Néhány kérdés a Füst Milán-könyvről

Az Új Írás legutóbbi számában olvastuk Somlyó György Füst Milánról megjelent érdekes tanulmányát.

 

Az Új Írásban megjelent közlemény: részlet most elkészült Füst Milán-könyvem egyik fejezetéből. A könyvet a Szépirodalmi Kiadó az Arcok és Vallomások sorozatban adja ki a jövő év elején, gazdag fénykép- és dokumentumanyag kíséretében. De maga a kötet is csak első része egy Füst Milánról tervezett nagyobb munkának. Írás közben jöttem rá, hogy ebben a formában és keretben csak egy töredékét tudom megfogalmazni annak, amit Füst Milán jelentőségének és „titkának” érzek. Miután a most elkészült könyv mintegy kétszáz oldalán az életrajz összefüggései, az arckép változatai és a kor irodalmi viszonyai felől mintegy körüljártam alakját, a továbbiakban majd megpróbálkozom az életmű kritikai elemzésével.

 

Mikor ismerte meg Füst Milánt?

 

Az a szerencse ért, hogy kora ifjúságomtól kezdve haláláig, harminc éven át közelében lehettem. Apám halála után üzent értem: szeretne megismerni. Tizenhat éves voltam, és verseinek rajongója. Hogyne rohantam volna a meghívásra. De csak később, mikor az a megtiszteltetés ért, hogy afféle titkári minőségben segédkezhettem neki, a Vércse utcai házba költözésekor, könyvtára és kéziratai rendezésében, akkor tárultak fel előttem ennek a hatalmas életműnek a valódi méretei, amelyek csaknem teljesen ismeretlenek voltak, nemcsak előttem, de az egész magyar irodalmi élet előtt is, s részben máig is ismeretlenek maradtak.

 

Milyen emléket őriz erről az időről?

 

Felejthetetlenek voltak azok a vacsora utáni, éjszakába nyúló órák, amikor Füst Milán Naplójából olvasott fel. A Naplónak már akkor is legendája volt, azóta sajátos története, sőt mítosza lett. 1904-től, tizenhat éves korától kezdve folyamatosan írta 1944-ig, és fő művének tartotta. A felszabadulás után egy ideig úgy látszott, hogy az egész megsemmisült. Később azonban mégis megkerült a kéziratos köteteknek több mint a fele. Ő azonban mindvégig az egészet gyászolta, nem volt hajlandó tudomást venni a megkerült részekről. Így rendezetlenül maradt ránk – de mégiscsak maradt – a Naplónak még csonkán is mintegy kétezer oldala, amely nemcsak a mi irodalmunknak páratlan alkotása, de a huszadik századi világirodalom leghíresebb hasonló alkotásaival, Gide-ével, Franz Kafkáéval mérhető. Ha könyvemnek van némi érdeme, az mindenekelőtt annak köszönhető, hogy bőven merít ebből a kiadatlan műből.

 

Miért csak most, Füst Milán halála után egy évvel kerülhetett sor a megírására?

 

Ez nekem magamnak is fájdalmas kérdés. Amit művészetről és irodalomról legfontosabbat tudok, annak nagy részét Füst Milántól tanultam. De nem úgy, hogy sajátos nézeteit mindenben magamévá tettem volna. Ezért kissé más szemmel nézem alakját és műveit, s az egész irodalmat is, mint ő. Ez is közrejátszott a késedelemben…

 

Akik közvetlenül ismerhették őt, sok bizarr dolgot írnak lényéről, vannak, akik különcnek ábrázolják.

 

Valóban könnyű vele kapcsolatban a kézenfekvő jelzőt leírni: különc. Csakhogy érdekesebb és eredményesebb megpróbálni feltárni e különcség társadalmi és művészeti okait. Furcsa modora és rendhagyó életmódja csupán a következménye és eredménye annak az összeütközésnek, amely az őbenne munkáló egészen sajátos és forradalmi művészi és gondolkodói igény és a kor szellemi és politikai atmoszférája között elkerülhetetlen volt. Ehhez próbáltam meg valamiképpen közelebb férkőzni a magyar irodalomban nem gyakori, komplex módszerrel, amelyben személyes emlék és pszichoanalízis, filológiai kutatás és kritikatörténet, strukturális elemzés és társadalomrajz keveredik egymással.