Megjegyzés az előbbiekhez
Az előbb említett „előbbiekből” már kitetszik, hogy Füst Milánnak szentelt könyvemmel kapcsolatban már közvetlenül a megjelenése előtt bizonyos konfliktushelyzetben kellett nyilatkoznom. Hozzáfűzhetem azt is, hogy az eredetileg az „Arcok és Vallomások” sorozatban megjelent könyv valamivel több mint tíz év után napvilágot látott bővített, kiegészített új kiadásának előszavában az előzőleg beharangozott második rész meg nem írásáról, illetve a meg nem írott résznek esetleges alkalmak jóvoltából létrejött különböző tanulmányokkal való kényszerű helyettesítéséről kellett megemlékeznem. De már az eredeti megjelenés záró fejezetében is mentegetőznöm kellett (önmagam előtt is) a könyv megírásának elkésettsége és annak okai miatt.
Mindezek a körülmények azonban a fenti helyeken csak nagyon is homályosan, a puszta érintés és említés szintjén villanhattak fel. Most, hogy az a lehetőség nyílt előttem, hogy még egyszer s minden eddiginél teljesebb formában, szükséges töredékességében is a maga kényszerűen korlátozott „egészében” adhassam közre azt, ami végül is a „megíratlan” könyv helyett mégis megíródott, nem lennék hű írói életem egyik legkoraibb fogantatású és azt leghosszabb ideig kísérő tervemhez és témámhoz, ha nem kísérelném meg a magam és az esetleg érdeklődő olvasó számára valamivel láttatóbban kibogozni a környező különféle akadályok és nehézségek sok szálból összeszőtt fonadékát; annál is inkább, mert nemcsak a magam írói pályájára és természetére jellemző, hanem tárgyam, Füst Milán életművére, annak társadalmi és irodalmi környezetére, s azon is túl talán az elmúlt évtizedek magyar irodalmi helyzetére is némi világot vet; maga is része tehát a tárgynak.
Első soron, vagy az epidermis külső hámján nézve, minden a legsimábbnak, majdnem szerencsésnek, törvényszerűnek és evidensnek látszik. Egy tizenhét éves írósüvölvény író-apja halálát követően szíves meghívást kap az elhunyt apa író-barátjától, akiért a fiú már ekkor (legalábbis műve egy kis részének ismeretében) rajong. A nagy író egyben a nagy mellőzöttek közé is tartozik. Ez a tény a fiú rajongását még csak jobban felajzza. Hát még, mikor a nagy mellőzött költő, némi színpadiassággal (ami legbensőbb sajátja, nem színlelés tehát, hanem éppen merészen vállalt természete) fiává fogadja az elárvultat. Nemsokára pedig egy időre famulusává is avatja, abból az alkalomból, hogy új lakásba költözvén, rendeznie kell könyvtárát és már akkor is hatalmas, jelentős részében a nyilvánosság előtt alig ismert munkásságának aktáit: leveleit, tömérdek kéziratait, vázlatait és változatait, monstruózus kiadatlan naplókötegeit. Ezek rendezése és az ezzel járó éjszakába húzódó beszélgetések, a mester felolvasásai, életmódjának, egész napos viselkedési és munkarendjének közvetlen közeli megismerése
magától adódóan arra a becsvágyó és szinte kikerülhetetlen feladatra kárhoztatja, hogy a rejtekező nagy Mesterről könyvet írjon, hogy ő írja meg majd a „nagy” könyvet róla. Az időpont még nem kedvező. Közeledik, csakhamar beköszönt a második világháború, amely az általános katasztrófán túl még mindkettőjük külön üldöztetését is maga után vonja. De hát a könyvet nem is most kell és számára most még nem is lehetne megírni. Mindkettejük előtt ugyanaz az alternatíva áll: vagy bele kell pusztulniuk ebbe a történelmi helyzetbe, vagy annak szerencsésebb kifejlete és végetérte esetén mindkettejük helyzete „normálissá” válik (a fiatalemberben még él a történelem egyfajta normalitásának illúziója), s legalábbis a Mester esetében, meghozza a megérdemelt elismerést és a pálya kiteljesedésének kedvező körülményeket; a pályakezdő számára pedig (ha vannak ilyenek) a képességei előtt megnyíló tért („sors, nyiss nekem…”), amelyben tervei, köztük mindenekelőtt a fent jelzett, kibontakozhatnak.
A „sors” azonban, amely valóban „tért nyitott”, csakhamar tért is zárt előttük. Méghozzá mindkettejük előtt más irányból. Néhány szerencsétlen évre útjaik elváltak egymástól. Az általános fejlemények mindenki előtt ismertek. A speciálisak: a Mester előtt rövid időre megnyílt tér csakhamar még szorosabbra zárult, mint valaha; éveken át s éppen öregkorában még mélyebb hallgatásra kényszerült, mint annak előtte, „a mélyen elrejtező néma férfikor” idején. A Tanítványt pedig brutálisan kivetette pályájából egy belső céltévesztés és egy külső megtévesztettség kettős ereje. 1946-ban még ő vezette életében első ízben a Magyar Rádió elé a hatvanéves (!) mestert, hogy nyilvánosan megszólaltassa, és bevezesse a rádióban első alkalommal elhangzó verseit. A következő róla szóló írása – az első újra nyilvánosságot adó interjú a Mesterrel – csak 1954-ben íródott és jelent meg.
*
Ha az olvasás bocsánatos bűn, akkor az írás legalábbis bűntelen vétek. Sokszor úgy érzem, ebben a beláthatatlan könyvdömpingben, amely a civilizált világot elárasztja, a Könyvek Könyve vagy A Könyv összes könyvei (a Biblia) és ama Egyetlen elképzelt Könyv között, amelyet a modern költészet nagy Szürke Mágusa, Mallarmé álmodott meg, mint minden könyv célját vagy akár az egész világ célját, Minden Könyvek kvintesszenciáját, minden megíródott könyvnek mentségre van szüksége. S mi más lehet a mentség, minden esetben, mint a szóban forgó könyvnek a Habent sua fata… jegyében és értelmében vett sorsa és története? Annak a felderítése és megvallása, hogy miképp, milyen körülmények között, milyen céllal íródott meg, és ezek következtében miért lett éppen olyan, amilyen lett?
Ennek az itt következő könyvnek is szüksége van – úgy érzem, sőt biztos vagyok benne –, szüksége van erre a mentségre. Talán még inkább, mint a legtöbb más könyvnek, amelyeket fölösleges silányságuk vagy éppen lehengerlő és vitathatatlan értékük teljes közvetlenséggel ment és magyaráz. Ahol a szándék és az eredmény – legalábbis látszólag! – egybeesik. Azért hangsúlyozandó szándék és eredmény egybeesésének „látszata”, mert az mindig is csak látszat lehet; ám, különös módon, ez a látszat éppen az eredmény vitathatatlan értékének velejárója. Olyan, mintha a mű mindenestül megvalósította volna a szerző szándékát; azért hat tökéletesnek. Holott egy olyan mű, amely a szerzőnek csak szándékát, csak a szerző szándékát valósítja meg, sohasem lesz kiemelkedő. Minden jelentős mű a szerző eredeti szándékának és a megvalósulóban lévő mű egyre jobban kidomborodó saját „szándékának” egységeként jön és jöhet csak létre. Megesik azonban az is, hogy egy könyv nem a szerző és a mű szándékának e termékeny interferenciájaként
valósul meg, hogy e kettő közös érvényesülését külső körülmények akadályozzák, s így a szándék megvalósulásának még a látszata sem teszi eleve evidenssé a létrejött műnek mintegy a legitimitását. Ilyenkor van leginkább szükség (ha arra egyáltalán érdemes) erre a mentségre, a titkos „fátum” valamelyes feltárására, a „miért olyan lett…” külön megválaszolásának valamilyen módot ejtésére, a „mentség” aktáinak mintegy a műhöz való csatolására.
Általában erre szolgálnak a (terjedelmesebb) előszavak, s ez lesz a könyvbe magába beépülő szerepük. Előszavak, amelyek voltaképpen nem elő-szavak, hanem már magának az így létrejött könyvnek a szavai, amelyek úgy vannak hivatva – láthatóan és elkülönítetten – jelezve kipótolni a szándék meg nem valósított részeit, mint a szakszerűen restaurált műemlékeken a szobrok letört végtagjait vagy az épületek eleve meg se épült, illetve helyrehozhatatlan hiányokat szenvedett oszlopfőcirádáit, boltívdarabjait, kupolacikkelyeit.
Jelen könyv is az utóbbiak közé tartozik. Éppen ezért, mikor szerzője elképzelte ebben a formában való új közzétételét, és a kiadó szíves ajánlatára hozzá is láthatott az összeállítás munkájához, mindjárt megkísértette e mentségnek, vagyis a könyv sorsának és történetének ha nem is kimerítő, legalább részleges előzetes előadása. Még most sem tudom, a kezdetén, mennyire érzem majd közben a részletezés fontosságát, s mennyit fogok belőle a mások (és önmagam) iránti kegyelet, tapintat, a fontosság érzésének összeroppanása vagy egyszerűen csak a visszaemlékezésbe való belefásulás okán átengedni a saját feledésemnek, és megvonni a nyilvánosság esetleges érdeklődésétől (beleértve éppen ebben az érdeklődésben való sűrű kételkedésemet is).
Annál is inkább, mert messziről kell kezdenem. E könyv egyes írásai – melyek ugyanegy tárgyra vonatkoznak – 1946-tól 1993-ig íródtak, tehát közel egy félszázad alatt, s úgy kerültek ebbe a könyvben egymás mellé, hogy az eredeti szándékukon többnyire kívül esett. Felölelik tehát gyakorlatilag csaknem egész írói pályám idejét. Írói életrajzomnak akár egy teljes metszetét is ábrázolják. Kiváltképp, ha még az itt (jelentéktelenségük vagy elavultságuk vagy túlságosan ismétlő jellegük miatt) nem szereplő, ugyancsak ugyanebben a tárgyban írt további kisebb írásaimat is hozzágondoljuk, melyek közül a legelsőnek a keletkezési ideje 1943; tehát ezzel pontosan be is telik a teljes félszázad.
Mostanról visszatekintve, teljesen világosnak tetszik, hogy kezdettől fogva adva volt számomra a virtuális feladat (aminek csak később ébredhettem tudatára), hogy írói munkásságom egyetlen nagyobb, monografikus jellegű poétikai-biográfiai munkájának csakis Füst Milán lehet a hőse (vagy áldozata). Tizenhét éves koromtól (1937) a mester haláláig (1967), egy-két év kivételével, szellemi közelében adatott élnem. (Senki mást ilyen hosszantartóan nem bírt ki a közelében. Erről a későbbiekben bőven lesz olvasható.) Állíthatom, hogy hűséges és áldozatos élettársán meg talán egynéhány legközelebbi egykorú barátján kívül (akiknek egyike éppen apám volt, ez is az egyik magyarázata, hogy engem, „fogadott fia”-ként, később „szerető nagyapja” maszkjában – ilyen sokáig elviselt maga mellett), senki, főleg senki íróféle ilyen huzamosan és ilyen közelről nem ismerhette személyét. Úgy gondolom, olyan sincs, aki műveit és műveinek dokumentumait nagyobb mélységben és kiterjedésben tanulmányozta volna nálam. Ez alatt a harminc év alatt ismertem minden egymásra következő lakását (Budaörsi út, Vércse utca 4., Párisi utca 6., Hankóczy Jenő utca 39.), s – kétéves párizsi tartózkodásom, valamint a negyvenes évek
végén és az ötvenes évek elején való viszonylagos rövid eltávolodásunk idején kívül – ismertem mindenkit, aki nála megfordult; ismertem panaszait és passzióit, terveit és azok meghiúsulását, dühkitöréseit és elérzékenyüléseit, érzelmei cirkuszi mutatványait és érzelmei kitörő őszinteségét, elgyengüléseit és „baromi” munkaerejét. S ami a legfontosabb: már tizennyolc és húsz évem között megismertem nemcsak művének a mások (kevesek) számára, szűkös publikációs lehetőségeinek, visszavonult életvitelének állóvizéből, másrészt a körülötte mégis mindig háborgó indulattengerekből kilátszó jéghegycsúcsát, hanem a jéghegy roppant alapzatát is: levelezését, kézirattömegeit, a változatok rengetege mögött a kiadatlan művek egész sorával együtt, s főként az akkor még teljes, ám jelentéktelen szórványpublikációktól eltekintve a nyilvánosság előtt teljesen ismeretlen Naplóját. Informális „titkárává”, pontosabban könyvtár- és irattárrendező kisinassá fogadva és avatva a Budaörsi útról a Vércse utcai villába költöztekor, egy éven át, az egyetemről kirekesztett, munkátlan diákként, mint mindennapi munkahelyre jártam
hozzá; munkaidő – szigorú betartással – általában: reggel 10-től éjfélig, megszakítva az íróasztal, a könyvespolc vagy a tárlók mellett eltöltött frugális ebéddel, majd a saját munkájából hazatért Erzsi néni által készített, és gazdagon, csillogó ét- és italkészletekkel szervírozott bőséges vacsorával. Utána pedig, hosszú felolvasásokkal A feleségem története újonnan (ki tudja, hányadszor átírt) fejezeteiből, a hegy- és vízrajzi domborműtérképekhez hasonló lapokból és a Napló – különösen az esztétikára vonatkozó – részleteiből: ezeknek a később jórészt elveszett fejezeteknek a restaurálásaként jött létre még később „módszeres Esztétikája” a Látomás és indulat a művészetben. (Csak úgy mellékesen: ez utóbbi, sajnos, az én meggyőződésem szerint, melyben senki sincs, aki megcáfolhatna vagy megerősíthetne, közvetlenül az egyetemi órákra készült, didaktikus és despontaneizált formájában, minden, így is hatalmas sugalló ereje és eredetisége ellenére, sokat vesztett eredendő monumentalitásából. Ami persze semmiképp se kisebbíti azt a, nyugodtan mondhatjuk, egyedülálló szerepét, amire
számos tanítványa ma is boldogan emlékszik, s amit az 50-es évek sivár budapesti bölcsészkarán betöltött: a szellem oázisát egy szellemi sivatag közepén.)
Szóval: minden adva volt, hogy – amennyire képességeimtől telik – egyszer megírjam az első fontos és sokoldalú könyvet Füst Milán életéről és művéről, a XX. századi magyar irodalom e – minden egyéb magasztaló jelzőt itt félretéve – mindenesetre legsajátosabb jelenségéről. Amely – ez első paradoxona – saját maga és a kedvezőtlen közeg és körülmények folytán hatásában igen erősen korlátozva is, egyik legnagyobb – mondjuk így: illegális és illegitim – szinte inkognitóban jelentkező – hatással volt és van korunk magyar irodalmára, annak legalábbis legértékesebb vonulataira, annak ellenére, hogy ez a hatás mindig igen szűkkörű volt, máig is az maradt, intenzitásában azonban annál elemibb erejű.
*
Hogy pontosan mikor merült fel először bennem e könyv megírásának categoricus imperativusa, mint (virtuális) „életműtervemnek” egyik biztos alapköve, nem tudnám meghatározni. Szívesen képzelem – s néha hiszem is – úgy, hogy már akkor, mikor legelső kis írásomat szerkesztettem róla, 1943-ban, A feleségem története lázítóan méltatlan fogadtatásán érzett felháborodásomban; s abban az illúzióban, hogy az én ifjú és éretlen-tekintélytelen tollam bármit is változtathat ezen. Rövidesen kiderült számomra ennek a valóban illuzórikus volta. Méghozzá magának a Mesternek a véleményéből. Amelyet sűrű margójegyzetekben rögzített a neki átadott kéziraton, jellegzetesen vaskos, göcsörtös és szögletes ceruzaírásával szinte körberajzolva minden lapot. A megjegyzések között számos dicsérő, a tanítványt bátorító, sőt egyenesen hízelgő is akadt. Az egészet illetően azonban maga volt az emésztő kielégítetlenség; ami már akkor gyógyíthatatlan alapreakciója volt minden őt érintő megnyilatkozással szemben. Így ez az írás akkor sem jelent meg sehol; nem is volt rá érdemes; s ebben a könyvben sem helyezhettem el, akár dokumentumként sem, mivel, sajnálatos módon, a kézirata elkallódott. A
sajnálat semmiképp sem magára a cikkre vonatkozik; csak azokra a margójegyzetekre, amelyek viszont pótolhatatlanul dokumentálnák (nem az írónak a róla írtakról való véleményét, hanem) azt, mit akart és szeretett volna visszahallani a kritikától a maga mesterműnek ítélt művéről (amelyről azóta világirodalmi terepen is kiderült, hogy az). Mert nemcsak bírálta az éretlen kis mű éretlenségét, hanem rövid szentenciákban megírta a maga elvárását is. Ebből, szerencsére, a legfontosabb mégis megőrződött, olvasható ebben a könyvben is, idézetként, A feleségem történetéről évtizedek múltán eredetileg a rádiónak írt, önmagában jelentéktelen kis bevezetőmben. Ez a nálam külön feljegyezve megmaradt kis bekezdés arról szól, milyen fontosságot tulajdonított Füst Milán a maga „numerikus” prózastílusának, ennek a magyar prózában valóban páratlan költői fogalmazású narrációs eljárásnak, amely később, még a többé-kevésbé (inkább kevésbé, mint többé) adekvát fordításokban is hozzájárult a regény irodalmi világsikeréhez. Azért is fontos ezt kiemelni, mert az itthoni első, sőt a második kiadást követő, már 1945 utáni második hullámában is éppen ez az
„idegenszerűnek”, „mesterségesnek” ítélt elbeszélői stílus (jegyzete szerint Füst Milán „legfőbb törekvésének” eredménye) képezte a legnagyobb ballasztot a mű jelentőségének felismerésében. Még a nagy és nagy művészi érzékenységgel rendelkező barát, Fülep Lajos is (igaz, nem nyilvánosan, csak a kézirat olvasása után az íróhoz címzett levélben) ezért marasztalja el barátját. Ezzel kapcsolatban hadd említsem itt: a Füst Milán működése, mint e sorok írója elnevezte (s utána sokan közkincsként ismétlik), „szituációja” körüli számtalan, szinte turzásként feltorlódó probléma között igen érdekes volna a század első fele szellemi életének e két, egymáshoz pályájuk és személyes karakterük tekintetében oly sok hasonlóságot mutató nagy alakját összehasonlítva felmutatni, abban az egyforma hozzáidomíthatatlanságukban a hazai szellemi környezethez, amely sokszor baráti közelségbe is sodorta őket, másszor meg, közös természetük békétlensége okán, el is sodorta őket egymás mellől, sőt kikerülhetetlen összeütközésekhez is vezetett. Könyvem számos hiányosságának egyike, hogy erről ebben sem esik szó.
*
De hát – ha, távolról, ez is hozzásorolható – most mégis e könyv „fátumáról” kell – egyre nagyobb feszélyezettséggel – beszélnem. Máris – a kronológia szorításában – arra a vallomásra is kényszerülnöm, hogy az ifjúságom mintegy első évtizedét betöltő, 1937-tel kezdődő szoros kapcsolatom Füst Milánnal mintegy egy lusztrumra meglazult 1949 és 1954 között. Kezdődött már elébb, pusztán a földrajzi távolság körülményeinél fogva. 1946-ban írói ösztöndíjjal két teljes évre Párizsba kerültem. Ebből az időből származik még az a könyvemben később teljes egészében reprodukált és kommentárral is ellátott levél, amely oly sokat árul el nemcsak a távolból is szoros kapcsolatunkról, hanem Füst Milánnak e rövid átmeneti feltámadást, a „némaságból” való kitörést jelentő időszakáról. Mire hazajöttem, lassan elkövetkezett számára e kényszerű némaság talán legkeservesebb ideje. S ebben – szerénytelenség nélkül mondhatom, mert nem csak mondom, tudom is – külön kis keservet kellett jelentenie számára az én „hűtlenségem”-nek is. E néhány rövid, de sorsfordító évben, bármilyen belső ambivalenciákkal,
bármilyen tudatos öncsonkítás hamis szükségességének ellenérzésével, bármily jóhiszemű „naivitással” is, nem én fordultam el ugyan Füst Milántól, ő fordult el tőlem, de akárhogy nézzük is, az én hibámból. S az is bizonyos, hogy ebben az időben nem is gondoltam az oly titkon dédelgetett könyv megírására (még megírhatására sem). A felocsúdás első pillanata azonban mindjárt újból hozzá vezetett. Ennek írásos dokumentuma az a kis cikk, amely 1954-ben jelent meg az Irodalmi Újság hasábjain, Látogatóban Füst Milánnál címen (később, 1956 első felében az Ablakban című tanulmánykötetemben újraközölve), az első írás, amely a saját némaságából lassan újra kibontakozható Füst Milán körüli ötesztendős teljes némaságot megtörte. A maga egészében nem szerepel jelen kötetünkben, mivel az 1969-ben megjelent Füst Milán-könyvem, mely ennek a könyvnek a gerincét képezi, csaknem teljes terjedelmében reprodukálja: külön közlése így fölösleges ismétlést jelentett volna; egy kiküszöbölhetőt abból a számos kiküszöbölhetetlen ismétlésből, amely e könyvet amúgy is terheli, s amelyekről még szólnom kell a későbbiekben.
E cikk írásakor azonban – ezt már biztosan tudom – immár nyilvánvaló volt számomra, hogy a könyvet is meg kell írnom. Úgy is mondhatnám, hogy e kis cikk az 1969-es könyv aprócska, rejtett magva: ebből kellett kibontakoznia. A „szituáció”-t már jelentéktelen kis csonthéjába zárta: méghozzá a Füst Milán-it is, meg az én hozzá fűződő helyzetemet is. Mintegy ez lett számomra az a „meditációs objektum” vagy „objektív korrelátum”, amellyel a kezemben kifejthettem már húszévesen kialakulni kezdő, aztán egy időre elfeledett (vagy elfojtott) elgondolásaimat a modern költészetről; s ami nélkül a Philoktetész sebe sohasem íródhatott volna meg később.
Könnyen kiszámítható tehát, hogy az érlelődésnek még tizenöt évet kellett várnia. Sok minden hiányzott hozzá. Kellett hozzá a Mesterrel való újra felvett és soha többé már meg nem szakadt, egyre szorosabbá fonódó kapcsolat melege és feszültsége, további tanulságai és gondjai, az életműnek a végén újra felszikrázó beteljesülése; nem kevésbé a magam képességeinek valamelyes felnövése a feladathoz; s ugyancsak nem kevéssé, a magyar szellemi élet lassan, ellentmondásosan mégis kibontakozó viszonylagos szabadsága, vissza-visszavont, de újra meg újra lazuló korlátai. S végül az is, hogy a műről való elképzelésem kezdettől fogva virtuálisan „világirodalmi” perspektívái ugyancsak, bármily részlegesen is, a valóságban is igazolódni látszottak, A feleségem története sokirányú külföldi visszhangjában, a Nobel-díj legalábbis felvillanó (ha hamar ki is lobbanó) fényében.
Igen, az a világirodalmi jelentőségében mindeddig lappangó feltevés, amelyet Füst Milán életművében kezdettől fogva és egyre inkább, egyre „okadatoltabb” módon „éreztem”, kezdett világirodalmi tényként működni – persze azon a szerény módon, ahogy a magyar irodalom számára ez mindeddig legjobb esetben is elérhető volt. A feleségem története 1958-as Gallimard-kiadását 1964-ig a lengyel, szerb-horvát, német, holland kiadás követte (s a sor máig egyre szélesebb körben folytatódik); közben, igaz, itthon nem nagyon változik az ő helyzete – bár a helyzet, mégis, az ő helyzetének megváltozása irányában is változik; az azt jellemző folytonos huzavonákkal. Mindenesetre 1960-ban váratlanul, egyik percről a másikra, számára valóságos belső katasztrófaként, nyugdíjazzák az egyetemen; de közben megkezdődik összes műveinek kiadása, a hetvenévest magas állami kitüntetés lepi meg. Szóval: a puhuló diktatúra egész alattomos amőbamozgása kebelezi be és veti ki váltakozva őt is: két lépés előre – egy lépés hátra; vagy inkább fordítva. 1965-ben a svéd rádió azok között szólaltatja meg teljes egyórai műsorban, akik az év legesélyesebb írói
Nobel-díj-várományosai. Az idő tehát érlelődött arra, hogy egy elfogulatlan vagy akár az író iránt elfogult összegezés íródhassék. Eljött – gondoltam – az én könyvem ideje is. Magamat is felkészülve éreztem rá. Külső és belső ösztönzések egyszerre találkoztak egymással. Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó akkori igazgatója felkért, hogy általa barátilag ismert tervemet az „Arcok és Vallomások” nemrég indult sorozatában valósítsam meg. Bennem egyre inkább sürgetett az a kívánság, hogy ezt a könyvet még az író életében írjam meg; legyen, lehessen ez számára, ha késői is, nem véglegesen elkésett elégtétel, mint szerinte minden elismerés és elégtétel, amiben valaha is része lehetett. Ehhez járult az az egyre erősebb belső és önzőbb meggyőződés, hogy azt az irodalmi szemléletet, amely bennem a magyar – majdnem azt mondhatnám, mindenkori, de az akkori közelmúlt és jelen esetében minden addiginál uralkodóbb, egyágú, egyirányú, fővonalak mentén kialakuló – irodalomszemlélettel szemben kialakult, közvetve leginkább életem e talán legfőbb irodalmi stúdiumán, Füst Milán művein leszek vagy lehetek talán képes kifejteni. Meg szerettem volna kérdőjelezni számára (és őbenne) pályája keserves, refrénszerűen
visszatérő summázatát, hogy „vannak emberek, akiknek az az életformájuk, hogy minden későn érkezik el hozzájuk, vagyis: mikor elérkezik, máris lehetetlenné válik”. Annak is ellene akartam mondani, ami akkor, legelső ifjúkoromban a Napló egyik éjszakai felolvasásán annyira megütött, hogy sose feledtem el (egyébként sokkal később Kis Pintér Imre monográfiájának is egyik mottója lett):„Ti urak, ne feledjétek, hogy nem tettetek értem soha semmit. És talán még szónokolni is akartok a síromon?” Tenni akartam valamit, és nem későn, hanem időben. És nem mesterem sírján szónokolni.
És nagy ambícióval – köztük a fent vázolttal is – elkészült könyvem mégis a sírjára font koszorú lett. Ha, remélem, nem is szónoklat. Füst Milán, úgy látszik, jobban ismerte a sorsát, és az emberi sorsnak (köztük a könyvek sorsának) történetét és természetét is. A halálának első évfordulóján befejezett könyv tehát ugyancsak későn jött. Bármily régóta éltem tervével együtt. Bármily erővel szerettem is volna még életében a kezébe tenni. Éppen ezt nem lehetett. Az 1968 júliusában befejezett s a következő évben az „Arcok és Vallomások” sorozatban megjelent könyv tehát a siker (nem fogadtatásának, csak megírásának sikere) mellett mindjárt kudarc is volt. Ez volt sorsának első belső konfliktusa és önmagán belüli ellentmondása. Éppen sorsfordító nem lehetett. Ha talán sok mindennek tisztesen megfelelt is – mint a legelső Füst Milánról írott könyv –, legfőbb ihletőjének, az élő mester előtti tisztelgés, az amúgy is helyrehozhatatlan mulasztás helyrehozatalának nem tudott megfelelni. Ennek a könyv egész írását végigkísérő keserű élménynek ad hangot – és némi magyarázatot – az akkori könyv zárófejezete, amely ebben a kötetben
is olvasható. S nem volt elhallgatható már abban a könyv megjelenése előtt adott interjúban, amelyet itt, ez előszó előtt mintegy mottóként újraközlök.
Ugyanebben az interjúban érintem – csak éppen tapintatosan súrolva – e könyv, most immár mindkét könyv, az 1969-ben megjelent s a most itt következő, sorsának egy másik, rögtön a megírása pillanatában jelentkező váratlan fordulatát. Megemlítem, hogy az elkészült könyv csak az általam tervezett nagyobb munka első részét képezi, mintegy az élet- és pályarajzot, pontosabban, Füst Milán esetében az életrajz- és pályanélküliség egy sajátos pszichológiai-társadalmi változatának, ahogy talán túl becsvágyóan jeleztem, szándékában „komplex” leírását képezi. Azzal az „igénybejelentéssel”, hogy „a továbbiakban majd megpróbálkozzam az életmű kritikai elemzésével”.
Csakhogy e második rész megírásának mintegy technikai eszközeitől, másrészt ihlető környezetétől azon nyomban megfosztott éppen az első rész befejezése és megírása. Még mindig tapintatosan, de már közelebbről érintem a kérdést a könyvnek a Megíratlan könyvek című kötetemben történt újraközléséhez íródott előszóban. Ebből itt, éppen a rövidség kedvéért, hosszabban kell idéznem: „…eredeti szándékom szerint az Arcok és Vallomások sorozatba beilleszkedő változat a tervezett könyvnek csupán első része lett volna: élet- és helyzetrajz, arcképvázlat, amelyet a – terjedelmesebb – második részben a művek elemzése követett volna, az író különféle műfajainak rendjében. Ez a második rész akkor – különböző, nagyrészt rajtam kívül álló okokból – nem készülhetett el, míg végül is letettem a tervről. Később azonban – a tervtől függetlenül, alkalomszerűen – mégis elkészült néhány tanulmány és cikk, amely voltaképpen a meg nem írt második rész egyik-másik fejezetének felel meg. S ha mindehhez hozzágondoljuk azokat az életem különböző szakaszaiban különféle alkalmakból létrejött, Füst
Milánnal foglalkozó írásokat, amelyek tanulmányaim első, a magyar irodalommal foglalkozó dolgozataimat egybegyűjtő kötetében kaptak helyet (A költészet vérszerződése, 1977), akkor mégiscsak kialakulnak ennek a megíratlan könyvnek a körvonalai.”
Ez a megíratlan fekszik most az olvasó előtt, tel quel, úgy, ahogy mégis megíródott, a körülmények ellenére, s ahogy e körülmények ellenére megíródhatott.
A fenti idézetben elbújtatott tapintatos célzásokat, úgy érzem, most már feloldhatom, mint egy matematikai zárójelet; fel is kell oldanom. Több ismeretlent zártak magukba.
Azzal nem számoltam, bár számolhattam volna, vagy talán számoltam is, de magam előtt is titkolva, hogy azok az érzületek, amelyek magában Füst Milánban e könyv ellen berzenkedtek volna, halálával nem szűntek meg, mindenestül átszármaztak a hűséges, mindenben hűséges, hogy úgy mondjuk, egészen a hűtlenségig hűséges örökösökre, érinthetetlen emlékének mintegy földi helytartóira. Nemcsak Füst Milán maga „nem örült volna” (ahogy már az utolsó fejezetben írtam) az első, oly várva várt róla szóló könyvnek. Nem örült az érte, szándéka szerint, minden jót (és természete, valamint hozzá[nem]értése okán sok rosszat) megtévő Erzsi néni, az özvegye sem. Még kevésbé az az egyébként kiváló orvosnő, aki a Mester „nevelt lányainak” sorában az utolsó volt.
Itt egy egészen rövid kitérőt kell tennem. A diszkréciót talán feladva (melyet még az „Arcok és Vallomások”-kötetben szigorúan őriztem), de itt sem tévedve talán oktalan indiszkréciókba. Füst Milán férfiúi élete a példás és ritka monogámia rendjében folyt le. Mindenféle látható és valószínűleg nem is látható rendbontás nélkül. Azt csak legutóbb a szerencsés filológiai halászat csodás fogása tárta fel, hogy házasságát egy mindenre egyszerre fényt és árnyat vető, egész további életét beárnyékoló, egész művét pedig sötéten és rejtetten beragyogó nagy szerelem előzte meg, amely a távolból, levelek kábelein keresztül, élete végéig folytatódott. Erre még ez előszó végén vissza kell térnem. Az viszont minden titkolózás nélkül látható és tudható volt Füst Milán minden közelebbi ismerőse, akár csak hozzá bejáratos tanítványai vagy tisztelői előtt is, hogy érzelmileg magas hőfokú, a szó minden értelmében véve „plátói” szerelmek fűzték egész öregkorán keresztül néhány egymást váltó fiatal nőhöz, akiket „nevelt lányának” keresztelt, tartott, és mutatott is be nyíltan bárki
látogatójának. A nevelt lányok a ház legközelebbi barátai, sokszor szinte bentlakói, bennfentesei voltak, ezek a Zsuzsannák, akiket a bibliai Vén, a „horgaselméjű s szikár aggastyán” nem az obszcén tintorettói pózban lesett meg (amiért pedig oly rajongva szerette ezt a képet), hanem a társasági formák betartásával, ám szívében a tintorettói érzelmek teljes barokk feszültségével és ragyogásával imádott.
Volt köztük (később tragikus öngyilkosságba menekült) művészettörténész-nő, egy elhunyt költő-barátjának lánya és mások. Sorban az utolsó pedig a rendkívül intelligens orvosnő. Aki azonban – mint annyi famulus, örökös, bíboros és ilyen vagy olyan titkár, pápább akart lenni a pápánál; jóindulatúbb és talán a valósághoz közelebbi megfogalmazással: oly mértékben azonosult rajongott eszményképével, hogy a legkisebb távolságot sem tudta tartani tőle, ezzel aztán még az azonosulást is megsértette, hiszen olykor mindenki, még Füst Milán maga is, hűtlen volt (tudott lenni) önmagához. Ő azonban szemernyit sem tágított, főleg Füst Milán pózaitól – hiszen zsenijével nem válhatott eggyé. Mindenesetre: már könyvem írása közben igyekezett a könyv cenzorává válni. Még inkább irányítójává. A könyv írója azonban maga is szuverén egyéniségnek tudva magát, akármennyire megőrizte is a mester és a mesterből alkotott írói tárgya iránti ifjonti rajongását, sőt férfikorában is eleven gyermeki tiszteletét, megszerezte már a mester tanításaihoz a maga külön tanulságait is életről és művészetről, s továbbra is meglévő azonosulási
érzékenységével együtt megszerezte a különbözés éppoly szükséges és elkerülhetetlen érzékenységét is, hiszen egy ilyenfajta mű írásának e kettő együtt való jelenléte, sőt e kettő állandó interferenciája a feltétele. Mikor az elkészült kéziratot – Erzsi néni közvetítésével – „bekérette” magához (akárcsak egy akkori kultúrpolitikai ellenőrző szerv), ugyancsak Erzsi néni közvetítésével egy több mint 200 pontból álló, feltétlenül kihagyást vagy javítást követelő hibajegyzéket juttatott el hozzám. Az el nem fogadott cenzúrát könyvem folytatására, tervezett második részére nézvést súlyos szankciók követték. Egyszerre bezárult előttem az a kincstár, amelynek fosztogatásával jutottam titkos iratok, levelek, kéziratok, szövegváltozatok, kiadatlan művek stb. birtokába, együtt a Napló megmaradt részeinek előlem való zárolásával (amit később magának a végül szerencsétlen formában megjelent és sajtó alá rendezett Naplónak végleges, helyrehozhatatlan megcsonkítása is követett): tehát mindaz, ami eddigi munkám alapja és folytathatóságának feltétele volt. Mindaz egyébként, amit maga Füst Milán már a tizennyolc éves ifjúra, aki valaha voltam,
rábízott, annak rendezésében munkatársul választva őt.
*
Miközben ezt írom, egyre az jár az eszemben, miért is kell ezt írnom. Mert az az öröm ért, hogy életem egyik fontos munkáját újra kiadhatom, méghozzá az eddigieknél teljesebb formában – de hát éppen arról kell írnom, hogy ez a forma milyen tökéletlen, és magyarázkodnom, hogy miért az. Azért-e, mert „ennyivel tartozom az igazságnak” – kiének? a magaménak? amely talán mások igazságát sérti? vagy legalábbis nem egyezik azzal? Vagy mert abban állapodtam meg önmagammal és a szíves kiadóval, hogy ezt a különböző szálakból szőtt és font, de talán mégis valami egységet – sajátosan töredékes egységet – alkotó szövegegyüttest ezzel segítsem összefogni a magam és az olvasó számára? Bizonyára mindezért. De közben folytonosan a mindezek mögött ott ólálkodó eredendő kudarc kísért, hogy miért nem tudtam mindezt Füst Milán életében megírni? Hiszen kezdettől, már a kezdetek előttől fogva ez volt a titkos (majd egyre inkább bevallott) nemtőm, aki mindenre késztetett. S miért húzom-vonom a fonalat még most is, egyre tovább? Mikor ő már nem tudhat róla semmit. Ő, aki – a maga módján – mindent akart tudni, de legfőként azt tudta, ami Hábi-Szádi keleti mágus legfőbb tudása; egy általa képzelt sztoikus
sírkőfeliratától, tehát önmagától „kölcsönözve”: „Meghaltam, nem tudom.”
*
Egy szóra visszatérve az előbbiekhez: azt is hangsúlyoznom kell, hogy a fentiekkel a világért se szeretném Erzsi nénire hárítani annak az ódiumát, ami mindenképpen csak rám tartozik. Hogy – akármilyen kedvezőtlen körülmények között is – miért nem vittem végbe mégis, amit magam elé kitűztem. Mert ez mégiscsak a magam természetéből fakadt: hogy mindig az „optimális körülményekre” kényszerülök várni, mikor tudom, hogy optimális körülmények nincsenek. S a fentebb leírtak idején is tudtam már, amit ma még inkább tudok: ha már „sorsról” beszélek, benne volt mindebben Füst Milán már sokszor emlegetett s e könyv során még annyiszor emlegetendő „sorsa” is: vele így kellett történnie. Özvegye és örököse által – akit végül is ő választott magának; s énáltalam, akit valamiképpen szintén ő választott ki erre a mellette játszott szerepre, amelyet máig vállalok. S ha netán mégse lett volna igaza abban az előbb idézett szentenciában, és meghalván mégis „tudná”, ami vele a továbbiakban történt és történik, csak valami ilyent mondana rá – természetesen Hábi-Szádi képében és szavaival, Tahtur fiához szólván: „Hát persze, tudd meg azt is, hogy a hűséget se
szabad túlzásba vinni, még a hozzám való hűséget se, mert az is könnyen a hűtlenségbe fordul.” Erzsi nénit legfeljebb a túlzásba vitt hűség öntudatlan hűtlenséggé válása terheli ebben az ügyben (mint más egyéb Füst Milán-i ügyekben is).
*
Még előbbre térve vissza: bár a könyv eleve a kudarc élményével kezdődött, hiszen közvetlenül Füst Milán halála után kezdtem el (mintha csak valami arra várt volna bennem, miközben „én” éppen ezt akartam volna elkerülni), írás közben egyre inkább a siker élménye keveredett bele; nagy részét 1968 sokat ígérő nyarán a balatongyöröki plató egy kis nyárra bérelt villájának erkélyén írtam; előttem a szigligeti öböl minden gyönyörűsége, mintha valami egészen kivételes esemény egyszerre csak mindennapossá válhatna, megszokottságában örökre megszokhatatlanul. Szigligetről olykor barátok is érkeztek, egy-egy részlet felolvasásának meghallgatásával bátorítva és táplálva munkámat. Már-már úgy éreztem – minden előbbi fejtegetésem ellenére –, a legjobbkor készül el ez a könyv, mikor, éppen Füst Milán nyolcvanadik születésnapján, ahogy a könyv végére feljegyzett dátum is mutatja, végül az utolsó sorokat is leírtam. Az egész könyv még el se készült, mikor a Kritika és az Új Írás már egész fejezeteket közölt belőle. Ez is a vállalkozás időszerűségét jelezte. Az is, hogy megtudtam, a magyar irodalom
rendhagyó, „avantgárd”, modern irányzataihoz legtöbb affinitással bíró s az akkori Jugoszlávia szabadabb szellemi légkörében élő kiváló irodalomtörténész, Bori Imre is éppen egy Füst Milán-könyvön dolgozik (a könyvet nemsokára, 1969 januárjától kezdődően folytatásokban közölte is az újvidéki Híd). Itt volt az idő, hogy áttöressék az a betonfal, amelyet, akár egy berlini falat, a magyar irodalom sokszínű városának kettévágására emeltek évtizedeken keresztül, s amelynek alapja az úgynevezett és sérthetetlen „fővonal” volt, Petőfi, Ady és József Attila szinte őrtornyokként emelt, életnagyságúnál nagyobb vasszobraival a kapuinál. Átjárás nincs. Se ki, se be.
Éppolyan feladata volt egy mindenfelé ébredező új magyar irodalomszemléletnek Petőfit, Adyt és József Attilát kiszabadítani ebből a méltatlanul rájuk kényszerített szerepből, mint megnyitni köztük az utakat a régi és új magyar irodalom meghatározó más nagy alakjainak, akik eddig az irodalomtörténeti statisztériára voltak kárhoztatva; vagy még erre a szerepre se érdemesítve. Mintegy az egész ország legfőbb egzisztenciális szükségletének, a szabad modernizációnak jelképeként, megvalósítandó volt a modern magyar irodalom rendjének és értékrendjének helyreállítása, illetve megteremtése; hiszen addig helye is alig volt. Meggyőződésem, hogy Füst Milán alakja s az ő „szituációjának” az én elképzeléseim szerinti elemzése az egyik út, amely e cél felé vezet. S biztos voltam benne, hogy Bori Imre ugyanígy érez, mikor később Az avantgárd apostolai címen megjelent könyvének tárgyaiul Füst Milánt és Kassákot választotta. Nem is ért meglepetésként, mikor Bori nagy Füst Milán-tanulmányának már legelső bekezdésében a magam alapgondolatára ismertem. Nem is vonom meg magamtól (és az olvasótól) a tanulságot, amelyet e passzus idézése kínál:
„A magyar irodalomtörténet-írás máig sem nézett valójában szembe annak következményeivel, hogy a XX. századi magyar lírában a francia szimbolizmuson alapuló költészeti irányzat vált egyeduralkodóvá, s mi több, hogy ez az egyeduralom minden más költőiség elnyomása révén alakult ki, természetesen korántsem azért, mert a francia szimbolizmusra épült költészet volt az egyedüli termékenyítő lehetőség, hanem többek között azért is, mert a magyar irodalomban ez az egyoldalú szemlélet általános jelenség, s már-már törvényerővel bíró tünet. A magyar kritika ugyanis egy-egy adott korszakban mindig csak egy költői világot tudott (s tud ma is) elképzelni (…) a kritika és a nagyközönség egyaránt azt hajlandó versként és költészetként elsősorban elfogadni, ami ennek a szimbolista-preraffaelista költészetnek a közelében áll, ami az, vagy ami ahhoz hasonló, illetve ami abból eredt, s így jelzi, hogy a tizenkilencedik századiság továbbélésével van dolgunk még manapság is.”
*
Röviden: mikor kitettem az utolsó pontot a könyv végén, úgy éreztem, ha a szubjektív oldaláról nézve fájdalmasan és helyrehozhatatlanul későn készült is el, viszont a lehető legkedvezőbb időben láthat napvilágot. Mögöttünk a gyönyörű 1968-as tavasz, a párizsi május. Hogy előttünk a prágai augusztus áll, e júliusvégen senki se sejthette.
Mire azonban a könyv – az akkori könyvkiadás regulái szerint meglepően hamar – valóban napvilágot látott, már minden a visszájára volt fordulóban. A szellem viszonylagos szabadságának tágulása a mi régiónkban, és kitüntetett módon Magyarországon – éppen azért, mert itt volt addig a legszembeszökőbb, illetve szemetszúróbb – egyszeriben brutálisan véget ért; és újra helyet és hatalmat biztosított a korlátok kemény megvonásának. Könyvem, ha az irodalmi élet szűkebb benső köreiben némi feltűnést és érdeklődést keltett is, tovább táplálva a Füst Milán műve és szerepe iránt megindult érdeklődést, a nyilvánosságban merev hallgatásba ütközött. Nem nyílt ellenzésbe, csak titkosan szervezett elhallgatásba. A korszak irodalompolitikájának ismert, bár nehezen kiismerhető módszere szerint. Éppen e kiismerhetetlenségnek, az utak nem tilalmas, csak hallgatólagos elzárásának ebben a taktikájában talán az irodalom irányítása volt a legnagyobb hatásfokú; egyetemeken, intézetekben mesterkezek bonyolították.
Csak hallomásból értesültem róla (s értesülhettek mások is az irodalom belsőbb tájain), hogy az ELTE XX. századi tanszékén könyvemről tartott belső vitán (melyre az én meghívásomat is jelezték nekem, ami azonban – mint később közölték velem – „sajnálatos mulasztás” miatt elmaradt), a vitát (és a tanszéket) vezető professzor kijelentette, hogy a magyar marxista kritika az utóbbi időkben elkövetett „legnagyobb vétke” a Füst Milán-könyv kritikai „szétzúzásának” elmulasztása volt. Ugyanez a tanszékvezető professzor tartotta az 1973-as Debreceni Irodalmi Napok bevezető előadását is, amelyben a témát álruhába bújtatva, de a hallgatóság számára nyilvánvalóan még mindig a Füst Milán-könyv körüli ideológiai eltévelyedésemet idézte meg, ezúttal Weöres Sándor, illetve egy róla írt tanulmányom próbabábuján mutatva be az új (régi) divatot. „Nem periferikusan, de egy színvonalas, rangos s éppen ezért komolyan veendő példát idézve: Somlyó György »új személyiségszemléletként«, »az egyéniség kiteljesítéseként« ünnepli pl. az Új Írás 1972. augusztusi számában Weöres Sándor legújabb verseiről írva a
»kételyek«, »ellentétek« fölött lebegő szkeptikus állapotot, az ez is én vagyok, az is én vagyok nihilisztikus relativizmusát, a személyiséghiányt. S a marxista bírálat jobbára csak hallgat az ilyen típusú értékelések kapcsán. Nem vonultat fel egy másfajta élet- és emberkoncepciót”, ahogy a beszéd megjelent szövegében olvasható (Kortárs, 1973. 2. szám). A beszéd elhangzásakor azonban ugyanez még inkább a Füst Milán-vita előbbi keményebb fekvésében hangzott el. Ehhez kapcsolódott valamivel később az az egyfelől nevetséges, másfelől félelmetes jelenet is, amelyben az Akadémia által felállított „verstani bizottságban” tartott előadásom alatt (szövege A költő gondolatainak kertje címen ebben a kötetben is megtalálható) egy pillanatra belépett az Irodalomtudományi Intézet egyik fő tisztségviselője (mondhatni: tisztje, aki egyébként nem volt tagja a verstani bizottságnak), s attól kezdve, anélkül, hogy leülve hallgatta volna fejtegetéseimet (mint akit egyszerűen érdekel), az előadás végéig komor ábrázattal járt-kelt a padok között, mint egy iskolai felvigyázó. Az ok: nem is magában az előadásban, csak a hozzá készült előzetes szinopszisban felvetettem azt a poétikai lehetőséget, hogy irodalomtörténetünk plurálissá
tétele érdekében például a magyar költészetnek egy olyan „vonalát” is ki lehetne rajzolni, mely, mondjuk, Berzsenyitől Madáchon keresztül (ők ketten voltak Füst Milán legkedveltebb alakjai a klasszikus magyar költészetben) Füst Milánig és Weöres Sándorig vezet. A „fővonal” védelmére és megerősítésére – egy rövid átmenet erejéig – újabb ideológiai betontömegek keverődtek. Ezenközben nem maradhatott el a kiadó udvarias és (őszintén) sajnálkozó kitérése a könyvem esetleges folytatására, tervezett második részére szóló szerződés megkötése elől. És valóban, nemcsak az én könyvem fulladt a semmibe. Több mint tíz évnek kellett eltelnie, míg a Füst Milánról szóló újabb számottevő hazai dolgozat megjelent, előbb mint kandidátusi értekezés, majd 1983-ban könyv formájában a nyilvánosság előtt is. Az értekezés – Kis Pintér Imréé (melyről ugyancsak szó esik e könyvben) – ugyanazon a tanszéken, ugyanannak a tanszékvezető professzornak égisze és pártfogó irányítása mellett készült el. De addigra megváltoztak, legalábbis erőteljesen megváltozóban voltak az idők.
Könyvem folytatását tehát kétfelől öntötte el az ár. De azért mégsem merült el benne. Egy-egy nagyobb tanulmány, egy-egy alkalomhoz fűződő emlékezés, egy-egy újabb nekiveselkedés a mű valamelyik problémájának sorozatosan felszínre bukkant, s szinte magától szorosabb-lazább láncolatot alkotott magából. Így lett e megíratlan könyv mégis valamiképp megírt könyv. Bár – magam tudom legjobban – megírtan is megíratlanul maradva. Vagy mégiscsak: egy mégis megírt – a megírhatatlan helyett.
*
Ehhez a természetéhez tartozik, hogy nem akartam, s mód se lett volna rá, ebben a könyvben bármiféle manipulációval annak a megíratlan könyvnek a fantomját szimulálni. Semmit sem változtattam sem az 1969-es könyv, sem az annál régebben vagy éppen utána írott egyes fejezetek szövegén; nem kívántam eltörölni valóságos külön-külön létezésük nyomait. Így aztán az olvasót nem tudtam megkímélni a sűrűn előforduló ismétlődésektől.
Hasonlóképp nem javítottam a szövegekben előforduló olyan, ma már nem helytálló adatokon, amelyeket csak az egyes szövegek alatt szereplő dátum hitelesíthet. Hogy példaképp mégis említsek egyet-kettőt: több írásban is emlegetem A feleségem története különböző idegen nyelvű kiadásait. Természetesen egy ma készült lista ezeknél sokkal terjedelmesebb volna, egészen a legutóbbi, immár három kiadást megért amerikai változatig, amelynek kivételes sikere a fordító Ivan Sandersnek is köszönhető. (S amely e könyv megjelenésekor talán már nem is lesz a legutóbbi.) Egy másik példa, csak találomra; már az sem állja meg a helyét, amit egy helyen Illyés fiatalkori szürrealista verseiről állítok: hogy ezeket a költő soha nem vette fel későbbi köteteibe. Azóta már mind megjelentek a Haza a magasban című összegyűjtött versekben (1972). S anélkül, hogy tovább sorolnám a példákat, csak a talán legfontosabbat: ilyen a „még meg nem jelent”, pontosabban, ugye, az azóta már – ha úgy is, ahogy – megjelent Napló. Amelynek azonban, ezt csak óhajként, remélhetőleg napvilágot lát majd egy jelentősebb, bővebb, pontosabb, egyszóval: cenzúrátlanított kiadása is.
*
A „megíratlanságokból” fakadó nagy hiányokról, az ásító hiátusokról nincs mit mondani. El kell fogadnom, hogy a mese, az emlék és az elmélet ritka összvarázslatában fogant Füst Milán-i gondolkodás, ahogy e könyv egyik fejezetcímében neveztem, „a költő gondolatainak kertje”, s az azokat „megművelő” művek, az Emlékezések és tanulmányok, a Hábi-Szádi, a Látomás és indulat csak egy-egy ritka szállal fonódik bele ebbe a könyvbe. Nem is beszélve végül arról az ezerszer megírt „regényről”, amely azonban a legutóbbi időkig mégis titok maradt, s amely titokban az élet és az életmű legmélyebb pincéibe, legalsóbb bugyraiba, rejtett palackba zárva is Füst Milán szinte teljes epikai és drámai művének nemtője. Van más megközelítésem: az a kettős tükör, amelynek csak egyik szárnya bukkant elő a legutóbbi időkben, hogy ránk villantsa rejtélyes csonka visszfényét.
Erről csak annyit: már azt, hogy feleségével „a legkiegyensúlyozottabb és legtermékenyebb közösségben élt haláláig” – bár egyfelől kétségtelen igazsága is van e mondatnak –, csak a tapintat és tisztelet íratta le velem 1969-ben. Hiszen valami távoli sejtésem akkor is volt a „nagy szerelemről”, melynek viharos sikertelensége előzte meg Füst Milán oly sikeresnek bizonyult – ámde szerelemtől nemigen érintett – házasságát. Abból a nemrégiben csodaként felmerült palackból kiszabadult szellem azonban – bármennyire ódzkodott is Füst Milán az életrajz és a mű bármilyen megfeleltetésétől – talán merőben új fényt vethet Füst Milán életművének egész eddigi szemléletére. A megtagadott életrajz nem tagadta meg megtagadóját. Még abban a kényes paradoxiában sem, hogy ezek az újonnan előkerült dokumentumok is a feltétlen hűségű feleség önzetlen, mint egész életét, szerelmét is önfeláldozóan a zseninek alávető önmegtagadásának, vagy prózaibban szólva: gondosságának köszönhetők. De ennek az összefüggéseit már valóban csak egy új és mindenestül megírt könyv tudhatja egyszer megvilágosítani.
*
Végezetül hadd írjam ide azt a néhány sort, ami talán az e könyvben összegyűjtött minden írás ösztökéje volt, s magának e mostani könyvnek az összeállításáé is. Közel egy félszázada íródott, s fájdalom, még most sem vesztette el minden aktualitását. Egy egész élet és pálya fájdalma pattantja ki benne tömör és szűkszavú szarkazmusát. A hatvanéves, ma már sokak (bár mégis túl kevesek) által csodált főművét megalkotott nagy író írta tanítványához, mint a levélen áll, „1946., december 5-dikén”:
Kedves Gyurikám!
Mindenféle szemtelen zöldségeket írnak megint újságokban és folyóiratokban kedves regényedről, Störr kapitány történetéről – és te hagyod ezt?
Barátod:
F. M.
Talán elmondhatom e könyv előtt: nem, amennyire tőlem tellett, ha csak ez a kevés tellett is tőlem, nem hagytam, Milán bácsi. Amennyire az én életem viszontagságai is engedték, minden erőmmel igyekeztem nem hagyni.
És ha valóban van sorsuk a könyveknek, akkor e könyv sorsának nyitja semmi más, csak ez.
