeszítésében a lényegtelen – vagy annak érzett – adatok és tények – úgy vélte – csak gátolhatják, félresikló, kizökkentő interferenciákat teremthetnek azokkal a tökéletesnek kívánt hullámmozgásokkal, amelyeknek éppen zavartalan tökélyében kereste ő az egyedül kifejezendőt és fennmaradásra érdemest. Éppen ezért, nem csupán szorosan vett önéletrajzot nem írt – ez egyetlen fent említett s a továbbiakban majd többször idézendőn kívül –, de egész hatalmas életműve is – amennyire csak egyáltalán lehetséges – híjával van csaknem minden felismerhető önéletrajzi indítéknak.

Élete és életműve e legfőbb, titkos jellegének általánosított elemzését már jó előre megkísérli egyik legelső tanulmányában – amelyről kivételes jelentősége és kulcsszerű fontossága miatt még többször kell majd szólnunk –, korán tudatosítva benne egész életművének természetét, s több mint egy évtizeddel megelőzve a „belső és külső szemlélet” e „vázlatával” a modern pszichológia egyik híres és nagyra tartott elméletét. Már e korai tanulmányában – majd ennek egy évtized múlva átdolgozott változatában – megteremti annak az ember- és alkotótípusnak egyszerre elemzett és ábrázolt képét, amely egész későbbi, hatvan esztendő alatt létrehozott művét jellemzi, s ezt a „belső”, a C. G. Jung által később „introvertált”-nak, mások által „közvetett”-nek nevezett szemléletben s annak Füst Milán-i inkarnációjában, a „Lesütöttszemű Ember”-ben állítja elénk.

Hogy élmény és mű nem fedi egymást – és sohasem fedi egymást úgy, ahogy a naiv olvasó elképzeli és a dilettáns író mindenkor megvalósítani szeretné, az réges-régi tudása a művészetről való gondolkodásnak: még végletesen fogalmazott elméletei is régóta ismeretesek, például Diderot híres Színész-paradoxonában s éppen a mi korunk nem egy nagy művészének ábrázolásában és elméletében. A különválás oly végletes formája azonban, amilyen Füst Milán esetében szemlélhető – művészi gyakorlatban és rendszeresen kifejtett nézetekben egyaránt –, alig-alig található a világirodalomban; mint ahogy a végletesség, ismert tendenciák legszélsőségesebb megvalósulása jellemző nem egy vonatkozásban Füst Milán egész pályájára és művészetére. Amit húszéves korában a „külső és belső szemléletről” a filozófiai gondolkodás síkján, ismételjük, egész további működésére érvényesen elmond, s egy évtized múltán, az első fogalmazással elégedetlenül – hány más művével fogja ezt újra meg újra megtenni! – újrafogalmaz, ugyanarról 1946-ban egy kis előadásában (Fontos élményeink mint művészi témák) a könnyed csevegés hangján, a későbbi korszakában mindinkább előtérbe kerülő mesébe oldott filozófia „életteljesebb”, művészibb modorában még érthetőbben tesz vallomást: „A művész… rendesen… nem is az élményeihez, hanem a képzeletéhez folyamodik inkább… Az élmény, ha nagyon erős, és minél erősebb, annál kevésbé alkalmas művészi feldolgozásra…” S itt is, mint szóban és írásban annyiszor, a Szentivánéji álom híres helyét idézi, amelyben mindig is legtömörebben érezte megfogalmazva a maga „látomását” a művészi alkotás folyamatáról:

 

Szent őrületben a költő szeme Földről az égre, égről földre villan, S míg ismeretlen dolgok vázait Megtestesíti képzelete, tolla Ad alakot a légi semminek, Valódi lakhelyet és nevet ad neki…

 

A kiemelések Füst Milántól valók, mutatva, mit tart legfontosabbnak: az ismeretlent, amelyet megtestesítve a költő a légi semminek ad alakot. Mint ahogy tőle való a fordítás is, arról árulkodva, milyen fontosnak tartja a maga számára a szöveg minden szavát – illetve minden szavának maga adta értelmezését –, hiszen egész életében nem szűnt meg Aranyért – nem utolsósorban a Shakespeare-fordítóért – lelkesedni, s éppen ebben az előadásában nevezi így: „mesterünk, ez a remekelő”.

Túl azon a közkeletű igazságon, hogy a művészi alkotásban az élmény mindig több-kevesebb áttételen keresztül s átalakultan érvényesül, s csupán a művészet legalantabb területein, az éppen a Füst Milán által annyira megvetett „élményregényekben” jelentkezhet közvetlenül mint téma és mondanivaló – Füst Milán módszere a lehető legnagyobb távolságot teremti élmény és mű között, s minden igyekezete, tudatosan és ösztönösen, alkatából és szándékából következően egyaránt az, hogy lehetőleg minden látható kapcsolatot elszakítson közöttük, s ami elszakíthatatlan, azt is láthatatlanná tegye.

S nemcsak maga. Az ellen is élesen tiltakozik, hogy e kapcsolatot netán mások feltárják és láthatóvá tegyék. Életében mindössze egyetlen olyan írás készült, amely ezt vele kapcsolatban óvatosan és vázlatosan megkockáztatta. Megmaradt ennek a tanulmánynak egy Füst Milán széljegyzeteivel ellátott gépirata, amelyhez még egy külön levélfogalmazványa is csatlakozik. Ezekben Füst Milán nemcsak e szóban forgó tanulmány pontatlanságait vagy tévedéseit igazítja helyre, itt-ott módfelett indulatos formában, hanem szemmel láthatólag, bármennyire igyekszik is ezt álcázni, maga a tény ellen tiltakozik, hogy művét egy irodalomtörténeti értekezésben életének bármilyen vázlatos rajzával is kiegészítsék, azzal hitelesítsék, vagy abból kiindulva értelmezzék. Nézete e tekintetben teljesen egybevág a vele különben is sok mindenben rokon Saint-John Perse-ével, aki egy levelében így nyilatkozott: „Kíméljenek meg főként a diplomáciai pályámat érintő minden utalástól. Nem ok nélkül választottam írói álnevet és gyakoroltam mindig a leghatározottabban a személyiség kettéválasztását… A Saint-John Perse és Alexis Saint-Léger Léger között létesített minden kapcsolat valóban óhatatlanul oda vezet, hogy meghamisítják az olvasóban kialakult képet, és alapvetően tévútra viszik költői értelmezését.”

Füst Milán tiltakozásában – az irodalomra nézve általában s a maga művére értve sajátosan – nyilvánvalóan sok jogos momentum foglaltatik. Kinek ne lenne már elege az irodalomtörténet és kritika ama untig ismételt s a művészet utóbbi fejlődésére mindegyre alkalmatlanabb, egyre sivárabb módszerétől, amely „életet” és „művet” vagy „valóságot” és „művészetet” oly pontosan illesztene egymáshoz, mint valami kirakós játékot, aminek nincs is más célja és feladata, mint ez a tanulságos és gyönyörködtető egymásba illeszthetőség? Füst Milán szerint egyre nyilvánvalóbb, hogy az írói alkotás nem az alkotást létrehozó ember közvetlen tükörképe, sőt nem tükörképe semminek, hanem önmagában létező kép, nem a természet utánzata, hanem az általunk teremtett második természet része, amely teljesen csupán önmagának felel meg, semmi másnak, s hogy ha talán nem is minden, de legfőbb jelentősége éppen ebben a sajátos voltában rejlik; hogy a nagy alkotóművészek nem önmagukat „írják vagy festik meg”, vagy másrészről, nem is valami homályosan általánosított „valóságot”, tehát sem önmaguk, sem a környező világ utánzására nem törekszenek, s ha netán erre törekszenek is, nem ezt érik el, a dolog, vagyis a művészet emberi lehetőségeiből és természetéből következően. Másrészről viszont ennek a szemléletnek a szélsőségei szem elől tévesztik azt, hogy ha a műalkotás, mihelyt létrejött, önmagában, saját törvényei szerint létezik is, valaki valamilyen körülmények között létrehozta, hogy tehát létén kívül története is van, mint minden létezőnek; sőt nem is csak egyfajta története van. Éppen ezért a művészet szemlélete nem mondhat le arról a komplex és dialektikus feladatáról, hogy mikor önálló valóságként tekinti és kísérli meg elemezni a műveket, ne elemezze egyben azt a bonyolult kapcsolatot is, amely a mű létrejötte mögött az alkotó, a mű és a világ között szövődik, még ha ez a kapcsolat egyes esetekben nem közvetlen, hanem a lehető legközvetettebb, nem harmonikus, hanem már-már antagonisztikus, még ha az adott mű többek között éppen e kapcsolatok elszakításának, e sziámi ikrek kettéválasztásának véres és veszélyes műtőjében jön is létre. Sőt talán akkor a legizgalmasabb és legkikerülhetetlenebb.

Füst Milán olyan műgonddal és tapasztalattal tünteti el műve keletkezésének nyomait, mint egy Csingacsguk a maga és társai lábnyomát a prérin. De nem kötelessége-e „fehér testvérének”, a tanítványnak és kritikusnak ugyanilyen gonddal és tapintattal újra felkutatni e nyomokat, hogy – akár az ő akarata ellenére is – segítségére lehessen művét igazabb és megközelíthetőbb fénybe helyezni?

Lehet, hogy van bizonyos kegyeletlenség Füst Milánnal, az emberrel szemben, abban, hogy életének általa fontosnak nem tartott, sőt egyenesen érvényüktől megfosztani szándékolt eseményeit felkutassuk, vagy éppen hogy felfejtsük az életrajz háttérbe kényszerítésének okait magában az életrajzban; s kinek részéről lehetne e kegyeletlenség nagyobb, mint attól, akit Füst Milán harminc éven keresztül atyai barátságával tüntetett ki, beavatni kívánt minden mágusi titkaiba, s aki bízvást elmondhatja, tőle tanult a művészet mibenlétéről legtöbbet életében? Mégis, úgy érzem, a hűség és kegyelet alapfokán túl, egy felsőbb fokon éppen akkor vagyok hű tanításához is, ha legjobb tudásom szerint megpróbálom követni a magam hajlamait és lehetőségeit, szenvedélyes érdeklődésemet az iránt, ami szenvedélyesen érdekel, s nem térek ki azok elől a kérdések elől, amelyek elől, úgy érzem, nem lehet kitérnem. Annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy épp ezek segíthetnek végleg eloszlatni azokat az olykor riasztón téves ködképeket, lidérceket és fantomokat, amelyek a köztudat egy részében Füst Milán, az ember és a művész helyébe tolakodtak, s amelyekkel egész életében annyit kellett viaskodnia.

Az emberben több ember lakik – a művészben még több, mert hiszen természete éppen saját maga megsokszorozása. Az az ember például, aki Füst Milán könyveit írta, nem mindig és nem mindenben azonos azzal a Füst Milánnal, akit te vagy ő vagy én ismertünk. Még Goethe, a világnak ez az egyik legközvetlenebb, „legnaivabb” zsenije sem volt azonos azzal a Goethével, aki számunkra ma műveiben létezik. A magát halhatatlan részében ránk hagyományozó a halandóval, aki mindenestül elmúlt. A mű azzal, aki létrehozta. Aki ebben a percben egy remekbe készült verssort leír, nem azonos azzal, aki egy pillanattal ugyane remek verssor leírása után – s egy másik verssor leírása előtt – szükségletét végzi, megnézi magát a tükörben, arra gondol, hogy mi lesz vacsorára, vagy éppen, hogy miként fogják fogadni azt a sort, amelyet most leírt. Pedig az alkotás ilyen körülmények között megy végbe. Mégis, nem lehet nem érdeklődnünk afelől, hogy aki az általunk csodált verssort leírta, milyen volt abban a pillanatban, amikor leírta, vagy még pontosabban: milyen az a része, amely ugyanabban a pillanatban is nem az alkotás folyamatában vesz részt, hanem az élet állandóan folytatódó egyéb fizikai és szellemi funkcióit végzi. Kiváltképp ha egy másik síkon, azt mondhatnánk, egy másik geometriában, a kettő – az élő és az alkotó ember – mégis egy. S bármennyire elszakad is a mű az életrajztól, elválaszthatatlanul egybevág a személyiséggel, amely létrehozta.

Füst Milánnál életrajz és életmű a lehető legnagyobb fesztávra került egymástól; de költészet és személyiség összeforrottsága a lehető legnagyobb. Ha életének ilyen vagy olyan adata nem vet is világot közvetlenül erre vagy arra a művére, ha ez vagy az a műve nem árulkodik is élete eseményeiről – lélegzetvételének és prózája numerusának, szenvedélyes gesztusainak és lírája indulatmenetének ritmusa eltéveszthetetlenül egymásra utal.

Életrajzának legalábbis vázlatos – s mindenben az ő ilyen jellegű megnyilatkozásainak keze nyomát követő – rekonstruálásától már csak azért sem lehet eltekintenünk, mert élet és mű e végletes különválásának forrása – vagy forrásainak egyike – feltehetően éppen az életrajz sűrű és járatlan vidékein keresendő.

 

*

 

„1888-ban születtem, Budapesten, mint szüleim egyetlen gyermeke” kezdi sorolni „vezérszavakban” élete főbb eseményeit. 1888. július 17-én, a Hársfa utca 6. számú házban, tegyük hozzá a pontosság kedvéért. De kik voltak a szülei, akiknek egyetlen gyermeke volt e különös ember, az anyakönyvi kivonaton olvasható nem kevésbé különös neve szerint: Fürst Milán Konstantin? Konkrétan soha, itt sem ejt egyetlen közelebbi szót sem családi viszonyairól, sem külső-belső jellemzésükről, még a nevüket sem említi. A ránk maradt okmányokon anyja Weisz Jozefin, apja Fürst Márton néven van bejegyezve. Utóbbi 1896-ban halt meg, vagyis – ezt már Füst Milán néhány írásából is tudni – gyermeke nyolcesztendős korában, viszonylag fiatalon, „hosszú betegségben”, és „élete vége felé évekig állástalan hivatalnok volt, kallódó ember”. E kallódó ember egy báróságot szerzett zsidó családnak mind a báróságból, mind a jómódból kimaradt ágán sarjadt, s feltehető, hogy mint az ilyen deklasszált emberek gyakorta, külső látszatra minden erejével őrizni igyekezvén az elveszített, de emlékében még friss életforma látszatát, belsőleg egyre jobban elveszítette önmagát. Fennmaradt fényképéről nem egy állástalan hivatalnok, hanem egy századvégi arszlán megnyerő, elegáns alakja tekint ránk, sűrű fekete Musset-szakállal, egy divatos mélabúban tetszelgő bohém. S valóban, tudjuk, élete fénykorában – családjával nyilván nem sokat törődve – Obrenovics Milán későbbi szerb király ifjonti mulató környezetéhez tartozott, Budapesten és a délvidéken. A költő különös nevét – amely bizonyára felvett, írói névnek tetszett, oly pregnánsan jelzi már feltűnése pillanatában mindazt a bizarr különösséget, amely Füst Milán pályáját és művét kezdettől fogva kíséri –, íme, ezen a kerülő úton kapta, mint Copperfield Dávidhoz, egész életén át egyik legkedvesebb olvasmánya hőséhez címzett ódájában mondja (íme, mégiscsak rábukkanunk s fogunk is még bukkanni műveiben egy-egy életrajzi vonatkozásra, amely első látszatra nem is tűnik annak):

 

S az én nevem is, lásd: apám egy víg királytól lopta nékem.

 

Az apa halála után a deklasszálódás természetesen tovább folytatódott; az ingatag kispolgársorból egyre inkább lebillenőben a proletársor felé. Anyja varrásból keresi kenyerét, a fiú már iskolás korában mindenféle munkára kényszerül. „Halála után még nagyobb nyomor következett ránk – folytatódik az önéletrajz –, amelyet nincs kedvem részletezni. (Anyám öngyilkossági kísérletei s az én újságárus-karrierem és így tovább…) Mint gyerek sokáig kallódtam ezután idegenek közt, hol itt, hol ott… már mint középiskolás is sokféle foglalkozást próbáltam, érettségi után még többet. (Írnok, nevelő, üzleti alkalmazott, ipari alkalmazott, kocsikísérő és a többi.)” A kép eléggé szokványos és pontosan körülhatárolt. Egyetlen szóban összefoglalható, oly megrázó egyszerűséggel, ahogy az előbb idézett ódában teszi:

 

(…) S mi voltam én is itt? árva fiú!

 

Nem ezért is volt-e oly kedves olvasmánya Dickens elbeszélése? Hiszen épp ez utóbbiról írt tanulmányában meséli el az anekdotát, amit élőszóval is oly sokszor mesélt el, az öreg parasztról, aki még nyolcvanévesen is azt mondja magáról: „árvagyerek vagyok én”, mert „aki árvagyerek volt, az árvagyerek marad is”. És:

 

A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi mást!

 

Ez az öröklött sértődöttség soha nem oldódott benne, inkább mindig újabbakkal mélyült. S az is, amely ezt tetézte:

 

S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és magány: – e kettő volt örökrészem e földön!

 

Úgy látszik, az, hogy deklasszált családból s hogy zsidó származásúnak született a millenniumi idők Magyarországán, s hogy kora árvaságra jutott, a magyar társadalom egész szerkezetével együtt nagymértékben meghatározta Füst Milán életművét, ha mindezek alig jelentkeznek is témáiban, tárgyában vagy kifejezésmódjában közvetlenül, annál inkább a mű legmélyebb, egzisztenciális alapjaiban, s talán éppen azokba az eresztékekbe segítenek behatolni, amelyeket eddig is feszegettünk, s ahol legfőbb titka: életrajztalansága rejlik.

Sajátos életrajzától való fokozatos „elszakadása” itt kezdődhetett: apja halálánál, a korai árvaságnál s mindannál, ami rá következett. A megnyíló résbe aztán könnyen verődhettek bele a különböző ékek. Erre vall az is, hogy kevés, mégiscsak önéletrajzi jellegűnek minősíthető írása – vagy utalása egy-egy írásában, mint a már idézett verssorok – csaknem kivétel nélkül a gyerekkorra vonatkozik. A gyerekkor, az apa halála előtti idő: azzal még lehetett azonosulni. A Szórakozottság című novellában (akár a másikban, amelynek címe is Konstantin úrfi fiatalsága) a hős neve is közvetlenül arra mutat, hogy az elbeszélés nem csupán valóban életrajzilag azonosítható személyes élményt dolgoz fel, de hogy írója ezúttal ezt nem is kívánja elkendőzni. Az elbeszélés apja haláláról szól, a fordulópontról, ahol a költő útja elválik életének útjától, s éppen erről az elválásról vall. A szegény kisfiút, akinek anyja belebetegszik az apa halálába, s ezért a temetésre sem mehet el, Antal, a gazdag nagybácsi („öreg uzsorás… gonosz fuvaros… aranypénz van még a bőre alatt is!”) viszi ki a temetőbe, a gyerek előtt a gazdagság fényében ragyogó fogatán, amely akár „a fekete tükör”, s a belseje, „mint valami kék bölcső… s hát még a kocsisa!” Ám a szertartás végeztével, amelyet a gyermek a halállal szembeni gyermeki „szórakozottság” állapotában él végig, nem tudatosítva a visszavonhatatlanul megtörténteket, Konstantin azt veszi észre, hogy egyedül maradt. A bácsi kivinni még kivitte a fiút a temetésre, hogy vissza is kellene vinnie, az már nem tartozik a családi jótékonyságról táplált elképzeléséhez. Ahogy a gyermek utána néz, „kocsiját a gyönyörű zabosládával messziről még látni lehetett”. S a kisfiút idegenek kísérik haza omnibuszon; de mikor ő, még mindig „szórakozottan”, felkiált a sose látott léghajó láttán, amely fölöttük úszik a levegőben a Keleti pályaudvar tájékán, az idegenek csendes megvetését is kihívja. „Egy gyerek, akinek most halt meg az apja” – mondják alig leplezhető felháborodással, s hozzáteszik: „Hja, proletárnevelés.” A gyermek „sértődöttsége is rettenetes lehetett” – jegyzi meg az író; igen, ugyanaz a sértődöttség ez, amelynek „vontatott dallamát hagyták rá örökül; semmi mást!”, s amelynek mélységes elszigeteltségében így szól magához, élete vezéreszméjét mondva ki – nyolcévesen; vagy tulajdonítva később nyolcéves önmagának: „Nincs senkim. Igyekeznem kell tehát.” („Nem szabad elhagynom magam, teljesen egyedül vagyok” – írta Naplójában Franz Kafka, a Per írásának kezdetén, 1914-ben.)

Az „igyekeznem kell tehát” parancsa uralkodik egész életén, a megszakadásig való, olykor mániákusnak ható erőfeszítések folytonos drámai összeütközésében az emberi alaptermészet – vagy az ő alaptermészete – eredendő restségeivel, amiről naplója nem egy önkínzóan őszinte helyen vall. Húszéves korában így: „A kényelemszeretet túlságosan elhatalmasodik rajtam, ami nagy baj, mert a küzdelemre kellene elkészülnöm. Rettentőek a küzdelmek, amelyeket indulataimmal és egész természetemmel folytatok… meg akarom változtatni magamat: az indulatos emberből higgadt lényt, a bőbeszédű fecsegőből szűkszavút, a nyíltból zárkózottat akarok csinálni.” Tíz év múlva úgy látszik, mintha a „rettentő küzdelem” kudarccal járna: „Már nem teszek többé erőszakot magamon: fekszem, hát fekszem. – Nagy puhaság – nehézkesség a mozgásban – fáradt tevékenység, fáradt testtartás – a frisseség teljes hiánya – lusta fekvés napokon át – munkától való félelem. – Elásott, iszonyú élet! – (Fájdalmas volna témának látni, ami oly irgalmatlan valóság.)” Míg végül, egy 1937-ből kelt bejegyzésben a harc végleges és kétségkívüli eldőltét a győzelmi jelentések egymondatos egyértelműségével nyugtázhatja: „No, én nem voltam rest, ezt még az ellenségem se foghatja rám.”

 

*

 

De a megalázottsággal, nyomorral és keservvel teljes gyerekkorban is lehettek – milyen gyerekkorban nincsenek? – önfeledt pillanatok, legalábbis olyanok, amelyek visszatekintve fénnyel ragyognak az emlékező szemébe – még az oly keserű emlékezőébe is, mint Füst Milán, aki furcsa ellentmondásként, azzal a szakadatlan kényszerével, hogy múltját „kijavítsa”, mindig a múlt kijavíthatatlan, mert jóvátehetetlen szomorúságával telítette mindenkori jelenét. Nemcsak művében, naplójában is ritkák az olyan részletek, mint az az 1924-ből való gyönyörű lap, amely egy Fótra tett látogatását írja le. A harminchat éves látogat el itt ifjúsága egy boldog nyarának színterére, „húsz év után”:

„Kimentünk Fótra, mert nagyon vágytam, hogy húsz év után a vityillót lássam… Kimentem, s ki tudja, látom-e még azt a vidéket valaha? Vagy megint csak húsz vagy talán negyven év után? – Minden megvan, ami volt… Rókay úr sárból hányt vityillója is – egy egész falu is épült… s az a kis ház, éppen az – amely szent nékem – romokban hever, mintha ágyúval lőtték volna széjjel… Már az utat, amely felfelé vezet – már azt sem találtam meg… S a két diófát… azt a kedves két vastag diófát az ablakom előtt, amelyek nékem azóta is olyanok voltak emlékeimben, mint az álom… s amelyek nékem az igazi diófák, az egyetlen igazi pár diófa – ezeket persze kivágták… Nyomuk sincs többé! – Mintha sírokat mentem volna látogatni… Micsoda pusztulás húsz év alatt… Hát még azokból mi lett, akik már a sírban nyugosznak?! – Akkor, húsz év előtt még egyszer visszanéztem… a nyuszi a zsebkendőmbe volt kötve, s beadtam a vincellérhez… s még egyszer visszanéztem azzal az érzéssel, hogy lehetséges, hogy a kis házat soha többé nem fogom látni – s igaz is lett – soha többé nem láthatom! Ami elmúlt, véglegesen elmúlt! s vissza nem idézhető. (Mily könnyen lehet, hogy a hegyeken valaha száz vagy kétszáz év előtt víg élet volt… Hogy itt is meg ott is valaha ház állott… s ma már? Eltöröltetett s nyomtalanul a föld színéről!) – Még a dombok is mások a garádon… mintha újak emelkedtek volna… – S a földmívelés megváltozása, az utak és dűlők megváltozása végleg megváltoztatja a föld karakterét… S a fák ismeretlenek… új fák vannak – a vékonyak megvastagodtak… a bokrok megfásodtak… az ákácbokrok kis ákáciás erdőkké lettek… csak egy valami, egy jel adatott, amely ráeszméltetett, hogy otthon vagyok!… Egy fehér ház alakú folt gyúlt ki a messzi hegyen, mikor odasütött a nap… a szikla kigyúlt, megmutatta magát, és kialudt, elborult rögtön… Most igen, otthon vagyok! – kiáltottam… S a fák sora is a messzi hegytarajon, s közülük is az egyik, magányos, jajongó fa… Mintha húsz év után síromból ébredtem volna, hogy számon kérjem – mi változás esett e vidéken… s elégedetlenkednék… Ó – visszaemlékezni… a fáradságos egész napos barangolásokra… mikor holtfáradtan értem az utolsó dombokhoz… No még ez az egy domb! – gondoltam – és otthon vagyok! És kiderült, hogy még egy domb következett mögötte! – S a parasztasszonyok, akik cipőjüket kézben vitték felfelé menet a hegyen!”

Hosszan idéztem e naplórészletet – több okból is. Azért is, mert szándékom e könyvben, ha bármilyen vázlatosan és reménytelenül is, némi fogalmat adni az olvasónak arról a példátlan gondolati és művészi gazdagságról, amelyet a hatalmas Napló pusztulásból kimentett kisebb része – így is csaknem kétezer nagy kéziratoldal! – rejt, addig is, míg – igen tapintatos és körültekintő munka nyomán, amely egyszerre tesz eleget a költő eszmei végakaratának s az irodalom és az irodalomtörténet érdekeinek – egészében megjelenhetik egyszer. De azért is, mert e részlet még a naplóban is párját ritkító módon vall Füst Milánnak, a prózaírónak egy olyan másik lehetőségéről, amelyet elbeszélő művészete kiiktatott a maga keretei közül. Igaz, úgy, ahogy előttünk áll, Füst Milán elbeszélő irodalmának legfőbb értéke, hogy a magyar irodalomban egyedülállóan ad hatalmas és izzóan belénk vésődő képet az ember e korban érzett hontalanságáról. De íme, e nagy hontalan tudott vallani a dombok sora mögött feléje integető otthonról is, ahol az igazi diófák lombja bólogat, s az életnek azokról a pillanatairól, amiket az emlékezőnek nem elfelejtenie kell, hogy aztán kijavítva alkossa őket mássá, olyanná, hogy azonosulhasson velük: hanem amiket tökéletes voltukban múlásukat siratva, visszaidéznie lehet mint „egyedül igaziakat”.

S e fiatalkori pillanatok nem is csupán egy valaha volt otthon valóságát tudták magukba fogadni, ki tudtak tágulni a világban való otthonra találás metafizikai élményéig is. Az olyan, alapvetően egzisztenciális fogantatású prózában, amilyen Füst Milán elbeszélő művészete, általában alig jelenik meg a táj, hiába keressük is regényei, kisregényei, novellái sok száz oldalán keresztül; mint ahogy nem találjuk meg Kafkánál vagy Camus-nél sem. Csak egynéhányszor villan fel, s akkor mindig ugyanannak a fóti „otthonosság”-nak a nosztalgiás fényében. Mint az Emlékezés egy őszi hajnalra őszi erdeje, amely egy pillanatra a világ lehetséges szépségének s e szépség lehetséges emberi élvezésének monumentális képévé nő:

„»Ősszel, mikor kavarog a köd« – mondotta Ady Endre. S íme tényleg, hogy kavargott, szinte morogva, mérgesen füstölt, mikor leért az ember a laposba. Itt ült a köd, s úgy látszik, csak ránk várt, hogy elkezdjen alattomosan mozgolódni…

De mikor kiértünk belőle, éppen pitymallani kezdett. S amint kapaszkodtunk fölfelé, ami elénk állt: a távoli erdő széle olyan lett hirtelen, mint valami színpad, amelyről finom selyemfátylakat húzat el az égi rendező, s ahol mindjárt azok a tündérlányok fognak táncolni, akikről álmodtam az éjjel. Az erdő széle is gomolygott, s ebből a mozgalomból egyre csodásabb színek léptek elő.

Az ősz éjszakai komorságai után most mutatta meg a világnak bűvös mosolyát.

– A világ színarany – kiáltottam én, és megálltam. – Látott már ilyen aranylást, H. bácsi? Rőt arany és zöld arany és micsoda sárga! – lelkendeztem egyre. – Hol van a világon még ilyen pompa, melyik királyi palotában?

– Hisz ez az egész világ egy óriási dóm!…”

Az említett H. bácsi – vagy egy más helyen „H…y bácsi” – valójában Héczey István, budapesti néptanító, több nyáron át nevelőapja volt Füst Milánnak, az egyetlen, aki rövid időre, úgy-ahogy, betöltötte az árva fiúnál az apa tátongó helyét. Később egy emlékezésében is idézi, mint „kétféle nevelője” egyikét, Madáchcsal, a másik nevelővel egy sorban.

 

*

 

Az „árva” és a „szegény rokon”: valamiképpen ez a nyolcéves korban megteremtődött szituáció merevedik meg, és lesz minden életkorban és minden körülmények között, ha nem is Füst Milán valóságos helyzete az emberek között, mindenesetre az, amelyet a maga számára – legtöbbször a valóságban sem alaptalanul – érzékel, s ezáltal kialakulni is segít. Másik már említett elbeszélésében a kilencéves Konstantin úrfi annál a szódáskocsisnál lesz napi húsz krajcár bérért kocsikísérő, aki valamikor „nagybátyjánál, a túlontúl komoly embernél volt kocsis”; s ezért is jár ki neki, bár „árva is, meg nyápic is” meg a szódáskocsis alkalmazottja is, az az „úrfi” megszólítás, amelynek tulajdonított fontosság Füst Milán egész életében nemegyszer oly groteszk vonásként merül fel újra meg újra. E pályája lényegét tekintve minden világi hívságot szinte papi, sőt szerzetesi módon megvető művész, aki, mint egyik novellahőse, mindig „a zenét szerette és nem az érvényesülést”, aki soha egy szónyi engedményt sem volt hajlandó tenni nemcsak az olcsó tetszésnek, de még az „értők” igényének vagy unszolásának sem, nem is beszélve bármily politikai vagy társadalmi hatalom megnyeréséről, ha a művészetnek akár csak egy valóban jottányi árnyalata forgott is kockán; s másrészről, aki – ritka politikai megnyilatkozásaiban is, de főként gondolatvilága és életbölcselete egészében – az emberi egyenlőség forradalmi szószólója, a mindennapi életben mosolyogtató módon tudott rabja lenni apró társadalmi hiúságoknak. Mikor a család egyik ága kieszközölte a királynál a báróság visszaállítását (egy-két évvel a királyság végleges eltörlése s az őszirózsás, majd proletárforradalom előtt, amely utóbbiaknak Füst Milán ha nem is tevékeny harcosa, de feltétlen és nyílt híve lett), maga is büszkén vallja magát ez ághoz tartozónak. Levelei fejrészéül készített pecsétjére már neves, sőt világhírű író korában sem felejti el soha rávésetni neve elé a polgári „rangot” jelző „Dr.”-t; hosszú időn keresztül minden vágya, hogy egyetemi rendes tanárrá nevezzék ki, s haláláig sérelme, hogy ez csak nyugdíjaztatása flastromaként, azzal egy időben teljesült. Egy róla készült tanulmány kéziratára, amelynek írója hajdani tanári működését polgári iskolai tanárkodásnak minősíti, ezt a groteszk széljegyzetet írja: „Ne tessék deplaszírozni. Felső kereskedelmi iskolai tanár voltam.” Abban az évben, mikor neve és műve a Nobel-díj jelöltjeinek sorában ott fekszik a Svéd Királyi Akadémia asztalán, attól érezte magát „deplaszírozva”, hogy valaki ötven évvel azelőtti tanári minőségében aláértékeli. Hiába: a monumentális alakon a szemölcsök is monumentálisak. De rossz az a szem, amely – ezt már jó előre ki kell mondani – az előugró szemölcsöktől nem látja meg az alak monumentalitását.

 

*

 

Goethe szerint minden vers alkalmi költemény; s a költő, kivált a lírikus, saját életrajzának megkettőzője. Az ő versei, sőt regényei és drámái nyomán valóban, szinte minden egyéb forrás nélkül megírható lenne többé-kevésbé részletes életrajza. Igaz, hogy az ő „naiv” szemléletével szemben már akkor ott áll a „szentimentális”, vagyis áttételesebb alkatú Schiller, s a két típus bizonyos mértékben minden általunk ismert kor művészei közt fellelhető. Petőfi mellett is, aki költészet és valóság, mű és életrajz minden ismertnél, még a Goethéénél is teljesebb összeforrottságát mutatja (ebben teljesen páratlan a világirodalomban), igaz, ott van a Füst Milán-i szóval „belsőbb szemléletű” Arany. De ezekben az esetekben csupán a két „örök” típus variációiról és egymásmellettiségéről van szó. Az idők folyamán a művész és ember kettőssége azonban újabb, eddig lappangó kettősségekkel és távolságokkal komplikálódik. Ember és művész eleve adott kettősségének a kései polgárság művészetében ember és polgár külön kettőssége lesz az alapjává. Az a „kettős ember”, akit Aragon vizsgál első regényeiben, a kor művészében – vagy annak legsajátosabb típusaiban – megelőzi ember és művész kettészakítottságát. A múlt század harmadik harmadától kezdve egyre elhatározóbban jellemzi a modern európai művészetet – épp azt a részét, amely ütemesen ismétlődő hullámmozgásával mindig újra a „modern” jelszót sodorja taraján – az a belső konfliktus, amelyet Marx a tőkés termelés viszonyaiba bonyolódott ember pszichológiai alaphelyzeteként ismer fel, sokkal előbb, s már akkor is visszamenőleges érvénnyel. Az „eldologiasodás” és „elidegenedés” azóta oly látványos és sokszor oly kétes karriert befutott marxi alapfogalmai állnak kettős oszlopként a modern s a „modern” művészet kapujában.

„La vraie vie est ailleurs” – a rimbaud-i fogalmazás az eldologiasodott viszonyok között saját magától, önnön lehetőségeitől elidegenedett ember alakját állítja be az irodalom, vagyis az emberi tudat panoptikumába, legfrissebben viaszba öntött látványosságként. „Az igazi élet másutt van” – ez az alapélmény teremti az olyan önmaguktól elszakadott művészetkoncepciókat és műveket, amilyen Füst Miláné. A nála hagyományosabb és legközvetlenebb értelemben vett „lírai” alkatok – vagyis éppen azok, akiknek alkatát még nem itatta át egészen az új méreg – erről is közvetlenebbül, líraibban, vagyis kevésbé elidegenedetten tudnak vallani. Füst Milán kortársaként s barátjaként Somlyó Zoltán például „nem igazi” élete megtagadását még ennek az életnek szinte részletezőn realista rajzával tudja összekapcsolni:

 

Nem! Nem erre születtem én! Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nem! Nem az én életem ez! Csip-csup vizeken ez a jámbor, ki gyáván evez! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nem! Én nem hiszem el, hogy én vagyok az, aki reggel ágyából kikel! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nem! Az sem én lehetek, aki este hazaoson, akár egy idegen beteg! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Én ott vagyok, ott valahol, ahol a vágy és a kín testtelen ajka dalol…

 

Füst Milán-i költőnél a fejlődés egy más, későbbi fázisa figyelhető meg. Itt már csak maga a Nem! hangzik, a gyermeki „nem ér a nevem!” kétségbeesett kiáltása; csupán a tagadás alanya szól, tárgya immár néma, visszaszorul a megismerhetetlen és megismerni nem érdemes dolgok visszhangtalan közegébe. Somlyó Zoltán csak verse végén, a részletező leírás kádenciájaként sóhajtja el titkolt érzését léte valódi helyéről, arról a másuttról, „ahol a vágy és a kín testtelen ajka dalol”. Füst Milán költészetében már mindenestül ez lesz a tárgy: az, amit a vágy és a kín testtelen ajka (egy meghatározott emberi archoz többé nem tartozó, önállósult ajak) dalol: az objektív kórus.

A késő polgári kor művészetében beállott szakadást a fiatal Thomas Mann – elsősorban Tonio Kröger alakjában – úgy éli át, mint a benne lakó művész és polgár egymás iránti örök kettős indulatát: kölcsönös megvetését és nosztalgiáját. A benne lakó művész – vagyis a polgár voltát levetkőző ember – egyszerre tekint mélységes megvetéssel és olthatatlan sóvárgással az ugyancsak benne lakó polgárra s a lényének e részét kívül képviselő „rendes” emberek, a boldogok és problémátlanok, a „szőkék és kékszeműek” táborára: a benne meg nem semmisített polgár ugyanakkor hasonlóan mélységes és alig titkolható lenézésével fordul a művészek rendetlen, kósza, bohém, boldogtalan népsége felé, de egyben értetlen csodálattal is az életet egy magasabb rendű „emberi” célnak áldozók, a szó és a gondolat megérintettjei iránt. Ahogy Franz Kafka egy ifjúkori levelében megjegyzi, a Tonio Krögerben nem az az új, hogy e kettősséget, e benne élő ellentétet felfedezi, hanem abban, hogy megmutatja „az ellentétes iránti szenvedélyes szerelmet”. „Hála Isten – írja –, hogy már nem kell hinnem ebben az ellentétben, mert ez félelmetes ellentét.” Füst Milán sem hisz már benne: nem a boldogokat látja a „rendes” polgárokban, s nem is a paradicsomian „ártatlanokat”, hanem a bűnösöket és boldogtalanokat, s művét, elsősorban annak elbeszélő részét azoknak szenteli, akik szenvedélyesen élnek, a cselekvőknek és nem gondolkodóknak, akik, ha már mindenképp boldogtalannak kell lenni ezen a földön, legalább a boldogtalanságukat kiérdemlik, azzal, hogy fenékig ürítik azt, heveny és szenvedélynek áldozott életükkel, a sűrű életűeknek, egyszóval azoknak, akiknek van, nagyon is van életrajzuk: akiknek az életük minden, a művük semmi.

 

*

 

Kicsit előreszaladtunk a megtagadott életrajz jogába való visszahelyezésében, s el is tértünk menetétől. Apja halálánál tartottunk. Annál a pontnál, ahol szerintünk életrajz és mű szétválása, az életrajz megtagadása kezdetét veszi; s felhasználtuk a műveknek – árulóan – éppen e korszakra még közvetlenül utaló életrajzi adalékait. Nem árulva el közben, amit most mégis említenünk kell, hogy még e néhány műve életrajzi vonatkozása iránt is kételyt kell hogy keltsen bennünk naplójának egy megdöbbentő – s elemzésünk érvényét hitelesítő – helye. „Mikor elmondja dolgait az embereknek – írja 1915-ös keltezéssel, harmadik személyben fogalmazva –, s mindent elmond nékik – módosítja azokat: kihagy, hozzátesz… érdekesebbé formulázza, ami túl egyszerű, kihagyja, ami disszonáns – s igen-igen finoman, alig észrevehetően – nehogy a legérzékenyebb fül számára is gyanús lehessen… Szóval: »alkot«. – S hogy így lassankint összes emlékeit megmásítja, már maga sem emlékezik, hogyan is történtek a dolgok valójában, nem tud már az eredeti emlékeire rátalálni, csak a modulációkra: úgy élnek benne tovább, ahogy »kijavította« őket. Már arra sem emlékszik, hogyan halt meg az apja – mert egy novellában másként dolgozta fel halálát.”

Vajon az Aladdin atyja sírjánál című, legkoraibb novellakísérletéről van-e szó? Vagy itt sem szabad közvetlen egyenlőségi jelet tenni az egymás mellett létező Füst Milán-i tények között? S talán maga a naplójegyzet sem konkrétan utal egy bizonyos valóságos tényre, pusztán egy fiktív realitás felhasználásával általánosítja benne alkotó módszerének állandó tapasztalatát? Éppen azt, amelyet könyvünk e kezdő fejezete van hivatva feltárni? A bizonytalansági együttható többszörös – ha az egyes tényekre vonatkoztatjuk; éppen bizonytalanságával bizonyít azonban a „nem az énekes szüli a dalt – a dal szüli énekesét” Füst Milán életművében végletessé váló metamorfózis-törvénye mellett.

Mindenesetre: apja halálát s annak a nyolcéves gyerekre s további sorsára tett hatását a maga lehetőségein belül közvetlenül is nemegyszer a művészi ábrázolás tárgyává teszi. Anyja alakját s a hozzá fűződő viszonyt ezzel szemben kizárólag a művészi átalakítás sokszoros desztillációján keresztül képes egy-egy sorában leszűrni. Valahányszor viszont azt kíséreli meg elmagyarázni, miért lehetetlen a művésznek legfőbb élményei témául választása, mindig az anyjához fűződő kapcsolat lesz a perdöntő példája. Mert ez a kapcsolat, amely az anya haláláig tartó húsz esztendejének legfontosabb és legkeserűbb emberi élménye lesz, már a megtagadott életrajzhoz tartozik, már ahhoz az élethez, amellyel nem lehet számára művészileg azonosulni. Ha a Boldogtalanok végképp elromlott anya–fiú viszonyában, a „nagyszerű… züllött, táncoskedvű és mégis megható öregasszony”-ban, aki semmiképpen sem azonosítható példás, sőt pedáns életű, „részben bibliai, részben schilleri” anyjával, aki gyerekkorában Lenaut és Schillert olvasott fel neki, de a világért sem akarta, hogy belőle is költő legyen; vagy a Catullus Matróna–Metellus kapcsolatában nagy vigyázattal, tétován s talán még így is kissé tapintatlanul fel vélünk is fedezni valami közös élményt, az semmiképpen sem egyezik azzal, amely a Napló megmaradt részeiből oly bőségesen és fájdalmasan patakzik, mint egy soha be nem hegedő sebből a vér. „Anyám. Igen. Anyám. Micsoda szó ez, hogy anyám, micsoda tragikus szó. Mintha nyílt sebeket vassal égetnének” – olvassuk egy helyen. Még a hatvanéves születésnapjára rendezett ünnepségen mondott beszédében is rég halott anyját köszöntené fel. „Csak sajnos már nem lehet, mert nem él, már régóta a sírban van. Szegény kis öregasszony volt, s azt hitte, elloptam az életét, amért erre a kevéssé jövedelmező pályára léptem, mert író lettem. Ez az édesanyám volt. S most ebben az órában, ha lehetne, szívesen megölelném és szívesen mondanám én is neki: – Látod, ugye, látod.”

A konfliktus, bármilyen rég megoldotta is a halál, itt sincs elsimítva; sőt a távoli emlékezés is a konfliktusra utal, amely anya és fiú kapcsolatában oly irgalmatlanul horzsolja egymáshoz a polgári és művészi életérzést. („Az özvegyasszony meg a fia – így fogalmazza meg a szituációt általánosítva is –, amelynél nincs lehetetlenebb együttes… Olyan institúció, amelyet csakis a pokol szolgái találhattak ki e világnak.”) S a vád és önvád, szeretet és megértésért való esengés milyen áradata csap ki már a tizenhét éves (!) fiú naplójegyzeteiből:

„Ha meghalnék, anyámnak nem volna sok siratnivalója rajtam, és talán hamar megvigasztalódnék. Hisz nem voltam jó fia – holott mindenét belém fektette, semmije sem volt bennem…”

„Egész nap feküdni, közben reszketve gondolni arra a lehetőségre, hogy anyám egy nap megbetegszik, s hogy akkor mi lesz, s közben jó étvággyal enni azt a pecsenyét, amelyet magától megvon, jó étvággyal enni, mint valami mérget…”

„Nem szabad, hogy anyámnak alkalmat adjak, hogy ráeszméljen: micsoda hálátlan dolog gyermeket felnevelni. Mihelyt valaki felnő, függetlenülni akar – én is ezt akarom –, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt akarjam – ha bármily elviselhetetlen is, hogy annyira magához köt –, mert viszont még elviselhetetlenebb volna tudnom, hogy ezt a szegény szenvedő, magányos asszonyt az élet hiábavalóságának szörnyű belátásához vittem még sokkal közelebb…”

„S azoknak a defektusa, akik közel állnak hozzánk, sokkal izgatóbb, mint a világ butasága.”

Majd egy évtizeddel később a már felnőtt ember:

„…maga volt a diszharmónia – mindig mindenkivel szemben – de néha szelíd is volt… Anyám – szegény, sokat hánytorgatott – soha meg nem vigasztalható…”

„Végzetes tapasztalataim vannak két ember együttélésének lehetőségei felől. A köztük levő különbségek ki nem egyenlíthetők. Érzés, ízlés – örökös megbékélhetetlen ellenfélként állandóan harcra készen áll a másik ellen. S a gondolat még csak hagyján – abba még csak belenyugszom valahogy, hogy a másik másként gondolkodjon, mint én, s az nem is nagy baj, de az ízlés, hogy felüvölt az ízlés, minden egyes alkalommal, ha sértik!…”

„Anyám: mily tragikus, ha az ember egy magánál sokkal magasabb intellektust nevel fel – micsoda küzdelem az érthetetlen igényeivel, elérhetetlen ízlésével… Szegény: – mily szörnyű, hogy még az anyai tekintélyről sem tudott lemondani!…”

„Iszonyú érzés: – e szobák majd üresek lesznek – anyám nélkül. – Itt a bűneimet tették a sírba: gondolhatom majd magamban.”

S mikor már valóban üresek voltak e szobák, nem sokkal ezután, ez az egyetlen mondat:

„Anyám mindent pontosan teljesített, aztán meghalt.”

S végül, hosszú évek múlva ez újra egyetlen mondatban lefektetett gyötrelmes tapasztalatnak: „Az élőlények nem egymás mellett élnek, hanem keresztül-kasul egymást rágják”, feltehetően még mindig ebben az érzelmi talajban rejtőzik a magva. Hogy aztán a drámákban bontsa ki egész sötét és kusza tenyészetét.

Az egymásrautaltság és fájdalmas különbség, a gyámolítás és gyámolítottság különösen intenzív, minden mozzanatában megszenvedett, szenvedélyes köteléke fűzte anyjához, s ez töltötte ki Füst Milán emberi és írói kialakulásának húsz esztendejét, nyolctól huszonnyolc éves koráig. Tovább idézem az önéletrajzot, közvetlenül az apja halálát leíró mondatok után: „Végül is valaki kitanított – mint nyolcéves fiú felmentem, s minden erőmmel befurakodtam egy Szikszay nevű pénzügyigazgatóhoz, átadtam neki saját kezűleg írt kérvényemet, amelyben dohánytőzsde-engedélyt kértem anyám számára. Ezt se részletezem. Anyám megkapta az engedélyt, pénzt is kapott hozzá kölcsön valaki jótét lélektől és így tovább. Halálra dolgozta magát.”

A trafik a Dohány utca 63. számú házban volt. Ide költözött a kisfiú édesanyjával, a trafiküzlet mögötti, udvarra néző konyhába; itt is maradt egészen 1915 végéig, amikor is fel kellett adniuk a trafikot. Itt írta, e sötét zugban, első verseit és tanulmányait, „élete legszebbjeit”, itt még a Boldogtalanokat is, „olyan konyhában… amely nem volt szélesebb, mint bejárati ajtaja”.

Éppen a Boldogtalanok „műhelytitkai”-ról szóló egyik vallomásában idézi fel mély nosztalgiával ezt a konyhát, benne persze mindenekelőtt az ifjúságot, amellyel oly szívesen „elcserélné a termeket”, ahol utolsó éveit töltötte – persze nem annyira a konyhával, mint inkább az ihlettel, amely ott oly gazdagon látogatta. Abból indultunk ki, hogy Füst Milán műve életrajzáról vajmi kevéssé árulkodik, s még ahol úgy tetszene – idézett naplójegyzete is figyelmeztet rá –, ott is könnyen megtéveszthet a látszat. De ezen túlmenően: még formájukban határozottan önéletrajzi célzatú megnyilatkozásai is annyira inkább a „mű” szférájába tartoznak, hogy inkább csak a metamorfózis természete, mint a hitelesség miatt érdemes – de azért nagyon is érdemes – idéznünk A feleségem története francia kiadása elé írt és „önéletrajznak” nevezett rövid előszóból e régi lakást felidéző látomást:

„Tegnapelőtt, vagyis tizenöt évvel ezelőtt elmentem egyszer a szegények utcájába, oda, ahol fiatalságomat töltöttem mint újságárus gyerek és egyéb efféle. Igen elegáns voltam: hatalmas hódprémes bunda volt rajtam és hatalmas perzsasapka, fekete püspöki süveghez hasonló. Kora délutáni idő volt, s valami csodálatos rőt fény borította be ezt a szegénynegyedet, amely világításról ma sem tudom, honnan eredt, hogy vajon mitől pirulhatott ennyire ez a zsúfolt tömkeleg, hiszen, mondom, még távol volt az alkonyat. Lehet, hogy a falak így akarták üdvözölni régi gyermeküket. S az üzleteket az amerikanizált nyomor öntötte el: óriási cégtáblák támadtak itt apró kis üzleteken, s ezeken mindenféle kedélyeskedő felírás volt olvasható…

Megálltam az egykori jól ismert ház kapuja előtt, azt is hosszan megbámultam, aztán bementem udvarába, és ott álldogáltam vagy két óra hosszat. Az udvarra a szegénységnek ugyanaz a félhalott tompa csendje borult, mint valamikor, s a foszladozó lábtörlőkön, csudák csudája, ugyanaz a macsaféle üldögélt álmosan, mint réges-régen valamikor. Ezek a fehér-fekete-tarka macskák voltak akkor is, most is, homlokukon fényes, fehér függönyöcskével a bal szemük fölött. Régi ösmerőseim voltak ezek. A vasak pedig éppoly rozsdásak voltak, mint valaha, s a feljárat éppoly reménytelen, mint egykor.

– Hogy ez hogy lehetséges vajon, hogy valaki ebből a vörhenyes szomorúságból és tompa reménytelenségből mégiscsak fel tudott vergődni valahová? – kérdeztem magamtól. – Micsoda erőfeszítés kellett ehhez, nemde! A szürke pokol legmélyét kellett ehhez megjárnia nyilván, mert másképp nem lehet.

Ezt gondoltam. De aztán azt is megkérdeztem magamtól, hogy hát hová is emelkedik az ilyen? A fénybe?

– Milyen fénybe? – feleltem magamnak azonnal. – Semmilyen fénybe.”

Ember legyen a talpán, aki ebből a leírásból maga elé tudja képzelni a Dohány utca 63. számú házat, Budapesten a VII. kerületben. Nem is ez a szándéka. Annál jobban kiérződik belőle a gyermek- és ifjúkori deklasszáltság soha el nem halványuló nyoma, amely lám, még akkor is meghatározza az öreg ember egész önszemléletét, mikor a világirodalmi elismertetés ajtajában kérik tőle a névjegyét. Ez ifjúkori lakásról, amelynek képe oly mélyen belefészkelte magát ifjú lakója lelkébe, hogy még öregkori lidércálmai is folytonosan azzal riasztották, hogy felesége visszaviszi ebbe a nyomasztó környezetbe – idekívánkozik az az anekdota is, amelyet Nagy Lajosról írott emlékezésében elevenít fel. Karinthy egy reggel egy hadnaggyal toppant be hozzá, aki verseiről szeretett volna vele elbeszélgetni. Füst Milán azonban – az emlékezés szerint – nem engedte be konyha-szobájába a hadnagyot, a következő szavakkal fordulva Karinthyhoz: „Te bejöhetsz, előtted nem szégyellem magam, de a fényes hadnagynak mondd meg, hogy palotámat most építik, és addig csakis a New York kávéházban fogadok…”

Mint legendás nemzedéke legtöbb tagjának, ebben az időszakban neki is a New York annyiszor megénekelt „mélyvize” vagy „galériája” volt az igazi otthona. „A kávéházban fény volt és meleg – fűzi hozzá az anekdotához –, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, hogy mégse vagyunk annyira elhagyottak.” Ideje nagy részét ott töltötte, e hőskor hősi társaival együtt. Miután a Lovag utcában elvégezte a középiskola hét osztályát (közben azokat a szegény gyermekekre kiszabott apró kenyérkereseti manipulációkat végezve, amelyekről már szó volt), a Barcsay utcai főgimnáziumban tett érettségit. A fenti anekdota idején már egyetemi hallgató – a jog- és közgazdaságtudományi szakon. De már ez időtt csatlakozván az 1908-ban induló Nyugat gárdájához, mint önéletrajzában olvassuk, emiatt „vizsgáit elhanyagolta, viszont ekkor írta fiatalkora legszebbjeit”. Életre szóló barátságokat kötött, elsősorban Osvát Ernővel, Karinthyval, Kosztolányival. S a nyolcéves kori önmaga után, íme, itt a húszéves: megint egy olyan pillanata az életrajznak, amellyel ez az önmagával azonosulni nem tudó – azonosulni tud. Kivételes pillanat, a magyar irodalomnak, úgy látszik, nemcsak egy generáció, hanem generációk hosszú sorára sorsdöntő pillanata, amelynek jelentőségét – ez is kivételes – nemcsak történelmi távlatból, mi, utódai és örökösei látjuk, hanem teljes boldogító intenzitással átérezték maguk e pillanat részesei is. Füst Milán, a legmagányosabb is. Hosszan érdemes éppen ezért idézni – ezúttal kivételesen gazdag és hiteles dokumentumértéke miatt is – a kiadatlan rádióinterjúnak azt a részét, amely Füst Milánnál szokatlan közvetlenséggel állítja elénk a – már másutt, másoktól is megírt – ünnepi kezdetet. Ez egyetlen alkalommal, úgy látszik, magát a valóságot eléggé gazdagnak, eléggé „művészinek” érezte önmagában ahhoz, hogy ne kelljen esztétikája alapkövetelményének értelmében „kijavítania”. Itt maga a valóság „hibátlan” volt; bár, mint az idézendő rész első mondataiból kitűnik, ez sem azonnal látszott előre egészen ilyennek, csak a beteljesült pálya csúcsáról visszatekintve:

„Sokáig rosszul ítéltem meg az életemet. Tanulni vágytam nagyon, s úgy éreztem, hogy életem virágkorát semmittevéssel herdáltam el, holott nincs még egy olyan korszaka életemnek, amelyre hálásabban gondolnék, mint azokra az »elherdált évek«-re. Az elherdált éveket a New York kávéház karzatán töltöttem el, határtalan boldogtalanságban. Kenyerem, állásom nem volt, vizsgáimat nem tettem le, s aki nézett, nyilván és némi joggal azt hihette, hogy elzüllöttem. A múltak távlatából viszont azt kell mondanom, hogy ez volt életem legszentebb ideje, mert ott hevertem ugyan tétlenül reggeltől estig, estétől reggelig hazátlanul és elveszve – úgy éreztem legalábbis –, de milyen hontalan társak között! – ezt csak most tudom, hogy nincsenek.

Osvát Ernőre gondolok mindenekelőtt. Erre a lángoló szellemre. Hogy is jellemezzem őt? Sosem szerettem, ha valakit nemes gondolkodónak neveztek, mert a gondolkodás irgalmatlan mesterség. Mégis, az ő irgalmatlanságát is nemesnek kell neveznem. Mert van-e nemesebb dolog e világon, mint mikor valaki eredmények reménye nélkül sem hajlandó feladni azt a küzdelmet, hogy gondolkodjon. Azt, hogy a gondolkodás határtalan és reménytelen művelet – ezt tőle tanultam meg.

Senki sem volt, aki törődött volna velünk. Mert ez nem úgy volt akkor, hogy minket a polgári társadalom befogadott volna – idegen test voltunk számukra, mert semmi reményünk sem volt arra, hogy cégvezetőkké lehessünk.

A hivatalos irodalom nem elégedett meg azzal, hogy néma megvetéssel kísérje munkánkat, még gúnyolt is. De nemcsak ő, úgyszólván mindenki. Jól emlékszem arra a jelenetre, mikor egy este bevetődtem a Fészek Klubba, s ott festők előtt felolvastam Babits Mihálynak azt a versét, amely így kezdődik:

 

»Lelkem magába szívott ezer jó illatot…«

 

Micsoda nevetést váltott ez ki ebből a művésztársaságból!

Magamról nem is szólván. Furcsa nevem volt, és hosszú sorokat írtam, s ez a két tényező elég volt ahhoz, hogy a Borsszem Jankó állandó alakjává tegyen meg. Üsd Titán elegyes dalai címen voltam állandó rovata a lapnak. A borbélyom lett egyszer figyelmessé rám, hogy íme, szerepelek, s nevetett rajtam. S ezt mind el kellett viselnem, nekem és társaimnak is.

Soha egy ösztöndíjban, elismerő vagy buzdító szóban nem volt részünk. Egyetlen éles, gyönyörű és igazságos szempár figyelt reánk, igazán elhagyottakra, s ez Osvát Ernőé volt.

Ha meggondolom, nem jelentéktelen társaság gyűlt itt, a New York kávéház karzatán össze. Ott ült egy asztalnál: Somlyó Zoltán, szegény, néhai Szép Ernő, a gazdag, neki ugyanis a Fidibusznál heti tíz korona jövedelme volt, s ezért Karinthy nagyon irigyelte őt, Kosztolányi, a szintén gazdag (neki is biztos jövedelme volt valamelyik lapnál), Tóth Árpád, Karinthy, Nagy Lajos, néha Ady Endre, Osvát Ernő, Turcsányi Elek, Nagy Zoltán, a milliomos, havi száz korona apanázzsal, esetleg Krúdy Gyula.

Azt mondtam e kis vallomás elején, hogy ez az elherdált időszak volt életem legszentebb ideje, mert mégis az volt, nemcsak azért, mert fennkölt lelkek között töltöttem fiatal életemet, hanem mert szomorú hétköznapjainknak igen nagy ünnepei is voltak. Mondanom sem kell, hogy ez olyankor volt, mikor valamelyikünknek sikerült valami szépet írni. Ilyenkor fénnyel telt meg nemcsak a kávéház, az egész életünk. Úgy éreztük, hogy mától fogva minden megváltozik, csak azért, mert az a kis költemény, amely a zsebünkben van, ki fog sugározni a mindenségbe, és mindent megváltoztat, ami körülöttünk silány és szomorú. Az ember ilyenkor nagyon sietett a kávéházba, havas este volt, mondjuk, s a sötétség után tündéri fényben látszott szikrázni a New York kávéház karzata. S ott ültek a már felejthetetlen, drága barátok, ezek az édes szellemek, akikkel nemcsak a fiatalság mohó hevessége, hanem a művészet mindenekfelett való szeretete fűzött össze testvérként.

Ide hallgassatok, mondta ilyenkor az ember. S íme: abbahagyták a lelket ölő, időt toló, gondot ölő játékaikat. Mert mindenki figyelni akart, mert nagy esemény volt küszöbön… Mi volt az esemény? Írtuk ezt vagy azt a verset, s akármilyen szép volt is – a semminek. Ezt már másnap tudtuk, hogy a semminek. Senki se telefonált nekünk, senki se közölte velünk, hogy szeret, állást se kínált senki fia, maradt tehát minden a régiben. No de aznap éjszaka! Ha csakugyan szép volt, ami a zsebben rejlett, meg nem szűnő boldogságban telt az idő reggelig. Mert egyébről nem folyt a szó, mint erről a pár sorról, s csakugyan oly lelkesedéssel, mintha a sorok boldog írója valóban megváltotta volna a világot. Ezért mondom én, hogy ezek az elherdált évek életem legszebb korszaka volt.”

Ez a leírás, jóízű anekdotizmusával, a nosztalgián átütő derűjével, a másokkal megosztott élmény közvetlenségével szinte példa nélkül áll Füst Milán áttételes, a valóságon mindig túlnövesztett arányú, látomásos prózájában. Nemcsak Kosztolányi Esti Kornéljának híres New York-beli fejezetét idézi fel, emlékeztet – ritka egyezés – Mikszáth elragadó könyve, a Jókai Mór élete és kora egyik fejezetében a „Pilvax-asztal” leírására is.

 

*

 

A Dohány utcai lakásban 1915 végéig lakott. Anyja halála már néhány hónappal a trafik eladása és átköltözésük után, a Gróf Haller utca egy tágasabb, komfortosabb lakásában érte. A magára maradt fiú dermedt depresszióban élte át az anyja halálát követő évet, amelyről megdöbbentő képet nyújt a Napló egy később kiemelve is feldolgozott fejezete. Depressziójában lázálmok gyötörték, itt kezdődött „clairvoyant” időszaka; ez a különös képessége később is vissza-visszatért, de akkor már mindig az írói alkotást segítő „divinációkban”, amelyekről többször is érdekes vallomást tesz.

A Nyugat – és vele a saját – hőskorát tehát a Dohány utcai lakásban élte át, s anyja halálával zárta le. Közben a sokat halogatott vizsgákat mégis letette, „megszerezte a jogtudományi doktorátust, és 1912-ben különböző hányattatások és próbálkozások után közgazdaság-tanár lett a főváros kereskedelmi középiskoláiban”. Hogy ezek a hányattatások tovább is folytatódtak, arról félreérthetetlenül vall a tény, hogy a fennmaradt dokumentumok szerint az első nyugdíjaztatásáig eltelt alig egy évtized alatt tucatnyi különböző iskolában tanított, köztük két magániskolában is, nyilván a fővárosi tanhatóságokkal való időleges összekülönbözései miatt. E konfliktusok tovább folytatódtak, és végül törésig jutottak annak a szerepnek következtében, amelyet Füst Milán az őszirózsás forradalomban játszott, egy pillanatra kilépve abból a társadalmi visszahúzódottságból, amelyből aztán haláláig még csak egy ízben fog újra kilépni rövid időre; majd a bátor kiállás nyomán, amelyet 1919 után kommunista diákjai és tanártársai mellett tanúsított. S legvégül és legfőként: 1920-ban írt, majd, ahogy a műhöz készült kései előszavában írja, „hosszú huzavona után”, az akkor még ismeretlen Derkovits Gyula illusztrációival, 1923-ban könyv alakban is megjelent Advent című kisregénye miatt. E kisregény az első és sokáig az egyetlen jelentős írótól származó jelentős alkotás, amely – ha cselekményét a múltba helyezve is – nyíltan szembefordul a terrorral, együttérzésnél többet nyilvánítva, igazolást adva a meghurcolt magyar forradalmároknak. Ahogy a későbbi előszóban írja, példázatot kívánt tenni „mindazok elé, akik Jézus Krisztus nevében gyakorolták az embertelenséget. S ráébreszteni őket arra, hogy forradalmár áldozataik talántán nem is kisebb ügyért küzdenek, mint a nagy Nazareti valamikor, vagy legalábbis: hogy a szegénység és szenvedés iránti részvét dolgában semmiképp se kell előtte lesütniök a szemüket.”

Mindezeknek következtében – miután fehértisztek keresték lakásán, s bujkálnia kellett a Prónay- és Ostenburg-különítmények elől – nem volt más választása: nyugdíjaztatását kellett kérnie. A szenvedélyes tanárnak – mert az volt, mint ahogy nemegyszer kijelentette – majd harminc évre fel kellett hagynia a tanítással – még „középiskolás fokon” is! – míg 1947-ben egyetemi magántanárrá, majd végleges nyugdíjaztatásával egy időben rendes tanárrá nem habilitálták.

A polgári életben elfoglalt szerény helyének megszűnése, polgári foglalkozása folytatásának lehetetlenülése betetőzte és véglegessé tette az élet és a mű közötti szakadást, az életrajz megtagadását. Ettől kezdve Füst Milán olyan ember lett, akiről azt jegyzik be a rubrikákba: „az irodalomnak él”, de akinek az irodalmi működés nem nyújt sem megélhetést, sem elismert helyet a társadalomban. Hiszen gondoljuk csak meg, az Advent megjelenésétől (Amicus Kiadó, 1923) A feleségem története (Hungária Kiadó, 1942) megjelenéséig eltelt húsz esztendőben Füst Milánnak egyetlen könyvére nem akadt Magyarországon kiadó. Az a néhány – az ez idő alatt végzett munka terjedelméhez és értékéhez képest szinte említésre sem méltóan kisszámú könyve, amely mégis megjelent, az író saját kiadásában látott napvilágot, még ha e könyvek fedelén egy ízben a Világirodalmi Kiadó (Boldogtalanok, 1923), egy ízben a Nyugat (Válogatott versei, 1934) s két ízben az Almanach Kiadó (Amine emlékezete, 1940; IV. Henrik király, 1940) szívességi kölcsönemblémája látható is, inkább szégyenfoltként, semmint megtiszteltetésként.

1916-ban az Angyal utca 27-be költözött, 1923-ban ide is nősült, volt tanítványát – az Aréna úti felsőkereskedelmi iskola volt növendékét – vette feleségül, akivel e nagy boldogtalan, e többek között a házasság intézményét is oly kiábrándult realizmussal szemlélő, keserű bölcs a legkiegyensúlyozottabb és legtermékenyebb közösségben élt haláláig.

Ez megint olyan tény, amellyel az életrajzát megtagadó egy-egy pillanatra mégis közvetlenül, sőt meghatottan tud azonosulni. Hatvanéves születésnapján mondott beszédében a személyes vallomásokban oly fukar, érzelmeit csupán a közvetlen érintkezés mindennapjainak s nem a papír örökkévalóságának tartogató férfi így beszél:

„Mert másik szavam a feleségemet illeti. Ő sokat szenvedett és dolgozott azért, hogy író lehessek. És ezt hűségesen, egyetlen zokszó nélkül tette, hosszú és nehéz évtizedeken át, sőt valljuk meg, ma is teszi még. S néki ezt még sose köszöntem meg eleddig, hadd teszem most, ez az ünnepi perc oly nagyon kívánkozik ehhez a szívemnek.”

S élete utolsó versében, mintegy élete és költészete búcsúszavában s a barátait idéző Emlékezetülön kívül az egyetlenben, amelyben nem álarc alól hangzik fel a hangja, ebben a szinte egyetlen hagyományosan „lírai”-nak nevezhető versében még egyszer megszólal az ünnepi köszönet:

 

Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem, Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája, Kihúllt szájából kézzel vert pipája S ő alszik önfeledten. Mert pásztor voltam én is hajdanán, Már nem emlékszem hol, mily gyermeké, S az én számból is kihúll majd pipám… Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek-é? Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, Hogy minden évszázadban felvessem fejem És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom Vaj’ jól esik-e itt, e bús helyen? Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, De rád is néztem olykor csupa könny között… Hol minden elmúlt: árny s a fény, Hol mind eloszlott: bűn s erény, Most a Teremtés ős-álmába öltözött, Hol mindent elborít az ősi köd… Hogy ezt az öröklétet mint türöd?

 

Azzal, hogy polgári állása megszűnt, hogy a polgári életben, sőt a nyilvános irodalmi életben is minden valóságos hely lehetetlenné vált számára, s léte a minden társadalmi vonatkozástól megfosztott csupasz egyéni létére korlátozódott, s végül az ennek mégis formát adó házassággal véglegesen kialakult a sajátos, korában szinte senki máséhoz nem hasonló Füst Milán-i életforma: az életrajz megtagadása, teljes fölszámolása a műben. Ha már a műnek el kellett szakadnia az életétől, ha már az élet nem lehetett olyan, amely fedezete volna a műnek – akkor az életet kellett mindenestül műve megvalósításával azonosítania. Én nem vagyok – csupán a művem létezik: ez lett ettől kezdve nem csupán esztétikailag megformált nézetévé, de szervült természetévé is. Vallomása szerint Osvát tanította meg rá jó korán, hogy „az író dolga nem mesterség, nem hivatás, hanem életmód”. Ezt ismétli meg majd második, öregkori „nagyregényének”, A Parnasszus felének egyik fordulópontján is. E tanítást tette élete tanításává, azzal a végletességgel, kitérőt és megalkuvást nem engedő kizárólagossággal, amely pályája minden fontos vonatkozására jellemző. Élete mindenestül és minden pontján a művészi életmódra korlátozódott. Évtizedeken keresztül nem fordult meg a kezén pénz, nem vásárolt maga egy kiló kenyeret, egy nyakkendőt, egy könyvet vagy egy tubus fogpasztát. Nem lépte át üzlet vagy hivatal, sőt szerkesztőség vagy kiadó küszöbét. A normális polgári élet mindennapi funkcióit mindenestül leszámítolta a maga számára. Évekig ki nem mozdult lakásából – s egy-egy röpke s akkor kellőképp ünnepélyes formák között történő kirándulás után megint csak évekig nem: egyre szebb és tágasabb otthonaiból, amelyeket felesége teremtett meg számára, s amelyek mind elsősorban műhelyeivé váltak. Valóban nem tetszelgő, hanem igaz, teljes fedezettel rendelkező szó az, aminek idézésével e fejezetet kezdtük, s amelyet kissé más fogalmazásban a Gallimard-kiadáshoz készült, nagyobbik részében már ugyancsak idézett előszóban is megismétel: „Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van.”

Éppen ezért, ez önkéntes szobafogság, e világtól való teljes és különc elvonultság nem a klasszikus polgári életforma rideg elvét rejti a mélyén. Nem azt jelenti: a házam az én váram. Hanem ezt: a munkám az én életem.

A többi pedig? „Néma csend”? Már életében, évtizedekkel a halála előtt? „Az életem javát sötétben töltöm el – a mélyen elrejtőző néma férfikort”, igen. A legmélyén talán azzal, amit Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvében így magyaráz Dsehár, a gépészmérnök:

„Hja, barátom, jó barátom! tegere qui sis interim adiuvat, vagyis néha eltitkolni, hogy mi vagy, az lesz jó neked… Mindennek van héja, és te se jársz meztelenül, de a lelked se járjon meztelenül az emberek között… ennek a fának is van kérge, amely megvédi őt a külvilágtól, és te kéreg nélkül akarsz élni? Neked is meg kell védened magad, hogy a lelked tövéig ne hatolhasson emberi tekintet.”

 

*

 

És eddig tart – ahogy Hábi-Szádi, a keleti mágus mondaná fiának, Tahturnak – a megtagadott életrajz példázata.

Az arckép változatai

 

„Egy kis megvilágított szoba: ez volt a világom, mióta élek… S innen belefantáziálni az ismeretlen messziségbe” – írja a Napló egy 1915-ös fejezetében; vagyis akkor, mikor még a Nyugat-indulás hősi s a maga életének legmozgalmasabb korszakát élte. E korszak elmúltával, amely mint láttuk, polgári foglalkozása, tanársága korszakának elmúltát is jelenti egyben, ez az előlegezett, a leírás pillanatában még legfeljebb csak lényegileg találó megállapítás teljes, szó szerinti érvényt nyert. Egészséges, magabíró férfi, férfikora teljében kevésbé nem vett részt az „e világi üzletben”, mint Füst Milán. Munkahelye otthonában volt, nem kellett hát azt elhagynia ahhoz, hogy hivatását végezze. Legfőbb szórakozása a munkája volt, hol másutt kereshette volna tehát azt, mint otthon. Érvényesülni nem akart – vagy, ami ugyanezt jelenti, nem tudott azok között a körülmények között, amelyek számára adva voltak –, tehát nem is volt hol eljárnia ennek érdekében. Félelmetesen tudott hű maradni nemcsak célkitűzéseihez és választásaihoz, ahhoz is, ami ezeket megzavarta: sérelmeihez, illetve az azokból számára egyedül levonható következtetésekhez. Egyetlen pillanat alatt és véglegesen le tudott számítolni bármit, ha élet- és munkatervében (a kettő mindinkább ugyanaz lett) már nem lehetett számolnia vele. Legbensőbb barátait és legbensőbb szenvedélyeit egyaránt. Kudarcot vallott annyira szeretett drámái hazai és külhoni előadatásával – amit egy időben igen buzgón, egy-egy pillanatban tőle szokatlan aktivitással tevékenyen is szándékolt, két berlini utazást is szánva erre, 1914-ben a Boldogtalanok, 1932-ben a IV. Henrik érdekében; erre negyven éven keresztül nem tette be a lábát színházba. Míg csak öregkorában egy-két fiatal hívének színésznő felesége iránti atyai barátsága (sőt egyes könyvdedikációiban tréfásan kivallott „némi szerelme”) s egyben drámái kései színrehozatalának jótékony előszelei el nem vitték néhányszor; sőt 1959-ben végül egy kedvesen baráti s a hazai színházi világ dolgaiban elragadó tájékozatlanságáról tanúskodó Színházi levél megírására is nem késztették. Ebben maga meséli el a színházzal való immár negyvenöt éves szakításának okait és történetét, abban a megenyhülten ironikus és önironikus hangnemben, amely öregkori írásainak szívderítő vívmánya, olyan nyílt vallomásokra készen, amiket a gőg és a keserűség azelőtt mélyen szavai alá szorított:

„Megírtam már, hogy negyvenöt éve nem járok színházba. De nem minden okát vallottam be, az egyiket szeméremből elhallgattam. De talán vessük most el ezt a szemérmet, itt az ideje, azért is nem jártam, mert édes hazám elsorvasztotta bennem a drámaírót. Drámai tehetség kevés van a világon, s én az voltam – ezt nyolcvan felé járván bízvást megállapíthatom magamról. S az én drámáimhoz senkinek se volt kedve. Szemetekhez igen, ezekhez nem.

– Hát ne legyen – mondom ma már. S miután ezt már jó ideje kimondtam, mért ne járhatnék akkor színházba? Járhatok? Eltolatom magamat tolókocsimon, nyolcvan felé járván ezt se szégyen bevallani. S íme, mit tapasztaltam ott?”

Mit tapasztalt? Csupa jót. Ki nem fogy az új találkozás naiv öröméből s az abból fakadó lelkendezésből, amelyből bőven jut, szinte válogatás nélkül, a színészek és rendezők dicséretére. Mintha nem csupán negyvenöt éve, de egész életében most látna először színházat.

Legtöbbször megközelíthetetlen igényességének effajta fonákja egyébként másutt is jellemző rá. Ha a körötte zajló élettől való távolságában minden próbatételtől megóvott, elvontan magas mércéje elé véletlenül a nem ismert és meg nem figyelt valóság egy-egy ténye került, az egyszeriben sokszor nagyon is indokolatlan elragadtatásra késztette, éppoly mértéktelenül, ahogy más esetekben esetleg ugyanaz megsemmisítő ítéletekre indította művészet és irodalom egyes jelenségeit illetően. Nem volt összehasonlítási alapja a körötte zajló valóság adottságai között. Innen ítéletének sokszor zavarba ejtő, nemegyszer meglepő és váratlan tévedései. De hát megmondta már magáról jó előre, ahogy a Gondolatok vázlatában olvasható: „A Lesütöttszeműtől a külvilágra vonatkozó jó megfigyelést tehát hiába várunk.” S hozzátehetjük: összehasonlításon alapuló, helytálló ítéletet még kevésbé. S mint ahogy úgyszintén maga folytatja: „…ennélfogva természetszerűen tesz naiv benyomást.” Félreértések elkerülése végett: mindig csak az apróbb-nagyobb jelenségek rendszerezésében, sosem a művészet alapkérdéseiben. Bár hellyel-közzel még azokban is. Személyes rokon- és ellenszenv folytán vagy a törekvéseknek az érték rovására túlméretezett kiemeléséből származóan vagy egyszerűen megint csak hiányos értesülések nyomán olykor jelentéktelen írókat tudott teljes hévvel magasztalni, s egészen nagyokat szokatlan, groteszk hevülettel sárba rántani. Kivált a modern művészet körében, amelyet különös ellentmondásként – e nagy modern! – olyan kevéssé ismert; s nem is kívánt ismerni.

A személyes érintkezésben – s olykor írásban is, nem elsőrendűen művészi, inkább személyesebb, vallomásszerű megnyilatkozásaiban – Füst Milán sokszor keltett ilyen, olykor hajmeresztően és groteszk vagy démoni módon naiv benyomást, ami csak annál furcsábban hatott, belső tapasztalatainak, gondolkodásának és műveltségének mindig jelenlevő, egyetlen percre ki nem hagyó mélységébe és gazdagságába ágyazva. Ez a furcsaság különösen nyilvánult meg, szinte megtestesült ama ritka alkalmakkor, amikor elhagyta otthonát, s belevegyült a világba. Már öltözéke – legalábbis abban az időszakban, amikor ismerhettem – dokumentálta, hogy itt olyasvalaki sétál a főváros utcáin, aki már régen nem sétált, sőt talán Rip van Winkleként egy pontosabban meg nem határozható más korból csöppent ide. Nem, nem „művészi” különcségével tüntetett ez az öltözék, a legkevésbé sem, éppen ellenkezőleg: polgáribbnál polgáribb voltával; s nem is polgárian divatos, hanem éppen példátlanul divatjamúlt hangulatával. Ha A feleségem története francia kiadásához írt előszó-önéletrajzában lefestett „eleganciájában” lehet valami költői túlzás is, költői igazság is van benne; vagyis, ha nem is pontosan így, de lényegileg, hangulatát és hatását tekintve valahogy így öltözött, ha olykor útnak indult a város valamely köznapi, fél- vagy negyedóra járásra fekvő része felé, olyan előkészülettel, mint más, ha távoli országba indul: „Hatalmas, hódprémes bunda volt rajtam és hatalmas perzsasapka, fekete püspöki süveghez hasonló.” Látott-e valaki ilyet a negyvenes években a Dohány utcában? Mert ez öltözék tulajdonosa akkor és oda igyekezett: ifjúkori lakásának meglátogatására. Ezekben a kirándulásaiban valóban olyan volt – nem mint a csiga, amelyik kibújik a házából, hanem mint a csiga, amely mindenestül ott kényszerül hagyni a házát. Különös öltözékében is meztelen és mintegy hiányos. Behave yourself – a világban való forgás ez alapvető polgári jelmondatát sosem tartotta szem előtt; vagy olykor annyira szándékoltan akarta szem előtt tartani, hogy épp e keresettségénél fogva vált viselkedése oda nem illővé. Sehova se illővé – csak otthonába. Mindenütt máshol alapvetően déplacé volt.

Élete utolsó harminc évében, amikor – kis megszakításokkal – többé-kevésbé közvetlen közelében élhettem, hol is láttam lakása, sőt azt mondhatnám, dolgozószobája falain kívül? Könnyűszerrel fel lehet sorolni. Vércse utcai villájának hátsó kertjében, a nagy kőasztalnál üldögélve, délután, munka végeztével, egy-két barátja és tanítványa körében; vagy hasonló helyzetben, az utóbbi években rózsadombi lakása kis kertjében, szemközt a domboldallal. Nem sokkal a felszabadulás után egy ízben – számomra emlékezetes esemény – Kisfaludy közbeli lakásunkon, ahová egyenesen azért jött, hogy akkoriban megjelent egyik első tanulmányomhoz gratuláljon – nem is annyira nekem, mint inkább anyámnak, talán azért, hogy – a maga ifjúkorának gondjaira is emlékezve – megerősítse anyám bizalmát annak a pályának megalapozottságában, amelyet választandó voltam, s amelyet, mindnyájan tudjuk, egy anya se nagyon szívesen szán – még kevésbé szánt régebben – a fiának, kivált olyan anya nem, aki az „átkozott költő” felesége volt. Ilyen megtisztelő és az adott pillanatban szinte gyógyszerként ható irodalmi elismerő látogatásokra különben is hajlamos volt, többen emlékeznek ilyenre barátai közül – éppannyian, mint ahányan esetleg az ilyesminek az ellenkezőjére. Látom még egyszer, már első házasságom idején, újonnan beköltözött Eszék utcai lakásunk teraszán is, ódivatú redingotjában és kürtőkalapban. Majd mai, Kútvölgyi úti lakásomon, feleségemnek öregurasan udvarolva, s anyám főztjét dicsérve… Aztán, néhányszor, egyetemi katedráján. S végül, az utolsó években néhány koncerten – ifjú zenészbarátaién – s néhány színházi előadáson, elsősorban az ő két darabjának bemutatóján, ahogy páholyából kihajolva tapsol a színészeknek, még ekkor is, hajlottan is a szokásosnál magasabbnak ható szikár alakjával. S az Irodalmi Színpadon rendezett szerzői estjén, lent az első sorban, ahogy botját térde között tartva figyeli bevezető szavaimat, hetvenötödik születésnapján. Ez körülbelül minden. Utcán csak egyszer, egyetlenegyszer látom magam előtt, ahogy Párizsi utcai lakásától kísérem az egyetemre, feleségével együtt, aki hírhedt tolókocsiján tolja; mert akkor már nemigen tudott járni – vagy fejedelmi, naiv és zsarnoki szeszélyének úgy tetszett magát mutatnia – sőt elképzelnie is –, mint aki nem tud. S persze, mint aki – ha már így van – nem takargatni akarja-e hiányosságát, hanem hivalkodóan minél többeknek tudtul adni, s mindenkitől el is várni azt a tapintatot, se nem túl hanyag, se nem túl tolakodó segítőkészséget, amely ezt az állapotot megilleti.

 

*

 

A róla évtizedeken keresztül kialakult, irodalmi körökben is közkeletű kép középpontjában egyrészt ez az otthon ülő, ítéleteiben kiszámíthatatlan, egyszerre naiv és agyafúrt különc, másrészt ez a tolókocsis, e betegségeit szám szerint mindenkinek elsoroló, a hosszú listán titkon maga is mosolygó, az azt komolyan nem vevőre mégis dörgedelmes haragját zúdító, három-négy-öt évtizede folyvást küszöbön álló halálát jósoló, s közben minden kortársát és barátját szorgos munka és hatalmas evések közben túlélő, különös tettető állott. Gyilkos bökversek is íródtak róla, és persze, gyilkos megjegyzések estek a legkülönbözőbb, még a hozzá legközelebb álló irodalmi társaságokban is. Igaz, időnek kell eltelnie, fájdalom, a földi pálya körének be kell zárulnia ahhoz, hogy a póz és modor látható, nagyon is kirívó felhámja mögött kitessék az a sajátos és kérlelhetetlen belső működés, az idegek és szövetek rejtett természete, amely e pózt és e modort belülről szervesen és törvényszerűen létrehozza. Ahogy olykor csak a boncolás vethet fényt a lezajlott betegség igazi természetére. Füst Milán valóban aggastyáni kort ért meg – s valóban már húszéves korában második Nyugat-beli publikációját ezzel fejezi be: „…sok érdekes és fontos kérdés mellett futva elhaladtam, fájó szívvel, de gyorsan kellett beszélnem, mert fenyegető halálom arra int, hogy siessek.” Aki már húszéves korában egy filozófiai kérdésről írt tanulmányát sem tudja befejezni a halálvárás oda nem kívánkozóan lírai kifejezése nélkül, abban a folytonos halálközelség bizonyára szorongató és obszessziós élmény lehetett. S a később megért nyolcvan esztendőt meghazudtoló módon, nem is alaptalanul. Tizenöt éves korában tüdővérzése volt, amit első külföldi utazása, „fiatalkora legnagyobb szépsége”, egy abbáziai nyár segített kikúrálni. Naplójának egy gyönyörű lapja szól erről:

„Most megint tejszínű a csillogás, mert havas, borús az ég s gyöngyfényű, mint hajnalidőben. Igaz, a madarak jobban vijjognak, mint reggel, s a tenger is mélyebben zöld, nagyobb mélységig megy le a zöld szín, tehát még üvegesebb. Írd le még egyszer ezt az egyszerű mondatot, hogy: a tenger zöld. Vajon át fogod-e érezni, ha elolvasod később, hogy mennyit ittál e színből, s hogy mennyire zöld volt? El lehetett ájulni tőle. Az előbb odaadtam magam neki egészen, s olyan boldogság fogott el, majdnem belevesztem. Inni kéne a tengerből.

Vagy beleugrani? Ó, Sappho, aki a sötétzöld halált választottad ki magadnak, milyen szerelmes voltam én beléd ezekben az órákban. Az életemet adtam volna érted, hogy felhozhassalak egy pillanatra a zuhatagok katakombáiból, amelyek odalent vannak. Felhoználak, de te kinevetnél.

S ez rossz.

Meghalni? – Mit gondolsz? Vért köptem sokat és hetekig. Meg kell hát halnom?”

Ez a „meg kell hát halnom” nemcsak a hipochondria, a felfokozott érzékenység kifejezése, a betegség elleni védekezés mágikus, babonás formája: nagyon is valóságos korai indítóoka van. Aki a Naplóba akár csak futva is beletekint, csak úgy kapkodhatja fejét a folytonos halálközelségtől. „Aki gyermeket hoz a világra, halálfélelmet hoz a világra” – írja, s ugyanezt ismétli folyton-folyvást visszatérő, kifogyhatatlan, új meg új változatokban. Egy 1923-as bejegyzésben az összes többire utalva visszamenőleg, sőt előlegezve is, így ír az életről: „Röpke, röpke illúziós tünemény, s a tartalma az, hogy állandóan veszélyeztessük, küzdve kockára tegyük s amellett állandóan szünet nélkül eszelősen féltsük! – Érdekes, hogy amióta az eszemet tudom, a halál az, amely a legjobban foglalkoztatott mindig! Aki ezt a naplót olvasni fogja, az unalomig jóllakhat halálos gondolataimtól – vagy pedig a tébolytól való félelem, iszony fogja környékezni.” Hányszor nem hallottam tőle idézni – s mindig elcsukló zokogás közben – Prospero szavait, melyeket mindennél szebbnek tartott: „…minden harmadik gondolatom sírom lesz.” S nem azt mondja-e már húszéves kori tragédiájának agg kórusvezetője is, Bohemund: „Ó, hosszú életemnek minden estelén gondoltam rád, halál”? Az életét előre ki láthatja be? Honnan tudhatta volna Füst Milán, amit mi most – hogy közel nyolcvan évet fog élni? A nyolcvanhárom évet megélt Goethe, a hosszú, munkás és kiegyensúlyozott élet első számú példája – húsz-egynéhány éves korában öngyilkosságot követett el. Hajszál híja, és – Goethe nincs. Vehetjük-e tőle zokon, ha ő akkor ezt a hajszálat érezte a legerősebben, amin további nyolcvan évének roppant súlya egy pillanatban oly kétesen függött? Megint csak a Naplóban olvassuk, a tizenhét éves Füst Milántól: „Élni: ez egy állandóan veszélyeztetett harmónia, s hogy állandóan veszélyeztetve van: ez a szépsége.” Íme, milyen korán, mikor még egyetlen verset sem írt, itt áll előre esztétikájának egyik posztulátuma és költészetének egyik alapmotívuma.

De ezen túl: a betegség szükséges közeg volt annak a számára, aki egy pillanatban elhatározta – vagy inkább: akiben egy pillanatban, a pillanatok tornyosuló sorában elhatározódott –, hogy le kell mondania életrajzáról. Ebben a perspektívában az életet nem minél jobbá kell tenni – a köznapi és általános értelemben –, hanem olyanná, amelyik a leginkább lehetővé teszi ezt az életrajz nélküli, más szóval örömök nélküli és törekvések nélküli életet, amelynek minden öröme és törekvése a munkába, az alkotásba fogódzik. A betegséget kezdettől fogva úgy alakította ki maga köré, mint egy sajátos életformát, része volt annak az „életmódnak”, amelyet a művészi élet végletekbe hajlott elképzelése szerint ki kellett alakítania magának. A már többször említett 1946-os rádióinterjúban mondta: „Belső körülményeim akként való alakítása, hogy tökéletesen az lehessek, aki vagyok… meghallgatni magamban, milyen bánásmódot követel adott tehetségem? Milyen feladatokat szabad vállalnom és mikor? Milyen követelményeket támaszthatok magammal szemben? Milyen műfajokat és milyen hangon? Ezeknek ellesése volt írói életem, respektíve egész életem legnagyobb feladata.” Mind a betegségtudat, mind annak magáról való terjesztése ugyancsak hozzátartozott a belső körülmények „akként való alakításához”… Úgy gyűjtötte, rendszerezte és tartotta számon – egyébként valóban létező s egyre súlyosbodó – betegségeit, úgy is hivalkodott velük, mint Don Juan a szerelmeivel. (A mélylélektan itt, úgy lehet, még szorosabb összefüggéseket is sejtene e véletlenül adódó hasonlat mögött.)

S a betegség is csupán része valami másnak. Valaminek, ami ennél is sajátosabb; s Füst Milán egész alakjának talán legmegkülönböztetőbb vonása. Nemcsak betegnek kívánta látni és láttatni magát, hanem öregnek is, már kora ifjúságától kezdve. Miközben csaknem minden költő az ifjúsághoz ír himnuszokat s magát ifjúi inkarnációiban akarja újra meg újra föltámasztani – megegyezően az emberek általános óhajával –, Füst Milán „horgaselméjű s szikár aggastyán” akar lenni, „olyan, mint maga az Úr”. S nemcsak abban a viszonylag késői korszakában, amelyből ez a vers – jellemző címe Önarckép – való, vagyis körülbelül negyvennégy éves korában, hanem már jóval előbb, első versei írásakor is. Már húsz-egynéhány éves korának egyik verse a Levél az ifjúságomról címet viseli, mint aki csak távolról emlékezik rá, s ebben az ifjúságban is főként egy „gyermekarcú, ősz, hódprémes agg” a legemlékezetesebb (ugyanaz a hódprém, figyeljük csak meg, amelyet a fentebb idézett önéletrajzi vázlatban később, sokkal később magára ölt, vagy magára képzel). Első verseivel egy időben kelt „szomorújátéka”, az Aggok a lakodalmon két mesebeli aggastyán, Bohemund és Kajetán párbeszéde köré épül; az ő „bölcs, hosszú s munkás életük” óarany foglalata emeli ki az ifjak véres tragédiájának, vagyis az „életnek” szennyes hiábavalóságát. Másik versében „minden múltját feledni vágyik”, s máris „az elfeledtek árnyaihoz” tartozónak vallja magát. „Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség” – intézi Szózatát az aggastyánhoz, ahhoz, akinek önmagát máris tekinti, vagy akivé legalábbis mielőbb válni óhajt. Egy 1940-ben róla készített fényképsorozat mindegyik darabjára külön ráírta ceruzával: „Az aggastyán…” Ötvenkét éves volt ekkor, huszonhét év volt még hátra az életéből. Mint ahogy az Advent Elnökéről mondja a Baronet, nekünk is az a kikerülhetetlen benyomásunk támad őróla, hogy „csak mímeli ő az öreg embert… úgy látszik… örömét leli benne, ha tisztes és köhécselő aggastyánnak, a sírhoz közelálló embernek nézi a világ”. Az öregség egész művében mindvégig mint nem csupán tiszteletre méltó, de leginkább óhajtandó állapot jelenik meg. S az öregség kínjait és „ősi nyomorát” már csak valóban aggastyánkorban panaszolja, élete egyik utolsó s egyik legnagyobb költeményében, akkor is úgy, mint ami „naggyá nő” és „szentté”, még ekkor, dörgő átkai közben is valamiképp szépnek és magasztosnak mutatva azt:

 

(…)Ámde az Istenség Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger… Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna… (Öregség)

 

S még öregkorában sem azzal törődik, mint mások, hogy fiatalítsa magát, aggastyánként még aggastyánabb színben szeretett tetszelegni. A Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvébe ezt írta dedikációul: „Somlyó Gyurinak, egykori dajkája s a jelenben szerető nagyapja: Füst Milán.” Holott hat évvel fiatalabb volt – apámnál. Sokszor hallottam tőle – és sokan mások is hallhatták – a csaknem komikusan jellemző anekdotát. Még aggastyán korában is bosszankodva mesélte, hogy mikor húszéves koruk körül először találkoztak, Karinthy egy évvel idősebbnek mondta magát nála, s ez egy év korkülönbség okán ő haláláig mint „öregebbet” tisztelte, míg csak meg nem tudta, úgymond, hogy „ez a jó Frigyes” „füllentett” neki. A jelentéktelen dolognak tulajdonított groteszk jelentőség jellemző voltát még csak tetézi, hogy a „füllentés” ténye nem is forgott fönn: az Irodalmi Lexikon tanúsága szerint Karinthy valóban éppen egy évvel előbb született nála.

„Mert itt az időd” – ez itt a kulcsszó. Az ő ideje, az ő művének ideje az öregkor volt – ezt kellett tehát élete idejévé is tennie, már kezdettől fogva, minél előbb és minél hosszabb távra. Az öregség és betegség közegét teremtette meg a maga számára, mint műve létrehozásának legkedvezőbb biológiai és pszichikai állapotát, s tette ezt éppoly elszántsággal és éppoly ösztönösséggel, szervezete vegetatív zsenialitásával és lelkierői tudatos megfeszítésével, ahogyan műveit létrehozta. „Az ember valamilyen hajlamokkal születik… Viszont minden életkornak megvan a maga külön hajlandósága… Az ember talán akkor a legteljesítőképesebb, ha abba a korba jut, amelynek hajlama egész lényével összevág. Például a szemlélődő hajlamú kétségtelenül zavartatva érzi magát a szenvedélyes fiatalkorban, saját szenvedélyeitől. – Ad abszurdum: némely embernek legjobb volna, ha öregnek születik” – jegyezte fel naplójába 1923. november 1-ji keltezéssel, vagyis harmincötéves korában. S néhány hónappal később a mély felismerést, amelyre, úgy látszik, egész életével keresett bizonyságot: „Akinek szervezete hozzáidomul az öregséghez, az sokáig él.” De mintha már ez előtt, egész fiatal korában megteremtette volna magában az öregembert. Erre enged következtetni az a néhány sor, amelyben írói pályája 25 éves jubileumán a diákkori barát, a költő és orvos Peterdi István emlékezik rá: „…mint egy sötét és kegyetlen próféta, aki némely mester képén a város fölött libeg, lehunyja szemét, és átkozódik… a felhőknek beszél talán, vagy a madaraknak, és azzal sem törődik, hogy senki sem hallja, de hangosan kiált, s a harag mámorában karjait már-már ütésre emeli… ilyen volt ez az én barátom 25 évvel ezelőtt…” Nem egy aggastyánt képzelünk-e e leírás mögé, hiába tudjuk, hogy egy húszesztendős ifjú költőt idéz? Nem a „horgas elméjű s szikár aggastyánt”-e máris, aki prófétáktól származik? S aki egyre jobban hasonlított is Jóél prófétához, úgy, ahogy őt Michelangelo a Sixtina mennyezetére festette.

És aggastyán volt az is, aki, mikor beléptem homályba borult Budaörsi úti dolgozószobájába, életemben először, a bástyaként tömörlő, nehéz íróasztal mögül felemelkedett velem szemben, hogy szemügyre vegyen. Az „aggastyán” akkor negyvenkilenc éves volt, alig valamivel több, mint most az a tizenhat éves ifjú, aki akkor én voltam. Gyerekkoromtól kezdve otthonosan forogtam a költők „genus irritabile”-je, rendhagyó és rendetlen népe körében, később is nem egy nagy költővel ismertetett meg a sors, hazaival, majd a világ csaknem minden tájáról valóval egyaránt. De különösebb nagy emberrel mind e különös nagy emberek között se azelőtt, se azóta nem találkoztam sosem, mint amilyen különös ez az íróasztalbástyája kislámpájának szűk fényköréből elém, szinte fölém emelkedő, csontos ujjú, ijesztően rángatózó arcú óriás volt.

Az apám halálát követő hetekben üzent, neki ifjúkori barátja, nekem gyerekkoromtól fogva atyai háziorvos barátom, a már említett Peterdi István révén, hogy látogassam meg. Talán az az önvád is közrejátszott, mikor erre gondolt, amely volt barátai közül többeket elfogott apám hirtelen, kora halálakor, s amelynek Füst Milán hangot is adott a Nyugatnak írt nekrológjában: „Kosztolányi emlegette néha, hogy ez kiváló költő, bizony az, és kellene is érte tenni valamit, de sose mondta ki azt a szót, amelyre ebben az ügyben okvetlenül szükség lett volna. És én sem. Miért nem tettem, Úristen? Mért csak most, hogy a földben van. Pedig készültem rá évekig, hogy egy nap végső bizonyítékaimat előterjesztem. És az idő elmúlt, én pedig ezt is elmulasztottam. Ezzel is hát vádolhatom magamat” – írta. Pedig igazában ő vádolhatta magát a legkevesebb joggal. Hiszen őérte is lehetett, kellett volna tenni valamit, éppen abban az időben. Az ő ügyében is volt – maradt máig is, hát még akkor! – egynéhány szó, amely okvetlen kimondásra várt. Akkor már – 1937-ben – épp tizenöt éve nem akadt kiadó egyetlen könyvére sem (akárcsak, valóban, apámnak, de ez más kérdés)! Három drámája közül egyik egy kis „művész”-kamaraszínházban ért meg néhány előadást, a másik csak a Nyugatban, a harmadik – IV. Henrike! – s a negyedik – a máig kiadatlan A néma barát – még ott sem jelent meg! Néhány évvel ezelőtt, 1934-ben – ha a Nyugat szívességemblémája alatt is, de a saját költségén – maga adta ki válogatott verseit, mint ahogy a könyv belső címlapján áll, „Munkái Gyűjteményes Kiadása” I. köteteként; ám az első kötetnek még így, ebben a formában sem lehetett folytatása. Neki, aki első évfolyamától kezdve úgy összeforrt a Nyugattal, mint talán egyetlen más munkatársa sem, hisz ő, írásainak különös és különc hatást keltő volta, valamint az ő sajátos, mániákusságig menő hűsége, mindig egyvalamire irányultsága folytán, szinte sohasem közölt másutt, sem napilapban, se más folyóiratban – ekkorra már a Nyugattal is megromlott a kapcsolata, részben a Henrik megjelentetése körüli, ma már szinte felfoghatatlan huzavonák miatt. Költészetét, igaz, a szűkebb irodalmi közvélemény s főként a költők régebbi s még inkább újabb generációi igen nagyra tartották, s ez meg is nyilvánult a Válogatott versek nyomán megindult, magasztalásban egymáson túltevő kritikasorozatban. Ám egyre jelentékenyebbé váló egyéb irányú munkássága, drámái, regényei, elbeszélései, tanulmányai még a legszűkebb irodalmi közvélemény előtt is vagy ismeretlenek voltak, vagy feledésbe merültek, mintha nem is léteznének. A fiatalok már nem is tudtak róluk – honnan is tudhattak volna. Mikor tizenhat évesen hozzá mentem, a rám legnagyobb hatást tett élő költőhöz indultam el otthonról szorongva – de sejtelmem sem volt arról, hogy ez a nagy költő a kornak minden műfajban egyik legjelentékenyebb írója. Csak két év múltán, mikor Füst Milán átköltözött a sashegyi lakásába, s abban a szerencsében lehetett részem, hogy a költözködés során amolyan titkári minőségben segíthettem a végtelen tömegnyi kézirat, levelezés, folyóirat és könyv rendezésében, csak akkor bontakoztak ki előttem – akkor aztán annál szédítőbben – e jéghegyszerűen hatalmas életmű nagyobbára az ismeretlenségben, a kéziratosság vagy elfeledettség tengerében lappangó roppant tömbjei. Akkor is csak részben: most látom, e könyv írása közben, csak milyen kis részben még akkor is.

Ekkoriban már „nagyregényén” dolgozott, az azóta legendássá vált módszerrel, teljes magányban, folyóirattól, kiadótól, közönségtől egyaránt elszigetelten, néhány, kevés számú barátjára hagyatkozva, akik nemcsak megtiszteltetését, terhét is alaposan érezték e kiválasztottságnak, hogy napról napra – olykor többórás fölolvasásokban – tanúi lehetnek egy kivételes mű kivételes fogantatásának. Olyan „elidegenedett” körülmények között, mint Füst Milán, egyetlen magyar író sem dolgozott tán az idő szerint, még a politikai üldözöttek se, még a csak-versírók se (hogy az akkori irodalom páriáit említsük).

Igaz, hogy Füst Milán számára ezt a lehetetlen helyzetet lehetségessé tette – úgy, ahogy mások számára nem lett volna lehető – szerény tanári nyugdíján túl felesége polgári tevékenysége, áldozatos munkája, amely a költőt megóvta legalább az anyagi gondoktól. Mégis. Az az eredendő, mélységes pesszimizmus, amely életfelfogását és életbölcsességét kezdettől fogva jellemezte, de amely kezdetben mégis mint bölcseleti szemlélet, elsősorban az emberi kondíciót általában érintette, most a személyes keserűség már-már elviselhetetlen ízével telítődött, olyan végletes és mértéktelen módon, amily mértéktelen és végletes Füst Milán minden fontos megnyilatkozása mindig is volt: munkában, művészetben, viselkedésben egyaránt. Eredendő gyámoltalansága, érintkezési képtelensége s az ebből fakadó iker gőg és sértődöttség, amelyet az egyre jogosulatlanabbnak érzett és valóban egyre jogosulatlanabbá váló mellőzöttség tett mind monumentálisabbá, túlméretezettségében olykor már goreszkké vált. „Az életem javát sötétben töltöm el, a mélyen elrejtőző néma férfikort” – idéztük már gyönyörű verséből, mely pontos látlelet is, sőt jóslat, még egy újabb évtizedes érvénnyel. S a sötétben, tudjuk, nemcsak a látásviszonyok változnak meg, hanem különös módon az összes érzékletek viszonyai. A sötétben például megváltozik a cigaretta íze is, nyilván, mert nem társul hozzá, nem vegyül bele a kígyózó füst megszokott látványa. Megváltoznak gesztusaink értékei s az azokat illető ítéleteink is. Füst Milán éveken át alig hagyta el Vércse utcai villáját. Nem ment senkihez. Se látogatóba, se szerkesztőségbe, se kiadóba, se szórakozóhelyre. Várta, hogy mások jöjjenek hozzá; valóságosan is, képletesen is. Aztán azoktól, akik eljöttek hozzá – olykor gyakran –, olyasmit követelt, amit azoknak nem állt módjukban, amit tán senkinek se állt módjában megadnia. A teljes kárpótlást mindazért, ami joggal járt volna neki. Egyvalakitől mindazt, amit az egész társadalom mulasztott el. A legmesszebbmenő tapintatot – esetleg a legmesszebbmenő tapintatlanság ellenében. A feltétlen hódolatot – a tekintet nélküli, kegyetlen fölény viszonzásaképp is. S ha erre azok nem voltak hajlandók vagy nem voltak képesek, akkor egyetlen pillanat alatt kész volt őket elmarni magától. „Ebszájjal” akár, mint ahogy rég, egyik legelső megjelent versében írta, az elidegenedettség érzését kifejező legkoraibb magyar költeményben – 1909-ben, Kafka, Heidegger és messze az egzisztencialisták előtt:

 

Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják Hűs, tiszta örök-ágyam tiszta angyalok? – – – Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok? – – – (Zsoltár)

 

S később, ezekben az években, talán még ennél is keserűbb, ennél is hatalmasabb hangon szólal meg „a pokol – a többiek” sartre-i közérzetének e döbbenetes magyar változata:

 

S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, egy szomszédos kolostorba mén: Úgy én is: nem tűrök látogatót!! – S ha ki azt akarod még világnak valaki rongya, hogy szeresselek, Bízd a szivemre magad, – az még él! –, de szemtől-szembe velem többé ne kerülj! (Copperfield Dávidhoz!)

 

El is volt terjedve irodalmi körökben – még rajongói között is –, hogy valóban jobb szemtől szembe nem kerülni vele. Különösen költőnek s kivált fiatal költőknek nem. Vas István meséli el hitelesen a Félbeszakadt nyomozásban, hogy Füst Milán „bűvöletében” élő kezdő költőként, legszívesebben hozzá vitte volna el első verseit, „istenítéletre”, Kosztolányi helyett, ha Déry és Németh Andor „vissza nem riasztják a démonizáló kedvteléseiről, kajánul színjátszó szeszélyeiről szóló rémtörténetekkel”. Így csak első kötetét küldte el neki. Füst Milán megköszönte a könyvet, s hívta magához. S akkor – mint ahogy később kitűnt: vesztére – el is ment. Hogy aztán eltávozva tőle úgy érezze, „minden pozdorjává tört benne, elvergődni is képtelen lesz hazáig”. – Nekem is szerencsém lehetett, hogy hosszas, egész napi tusa és ötpercenként változó elhatározások után végül is úgy döntöttem, nem viszem el hozzá verseimet. Mert voltak már verseim, bemásolva egy szép nagy füzetbe, A megismerés himnuszai címmel összefoglalva; mit szólt volna már csak ehhez a címhez is! még elgondolni is rossz. Ha akkor ezzel állítok be hozzá – talán olyan sebbel távozom, amely ezt az első látogatásomat egyben hosszú időre az utolsóvá is teszi. S akkor életem egyik nagy ajándékától fosztom meg magam, harminc esztendő feledhetetlen óráitól s az emberi nagyságról való oly közvetlen és teljes, épp annak komplex voltát feltáró tudástól, amit semmi nem pótolhatna.

Mert hasonló „vérfagyasztó jelenetek”, mint amilyennek Vas István lett Füst Milán Budaörsi úti lakásán szenvedő statisztájává, bizonyára gyakran ismétlődtek e lakásban; s később, a Vércse utcai villa hatalmas dolgozószobájának puha, kék plüsfotelein gyanútlanul elhelyezkedő, meghatott zarándokokkal is nemegyszer megestek. Aki megkockáztatta, hogy „szemtől szembe kerüljön vele”, az el lehetett rá készülve, hogy nem csupán egy nagy költővel és rendkívüli emberrel kerül szembe, hanem olyasvalakivel is, aki a legcsekélyebb mértékben sem érzi magára nézve kötelezőnek az emberi érintkezés több évezrede kialakult sima formáit, amelyek az emberi társadalomnak legalábbis civilizált színterein, s legalábbis nyíltan, megszokottá váltak. Arra is, hogy vendéglátója a vendégfogadás legelemibb egyezményeit sem tartva tiszteletben, bármelyik pillanatban – minden általánosan elfogadott, erre szolgáló ok nélkül is –, akár átmenet nélkül, kiutasíthatja magától, mondjuk, azért, mert egy általánosan ismert, európai hírű íróról, legyen az Thomas Mann vagy Marcel Proust, kedvező, akár csak enyhén elismerő véleményét meri gyanútlanul hangoztatni. S főként: hogy a saját – mármint a látogató – műveiről az udvariasság minimumát is nélkülözően elutasító s a helyzetből groteszk módon kirívó, látványos bírálatot fog hallani; aztán: megint csak átmenet nélkül – s éppoly érthetetlenül (ahogy Vas leírja) esetleg a következő pillanatban a legnagyobb szívélyességgel hangzó meghívást egy következő látogatásra. S nem is csupán irodalmi viszonylatban nyilatkozott meg ez a démoni kiszámíthatatlanság és elszánt tekintetnélküliség, amely olykor a kegyetlenségig tudott fokozódni. Barátomnak – akinek apja Füst Milán legközelebbi barátaihoz tartozott – ez – egyébként kiváló – apa halála alkalmából előadást tartott annak erkölcsi fogyatékosságairól és tehetségének súlyos hiányairól. Miközben a legkülönbözőbb hozzá forduló emberek, lettek légyen azok nagy költők – a legközelebbi barát, Kosztolányi tudna erről, ha tudhatna még, beszélni! – vagy cselédlányok, kisebb-nagyobb lelki bajait, szerelmi vagy családi problémáit órákon keresztül a legnagyobb figyelmére tudta méltatni, meggondolt tanácsokra vagy áldozatos segítségre is készen – megeshetett, hogy egy gyermekét váró – vagy még súlyosabb: gyermekre hiába vágyó – asszonynak előadást tartott egyik kedvenc témájáról: az emberiség újabb egyeddel való gyarapításának értelmetlenségéről, mi több, vétkéről, ami még több: szülő és gyermek kilátástalan, csakis szerencsétlenségbe torkollható kapcsolatáról. Esetleg részletesen elismételte egy szerelmi bánatában öngyilkossági gondolatokkal küszködő fiatalembernek az öngyilkosságról szóló gondolatait, amelyeket egy vitában kifejtett volt, a Bhagavadgitát idézvén, mely „részben megállítja magad ellen emelt kezedet, részben igent int, hogy nyugodtan öld csak meg magad”.

S legjobb barátai, leghívebb tanítványai sem voltak bebiztosítva e démoni szeszély előtt. Sőt. Bizonyos szempontból ők a legkevésbé. „Valaki simogatást remél tőle, s hirtelen korbácsot kap a hátára” – írja róla egy remekbe szabott kosztolányis mondatban Kosztolányi. Önkínzó játékot játszott azzal, hogy épp ezeket minél képtelenebb módon, egészen a lehetetlenségig próbára tegye, s miután nem állták ki a lehetetlen próbát, lemondjon róluk.^* Ha már ilyen egyedül maradt – maradjon egészen egyedül. A „hadd lám, mire megyünk ketten” annyi magyar sorsot jellemző aranyi önkínzása benne is működött. Sokszor elmondhatta magáról is, mielőtt leírta Tertullia szép szavait Catullusról: „Ő nem szereti azokat, akik őt szeretik…” Éppen, mert annyira vágyik a szeretetükre – tehette volna még hozzá. Így maradtak el tőle sorra legjobb régi emberei – talán az egy Kosztolányit kivéve, aki haláláig meghittje és rajongója, mindennapos látogatója, legfőbb titkait vele megosztója maradt; és sokan új meg új hívei és tanítványai közül. Kénytelen-kelletlen azok is, akik továbbra sem szűntek meg őt mesterüknek, magukat tanítványának tartani, ha egy idő után már csak messziről is. Illyés, Déry, Weöres, hogy a legfontosabbakat említsük, így kényszerült személyes köréből sorra kivonni magát. Nem ugyanarra kényszerült-e maga is tragikusan, amitől annyit szenvedett mestere és nagy barátja, Osvát részéről? Csaknem a mélylélektanból ismert apa ellen fordulás és mégis az apához hasonulni akarás öntudatlan folyamatának lehetünk tanúi, ha Füst Milán e vonásait ismerve olvassuk az ő Osvátról adott e jellemzését: „Mert bár mindvégig szerettem őt… ő vérig tudta sérteni, halálosan meg tudta alázni az embert. Ez a lángeszű ember ugyanis leigázó természet volt. El is szökdöstek tőle hívei, lassacskán valamennyien, s az akkori fiatalok közül én maradtam legtovább mellette, de később, mondom, nekem is búcsút kellett intenem feléje.”

S a közvéleményben – az irodalmiról beszélek, hiszen tágabb körre sokáig nem terjedt hatása – mindinkább e jelenetek hőse szorította ki a nagy szenvedő ember s a kivételesen nagy művész képét, akivé pedig az idők múlásával egyre inkább vált. Az így kialakult kép kétségkívül nem volt minden hitel híján. Füst Milán olyan is volt, amilyennek ezek az érintkezések mutatták s az ezekre való emlékezések mutatják ma is; sőt külső látszatra leginkább ilyennek tűnt. S persze, a legkényelmesebb is volt ilyennek látni mindenestül. A nagy embereket kisebb hibáikról, kétségtelen rossz tulajdonságaikról vagy akár nagyságukat megközelítően is monumentális hiúságukról ítélni meg – a náluk menthetetlenül kisebbek módszere és egyetlen védekezése a nagyság ellen. Pontosan idevág, amit Victor Hugo egy kései, szép versében ír – hevenyészett fordításban valahogy így:

 

…ember szeme Azt lesi csak, magát hol is szennyezi be Szépség, lángész, erény; nagyságukon azért csügg, Hátha meglesheti valahol kicsiségük.

 

Füst Milán nagyságában valóban megleshetők voltak a kicsiségek. Legalább az értő s maguk is jelentős szellemektől azonban elvárható – és voltak, akik ezt el is várták önmaguktól –, hogy e kicsiségeken túl mégiscsak elsősorban a nagyságot lássák. Hogy a nagy színészkedő mögött meglássák éppen a saját, színésszé kényszerítő sorsa minden gyötrelmét megszenvedő nagy alkotót. Minden rossz tapasztalat ellenére is. A mindenáron való különbözni akarásban – a mindenkitől valóban gyötrelmesen különbözőt. A mindenáron kitűnni akaróban – a hosszú időn át oly méltatlanul és kétségbeejtően észre nem vettet. A nagy emberben – a nagy visszásságok mögött is – a nagy embert.

Való igaz, hogy Füst Milán olykor fantasztikus módon tudott kedves és kíméletlen lenni egyszerre, akár egyazon személyhez is. De nem szabad e képet úgy torzítani – ahogy egyesek teszik –, hogy azon a kedvesség különcségként, a kíméletlenség természetként hasson. Lehetne talán fordítva is – s talán az lenne az igazabb. Nemcsak a „szemtől szembe velem többé ne kerülj” rideg elutasítását kellett és lehetett komolyan venni, a „bízd a szívemre magad” nem kevesebb fedezettel bíró felhívását is.

Mint ahogy vannak is – és éppen a legjobbak közül –, akik ezt teszik. Megint Kosztolányi remek beszédéből kell idéznem: „Együtt látom nagy erényeit és nagy hibáit, együtt szeretem őket, és együtt tárom föl, mint vonzó, eleven valóságot.” Vas István ugyan „pozdorjává törten” távozott nála tett első látogatása után, de ezért alig több mint egy év múltán megírta róla a Nyugatban azt a tanulmányát, amely máig is az egyik legmélyebb elemzése e lírának, s már ekkor kimondta róla a legnagyobb szót is: „halhatatlan”; nem zavarta ebben a halandó nagyon is halandókhoz illő viselkedése. Igaz, hogy Gelléri Andor Endre is, e gyanútlan, gyermeki lény sokat küszködött rajongva szeretett mestere esztétikai önkényével, amely attól sem riadt vissza, hogy a tanítvány új novelláját akár első szótól az utolsóig „átírja”, s erről panaszkodott is nemegyszer barátainak. De ha arra került sor, hogy nyilvánosan valljon róla, a művészről, csak a mű által elragadott kritikus szól, mint három – sajnos, egytől egyig kiadatlanul maradt – írása is bizonyítja; s nem is csupán a műről. Az egyikben, miután megállapítja, hogy „az Amine, mintha Amszterdamban csiszolták volna…” – éppen az ember nagyságára tér rá: „Miként is beszéljünk másként róla, mint személyén által? Van nagyobb jellemzője munkáinak, mint az ő élete és szava?… Mondom: nagy tanulság ő. Az egész világ példáját és sorsát hordozó roppant egyéniség. Leolvashatod róla, hogy mit kaphat s mire tudna vágyni az ember.” Vagy idézzük Weöres Sándor gyönyörű búcsúztató versét, amely éppen a személyes elszakadás fájdalmával indul:

 

Régóta nem zörgettem ajtód. Mostan immár homályba fordultál előlem. Ki szintelen ragyogó karddá növekedtél, mégis az évek párával beleheltek – mert van ám gyengédség is e goromba létben és szánalom s mégtitkosabb finom tapintat, avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot? – világolsz és engem hagytál sötétben.

 

Füst Milán, igaz, azok közé az emberek közé tartozott sokszor, akiket a francia, lefordíthatatlan szóval, invivable-nak nevez. Túl nagy volt benne a sértett gőg és megalázottság – s egyre kevésbé volt számára kitartható az elszigeteltség, az agyában egész birodalmakat hordozó számára a valóságban e birodalom nélküliség, a fejedelem szerepének megjátszása nélkül. Játszott tehát. De mindig teljesen megjátszotta azt, aki volt, és mindig teljesen az volt, akit megjátszott. A nagy bohócból volt benne valami – és nem a „rossz színészből”, ahogy némelyek hinni szerették. Akkor tudott sírni, amikor akart. S ezzel olykor valóban meg tudta rendíteni az embert. Amikor először vagy másodszor fordult elő. De ha sokadszor – s ismételten hasonló előjátékot követően –, akkor a megrendülést már, igaz, nagyon is környékezte a mosolyoghatnék. Igen ám, de ha meg mosolyogni kezdtél volna a síró öregemberen, vagy ha úgy tetszik, akár a síró öreg bohócon, akkor egyszerre csak eszedbe jutottak a sok feledhetetlen között is feledhetetlen sorok:

 

Ott gyermek született talán… Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok. (Hajnal előtt)

 

És a mosoly helyett már kicsordult a te könnyed is.

 

*

 

Az a kép, amely az idők folyamán közkeletűvé vált Füst Milánról, és véglegesen a harmincas években alakult ki, nem volt torzkép, csak mélység nélküli, csak a tér helyett mesterségesen – vagy felületességből – a síkba helyezett. Nem volt körüljárható, illetve akik átvették és tovább formálták, elfelejtették vagy nem találták fontosnak körüljárni, vagy nem volt hozzá elég távlatuk. Csak a kusza s olykor rikító arabeszket látták – a fonákját nem, amely pedig meghatározza a szálak futását. Több mindent nem láttak meg így. Elsősorban magát a művet, amely rejtve, valódi méreteit és formáit valóban csak a kivételes és nagy figyelem számára bontakoztatva ki, épült, az egyszer már használt hasonlatot koptatva tovább, jéghegyként, egyre hatalmasabbá növekedve láthatatlan tömegében a láthatóhoz képest. S ha nem látták a művet, hogy látták volna azt a rendkívüli erőfeszítést, azt a valóban példa nélkül álló, szinte elviselhetetlen fegyelmet és igényt, amely létrehozta? S még tovább: nem is csak az erőfeszítésről, nemcsak az önnön igénye és becsvágya rabszolgájaként évtizedeken keresztül végzett kényszermunka mindenki más számára elbírhatatlan szorításáról van szó. Hanem arról az ugyancsak rendhagyóan nagy távolságról, amely e munka elismerését a munka értékétől elválasztotta. S végül arról, hogy a mértéktelenül nagy munka és mértéktelenül magas igény, a mértéktelenül csekély elismeréssel párosulva, sokszor mértéktelen kételyt támasztott alkotójában e munka eredményét illetően is. Akit felületes és sokszor valóban mértéktelennek látszó gőg által megbántott látogatói a gátlástalan magabiztosság riasztó szobrának láttak, olyannak, aki a legcsekélyebb bírálatot vagy vitát is elutasítja, nemcsak művei, de még véleményei tekintetében is – az voltaképpen nemcsak már-már embertelen igényességének ostorozása alatt szentelte magát a szinte vallásos áldozatnak, de az önmaga iránti kétség szöges övével is csigázta magát önkínzó alázatra. Naplója nem egy megrázó oldala vetít fényt abba a már-már groteszken tragikus flagellánscellába, amely Füst Milán legbenső valóját rejti. A Naplóból kiragadott részletek helyett azonban talán még sötétebb fényben mutatja előttünk akkori életét egy, a hagyatékában ránk maradt ritka dokumentum; s mert nem önmagának, hanem egy másik személynek vall benne, talán még hitelesebb és megrázóbb is.

Füst Milán 1927 nyarán fejezi be – a szokásosnál is hosszabban tartó, megfeszítettebb munkával és a szokásos önkínzó becsvágy nagy várakozásával – Catullusát. A dráma – amely éppen negyvenévi hallgatás után az elmúlt évadban szólalt meg a Madách Színház színpadán, s amelyről Lengyel Menyhért még a Nyugatban való megjelenése előtt kéthasábos elragadtatott cikket közöl a Pesti Naplóban, s Kosztolányi, egy levelének tanúsága szerint, rajongva olvas el egy délután – nem nyerte meg Osvát Ernő tetszését. Nem elég tudnunk, milyen orákulumot jelentett a Nyugat egész nagy nemzedéke számára ekkor még Osvát, a magyar irodalmi megújulás e Robespierre-je, ez a másik „megvesztegethetetlen”, akit, úgy tetszik, a nagy aszkéták, az eszme nagy megszállottjai minden rendíthetetlen erénye mellett azok rendíthetetlen ridegsége is jellemzett; tudnunk kell azt is, mit jelentett még ezen is túl, még túl ezen is, Füst Milánnak felfedezője és „halálos barátja”, aki, mint írja, „eddigi életében minden ismerősnél, barátnál jobban érdekelte és foglalkoztatta”, akinek „működése mindenek felett erkölcsi tény”, s akiről végül, eleve kemény ítéletre kárhoztatva magát, azt mondja: „S úgy látszik, amíg élek, én már csak őneki fogok írni.” Nos, most ennél az egyetlen méltó és igazi olvasónál bukott meg, az egyetlennél, akinek a számára írt, akinek legfelsőbb tetszése eddig annyiszor kárpótolta minden sikertelenségért; s milyen művel! Amelyet három év robotjával hozott létre, s mint mindig, mániákusan azzal a becsvággyal, hogy a „nagy” művet sikerül létrehoznia. A levélfogalmazvány, amely hagyatékában saját keze írásával fennmaradt, több lépcsőben íródott és láthatóan nincs befejezve; azt sem tudni, tisztázatát vagy esetleg egy másik, befejezett változatát elküldte-e a címzettnek. Az utókor óhatatlan indiszkréciójának jóvoltából legyünk most mi a címzettjei – abban a reményben, hogy nem a kaján kíváncsiság, hanem a mély emberi érdeklődés vezeti olvasó szemünket. Így hangzik:

 

 

 

 

 

*

 

Így szól és eddig tart e levél. Még egyszer: hosszas mérlegelés után nem azért döntöttem teljes szövegének közlése mellett, hogy illetéktelen intimitással közeledjünk ehhez az életműhöz és alkotójához, aki oly elszántan került művében minden intimitást, s a művek szemléletét is a legmesszebbmenően el akarta választani attól a kétes és keserű, esendő és esetleges anyagtól, amibe azok óhatatlanul beágyazódnak. Hanem azért, mert paradox módon éppen ezeknek az esetlegességeknek egész homályosan gomolygó anyaga vonja ködbe az ő lényét és művét. Mert e levél – ha elfogulatlan érdeklődéssel, a különös jelenség megértésének igényével olvassuk – nem csupán más vonásokkal egészíti ki a közkeletű arcot, még inkább: módosítja és magyarázza a közkeletű vonásokat, elvezet eredetükhöz, mélységet kölcsönöz felületüknek. Íme, a kritikát oly zsarnoki módon elutasító mögött az önkritikának milyen önkínzó örvénye nyílik. Íme, érintkezési formáinak külső érdessége milyen szörnyű érdességekkel fordul befelé, önmaga felé. A munka annyiszor hivalgásnak tűnően hangoztatott ortodox önkívülete, íme, hogy tombolt a titkos valóságban is. Íme, a hízelgést oly sokszor elváró, hogy tudott, nem is akárkik – Lengyel Menyhért és Kosztolányi – magasztalásáról egyetlen pillanat alatt lemondva, a megsemmisítő bírálat szigorú szemébe nézni. Hogy tudta magától elutasítani a – nem is akármilyen – dicséret vigaszát. S micsoda végletességgel vállalta a maga és az egyetlen általa elismert bíró ítéletét egy egész életen keresztül. Hogy ezt felmérhessük, legjobb, ha ide másoljuk Kosztolányi levelét is, mely dátum nélküli, de Füst Milán keze írásával 1927. szeptember 22. olvasható rajt:

 

 

Egy évvel az Osvátnak szóló levél megírása után a Catullus mégis megjelent a Nyugatban. De szerzője, híven a levélben foglaltakhoz, egész életében nem vette elő többé, magáénak nem vallotta, nem adta ki, mikor módja lett volna rá, mint alább egy másik leveléből látni fogjuk, a későbbiekben mindig: „két drámájáról” beszél, mintha a Catullus nem is létezne; s mikor harmincnyolc évvel a dráma megírása után barátai s a IV. Henrik színpadi sikerre vivője, Pártos Géza, a rendező mégis kikönyörgi engedélyét az előadásra, s ennek folytán az éppen kiadás előtt álló drámakötetbe való felvételére is, még mindig „nehéz szívvel” bocsátja útjára „a régi fájdalom e gyermekét”, s egyetlen jó szava sincs róla. Nem hitelesíti-e ez a kérlelhetetlen önkritika azokat a másfajta megnyilatkozásokat, amelyekben neki kedves munkáiról, másik két drámájáról például nem szégyenli kimondani, akár szokatlanul nem diplomatikus formában is, amit róluk gondol, egyiket ismételten fiatalkora, másikat férfikora „fényességének” nevezve? Persze, aki ilyen végletesen, minden tekintet nélkül vállalja önmagát, magáról való ítéleteiben is, az éppoly különös, különc, rendhagyó, kezelhetetlen számba megy az életben, s kivált az irodalmi élet spanyol és francia udvari etiketthez hasonlóan bonyolult és szigorú érintkezési formáiban – jaj annak, aki ezeket nem tudja betartani! –, mint amilyen nyugtalanítóan elhelyezhetetlen lesz egyre új műfajok felé ágazó, egyre magányosabb ihlet talaján sarjadó műve. Gondoljuk csak el, milyen párját ritkító, milyen magánnyal terhes az az önszemlélet, amely művét csupán önmaga igényéhez képes mérni, s minden vigasztaló összehasonlítást elutasít magától a körötte létrejövő alkotásokkal. Mert – megkönnyebbülésül, ha hajlamos lett volna rá – milyen művekkel is hasonlíthatta volna össze a magáét? Milyen volt a magyar dráma termése abban a, mondjuk, 1925-től 1935-ig terjedő évtizedben, amelyben a Catullus (és nemcsak a Catullus, a IV. Henrik király, sőt az egészében máig kiadatlan és ugyancsak megtagadott A néma barát) is íródott? Legtöbbje mellett a Catullus – minden gyengesége mellett is – a nagy költészet és vele a nagy dráma szinte társtalan képviselője. De milyen lelkiállapotot és viselkedési formát alakíthat ki, másrészről, az a belső igény, amely a megalkuvás legésszerűbb, legenyhébb és legindokoltabb formáival sem képes élni? Csak azt, amely ebben az időben Füst Milánban ki is alakult, s amely hosszú ideig, részben abban a későbbi korszakban is, mikor modellje már megváltozott, változatlanul hatott, s terjesztőinek és továbbadóinak színvonala szerint legendába emelkedett, anekdotába oldódott vagy karikatúrába süllyedt. Ez az évtized volt a Füst Milán-i pesszimizmus legmélyebb, barlangi időszaka, amelyben képességei szinte önmaga ellen látszottak fordulni. S amelynek durva elnagyoltságát – esztétikája állandóan éberen működő alapkövetelményével is ellentétben – nemcsak viselkedésében, írásaiban sem tudta mindig – nem enyhíteni, hanem művészi értelemben „kijavítani”, általánosabb és objektívabb síkra emelni, „feláldozni az élményt a szépség javára”, ahogy esztétikai művének egyik fejezetcíme és egyik sarkalatos tétele követeli. A Genezis új könyve című, bár nagyszerű részekben bővelkedő, prózai költeménye, melyet aztán fel sem vett összes versei közé, vagy az azok között is szereplő Motetta, nem csupán mondanivalójuk nyers életellenességével, hanem szövegük súlyos göröngyöket görgető darabosságával és érdességével is veszélyeztetik legfőbb törekvéseit, az anyag megmunkálásában, az élmény transzponálásában rendelkezésére álló gazdag leleményét, a szépség mindig benne működő nagy követelményét. Jutott-e valaha is ember immár nemcsak az emberi lét általános, de a maga létezésének oly mindenestül való tagadásához; költő e tagadás ilyen nyers, minden „szépet” és „költőit” pazarlóan és öncsonkítóan elvető, meztelen kifejezéséhez, mint a Motetta költője? Ítéljük meg magunk:

 

Minden gondolatom, mint az ótvar És átok minden emlékem és nyomoruság. Sós a vérem a keserüségtől, Csak veszett kutya lehet az én rokonom – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – S mi sistereg és csikorog, Mi hempereg és úgy forog, A keserű Mennydörgetős ménkűvel barátkozom.

 

S ha A Genezis új könyvét nagyobb művészi alakítóerő igyekszik is kiemelni a kétségbeesés formaroncsoló iszapjából, az emberi sors mindenestül való gonoszságának egyetlen vigasztól sem enyhített tudata, ez a művészi értelemben is elszenvedett emberi vereség annál teljesebb benne. Íme egy részlete:

 

 

E Biblia-parafrázis írásának ideje – 1926 – és a Motettáé – 1936 – közé eső évtized Füst Milán életének legmélyebbre „rejtőző” s legmélyebbre szorított, legsötétebb időszaka. De mégis ekkor született, tudomásul alig vétetve, legremekebb műveinek egész sora: az új versek java része, három dráma, a IV. Henrik király-lyal az élen, s a Szakadék és az Amine emlékezete; mint ahogy ez időszak megfeszített küzdelmeinek ismeretlen katonái, névtelen hősei azok a befejezetlen művek, amelyeknek kéziratai sok száz oldalt töltenek meg: köztük A mester én vagyok és a Herr Hundt von Ohnemacht című nagy regénykísérletek. Ezeknek az annyiszor újrakezdett és mindig újból abbahagyott hatalmas vállalkozásoknak pusztán a „fenntartási munkálatai” is hallatlan erőfeszítésbe kerülhettek. Az ezt követő több mint fél évtized pedig A feleségem történetének, a végre végigvívott és befejezett fő műnek munkát munkára tornyosító „története” lesz.

A külső sikertelenség és belső kétely kútba vetettségének e józsefi megpróbáltatása tehát egyben a munka és a teljesítmény tetőpontját is jelenti.

 

*

 

A fasizmus összeomlása, az ország felszabadulása, a világ előtt megnyílni látszó távlatok s a maga előtt megnyílni látszó személyes lehetőségek lényének más, enyhültebb, játékosabb és bizakodóbb anyagát kezdték kiformálni. A „mennydörgetős ménkű” helyett az emberekkel, sőt a maga sorsával is barátkozni kezdett. Még oly keserű, több évtizedes sikertelenségét is tudta békéltebb szemmel nézni, a feléje végre integetni látszó sikerek fényében. Még társadalmi aktivitása is, melyet a Tanácsköztársaság idején egyszer már fel tudott szítani a forradalmi közösség, s amint önéletrajzában is kitér rá, akkor az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségének, a szellemi munkások legelső tanácsának szervezőjévé s a megalakult Vörösmarty Akadémia ügyészévé tette – egy pillanatra újra felizzott. Ugyancsak önéletrajzában olvasható, hogy 1947 folyamán száz előadást tartott különböző szervezetekben, s ő mondta a Magyar–Szovjet Társaság Tolsztoj-ünnepségén az emlékbeszédet. Egy év alatt száz előadás! Micsoda „közéleti” energiákat fojthatott el teljesen magába temetkezett évtizedeiben, ha a lehetőség első lehelete ilyen „társadalmi munkára” szította, hatvanéves korában!

Megváltozott kedélyének, amely új műveinek szellemében, rendszeres esztétikája kellemesen oldott, közvetlenül hallgatójához és olvasójához forduló, szeretetteljesen tanító előadásmódjában, néhány legutolsó nagy versének közvetlenebb lírájában is megnyilatkozik, tán ezeknél is megejtőbb dokumentumát őrzöm, egy hozzám írt levél formájában. A levélforma alkalmassá is teszi ezt az írást, hogy mintegy szembeszögezzük, feleletül, a fentebb közölt levéllel. Füst Milán ebben is sérelmeit és mellőzöttségét panaszolja, hiszen e több évtizedes sérelmek nem oszlottak el egy csapásra, sőt nemsokára egy ideig megint tovább folytatódtak, hogy csak újabb néhány keserű és magányos esztendő után simuljanak el – úgy-ahogy – véglegesen. Ám ugyanezeket a sérelmeket és mellőzéseket mintha itt egy más ember panaszolná. Mint minden írásában, akár odavetett futó megjegyzéseiben is, Füst Milán mind a két itt olvasható levelében mindenestül benne van; ám a kettő együtt adja, mintegy sztereoszkóp egybemosódó két képe, a plasztikus igazit. Ezt a levelet is teljes szövegében közlöm, egy-két név és utalás kipontozásával, amint következik:

 

 

Aki az Osvátnak szóló levelet írta, a világért alá nem írta volna úgy, hogy „szegény, szomorú ember” – feneketlen keserűségének oltárát érezte volna meggyalázva e tetszelgő játékossággal (amelyet egyébként is valóban csak az tesz elfogadhatóvá, sőt kedvessé, hogy a levél egész hangja oly üdítően rácáfol). Még kevésbé használta volna a „magányom csokoládéja” frivol metaforáját. Aki „szegény, szomorú embernek” nevezi magát, az messze van már attól a „szürke pokoltól”, amelybe több évtizede süllyedt. S valódi bántalmai és fájdalmai továbbra is meglevő mélységei fölött a humor törékenységükben is biztos pallóin egyensúlyoz. Súlyos gondjai és sérelmei úgy inganak a kezében, mint a kötéltáncos súlyzói, amelyekkel táncos lába pergését kiegyengeti. Csupa könnyedség, felszabadult játék, fölényes nagylelkűség e levél. A jelentősége biztos tudatában mindenki mást az egyenlőség megtisztelő rangjára emelő mester bölcsen és kitüntetően évődő hangja ez: az a hang, amely egy-két évvel e levél megírása után úgy elbűvölte hallgatóit az egyetemen, s a legjobbakat közülük végleges hívévé, rajongó tanítványává tette. A negyvenes évek végének és ötvenes évek elejének irodalmi érdeklődésű, egyetemi vagy ahhoz közel álló ifjúsága nem azt a képet őrzi Füst Milánról, amellyel Déry és Németh Andor annak idején riasztotta a fiatal Vas Istvánt, s amellyel Vas később oly riasztó módon szembekerült. Nem a rossz pózokba kényszerült színjátszó, hanem a nagy tanítóval és nagy íróval nagy színészt is párosító mester állott éveken keresztül a budapesti Bölcsészeti Kar katedráján, egy kezdő tanár ambíciójával készülve minden heti „fellépésére”, magántanárként a legszélesebb hallgatóságot gyűjtve nem kötelező kollégiumára, s elragadtatott tanítványok lelkes körében pihenve ki egy hosszú élet fárasztó visszhangtalanságát és magányosságát.

 

*

 

Mint többször is megírta magáról, szenvedélyes tanár volt. S ez benne nem a pedagógia iránti szenvedély volt csupán. Az élni nem tudó legfőbb kapcsolata volt az élettel. A társadalomhoz fűződő viszonyát csaknem egyedül e szenvedélyes hivatás gyakorlása – vagy másrészt, gyakorlásának felfüggesztése határozta meg. Neki a felszabadulás, sok minden mellett és elsősorban, legközvetlenebbül tanári rehabilitációját jelentette. Az íróként annyira nélkülözött közvetlen visszhangot, a legjobb értelemben vett sikert a tanári katedrán találta meg. Az az évtized, amíg az egyetemen taníthatott, talán egész életének legharmonikusabb ideje – annak ellenére, hogy ehhez csak ez évtized első felében járult írói elzártságának némi fellazulása is. A rövid fellendülést, amely meghozta összes versei új kiadását, szinte a teljes ismeretlenségből revelálta a prózaírót, egy elbeszélés- és egy kisregénykötetének megjelenésével, és méltó elismerésben részesítette egész élete tapasztalatából leszűrt esztétikai művét, csakhamar újra a kényszerű némaság évei követték. 1949 és 55 között megint csak egyetlen könyve sem látott napvilágot, az irodalmi életből éppúgy, ha nem még teljesebben kirekesztődött, mint a harmincas években. Ez időben nyilvános tevékenysége mindenestül egyetemi előadásaira korlátozódik, ezekben teljesedik ki. Tíz féléven át adja elő esztétikáját, tíz másikon Shakespeare-kollégiumát, amelynek melléktermékeként készül el, hogy kiadásával ugyancsak évekig várasson magára, sajátosan nagyszerű Lear király-fordítása. Híres tizenkilenc, szám és rend szerint lajstromozott betegsége közül egy sem vehette elő annyira, hogy akár egyetlenegyszer is elmulassza előadását. Minden szombat délután elindult rövid útjára a Párisi utcából az Egyetem tér felé – ahogy egy akkori cikkemben írtam:

„…kísérjük el őt, amint az estébe hajló utcán egyetemi előadása felé tart. Magas, szikár, törött öregember, a válla horgadt, botra támaszkodva, nehezen lépdel – de kövessük csak tovább, be a zsúfolt terembe, s rögtön látjuk, hogy kigyúl körötte a levegő, s ámulhatunk rajta, hol rejtőzik ebben a munkába fáradt öreg testben ez a kimeríthetetlen energiaforrás.”

S ezután kukkantsunk be hozzá, ugyancsak egy akkori, másik írásom segítségével, oda, ahonnan e minden heti felfedező útjára, e minden heti jótékony metamorfózisára elindult: a Párisi utcai lakásba. Az emlékezés bizonnyal nem idézné fel oly híven a sorozatos látogatások közös élményét, mint ez az 1954-ben egy látogatásról azon frissiben készült riport, amelynek néhány részletét ide iktatom.

„Kis belvárosi utca hatemeletes modern bérházában lakik. Ez a magányos, talán legmagányosabb alakja a XX. század magyar irodalmának – a város legnyüzsgőbb közepén. Fönt a legfelső emelet saroklakásának legkisebb helyiségében van a dolgozószobája – ennek a mindig oly nagy méretekben gondolkozó költőnek, akinek hosszú sorai szinte lekanyarodnak a könyv lapjairól, olyannyira kívánják a széles, szabad teret maguknak. Ez a különös ember, akinek művét és pályáját a benne feszülő ellentmondásokkal együtt is oly ritka egység jellemzi, mindennapos legapróbb életkörülményeivel sem cáfol rá magára. Ahogy szobájába lép az ember, azonnal megcsapja különleges művészetének jól ismert sűrű légköre.

Kicsiny dolgozószobájában – mely néhány év óta, sajnos, egyben betegszobája is –, a nagy heverő körül három kis asztalka áll. Egyiken könyvek, kéziratok, üres és beírt papírok halma, a fekvő írásmódhoz alkalmas írótáblák; a másikon sárgaréz tartókból a legkülönbözőbb fajtájú, színű, gondosan faragott ceruzák, irónok, tollak legyezői bomlanak ki, mint vázákban furcsa virágok, mellettük a tartókhoz hasonló csillogású, kisebb-nagyobb rézszipkák, ormótlan, fáklyányi lánggal égő réz öngyújtó és dobozokban különféle cigaretták.

A harmadikon mindenféle kis szerszámoskazetták, egyszerű lakatosfogók és finom, gombnyomásra nyíló alumínium csavarhúzók, réz- és vasdarabok. Ezek a költő egyszerű munkaeszközei. Mert szabad idejében apró réz- és vastárgyakat kovácsol, az egyszerű anyag szeretete, amely versei nehéz szépségét adja, nyilvánul meg ebben is. Mindezek a tárgyak körülötte látszólag minden kitapintható rendszer nélkül, kissé önkényesen torlódnak egymásra, az egészben mégis valami sajátos benső egységgel, akárcsak azok a parttalan áradású szabad versek, amelyekről Kosztolányi éppen húsz esztendővel ezelőtt írta, hogy mégis zártak, a lehető legkötöttebbek, és éppen végső megmunkáltságukban szinte példa nélkül állók a magyar költészetben. Ezek az egyszerű tárgyak a maguk cicomátlan és mégis oly félreérthetetlenül egyéni célszerűségében annak a konok mívesi szenvedélynek a légkörét lehelik, amelyben Füst Milán csaknem fél évszázada dolgozik, megszállottsága és mestersége iránti ritka hűséggel.

A hatvanhét esztendős költőt, aki valóban kezd olyan horgaselméjű s szikár aggastyánná válni, amilyenné egy régi verse szerint lenni kívánt, fájdalmas, de nem súlyos betegsége évek óta csaknem teljesen ágyhoz kötözi. Szinte sohasem hagyja el dolgozószobáját, kivéve, mikor szombat délutánonként, kötelességének és ma sem csökkenő pedagógiai szenvedélyének eleget teendő, hallgatóihoz indul az egyetemre, hogy megtartsa tizedik féléve folyó esztétikai kollégiumát Shakespeare-ről. Tizedik féléve beszél a fiataloknak Shakespeare-ről, akivel – saját szavai szerint – élete során a legtöbbet foglalkozott. Most is ott van a keze ügyében Alexander Bernát Hamlet-könyve, amelynek első lapján oly jellegzetes és máig sem változott betűivel írva áll: Fürst Milán könyveiből. 80. szám. És a később, pótlólag feljegyzett dátum: 1904…”

 

*

 

Valamit mégis helyesbíteni kell. Ezekben az években Füst Milán máshová is kimozdult az önkéntes és kényszerű szobafogságból. Pedagógiai szenvedélye szerencsés újraéledésével együtt felújult másik nagy ifjúkori szenvedélye is, szerves jeleként az élettel való újrabarátkozásnak. Mikor a harmincas évek közepén egyik legfontosabb költeményét, az összes verseknek azóta is nyitódarabját, a Szellemek utcáját a híres sorokkal kezdi:

 

Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek sem tudnak feltalálni, Sem zenét, – minek nekem? (…)

 

akkor e zene itt nem képletesen vagy inkább: nemcsak képletesen értendő. Füst Milán gyerekkorában hegedülni tanult, s bár, tanárának később világhírű hegedűművésszé lett fia szerint „amatőr létére csak igen középszerű hegedűs volt”, a zene mély, az amatőrségen messze túlmutató értéséről tanúskodik már néhány egészen korai cikke éppúgy, mint élete végén, fiatal s részben általa felfedezett zenészbarátairól szóló írásai. Mert ennek az amatőr hegedűtanulónak olyan szerencséje volt, hogy tanárja fiának személyében egy csodagyerekkel együtt zenélt s kötött életre szóló barátságot, azzal a Szigeti Józseffel, aki ma a világ egyik legnevesebb hegedűse. Füst Milán legelső prózai írásainak egyike a Nyugat 1909-es évfolyamának januári számában (ahol legelső verse is megjelenik) a már akkor világjáró tizenhat-tizenhét éves csodagyerek hazalátogatásakor adott budapesti koncertjét ismerteti. E kis cikkben bámulatos érzékenységről téve tanúságot, Füst Milán nemcsak előre látja kis barátja későbbi fejlődését, nemcsak megmutatja, de – mint Szigeti maga több ízben megvallja – segít kirajzolni is e fejlődés irányát. Joggal írhatja róla Szigeti Beszélő húrok címen magyarul megjelent önéletírásának előszavában: „Szellemi tekintetben tényleg »irányítóm« volt, és az is maradt”; könyvének utolsó lapján pedig ezt: „A »folyamatosság« szónál eszembe ötlik Füst Milán barátom, aki tizenhét éves koromban a Nyugatban megjelent méltató cikkében azt kötötte lelkemre, hogy sokat és mindig újból foglalkozzam Bach szonátáival. És íme, most, hetvenéves koromban, a hat szonáta lemezfelvétele éppen születésnapomon került forgalomba.” S a Vanguard Bach Guild Anniversary Special jelzetű Szigeti-lemez (6 szólószonáta és partita) egy példányán, különös aranyszínű tintával írva a következő dedikáció olvasható: „Füst Milánnak, aki hatvan évvel ezelőtt Bach-kultuszt prédikált nekem: Jóska, 1963.” Méltó válaszul a valóban csaknem hatvan év előtti cikk szavaira: „Kedves Józsefem, igaz szívvel Bachot ajánlom önnek. Nem vagyok céhbeli zenész, de hát süketnek kellene lenni, hogy az ember ne vegye itt észre, melyik az igazi stílus, melyik a legbriliánsabban, a legbiztosabb erővel diadalmas az ön repertoárján… A Chaconne csodálatos volt!… ha Bachnál marad, akkor itt egy igen előkelő, talán páratlan átfogó erejű Bach-interpretátorhoz lesz szerencsénk, talán már rövid idő múlva is!” (Még egyszer jegyezzük meg a dátumot: 1909!)

Ez a zenei – nemcsak szenvedélye, de kivételes forma- és stílusérzéke, az interpretáció legbenső szöveteibe hatoló érzékenysége éled újjá hetvenéves kora körül, hosszú szünet után, ez viszi öreg fővel is új felfedező utakra a fiatal tehetségek közé. Írt-e valaki csak megközelítőleg is olyan felkészülten s amellett persze olyan írói érzékeltető erővel arról a csodálatos magyar művésztüneményről, aki Rácz Aladár volt, mint ő? Sőt: írtak-e egyáltalán egyszerre olyan szakszerűen és olyan költőien a zenéről magyarul, ahogy ő írt Rácz Aladárról? S fiatal tehetségekről olyan tekintet nélküli, feltétlen – s később gazdagon beigazolódott – ítélettel, mint ő Erdélyi Miklósról, Lukács Pálról, öregkora ifjú barátairól? Ezeket az írásokat olvasva úgy kell hinnünk, utolsó éveinek legszebb s talán egész enyhületlen életének legenyhültebb percei ezek a kései zenehallgatások voltak, a meghitt házikoncertek, utolsó, Hankóczy Jenő utcai lakásának faburkolatú, szép szalonjában; s nem utolsósorban e fiatal zenészekkel töltött órái, akik oly jótékonyan nélkülözték az irodalmi életnek az ő számára mindig feszültségekkel és feszélyezettségekkel terhes légkörét.

S talán még az, amikor hetvenötödik születésnapján Illés Endre, Simon István s e könyv írója átnyújtották neki lakásán a Magyar Írók Szövetsége ünnepi ajándékát: művei összkiadásának egyöntetű vörös bőrbe kötött példányait.

S végül: mikor 1965 októberében a svéd rádió a Nobel-díj az évi legesélyesebb jelöltjeinek szentelt adássorozatában őt is megszólaltatta, Miguel Angel Asturiasszal, Alberto Moraviával, Vladimir Holannal, Nelly Sachsszal együtt.

Megvesztegetni azért nem hagyta magát az élet kedvezőbb fordulataitól; nem a Nobel-díj kecsegtetésétől, magától a Nobel-díjtól se hagyta volna.

Milyen fénybe emelkedik az ilyen? – kérdezte magától, amikor nagyregénye végre megjelent franciául. És tüstént kész is volt az egyértelmű válasszal: „Milyen fénybe? – feleltem magamnak azonnal. – Semmilyen fénybe.”

Mégis, mindennek ellenére azt kell mondanunk: valamilyen fény mégiscsak hullott rá élete végén, kis töredéke annak a sötét ragyogásnak, amit ő magából árasztott.

A Füst Milán-i szituáció irodalmunkban

 

Élete vége felé mindinkább a lassan legendává finomuló és eszmévé távolodó Nyugat-nemzedék egyik utolsó köztünk maradt alakjaként szoktuk tisztelni Füst Milánt; ő lett a „nagy öreg” és az „utolsó mohikán”; s ő maga is egyre meghatottabban ragaszkodott indulása hősi és valóban mind legendásabb társainak, az „áldott fiúk”-nak emlékéhez, versben és prózában idézve alakjukat, „emlékezetül”, azokét, akiket szeretett, s azokét is, akiket szeretett volna szeretni; egyiknek külön a nevetését is, másiknak ifjúkori „édességét”, a harmadik ragyogó férfiasságának egy felejthetetlen pillanatát; az egészet és a részleteket együtt. Becsesebb, átéltebb és gazdagabb emlékezést a modern magyar irodalom e hőskorára senkitől sem bírunk, s nem is igen bírhatunk már senkitől; hiszen oly kevesen érték meg közülük az emlékezés életkorát – „Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek…” – s most már az egyetlen Tersánszkyn kívül hírmondó se maradt belőlük.

És Füst Milán mégis magányos vulkáni képződmény a mellett a minden szintkülönbség ellenére is egységes vonulat mellett, amely Móricztól Nagy Lajoson át, Tersánszkyig, Adytól Babitson át Tóth Árpádig és Kosztolányiig ível. E különállás későbbi pályája folyamán mind láthatóbbá vált; de jelentkezése pillanatától kezdve létezett. Az a szembetűnő különcség, amelynek foglalatában alakja rajongói és ócsárlói előtt egyaránt megjelent, nem csupán egy sajátos alkat kifejezése volt, mint a legtöbben gondolták. Hanem azé a bonyolult viszonyé, amelybe e valóban sajátos alkat, az azon keresztül elementáris erővel kifejezést kereső új szemlélet s a valóság adott közege került egymással.

Bár egyik tagja volt az induló Nyugat törzsgárdájának, a folyóirat szellemét sokáig meghatározó Osvát felfedezettjeinek egyikeként, s neve később egy évtizeden keresztül hónapról hónapra ott szerepelt a folyóirat fejlécén felsorolt „főmunkatársak” között, voltaképpen kezdettől fogva rendhagyó jelenség volt irodalmunkban, s az is maradt haláláig. Ezt a különállást szenvedte egész életében; a magányos ütemelőzők ismert, de mindig csak egy ütemmel később felismert sorsát; annál inkább, mivel – e nagy tudatosító – nem volt tudatában e sajátos helyzet okainak, s maga is egyfajta makacs sorsszerűségnek tulajdonította. Külön jelenség lett volna az európai irodalomban is, ha jelentkezése idején vehet részt benne műveivel; de mégis másképpen: mégis egy széleskörűen megindult új irodalmi földmozgás részeként. Amiről ugyancsak nem volt tudomása, mert – újabb ellentmondás – e nagy újító mindvégig az irodalom klasszikus értékeinek szerelmese volt és maradt, legfőként annak a XIX. századnak, amellyel az ő művének is élesen szembe kellett fordulnia; a vele rokon kortársi világirodalmi jelenségeket vagy kevésre becsülte, vagy egyáltalán nem is ismerte.

 

*

 

A régi korok nagy költői egyes áramlatok hullámán emelkedtek magasra. Még Dante körül is ott a Guidók és Cecchiók egész csapata; Shakespeare is, távol attól, hogy kitalálta volna azt a formát, amelyet utolérhetetlen tökélyre vitt, szinte csak egynek látszott az Erzsébet-kori dráma végtelen jambus- és orgyilkosság-áradatában; Goethe is Lessing és Herder kiteljesedése; Shelley mellett ott van Keats és Byron, sőt Leigh Hunt, mögötte Coleridge és utána Swinburne; Petőfivel együtt látjuk Aranyt és Tompát s utána a kelleténél is több Petőfi-istát; Victor Hugo körül az egész francia romantikát. S még a mi korunkban is: Babits körül ott az egész nagy magyar esztéta-szimbolista nemzedék, a szürrealisták körül a szürrealizmus, a hermetikusok körül az ermetismo.

A XX. század első felének néhány nagy költője azonban teljességgel társtalan, hegyvonulat nélküli csúcs. Egymás mellé is csak testvéri társtalanságuk helyezi őket a távolból, s amit e társtalanságukkal megtestesítenek korunknak a limesekkel kacérkodó természetéből. Nem csupán költőjükre, hanem mindezekre jellemzők Ady híres sorai:

 

Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse…

 

Ezek valóban nem rendelkeznek boldog ősökkel, még kevésbé boldog utódokkal. Nemzeti környezetükön belül általában egymagukban vagy igen kevesedmagukban képviselik a maguk sajátos nemét. Egymástól távol, de különös módon csaknem azonos évjáratot képviselve – születésüket és pályakezdésüket tekintve egyaránt –, pályájuk egész folyamán szinte alig tudnak vagy alig vesznek tudomást egymásról. Igaz, T. S. Eliot (sz. 1888) az elsők között fedezi fel Saint-John Perse-t (sz. 1887), és Ezra Poundnak (sz. 1885) ajánlja fő művét, de Georg Trakl (sz. 1887) és Fernando Pessoa (sz. 1888) nem is tudnak sem egymásról, sem az előbbiekről, ahogy az előbbiek se róluk. Franz Kafka (sz. 1883) Naplójának névmutatójában sem Proust (sz. 1871), sem Joyce (sz. 1882) neve nem szerepel; s megfordítva a próba hasonló eredménnyel járna; de hisz hogy is lehetne másként: Proust és Kafka két év különbséggel hal meg (1922 és 1924), de haláluk pillanatában egyikük fő művei sem láttak még napvilágot, s ugyanekkor vándorolt kiadótól kiadóig Joyce Ulyssesének kézirata is.

Az említettek, ha egymás számára nem is, a mi számunkra ma már az európai irodalom legfontosabb megújulási folyamatainak fő képviselői. Nem mosolyra ingerlő merészség-e velük egy sorban említeni egy magyar írót, aki ha élete vége felé egyetlen lefordított művével méltó feltűnést keltett is, voltaképpen máig is alig ismert a világban, nem is vehetett részt ily módon az új irányzatok, áramlatok, fölfedezések kölcsönhatásainak fő sodrában, s ha egy-két külföldi bírálója felfedezi is egyetlen lefordított regényében, A feleségem történetében a Kafkával, Prousttal rokonítható vonásokat, ha néhány franciára fordított versével kapcsolatban felmerült is Perse vagy Milosz neve, ezek mind csak elszigetelt jelenségek. Lehet, hogy első látszatra az, de úgy érzem, fel kell hagynunk azzal az öncsonkító irodalomszemlélettel, hogy arra érdemes íróinkat ne világirodalmi jelenségként lássuk, pusztán ama végül is esetleges körülmény miatt, hogy nyelvi korlátaik folytán nem válhattak ismertté a világirodalomban. Világirodalmi jelenség nem az, ami ilyen vagy olyan okok következtében a legtöbb nyelven válik ismeretessé (hiszen akkor igen sok nagyon is harmadlagos érték lehetne az), hanem ami, legyen bár csak egy nyelven ismert, világirodalmi folyamatok betetőzőjeként vagy kezdeményezőjeként eredeti és elsődleges értéket képvisel. Egyre tarthatatlanabb, hogy mikor a szellem és művészet termékei mindinkább közös körben születnek, létrejöttük után ne ezen a körön belül próbáljuk őket értelmezni és értékelni: még „rá is játszva” arra a szerencsétlen körülményre, hogy nyelvünk elzártsága miatt kimaradnak a világirodalmi értékelés és értelmezés folyamatából. Ahhoz, hogy irodalmunk e helyzete a világban megváltozzon, mindenekelőtt a hazai módszereken kell változtatnunk. Nem jelenti ez a sajátos magyar körülmények figyelmen kívül hagyását; sőt: csakis így lehet valóban felmérni e sajátosságokat, az európai fejlődés keretébe helyezve.

Amelyeket kivált Füst Milán megértésénél lehetetlen mellőznünk; hiszen egész rendhagyó helyzete, a sajátos „Füst Milán-i szituáció” csak ezeknek eredményeként közelíthető meg.

 

*

 

Rokonsága a többi nagy rokontalanhoz – mint egymás közt azoké is – elsősorban mindnyájuk rokontalanságában, hasonlósága mindnyájuk hasonlíthatatlanságában áll. E művek a legkevésbé sem egybevágóak, kapcsolatuk leginkább úgy világítható meg, ahogy Kafka mondja Naplója egy helyén magáról és Kierkegaard-ról: „Minden lényegbevágó különbség ellenére mindenesetre egyazon oldalán foglalnak helyet a világnak.” Az irodalom folyamatában elfoglalt helyük hasonló, nem formai vagy tartalmi karakterük: távolságuk a korukbeli „modern” irodalom csoportosan jelentkező avantgárd irányzataitól; viszonylag konzervatív világnézetük és művészi forradalmuk ellentmondása; s e kettőből adódó szélsőséges viszonyuk a körülöttük hullámzó irodalmi élettel, ami egyfajta dilettáns jelleggel vagy inkább látszattal ruházza fel őket. Valami céhen kívüli állapot jellemzi mindegyiküket, amelynek tartalma kifejeznivalójuk eltérése attól, ami körülöttük éppen a legaktuálisabb kifejeznivalónak látszott. Helyzetük periferikus voltukban kulcsszerű, és kulcsszerűségében periferikus.

Mindegyikre érvényes – melyikre hogy – az effajta modern dilettánsnak az a remek rajza, amelyet Illés Endre ad hőséről Stendhal-tanulmányában, arról az íróról, aki, nem is annyira művében, mint élet- és alkotásmódjában, egyik legkoraibb ütemelőzője a modern irodalom ez ágának:

„A boldog keveseknek írt.

Legtöbbször még a keveseknek sem – csak önmagát gyönyörködtette. Ugyanazt szenvedte, amit a dilettánsoknak kell elszenvedniök: a fulladást, a magányt.

A fojtogató visszhangtalanságot végül még Balzac kritikája sem kárpótolhatta. Mindvégig csak saját maga boldogíthatta magát, és csak azzal a méreggel, amivel a dilettánsok mérgezik magukat: az írás görcsös bőségével, a sikertelenség és a kívülmaradás felmagasztalásával. Nem tehetett mást: kívánatos állapotnak hirdette, ami fojtogatta…

Ha ügyes mesteremberekkel vetjük össze: akár bőbeszédű dilettánsnak gondolhatná a járatlan. De nagy írók társaságában a legnagyobbak közt a helye.”

Ezért lehet és kell is Füst Milánt nagy írók társaságában szemlélni. Műve csak e társaságban tud természetesen, a maga természete szerint „viselkedni”, csak ott tudnak lefoszlani róla, vagy értelmet nyerni a pózok, az ügyes mesteremberek körében kirívó ügyetlenségek, a sima középszerrel annak a porondján nem mérkőzhető elementáris faragatlanságok, a művelt jómodor környezetében nevetségesnek ható modorosságok. Az irodalmi illemet tudó sikeres kitűnőség nyilván nem megy odáig az illetlenségben, hogy válogatott verseinek gyűjteményéhez függelékben hozzáfűzze a róla írt legelismerőbb bírálatok legjelentékenyebb passzusait – ami oly lekicsinylő mosolyokat is váltott ki Füst Milán rovására. De vajon elmegy-e odáig, hogy saját maga írjon magáról álnéven magasztaló bírálatot? Mint ahogy Stendhal tette volt, az értő visszhang hiánya fölött érzett elkeseredésében? S efelől nézve, már nem érthetőbb-e, nem ellenkező érzést vált-e ki belőlünk Füst Milán e szokatlan gesztusa is?

S hányszor nem nevezték műkedvelőnek Proustot, a regény egész addigi rendjét alapjaiból kiforgató nagy mű szerzőjét? Vagy Saint-John Perse-t, az előkelő diplomatát? Hányan tarthatták annak Alexandria kávéházaiban Kavafiszt, aki merített papírívekre nyomtatott verseivel kedveskedett barátainak s kissé kétes környezetének? Pessoát, aki éppoly tisztes biztosítási hivatalnoknak számított Lisszabonban, mint Kafka Prágában és Bécsben? Legtöbbjük, mint egyszer Pessoáról írtam, inkognitóban vonult be a halhatatlanságba. Ez az „outsiderség” jellemző Füst Milánra is, csaknem egész életén át, igaz, csökkenő mértékben, sőt némiképp megváltozott jelleggel, pályája végéig.

 

*

 

De ennek megértésére vissza kell kanyarodni pályája kezdetéhez.

Elragadó öniróniával szerkesztett vallomásaiban sorozatosan idézi fel, emlékezetét hol erről, hol meg arról támogatva meg, kissé különböző árnyalatokkal, azt a sorsdöntő mozzanatot, amikor először állított be Osvát Ernőhöz, az induló Nyugat kiszemelt szerkesztőjéhez, az általa frissen felfedezett bécsi költőről, Peter Altenbergről írt tanulmányával és azzal a megjegyzéssel, hogy azért ő a világért sem akar író lenni, még kevésbé pedig költő, mert megveti az irodalmat, meg nem is tudna az lenni. A különféle emlékezésekben a párbeszéd különféleképp zajlik le, nyilván a valóságosnak különféle oldalait domborítva ki itt és ott, de lényegében mindegyik ezzel indul, és oda torkollik, hogy a filozófiát, azt mégiscsak becsüli. Az egyik szerint ezt a feleletet adja Osvát egyre türelmetlenebb faggatására: „Gondolkodni tudok, akarok és szeretek.” És ezt aztán, ahogy később hozzáfűzi: „véglegesen”.

A költészet ellen ilyen „véglegesen” s ilyen oda nem illő helyen – az új irodalom frissen felszentelt papjának színe előtt –, ilyen szenvedélyesen tiltakozó fiatalembernek akkor már nyilván a zsebében lapult egynéhány azok közül a versek közül, amelyekkel hiszen nem sokkal később már ki is rukkolt, teljes fegyverzetben, feltűnést keltve még a feltűnő sokasággal jelentkező új meg új hangok között is. Meg kell tehát kérdőjelezni ugyanezeknek az emlékezéseknek azt a mozzanatát, amely szerint e hányaveti kérdésére: „Ne próbáljak meg mégis verseket írni?” – Osvát nem kevésbé hányavetien adott felelete: „Bánom is én, próbálja meg!” – indította volna el költői munkásságát. Már tizenöt éves kori naplójában Vergilius hatodik énekének az akkori viszonyokhoz képest kitűnő hexameteres fordítása olvasható; s a költészetről, kedves költőiről szóló, szinte későbbi esztétikája fő gondolatait előlegező feljegyzései: kétséget kizáróan egy készülő író, egy írónak készülő ifjú gondolatai. A Henrikről szóló emlékezéseiben pedig többször is elmondja, hogy a dráma első terve ugyancsak ebből a korszakából való. Ekkor állított be a Széchényi Könyvtárba azzal, hogy történelmi drámát akar írni, s kérdezte meg Bányai Elemértől (Ady barátja, írói nevén Zuboly): mit kell ahhoz olvasnia. S ugyanebben a naplórészben verstöredékek is olvashatók, köztük ez a néhány sor, mely már gondolat és költészet egymásból születettségének s egymást álcázásának tipikusan Füst Milán-i ellentétes egységét kerülgeti:

 

Egy törpe kis golyó röpíti árnyam Röpíti árnyam s jajszavam. Én véletlen vetődtem erre… A csillagokba néztem szüntelen És elsodort a szél utamról És futnom kellett sánta lábbal… Ki voltam egykor tiszta Gondolat.

 

A fiatal költőnek a költészet elleni látványos kirohanásában mégis valóságos érzületek fejeződtek ki; s az a helyzet is, amely aztán egész életművének meghatározó környezete lett. Nem „a” költészet ellen lázadt, csak a költészetnek azok ellen a formái ellen, amelyek az akkori magyar irodalomban uralkodtak. Sőt, s ez volt és maradt is paradox helyzetének nehezen tisztázható oka: azok ellen is lázadnia kellett, többé-kevésbé tudatosan vagy akár teljesen öntudatlanul is, amelyek még csak akkor készülődtek uralkodásra. Az önvallomás ironikus hangvételéből is érezhető mindennek a sejtése. Hiszen az Osváthoz intézett kérdést megtoldja még egy állítással is: „Csak nem afféle csengő-rengő versikéket, tetszik tudni, hanem kedvem szerint valókat, amiktől az oszlopok dörögnek…”

Eszerint tehát voltak „kedve szerint való” versek is – csak nem a maga környezetében; egyelőre csupán elképzeléseiben, semmi máshoz nem igazodó igényeiben. Mit tudhatta, hogy ugyanez a benne gomolygó, még testetlen, líraellenes lírai igény jelentkezik tőle nyugatra és keletre, különböző földrajzi távolságokban, ám bámulatos időbeli egyezéssel.

Első verse – még nem igazi Füst Milán-vers – 1909 elején jelenik meg a Nyugat egyik első számában, de néhány hónapra rá már egyszerre öt a legigazibbak közül. Mit tudhatta, hogy ugyanabban az évben, sőt véletlenül ugyanabban a hónapban lát napvilágot Saint-John Perse első megjelent verse, a Crusoé-képek – ugyancsak egy frissen jelentkező egységes nemzedék új orgánumában, a La Nouvelle Revue Française-ben, s ott is éppúgy idegen, magányos hangot képviselve. Miután néhány hónappal előbb egy másik francia folyóirat, a Mercure de France májusi száma közölte az első igazi nagy Apollinaire-verset, a Chanson du Mal Aimét. S ugyanez az évszám fog majd szerepelni kiindulópontként T. S. Eliot összegyűjtött költeményeinek kötetén is.

Nagyon is igaza látszik lenni J. M. Cohennek, aki Poetry of this Age 1908–1965 című könyvének már címében is 1908-at jelöli meg az új költészet küszöbéül, mert „az 1908-as évben a politika világa éppen úgy, mint a költészeté, válságos ponthoz közeledett”. Valóban: az új jelenségek feltűnő sűrűséggel tömörülnek az 1908 és 1910 közötti két év európai költészetében. Georg Trakl éppúgy 1908–09-ben publikál először, mint Saint-John Perse, Apollinaire, Eliot; mint Ezra Pound, mint az ugyancsak 1888-ban született Ungaretti; 1909 az olasz Futurista Kiáltvány megjelenésének éve éppúgy, mint az orosz futuristák, Majakovszkij, Paszternak (sz. 1880), Hlebnyikov (sz. 1885) első jelentkezéséé. Cohen még arra is rámutat, hogy az idősebb s már korábban indult nemzedék olyan irányjelző alakjai, mint Yeats, Rilke, George, ugyancsak 1908 körül alakítják ki (olyasfajta előzmények után, mint Adynak az Új versek előtti első korszaka) a maguk igazi hangját.

A megszólaló, a húszéves Füst Milánban olyan kifejeznivalók tolongtak, amelyek nem csupán a magyar nép-nemzeti irány minden hangjában korszerűtlen epigonvonulatának skáláján nem találhatták meg a maguk összhangzattanát, hanem az európai szimbolizmus és impresszionizmus ama csodálatos utózengésében sem, amely ugyanakkor a legaktuálisabbnak látszó irodalmi kórusként hangzott fel magyarul, éppen a Nyugat körül. Őbenne már a költészetnek azok az újabb tektonikus katasztrófái jelezték roppant feszítőerejüket, amelyek azóta valóban fel is forgatták a költészet földrajzát világszerte. A fiatal Füst Milánt, bár személy szerint közéjük tartozott, s akart is tartozni legjobb szándéka szerint, annál kétségbeesettebben, minél nehezebb lett számára ez az odatartozás – alapvető fáziskülönbség távolította el – mely az idővel egyre nőtt – vele induló társaitól. Amit ő volt hozandó a magyar irodalomba, mint utóbb kiderült, nemcsak a lírába, hanem az irodalom teljes területére, az nemcsak az akkor letűnő „magyar viktoriánus” konzervativizmus millenniumi avultságához képest volt forradalmian új, hanem ahhoz az új s irodalmunkban ugyancsak forradalmi jelentőségű hullámhoz is, amelyet a Nyugat-nemzedék ez utóbbival szembe állított.

Hogy – legkiválóbb s épp ezért legértőbb harcostársai, Kosztolányi, Karinthy, Babits kivételével – a Nyugat törzsgárdája s kivált a konzervatívabb része mennyire nem is tekintette Füst Milánt a folyóirat derékhadához tartozónak, arra jó példa a folyóirat ha nem is legérzékenyebb, de legtekintélyesebb kritikusának, Schöpflin Aladárnak az a levele, amelyben melegen gratulál az 1934-ben írói jubileumát tartó költőnek, kifejezvén őszinte „bűntudatát” a „nagy mulasztásért”, hogy mindeddig nem méltányolta eléggé munkásságát. A „bűntudat” nyilván őszinte volt, de őszinteségét mégis valószínűleg inkább az általános ünnepi hangulat váltotta ki, s nem a valódi mély belátás, mert Schöpflin e bűnbánat után éppúgy nem sietett a nagy mulasztást bepótolni, ahogy addig nem sietett azt elkerülni; mint ezt 1937-ben megjelent Irodalomtörténetének a közhelyeken túl nem menő Füst Milán-fejezete mutatja. Még árulóbb azonban az immár tizedik évtizedébe lépő Fenyő Miksa minapi emlékező cikke. A Nyugat e hosszú időn át volt társszerkesztője úgy érzi most, hogy Füst Milánnak a Nyugattal való hosszú kapcsolata „a maga szabta kódex szerint” kötelezi őt, hogy „törődjön vele” is, s ezért emlékezni óhajt rá. Csak éppen rögtön kiderül: nincs mire emlékezzen. Sem az emberről, sem a művéről nincs számottevő emléke. Most gyűjtögeti, frissen, szorgalmi feladatként. Úgy olvassa a Nyugat régi évfolyamaiban Füst Milán verseit, tanulmányait, drámáit, mintha sosem olvasta volna őket. „…az is lehet, hogy a Boldogtalanokat annak idején láttam” – írja bizonytalanul. Majd: „Megkeresem azt a versét, mely ötven év előtt őszi, szüreti melankóliájával megejtett.” Az idézetben én húztam alá a kiemelt szavakat: íme, a Nyugat egyik szerkesztőjét és vezető publicistáját „ötven éve” (a vers valójában majdnem hatvan éve hogy megjelent) éppúgy, mint ma, az „őszi, szüreti melankólia” ejti meg Füst Milán költészetében. Csakhogy az már Lévay József költészetében is megejthette akkoriban. Íme, a többség még közvetlen környezetében is így és ennyire értette meg Füst Milán költészetét.

Az ő versei, már a legelsők is, egy semmi azelőttihez nem hasonló, egyedülálló alakzatot mutattak. A költészetnek egy új modelljét képviselték, vagy inkább: a költészet világszerte kialakuló új modelljének egyik teljesen eredeti változatát. Amelyről később Vajda Endre egy tanulmányában találóan írja: „Az irodalomba belépő Füst Milán újszerűsége éppen abban áll, hogy első pillanatban minden réginek, sőt ódonnak tetszik nála, a történelmi színezetű környezettől a már archaizálónak ható félmúlt igealakig – és mégis minden új.” Kosztolányi nemhiába idézte egyik legkoraibb Füst Milán-tanulmányában Valérytől: „Az újban csak a legrégibb a jó.”

Valóban ez a Füst Milán-i költészet egyik fő sajátossága. S egyben éppen az, amiben néhány, már említett európai kortársával érintkezik. S mindvégig ez is marad egyik legváltozatlanabb vonása, ódonság és újdonság egyszeri, soha azelőtt nem ismert ötvözete, amelyben egy új világtörténelmi felismerés igyekszik testet ölteni, az emberi múlt korunkban feltáruló teljessége, amely egyszerre csábítja és kötelezi a szellemet: arra, hogy nagyobb távlatokban gondolkozzon; s a költőt: hogy ne a maga személye s a körülhatárolt jelen, hanem az időben kibontakozó egész emberi fejlődés nevében beszéljen. Mert csak akkor beszélhet immár a saját kora nevében. Ennek a költői felismerésnek Saint-John Perse-i, elioti, kavafiszi változata mellett teljes értékű és eredetiségű lírai változata a Füsté is, amely fölött az oszthatatlan idő roppant égboltját egy nagyon is meghatározott idő – a miénk – emberi fenyegetettségének mennydörgése és villáma hasogatja.

 

*

 

Többször említett, mindig az irónia és önirónia varázsos váltakozásában tartott önvallomásaiban Füst Milán ismételten pályája „improvizációs” jellegéről beszél, „elképesztően tervtelen”-nek nevezve írói pályáját. S bizonyos szempontból nyilván igaza is van. Egész műve nagy ellentmondásainak példájaként azonban ennek az ellentéte is igaz, s az benne a szembetűnőbb, hogy alig van írói életmű, amelyben a tervszerűség, a szinte kezdettől fogva való megtervezettség ilyen hiánytalanul látszana érvényesülni. Hatvan éven keresztül alakított egész életműve mintha pontosan szerkesztett tervrajzokban ott állna előre legelső megjelent írásaiban: első verseiben és tanulmányaiban – hogy a még kiadatlan Napló ez időből származó fejezeteit ne is említsük. Teljes szellemi fegyverzetben lép elénk: ami rábízatott, azt, úgy látszik, kezdettől fogva legalábbis jelezni tudja. Már első verseiben ott vannak e költészet külső-belső jegyei: a hosszú soros szabad vers éppúgy, mint e vers mégsem „igazi”, nem az avantgárd használata szerinti szabadsága, a benne rejlő ritmikus „alaksejtelmekkel”, latinos inverziókkal, s amit már kevesebben vettek észre, görögösen kezelt metrumokkal s a metrumokon mindig egy lélegzettel túlfutó ütemmel: az ódon, archaikus méltóságú nyelvhasználattal összefonódva, a költészetben még polgárjogot nem nyert modern és prózai szavak: a „beteljesedék”, „felölté”, „ordíta”, „mindenha” tőszomszédságában: „komplikációktól félek” vagy „mért kell érintkeznem”, „pang a kereskedelem”; a kozmikus és egzisztenciális szorongás ismeretlen hangjai, olyan merészségekkel, mint „én más lehelletét utálom”; s az éntől szinte függetlenült, kozmikus, de főként történelmi szomorúság, amelynek nemcsak tárgya megnevezhetetlen, hanem alanya is névtelen.

S mindjárt ez új költészet elméleti megközelítését is olvashatjuk legelső, 1908 decemberében megjelent tanulmányában, a Peter Altenbergről szólóban: „Hála istennek, megyünk előre a témátlanság útján, a csinált dolgoktól a létező tiszta költészetéig, a kő hangulatáig, a virág hangulatáig, a jelentéktelenségek költészetéig, a tiszta költészetig.”

S az ezzel pontosan egyidős naplójegyzetekben még mélyebbre nyúlva, mert nem egy másik író alkotásmódját, hanem a maga törekvéseit közvetlenül elemezve, így tárja föl az új költészet igényét: „A régi és az új művész között az a szemmel látható különbség, hogy a régi ismert és sokszor felhasznált kellékeket nem átall akárhányszor újból felhasználni, míg az új mindenáron új eszközöket szeretne teremteni a maga számára – a szempillák, mint az alkonyat, olyanok – a homlok, mint a fenség – a szemek, mint a tavirózsák úsznak a fénylő vízen… hiszen ezek a hasonlatosságok variálhatók sokféleképpen, de a modell, az ária marad. A modern művész az ábrázolás módját szeretné megváltoztatni: mentesíteni szeretné ezektől a modellektől.”

Ha megfigyeljük: a régi ábrázolásmódra felhozott hasonlatok nem a Petőfi-epigonok kelléktárából valók, hanem éppenséggel a legfrissebb szimbolista-impresszionista vívmányok közül, az általában átkosan „modernnek” nevezett „édes új stíl” modorában. A szempillák, mint az alkonyat – ez nem Kozma Andorra, sokkal inkább a fiatal Kosztolányira vall; a tavirózsákként a fénylő vízen úszó szemek – nem Szabolcska Mihályt, inkább a korai Adyt idézik. Az új modell, az új ária valahol ezeken túlról sejlik fel. Nem a hasonlatok jellegének kell megváltoznia – hanem funkciójuknak; nem a költő tárgyának csupán, hanem a költő és a költői tárgy alapviszonyának. Nem az ábrázolás stílusának csupán, hanem mindenekelőtt módjának. Vagy, ami itt még nem is jut el a megfogalmazásig, de megfogalmazatlan sejtelemként benne rejlik: nem is csak az ábrázolás módjának megváltozására kerül sor, hanem arra, hogy az alkotásnak az a módja változzon meg, amit eddig „ábrázolásnak” neveztünk. A művészet mint ábrázolás, legalábbis a fejlődés egyik ágán, olyan új formának nyit utat, amelyben a művészet mint valami más fog megvalósulni, mint „nem ábrázolás”. Mint az ábrázolandó struktúrával nem annak leírását, hanem egy megfelelő másik struktúrát szembeállító, újfajta tükrözés.

Az „improvizációs” pálya bámulatosan előre kész „pályatervének” harmadik kidolgozott pontja: a versekben megszólaló új lírai indulat s az esztétikai síkon megejtett elemzés után – mindennek a háttere: a pszichológiai vonatkozás. A Gondolatok vázlata a külső és belső szemléletről a Nyugat 1909. júliusi számában jelent meg, úgy, hogy utolsó oldalának hátlapján Ady híres verse, az Aki helyemre áll majd olvasható. (Ez csak azért érdemes említésre, mert aláhúzza a máris meglevő alapkülönbséget a felfokozott éntudat e nagy költeménye között, amely minden nagyságával s a magyar irodalomban meghökkentően újnak ható szemléletével is az ábrázolásmód „régi”, hagyományos formájának, a szubjektív lírai énnek kifejezője, s a Füst Milán első verseiben és tanulmányaiban formálódó objektív lírai eszmény között.) Ebben a fogalmazását tekintve sok helyütt kezdetleges, a gondolati felfedezés értékét tekintve azonban egy húszéves fiatalembertől, Magyarországon, 1909-ben meghökkentően újszerű tanulmányban Füst Milán előre számot vet a maga eljövendő alkotásmódjának természetével, merészen szembenézve mindjárt annak korlátaival is. Az Altenberg-tanulmányban sem részegedett meg új felfedezésétől, mindjárt látta annak a fonákját is, s az ujjongó elemzés után józanul hozzáfűzi: „Zsákutca ez, kérem, a haladás nagy útján!” Itt pedig, miután részletesen vizsgálja azt, amit a „belső szemlélet” lelki típusa és alkotásmódja gyanánt a magáéul ismer fel, elég bátor és éles szemű, hogy megállapítsa: a legnagyobbak alkotásmódja a kettő, a belső és a külső látás szintéziséből fakad, a már akkor bálványozott Shakespeare példáját idézve. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a tudatosításnak felfedező erejű fokán általánosítja önmaga íróvá válásának útját: „A belső szemlélet művészete az önbírálatból (az ún. önkínzásból), a folytonos és körök szerint befelé haladó s elfajulásában sokszor több én-érzést produkáló önmegfigyelésből, önítélkezésből származik. A külső figyelés helyett tehát önfigyelés. Az önmagát megösmerő, a folyton önmagával foglalkozó, ha hajlandó magát utánozni: így fejlődik íróvá.”

Akkor már évek óta – s még majd hány évtizedig! – állja az önkínzó önfigyelés szigorú napi próbáját, a naplóírás szerzetesi és sportbajnoki tréningjét, a tizenhét éves kori fogadalom mániákus betartásával: „Ezentúl mindent, amit gondolok, föl kell jegyezni!” Mert, most már versben: „Magad vagy elméd ős-talánya.”

Az önmegfigyelés, annak e „körök szerint befelé haladó” formája azonban paradox módon nemcsak az „én” mind nagyobbra növesztéséhez vezet: vezethet, azon keresztül, az én másokban való felismeréséhez is. Aki önmagát valóban „elméje ős-talányaként” faggatja, az a választ kaphatja önmagán túlról is. Így születik meg mindjárt az önfigyelésből önmaga általánosított képe is: a fenti tanulmány, amely majd egy évtizeddel megelőzi e húszéves, egyetemi – egyébként is jogi – tanulmányait még be sem fejezett fiatalember asztalán C. G. Jung professzor közismert tipológiai elméletét az „introverzióról” és „extroverzióról”, melyet Az öntudatlan működésének pszichológiája című művében fejtett ki 1916-ban. Keserűen jellemző ez Füst Milán írói sorsára – s azon túl, a magyar író sorsára általában is. Joggal fűzi e dolgozat második kidolgozásához az Emlékezések és tanulmányok egy lábjegyzetében: „C. G. Jung professzor latin terminológiája aztán közkeletű is lett, még hazánkban is: irodalomtörténészeink és filozófusaink intro- és extrovertált művészi típusokról beszélnek Jungra hivatkozva, mintha a világon se lettem volna. Semmi baj, kis nemzet fia hozzászokik a temetőhöz, de az igazság kedvéért mégis megállapítom itt, hogy ez így történt.” Valóban: Mátrai László 1940-ben egész könyvet szentel a belső és külső szemlélet, vagy ahogy ő nevezi, „közvetlen” és „közvetett” alkotótípus problémáinak, „élmény és mű” összefüggéseit vizsgálva, s természetesen a jungi kategóriákat veszi alapul, még csak meg sem említve az egész kérdés legelső, magyar felvetőjének nevét; s nem is a tudományos tisztesség hiányából vagy rosszindulatból, egyszerűen csak mert (akárcsak e sorok írójának) tudomása sem volt a kezdeményező munkáról, amelynek síri nyugalmát azóta se bolygatta meg az egész magyar irodalmi és tudományos életben senki, még csak egy cikk, egy utalás, egy szó erejéig sem. Valóban: „mintha a világon se lett volna”. A Füst Milán-i szituáció tragikumának groteszk oldalához tartozik, hogy a kitűnő Mátrai László egyébként Füst Milán költészetének értő és nagyra becsülő hívei közé tartozott, s éppen könyve írásának idején, a harmincas évek végén még bejáratos is volt hozzá, nemegyszer töltött nála hosszú délutánokat e könyv írójának társaságában is.

De Füst Milánt a magyar irodalomban kezdettől fogva hosszú ideig, csaknem végig, főként költőként ismerték, becsülték és ismerték el. Hiába jelentkezett már verseivel egy időben (sőt azokat kevéssel megelőzve) tanulmányokkal, hiába folytatta később elbeszélésekkel, drámákkal és regényekkel, hiába írt élete különböző szakaszaiban jelentős lélektani értekezéseket (melyek közül talán a legfontosabb, a Szexuál-lélektani elmélkedések [Breviárium] hosszú ideig kiadatlan maradt), a magyar irodalmi és szellemi élet felvevőképessége, amely különben is mindig a költészet terén volt legérzékenyebb és legtágasabb, csupán költészetének feldolgozására volt úgy-ahogy képes; arra, igaz, már kezdettől fogva, sőt talán a legérzékenyebben éppen a legkezdetén.

 

*

 

Azok az évek a magyar szellemi élet ritka fogékonyságával tárultak ki az új tehetségek fogadására. Ritka pillanat. Amikor a társadalom roppant szellemi erőket szabadít fel; s kivételesen el is bírja, sőt megkívánja az erők feszítését. Forradalmakra készül, keretei rugalmasan fogadnak mindent, ami tágítja őket. A művészet minden fajtájában, a politikusban és nem politikusban egyaránt fel tudja fedezni a forradalmit, azt, amire szüksége van. A Nyugat indulása idején még teljesen nyílt, mind politikai, mind művészi tekintetben folytonosan kész túlnézni, túllátni, sőt akár túl is lépni önmagán. Azzal is együtt tud haladni, ami meghaladja vagy más ütemre halad.

Füst Milán első verseskötetének alkalmából Nagy Zoltán mindjárt kimondja róla a Nyugatban a máig is legtalálóbb szót, amely hatvan éven keresztül fogja meghatározni „szituációját”: „Füst Milán senkihez sem hasonlít, messze áll mindenkitől, mint a sivatag fája… anachoréta az élet pusztaságán… A kifejezés módjában, a művészi előadás eszközeiben is különbözik minden más művésztől, legfőképpen kortársaitól…” S ugyanakkor Kosztolányi a Világban: „…az igaziakból való, akik nagyon különböznek másoktól, és azt keresik, azt látják, azt markolják ki az életből, ami a világtól elválasztja őket. Ez nemcsak a színeire vonatkozik, az életfelfogására, de a művészetszemléletére is.” Messze áll – különbözik – más – állapítja meg a kritika, s íme, csodák csodája, nem el-, sőt kiutasításul abból a világból, amelytől annyi minden elválasztja őt, ellenkezőleg: a legfőbb elismeréssel teli jellemzésül. S Nagy Zoltán szinte profetikusan tapint rá hasonlatul a „sivatag fájára”, hiszen nem ismerhette még sem Csontváry Magányos cédrusát, sem azt a másikat, amely, részben ennek sugallatára, majd Füst Milán versében tárja ki türelmes pártáját, egybefogva e hatalmas képben a maga sorsát és a magyar nyelvét:

 

(…) vedd a Libanon Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre Tekintsed őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong, De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. (…) (A magyarokhoz)

 

Nagy Zoltán itt valóban ritka finom intuícióval lát rá arra a csak később láthatóvá váló kapcsolatra, amely ekkor még rejtve, egymástól függetlenül munkált az „őrült” festőben és a „megszállott” költőben. Talán nincs is az egész magyar művészetben közelebbi rokona Füst Milánnak Csontvárynál, sem megfordítva. Először Halász Gábor hívja fel erre a figyelmet, 1935-ben írt Füst Milán-kritikájában, amelyre még vissza kell térnünk, s amely egyformán kelletlenül és kényszeredetten „hódol” mind a két egymáshoz kapcsolt művész előtt: „…hasonlít az őrült festőre, aki dermedt táj elé állította kényszeredett alakjait, nem létező korok maszkjaiban, és képei mégis döbbenetesen életszerűek, kiáltó hibáikkal együtt jók.” Az épp ez idő tájt egy szűkösen realista művészetfelfogás irányába forduló kiváló kritikus nyilván csak ily módon közelíthette meg mindkettőjüket, „hibák”-nak véve bennük a merőben racionálistól és közvetlenül realisztikustól merészen ellendülő látomásosságot; finom művészi érzékével mégsem térhet ki elementáris hatásuk alól. Egyébként Füst Milán éppen ebben az időben fedezi fel magának Csontváryt, naplójába hosszan bejegyezve a festő akkoriban frissen előkerült naplójának félőrült, félzseniális feljegyzéseit, amelyeknek egyes szavait, szókapcsolatait több versének írásakor szabadon fel is használja, mint az előbb idézettben is. S naplója ekkori kötetének belső fedőlapjára beragasztja Csontváry akkor még alig ismert Önarcképének egy újságból kivágott másolatát. Jellemző az is, hogy Csontváry művészetének két legkoraibb s mindvégig törhetetlen apostola, a műveit az utókornak megmentő Gerlóczy Gedeon és a művek nagyságát az utókorral elsőnek elfogadtató Fülep Lajos épp ez időben Füst Milán közeli barátai közé számítanak.

Füst Milán jelentkezése oly erőteljes volt, hogy ennek leszögezésével, ünnepi fogadtatásával első kötetének megjelenéséig sem vártak. Meg kell mondani, hogy e nagy meg nem értett feltűnése első pillanataiban a legteljesebb megértéssel találkozott, amivel induló művész csak találkozhat. A későbbi értetlenség ezért is hathatott rá oly súlyosan. Gondoljuk meg mai irodalmi életünk perspektívájából, hogy a még kötettel sem, csupán néhány folyóiratban megjelent tanulmánnyal, kritikával és verssel rendelkező, huszonéves Füst Milánról első írásának megjelenése után nem egész három esztendővel az ugyancsak huszonéves Karinthy olyan, tanulmánnyal felérő cikket írt az ország első folyóiratába (igaz, hogy ez az ő folyóiratuk), amilyet ma egy pályája csúcsára érkezett jelentős író is megirigyelne. A kritikai éleslátás, ha nem azt kell ezúttal mondanunk: zsenialitás, lényegében mindazt elmondatja Karinthyval e korai pillanatban Füst Milán költészetéről, ami véglegesnek mondható, s abban is azt, ami a legfontosabb. Nem csupán azt, ami összeköti, elsősorban azt, ami megkülönbözteti együtt induló társaitól. Ady üstökösszerű lobogásának, amely a messianisztikus énlíra egyik világcsúcsa, legforróbb percében azt az ezzel ellentétes, a lírának még újabb tájait kutató költői magatartást ismeri fel és ünnepli Füst Milánban, amely „minden érzése mögé az objektív világról való összes megismerését odakényszerítve” alkot, amelynek meghatározó „szomorúsága” – „éljünk-e e paradoxonnal?”, kérdi – „objektív”, amely „minden belső tünethez meghúzza a tér és idő összes lehető koordinátáit, hogy abszolúttá tegye”, mert: „filozófiával szívében a költő nem lehet impresszionista”. Szinte minden együtt van, amivel Füst Milán költészetét s azon túl, a lírának egy „új modelljét” meghatározni lehet.

S ugyanebből az időből való a fiatal, még ugyancsak induló Babits Fogarasról keltezett levele (a költő hagyatékában), amelyben a Nyugat 1910-es évfolyamában megjelent Aggok a lakodalmont üdvözli: „…Engem, az írót, még más dolog is megörvendeztetett az Ön tragédiájában; bocsásson meg, hogy ezt is megírom. Azokat a művészi ideálokat látom az Ön művében, melyekért magam is (mily eredménnyel, az nem tartozik ide) küzdöttem, törekvést arra a nemes és magos költészetre, amely az én álmom is volt. Végtelen örömet okoz nekem, hogy nem vagyok egészen egyedül…”

Az is a Füst Milán-i szituáció egyik állandó feltétele lett, hogy műve létezése, nemcsak e kezdeti pillanatban, később is annyiszor, élete végéig, a legjobbaknak adta azt a vigasztaló, erőt adó elixírt, hogy „nincsenek egyedül” a „nemes és magos” költészetre irányuló törekvéseikkel; ugyanakkor neki, minden feléje áramló elismerés ellenére, kezdettől fogva éppen azt kellett éreznie, hogy legfőbb törekvéseiben egyedül áll. Mert nyilván másokban is, a fiatal Babitsban különösképpen, mozdultak az övéhez hasonló, világirodalmi aktualitású, a magyar irodalomban azonban lényegileg időszerűtlen törekvések, de a sorsa, úgy látszik, egyedül neki volt az, hogy – a más úton járó Kassákkal együtt – megszállottan és az időszerűtlenség minden ódiumát vállalva kitartson és megmaradjon mellettük. A többieket, társait, akiknek segített „nem érezni magukat egyedül”, pályájuk folyamán mindinkább magukhoz vonzották a magyar irodalom soron következő kényszerítő feladatai, amelyek vitathatatlanul a magyar irodalom klasszikusaivá avatták őket, míg Füst Milán egyre periferikusabb jelenségként élt tovább. Ezek a feladatok a mi irodalmunkban még a tehetség és bátorság magas próbáit követelték: meg kellett valósítani azt a szimbolizmuson túllendülő magyar szimbolizmust, parnasszizmuson túlemelkedő magyar parnasszizmust, ami Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád dicsősége, azt a naturalizmuson sajátosan túlnövő magyar naturalista regényírást, amely Móriczot oly naggyá teszi. S közben mindezek nosztalgiával vegyes elismerésükkel adóztak közöttük az egyedül kiküldött felderítőnek, a megszállottnak, aki nem tudott sorsából kibontakozni s megmaradni a hadrendben, aki – mint Kosztolányi írja – „a fejlődés végzetes útját járta be”.

Füst Milán sem könnyen törődött bele abba a szerepbe, amelyet vállalnia adatott, s amelynek irodalomtörténeti feladatáról – akár a felderítők a maguk stratégiai szerepéről – maga sem alkothatott magának helyes képet. Említettem már, hogy a maga törekvéseivel egybevágó, azonos idejű külföldi irányzatokról és művekről vagy tudomása sem volt, vagy nem kísérte azokat különösebb figyelemmel, vagy egyenesen elvetette őket. Eszményei és mesterei, kis kivétellel, a klasszikus nagyrealisták voltak: Shakespeare és Tolsztoj mindenekelőtt, aztán Dickens és Dosztojevszkij, Leszkov és Kleist, a költők közül Berzsenyi, Madách és Arany, Goethe, Blake és Hölderlin. Mellettük a kortárs irodalomból csak egy-két olyan, főként periferikus jelenség tudta lázba hozni, amelyek az ő törekvéseivel inkább csak kiugró pontjaikon, mintsem oldalukkal érintkeztek: korábban Altenberg, Maeterlinck, Hofmannsthal, Wedekind, Cromelynck, később egy-egy pillanatra Andreas Haukland, Panait Istrati, Edgar Lee Masters. 1914-es németországi utazásán egy Stralsundból kelt naplójegyzete szerint megint Tolsztojt olvassa: „Megérkezésem délelőttjén Tolsztojt olvastam itt egy loggiában a napfényes, ragyogó tenger partján… S könnyeztem. – A könyvet ezzel az ajánlással kaptam E.-nétől: Olvassa el, mikor olvastam, elhatároztam, hogy jobb leszek. – Valóban: ő a legnagyobb művész, akit ismerek.”

Önvallomás a pálya végén című, talán legfontosabb vallomásában számol be arról, hogy a lírai véna kiapadtával – vagy inkább annak érzésével, igazíthatjuk ki most már a teljes mű ismeretében – milyen tudatos erőfeszítéssel igyekezett „átképezni” magát prózaíróvá, s milyen példaképek alapján. „A Tolsztoj nagy csendjét akartam én magamévá tenni mindenáron, húsz teljes évig tanulmányoztam ezt a csendet. De általában véve az egész klasszikus orosz elbeszélő irodalmat is: Leszkovot, Gogolt, Csehovot, a világnak ezt a legcicomátlanabb, tehát legrokonszenvesebb, mert legigazibb irodalmát – de továbbá az északi elbeszélőket: Jensent, Hauklandot, legfőként pedig Dickens Copperfield-jének első kötetét.” Míg aztán rá kellett jönnie, „hogy hiába igyekszik ő Tolsztoj nyugalmát magáévá tenni, annak széles hullámát a saját vérmérsékletére ráerőszakolni, vagy az északiak szenvtelenségének rövidebb hullámait, mert így csak mesterkélt előadás jöhet létre – e stúdiumnak végül is oda kellett vezetnie, hogy önmagából, lelke mélyéből kibányássza saját elbeszélő hangját, más szóval, megtudja: az elbeszélésnek melyik indulati formája az, amely lírai temperamentumának legjobban megfelel.” Mint mindig, az önvizsgálat, a „belső szemlélet” „önfigyelése” pontosan működik – egyetlen pont kivételével: mert nem csupán temperamentuma, „lírai” alkata ütközik itt össze a klasszikus elbeszélés különféle kialakult formáival, hanem e temperamentumon át kifejeződő új kifejezésformák igénye: az ábrázolásnak a klasszikus realizmus minden formáján túllendülő, új modelljei.

Még a választott példakép tekintetében is, pontról pontra hasonló módon ismeri félre a maga szerepét Franz Kafka, Naplója egy 1917-es feljegyzésében egyenesen Dickens-epigonnak nevezve magát. A Fűtő (a későbbi Amerika első fejezete) e szerint „nem egyéb, mint Dickens-utánzat, a tervezett egész regény még inkább… Az volt a szándékom, most már világos, hogy egy Dickens-regényt írjak.” Más írók mindenáron eredetit szeretnének létrehozni – s közben menthetetlenül epigonokká válnak. A nagy újítófajta, amelyhez Franz Kafka is, Füst Milán is tartozik, a benne tomboló ismeretlen isten terrorja elől a megváltó epigonizmusba szeretne menekülni. Egészen hasonló jelenségre mutat rá érdekes Baudelaire-könyvében Benjamin Fondane is (Baudelaire, ou l’ expérience du gouffre, Paris, 1947), csak ő ez esetben e rejtőzés teljes tudatosságát is feltételezi. Érdemes idézni fejtegetését. „Baudelaire pályája kezdetétől érzi – írja –, hogy mondanivalója olyan, hogy olyan új és szörnyű gondolatot hordoz magában, amely szétfeszíti a kor irodalmának kereteit. Nem »megelőzi korát«, mint Eliot mondja majd róla, hanem kívül áll korán… Semmit se kell tennie azért, hogy eredetinek lássék; annál többet azért, hogy eredetiségét elrejtse. Mielőtt még felfedné magát, roppant erőfeszítéseket kell tennie, hogy a maga korából való legyen, hogy korába belehelyezze magát, hogy megszokott színben tűnjön fel, arra van szüksége, hogy félreértsék.”

Füst Milán is, mint minden igazi elhivatott, keservesen küzdött elhivatottságával; mint minden igazi próféta, „rühellé a prófétaságot”, mint minden különbözésre kárhoztatott, ő is hasonlítani szeretett volna. Amily elégtételére szolgálhatott olykor művének senki máséhoz nem hasonlító, határozott karaktere, oly keserűséggel viselte, hogy nem képes hasonlóvá válni azokhoz a nagyokhoz, akiket mindenekfelett csodált és példaképül választott. Mint ahogy egész alkotói útját példátlan tudatossággal kísérte végig, ez a kérdés is mindjárt egész bonyolultságában foglalkoztatja már húszéves kori naplójában. „Valamit akarni és valamivé lenni – kétféle dolog. S aki azzá lett, amivé akart lenni – tehát becsüli azt, amivé lett: az szerencsés ember. Ha akaratukon és ízlésükön múlnék, ambíciójuk és nem indulataik természetén: akkor nagyon sok közülük inkább egy új Homérosszá vagy Shakespeare-ré szeretett volna lenni, mint azzá, ami valóban lett belőle – írja itt egyes modernekre gondolva; s ha talán magára még nem gondolva is, elsősorban mégis magáról. Egy ugyancsak korai, kiadatlan és befejezetlen „kísérletében”, Török Gyuláról szólva, nosztalgikusan elemzi azt a másfajta írói alkatot, amely „együtt született mondanivalójával – nem kellett gyötrődnie, hogy megtalálja: kiássa és megformálja lelke káoszából, ami benne becses és létének igazi tartalma… akinek szíve és elméje nem vitatkozott egymással, ambíciója és szenvedélye nem öldöste egymást.” Mert benne állandó a szív és elme, ambíció és szenvedély olykor gyilkos küzdelme, amely hol másokat növeszt fel mértéktelenül a maga rovására, hol mások rovására önmagát. Ez olvasható ki egy korai nagy verséből is, amely első formájában Móricz Zsigmondhoz címzett ódának íródott (Óda Móricz Zsigmondhoz!), s csak később kapta, átdolgozott formában, a személytelenített, Óda egy elképzelt művészhez címet. Itt – önmaga magányos és visszhangtalan kísérletével szemben – azt a Móriczot „boldogolja”, aki szerencsés utódja lehetett a boldog nagyoknak, megőrizhetve és kiteljesíthetve az elbeszélő művészetnek Füst számára már lehetetlenné vált közvetlenségét és érintetlenségét:

 

Nagy művész! Rád gondolva töltöttem el az éjt s keserűn Idéztem tétlen s busongó életemet is, amelyben nincsen erő és izzás Színes képeket vetíteni, csupán feketéket s éjjel! Sáppadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a nappal, Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, Volna csupán akkora, mint egy forint s zöld éjszakában Halkan fénylene végtelen távolból s körötte sokkal szebb csillagok Szikráznának táncolva szép rendben s kerengve, mint a rakéták. Volna kedvem erősnek lenni, mint te! (…) – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat, Ki konok nagyságokat térdre kényszerít És úgy vezeti kézen őket aztán, mint a gyermeket. (Óda egy elképzelt művészhez)

 

*

 

Füst Milán jelentkezését tehát a maga körében osztatlan elismerés, annál több: érzékeny megértés fogadta, még törekvéseinek legújszerűbb rétegét tekintve is. Csupa értő elismerés – érdemleges bírálat még elvétve sem. Az elismerést szinte kiegészítő ellentétként annál több útszéli gáncs, parlagi elutasítás, a legretrográdabb oldalakról. Amiben egyébként csak osztozott – s büszkén osztozott – harcostársaival, a nyugatosokkal, még ha ezek, Ady mellett, a legocsmányabbul épp őrá zúdultak is. Mint önéletrajzában is olvashattuk, Üsd Titán néven éveken keresztül kedvelt karikatúraalakja volt – egy füstöt eregető kémény aljára rajzolva – a Borsszem Jankónak; élclapfigura, mint fél századdal előbb Kierkegaard. De mit számított, hogy ugyanabban az évben, mikor Karinthy első magasztaló tanulmánya megjelenik róla a Nyugatban, a Borsszem Jankó szerkesztői üzenetei között ezt olvashatta: „Doktor P. E. Bp. …ez az új sörényes, akire Ön felhívja figyelmünket, valami Füst Milán (az angyalát, de takaros neve van!) a Nő Dicsérete című legfrissebb szörnyszülöttjével bízvást pályázhatna a B. J. csodabogár-derbyjére?” Vagy az idétlenségnek ez az ugyancsak a Borsszem Jankóban emelkedő csimborasszója:

 

Füst Milán papírkereskedésekben tanyázik, Hacsak rá gondol az ember, Már akkor is fázik, Mert, ahol papírszagot érez, Rögtön odaoson És végignyújtózik a papiroson.

 

Kivált, mikor ugyanebben az orgánumban látott napvilágot a „kot-kot-kot-kot-kot-Kodály – többé már ne komponálj…” kezdetű felemelő rigmus is. De nem volt nagyobb fontosságú az sem, hogy a Csizmadia Sándor- és Farkas Antal-féle „szocialista költészetet” Adyval is szembeszegező ekkori Népszava cikkírója, Bresztovszky Ernő ilyesfajta veszedelmes „tünetekre” hívja fel olvasói figyelmét: „És Füst Milán agg Bohemundjainak strófákban és antistrófákban felelgetnek a Laodameiák s a Babitsok egyéb árnyalakjai.” Legfeljebb Kárpáti Aurél értetlensége meglepő (persze ha későbbi pályája felől nézzük, s nem gondolunk arra, hogy talán még húszéves se volt), aki a Kritika című lapban „lapos és rossz prózák”-nak nevezi a „Füst Milán, Peterdi István és öccsei tollából” származó költeményeket.

Mindezzel együtt, s annak ellenére, hogy Füst Milán továbbra is egyedül a Nyugat munkatársa s a „költők költője” maradt, teljes ismeretlenségben, miközben Ady mellett már Kosztolányi, Karinthy, Babits, Móricz munkássága is egyre szélesebb hullámokat vet az olvasók között – a szűkebb irodalmi életben Füst Milán műve és annak kritikai fogadtatása összhangot alkot egymással.

S ez az összhang még akkor is folytatódik, mikor az első lírai periódus végén a próza meghódítására indul, s három év alatt közzéteszi három első kisregényét, melyek közül a középső, Az aranytál 1921-ben elnyeri az Athenaeum frissen meghirdetett regénypályázatának első díját is. De fontosabb ennél, hogy mind a három kisregény, legalábbis egy-két kritikában, megkapja ugyanazt az értő elismerést, amelyet versei kaptak: kritikusai egyelőre még bámulatosan ráéreznek nemcsak intenzív művészi hatására, hanem azokra az előzmény nélküli művészi módszerekre is, amelyekkel e hatást eléri, s amelyeket versei után most már prózája is bevezet a magyar irodalomba. Turcsányi Elek a Nevetőkben felismeri azt a démoni pszichológiát, amely a klasszikus lélekrajz mögötti tájakon keresi tárgyát, s úgy üdvözli az írót, „mint a lelkek titokzatos világában új földrészek felfedezőjét”. A módszer másik, formai oldaláról pedig tévedhetetlen biztonságú Kosztolányi felismerése, Az aranytállal kapcsolatban: „…formájára nézve régies, az a XVIII. századbeli énregény, melyet a realisták kiszorítottak… Nem egyszerű a stílusa, hanem egyszerűsített. Egy művész diadala.” Az első személyben elbeszélt kisregény műfajának aktualitása merül itt fel egyszerre, amely valóban ez idő tájt kezd hódítani a világirodalomban, s lesz egyik jellemző műfaja a regény XX. századi megújulásának, Thomas Manntól Faulknerig. A felfedező erejű alapanyagot tekintve Komlós Aladár nyúl a legmélyebbre a Bécsi Magyar Újságban (mert hiszen otthon nem is igen lehetett, a Nyugat, bár a regény először ott jelent meg, még ismertetést sem közöl róla), így mutatva be az Adventet: „…ahogy egy új anyagot, az üldözöttség és az üldözés lélektanát megdöbbentő őszinteséggel egy napló keretében feltárja (ő a naplóírásnak is egyik legnagyobb művésze), egy a gondolatok születését követő, élő stílusban, azt kevesen tudnák utánacsinálni.” Ezúttal a Népszava is felfigyel rá, virágnyelven üdvözölve az Advent tilos tendenciáját, egy (b. gy.) aláírású kis recenzióban.

A kedvező és értő fogadtatásnak ez az első korszaka, lezárásként, még a Boldogtalanok 1923-ban tartott bemutatója alkalmából is tart. Kilenc évvel megírása és első megjelenése után (ez akaratlanul is betartott nonum prematur in annum ugyanilyen pontossággal megismétlődik majd a Henrikkel is, csak nem a megjelenéstől az előadásig, hanem a megírástól a megjelenésig – 1931–1940 – eltelt időt tekintve), az Eskü téri Helikon színházban alakult Írók Színpadán néhány matiné előadáson látható lesz a különös darab, amelyről Osvát első meghallgatásakor azt mondta volt az összegyűlt baráti társaság előtt: „A legjobb magyar drámát hallották itt, uraim…” Megint felrázódik a legjobbak lelkiismerete – mert a Füst Milán-i mű sorsa az irodalom ügyét valóban szívükön viselők számára mindinkább lelkiismereti kérdéssé válik; ez is jellemző lesz egész további helyzetére. Karinthy újra nagy méltató cikket közöl a Nyugatban; s Barta Lajos a bécsi emigráció lapjában nyílt levélben fordul a szerzőhöz: „Mert a Boldogtalanok, Milán, a legjobb magyar drámák közül való, és mily félelmes dolog, hogy ez a koporsó évek óta fekszik egy ország asztalán.” A Szocializmus, Garda Sándor tollából, úgy elemzi, mint „egy darab proletárélet”-et, amely „váratlanul került elő az igazmondás e programjával, és azért hatott ránk oly ellenállhatatlanul Füst Milán színműve, közel tízesztendős meg nem értés után…” S megint Kosztolányié a legfeltételnélkülibb elismerés: „Meggyőződésem, hogy ilyen egyedülálló alkotás sorsáról nem egyesek rokonszenve dönt, hanem korok ítélete.” Az elismerés, a rokonszenv, a mű méltatlan sorsa fölötti méltatlankodás egyöntetű, s magasra csap, de már érződik benne az apologetikus hangvétel, a védelemre szoruló megvédésének attitűdje; másrészt pedig: már nem lehet mondani, hogy a megértés is oly mélyre ható lenne, mint a versek vagy az első kisregények alkalmából. A Boldogtalanokat mind, kivétel nélkül a naturalista dráma végletes megvalósulásaként ünneplik, értékelik és védelmezik, a készen átvett szemlélet szerint a naturalizmusnak tulajdonítva a dráma „sötét színeit”, „vigasztalanságát”; igaz, maga az író is ekként tekinti, ilyenként védelmezi, sőt mint ilyennel szemben hajlandó „koncedálni” a színigazgatók idegenkedését s a közönség várható rosszkedvét. De hogyan is láthatták volna az akkori magyar irodalmi s különösen színházi viszonyok között, éppen a végsőkig vitt naturalizmusban azt a tovább már nem feszíthető pontot, ahol a rugó eltörik, s a darab átfordul új, még ismeretlen életszférák és drámai szférák színterére, egy, a naturalizmust éppen végletes voltában tagadó, konstruált drámai nyelvbe – egy olyan új drámai alakzatba, amely több évtizeddel ezután az egész európai színházat felforgatja, Tennessee Williamsig, Ionescóig, Albee-ig, Osborne-ig mutatva előre?

Ezzel az utolsó „sikerével” – amely szintén csak a Füst Milán-i szituáció keretében nevezhető sikernek – Füst Milán munkásságára egy teljes évtizedes hallgatás borul. Alkotóerejének talán legsűrűbb, legtermőbb évtizede – külső írói pályájának legsötétebb, legrejtezőbb évtizede lesz. A Catullus, a Henrik, A néma barát, a Szakadék, az Amine emlékezete s megannyi máig kiadatlan, befejezetlen regénykísérlet, a kiteljesedő Napló, az elveszett s később más formában rekonstruált „Esztétika” s a legjelentősebb új versek megírásának időszaka – egyben olyan időszak, amelyben egyetlen új könyve sem jelenik meg, a régiek mindinkább feledésbe merülnek, a Nyugatban közzétett írásai, a felsoroltak közül is nem egy, szinte semmi visszhangot nem keltenek, legalábbis nyilvánosat nem. „Mintha nem is lettem volna a világon” – ehelyett szinte már azt érezhette: mintha nem is volnék a világon. A régi emberek, értők és rajongók ott vannak körülötte – az idő azonban megváltozott. Oly irányba, amely a Füst Milán-i mű elismertetésének, megértésének, pláne térhódításának, a magyar irodalomban való szervesebb felszívódásának még annyira sem kedvezett, mint az azt megelőző. Köznapian szólva: a trianoni Magyarország, az ellenforradalmi konszolidáció, a nagyon sajátos magyar „entre deux guerres” korszaka ez, amelyben a magyar irodalmi és szellemi élet fejlődésének iránya, inkább, mint addig bármikor, meredeken elhajlik az európai irodalom fő irányvonalaitól, s azt a fáziskülönbséget, amelyet a forradalmakra készülő másfél évtized, 1905 és 1919 között (Ady korszaka!) már-már teljesen behozott, újra, még szélesebbre tágítja, mint azelőtt.

Ha Füst Milán irodalma ilyen „magányos bolygó” volt már a két forradalomra készülő Magyarország szellemi életében is, érthető, hogy még idegenebb és magányosabb lett a politikailag és szellemileg szűk határok közé szorult Magyarország új szellemi orientációi között, ahol éppen a haladó mozgalmak, a helyzet természeténél fogva, nem a sokféleség és egyetemesség, hanem a sorsszerűen sürgető belső, legbelsőbb nemzeti kérdések felé fordultak érdeklődésükkel. A népiesség mindent elsöprő aktualitással tört be a magyar szellemi életbe: egyszerre volt kifejezése az ellenforradalmi környezetnek s az abban egyedül adott legális haladó törekvéseknek: kikerülhetetlenül és szükségszerűen kétarcú volt tehát; nemcsak abban a később láthatóvá vált formában, hogy képviselői egyaránt fejlődhettek a legprogresszívebb és a legretrográdabb irányba, hanem láthatatlan, benső természetében, minden egyes alakján és irányzatán belül is.

Mint Magyarországon minden szellemi mozgás, legnyíltabb és legteljesebb formájában ez is a költészetben jelentkezett. Az új tehetségek útja – bárhonnan, bármily ambícióval és felkészültséggel jöttek is – óhatatlanul erre vezetett. Legtanulságosabb és legjelentősebb példa rá a fiatal Illyés Gyula indulása. Vizsgálódásaink rendjében annál is inkább, mert közvetlenül is érintkezik Füst Milán pályájával. Füst Milán, aki magányából mindig tanítványkereső érzékenységgel és előzékenységgel nyúlt ki azok felé, akikben a magáéval rokon tehetséget vélt felfedezni, levélben üdvözölte a Párizsból éppen hazatért huszonnégy éves ifjút, miután egy versével a Láthatár című folyóiratban találkozott. Illyés örömmel válaszol a levélre, és „készséggel”, bár „kicsit feszélyezve” küldi el a Mesternek új verseit, amelyek „nem sok rokonságban vannak azzal a verssel, amely az ön tetszését megnyerte”. Mert a fiatal költő éppen a stílusváltás nehéz időszakát éli. „Befejezett versem igen kevés van – írja a levélben. – Nem érezvén, hogy bárki számára is jelenthetnek valamit, legnagyobb részük egy-két sor híján kallódik el. Így aztán annak a változásnak, ami a költészetről és az életről való felfogásomban végbemegy, csak nagyon kevés emléke marad. Egy időben a Szomorú béreshez hasonló verseket írtam, de az a forma sem elégítvén ki, türelmetlenül, néha szinte kísérletszerűen próbálkoztam más természetűekkel, noha ma is érzem, hogy az a stílus felelne meg legjobban egyéniségemnek.”

Az elküldött versek is megvannak Füst Milán hagyatékában: egytől egyig a szürrealista-konstruktivista szabad vers Reverdy és Kassák között habozó, érdekes, erős kísérletei. Az az Illyés, aki 1926 elején még ezeket a verseket küldi el Füst Milánnak, s ezeket is közli Párizs után Kassák konstruktivista körében, mire első verseskötetéhez eljut, alig két esztendővel ezután, már az új magyar népiesség legmarkánsabb egyénisége – s költői kezdeteit máig sem tartja életműve szerves részének, legalábbis válogatott és összes versei eddigi gyűjteményeinek tanúsága szerint, amelyek kivétel nélkül a Nehéz föld darabjaival indulnak. Azok az irányzatok tehát, amelyek a különféle színezetű polgári demokratikus országokban, nemcsak „Nyugaton”, hanem tőszomszédságunkban is körös-körül, Jugoszláviában éppúgy, mint Csehszlovákiában és Lengyelországban s a proletárdiktatúra első országában is, szinte kizárólagosan vonzzák magukhoz az új tehetségeket, a magyar irodalomban mintegy lehetetlenülnek, érvényüket vesztik, épp az igazi tehetségeknek kell sorra elfordulniuk tőlük; még akkor is, ha költői anyatejként, Párizsban vagy itthon, Kassák kollektív környezetéből vagy Füst Milán lírájának magányos varázsából ezeket szívták magukba. Fiataljaink, mint Vas István írja a Líra regényében, „Párizsból nyargaltak vissza az ősi Keletre”. Más-más alkati sajátosságokkal ugyanezt példázzák az egymásra sűrűn következő költőnemzedékek legkülönbözőbb alakjai: a nagyon is Füst Milán-os „angyalainak harcától” hirtelen „váltott lélekkel” a maga sajátos népiességét kialakító Sárközi; a szürrealizmusát is „újmódi pásztorok” bizarr gúnyájába öltöztető Radnóti; még egy olyan, sorsánál és hajlamainál fogva egyaránt „urbánus”, kassáki indulású költő is, mint Vas István, nem is csupán az Illyéssel való találkozástól kapott új költői indítékot, hanem, mint maga vallja, Erdélyi József népies lírai forradalmában vélte látni a magyar költészet megújhodását. S nem is csupán a fiatalok. A pályájuk villám érte törzséből új ágat növeszteni kényszerülő öregebbekben ugyancsak e fiatalok ojtása ered meg. Közülük a legfontosabb, Babits öregkori lírája, elképzelhetetlen Illyés és Erdélyi visszahatása nélkül. S még Tóth Árpád utolsó verseiben is letagadhatatlan az ifjú népiesség hatása. Sőt: e széles skálájú nemzedéknek a legszélsőbb szimbolista-impresszionista oldalon elhelyezkedő alakjai, mint Juhász Gyula, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Kemény Simon sem maradhattak távol e kései magyar dolce stil nuovo, a maga helyén világirodalmi túlhaladottságában is oly kikerülhetetlenül s amellett oly megejtő ízekkel hívogató asztalától. S hogy a legcsattanóbbján végezzük: az új irány még a legszélső ponton helyet foglaló Kassák költői termését is maga felé hajlítja ez időben, igaz, az ő számára nem kínálhatva oly termékeny belső megújulást, mint Babitsnak, inkább költészete izgalmának és vonzerejének csökkenését vonja maga után, amelyből voltaképp majd csak élete utolsó időszakában tud újra a maga eredendően magas szintjére emelkedni. De ez már újabb kérdés: éppen az, amely a Füst Milán körüli kérdésekkel összefonódik.

Mert nyilvánvaló: Füst Milánnak ebben a helyzetben kellett végképp magára maradnia. Az, amit irodalmunk Füst Milán-i szituációjaként igyekszem vizsgálni, s amely, íme, még ily futólag érintve is, költészetünk egész finom pókhálórendszerének rezdülését vonja maga után, ebben a helyzetben nyeri el végső alakját, amelyben sokáig megmerevedik. Minden kortársának költészetéből vezetett valamilyen út a kialakuló új magyar lírai tájak felé. A Füst Miláné túl magányosan szaladt túl előre – ez volt a sorsa –, nem volt, nem lehetett belőle visszaút, sem mellékút, még ha akarja se. Eredendő társtalansága beteljesedni látszott. Magányossága véglegesnek. Minden törekvése az idő áramába bekapcsolhatatlan feszültségűnek.

S éppen e végső elszigeteltségben csapódik át felé a magyar irodalom legtúlsó pólusáról a legmagasabb töltésű megértés szikrája. Ez volt az a pillanat, amikor a munkásmozgalommal, ha ellentmondások sorozatában is, de összeforrt, klasszikus értelemben vett avantgárdnak fel kellett ismernie a kiszorítottság sorsközösségét azzal, az irodalom másik szárnyán kialakuló pszeudoavantgárddal, amelyet Füst Milán képviselt. S a Nyugat 1927. augusztus 16-i számában megjelenik Kassák nagy Füst-tanulmánya, bizonnyal a legkoncepciózusabb leírása a magyar irodalomban új, Füst Milán-i modellnek. Elöljáróban azt fejtegeti, mennyivel könnyebb azokról írni, akiknél „külön van a tárgy (téma) és külön a szemlélő (költő)”, ráérezve, részben a maga tapasztalatából is, arra az új lírai viszonyra, amely a költő és a tárgy szemközti helyzete helyett a kettő szakadatlan dialektikus egymásba olvadását eredményezi, a „ne szóljon a dal, most a világ beszél” már Vörösmarty által megsejtett azonosulására. S Kassák végre már nemcsak a másoktól is elismert „különös” versek írójáról szól, hanem az egész kibontakozó egységes életműről (amelynek pedig néhány legfontosabb része meg sem született még). Először értékeli a Boldogtalanokat is a maga helyéhez közelebb, vagyis túl a naturalizmuson mint „kísérteties erők démonikus küzdelmét” „áttörhetetlen keretek között”, mint „7–8 tragikus karakter térbe született együttesét”, amely „formájában talán még a versek formájánál is határozottabb és ökonomikusabb”. Messze vagyunk itt már a naturalizmusnak akár támadásától, akár védelmezésétől. A maga eltérő útján ugyancsak „az ábrázolás módjának megváltoztatásán”, a „régi modellektől való mentesítésén” munkálkodó Kassák mindenki másnál, a legelismerőbbeknél is pontosabban tudja feltárni a távoli testvér sorsát és természetét. Minden jelzője a lényegre tör; megismétli újra a Füst Milán művének térképén eddig találomra elszórt közhelyeket – antiimpresszionista, monumentális, abszolút, objektív, vizionárius lélek, aszketikus önfegyelem – de ezúttal tervszerűen kitűzve e cövekeket a legfőbb háromszögelési pontokon, hogy kirajzolható legyen a teljes geográfia: „Valaki letűnt isten mozgatja őt… egy egészben inkvizítor és eretnek, a szó klasszikus értelmében költő” – summázza a rendkívüli jelenséget, s még egy csóvával világítja át az egész életművet: lényegét „az állandó és tárgytalan félelemérzésben” fedezve föl. Itt tudatosodik a magyar irodalomban először az a téma, amely az elkövetkező évtizedek legfontosabb íróinak művét kristályosítja majd maga köré (Kafkától Camus-ig és tovább), fenyegetően jelezve azt az időt, mikor nemcsak az irodalomnak, a történelemnek is ez válik majd fő „témájává”; s a belőle kivezető út ábrándja, melynek jelszava (vajon emlékezünk-e még rá?): a „félelem nélküli élet”.

Ha visszaemlékszünk arra is, hogy e Kassák-tanulmány megjelenése csaknem egybeesik a Catullus befejezésének Füst Milán számára oly vigasztalan pillanatával, az Osvátnak szóló levéllel (lehet, hogy a tanulmány megjelenésében Osvát kárpótlást nyújtani kívánó baráti kezének is része volt), megérthetjük, mit jelentett Füst Milánnak. Erről tanúskodik egy későbbi levelezőlapja is, amelyben ismételt baráti köszönetet mond Kassáknak:

 

 

Szüksége is volt erre az erőforrásra a további magányos küzdelemhez. Mert most következett csak el a „mélyen elrejtőző néma férfikor” legnagyobb sötétje. Amely voltaképpen egészen a felszabadulásig tart. A „szívszakító munka” kora, amelynek „bérét”, „jutalmát”, „megillető igényét” illetően nem volt többé „földöntúli jó bíró”, aki kérdést intézne hozzá.

Még egyszer, igaz, egy kivételes pillanatra magasra lobban a láng a titkon izzó parazsakból. Írói munkássága 25 éves jubileuma s Válogatott verseinek erre megjelenő gyűjteménye alkalmából még egyszer megszólal ugyanaz az ünnepi kórus – részben más, új résztvevőkkel –, amely első jelentkezését fogadta. De a gyerekkori barát, Peterdi István, s a férfikori, Kosztolányi, meleg ünnepi beszédükben meg sem próbálkoznak a magányost e magányosság kétségbevonásának vigaszával kecsegtetni; csak a magányosság nagyságának vigaszát tudják nyújtani ők is. „Hogy méltányolták-e érdeme szerint, az nem ránk tartozik – mondja Kosztolányi. – Egyedülléte még nagyobb, mint annak előtte. Magánya azonban nyilván a serkentője” – fűzi hozzá, a kor költőjéről általában; de ő is, a megidézett is, a hallgatók is tudták, hogy ez mindenekelőtt Füst Milánra vonatkozik. Peterdi István pedig nem tud mást lenni, a Füst Milán által már előre megátkozott „utókor”-hoz folyamodik: „Várni kell további 25 évet talán. S hogy nem értjük meg, mit számít? Boldognak mondom így is, most itt hangosan azt, aki ilyeneket ír.”

Fontosabb azonban, főként fontosabb lehetett a költőnek akkor, két induló, fiatal hang megszólalása: Vas Istváné és Radnóti Miklósé. Ha volt vigaszra mód, az „ifjú szívekben élek” vigaszának üdítő szele csaphatta meg ebből a két friss hódolatból. „Halhatatlan” – olvashatta a nagy szót az egyiktől a Nyugatban, verseinek izgalmasan találó elemzése után tett pontként. És Radnóti – Kassák lapjában, a Munkában – fontos új vonással toldja meg az eddigi Füst Milán-képet. Miután már egy évvel előbb, Kaffka Margitról írt disszertációjában megírta, hogy Füst Milán „a Nyugat egész újabb írónemzedékére hatott formailag”, itt tovább általánosítja e megállapítását, azzal, hogy „Füst Milán a formatörténet szempontjából nemzedékének egyik legjelentékenyebb költője” – és minthogy Radnóti előtt nem kétséges, hogy a költészetben a „formatörténet” csak egyik vetülete a tőle elválaszthatatlan „eszmetörténetnek”, a jelentés történetének, így folytatja: „Füst Milán konstruktív költő… tagadja ezt a világot, és fölépít helyette egy másikat magának… Individualista világ Füst Milán világa, de szabad világ: minden rettenete, sötétsége, gyűlölete és hősisége – gátlástalanság. Szabad és lázadó, s mert lázadó, találkozik a közösség életével és indulataiban akaratával is.” Ami pedig a legfontosabb: „Minden nemzedék keletkező művészete már a következő nemzedék új világnézetének sejtelmét, illetve lehetőségét is magában hordja, hogyha van új nemzedék és hogyha új világnézet is van.”

Radnóti itt elsőként használja Füst Milán összes eddigi bírálója közül – s nyilvánvalóan marxista kiindulásból – a „világnézet”, sőt „új” világnézet kifejezést. Vegyük fel hát a kesztyűt vagy inkább a stafétabotot, mert immár mi sem óhajtjuk megkerülni, ha csak egy kitérőre is, Füst Milán világnézetének sokszorosan bonyolult kérdését.

 

*

 

Első verseskötetének címével Füst Milán mintha mesterségének címerét, a világról vallott felfogásának summáját szögezte volna mindjárt kapuja fölé. A pesszimizmusáról kialakított egyértelmű nézet mindmáig – lényeges felülvizsgálat nélkül – ebből indul ki. Holott e nézet csak felületes igazságot tartalmaz. Aki lázad, sohasem lehet teljesen pesszimista. Füst Milán egész életműve pedig mindenekelőtt a lázadóé. Sokkal inkább az áll rá, amit Roger Garaudy mond Kafkáról: „Nem kétségbeesett. Hanem tanú. – Nem forradalmár. De ébresztő.”

Változtatnod nem lehet – a cím valóban nem éppen harcos s nem is éppen modernnek tűnő jelszó, negyven évvel azután, hogy Rimbaud, úgy látszik, véglegesen, éppen az ellenkezőjében jelölte meg a költészet feladatát: „il faut changer la vie”. Csakhogy a címet elszakítani egyrészt a címadó vers születésének körülményeitől, másrészt attól a hangtól, amely azt a versben görgeti – nagyon is „prózai”, vagyis érvénytelen interpretálási mód a költészet jelenségeire. Mert a különben Gyertyafénynél című költeményt, amely e szavakkal kezdődik, Füst Milán az első jelentékenyebb magyar proletármegmozdulás, az 1912. májusi „véres csütörtök” hatása alatt írta, mint egy későbbi jegyzetében hozzáfűzi, „leverten”; s így kezdi:

 

Változtatnod nem lehet. A világ dolgai Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, jól tudom. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? Kamrám sarkában tán az ördög űl? Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó bukásán mindíg hallatik?

 

Mi erősebb itt – nem a szavakban, hanem a szavakat görgető énekben? – a beletörődés-e, vagy inkább az életet megváltoztatni akaró forradalmárokkal való együttérzés, amely mindenképpen változtatásra szólít fel? És nem a „jó bukása” s a rá felcsapó „vad hühó” volt-e és lesz-e e nemzedékek sorozatos politikai tapasztalata?

S a vers e félrevezető első sorára csattanósan válaszol tíz évvel utóbb Móricz Sáraranyáról írt kritikája, amelyet később nem vett fel tanulmánygyűjteményébe. A cikk egyszerre adalék arra, milyen szakadatlan intellektuális feszültségben vette új meg új revízió alá Füst Milán régebbi ítéleteit, meg arra, milyen ellentétek között morzsolódva alakította ki végül is a saját elbeszélő módszerét és stílusát. A magasztaló bírálatot a Sáraranyról vallott régebbi, elutasító véleményének felidézésével kezdi, hogy pontról pontra megcáfolhassa önmagát, míg végül a változtatnod nem lehet költője meghajtja zászlaját az előtt, akiben az „örök teremtést” látja megtestesülve, azt az erőt, amely „az emberi lélekben a tehetség formáját ölté, s arra hajt, hogy részei legyünk az örök munkálkodásnak s próbáljuk megváltoztatni a világot”.

Mert a tehetséget saját magában is – kezdettől fogva – ez „örök munkálkodás” részéül tekintette, s a világ megváltoztatásának eszközéül is. Feltehetően sokan meglepődve olvassák ezt a naplója legkorábbi kötetéből való feljegyzését: „Ha körülnézek, s össze akarom számolni, hogy ki az, aki közöttünk mégiscsak produkál, akinek az élete nem hiábavaló – alig vagyok képes ilyet találni. Kétségtelennek látszik, hogy egy új termelési rendnek kell elkövetkeznie, amely a valóságos termelés felé irányítja az emberek erőit.”

S ugyanitt ezt a másikat: „Marseillaise: valóban örök dal ez! – Ha csak a kintorna repedt ládikájából szól is: férfikar zúg fel belőle. Látom a kort: ezek magukhoz ölelték a világot! – A lázongó hűség – az emberi szolidaritás megrázó himnusza szól. A kintornás házról házra jár vele, s nem is sejti, mily nagyszerű hivatás szerény munkása ő: hogy segíti eszmélni az emberi szíveket.”

1905-ben Magyarországon egy tizenhét éves fiú nem valami futó olvasmány vagy futó értesülés fellobbantotta rokonszenvből, csakis a maga élményei legmagasabb filozófiai általánosítása révén juthatott el a forradalom szükségességének e felismeréséhez, amely a kérdést a legmélyebb pontján ragadja meg, ahol a legáltalánosabb anyagi viszonyok az egyes ember egzisztenciális problémájaként állnak előttünk. S aki a Marseillaise kintornán felhangzó ütemeiből az „emberi szolidaritás megrázó himnuszát” hallja ki, amely „segíti eszmélni az emberi szíveket”, az nem fog tévedni majd, ha felcsendül közelében az Internacionálé.

Gondolkodásának anyagelvű alapvetése különben kezdettől fogva megingathatatlannak látszik. Mindenekelőtt a vallás, sorsunk e földhöz tartozó kezdete és vége tekintetében nem változik felfogása a Napló első bejegyzéseitől a Hábi-Szádiig. Egy róla szóló tanulmány ama helyéhez, amely, nem is különösen hangsúlyosan, „transzcendenciát” emleget költészetének látomásosságával kapcsolatban, ezt jegyzi a margóra: „Milyen transzcendenciának? Csak nem veszi ön komolyan azt a túlvilágot, amelyről verseimben említés tétetik?” Az Aggok a lakodalmon prológusában a középkori agg karvezető, Bohemund, a nép szenvedéseit panaszolja a gazdagok henye életével szembeállítva:

 

S tán senki sincsen is ez átkos föld felett, Ki meghallja e szörnyű szenvedések jajszavát… (Mert meg kell vallanom: vallásos nem vagyok…)

 

Egyetlen hőse sincs, aki üdvét ne e földtől várná, boldogtalanságát ne e földi dolgoknak tulajdonítaná. A Cicisbeóban a költői kép megfellebbezhetetlen erejével vall test és lélek azonosságáról.

„– Lelkem nincsen, illetve: nem különálló. S ami azt illeti, én még nem is láttam ilyen különálló lelket sohasem…

– Nincs a túlvilágon lélek… ahogy a faggyú és kanóc élteti a lángot… de a láng nem külön erő… szóval a lélek is hat a testre, de korántsem külön erő… mert mihelyt elfogy a faggyú…”

S a Napló egy ugyancsak korai fejezetében ezt, a természettudományos bizonyításával máig is késlekedő állítást kockáztatja meg: „Bizonyos, hogy testem súlyában összes gondolataim súlya is benne foglaltatik. Biztosra veszem, hogy a gondolatoknak van fizikai súlyuk, vagyis materiális megjelenésük.”

S ha legtöbb elbeszélése alapanyagát az emberi természet megismerhetetlensége, a választás szeszélyes szabadsága vagy éppen a választás nélküli végzet kiszámíthatatlansága adja is, és ismeretelméleti síkon olykor végletes agnoszticizmus jellemzi – az emberi gondolat, a megismerésre tett erőfeszítés kapitulációjára sosem hajlandó. „Azt hiszem: az ember részéről a legnagyobb lemondás az, hogy a dolgok megfejtéséről végképpen le tud mondani, mégis hajlandó arra, hogy tovább gondolkozzék” – írja. De a gondolkodás mégsem „Sziszüfosz mítosza”, mert: „Ha valamely új emberi észrevétel csak egy gondolattal vagy mosollyal teszi is gazdagabbá életünket: akkor megfelelt hivatásának. – Cogito ergo sum: rajta akarom kapni magam, hogy élek.” S ha a világ megannyiszor hazugnak és értelmetlennek tűnik is, azonnal felrémlenek benne e szubjektivitással szemben az értelem praktikus művei mint objektív cáfolatok: „Hazug világ? Igen, hazug világ, és mégis, furcsa módon, hazugságra nem lehet se házakat építeni, se hidakat.”

Nem előzmény nélkül, nem is merő „emberi” együttérzésből, „polgári” humanizmusból jut el tehát 1920-ban a forradalmár egyik első jelentős magyar irodalmi megfogalmazásához. Azóta ismerjük – kissé túlontúl is megismertük, s nem mindig a művészi felfedezés egyedül hitelesítő fényében ismertük meg – az eszméért halni kész, halálon túl is kitartó hős alakját. De az Advent templomtorony-aranyozója még vadonatúj, a döbbenet erejével hatni tudó alak, egyetlen jelenetében is minden oldalról körüljárható, mint a jó szobor, élete e halálos csúcspontján a maga emberi groteszkségében, ahogy hősi gesztusa után a bíróság előtt melléül a vádlottak padjának, s a földre hempereg, az „üldözés és üldöztetés” ugyancsak vadonatújan felfedezett félelmes levegőjében.

„Csak a szívemet ne kívánja tőlem senki, sem pedig a reményeimet, uraim – mondja e nagyon is átlátszó módon a XVIII. századi angol terrorbíróság elé hurcolt, katolikusnak álcázott modern forradalmár –, vagyis azt a hitemet: hogy hisz mindez végleges itt úgyse lehet. De hogy is lehetne? Amit az emberi gonoszság, kapzsiság és részvétlenség kitalál, elhatároz vagy akar – az Isten nevére kérem Önöket, elképzelhető-e az ilyesmi?

Hogy az lehessen változtathatatlan a földön és minden időkig?… Én meghalok, de az eszme élni fog!”

A kommunista forradalmárok harca és elbukása után mondta ki egykor a keserű szentenciát: változtatnod nem lehet. S most a megismételt, a sokáig véglegesnek látszó, még nagyobb bukás után az újabbat, amely nem ellentétes a régivel, hanem egybehangzik vele: nem lehet nem változtatnod. A régebbi költői „tétel”, a tagadás költői tagadásaként, nem cáfolata, csak az egyszerű állításon túllendülő keserű igazolása volt annak, amit cáfolni látszott.

Mint ahogy megint csak nem kitérő, hanem mindezek egyenes folytatása, több mint húsz évvel ezután, a nagy Lenin-óda, amely megírásakor, 1948-ban megdöbbentően ütközött ki az ünnepi ódák Duna-rekesztő áradatából, ki is érdemelve ezért az egyszerre vállvonogató és vállveregető kioktatást a kritikusi magabiztosságtól:

 

Oh hát ilyen nagy, az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen által s marad meg a csontok velejében, ami nincs már? – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen, Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel ahogy foltjait legyőzi a nap – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet-e segíteni az emberi lényen? (…) (A jelenés)

 

Mindez nem azt akarja jelenteni, hogy Füst Milán művészete összeforrt volna a szocializmussal, még kevésbé azzal az irodalommal, amely a szocializmusért küzdő mozgalmak kebelében, azok szerves részeként alakult ki. Egész irodalmi működése és esztétikája idegen attól a meggyőződéstől, hogy az irodalom közvetlenül a társadalmi harcok szolgálatába állítható, s főként, hogy ez tehető az irodalom fő feladatává intézményesen. Nem hitt a művészet ilyesfajta célszerűségében. Ennél általánosabb célszerűségében hitt. De, igenis, úgy vélte, hogy az irodalom s maga az egész emberi gondolat fő feladata mégis a világ és az ember megváltoztatásán munkálkodni; s a maga munkáját is, mind azzal a közvetettséggel, amit annak tulajdonított, ez „örök munkálkodás” szerves részének tudta.

Végső soron Radnótinak van igaza, e ponton minden kritikusánál inkább, annak a Radnótinak, aki ezt írta: „Füst Milán harcos költő”, mert „világot teremt”, s „a teremtés mindig harc eredménye… Mert a harc és a lázadás művészetében alkat kérdése, nem pedig elhatározásé, és mert a harcos világnézet meg kell hogy teremtse az anyaggal szemben valósággá válását: formáját.”

Füst Milán világnézetének irodalmi vetületéhez s annak a magyar költészetet legközvetlenebbül érintő oldalához tartozik az is, hogy ő volt az az idősebb generáció tagjai közül, Juhász Gyula, Ignotus és Hatvany mellett, aki még a költő életében s még legfőbb művei megírása előtt viszonylag legértőbben írt József Attiláról – ha a mai távlatból már okvetetlenkedésnek ható s részben értetlen fenntartásokkal is. Ami különös hangsúlyt is kap azáltal, hogy Füst Milán csak elvétve ír nála fiatalabb nemzedékhez tartozó költőről. József Attilán kívül csupán egyszer – igen szigorúan – Szabó Lőrincről, s egyszer – igen melegen – Gelléri Andor Endréről. Teljes fedezettel mondja tehát József Attiláról: „…nékem ő a legkedvesebb kortársai közül.” S az sem érdektelen, miért az; mert valamiképpen rokonát érzi benne. „Mert csakugyan eredeti, csakugyan nem tartozik senkihez. Ő maga is tisztában van ezzel, s dédelgetni látszik e tulajdonságát, s nékem ebben igazat kell adnom néki, ama tiszteletnél fogva, amelyet bennem a megszokással, beidegzettséggel és előítélettel szemben való bátor kiállás mindenkor kelt. Mert mégiscsak megkapó ez a nagy magány, amelyre e fiatal lélek elszánta magát – hogy támasz nélkül akar állni, s az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától.” Az előítélettel szemben való bátor kiállás pedig – 1935 márciusában – nemigen hagyhatott kétséget senkiben afelől, mire vonatkozik: nyilván József Attila költészetének az illegális forradalmi világnézetet terminológiájában is bátran vállaló s még a jobbak részéről is annyi meg nem értést és gáncsot kiváltó, kihívó jellegzetességére; mindenesetre arra is.

Füst Milán költészetében és prózájában nem ezek a „gondolatok” fejeződnek ki, mindig is idegenkedett attól, hogy a művészetet gondolatok kifejezéseként fogjuk fel, de ezek a gondolatok alkotják azt a vázat, amelyre művének íve épül. Ha igaz, márpedig mélyen igaz, Kassák megállapítása, hogy „a vizionárius lélek és a tudatos intellektus kettőssége mindig jelen van Füst Milán munkáiban”, a kialakult műben ez a kettősség mindig úgy jelenik meg, hogy a gondolat sosem tülekszik a vízió elé, hanem titkos, szinte kielemezhetetlen hormonális működésével táplálja és élteti az egészet. A gondolat a mű testén – a Füst Milán-i művészetfelfogás szerint valami olyan torz kinövés lenne, mintha az ember valamelyik belső szerve hirtelen kitüremkedne a bőr alól.

Ha leszámolunk azzal a merev felfogással, mely részben a magyar irodalomtörténet hagyományából, részben a marxista esztétika egyik válfajából fonódott össze nálunk, hogy a harcos művészet csakis közvetlenül politizáló és közvetlenül társadalmi kérdésekre irányuló, nálunk divatos és csak nálunk divatos kifejezéssel élve, csakis „közéleti” lehet, akkor Radnóti igazát kell belátnunk. S a marxista gondolkodás és esztétika legújabb törekvései is efelé irányulnak világszerte.

A Füst Milán-i költészet egészére gondolva, rá vonatkoztatva is igaznak érezzük azt, amit Roger Garaudy Saint-John Perse-ről írt, hogy „verseiben, melyeket annyira átitat az emberbe vetett teljes hit, eléggé örömteli és eléggé erőteljes a ritmus ahhoz, hogy forradalmak lépteit is kísérni tudják.” S ugyanazt üdvözölhetjük benne is, akit Garaudy Saint-John Perse-ben üdvözöl, Saint-John Perse szavaival:

 

„Aki álmában ráhibáz a nyájak és folyók terelésének merőben más törvényeire. Aki fúrójával lenyúl a tengerfenék vörös agyagáig, hogy abból mintázza meg álmai arcát. – Akik megszimatolják a mélységek frissességét árasztó új eszmét, akik megfújják a kürtöket a jövő kapuiban.”

 

*

 

Az 1934–35-ös egyhangú ünnepi kórus a Nyugatban ünneprontó utóhanggal zárul. Előre jelezve azt a megváltozott viszonyt is, amelybe Füst Milán és a Nyugat a folyóirat ezutáni, utolsó időszakában kerülni fog. Füst Milán előtt ettől fogva a huszonöt esztendőn keresztül nyitva álló egyetlen fórum is bezárul. Írói magánya újabb évtizedre, egészen a felszabadulásig tartóan, teljessé válik. Utolsó prózai munkája, mely a Nyugatban megjelenik, az Amine emlékezete – 1933-ban. A Válogatott versek megjelenése után mindössze két verse – Motetta és A völgyben – s néhány bírálata és alkalmi írása lát a Nyugatban napvilágot.

S róla mindössze három bírálat.

Ugyanabban az évben, mikor Füst Milán József Attiláról ír, 1935-ben, a Nyugat akkor vezető kritikusa, Halász Gábor egyszerre teszi közzé József Attilával és Füst Milánnal szemben egyformán fanyalgó, kedvetlen és értetlen bírálatát. A később mártírhalált halt kitűnő fiatal esszéista, mint láttuk, épp ebben az időben kötelezi el magát igen határozott esztétikai koncepciója mellett, amelyet „az értelem keresésének” jegyében alakít ki. Ki tagadhatja, hogy a gombaként burjánzó irracionális tendenciák s az ezek mérgét felszívó politikai mozgalmak fenyegető tenyészetével szemben volt valami tisztes tartás, megbecsülendően rezisztens elem Halász Gábor friss racionalizmusában? Csak éppen az az eleven dialektika hiányzott belőle, amely valóban termékennyé és ellenállóvá tehette volna az elemi támadással szemben. Éppen az a felismerés hiányzott belőle, többek között, amely Füst Milán gondolkodásának egyik alapjaként naplójában ily pontos kifejezést kap: „Nagyobb intellektus kell a világ logikátlanságát érteni, mint a logikusat.” Halász Gábor az értelem keresésének sajnálatosan szűkös és mesterségesen kiegyengetett útját járva halad el oly értetlenül József Attila költészetének racionálist és irracionálist egy mindkettőt meghaladó dialektikában feloldó szintézise, a valóság logikus és nem logikus természetét együtt megragadó magas költői intellektualitása mellett; s ezen az úton küszködik Füst Milán költészetének e keretek között megoldhatatlan problémájával, melyet a maga számára ilyen ellentétekben old fel: „Sohasem fogom szeretni a verseit, de egész idegzetemmel tudomást kell vennem róluk. Sivárak és feledhetetlenek.” Hogy miért nem szereti valaki azt – művészi értelemben és kritikus létére –, amiről egész idegzetével tudomást kell vennie (olyan sok ilyen terméke van és volt akkor az irodalomnak?); s miért sivár az, ami feledhetetlen? – mikor oly sok színes és vonzó külsejű alkotást oly hamar el kell felednünk? – Halász Gábortól erre nem kapunk választ.

De az ő cikke csak kezdete a teljes meg nem értésnek, amely Füst Milán két fő művének megjelenésekor következik be. Halász Gábor cikke után egy fél évtizedig a Nyugat és vele az egész magyar irodalmi élet hallgat Füst Milánnak még a létezéséről is. Mikor végre, kilenc évvel megírása után a IV. Henrik megjelenik, a folyóirat egyik legutolsó számában, 1941 elején Bóka László foglalkozik vele. A cikk egyszerre vall a kritikus művészi érzékenységéről és az irodalmi köztudatnak egyre félelmesebb tájékozatlanságáról Füst Milán életművével kapcsolatban; Bóka értő kritikusi szeméről – és arról a tényről, hogy minél hatalmasabban bontakozik ki Füst Milán életműve – annál kisebbre és torzabbra zsugorodik a róla formált köztudat. Mert Bóka felismeri a Henriknek a magyar irodalomban páratlan értékeit, de nem ismeri fel különös módon Füst Milán életművének értékét. Felismeri a dráma előzménytelenségét a magyar drámairodalomban – de nem ismeri fel előzményeit a Füst Milán-i műben. „Tökéletes drámának” nevezi, mélyen fájlalva vele kapcsolatban a magyar drámairodalom nyomorúságát, aminek következtében, „ha egy magyar költő, akiben drámai tűz is lobog, átlépi ezt a kaput, fájó szívvel gyönyörködünk termékében. Minél remekebb, annál jobban fáj a szívünk.” De ugyanakkor tökéletes értetlenséggel szemléli az életmű egészét, amelynek e „tökéletes dráma” szerves része, s amelynek mindinkább a kiteljesedő, monolitikus egység a legfőbb vonása. „Mint minden művében, IV. Henrikjében is az a meglepő – írja –, hogy teljesen előzménytelen. Munkásságában, művei sorában is előzménytelen ez a mű, mint ahogy a magyar irodalomban is az… nincs az a mikrofilológiai szóözön, amely ki tudná tölteni az űrt a két dráma között” – értve az egyiken a Boldogtalanokat, még azt a nagyon is „makrofilológiai” erőfeszítést sem téve, hogy tudomást vegyen a közbeiktatandó Catullusról, nem is beszélve az ugyancsak közbeeső egyfelvonásosokról, A lázadóról, az Ákoskáról, A zongoráról, amelyek pedig mégiscsak mind megjelentek a Nyugatban. Így aztán érthető, hogy Bóka végül – minden jó érzéke és jó szándéka ellenére – végső következtetésében a leghamisabb eredményre jut. Ahelyett, hogy kritikusi felismerésével megtámadná az uralkodó hamis képet – jó kritikusi megállapításaival is a hamis képet segíti még jobban rögzíteni: „Műveiből még mindig nem látjuk kibontakozni az életművet, egyes műveit még mindig meteorszerűnek érezzük. Ihletének forrása még mindig ismeretlen.” A Bóka által adott helyzetkép – mint helyzetkép – tökéletes. Kritikai ítéletnek azonban csak akkor lenne az, ha e helyzetet kívülről, kritikusan rajzolná, a maga új értékelésével igyekezvén helyesbíteni, sőt helyettesíteni azt.

Később (másfél évtizeddel később) ezt Bóka meg is tette: a Látomás és indulat a művészetben második kiadásához írt tanulmány méretű utószavában s még inkább 1957-ben kelt egyetemi jegyzeteinek rövid, de kitűnő összefoglalást adó Füst Milán-fejezetében, amelyet ezekkel a szavakkal zár: „Ez a költészet azonban, bárhogy is értékeljük, egészében különbözik a Nyugat költőinek műveitől, költészetük irányától – még a forradalom megítélésében is: neki kevés volt az, amit társai megsokallottak. Nem kis érdeme a Nyugatnak, hogy otthont adott e különös múzsának, melynek teljes értékelését a vulgarizáló sematizmus hátráltatta, de a szocializmus eszméinek mélyebb átértése meg fogja hozni.”

A Füst Milán-i életmű jelentőségének fokozatos szem elől tévesztése azonban már ekkor sem Bókával, hanem két évre rá a Magyar Csillagban Kádár Erzsébetnek A feleségem történetéről írt bírálatával teljesedik be. (Méltó folytatásával, Thurzó Gábor később ugyanezt a csapást követő kritikájával együtt.) Arról is tanúskodva, hogy amit Füst Milán a magyar elbeszélő irodalomban hozott, ez időben még időszerűtlenebbül új és előzménytelen volt, mint amivel harminc évvel előbb a magyar költészetbe lépett. Mert Kádár Erzsébet, a kitűnő novellista érthetetlen kritikai érzéketlenséggel mindazt hibáztatja a regényben, ami abban újító, modern, a magyar regény megszokott realista módszereitől eltérő. „Az író átszáguld döntő pillanatokon, mozgalmas éveket áthidal néhány mondattal, de hosszan vesztegel észrevétlenül elúszó vasárnap délutánoknál” – írja, s írja ezt húsz évvel a prousti mű megjelenése után! S akkor, amikor már a magyar olvasóközönség egy része is izgalmasan megismerkedhetett a Proust és Virginia Woolf regényeiben áthangolódott idővel. Egy fiatal francia költőt és húsz évet kellett várni, hogy Füst Milán itt kárhoztatott regény- és időtechnikájának sajátos jellege felismertessék, az, hogy A feleségem története, többek között – Bernard Noëlt idézem – „az idő születésének regénye is”, ahol „tegnap és ma Füst Milán titka szerint változik”, s hogy „amint Proust vagy Faulkner idejéről beszélünk, úgy kellene ezentúl beszélnünk Füst Milán idejéről is”.

Kádár Erzsébet kritikájának mélypontja azonban az, amikor megadja a kegyelemdöfést: a hét esztendő sokszorosan átgondolt munkájával, nem is flaubert-i műgonddal, hanem behemót tolsztoji tombolással megalkotott regényt, amelynek új ritmusú és numerusú elbeszélő nyelve is külön művészi vívmány, „könnyű, kellemes olvasmány”-nak nevezi, s az igényes olvasót kárpótlásul visszautalja Füst Milán régi verseihez. Ugyanúgy, mint Bóka – csak még sokkal értetlenebbül – nem ismervén fel azt a megszakítatlan és megszakíthatatlan áramkört, amely Füst Milán versei és tanulmányai, regényei és drámái között sisteregve, egyre magasabb feszültségben ide-oda cikázik.

Igen, „ihletének forrása” az, ami ismeretlen marad – sőt egyre ismeretlenebbé válik – a két háború közötti magyar irodalmi tudat számára.

Akadnak azonban olyanok is, akik számára mégsem ismeretlen; akik új irodalmi tudattal jelentkeznek. A költők között, akiknek Füst Milán oly sokáig „költője” volt, s akik annál nagyobb nosztalgiával sodortatják lírájukban a Füst Milán-i lejtés, képalkotás, lírai viszony rejtett mély áramait, minél inkább más irányba halad a felszínen a magyar költészet kanyargó folyama. Füst Milán hatása a magyar költészetben szinte „illegális”: követője talán egyetlenegy sincs a kor költői között: de a legjobbak közül egy sincs, aki ne úgy tekintene rá, mint a költészet legbenső szentélyének egyedüli beavatottjára. Németh László, a Tanúban közölt, egyéb találó megállapításokat is tartalmazó rövid cikkében, már korán (1933-ban) értően tárja fel Füst Milán szerepének, ha úgy tetszik, „szituációjának” ezt az oldalát. „A küszködő művész törekvése – írja – őse lesz törekvéseknek, melyeket költészetünk, még ha lehetetlen is, sosem adhat fel egészen.”

Ekkori legigazibb értékelése is megszületik; ha mindjárt elvetélten is: egy soha meg nem írt tanulmányban. E meg nem írt tanulmány töredékei megtalálhatók azokban a levelekben, amelyeket 1935 és 1942 között az ifjú tanítvány, Weöres Sándor intéz következetesen mindig „Mester”-nek szólított mesteréhez. Hogy e levelek egyes részleteit egy meg nem írt tanulmány töredékeinek tekintsük, arra maguk e levelek jogosítanak fel. „Doktori értekezésem megjelenése a közeljövőben esedékes – írja Weöres Csöngéről, 1939. július 14-i keltezéssel –, remélhetőleg, nemsokára küldhetek belőle Mesternek tiszteletpéldányt. Címe és tárgya: A vers születése. Ez a legelső hosszabb tanulmányom. Úgy érzem, hogy a másodikat, doktorálásom után, Mester verses műveiről fogom írni; valahogy képességet érzek ahhoz, hogy Mester nehezen megközelíthető költészetéhez kulcsot, bevezetést nyújtsak az olvasónak.” De már egy 1935-ös leveléből látjuk, hogy a terv nem is újkeletű: „Nemrég ezeket írtam Mesterem költészetéről a füzetembe, egy leendő tanulmány alapjául: Verssoraiban mindig valami alkatilag adott kielégítetlenség borong, mint a vonuló felhőkben, mindig egy fajtájúan és mindig más formájúan… Ezekbe a költeményekbe bele kell feledkezni, mint a természet ősi eredetű egyenletes mozgásainak szemléletébe…”

Hadd idézzük tovább a levelekben közölt folytatásos tanulmány legfontosabb részleteit:

„Mester lírájában érzem néha az ősköltészet stílusának, sőt problematikájának föltámadását; és bízom abban, hogy Mester ezen a téren nem marad elszigetelt jelenség. Vorläufere egy új, átfogó, kozmikus költészetnek, amely az »én« helyett megint az egyetemest hangsúlyozza, mely a személyt nem centrumnak tekinti… A jelenkor legtöbb költője mintha így szólna: »Én így szeretek, én így örülök, nekem ez meg az kellemetlen vagy kellemes: és a világ annyiban jó vagy rossz, amennyiben megadja vagy meg nem adja az én szükségleteimet.« A jövő költője tán így szól: átéltem a szerelem, kétségbeesés, öröm stb. egyetemes érzését; és így nem önmagát mutatja, hanem tükröt tart a világ elé; nem önmaga esetlegességét nyújtja, hanem az általánost folyatja át önmagán… Talán nemsokára az egyéniség féltekéje helyett az univerzalitás féltekéjén kezdődik a hajnal…”

A Henrikről:

„Úgy érzem, egészen hatalmas, shakespeare-i munka; azt hiszem, a Bánk bán óta az első igazi szomorújáték a magyar irodalomban… a magyar irodalom egyik fő műve… Szeretném, ha ezt a munkáját olyan becsüléssel fogadnák, mint közel száz évvel ezelőtt a Toldit és Az ember tragédiáját; és talán meg is történik.”

Végül pedig, a második világháború kitörésének napjáról keltezetten, annak a „szituációnak” a kereteit érinti, amelyet épp e fejezet igyekszik körülhatárolni: „Ha a magyar irodalmat nem törik ketté a történelmi erők, ha nem tűnik el a magyar nyelv, irodalmával együtt: akkor literatúránk és esztétikai érdeklődésünk bizonnyal ki tud szabadulni abból az állapotból, hogy csak a politikus költőket (Petőfi, Ady) és csak a nemzeti problematikájú prózaírókat (Mikszáth, Móricz) értékelje.”

 

*

 

A Weöres által megjövendölt fejlődés – az elkövetkező idők ellentmondásosságában – nem egyhamar következett be; meg is indult, el is odázódott; de lassan mégis megvalósulóban van. „Esztétikai érdeklődésünk” s esztétikai nézeteink a politikai fejlődés ellentmondásaival párhuzamos ellentmondásokba bonyolódva alakultak – s vonták maguk után Füst Milán helyének és értékelésének további változásait. A felszabadulás után sietve adták ki újra A feleségem történetét, verseit, legjobb kisregényeit, kötetben még meg sem jelent elbeszéléseit és újonnan rekonstruált esztétikáját, s ezek a sajtóban kevés kivétellel mindenütt a sokáig elnyomott nagy írót megillető, „kedvező fogadtatásban” részesültek – ám életműve valóságos, lényegi értelmezésében és értékelésében nemigen vittek előbbre. Kevés volt hozzá az idő is. Az élő írók közül elsőként kapta meg 1948-ban a demokratikus Magyarországtól a Kossuth-díjat – de e magas elismerés elnyerése után alig két esztendővel már sem egyetlen könyve, sem kisebb írása nem jelenhetett meg. Több mint fél évtizedre újból a teljes némaság és magány várt rá, talán még kínzóbb, mert még az előbbinél is méltatlanabbnak és elfogadhatatlanabbnak érzett, amelyet csupán egyetemi előadásai s a fiataloknak azokon megnyilvánuló szeretete és érdeklődése enyhített. „A legszebb óra – Nóra” – olvasta egyszer boldogan az egyetemi hirdetőtáblán, a kollégiuma időpontját közlő hirdetmény alatt. 1955-től kezdődő, újabb „feltámadása” már töretlenül folytatódott haláláig, meghozva számára az ugyancsak késői, de mégsem egészen elkésett elégtételt, a kedvező döntést élete legfájdalmasabb pereiben: oly méltatlanul útfélre hányt nagyregénye kijutott a nagyvilágba, s francia és német kiadása egy év alatt több és értőbb bírálatot kapott, mint amennyit itthon egy negyedszázad juttatott számára; 1956-ban megjelenik tanulmányainak első (!) gyűjteménye, majd új filozófiai művei, az Ez mind én voltam egykor s a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve; s 1957-ben A feleségem története új (harmadik) kiadásával megindul munkáinak sorozatos gyűjteménye, amely máig is folytatódik, s még Füst Milán életében eljutott a Drámákkal a hetedik kötetig; s legvégül: ezek a színpadról oly sokáig száműzött drámák is sorra színpadra kerültek, eseményt és komoly közönségsikert is jelentve a magyar színházi életben.

De ezzel együtt különös változás jellemzi ez időben a „Füst Milán-i szituációt”. Helyzetében mintha teljes fordulat állna be. Miközben művei az irodalmi élet teljes polgárjogát élvezve sorra jelennek meg, olvasók széles rétegeit vonzzák, hovatovább külföldön is, most az irodalom szűkebb köre az, amely mintha nem óhajtana róla tudomást venni. Aki hosszú ideig a „költők költője” s a legigényesebb kritika kedvelt tárgya, szekták titkos fejedelme volt – most közelebb látszik lenni a közönséghez, mint az irodalomhoz: sok példányszámú heti-, képes-, sőt napilapok interjúinak alanya, a rádió gyakori szereplője lesz; a magasabb igényű kritika viszont mintha nem tudna mit kezdeni vele, bizonytalanabb, óvatosabb és a lényeget kerülgetőbb, mint bármikor volt. A kritikák kezdetben taktikusan apologetikusak, visszatérését egyengetők, az akkor még mindig lassan táguló irodalmi életbe való beillesztésén fáradozók, vagy másrészt, később, a körbe, ha tisztelettel és tapintatosan is, mégiscsak kelletlenül beengedők, a „polgári” humanizmus tiszteletteljesen elhárító jelzőjével távolítók. E kettő ötvözete még a nagy Magyar Irodalomtörténet ötödik kötetének vele foglalkozó fejezete is.

Csak a legutóbbi időben, élete utolsó éveiben és – fájdalom, valóban „elkésetten” – halála óta kezdődik igazi helyének feltérképezése és felfedezése, egy-két kortársa, de főként a fiatalabb költő- és kritikusgenerációk egy részének értő és a mű valódi problematikáját feltáró tanulmányaiban és cikkeiben. Ilyen mindenekelőtt időrendben elsőként Vajda Endre tanulmánya az Újholdban és Sőtér István mindössze kétlapos, de kitűnő jellemzése a Négy nemzedék című, 1948-ban megjelent antológiában; Gyergyai Albert nagy tanulmánya A feleségem története francia kiadása előtt; Bóka László említett tanulmányai, Devecseri Gábor, Rákos Sándor, Ungvári Tamás, Orbán Ottó írásai, s a párizsi Magyar Műhely, igaz, sok tévedést, hivalkodást, hellyel-közzel még a jó ügyön kívüli szándékot is tartalmazó különszámának főként Abody Béla, Bori Imre, Lengyel Balázs, Nagy Pál és Bernard Noël tollából származó közleményei. Mindezekben a különböző jellegű és értékű munkákban közös az a célkitűzés, hogy egyszerre helyezzék el Füst Milán életművét a magyar irodalom sajátos fejlődéstörténetében és az élő világirodalom problémakörében.

Szándéka szerint ezekhez kíván csatlakozni a költő művét átfogóbb igénnyel először tárgyaló jelen tanulmány is.

Magam is azt az alakot szerettem volna bemutatni, akinek „írásaiban, de mindennapi modorában is” – Devecseri Gábornak a költő nyolcvanadik születésnapjára írott szép szavai szerint – „fenség és szenvedély… ellensúlyozta egymást. S a szándékolt s az önkéntelen s félelmetesen adagolt groteszkség mindkettőjüket.” Azt a gondolkodó művészt, aki, Sőtér István szép fogalmazásában, „ahogy Bartók Béla a klasszikus hangnemekből a pentatonba, úgy tört át… az értelem vagy az értelmetlenség régi kötéseiből az előreláthatatlanság, a kiszámíthatatlanság szabadságába”. Azt a költőt, aki, mint Lengyel Balázs megállapítja, „elképesztő korán, a tízes években felfedezte a XX. századi modern költő nagy találmányát: a személytelenséget”; s aki, Orbán Ottó szavai szerint, „a drámai és lírai közti határvonalat korunk előőrseként átlépte… és ebben a minőségben csakugyan páratlan jelensége századunk magyar költészetének”. Az emberi értékeknek azt a megszállottját, aki, mint Rákos Sándor vallja, „a legveszélyesebb lázadókhoz hasonlított, azokhoz, akik készek életüket is áldozni gondolataik igazáért; az emberi szabadság minden hőséhez és mártírjához; szabad ember volt”. Azt a magyar irodalmi jelenséget, amelyet Weöres Sándor egyik legutóbb tett nyilatkozatának tanúsága szerint, „leginkább érez olyannak, ami átolvadhat a világirodalomba”. „Baudelaire szituációját” vizsgálva, hasonló című tanulmányában Paul Valéry így kezdi fejtegetését: „A Romlás Virágainak alig 300 oldala a legkiválóbb és leghatalmasabb műveket is lehúzza az irodalom értőinek mérlegén. A legtöbb európai nyelvre lefordították… Példa nélkül áll ez a francia irodalom történetében. Elmondhatom tehát, hogy ha van is költőink között nagyobb és hatalmasabb tehetséggel megáldott, egy sincs, aki nála jelentősebb lenne… Honnan ered ez a kivételes jelentőség?”

A nagy eltérések ellenére (Füst Milán költeményeit nem fordították le a legtöbb európai nyelvre, csak úgy érezzük, Weöres szavainak értelmében, hogy a leginkább lefordíthatók lennének, s már ez magában példa nélkül állóbb a magyar költészet történetében, mint az a francia irodaloméban) valami ilyesféle kivételes jelentőséget vélünk felfedezni Füst Milán költészetében, legnagyobb kortársaival összevetve is, s efelől kíséreltük meg meghatározni irodalmunk utolsó félszázadában elfoglalt helyét.

 

*

 

Füst Milán – a vele sokban rokon sorsú Kassák egy kései versének szavaival szólva – egész írói pályája folyamán „olyan házakban lakott, amiket el se kezdtek építeni”. Írói élete tehát a nélkülözés, a megpróbáltatás és a hősiesség élete volt. Néhány legkoraibb és legértőbb kritikusától eltekintve még legnagyobb tisztelői is elsősorban e példás és példaadó, különleges magatartást tisztelték benne. Ahogy Kosztolányi már 1922-ben oly pontosan megfogalmazta, azt az „erkölcsi érték”-et, amelyet puszta létezése jelentett, azt a „megrendítő és felemelő látványt”, amelyet, Szilágyi Géza szavaival, e munkásság nyújtott, a „szent mániát”, a „középkori áhítatot”, az „írás gyógyíthatatlan fanatizmusát”, azt az „egyszerre elrettentő és csodálatot keltő megszállottságot”, amelyet még az oly szemmel láthatóan idegenkedő Halász Gábor is kénytelen volt „a szellemi magatartás karakterének” diadalaként elismerni; a művészetnek azt a legmagasabb étoszát, amely Franz Kafka szavával az írást „az imádság egy nemeként” fogja fel és gyakorolja. Vagy ahogy Füst Milán maga megfogalmazza: „No lám csak, vajon, nem vagyunk-e mi művészek igazabb papok?… Mert lehet-e hívebben szolgálni az Istenséget, mint az örökös elmélyedéssel, van-e odaadóbb szolgálat, mint az, amikor az ember a Teremtés művét figyeli szűnni nem akaró szomjúsággal, s odaáldozva ennek minden idejét, de minden boldogulását is?”

De irodalmunk és irodalomszemléletünk fejlődésének sodrában eljött az ideje annak, hogy immár ne csak a Füst Milán-i magatartást, hanem e magatartás tartalmát is feltárjuk, vagyis azt, ami e magatartást mint megvalósulásának egyetlen lehetőségét és formáját, létrehozta. Hogy ne csak a fel sem épült házakban való lakás kietlenségének hősiességét csodáljuk benne, hanem meglássuk a művet is, amely e fel sem épített házak tőszomszédságában magasra szökkent. („Vannak székesegyházak, amelyek szavakból vannak építve” – írta Guillevic Füst Milán verseiről.) Hogy jobban megvilágítsuk e mű homlokzatát és belső szerkezetét: azokat az új életérzéseket és belőlük teremtett új művészi formákat, amelyekben immár lakni lehet; s amelyeket tovább lehet és tovább kell építenünk.

 

A véletlen úgy hozta, hogy e könyv utolsó sorai Füst Milán születésének nyolcvanadik évfordulóján íródnak, s nem egészen egy évvel halála után. Ez még kikerülhetetlenebbé teszi az amúgy is utunkba álló kérdést: mért kellett ezt a szerény alamizsnát is a már előre megátkozott utókortól kapnia? Mért nem kaphatta meg már életében, magától értetődő ajándékul a maga korától, csekély előlegül abból, ami az utókortól majd bízvást kijár neki? Mért kellett e könyvnek is hitelesíteni Füst Milán makacs rögeszméjét a maga sorsáról, amelyben minden „elkésve” érkezik?

A válaszadás senkinek nem nehezebb és nem keserűbb, mint annak, aki a kérdést felteszi. Mert hosszú idő óta vívódik e kérdéssel, s ezalatt arra a felismerésre kellett jutnia, hogy nem csupán fatális esetlegességek okozzák azt a mindig újra fájdalmas és felháborító tényt, hogy egy-két ritka szerencsés kivételtől eltekintve, a nagy alkotók sohasem kapják meg életükben a vágyott és megérdemelt visszhangot; hanem nagyon is törvényszerű, belátható emberi körülmények. S az élet e konok törvényszerűségein, úgy látszik, egyesek legjobb indulata és legőszintébb törekvése sem változtathat, bármennyire felismeri is az ember, sőt bármennyire kiismerni véli e körülményeket; kifogni akkor sem tud rajtuk.

E könyvnek, mind a kiadó, mind az író feltett szándéka szerint, még Füst Milán életében kellett volna napvilágot látnia. S nem is a terv és az adott lehetőség késett el ezúttal. Azok még időben érkeztek volna. Ha – s éppen ez a keserű tapasztalat – az író kezét nem fogja le éppen az, ami leginkább nógatta munkára: a hódolat, amit Füst Milán műve, s a szeretet, amit személye iránt érez kora ifjúsága óta. Mindez tudatosan arra indított, hogy minden erőmet összeszedve minél előbb elkészüljek e könyvvel; de öntudatlan erejével meg éppen lefogta kezemet, valahányszor bele akartam volna kezdeni. A magammal vívott hasztalan küzdelem során végül is számot kellett róla adnom magamnak: bármennyire is élete végső elégtétele lehetne halála előtt egy ilyen könyv, az a könyv, amelyet én írhatok, keserűséggel vegyítené ezt az elégtételt. S ezzel a fájdalmas tudattal kell is e könyvet útjára bocsátanom. Azzal, hogy tudom: nem lelte volna benne zavartalan örömét; illetve: az a kevés, ami benne számára elfogadhatatlan, elvette volna minden kedvét attól is, amiben pedig kedve telhetett volna.

„Nem szoktam olvasni, amit rólam írnak” – szokta mondogatni élete utolsó időszakában, s ha jól emlékszem, írta is valahol. De azért elolvasta, amit írtak róla. Olykor talán nagyobb izgalommal is a kelleténél. Tagadása, igaz, jogos védekezés volt. Mert hosszú időn át nem sok köszönet volt a róla írottakban. S ő, minél nagyobb volt körötte a meg nem értés – annál feltétlenebb megértésre szomjazott. Mindinkább hasonlatossá vált ahhoz, amilyennek Berzsenyit festette már sokkal régebben: „Aki mindenben igazat ad neki, amellé szegődik élete végén, mert nem állja a kritika érintését sem, és ha nem is monománia, de valami görcsös, konok következetesség jellemzi, ahogy minden kimondott szavának igazságát védi, s ahogy megbetegítik a bírálat kifogásai.” (Berzsenyi Dániel – 1922)

E könyv olvastán nemcsak az életrajz és a mű közötti minden összefüggés ellen tiltakozó viszolygott volna ez összefüggések még ilyen vázlatos és óvatos fejtegetésétől is; nemcsak az arckép változatait utasította volna el, már csak a modell mindenkori jogos tiltakozásával is. Félek, azokkal a szempontokkal sem tudott volna sok mindenben egyetérteni, amelyekből művét megvilágítani igyekszem; azokat az analógiákat sem helyeselte volna, amelyekkel a művet elhelyezni próbálom kora magyar és világirodalmában.

Amit a művészetről és irodalomról legfontosabbat tudok, annak nagy részét Füst Milántól tanultam, különösen a közelében töltött inaséveim alatt. Úgy, hogy nézetei, ítéletei, a művészi alkotás legmélyére hatoló művészi tudatossága ráébresztettek a magam nézeteire, ítéleteire, és hasonló tudatosságra késztettek – de nem úgy, hogy az övéit változatlanul magamévá tettem volna. S az idők során szemléletemet más, az övétől eltérő vagy azzal szemben álló hatások is alakították. Más szemmel nézem tehát művét és alakját, mint ő maga nézte, másképp, mint ahogy ő szerette volna, hogy nézzék. De úgy érzem, s e mentségre határozott jogot formálok, mindenben a magam legőszintébben s legátgondoltabban érzett igaza szerint igyekeztem róla való mondandómat megformálni; s ez az „igaz” magában foglalja az iránta érzett szeretetemet és csodálatomat is.

S ha mégis, eztán is elfog a keserűség, arra gondolva, hogy nem volna kedvére való egy s más, amit írtam, újabb vigaszul és igazolásul azokra a sorokra emlékszem, amelyekkel Mikszáth zárja elragadóan okos és szép Jókai-életrajzát: „Végre is gondoljuk meg, hogy Jókairól van szó. Ha ő, az emberek egyik legnagyobbika és legjobbika, se bírná meg, hogy igazat írjanak felőle, mit kelljen akkor tartani az emberiségről? Hiszen akkor csakugyan nem biográfiák kellenének már ide, hanem megint egy kis özönvíz.”