Kettős portré

Füst Milán leghívebb portréját Michelangelo festette. A Sixtus kápolna mennyezetére. Ahogy e könyv címlapján látható – a költő ötven-egynéhány éves korában készült fényképével együtt. A kettőt mintegy négy és negyed század választja el egymástól.

Az élő arcról nekem is e fénykép idejéről való az első emlékem. Később, mikor a költő haja már jobban őszült, arca és nyaka kissé megereszkedett, még szembetűnőbb lett a két kép közötti hasonlóság. Még ennél is szembetűnőbb lenne, ha a fénykép nem takarja el azt a részt, ahol a fej és a törzs illeszkedik egymáshoz: emlékeim tanúsítják, hogy a törzs által majdnem eltakart zömök nyakrész, ahogy a mell boltozatába átmegy, ugyanazt a szerkezetet mutatta, amelyet Michelangelo Jóél prófétának tulajdonít. Hosszú élete során számos más fénykép mellett ugyancsak számos művészi ábrázolás is készült Füst Milánról. Egyik sem éri el a szerkezeti és kifejezésbeli hasonlóságnak ezt a michelangelói fokát. Talán más volna a kép-más, ha a kortárs művészek közül olyanok is modelljükül választották volna, akiknek festésmódja legalább távolról rokon Michelangelo éles kontúrokból és mértani alaksejtelmekből építkező, kifejezetten szobrászi fogantatású freskófestészetével. Mondjuk, olyan kubo-expresszionisták, mint Kokoschka, Nemes-Lampérth, Kmetty. (Akikkel egyébként rokonszenvezett, és lazább-szorosabb személyes kapcsolatban is állt fiatal korában.)

Mindenesetre: a csaknem fél évezredes freskó-arckép és a mára félszázados fénykép mintha ugyanarról a „modellről” készült volna. Az egész és a részek tekintetében egyaránt. Mindenekelőtt a koponya alakzata, amelyet mindkettőben kiemel, mintegy szemérmetlenül felfed a kopaszodás ritkán látható parabola alakú „hóhatárának” görbéje, mintha csak cirklivel szerkesztették volna meg; a két szemüreg oválisan elsötétülő mélysége, köztük az orrnyereg dudoraival, fölöttük a homlokráncok középen megtörő vonala, amely mintegy a meztelen koponyaboltozat kupolahajlatát húzza alá; a kétoldalt szétszórt hajzat manierista kócai. S mindennél inkább, az egyenesen előreugró hosszú orrsövény könyvgerincszerű szabályossága, az alsó ajkakkal majdnem párhuzamosan, a szokásos kettős ívet majdnem kiegyenesítő felső ajkakhoz egészen közel végződve.

Bizonyosan Michelangelo is modell után dolgozott. Ha nem is Jóél próféta ült neki. Arcot nem lehet kitalálni. Csak megfigyelni. Méghozzá nem is egyet, hanem az egymáshoz hasonlók sokaságából – mintegy matematikailag levezetve – egy mindnyájuk alapját képező „archetípust”, s azon buktatni ki aztán egy talán sehol a valóságban nem létezett egyedit. Kiváltképp ott, ahol nem is az egyedit keressük, hiszen az ismeretlen. Mert úgy látszik, nemcsak a lélek mélyén rejlenek archetípusok, hanem az ember anatómiai (és persze biológiai) felépítésének mélyén is. Ha jól tudom, a belső szerveknek, szívnek, vesének, lépnek is vannak alap alaktípusai. A valóban élt (ha valóban élt?) Jóél próféta arca (természetesen nem maradt róla „faragott kép”) talán valóban ahhoz a csoporthoz tartozott, amelybe Michelangelo belehelyezte; meglehet; a nagy művészek atavisztikus intuíciójába sok minden, még ez is belefér. Füst Milánról sem tudom, gondolt-e erre a hasonlóságra (sosem említette nekem, s akkoriban még magam se fedeztem fel), mikor így kiáltott – A magyarokhoz! utolsó sorában: „Halld meg szavam! Én prófétáktól származom.”

De bizonyos, hogy nem nagyot mondani akarásból, hanem az egzisztencia legmélyéről szakadt fel ez a büszke kijelentés. És mindenesetre: költészetének ugyanaz a „látomás és indulat” adja – az ő kedvelt esztétikai szakkifejezése szerint – „praefigurált” ihletét, amely magáé a prófétáé is lehetett. Halljuk csak:

 

„A mi megmaradott vala a sáskától, megévé a tsere-bogár, és ami a tsere-bogártól megmaradott vala, megévé a hernyó, és a mi a hernyótól megmaradott vala, el-süté a ragya. (…) Mert kiszáradott a szőlő-tő, el-veszett a figés-kert, a pomagránát-is, a pálma-fa is, és az alma-fa: a mezőnek minden élő fái kiasztanak; bizony kiszáradott az öröm az embereknek fiaik közzül.” (Jóél, I/4,12. Károli Gáspár fordításában, az 1704-es casseli kiadás szerint.)

 

„Kiszáradott az öröm az embereknek fiaik közzül.” E jóéli „puszta föld”, e Waste Land másik századunkbéli változata Füst Milán költészetének világa, különösen a gyepűin, a szélső határain: sáskajárás előtti és sáskajárás utáni, főként pedig sáskajárás alatti világ. Az eddig ismert legmagasabb (leggazdagabb?) emberi civilizáció minden újra meg újra kikényszerített öntudata alatt tomboló kiirthatatlan archaikus vadvilág. Modern őskor. Némi rejtett aranykori nosztalgiával, de minden illúzió nélkül.