Bevezető helyett: idézet

Ez a kis tanulmány-füzér, mely e szép sorozatnak ebben a kötetében helyet kapott, az utolsó néhány év terméséből vett szemelvény, amolyan Auslese, ahogy Rilke nevezte el utolsó verseinek egy csoportját. Rilke és emlékezetes címszava nem ok nélkül kerül ide. Könyvemnek és első közleményének címe maga is egy rilkei kifejezést vesz kölcsön: azt értelmezi; azt kéri fel mintegy, hogy saját magát értelmezze. Maga is azt a „helyet” keresi, amelyet kultúránk századain keresztül annyiszor vitattak el, minden formájukban – vallási és laikus érdekeltségű korokban egyaránt – az érdek-érdekelt társadalmak, s vitatnak el ma is. Ma különösképpen, a felbomló és új rendjüket kereső politikai átalakulások új hierarchiát hajszoló vehemenciájával. A költő mindig kétes, ám, éppen Rilke szavával, minden kétségességében is „elvitathatatlan” helyét.

Nem új, távolról sem az, sőt inkább rögeszmésen untig visszatérő ez a téma mindazon írásaimban, amelyek kora ifjúságomtól kezdve, minden előzetes terv nélkül, újra meg újra a „költészet” és a „költő” fogalma vagy fantoma, fantom-fogalma körül sündörögnek és ólálkodnak indiszkrét tolakodással, hátha egy-egy pillanatban talán ezek belsejébe is bepillanthatnak. Mindenesetre: mindig ennek a mindig vitatott és elvitathatatlan helynek a keresésében.

 

Valaha régesrégen fordítottam le, Hamvas Béla kérésére és akkor készülőben lévő Anthologia Humana című „kresztomatiája” számára (első megjelenés: 1946, Egyetemi Nyomda, Budapest) Rilkének azt a kis prózáját, amelyet e könyv címében és első írásában idézek, amelyre ebben építek – mint egy kősziklára? nem, csak mint egy titokzatos csiszolású gyémántra.

De van ennek a prózának Rilke művei közt egy vers-ikerpárja is, egyetlen raggal (illetve eredetiben: egyetlen prepozícióval) megkurtított, magára a tárgyra végletesen leszűkített címmel (Über den Dichter – illetve Der Dichter). Ezt is ugyanabban a régidőben fordítottam (bár első megjelenésére csak 1958-ban került sor, Szélrózsa című, összegyűjtött versfordításaim első kiadásában). Amulett, amely azóta sem hagyott el; amelyet én se hagyok el azóta sem. Elöljáróban ezt szeretném ajándékul kínálni az olvasónak: azoknak, akik nekivágnak e kötet helyenként próbára tevő labirintusainak; azoknak is, akik netán visszariadnak tőlük; hogy ha csak éppen felnyitják a könyvet, már ez a nyájas mozdulatuk se maradjon hiábavaló.

Álljon itt tehát a vers – először eredetiben, hogy egyetlen csillanása se menjen veszendőbe, utána fordításban, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen, ha netán fakóbb csillogással is.

Du entfernst dich von mir, du Stunde, Wunden schlägt mir dein Flügelschlag. Allein: was soll ich mit meinem Munde? mit meiner Nacht? mit meinem Tag? Ich habe keine Geliebte, kein Haus, keine Stelle, auf der ich lebe. Alle Dinge, an die ich mich gebe, werden reich und geben mich aus.

Te is elhagysz, gyors szárnyalással, ó perc, s röptöd belémhasít. Magamban mit is kezdjek a számmal? éjemmel és napommal itt? Otthon nem vár, szerelmem se akad, egy csöppnyi hely sem, ahol éljek. Minden dolog, amihez csak érek, gazdag lesz és rajtam tulad.

 

Ennyi elég is volna. De még egy pillanatra feltartom az olvasót; nem is pillanatra, inkább csak egy helynyire. Hiszen itt is a helyről van szó, amelynek betölthetése nélkül, tudjuk, semmilyen létező nem létezhet. (Az istenen kívül. S a költő, bár civilizációnk egyes szakaszaiban nem egyszer közelítették képét az „istenihez”, mégsem tekinthető annak.) Ez a hely azonban egész civilizációnk folyamán legalábbis „kétes” volt, nehezen elképzelhető, mint ahogy a nem-fizikus (sőt talán még a „fizikus-mint-ember”) számára is megfoghatatlanok az atom elemei (és még elemibb) részecskéi, amelyekről tudhatjuk, hogy léteznek, de sosem tudhatjuk, hogy éppen hol léteznek. Ezért nevezi „elvitathatatlannak” Rilke ezt a helyet (Stelle), amely akkor is az, ha a költő az idézett versben éppen arról vall, hogy nincs helye (keine Stelle), ahol éljen. És ugyanez a „hely” világlik fel – immár harmadszor – Rilke talán legismertebb versének, a méltán ars poetika számba vehető Archaikus Apolló-torzó-nak kulcs„helyén”:

 

…denn da ist keine Stelle die dich nicht sieht.

 

Tóth Árpád híres fordításában:

 

…mert nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne.

 

A költészet (a művészet általában) mindig ránk néz. Akkor is, ha mi nem nézünk rá. S a vers befejezéseként erre következik minden művészet „első parancsolata”, a ránknézés értelme. Dehát ezt fölösleges, talán illetlen is kimondani. Mindnyájan ismerjük. Az életünk mindig megváltoztatásra vár.