[Utószó]

Színház az egész világ. Shakespeare korában legalábbis annak látszott. Az újabb időkben inkább regénynek látszik. „Az életem kész regény”, vallja szinte minden regényolvasó. Csak a regényíró élete nem kész regény. Neki meg kell alkotnia a magáét. A saját életéből és mindenki életéből. Keserves igazságokkal és keserves hazugságokkal. Pedig neki is megvan a maga élete. És a maga regénye. Ám ez mindig egy másik regény. Ráadásul még a regénynek is megvan a maga regénye – a regény regénye, ahogy nem is egy regényíró azt is megírta. De ez megint egy másik regény. Amit az olvasó azonban nem fog ismerni. Mert nem tartozik hozzá az (éppen szóban forgó) regényhez. És ha mégis hozzátartoznék?

 

Annyi talán mégis hozzátartozik (ehhez a regényhez), hogy a regény írójának (nem tévesztendő össze a regény Regényíróként ábrázolt alakjával!) szégyenkezve kell bevallania: a maga erejéből – egy fél könyvtárnyi könyv publikálása után – nem lett volna módja e regény megírásának anyagi feltételeit megteremteni.

 

Ha 1986 februárjában nem tisztelik meg a Centre National des Lettres féléves párizsi ösztöndíjával, s ezt követően, 1987 januárjától kezdve, az MTA–Soros Alapítvány kétéves támogatásával, ez a regény sem készülhetett volna el.

 

A regény tehát nem mulaszthatja el, hogy ne csupán formálisan nyilvánítsa köszönetét a fent említett két intézménynek, melyek a mai nagy piac-újrafelfedezés keserű mámorában is józanul tudják, hogy a művészet nem „a piacról él”; hogy a művészet csak belepusztulhat, ha nincs módja legalább részben kivonulnia a piacról.