Egy

Ó, mert ki nem álmodott Párizsról gyermekkorában!… Párizs egy világ.

Báró Eötvös József: A karthausi, 1856

Paris n’est qu’une jolie ville de province.

(Párizs csak egy szép kis vidéki város.)

Rimbaud (mikor hazatért londoni utazásából), 1873

SAPÓ! SAPÓ!

csattog mindenfelől. Váltakozó ütemek és hangfekvések, hol szinkópa, hol fúga, olykor szabályos kánon. Zeng az egész hodály. Egyre fenyegetőbben? egyre diadalmasabban? Mert dobolnak is hozzá, lábbal a padlón, és az asztalokon előttük fekvő vaskos óntálcákon is a pakfon evőeszközökkel. A feledhetetlen Bodográfban, a „régi idők mozijában” (mert gyerekkorodban te is oda jártál) a Sing-Singről szóló filmben kezdődött így a fegyenclázadás, a darócruhás Heinrich Georg vezényletével, a közös ebédlőteremben kitörő pléhevőeszköz-csörömpöléssel s a közben egyre félelmesebbé növekvő ütemes kiáltozással. Hogy mit kiáltoztak, arra már nem emlékezel. Talán ott is ezt a sapó! sapó-t? És netán itt is a gyatra élelmezés ellen tiltakoznak? Mi lehet ez?, nézel végig a termen, innen, a legvégéből, az enyhén emelkedő lépcsőzetes bejárat felől. Előtted a pult felé kígyózó hosszú sor. Az otthonról is régóta ismerős. Mégis egészen más. Most érkeztél, egyelőre a legutolsó vagy itt, a lépcső elején, még várakozhatsz egy jó félórát, ahogy megsaccolod, végig ezt a sapó! sapó!-t fogod hallgatni, frissen kiváltott Sorbonne-igazolványoddal büszke zsebedben („Boursier du Gouvernement français” – vö. „Ösztöndíj 1”)? Mintha mindenki megőrült volna. Mindig ebben a zsivajban kell ezentúl ebédelni és vacsorázni? Ezen a fegyenctelepen? A több száz fiú és lány az asztaloknál, vagy az asztalokra várakozva, bizonyára hullaéhesen (hiszen ezért járultak ide) (meg különben is, mindnyájan folyton éhesek vagytok, éhesek már évek óta egész Európában), maga előtt a pultról sebtiben összeszedett ételekkel (megesz a kíváncsiság, hogy mik is lehetnek ezek az ételek), ahelyett hogy hozzálátnának, egyre veszekedettebb dobolásra használják jobb sorsa érdemes (bár silány) evőeszközeiket a tele tálcákon, és ordítoznak, ordítoznak. (Sose bírtad az ordítást, ez közérzeted meghatározó paramétere.) S mintha tekörülötted, itt fent, a bejáratnál, a lépcső tetején ordítoznának leginkább, s a lassan már mögéd sorakozó újonnan jöttek azonnal, parancsszóra bekapcsolódnak az általános tébolyba. Honnan tudják? Ki vezényli ezt a fülsiketítő korált? Senkit se látsz. De körülötted, érzed, különösen feldúsul a kiáltozás körkörös fúgája, mint egy hangokból font ostromgyűrű. Mielőtt még, nem túl nagy meggyőződéssel, ám a tömeg erejétől elragadva, és az elszigetelődés félelmétől sarkallva, te is megadnád magad a tömeghisztériának, elővigyázatból megkockáztatod törékeny franciaságodat (amely már ezen az első párizsi napodon is fájdalmas sérülést szenvedett, erről később…), a melletted álló lányhoz fordulva, aki szinte tüntetően nem kiabál. Mit ordibálnak?

„Mais ils crient: chapeau! chapeau!”,

feleli készségesen és magától értetődően, s mintha kicsit szánakozva is (tudatlanságodon?), s az eddig értelmetlen indulatszónak vélt, és számodra mintegy a magyar fonetika álruhájában megjelenő hangcsoportot most azonosítod hirtelen a francia „kalap” szóval; de most is csak értelmét fogod fel, nem a jelentését, gyakorlatban jó előre visszaigazolva Wittgenstein sokkal később megismert alaptételét, miszerint „a szónak csak a használatban van jelentése”. A „használat”, épp ez a bökkenő. Mire használják? és ilyen indulattal? Kalap – na és ha kalap? mi bajuk a kalappal? Ahelyett hogy falnának? Melletted a lány most egy olyan, alig észlelhető s mégis jelentőség- (sőt jelentés?-) teli mozdulattal, amilyent csak a távol-keletiek tudnak, ujjával fölfelé mutat (ha nem ő tenné, és otthon volnánk, azt mondanád: bök) a fejed felé.

Sose viseltél kalapot. Életed egyetlen ebbe a katagóriába tartozó öltözékdarabját érettségire kaptad anyádtól: egy akkor divatos fekete Eden-kalapot, selyemmel szegett félkemény karimájút, amelyre, miután az iskolai rendtartás szigorúan tiltotta az egyensapkán kívül minden más fejfedő viselését, már régóta vágytál. Fel is vetted az érettségi bankettre, bár nem éppen nyári viselet. Aztán soha többé, se ezt, se másfajta kalapot. Egyetlen kopott svájcisapkád volt mindig, hogy, ha nagyon kell, legyen. De ha nagyon kellett, se vetted fel soha, minden szigorú anyai intelem ellenére sem. „Már megint sapka nélkül rohansz el?”, kiáltott utánad anyád kétségbeesetten (mert mindig rohantál), de minden eredmény nélkül, bár a számodra legszörnyűbb fenyegetéssel is megtoldotta: „meglátod, egy szálig kihull a hajad!”. Most rémülten kapod le fejedről a svájcisapkát – mert most, éppen most és itt rajtad van. Fagyos november végi szél süvített keresztbe a boulevard Jourdanon, mikor ide indultál. Éles szél, amely rohamokban szántott végig a fejeden, mint a borotva. Pont most, Párizsban hulljon ki egy szálig a hajad? Anyádtól először kerülve távol hosszabb időre, homályos intelmei egyszerre kivehető alakot öltöttek. Kopaszon Párizsban? Azt már nem! Rohantál vissza az utcáról a szobádba, hogy a sapkát előkotord a még ki se csomagolt bőröndből. Mit tudhattad, hogy az Egyetemi Város menzájának – pontosabban „tűzhelyének”, foyer-jának – áthághatatlan törvénye szerint semmiféle néven nevezendő fejfedő nem tűrhető el? Mindent lehet, lábbal dörömbölni, evőeszközökkel dobolni, fül- és hangszálrepesztően ordítani, s még isten tudja, mit nem, a törzsi rituálé csak egyetlenegy sérthetetlen és titokzatos tabut ismer, a te kopott sapkádat a fejeden. Mint a templomban. Mi lett volna, istenem, ha helyette véletlenül egy olyan szileindre, vagy, „nyelvtani verzátussággal szólva”, olyan chapeau de haute forme találtatik a fejeden, amilyennel hajdan, több mint fél századdal ezelőtt, dicső elődöd, Szomory Dezső állított be Párizsba?

Aki különben (bár ez inkább lábjegyzetbe kívánkozna, ha a regényíróknak is joguk volna a lábjegyzetekhez) hogy ujjongott volna, ha tudja, hogy éppen azokban az években (a múlt század kilencveneseiben) egy párizsi lapban nem kisebb nevek feleltek az épületes körkérdésekre: „Mi a véleménye a cilinderről?”, mint Zola, Lemaître, Puvis de Chavanne, Henri de Régnier, Mallarmé… Stéphane Mallarmé, gondolja csak el, édes elődöm, ha hallott róla azokban az években, Mallarmé, a költőelőkelőségek legelőkelőbbje, az érthetetlenek legérthetetlenebbje, méghozzá ilyen, hogy mi is így mondjuk, történetfilozófiai „verzátussággal” szólva, amint következik: „A világnak vége lehet, de a kalapnak nem: valószínűleg, láthatatlan alakban minden korokon át létezett. Nem úgy megyünk-e el mellette ma is, mintha észre se vennénk? (…) éppoly nyilvánvaló, mint amilyen megmagyarázhatatlan módon, se nem szép, se nem csúnya, minden kritikán felül áll: lehet, hogy valamilyen felsőbbrendűség ünnepélyes Jele, s ez okból maradandó intézmény.”^*

(Zárójelben: Manet azt is feljegyzi naplójában, hogy a körkérdés megjelenése után két nappal a következő hirdetést olvasta: „A világnak vége lehet, de az (ilyen meg ilyen…) selyemkalapnak sose…”, meg azt is, hogy Renoir azt állította, az a körkérdés többet tett Mallarmé megismertetéséért, mint akármelyik könyve. – Pedig nem is a tévén hangzott el. Úgy látszik, a költészet és a körkérdések egymáshoz való viszonya is „maradandó intézmény”.)

De a világnak mégse lett vége, hiszen a Vízkereszt-ben is azt dalolják: „hajahaj, a világnak sosincs vége”, igaz, csak épp most, nemrégiben kis híja, hogy vége nem lett, s ettől fogva úgy látszik, nagyon úgy, már mindvégestelen csak kis híja lesz, s ha megannyi maradandónak tetsző intézmény nem maradt is fenn, ugyanannyi, kevésbé maradandónak tetsző, fájdalom, mégis maradandónak bizonyult, ám a cilindernek mégis vége lett. A te fejeden is csak ezt a kopott svájcisapkát érték tetten, amit most sietve lekapsz a fejedről.

A harsogás-csörömpölés mintegy varázsütésre, a láthatatlan karmester intésére egyetlen szempillantás alatt megszűnt. A teremben, ahol pedig újra felcsap a csörömpöléssel-kiáltozással előbb megszakított étkezési generálmuzik, mintha egyszerre halálos csönd támadna. Az egyik fajta zajjal szemben a másik a csönd álarcát ölti magára. Ebben a zajos csöndben lassan előtted is megnyílik az út az eddig ismeretlen rendszerű önkiszolgálás (úgy érzed, majdnem: önkielégítés) felé, amelynek végeredményeképpen vaskos-szürke óntálcádon felsorakozik egymás után a csalánra emlékeztető saláta, a frisée, egy csöbör sós-algás lében főtt fekete-fehér tengeri kagyló, héjából szemérmetlenül kidudorodó rózsaszínes belsejével (mint egy túlméretezett klitorisz), a lekváros joghurt, és egy carafon (két és fél decis kancsó) közönséges vörösbor (vin rouge ordinaire), két szeletke baguette-tal, mintha egy vastagabb szárú bambuszból vágnál keresztbe kétbütyöknyi metszetet; amely azonban ebben az ínséges időben is megtartotta azt a csodálatos, szárnyasító természetét, amit Szabó Dezső érzett benne egy fél századdal előbb. Csupa olyan étel, amit most látsz először, s szinte a nevüket is külön ízként harapod a falatok mellé. Ez ez első beavattatásod a kései, oly régóta áhított diákéletbe (amiből eddig oly brutálisan ki voltál zárva). Méghozzá, most – a párizsiba. S ideérkezésed másnapján már a második alapos párizsi felsülésed.

 

Az első alig néhány perccel előbb ért a bulváron. Cigarettád még volt otthonról, de a gyufád elfogyott. Éppen a Maison de Monacóval átellenben, ahol szállást kaptál, nyílt egy kis bisztró, a fura piros trapezoid cégérrel az ajtaja felett, amilyen idomokat a zsonglőrök szoktak hatosával dobálni a cirkuszban. Némi habozás után – még sapka nélkül: épp itt jutott eszedbe, hogy visszaszaladj érte – beléptél, be az „első párizsi bár” ajtaján. Balra máris ott volt, amit kerestél.

„Je voudrais une boîte d’alumettes, s’il vous plaît.” –

mondtad jól nevelten és hibátlan fogalmazásban. De semmi reagálás a pult mögött, hacsak nem valami kis türelmetlenül koncentrált figyelem a levegőben. Mintha meg se szólaltál volna, s a hölgy azt várná, nyögd ki már végre, mit akarsz. Jó, megmondtad még egyszer. Harmadszor is, ha lehet, még tagoltabban. Miután a hölgy végre rád förmedt, több mássalhangzó-torlódással a fogai között, mint ami a legszlávabb nyelvben elképzelhető:

„Mais qu’est-c’qu’v’v’lez. M’sieu? Des alumettes? Alors, p’rquoi v’n’l’dit’pas, j’n’hom’?”

Hogy mért nem mondod? Mikor már harmadszor mondtad, egyre tisztábban, Racine- és Valéry-fordításokon csiszolt, alak- és mondattanilag egyaránt gáncstalan szövegezéssel. Ezt a megpróbáltatást nem volt könnyű elviselni (még a testi-lelki megpróbáltatások ama koncentrátuma után sem, amiben az elmúlt évek részesítettek). Nem is tudtad elviselni. Gyufa nélkül fordultál ki a Tabac-ból. Dolgodvégezetlenül.

Ilyen dolgodvégezetlenül fogsz majd kifordulni a Városból is, ha lejár az időd? Máris elfogott a rémület. A már régebben megismert és soha többé el nem hagyó szorongás: ez a legfőbb ifjúkori betegség, mint a juvenalis hypertonia: hogy az életed úgy múlik majd el, hogy nem is volt, soha nem is lesz a tiéd. Most, hogy a megpróbáltatás évei után, az elvétetés törvényével dacoló véletlen még egyszer visszaadta az életedet, mégsem lesz a tiéd. Már láttad magad eltávozni Párizsból, úgy, mintha itt se lettél volna. A világból úgy, mintha sose lettél volna ott. Láttam Párizst, s nem láttam semmit, kongtak a füledben Kassák nagy versének félrevert harangszavai. Pedig ő gyalogszerrel indult neki, hogy láthassa Párizst. Nem láttam semmit – állapította meg csodálkozva, utolsó napján, már hazaindulóban, harminc évvel azután, az Idegen emberek ifjú hőse is. Hát mindnyájan idegen emberek maradunk itt, minél inkább vágyunk ide, hogy éppen itt találjunk otthonra, az ilyen vagy olyan, mindig megújuló hazai hontalanságok után? Első párizsi napodon máris enyhén megütött Párizs váltóárama, mint egy villamos paradoxon: hogy Párizs mindenkinek otthona, de mindenkinek otthontalansága is. Párizs annyi mindent ígér, amennyit nem is lehet beváltani. Párizs annyi mindent kínál, hogy végül is úgy érzed, semmit sem adott. Még meg se érkeztél, máris a távozás kudarca kísértett. Ahogy ennek az első napnak immár a második felsülése felé bandukoltál, idefelé jövet, gyufa nélkül, a boulevard Jourdan szelétől kezeddel védve az oly megbocsáthatatlanul botrányosnak bizonyult kopott svájcisapkádat a fejeden.

 

MÉG AZNAP,

mikor megtudtam (Michel reggeli telefonjából), hogy váratlanul féléves párizsi ösztöndíjat kaptam („Ösztöndíj 2”, szemben azzal, amit fentebb „Ösztöndíj 1”-ként említettünk), épp ott, ahol a Nemzeti Levéltár és a Városi Hitelbank két karjának enyhe roppantásában a Rambuteau utca dél felé kissé megtörve a Szabad Polgárok utcájává lényegül át (nem sejtve még, hogy nemsokára ez lesz az én „quartier”-m, hat hónapos átmeneti lakhelyem s egyben e regény születési helye is), márpedig, tudjuk, a születési hely éppoly meghatározó, mint az idő, még egy regénynél is, egyszerre elémbe állt a regény, akár egy fantom (ez a Regény, amely oly nehezen kezd most kibontakozni fantomatikus jelentéséből). S e fantom mögött – még jelenésszerűbben – egy egész sorozat fantom, egy regénykísértet mögé sorakozó sok kísértetregény: a már régen megírt – s részben már semmibe is foszlott, megfakult írású – magyar Párizs-regények újraéledő kísértete, amelyek folytatásaként, mint azok kikerülhetetlen kísértése, meg kell születnie ennek a regénynek. Valahogy olyasféleképpen, ahogy a pop-art festmények (például Andy Warhol sorozatai, akár az is, amit most legutóbb láttam, a New York-i Szabadság-szobor változatai, egy kis galériában a Nation körül) a sokszorosítás modern technikáját utánozva, miközben vissza igyekszenek venni, amit a sokszorosítás-technika az alkotás egyediségéből elragadott, azzal, hogy – bosszúból? – az ábrázolás révén mintegy megsemmisítik, ősi módon Veinemöinenként „kiéneklik” ezt a technikát, az utánzatok leutánzásával, a reprodukciók reprodukálásával újra visszahelyezik jogába az alkotást. Mert a művészetnek minden lehet a tárgya – miért ne lehetne a művészetellenesség is? Sőt, mikor éppen az határozza meg leginkább egy kor életét, miért ne lehetne az az elsők között? Másrészt meg: minden új mű úgyis óhatatlanul utánzás és folytatás, még a legblaszfémikusabban is ott van a kegyelet aktusa, az idő már írásba (képbe stb.) sodort fonalának továbbsodrása az időn, ezen a Gigantikus Guzsalyon, hiszen nincs más Ariadné-fonalunk az ezredévek labirintusában… Ez persze mindig óhatatlanul azt a veszélyt rejti magában, hogy a fonál összegubancolódva, újra kibogozhatatlanul belegabalyodik a már nem létező időbe, s mi visszatévedünk a már magunk mögött hagyott zsákutcák rengetegébe. Mindjárt arra kellett gondolnom, nehogy az árnyékok felfalják ezt a regényt, amely az ő visszfényük is szeretne lenni, neki kell magába olvasztania ezeket az árnyékokat, hogy miként, azt még nem tudom, valamiféle újonnan felfedezett/felfedezendő átlényegítéssel, valamiféle regénybeli Lorentz-transzformációval – nem szeretnék máris belezavarodni, bár kis híja volt, hogy már ott helyben bele nem zavarodtam, a könyökbe hajló utcasarkon, mert egyszerre olyan volt, mintha már a jövőben állnék, a már megírt regény előtt, azazhogy egyben a múltban is, hiszen a kész regény egyszerre jövő is meg múlt is (csak jelenné váltani nehéz), egyszerre az, ami már egyszer megtörtént – velünk; s az, ami majd egyszer meg fog történni – másokkal, az olvasásban, mint egy másodéletben. Mintha előttem állt volna a regény, szinte olvastam a láthatatlan és megíratlan lapokról: de egyben soha meg nem írható is volt, éppen azért, mert egyszer már mintha meg lett volna írva, ez a regény itt volt láthatatlanul, és óhatatlanul különbözve attól, amelyik (talán) majd láthatóan is itt lesz (ha lesz).

Már azt se tudtam hirtelenében, én (vagy te) laktam/laktál-e a Grand Hôtel des Balcons-ban, a 19. század legsilányabb francia hazafias költőjéről elnevezett mini-sugárutacskán, amelyet úgy bocsát ki magából (társaival együtt) az Odéon tér félholdja vagy napfogyatkozásos napja, mint az Étoile a nagy avenue-ket, vagy egy szentkép mandorlája a sugarait, vagy az írógép betűkarjait virtuális középpontjuk, ahová mindig vissza kell csapódniuk, vagy egy széthajtogatott legyező a bordáit – én laktam-e ott, vagy Ady Endre, akinek immár emléktáblája is ott lakik a falán, de hiszen már Szomory is ott lakott, de arról meg Ady nem tudott még, ahogy én (te) sem tudtuk egyikükről sem, amikor gyanútlanul rátaláltál, mintha ide, éppen ide kellett volna idetalálnod, a negyvenezer hotel városában éppen ebbe a hotelbe, ahol én azóta később is többször újra megszálltam, vagy leszálltam, ahogy a francia mondja, mintha csak valami minialvilág volna minden szálloda, s ahol most is megszállva, a múlttól és Párizstól újra megszállottan tartózkodom. De akkor már nem ugyanaz volt (mint ahogy te meg én sem voltunk ugyanazok), nem volt ott már Pali és Öcsi és Utti és Borbála és Eszter és Dezső és Denise (akik újra itt lesznek ebben a regényben, és ott lesznek abban a szállodában), felvonót építettek hajmeresztő meredeken kanyargó lépcsőkígyói közé, amelyeken annyiszor rohantál fel (vagy le) hármasával véve a lépcsőket, mindig attól félve, hogy elkésel vagy lekésel valamiről, és az igazi, a regényesen-hagyományosan „párizsias” portásfülke helyére, ahol éjjel-nappal ott ült egymás hegyén-hátán mászkáló macskái között a „patronne”, tükörajtóval és néhány fotellel körülvett „réception”-t rendeztek be, amit, kis jóakarattal, „foyer”-nak, „hall”-nak vagy „lobby”-nak is lehet nevezni, a szakma most divatos nemzetközi zsargonjainak valamelyikében… Vajon Szomory és Ady között is átépült már, vagy csak a legutóbbi időben, most, te és én-közöttem? Amennyire tudom, a mindenféle Family Hotelek (más magyar írók vagy regényhősök szállásai) és a „prix fix”-ek Párizsában még nem volt divat a modernizáció, a párizsiak úgy érezték, és joggal, hogy Párizs úgy, ahogy van, modern, legalábbis a Világkiállítás kellős közepére lecövekelt vas gigantosaurus, a modernség e kipusztíthatatlan őshüllője óta. Vagy még inkább: a modernizáció még nem hatolt le a város molekuláris szintjéig, a (Grand Hôtel-epitetonjaik ellenére: kis) diák-, családi és garniszállók, penziók, meublék, auberge-ek mikroszkopikus világáig, kiváltképp nem a Quartier-ben, vagy itt, a Marais közepén, ahol éppen most álltam – álltam, mert szinte földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam eltolni magam elől az elém tolakodó regényt (azóta is úgy tolom magam előtt, akár a ganajtúró a galacsinját, egy Szent Szkarabeusz, amely ifjúságának minden exkrementumát egyetlen gombócba gyúrva újra élő anyaggá szeretné varázsolni, élőbbé, mint az élő volt, és akkor is élővé, mikor őbelőle már minden egyéb halott lesz – de úgy is, mint egy alagútfúró pajzs a földtömegeket, csakhogy az írás primitív, preindusztriális, kézműves technológiájával), aztán mégiscsak nekimerészkedtem a kísértetnek, aki nem is akadályozott meg benne, hogy tovább menjek (hiszen mégiscsak kísértet volt), de azért azt sem hagyta, hogy áthatoljak rajta, és magam mögött hagyjam (ahogy egy tisztességes fantomtól elvárható lett volna), amint egy lépést tettem előre, ő is lépett egyet hátra, szabályos közökben megtartva a köztünk lévő távolságot, pontosan úgy, ahogy az alkonyattájt vízbe lépő elől mindig ugyanannyira húzódnak vissza a vízre vetődő sugarak, bárhogy szeretné őket utolérni. A Carnavalet múzeum előtt ugyanúgy előttem haladt, mint mikor a Vogézek terének oldalán elhaladva az Öszvérléptek picike utcájába értem, s meglátva a Zöld Út metróállomást (a név csalóka jelentésétől reményre kapva) sietni kezdtem, hogy ott talán majd elereszt, és a föld alá csak nem fog követni. De miért ne szállna le a fantom a föld alá, mikor bizonnyal onnan jött, valamilyen alvilágból, és ott is érzi magát igazán otthon? Nem is tágított tőlem, akkor se, mikor a mozgólépcsőn a napvilágra emelkedtem, Danton szobra előtt mintha jelentőségteljesen megtorpant volna kicsit (bár lehet, hogy csak én torpantam meg), de aztán egészen a kapuig kísért. Egészen a szobámig. Az asztalig. Az írógépig. Ott egyszerűen nyomtalanul eltűnt. Egy szó, egy árva jel se maradt belőle. Mint általában azokból a „kész” versekből, filozofémákból, regényekből, amik az utcán jártunkban váratlan kísérőkként hozzánk szegődnek. Akárcsak Fellini Rómájá-ban a metróépítkezések nyomán feltáruló kétezer éves freskók, amelyek a levegő frissen rájuk zúduló tekintete előtt szemlátomást és visszavonhatatlanul illannak el a falakról. Valóban mint a kísértetek. Akkor hát nem volt más hátra, ott kellett hagynom a regényt, amely úgyis otthagyott engem. S ha nincs regény, akkor vajon mi van? Akkor itt van – az élet. Vagyis hát, ott volt – ahol általában lenni szokott. A jövőben. Vagy még inkább: a múltban.

 

HAZA AZTÁN

mégsem Párizsból tértél haza (először). Hanem Biarritzból, hiszen ott töltötted a nyár egy hónapját, ez még része volt az ösztöndíjadnak (1. „Ösztöndíj 1”). Sőt, nem is onnan, hiszen közbeiktatódott egy néhány hetes római kirándulás is, Velencével a végén. Legvégül pedig Bécsből, mert átutazóban ott is töltöttél egy (vagy két) napot meg egy éjszakát. Bécs – a lehangoltság végső stádiumában. Mint egy kongó kispolgári lakás elhagyott zongorája. Hosszú idő óta senki se játszik rajta: amióta a lányok férjhez mentek, és örökre elmúlt felőlük a kényszerű skálázás keserves úrilány-évada. A fekete lakk helyenként a nyersfa bepiszkolódott színébe megy át, a billentyűk fehér elefántcsont körmei beszakadva, kicsorbultan, mint egy női kézen, amely már rég nem ad magára. Vagy hiába is adna. Ez most – akkor – Bécs. Mozart és Beethoven zongorája, a „jólhangolt”, a később úrilánykezekre átszármazott s végül már azoktól is elbitangolt zongora, a végsőkig lehangoltan, rossz hangzásúan, ha egyáltalán valami megszólaltatná. De meg se szólal. A kontraszt közötte és Pest között most fordított, mint eleddig a történelemben bármikor (s ahogy nemsokára, fájdalom, újra lesz – de hát ezt most még el se tudod képzelni).

 

Bécs volt az egyetlen külföld, amit még a háború előtt, kisdiákként láttál, az első és egyetlen „nagyvilág”. Még apukával. Aki itt még inkább száműzött keleti hercegként festett, mint otthon. De a város fényei, a megváltozott környezet, inkognitójában is kissé markánsabbra metszette otthon már mindegyre elmosódóbb alakját. Akkor a háború előszele csapott meg ott (mint most itt az utószele). Vagy inkább csak apuka túlérzékenysége. Túlérzékeny volt? Vagy inkább egyszerűen csak érzékeny olyasmire, amire mások nem. Egész sorsa ezt a „túl”-t igazolta, s ez esetben Ausztria (és Európa) közelgő sorsa is, amit egy ilyen jelentéktelen, s valójában még nem is arra valló jelből megérzett. Ahogy azt a kis szakasz bakát, lábszárvédőbe tekert vádlikkal békésen bukkanva elétek a Ringen, csalánzöld egyenruhában, ezzel a fojtott felkiáltással fogadta: „Látod, itt a háború!” Pedig a háború – még – nem volt ott. Bár már nem sokáig várat magára. Hiszen legelőször oda ér majd el. Először ezt fogja bekebelezni a roppant Amőba-Birodalom, amely folytonos puhány alakváltoztatásával öt éven keresztül befolyja majd Európát. Mire elértetek az Ottakringer Badhoz, ahová igyekeztetek, már el is feledkeztél az egészről. Mi volt ehhez az akkoriban nyílt s oly elegánsnak tetsző pesti Palatinus a Szigeten! A zöld csempefalú medence vizében, melyet a körös-körül hibátlan karéjban terjedő pázsit még melegebb zöldre festett, azon igyekeztél, hogy súrolhatnád – természetesen szándéktalanul, az úszás apró koccanásos baleseteként – a szembesikló lányok sellősuhanásukhoz illően síkos combját, kipislantva olykor a kinti zöldbe, hogy apuka, aki egy fehérre mázolt kék ernyős vasasztal mellett ül, nem veszi-e észre. De apuka nem vette észre. Apuka, fürdőtrikója egyik felső részét (mindig konzervatívan divatos eleganciájához itt is híven) hanyagul leengedve, az asztal fölé hajolt, és írt, egyik kezében égő cigarettájával, másikban, rendhagyó módon, mutató- és középső ujja között tartva lila tintás csavaros töltőtollát, kódexmásoló szerzetesek kalligráfiájával rótta az ő sajátos kurzívját, amilyent csak ő tudott hosszú, sima kutyanyelvekre róni. Szakasztott, mint a Körúton otthon, a Bucsinszky kávéház ablakában. Láthatóan maga is elfeledve már előbbi baljóslatú felfedezését.

Amelynek – pedig oly gyors – beteljesülését már nem érhette meg. E bécsi jóslat után – miért ne nevezzük így? miért ne használjuk a magunk kis életére vonatkoztatva a világtörténelem hangzatos idiómáját? hiszen mi is csináljuk a világtörténelmet, vagy nem? – két évre, és alig egy évvel a beteljesülése előtt, hirtelen eltávozott. Ki tudja, talán éppen fent említett „túlérzékenysége” miatt, amely előre átéltette vele azt – amit nem akart átélni. Neked ez volt az első külföldi utazásod, neki ez lett az utolsó, az amúgy is szánalmasan kevés számú között. Most, itt, ebben a lehangolt Bécsben az Ottakringer Bad akkori felhangoltsága (és persze, a magadé) járt az eszedben, a zöldek héthúrú hangszerei a szélben, a nedves combokból gyorsan és kockázatosan kicsapó gömbvillám, a tömény strandszag, az emberi testek vízzel és napsütéssel való szinte vegyi egyesülésének bódító ősillata. És apuka vészes jóslata, amelyre ügyet se vetettél kamaszfejeddel. És amelynek, úgy látszik, ez lett a végkifejlete. A leépült város. Miközben nálunk, otthon a Város egyre „épült és szépült”, ahogy hangzatosan, és, azt hittük, költőien, neveztük – ekkor még. Pedig Bécset nem is lőtte szét a háború, mint Pestet és Budát. Bécset nem „védték” az „utolsó emberig”. Siettél is haza – most már minél előbb otthon akartál lenni. Úgyis túl sokáig voltál távol. Éppen a „legfontosabb” időszakban. Ebből is „kimaradtál”. Mint annyi másból, mióta csak az eszedet tudod. A háború sűrűjéből is. Most íme, az újjáépítés sűrűjéből is. A békés harc sűrűjéből is. Hát mindig csak önmagad sűrűjébe zárva élsz?

Mindez csak kései kommentár, az enyém, ahogy rajtad keresztül nézem itt az „apokalipszis laboratóriumának” felidézett és sűrített belsejében szinte benne állva a közepében: ezen a kiállításon, a Beaubourg Nagy Galériájában újra felépített pavilon előtt, amely először hirdette meg a DIE ZEIT büszke felirata alatt a fém és üveg eljövő egyeduralmát. Mit láttál kamaszfővel a szecesszió „modernségéből”, a bakák fenyegető lábdobaja mellett a bécsi utcán? Nem a fenyegetést. Inkább ennek a modernségnek apró üdítő felfedezéseit. A Gerngross áruház automata büféjében a Pariser in Oel und Essig ismeretlen ízét és ismeretlen tálalását, a Bécsi Műhelyek tervezte széken és asztal mellett ülve. S az első „modern” képek és szobrok villámütésszerű idegrángását azon az emlékezetes kiállításon, ahova elvittek. Mit láttál? Ezeket a Kokoschkákat, Klimteket, Schieléket, amik most itt, e kiállításon tömény revelációjukkal körülvesznek? Bizonyára nem. Még kevésbé Schönberg zavarba ejtő önkarikatúráit és már Balthusra emlékeztető rémtorzképeit. Csak arra a – valószínűleg közepes – szoborra emlékszel sokáig, mint a modernség első élményére, amely a női test torzójában csak az erogén zónákat ábrázolta, mintha a testnek nem is volnának más dimenziói, más formái, más funkciói végül is, mint ezek. „Bécs Párizsban”, ahogy a kiállítás magát reklámozza, egészen más most, itt, mint Bécs Bécsben volt, akkor és a vidéki (pesti) kamaszfiú szemében. S mégis: a kettő együtt mozog előttem, ellentétes mozgással, az egyik a feltartóztathatatlan jövő, a másik vissza, egy állandóan megújuló múlt felé. „Die Zeit”, olvasom a szecessziós szeszéllyel hol egymáshoz hajló, hol egymástól elhajló alumíniumbetűket. Az „idő”? A „kor”? Mindig ugyanilyen szecessziós szeszéllyel fonódik egybe, és indázik szét egymástól.

 

Siettél haza. De ez már a háború után volt. Milyen messze a háború előttől, és milyen közel hozzá. Milyen messze és milyen közel ehhez/ettől a kiállítástól/hoz (lám, még a ragok is összekeverednek). Csak éppen az Ottakringer Badhoz villamosoztál ki, kegyeletből, a kihalt külvárosokon keresztül. De azt se találtad meg. Zárt rácsos kapuján csak az augusztusi napsütés suhanhatott át, hogy valamiféle jelenlét nyomát hagyja a színevesztett füvön. Most az egyszer megfordult a történelem. Nemcsak az „egész világot” fogjuk „megforgatni”, hanem ezt a kis magyar világot is, érezted te is. Nem Bécset kell mindig utolérnie Pestnek, mint eddig mindig. Alig vártad, hogy már otthon légy. Itt, most a legutolsó csekély kis kétségeid is végképp eloszlottak, hogy talán mégis „kint” kellene maradnod, ahogy annyian csábítgattak, vagy ijesztgettek. Alig vártad, hogy majd a meghosszabított ösztöndíj letelte után otthon légy, könyved kéziratával, amelyről úgy érezted, távolról is része – és része is lesz – annak, ami otthon épül. És nemcsak ez a készülő kézirat, hanem még inkább a megírandók, amiket úgy éreztél magadban (mint ezt is, amit most írunk), mint a már csak beemelésre váró kész hídelemeket, ahogy még otthon láttad, a szinte állandó közönség előtt folyó, a még névről sem ismert „happeningek” valóságos művészi élményével ható nevezetes hídcsata idején. Hogy ezek az egyébként valóságosnál valóságosabb, sőt mintegy a valóság jelképévé emelkedő hídelemek egyben a bennetek épülő hiedelmek pillérei is voltak, az csak később, az első nagy összeomlásban derül majd ki…

 

VELENCE IS

hasonló hiedelmekkel töltött el, másfelől. Az a háromórányi Velence, amire érkezésed lehetett: a róma–bécsi gyors háromórás veszteglésének ajándéka. Három óra: talán ez a legkedvezőbb velencei időegység: 1 velence. Aminél több talán 1000 vagy 10 000 velence se lehet. Már nem tudom, mit láttál. Csak az ámulat maradt meg belőle. Ami igazán fontos. Hogy ilyen is van. Auschwitz is – de Velence is. Ez volt az első (legalábbis akkor), ami kiengesztelt ezzel az emberiséggel – azért, amit kamaszkorod óta tapasztalnod adatott „róla”, úgy nagy általánosságban. (Eltekintve a kisebb egyediségektől.) Amihez ez a párizsi év se volt elég. Persze, hiszen ott élned kellett. Itt csak ámulnod. Ha ilyen van, akkor talán remény is van. Ha Velence ráépülhetett a vízre, akkor talán egy jobb világ is épülhet az új reményre, bármily ingatag is. (Hirtelen megértetted a sorjázó polgárnemzedékek rítusát, amelyről oly lesújtó véleményed volt – hogy idejöttek nászútra. Hát persze, itt az üres kalapból is elő lehet varázsolni a szerelmet… Itt el lehet hinni, hogy örök, még ha soha nem is létezett.) Nem tudom, mit láthattál. Mindenesetre egyet, a vízen járás velencei csodáját sosem felejtetted el. Ahogy az ormótlan (akkor még ormótlanabb) zörgő vastömeg Maestrétől kezdve végigrobog a gáton, mintha csak a kietlen lagúnák álmosan libegő vizén suhanna. S ahogy a Város először szakadozott ülepével fordul felénk, mint egy kifényesedett nadrág, amely nemcsak eltakarja, de elképzelhetetlenné is teszi azt, ami mögötte van, s az indóház túlsó felén kilépve egyszerre teljes elképzelhetetlen valóságában ott áll előttünk. Csak belépsz, szinte egyenesen a vonat lépcsőjéről, az oldalán kiszolgált autóbuszköpenyekkel odaütődő ócska motoscafóba – és ott van. Hogy mi van ott? Nem tudnám megmondani, számodra mi volt. Hogy mit láttál. Csak azt, hogy bármi, amit láthattál, és minden, amit láttál, azzal bűvölt el, hogy tudtad, még nem látsz semmit, hiszen minden mellett csak elsuhansz, folyton az órádra sandítva, hogy időben visszaérj az állomásra, de már ez a semmi sem volt hasonlítható semmihez, amit valaha láttál. Párizs – végül az is csak egy város volt. Velence nem. Otras ciudades, pero no Venezia. Más városok, de egyik sem Velence – talál majd rá oly pontosan Miguel Angel a te kitörölhetetlen első benyomásodra is. De hol van az még. Csak jóval a kínai megismerkedésetek után. S az is milyen időben volt. Die Zeit. Millen idők! Millen idők! Minden idők milyen idők! A velencei szonetteket majd egy kicsi kis párizsi hotelszobában olvassa fel Asturias – és, micsoda meglepetés, ugyanabban az Hôtel (pontosabban Grand Hôtel) des Balcons-ban, ahol ez is, az is, te is, én is, ő is stb., stb. laktunk/laktak, ahogy már volt róla szó… De mit tudnak szegény párizsiak a Grand Hôtel des Balcons-ról, mit tudnak mindezekről a kis Grand Hôtelekről a Szajna két partján, a Mártírok dombjától Szent Genovéva hegyén át a Parnasszus dombjáig, közbül a három indóház hegyesszögű háromszögével. Ezekről a szánalmas-diadalmas diákmenhelyekről, ahol az egymásra következő Párizsi Iskolák kis- és nagydiákjai húzták meg magukat, akik közül annyinak a diákoskodása minden eredmény nélkül, maguknak is észrevétlenül, sokszor a halálig tart. Mit tudnak ezekről a párizsszomjas generációkról és populációkról, akik Európa végeinek és Amerika aljának szellemszegény, ínséges tájairól sereglettek ide, megtépázott költözőmadár-rajok, akik tévedhetetlenül szálltak le – szálltak meg – azokban a mellékutcákra tapasztott kis sárfészkekben, ahol elődeik már megmelegítették számukra a helyet, de ahol még így is annyit kellett fagyoskodniuk Párizs elhazudott nyirkos teleiben. Egymásnak adták át a kilincset (vagy inkább a számukra ismeretlen francia kallantyút, amivel itt nyitják-csukják az ajtókat); egyre-másra fogadták be a befogadóképességüket már rég túlteljesített, aszimmetrikus kis helyiségekbe az újonnan jötteket, ölre menve értük, ha kellett, a zordon patron-okkal és patronne-okkal, akik végül csak beadták mindig a derekukat, hiszen, minden ellenkező híreszteléssel szemben, legalább annyira övezték kissé lenéző szeretetükkel, mint amennyire utálták őket. Ezek a kétes helyekről özönlő-szivárgó gyanús népségek olykor évtizedekre megszállták bőrük és ételeik sajátos szagával, meghonosították bennük különös szokásaikat, befelhőzték vágyálmaikkal, és távozván, titokzatos üzeneteket hagytak hátra maguk után az ismeretlen, ám mindig rokoni utánukjövőknek. A Grand Hôtel des Balcons Szomory és Ady óta rejtélyes ősi jogon a magyaroké lett, a század elején, majd újból azon az új századelőn, amelynek a második világháború után kellett volna – az ő hitük szerint – elkövetkeznie. Sokan az előzmények ismerete nélkül is rátaláltatok, a költözőmadár-reflexek vakon is idetájoltak benneteket. Mit is tudhattak, tudhatnak erről a párizsiak? Nem csoda, hogy féltékenyek. Erre a másik Párizsra, amely az ő Párizsuk kellős közepén sosem nyílik meg előttük. Mit tudnak ők erről a milliom párizsi regény-ről, amelyet ezek a száműzöttek és zarándokok, kis- és nagyiskolások élnek meg az ő falaik között. Közülük ők csak az első eminens tanulókat ismerik, az Apollinaire-eket és Modiglianikat, a Chagallokat és Becketteket, de tudomást se vesznek a kallódókról, a halálig diákoskodókról, sem a hazatérőkről, akik mindig akkor térnek haza, mikor otthon a legforróbbá válik a mindig tüzes talaj… Amikor Asturias olvasta fel velencei szonettjeit a Grand Hôtel des Balcons talán legparányibb szobájában…

…De ez már akkor volt, sokkal később, mikor már többször is láttad volt Velencét. Te láttad még? vagy már – én láttam? Meddig tegezhetlek még? És egyáltalán: milyen jogon tegezlek?

 

DE MIÉRT NE

tegeznélek? téged, aki a felebarátom vagy, igazából egyetlen felebarátom, egy-felem, ha pontosabb számítás szerint ma már egy-felemnél is kevesebb vagy, de akkor is az enyém, bár én már nem vagyok a tied. Miért is ne tegeznélek, ki mást, ha téged sem, azzal az elveszített tegező viszonnyal, amit Thomas Mann Leverkühnje már csak a jövendőben tud újra remélni az emberek és az emberek művészete között? A művészet és az élet között. Te az élet vagy, az életnek tán az a része, amivel a leginkább lehetek tegező viszonyban, én, az első személyben megszemélyesedett irodalom, aki már nem is önmagam vagyok, akinek már csak te vagy önmaga: aki már csak az, aki ír. Te Megszólított Második Személy, te Írott Ember, Homo Scriptus, az utóbbi ötezer év emberét így is lehetne nevezni; te, aki oly büszkén szállsz fel 1947. augusztus utolsó napjainak egyikén (most az egyszer adjuk meg a pontos dátumot is) a málló vakolatú, kicserepesedett üvegtetejű Ostbahnhofon a vonatra, hogyha egyelőre ideiglenesen is, de végleges elhatározással hazatérj. Nem rólam van szó, hanem rólad. Miért ne tegezzelek hát? De meddig tegezhetlek még?

 

 

 

 

 

(Intermezzo: A regényíró magányossága)

 

A REGÉNYT

Párizs egyik legrégibb, legkisebb és talán legszűkebb utcájában írom. Az utolsó, a 7-es számú házban; van benne ugyan 30-as szám is, a túlsó oldalon, de az csak a régi számozás makacs maradványa, még a régi negyed felforgatása és nagy átalakítása előtti időből, mielőtt ideépítették volna a kultúra és antikultúra (új párizsi intellektuális neologizmussal élve: le culturel) két irdatlan nagyüzemét, a Múzeumot és a Forum des Halles-t, amely olyan, mint egy vízözön előtti madár döbbenetesen modern két szárnya. Miért ne tartsam magam a tényekhez? („Csak olyannak tudom leírni a dolgokat, amilyenek – mondta Proust állítólag Céleste-nek, hűséges házvezetőnőjének –, evégből muszáj látnom őket.”) És ha átkeresztelném az utcát, kicsit átalakítanám, máshová helyezném, kiszélesíteném, vagy meghosszabbítanám?… Akkor inkább regénybe való volna? Az a regényesebb, ha – hangos vagy hallgatólagos közmegegyezéssel, ahogy a regények vagy filmek elején gyakran teszik – úgy teszünk, mintha… mintha „az élő személyekkel és megtörtént eseményekkel való esetleges egyezések vagy hasonlóságok a merő véletlennek” volnának „betudhatók”? Amikor mindenki tudja, ki és be, hogy a hasonlóságok és egyezések elkerülhetetlenek. Ugyanakkor, más részről (bár ezt nem mindenki tudja), amúgy is eleve lehetetlenek. Mi lenne, ha megfordítanánk a dolgot, inkább azt bocsátva előre, hogy a nyájas olvasó kéretik nem téveszteni össze a regényben szereplő párizsi rue de Venise-t a Párizs Városában található rue de Venise-zel (irányítószám: 75004; a kapu alatt található digitális kód: …, de ezt, biztonsági okokból, inkább mégsem árulom el), a Studio 116-ot az ugyanezen épületben elhelyezkedő, ugyanilyen számot viselő garzonlakással, sem pedig a regény netán felismerhető alakjait a valóság nekik megfelelő alakjaival (akik ugyan nem felelnek meg azoknak)? Hiszen az az Első Személy, akit én ismerek, senki más számára nem ismeretes, mint ahogy azt a rue de Venise-t, amelyet ő ismer, amúgy sem ismerte-ismeri-ismerheti-fogja ismerni senki más.

 

Tehát: a rue de Venise-ben írom ezt, az első emeleten, a 116-os stúdióban. Egy olyan utcában, amelynek az elején lévő, nemrég restaurált mészkő falikút már Villon Kis Testamentumában így kínálja friss vizét:

 

A Maubué-be mártja torkát, Miután falt egy jó nagyot…

 

A házról pedig Saint-Simon is megemlékezik rengeteg emlékiratában, egy benne történt hírhedt gyilkossággal kapcsolatban. Kedvem is volna ezt itt még egyszer elmesélni utána, de hát nem ide tartozik. Az tartozik ide, hogy ennek az utcának ebben a házában s annak is ebben az egy szobájában írok, egy kis asztalnál, amelyet külön az én kérésemre helyeztek ide, a többi, már régebben itt lévő bútor mellé (s amelyet majd később ki fogok cserélni a konyhaasztallal, mert az nagyobb) az írógépem alá, jellegtelen asztal, nyers színű fából, lábai ferdén állnak ki a lapjából, köztük egy rézgombos fiókban fekszenek, sorsukra várva, de sorsukat nem is sejtve – mint ahogy én magam sem sejtem – az üres papírok. Egy regény asztalánál – vagy egy valóságos asztalnál? Döntse el, aki tudja. De ki tudhatna ráismerni arra az asztalra, amelyet nem ismer? S amelyet hiába is ismer meg talán később – az már nem az az asztal lesz, mikor nem én ülök mellette. Pedig akkor is pontosan azonos lesz önmagával. Még azt is elárulom, hogy egy bambusznyelű, borostyánpengéjű papírvágó kés van rajta (barátom hozta ajándékba az óceán túlsó partjáról, ki tudja, mikor is, hány éve már, mindenesetre akkor, amikor még élt, vagyis egy egészen más időben, egy olyan időben, amelyet az ő élete is meghatározott, mint ahogy ezt az időt, amelyben mi most élünk, az is meghatározza, az n számú meghatározhatatlan tényező egyikeként, hogy ő már nem határozza meg – ennyivel tiszteljük meg legalább az emlékét, ó, hány halott lesz újra élővé és újra halottá e lapokon!), valamint egy egyszerű fekete sörtéjű festőecset, amilyent ajtófélfák, ablakdeszkák mázolására használnak, én azonban a gépembe szálldosó por időnkénti eltávolítására használom, meg a fekete rosttollaim, amikkel nem írok, csak használhatatlanná javítgatom velük azt, amit géppel írtam, hogy újra kelljen (újra lehessen) kezdeni; egyéb semmi. Illetve, az egyik sarkon mégis, egy magas hengeres kőedény, amely eredetileg valami akvavitát tartalmazott, most azonban egy szál sokvirágú fehér liliom van szűk nyílásába tűzve. Éppolyan kékesszürke, szürkéskék, mint az asztal fölött a falra szögezett kép, amely a belekarcolt fehér vonalak rejtélyes akaratából egy ázsiai szárnyas lovat ábrázol, valamiféle barbár-keleti Pegazus tehát, sima nikkelkeretbe zárva szárnyalását. Az ablakomból Párizs egyik legrégibb utcájára látok (nem az enyémre, hanem arra, amelyik keresztezi), pontosabban inkább sikátornak nevezném (ha ennek az érzékletes magyar szónak éppen franciául nincs is megfelelője), amely – nemrégiben győződhettem meg róla, egy 1517-es Párizs-térkép reprodukciójára bukkanva a quai de la Mégisserie egyik kirakodó könyvesénél – már a középkorban ugyanezt a nevet viselte, és ugyanezt a helyet foglalta el. Mindenféle kisboltok, főként galériák és üvegezők, köztük egy szép nevű miroiterie, műkereskedések és persze kisvendéglők sorakoznak járda nélküli kockás kövezetén kétoldalt. Mindkét út a sétálóknak van fenntartva, a kocsikat minden oldalról szigorú tilalom zárja ki, de azért mégiscsak folyvást be-besétálnak, lassan óvakodva előre, mintha valóban ők is csak sétifikálnának itt, mint a gondolák a lagúnákon. Mert a rue de Venise leginkább valóban olyan, mint egy velencei utca, s a sarok, amit a másik sikátorral alkot, igazán olyan, mint egy velencei utcasarok, a legfélreesőbbek közül, a falairól lecsüngő trapezoid alakú fiákerlámpások sárga fényeivel, amelyek között a lagúnai csendet csak a néha, kiváltképp éjszaka kongó léptek lagúnaloccsanása ütemezi valamennyire. Azért is olyan, mintha Velencében lenne, mert el se képzeled, amíg benne vagy sikátori világonkívüliségében, hogy csak néhány lépést kell megtenned akár egyik, akár másik irányban, és máris nyakig (és minden más testrészedig) benne sodródsz egyfelől a boulevard és a Csarnoki Forum, más részről a Szépnek nevezett Vár éjjel-nappal zajló Nagycsatorna-bugyborgásában. Egy négyzetkilométernyi területecskén több nagyművészet és kiskontárság, művészkedés és bűvészkedés, nemi bolt és garniszálló kínálja magát (választhat a Life Show és a Life Act között, akinek nincsen más választása), több remek könyv- és giccsmagazin, több csiricsáré és drágakő, több ócska ruha és luxuscucc, látnivaló és ennivaló, vennivaló és hallanivaló kavarog az utcán, mint másutt milliós nagyvárosok egész területén. Kétoldalt pedig Szent Eustachius és Mezei Szent Miklós temploma néz ferdén szembe egymással, mintha e kénköves lángok közt sülő pokol ördögi kísértéseitől akarna megóvni, vagy bűneink alól eleve föloldozni bennünket. Valamivel arrébb talán még Magyarországi Szent Erzsébet is kihajol temploma üvegablakán egy borzadó pillantásra, égkék köntösében, amelyet Gustave Moreau ecsete terített a vállára.

 

Szóval, a rue de Venise ideális munkahely és ideális élethely, csak mindkettőt ki kell verekedni tőle, a munkát is meg az életet is, akárcsak a föld bármely más pontján, s talán éppen mindennek a bősége miatt még másholnál is nehezebben. Jövök éjszaka hazafelé, még tele a szemem és a kezem mindennel, de aztán befordulok a bulvárról a Mészáros Aubray utcájába (nevezetes húsnyiszáló lehetett valamikor!), amelyről szegény volt barátom szívfájdító sanzonja szól (annál szívfájdítóbban, mert nemcsak őneki, annak a rue Aubray-le-Boucher-nak sincs már nyoma se, amelyről a sanzon szólt), s mire egy sarokkal beljebb betérek az én utcámba, érzem, hogy se a szememben, se a kezemben nem maradt semmi, nem hozok magammal semmit haza a rue de Venise-be, és a rue de Venise-ben nem vár rám senki és semmi. Csak egy elkésett kocsi tolat tévetegen hátrafelé, ki akarván küszöbölni közlekedési kihágását, meg egy-két kései galamb csipeget a végleg elfogyasztott nap utolsó morzsái között, míg a kapu mágikus (elektronikus) tábláján lejátszom a code számait, mint egy kis zenedarabot, amelynek varázsától kitárul a kapu. Fölmegyek az első emeletre. A semmibe. Ahol semmi és senki se vár.

Csak a regény.

VÉGÜL IS MEGVETTED

azt a sötét eperszínű gyapjúsálat (amiről később kiderült, hogy műanyag, de akkor még alig ismerted a műanyagot), miután első naptól fogva farkasszemet néztél vele a boulevard Saint Michel és a rue Cujas sarkán – nem azon, ahol „kissé lejt a járda”, hanem a szemközt lévőn. Kivetetted a kirakatból (ez volt az utolsó darab), és átvethetted a nyakadon, azzal a bohém rajzolattal, amivel apád fiatalkori arcképét utánoztad, annál jobban hasonulva hozzá az ilyesféle külsőségekben, mennél jobban el próbáltál szakadni tőle szellemi téren, makacs eltökéltséggel is, de valódi képességeidnek, valamint azok határainak spontán felismerésével is (persze, el is túlozva ez utóbbiakat, immár egy életre eltúlozva). Szokásos töprengő-halogató módszereddel – amely olyannyira ellentéte volt és maradt a hanyag mozdulatnak, amivel a sálat átvetetted a válladon, e banális dualitás mintegy emblémául szolgálhatván a benned tobzódó ellentmondásoknak – az első nap óta, mikor megláttad a bulvárra átlósan kiugró kirakatüveg mögött, eldöntötted, hogy megveszed – az első párizsi bár után az első párizsi vásárlás! –, de már egy hét óta nem volt szíved hozzá. Tudtad, hogy úgyis meg fogod engedni magadnak ezt az apró fényűzést, de mintegy a fényűzés látszatának elkerülésére, mégis jól megfontoltad előbb. Pedig azt is kockáztattad ezzel, hogy közben felmegy az ára (és akkor is megvetted volna, azt is tudtad, csak akkor némi keserűség felárával, amit annyiszor megfizettél később, sokkal kisebb és sokkal nagyobb dolgokban is). Az árak egyre mentek fölfelé. Ösztöndíjad ezzel szemben makacsul leragadt a maga eleve igen alacsony grádusán. Nem ugrott együtt az árakkal. Nem lehetett nagyon ugrálni belőle. De mit érdekel ez egy bohémet? Csakhogy te nem voltál bohém. Csak olyan voltál, mintha az lennél (vagy az voltál, csak olyan voltál, mintha nem lennél az? ez egyre megy? vagy még csak bonyolítja a bonyodalmat?). (Mindezt az apádhoz való hasonlóság s az ez ellen folytatott küzdelem kettőssége alakította ki így.) Csak a sál nyakadra szerkesztett, lazán pontos geometriájában voltál bohém. Ugyanúgy, ahogy nem voltál Don Juan sem, bármennyire annak látszottál kívülről (vagy az voltál eredendően, csak bizonyos dolgok, amik nem látszottak, abban az irányban hatottak, hogy mégse légy az?). Vagyis: egyszerűbben szólva: szexuális maszkot viseltél, mint mindenki, csak még nem tudtad, hogy mindenki ilyet visel. Mille e tre? A világért sem erre vágytál. Valószínűleg arról álmodtál inkább, hogy egyből megtalálod az egyetlent, akihez örökre hűnek lehet maradnod (minél inkább a Szent Antal-i kísértés állandó közege vett is körül). Nem rajtad múlt, hogy ez nem teljesült már eddig sem, még kevésbé az elkövetkezendők során. Illetve, mégis: rajtad (is) múlt, csak nem a „rajtad”-nak azon a szintjén, amelyikről legtöbbet tudtál, hanem azon, amelyikről valószínűleg még most is olyan keveset tudok.

Szóval: keservesen egyedül bandukoltál ezen a csurom télvízidőn a boulevard Jourdan és a boulevard Saint Michel, új életed e két szélső határzónája között. Fel a Ligne de Sceau-ra, le a Ligne de Sceau-ról. Le a föld alá, föl a fölszínre. Lent a mindig sajátos rossz szagú, de minden más rossz szaggal összetéveszthetetlen s e minőségében egyre inkább jó szaggá átlényegülő metró-mikroklíma. Fent a folytonos nedves hideg, hideg nedvesség, mintha e decemberben (vagy talán minden évszakban?) Párizs érrendszerében megállna a vérkeringés, és csak a nyirokerek működnének. Igen, a párizsi eső nem regénycím, hanem, bármily megfoghatatlan létezésében is, más, mint minden más eső, mindenekelőtt, mert olyan, mintha nem esne, vagyis éppen leglényegesebb attribútumával nem rendelkezik, benne van a levegőben, mintegy a levegő válik cseppfolyóssá, a víz válik légneművé ebben a rendhagyó meteorológiai jelenségben. Az eső nem esik, hanem – itt van, tehát nem lehet ellene védekezni, más gravitáció vezérli, és kiszámíthatatlan vektorok határozzák meg. Bandukoltál az Egyetemi Város és az Egyetem között, amiket egyedül csak ez a félig föld alatti, félig föld fölötti villamosvonal kötött össze kétkerületnyi távolságon át, újdonatúj sáladat hovatovább nem laza eleganciával vetve által a válladon, inkább minden elegancia és lazaság nélkül mereven arcodra, pontosabban és anatomikusabban szólva, sinus-üregeidre szorítva, amelyeknek alattomosan akut gyulladásos felületeit hideg fémérintéssel csapkodta az esővel fuzionáló levegő. És közben irigykedve nézted az összebújó párokat, akik mit se látszottak észrevenni e megnevezhetetlen időszak zordságából, amely nem hasonlított semmilyen évszakhoz, amit eddig ismertél, se ősz nem volt, se tél, inkább a kettő bizarr hibridje, sáljuk nem is a kabátvállukon, hanem egyszerűen kiskabátjukon átvetve libegett a szélben, bizonyára a párosság melege fűtötte őket, a te sinusaidat pedig nemcsak a szél nyirkos fémérintése sajdította folyton, hanem az egyedülségé is. Meg még valami más, egészen más dolog is. Az a tőlük átvett illúzió, hogy a „déli” ország nem ismeri a telet (ha Párizs éppenséggel valamivel északabbra fekszik is a délkörök függvényrendszerében Pestnél). Ebből a végtelenül lényegtelen, ám végtelenül jellemző, nemzeti karakterré vált hiedelemből is kiolvasható volt a magabiztos nemzettudat, a problémátlan identitás fontossága (még ha illúziókon alapul is), oly fájdalmasan különbőzvén a mienktől, amely, épp ellenkezőleg (bár hasonlóan illúziókra támaszkodva) nem enyhített, hanem súlyosbított bennünk minden nemzeti (földrajzi-történelmi) kondíció által meghatározott kedvezőtlen tényezőt. Kontinentális éghajlatunk van? – északi országgá minősítjük magunkat. Nyelvünk és kultúránk Európa árvája? Még az árvaházból is kiebrudaltnak érezzük magunkat. Ázsiából jöttünk? Egy részünk – ezer év múltán is – mindig újra vissza akar vezetni bennünket Ázsiába. Azt gondolják – Európa szívében töltött ezer évünk után –, Ázsiában majd otthonosabbak leszünk? Bandukoltál a Sorbonne felé, a Ligne de Sceau-ról fölszínre bukkantodban a Luxembourg előtt rögtön arcod elé rántva eperszínű sáladat, mintha valaki saját maga tömné be a száját, mint egy önemberrabló, egyedül és irigyelve a franciákat (s a már hozzájuk idomult mindennemű idegeneket), akik kiskabátjukon libegő sálakkal rohantak, dideregve ugyan, de nemzeti (és párizsi) öntudatukkal enyhítve didergésüket, ugyanarra az órára, mint te, Bachelard professzor Tolsztoj-szakálla elé, a tűz pszichoanalízisének titkai felé.

Még szinte senkit sem ismertél. Veled együtt érkezett, hasonlóan ösztöndíjas honfitársaidon és barátaidon kívül, akik azonban más-másfele széledtek reggelenként, diszciplinájukat követve, a Konzervatórium vagy a Science-Po vagy a Politechnique (s a megfelelő társaságok, kávéházak, menzák) felé, hogy majd csak estére verődjetek újra össze a Citében, a Foyer megújuló sapó! sapó!-őrjöngései közepette (mert minden estére akadt legalább egy új balek, aki ürügyül szolgált e szertartásra).

 

IGAZ, KÖZBEN

lassan Borbálának is meg kellett érkeznie. De hát ez újabb feloldhatatlan kettősséget hordozott magában. Borbála maga is kicsit olyan volt (már otthon), mint a párizsi eső. És te is úgy voltál (vele), mint a sállal. (És megannyi egyébbel.) Egyrészről, egyedülléted feloldása Borbála újból való birtoklása révén bizonyos megnyugvással, sőt talán örömmel is töltött el. Másrészt, szintén féltél az „árától”; hogy „megengedheted-e” magadnak. Nem, igazán nem az ösztöndíjad (l. „Ösztöndíj 1”) megosztása lett volna ez az „ár”, a legkevésbé sem, annak inkább örültél, hogy megoszthatod, mint mindig mindent, amid volt, akkor is, ha így csak a fele juthat neked az egészében is alig valamiből, a fele is több volt így, annak a menthetetlenül páros lénynek a számára, aki voltál, nem, mint ahogy az idő sem volt ez az ár, időd is mintha mindig több lett volna azáltal, ha volt akinek adhattál belőle. Nem, hanem az, amivel a páros élet mindig megfizettet magáért: a benne felhalmozódó értetlenségek, kontroverziák, kikerülhetetlen kölcsönös gyötrések és gyötrelmek szomorúságának, kudarcérzésének túl drága devizájával. Hogy lehet egyedüllét és együttlét között úgy választani, hogy egyiknek a brutalitásai se kötözzenek az élet értelmetlenségének kínpadjára? És a hűség és hűtlenség között? Mindig is megoldhatatlan alternatívákat állítottál magad elé (vagy kikerülhetetlenül ilyeneket állít fel a világ?), amiket csak a benned (és horoszkópodban, amiben egyáltalán nem hiszel) rejlő „Mérleg” segít egyensúlyozni valamiképp. Újabb képtelen ellentét, amely állandóan világbajnoki öklözést vív benned, a legkíméletlenebb profi bunyóval, miközben adod (vagy nem is adod, hiszen éppoly magától értetődő benned, mint a másik) a kiegyensúlyozottat.

Rajtad volt tehát a sál, ahogy bandukoltál a Saint Michelen a Sorbonne felé, annyi elődöd nyomában, hogy szellemlábaik szinte melletted tocsogtak a folyton lucskos járdán. Mert most is nyirkos volt és hideg.

Vágytál Borbálára. Miközben ebben a nyirokban, mint valami kissé romlásnak indult vizű homályos akváriumban, lassan kavargott körötted a Saint Michel nyálkás forgataga, a mindenünnen felbukkanó aranyhalakkal, a világ minden mélytengeri színeit viselő diákjaival (főleg diáklányaival), akik folyamatosan hozzád súrlódva siklottak el melletted. Vágytál Borbálára. Pedig elutazásod előtt határozottan szakítottál vele. Mintha csak maga az élet, a „sors” intézné a szakítást, hiszen, úgymond, lehetetlen volt lemondanod erről az ösztöndíjról, ezt még Borbálának is tudnia kellett (bár különös tehetsége volt ahhoz, hogy ne tudja, amit nem akar tudni), neki viszont több okból sem volt lehetősége Párizsba jönni. Annyival tudtad enyhíteni – némi rosszhiszeműséggel – a szakítás durvaságát, hogy ha mégis sikerülne valahogy kijönnie, természetesen örömmel várod, hogy megoszthasd vele az ösztöndíjadat, akár barátként is, majd meglátjátok – biztos voltál benne, hogy nem sikerül áthidalnia a felmerülő (családi és adminisztratív) akadályokat. De Borbála, amennyire képtelen volt a legcsekélyebb elintéznivalóra, akár csak számontartására is, míg volt valaki más (te), aki elintézze helyette, mihelyt senki ilyen nem akadt, viszont számára fontos volt a dolog, egyszerre a lehetetlenre is képessé vált, mintha csak ilyen alkalmakra egy másik Borbála lakoznék benne, aki felmerül a mélyből. Az igazat megvallva, Borbála terhedre volt, s úgy érezted, itt, Párizsban még inkább terhedre lesz. Terhedre volt azzal, amivel – most már tudom – te terhelted meg a kettőtök kapcsolatát, mint aztán azóta is minden kapcsolatodat, annak a hiedelemnek a keltésével, hogy téged a végletekig lehet terhelni, amíg ragaszkodsz valakihez. Borbála aztán egész elviselhetetlen pehelysúlyával rád nehezedett. Miközben úgy érezhette, te terheled meg őt, azzal, hogy az ő minden terhét magadra veszed, s nem engeded, hogy maga birkózzék meg vele. Sajátos női logika, amiből azonban majdnem minden nő örökletesen őriz valamennyit. Borbála sokat, a soknál is többet. Te mindig csak a közös terhelést ajánlod fel – mindent vállalva a másikéból, természetesnek véve, hogy akkor a másik vállal annyit, amennyire csak képes; s aztán mindent elkövetsz, hogy szinte semmit se kelljen vállalnia. Legalábbis egy ideig. Az egyenlőség nevetséges bajnoka. Különös, mennyire nem akartad sose elfogadni a saját életedben a struggle-t – for life, vagy akár még kevesebbért is, az élet minden kis pillanatáért – s annál kevésbé, minél inkább tudod, hogy általában és egyetemlegesen ez az élet törvénye – az áldozat és önfeláldozás kivételes (és vajon milyen forrásból fakadó?) eseteit kivéve. Annál inkább és annál esztelenebbül azt kívánod, hogy a te életed törvénye (és persze, a te életedben résztvevőké) ne ez legyen. Legalábbis a „magánéletedben”, az „érzelmek” szövevényében ne, mintha azok nem ugyanabból az anyagból volnának sodorva, mint az „érdekek”; holott tudod, hogy a kettő csak egymás fedőszerve, maszkja, karneváli maskarája. De hát: az úgynevezett közéletben (mintha valóban két élet létezne), a „politikában” annyira csak ezzel a harccal s ennek is legbrutálisabb – a magadfajtákat még ennek a brutalitásnak is legszélső határán érintő – formájában találkoztál mindeddig, kora ifjúságodtól kezdve, hogy úgy látszik, eredendő hajlamaid vektorában, kialakult benned az a (tévesen) feltételezett „egyensúly” (l. „Mérleg”), az isteni igazság szükségének az a profán-humanista-altruista (s az előbbinél nem kevésbé illuzórikus) képzete, hogy úgy vélted, „cserébe”, a mindenható rossz uralma alól végre viszonylag felszabaduló egyéni-emberi viszonyok a második világháború után majd boldogan képviselik annak az ellentétét, ujjongva azon, hogy végre ezt képviselhetik. De minden azt mutatta, hogy mégsem ujjongunk ettől a lehetőségtől (vagy nincs is ilyen lehetőség valójában), és egyáltalán nem sietünk „boldogan” élni vele, nem tudunk élni vele – sem vele élni. Legfeljebb csak visszaélni tudunk. Így alakultak ki kapcsolataid, amiket úgy lehetne jellemezni, hogy az alávetettség fölényét s a fölény alávetettségét teremtik meg, talán mindkét oldalról szándékolatlanul, ámde szükségképpen. Borbálát annyira lenyűgözte, hogy valaki szerelemből, a szó közvetlen és közvetett értelmében egyaránt, tehát „szerelemből” hajlandó őt mindenestül, vagyis minden szeszélyével-hisztériájával együtt elfogadni, hogy vérszemet kapva, még ennél is többet akart elfogadtatni, még azt is, ami talán már nem is „ő” volt, csak ebben a viszonylatban lett. Látszólag mindenben ő volt rádszorulva, de ahelyett hogy ezt olyan viselkedéssel egyensúlyozta volna, amelytől te is jobban rászorulsz, a végsőkig csigázta az előbbi helyzetet, hogy te a végsőkig csigázva érezd az érte – a rádszorulóért – való felelősséget. Mintha nem tudná, amit minden kezdő bridzsjátékos tud (holott, egyébként lenézett nagypolgári családjának hagyományaként, egész jól bridzsezett), tudniillik azt, hogy túllicitált lapokkal csak veszteni lehet, és ha valaki azt akarja, hogy a partnere veszítsen, óhatatlanul ő is veszíteni fog. Mindig minden elképzelhetőn túl feszítette a licitet, hogy kipróbálja, te akkor is tudsz-e nyerni velük; aztán kétségbe volt esve, hogy mind a ketten veszítetek.

 

JÓVAL KÉSŐBB

történt, már Borbála szánalmas megérkezése után, hogy egy éjszaka rosszul lettél. Az Hôtel de Balconban laktatok, hiszen vele már nem vehetted tovább igénybe a Maison de Monaco diákszobáját, ahol Renével laktál együtt, a haiti fiúval, a könyvfallal kettéválasztott szobában. Legnagyobb megdöbbenésedre – hiszen efféle soha eddig nem történt veled – vért és epét hánytál, akárcsak a Jónást a szárazra vető cethal, s másnap az orvos nálad is konstatálta a „crise de foie”-t, akkoriban a legdivatosabb francia betegséget, aminek addig hírét se hallottad. Szigorúan eltiltott mindenfélétől, úgymint: minden alkoholtól, a jegyre kapható „közönséges” bort is beleértve, a szénsavas vizektől, mindenféle „frite”-től, vagyis olajban sült akármitől, az erjesztett puha sajtoktól, a fehér kenyértől, ki tudja, még mitől. Másnap délután barátaid összegyűltek a kis hotelszobában, hogy kicsit megvigasztaljanak. Lassan este lett, és nem volt otthon semmi ennivaló – pontosabban, semmi olyan, amit te ehettél volna. Kérted Borbálát, ugorjon le valamelyik még nyitva tartó fűszereshez, lehetőleg ne a ledrágábbhoz, ahogy szokta, ha véletlenül rámaradt a bevásárlás, a rue Saint Jacques-on van az a kis bolt, ott mindenféle nekedvalót is lehet kapni. Az ajtóból még visszafordult megkérdezni, mintha nem hallotta volna ő is az orvost, hogy mit is szabad enned. Részletesen és tagoltan elismételted neki. Borbála hosszú ideig elmaradt. Már éppen utána akartál menni, bármilyen kutyául érezted magad. Hiába voltál te a beteg – ez egyszer te az, aki a másikra szorul –, most is ő volt a „kicsi”, akire vigyázni kell. Ő tudta, hogy te így gondolkodsz. Te nem tudtad. Te csak így gondolkodtál, nem tudtál másképp. Egyszer csak beállított – a környék ledrágább „traiteur”-jének papírjába csomagolt nagy pakkal, amiből mindenekelőtt egy baguette örökös karcsú fallosza kandikált ki. Sorra csomagolta ki a nagy üveg, máskor boldogítóan pezsgő Perrier-t („te azt szereted”),

„nagyon finom Camembert-t is találtam”,

mondta ártatlanul,

„hatalmas zacskó friss-forró »frite«-et, „ilyen finomra sehol se tudják sütni, csupa cizellált arany karperec”,

tette hozzá még ártatlanabbul, egyszerre szolgálván a metaforával két szenvedélyét, a költészet és az ékszerek irántit, és édesdeden próbálgatta csuklóján az enyhe olajcsillogásukban ékszeresen hajladozó krumplikaréjakat. Mindenkiben megfagyott a vér.

„De hát tudod, őzike…”

kezdted mondani, ahogy szoktad, a legdrámaibb pillatokban is annak az előfeltételezésnek a látszatnyugalmával, hogy végül is minden dráma megoldható, az egyetlen nagy emberi dráma kivételével, az indulatokat tehát arra kell tartogatni,

„hogy ezek közül egyiket sem ehetem-ihatom, camembert van is itthon, azt hiszem, Perrier is”

(egyébként valóban ezeket szeretted),

„valami olyan kellett volna, amit én is ehetem, száraz rizsféle, cékla, sonka, mit tudom én… Legalább valami más kenyeret is hoztál a baguette-en kívül?”

Nem hozott más kenyeret. És nem értette, miért ez a „szemrehányás”, mikor ő a legjobb szándékkal vásárolt be mindenféle jót. Személye elleni támadásnak                                   vélte.

„Egészen odáig elvánszorogtam”,

kezdte,

„fájós lábbal”

(minden cipőben mindig fájt a lába, s kiváltképp minden kicsit drámaibb pillanatban, vagy éppen, hogy valamilyen nem drámai pillanat egyszerre drámaivá váljon, ezt keserves képpel közölte is veled),

„hogy csupa finomat hozzak, csupa olyat, amit te is szeretsz…”

„Csupa olyat, amit szeretek, őzike”,

válaszoltad éppoly barátságosan, rábeszélő és okos megértését célzó módon, holott tudtad, mint annyiszor, hogy a dolog kifordul minden értelemmel megközelíthető síkból, s főként túlmegy az esetleges közmegegyezés mindenféle reményén, hiszen éppen annak ellenében jön létre,

„csakhogy annál rosszabb, mert szeretem őket, de mégsem ehetem belőlük egy falatot sem, ha nem akarok éjjel megint okádni…”

„De hiszen minden olyan finom, sehol máshol nem találni ilyen jókat, mint ennél a hogyishívjáknál, tudod, ott, már nem is tudom, melyik utcában, a sarkon, balra, aztán jobbra lefelé a Sorbonne mellett… azt hittem, örülni fogsz…”

„Nem örülök”,

kezdted mondani, de nem tudtad folytatni. Még soha – nyugodtan lehet mondani, soha – nem vesztetted el a fejedet, és a dolgok enyhítésére, nem pedig kiélezésére, mérlegelésére, közös megegyezésre törekvő hanghordozásodat vele szemben. Most egyszerre nem bírtál magaddal, talán a kiéhezettség (már második napja csak üres teát ittál) is tehette, vagy a bűnös ártatlanságnak ez a minden eddigit felülmúló komédiája – szó nélkül, lassú mozdulattal fogtad a camembert-t, szépen kiemelted kör alakú háncsdobozából, aztán lefejtetted róla a szép cakkosan, csillagszerűen rátapasztott fényes papírt, és a majdnem folyékony, meztelen sajtot, úgy ahogy volt, rávágtad a szőnyegre, aztán a közepébe, épp olyan lassú, látszólag megfontolt, valójában már teljesen ellenőrizhetetlen mozdulattal hirtelen belenyomtad az egész zacskó pommes frites-et, csak úgy álltak ki a fehér sajtból a kis rozsdás színű kampók, akár egy középkori kínzóeszközből a vasszögek. Ez úgy is hatott Borbálára, mintha kínoznák. Egyszerre keservesen sírva fakadt, vigasztalhatatlanul, persze hogy megint csak őt kelljen vigasztalni.

„Mert olyanhülye vagyok”,

mondta,

„és olyan szerencsétlen, mindig mindent elrontok…”

Máskor azt felelted volna:

„De hát miért kell mindent elrontanod…?”,

vagy még inkább: „dehogy rontasz el mindent, őzike, semmi az egész, na gyere, majd biztosan találok valami ennivalót itthon is…”

De most nem mondtál semmit. Megpróbáltad folytatni a barátaiddal félbeszakított vitát az absztrakció kiútjáról vagy zsákutcájáról a festészetben. Miközben a többiek jóízűen falták a fényes vacsorát, még a kiálló frites-eket is nyugodtan ki-kiszedegetve a sajtból, aztán a sajt felső részét is levagdosva, mintha mi sem történt volna, Borbálát rázta a zokogás az ágy fejénél, ahova lekuporodott. Csak akkor hagyta abba, mikor mindenki elment, és ágyazni kezdett, hogy lefeküdjetek. Jobb belátásod ellenére, mikor a lepedőt elsimította, mintha a mozdulat valami hasonló mozdulatot indukálna, hátulról megsimogattad a haját, a hosszú, melegszőke haját, valami kis – némiképp kényszeredett – vigasztaló szót ejtve. Durcásan lerázta kezedet a fejéről. De mikor lefeküdtetek, s te szótlanul kifelé fordultál, a lámpát eloltva, lassan, mintegy bűnbánóan hozzád simult hátulról, meztelenül, s mikor elhúzódtál, hirtelen mozdulattal mindkét karjával átnyúlt rajtad, s mint máskor, két tenyerébe fogta nemi szervedet, úgyhogy az ismerős puha melegség akaratod és kimerültséged ellenére majdnem azonnal kiváltotta maga között a maga ellentétét. Lassan és kíméletesen lefejtetted róla a kezét, és eltoltad magadtól.

Éhségtől, fáradtságtól és keserűségtől alvásra zsibbadó agysejtjeidben, mint a pekingi opera sötétben küzdő harcosai, egymás körül kavargott a vágy és a harag. Így aludtál el, merev aggyal és merev nemi szervvel. A melegen és puhán kínálkozó női test mellett.

Ugyanúgy, ahogy heteken keresztül minden este, amikor még magányosan ábrándoztál Borbáláról, és így aludtál el, egyedül maradva ezzel a szinte önálló élőlényként hasadhoz tapadó különös testrészünkkel, amely csak akkor érződik igazán a miénknek, ha egy másik, idegen test közelébe kerül, különben ő idegenedik el mitőlünk.

 

ELALVÁS ELŐTT

még hallottad Borbála alig hallható hangját fölötted, mert azért gondosan úgy ejtette, hogy meghallhasd: „Úgyis tudom, hogy már nem szeretsz…”

Te azonban nem tudtad, valójában már régen nem tudtad, hogy szereted-e vagy sem. Nem is olyan könnyű ezt tudni, mint általában hisszük. A szerelem olyasféle, mint a régi rádiókészülékekben a fading, hol tisztán és mindent betöltve szól, hol egyszerre eltávozik a hangja, és zavaros zörejek ingoványába süpped. Így voltál már régóta Borbálával, de különösen most, mikor megtudtad, hogy minden valószínűséget megcáfolva, mindent ragyogóan elintézve, útlevelet, vízumot, zónaátlépőket (mert akkor még ilyen is kellett), útiköltséget, jegyet, két hét múlva, közös barátotok, Dezső kíséretében, ugyanazzal a vonattal, amellyel te érkeztél nem is olyan régen, megérkezik Párizsba. Immár nem utasként fogsz leszállni a Gare de l’Esten, gondoltad furcsálkodva, aki izgatottan lesi, hogy várja-e valaki, hanem egyszerűen csak kimész a vonathoz egy délelőtt, hogy te várd a most először ideérkező utast. Egy pillanatra elmerengtél ilyeténképpen változott párizsi státusodon. Aztán vágyakozva és rémüldözve, hol így, hol inkább úgy, számoltad a napokat. Elalvás előtt inkább így, felébredés után inkább amúgy…

 

EGY REGGEL

még fel se ébredtél egészen, hallod, hogy a Maison de Monaco portása, Monsieur Le Boucher, szokásos szellemességével és nagy hangjával, meg se várva, hogy sietős kopogására ajtót nyiss, ahogy szokta, futtában bekiabál:

„Appel pour M’sieur… une belle voix brune…”

Sejtelmed se volt, ki lehet a szép barna női hang tulajdonosa, nagy nehezen kikászálódtál a számodra még mindig szokatlan francia ágyruhák közül, amelyek leginkább kényszerzubbonyra hasonlítanak, mintha gúzsba akarnák kötözni az alvót, vagy zsákba csomóznák, mint a kifogott halat – talán azért, hogy túl messze ne sodródhasson az álmok óceánján, nyugat felé, a veszélyes nyugat felé, ahol a kelta mítoszok halálos szigetei várják.

A telefonhoz egy hatalmas és kietlenül pompázatos álreneszánsz hallon kellett átmenni, amely a pirinyó játékfejedelemség fejedelmi kisebbségi érzését volt hivatva – még itt is – kompenzálni. Nagyobb meglepetés nem is várhatott, már az első szónál, ami megzörrentette a kagylót. Hogy mi volt a szó, már nem is tudom, már te is alig emlékeztél rá, mindenesetre az a becenév volt, amit ő adott neked, s amit senki más nem használt, amiről senki más nem tudhatott, csak te meg ő. S amit, íme, immár senki se fog tudni soha. Csak Eszter. Eszter a Sziget utcából. A Sziget utcai kék budoárból. Az anyja Sziget utcai kék budoárjából, az egyetlen ilyen rendeltetésű helyiségből, amelyben valaha megfordultál. Nagy kék virágokkal sötétre tapétázott félkör alakú kis szoba volt ez, szárnyas tükörrel az egyenes falán, miroir à trois faces, kék bársony puffal a tükör előtt, kis félkör alakúra hajlított biedermeier kanapéval a félkörben futó fal mentén, alacsony tükörlapos asztalkával. Itt öltözött Eszter a tükör előtt azon az estén, azon a mindörökre emlékezetes estén, azon a mindörökre elfeledendő estén, aminek végeztével, az Országház Grillből hazajövet, ahová táncolni készültetek, Eszternek először végre a tiédnek kellett volna lennie. A szülei vidékre utaztak a nagyszülőkhöz, karácsony előtti hét volt, az iskolában még nem kezdődött el a szünidő, őt nem vihették magukkal. Úgy vigyáztak rá, mint a „szemük fényére”, ahogy egyszer a mama fenyegetően mondta a te jelenlétedben, most először hagyták magára három napig. Kék kombinéjában készítette ki magát a tükör előtt, a kék tapétavirágok között, a székre terített csillogó kék ruhája mellett, kezében az aranyfoglalatú kéküveg pudriéval, hol ennek a nyitott tükrébe pillantva, amely csak arcát keretezte, hol a nagy tükörbe, amelyben egész alakja látszott: mint egy ismeretlen nagyvad az alkonykék erdőben. Nagy kékesfekete sörényéhez, amelyet néha, kérésedre, kontyba font, s amely alól váratlanul kék szem tűnt elő, a kék szín árnyalatai illettek legjobban. A nagyobb macskafélék egyszerre szelíd és kiszámíthatatlan, puha és feszes, hajlékony és egyenes fajtájából való volt, akiknél ez a váratlan kék szem mintha belülről hasítana át az irhájukon. Lassú, gömbölyű mozdulatokkal festette kicsit még nagyobbra amúgy is nagy ajkait, s ahogy ugyancsak lassú, körkörös mozdulattal végignyalta, majd beszívta és kiengedte őket, egyszerre a villanófény erejével lobbant fel rajtuk a félhomályban a nedves kármin. Bénán ülve a kanapén, csak nézted, egyetlen kétségbeesett gondolattal, hogyan lehetne hozzáérni, legalább a kombinéjához, a kombinéja kékjéhez, vagy a kombinéból kisötétlő haja alatti árnyékhoz. De szigorú utasítás volt: itt lehetsz, amíg öltözik, de egy ujjal se szabad hozzáérned, el se lehet mozdulnod a kanapéról:

„Majd, ha hazajöttünk… akkor levetkőztethetsz, mindent lehúzhatsz rólam, még a bőrömet is…”

Ez az utóbbi lehetőség egészen a vérengzés képzetéig csigázta bénultságra kárhoztatott érzékeidet, majdnem a kezedet is. Valamit legalább, legalább valamit azonnal ki akartál volna csikarni mindebből a fejedelmi ígéretből, legalább valami egészen kicsit, mielőtt még vége lesz ennek a jelenésnek, és ott nem áll előtted teljesen elkészülve, valóban érinthetetlen, műalkotásszerű tökélyében. De a habozás és elhatározás között egyszerre menthetetlenül megszűnt a lehetséges alternatíva. Lassú és figyelmes mozdulatával már húzta is a fején keresztül, feltartott karokkal, a nagyon szűk, testhezálló, közben szinte szétrepedő flitteres kék ruhát, mintha egy kígyó fordított vedlését néznéd végig,

ahogy nem elhullajtja, hanem egyetlen lassan tekergő mozdulattal magára növeszti feszes pikkelyes bőrét.

„Nem is mondod, milyen vagyok… látod, milyen vagy…”,

rezzentett fel a végleg elvesztett játszma bénultságából Eszter. Gyönyörűnek találtad, elképesztően elragadónak, amire szavakat se lehet találni, szörnyen bántad, hogy kérdését vagy szemrehányását megelőzve nem kutattad mégis fel ezeket a megtalálhatatlan szavakat, de hiába, már késő volt, felszólításra nem tudtál lelkesedni, úgy érezted, bármilyen őszintén gondolod, azok után, hogy magadtól elmulasztottad, már semmi hitele nem volna úgyse, nem is annyira őelőtte, mint inkább magad előtt. Még nem tanultad meg (nem mintha azóta megtanultad volna) a nőknek, érdekes módon különösen a szép nőknek, legkülönösebben pedig a legszebb nőknek azt a csillapíthatatlan és kielégíthetetlen vágyát, amivel a legnyilvánvalóbb tetszésnek is kifejezett, akármilyen banálisan bár, de szavakban kifejezett leszögezését várják, vagy fordítva, akkor is elvárják legalább a kifejezését, ha annak semmi őszinte tartalma nincs. Ezzel tulajdonképpen nem is törődnek. Mint a fejedelmeknek, nem az őszinte hódolat kell nekik, hanem a hódolat. Felül állnak az őszinteségen. Ők tetszenek, feltétel nélkül tetszenek maguknak, nem is szépségük felfedezését vagy öntetszésük külső megerősítését várják, csak hallani akarják, amit úgyis tudnak, azt akarják, hogy a fülükben külön is zsongjon szépségük egész testüket betöltő zenéje. Másrészről viszont az is igaz, éppen a legszebbek nincsenek, nem is lehetnek soha megelégedve a maguk szépségével, aminek mindig van valami kis híja, vagy a csípőjükön van egy (vagy netán két) gondolattal több hús, mint éppen abban a pillanatban kívánnák, vagy a szemük vonalának enyhe görbéje nem sikerült tökéletesre, vagy a ruha vet egy fölösleges ráncot a mellükön. Ahogy a legnagyobb művészek sincsenek, éppen ők nem lehetnek megelégedve soha a művükkel, hiszen ők tudják, még mennyi tökéletesíteni való és tökéletesíthetetlen tökéletlenség maradt bennük. Szóval, nem szóltál egy szót sem, holott tudtad, hogy ezzel az e pillanatban elkövethető legsúlyosabb hibát követted el. Már a köpenyét segítetted föl, már indulnotok kellett, el is késtetek, persze hogy elkéstetek. Eszterrel mindenünnen csak elkésni lehetett. Pista már várt rátok az Országház Grillben.

 

„HÁT MEG SE

szólalsz, nem is ujjongsz”

(és itt megint közbeiktatódott az a varázs-becenév, amit már senki sem ismer)

„fel se fogod azzal a kis eszeddel hogy itt vagyok itt Párizsban ahová annyiszor terveztük hogy eljövünk majd egyszer hát most itt van ez az egyszer itt vagyok én Eszter Párizsban talán nem is messze tőled fogalmam sincs róla soha nem voltam itt nem ismerek semmit megszereztem a címedet képzeld csak otthonról és hányszor mondjam még hogy itt vagyok és azonnal látni akarlak és szólj már egy szót te”

(itt megint közbeiktatódott a varázs-becenév, amit már senki sem ismer)

„és mondd hogy mikor jössz mi az hogy mikor most azonnal megadom a címet és máris veszed a cókmókodat és fölülsz a metróra vagy mire és idedugod azt a csúnya fekete képedet amit annyi ideje nem láttam te jó isten mennyi ideje is a háború vége óta ha kiismerném magam ebben a rettenetes városban én mennék érted kocsival mert képzeld kocsival jöttünk át a tengeren mit szólsz majd kocsikázni is fogunk két nap alatt felfalom ezt a ronda nagy várost bármilyen zűrzavaros most már ne szólj egy szót se ha már eddig megkukultál le is teszem a kagylót azonnal gyere…”

A kagyló olyat kattant, mint valami ébresztőóra-berregés, csak most ébredtél fel a félálomban rád zúduló szóáradatból. Nem is tudtad hirtelen, nem csak álmodtad-e.

 

ELSŐ GONDOLATOD

az volt, hogy azért se mész oda, nem is telefonálsz, hadd várjon, ha nagyon akar, majd telefonál még egyszer, de a legjobb az lenne mindkettőtöknek, ha hagyná az egészet. Elmúlt, el, úgy, ahogy elmúlt, részedről egy apró nevetséges kis tragédiakarikatúra fináléjával, hogy végül a közvetlen közeletekben egy valódi tragédia tegyen rá pontot. És még azt is nem mosta-e el szinte a rákövetkező általános tragédiasorozat? De a második gondolatod, ami nem is gondolat volt, hanem éppen annak az ellenkezője, a gondolattal szöges ellentétben álló elhatározás, mégis egyenesen elvezetett az Opera környéki kis utcában lévő, diszkréten elegáns szállodába. Egy félóra se telt bele, s ott ültél feszengve a hall empire garnitúráján, szemben veled egy valóságos tropikus szépséggel, egy valóságos Dolores del Rióval, akinek a füléből akkora elefántcsont karikák lógtak, hogy egy zsonglőr is nyugodtan dobálózhatott volna velük. A spanyol-simára kefélt haj hatalmasan a fej fölé visszahajló kontyát egy ugyanolyan elefántcsont fésű ívelte át, akárcsak egy többnyílású híd.

„Mért vagy olyan savanyú mint egy kis dinnye otthoni ecetben eltéve hát nem itt vagyunk együtt Párizsban ahogy annyiszor álmodoztunk róla a Sziget utcában apropó megvan még a Sziget utca és a Rudolf tér és a Duna-part és a Sziget cukrászda…”

Ez utóbbit nem kellett volna mondania. Ettől még azt is elfelejtetted, amit hirtelen, keserű iróniával meg akartál jegyezni, hogy tudniillik nem egészen pontos, amit Eszter mond, mert azért mégsem egészen „együtt” jöttetek Párizsba, nem egészen úgy, ahogy „ábrándoztatok róla”. Az említett Sziget cukrászdában szakítottatok, ünnepélyesen, karácsony estéjének délelőttjén, miközben férfiasan és hősiesen átadtad neki a már jóval előbb megvásárolt ajándékot – mert „ennyivel még tartozom neked” –, azt a kék köves gyűrűt, amit egyszer megcsodált a kirakatban, s amiben az volt a legkétségbeejtőbb, hogy olyan remekül illett az Országház Grillben viselt végzetes flitteres ruhájához. Nem akarta elfogadni – már nem méltó rá, mondta komolyan és szertartásosan, ezen hosszan huzakodtatok, kölcsönösen udvarias-ironikus-nagyvonalú-megbántott-engesztelő fordulatok kicserélése közben, ami némiképp elvette a találkozás részedről (a kezdődő nikotinmérgezéstől is) halálos-keserű, az ő részére bizonyára csak kellemetlen szájízét. Ez volt utolsó megbeszélt találkozásotok. Utána már csak két véletlen, de annál emlékezetesebb következett. Az a váratlan örömmel kecsegtető, de annál nagyobb szomorúságot tartogató, amikor egy vasárnap délutáni látogatáson az Esztergom tábori körletben hihetetlen módon felbukkant, hogy meghozza Pista halálának hírét. S az a futólagos legutolsó, évekkel később, alig néhány hónappal a felszabadulás utáni, amikor az egyetemi romeltakarítás közben, véletlenül arra jövet, hátulról váratlanul megcsókolt, az általános nyomorból látványosan kirívó eleganciájával, és futtában odasúgta, hogy a „gróffal” tengerentúlra vándorol. Futólag hallottál róla a háború alatt, hogy ezzel a kétes hírű aranyifjúval jár, sőt azt is rebesgették, hogy nem is csak vele, hanem egy másik ifjú gróf barátjával is… De Eszter látszólag minderre nem emlékezett, csak „a derű óráit számolta”:

„…hát mondd már az istenért megvan-e még a Sziget cukrászda hogy milyen boldogok is voltunk ott milyen boldogok hát igen az ifjúság és egyáltalán mi van veled hogy kerültél ide mit csinálsz itt ki a szeretőd írogatsz-e még emlékszel milyen gyönyörű verseket írtál hozzám most is megvannak képzeld a kék marokén mappámban a leveleiddel együtt Kingstonban a titkos fiókomban el tudod képzelni Kingstonban is ott vannak a verseid a mi verseink mi az megkukultál…?”

És a régi mozdulattal billentett kicsit a lecsúszott szemüvegén, és közelebb hajolt, mert erősen rövidlátó volt. De egyáltalán nem érdekelte, hogy megkukultál-e, még ellenállhatatlanabbul folytatta:

„…szóval most csak egy pár percem van Györgyöt mindenféle dolgára kell kísérnem képzelheted hogy uncsizom de nem tehetek mást jaj csupa elvesztett párizsi óra de majd kipótoljuk hiszen nekem Párizs az te vagy mi vagyunk Párizs hát nem tudod szóval holnapután Györgynek egész napos elfoglaltsága van már megmondtam hogy oda nem megyek vele akkor csinálunk egy görbe egyenes egy csodálatos párizsi napot úgy pontosan úgy ahogy a Sziget cukrászdában álmodoztunk róla meg a kis Ilkovicsban a kis Ilkovicsra se emlékszel nem emlékszel semmire mi van most ott szóval most rohanok de addigra már meglátod úgy kiismerem Párizst hogy jobban elkocsikáztatlak mint ezek a híres párizsi taxisok akik kétszer körülviszik az embert a városon mielőtt egyszer letennék ott ahova menne szóval reggel tízkor érted jövök és minden úgy lesz ahogy valaha megálmodtuk a Sziget cukrászdában meg a Sziget utcában meg a Szigeten nem fura hogy most egy szigeten lakom majd meglátod hiszen csak érted jöttem Párizsba tudod…”

 

AZ ORSZÁGHÁZ GRILLBEN

töltött este után Eszter nem lett „a tied”, még annyira se, amennyire addig a tied volt. Már régen be akartad mutatni őket egymásnak, Pistát meg őt, mindketten annyit hallottak egymásról, igazán jól előkészítetted a talajt a banális kifejlethez, a legfájdalmasabb csaláshoz, a baráttal valóhoz. Pista a szünidőre jött haza Pécsről, ahol máris az Egyetem híressége lett, elsőéves létére: felváltva táncoltatok Eszterrel, szigorúan betartva a rendet, a September in the Rain-re és a Cocktail for two-ra és az I’m tired I want to go to bed-re, aztán mikor a Stormy Weather-nél őrajta volt a sor, suttyomban megbeszélted a zenészekkel, hogy a következő szám a Blue Moon legyen, ez volt az igazi kedvenced, ezt szoktátok feltenni a budoárt utánzó leányszobában, mikor egy kicsit egyedül maradhattatok. De a Stormy Weather-ről szünet nélkül csaptak át a Blue Moon-ra, s te nevetségesen a saját kis vermedbe hullva még mindig egyedül ültél az asztalnál. Miközben a számot kérted a zenészektől, szem elől tévesztetted őket a parketten, és most sehogy se találtál rájuk újra. A várva várt Blue Moon-t hülyén fészkelődted végig a székeden, folyton hiába tekergetve a nyakad utánuk, nem voltak sehol, közben a szemrehányó szavakat készítgetve magadban, hogy megszegték a megállapodást – azt még mindig nem sejtve, hogy nem is csak a megállapodást szegték meg… A zene végre abbamaradt, de ők még mindig nem voltak sehol. Többször körüljártad a termet, a kiürült parkettet, sehol senki. Tanácstalanul visszaültél az asztalhoz. Már a zene is újra kezdődött.

Nem tudod, meddig ültél egyedül, a semmibe bámulva. Mikor egyszerre csak ott álltak mögötted, Eszteren már rajta volt a köpenye is. Most nem te segítetted rá, mint idejövet. Megfájdult a feje tánc közben, mondta, kimentek kicsit levegőzni.

„Miért nem szóltatok?”

szaladt ki a szádon, de máris megbántad. Nem vártál választ, de nem is lett volna mire várnod. Eszter csak türelmetlenül odavette, hogy még most se érzi magát jól, menni akar. Szó nélkül fizettetek, Pistával összeadva a három kávé és három White Lady borsos árát, ami kettőtök zsebének is túl sok volt.

Szótlanul kísérted haza Esztert a szeles decemberi Duna-parton. Állandóan küzdve magaddal, hogy fel ne tedd hangosan a benned feltoluló értelmetlen kérdést; alig vártad, hogy vége legyen az útnak, és ne kelljen tovább küzdeni a kísértéssel. Meg, persze, rettegve is, hogy mindjárt vége lesz – érezted, nemcsak a sétának, hanem „mindennek”. Az utolsó percig mégis reménykedve, hogy cserébe a hősiességért, ha te nem kérdezel, Eszter majd mégiscsak megszólal, és tisztázza a tisztázhatatlant. De Eszter éppúgy küzdhetett magában, csak ellenkező előjellel. Végig az úton nem esett egyetlen szó sem. Az utolsó reménység, a búcsú pillanatának késztetése is rövidesen szétfoszlott. Esztert a búcsúzás nem késztette megnyilatkozásra. A beígért mesebeli éjszaka összeomlásának utolsó robaja a kapujuk előtt zuhant rád. Ez volt az első alkalom, hogy elváláskor semmiben sem maradtatok. A decemberi éjszakában úgy maradtál ott, akár a semmiben.

 

Aztán néhány nap múlva jött a keserves kimagyarázkodás a Sziget cukrászdában, karácsony estéjének délelőttjén (ezt a randevút már előbb megbeszéltétek volt), a nevetségesen idejét múlt kék gyűrűs ajándékkal, még később, a búcsú nélkül visszautazott Pista kétségbeesett és kapkodó interurbánja Pécsről. Aztán a te még nevetségesebb nikotinmérgezésed, mint egy burleszkbe illő öngyilkossági kísérlet. Aztán a bevonulás, majd a látogatás gyönyörű őszi vasárnapja, Eszter váratlan megjelenésével, és vele és általa a hírrel, amire nem lehetett jelzőt találni. Pista valódi öngyilkosságáról, egy másik lánnyal, egy kolléganőjével együtt. Egy másik lánnyal – és más miatt, egészen más miatt. És Eszter fantasztikus története hozzá, amiről olyan izgatottan és részletesen számolt be, mintha az lett volna az igazi esemény. Hogy az öngyilkosság éjszakáján még látta őket együtt a Carlton grilljében (Eszter akkor már Györggyel járt, a „gróffal”, azzal rótták éjszakákhosszat az összes pesti lokálokat, amelyek minden addiginál hivalkodóbban villogtatták egyelőre még háborítatlan idegességgel lüktető neonfényeiket a háborúba sodródott Budapesten), sőt, Pista még oda is köszönt az asztalok között, feléje tartott pezsgőspoharával. „Talán az utolsó pohár pezsgővel, amit ivott”, mondta drámaian, vagyis ahhoz illően, amit ő felfogott a drámából. Különös módon – a giccs lebírhatatlan ereje révén – magad előtt láttad a jelenetet; s rögtön utána, az akkori művészfilmek „áttűnésével” azt a másikat, ahogy az Országház Grillben – még az ottani dráma kibontakozása előtt, az est kezdetén – egymásra köszöntöttétek a három White Lady-s poharat.

 

HARMADNAP

némi késéssel ugyan, de valóban kocsival jött érted a Maison de Monaco elé, barátaid, valamint Monsieur Le Boucher nagy gaudiumára. És valóban idetalált a szállodaportás útbaigazító rajza után. Most azt akarta, te kalauzold végig Párizson.

„Mindent látni akarok mindent veled akarok látni egy teljes napunk van a fél éjszakát is beleértve először is menjünk a Sziget cukrászdába…”

Valamennyire kiismerted magad már a városban. De autón? Talán ha kétszer ültél taxiban, mióta itt vagy. Egyszer, jutott eszedbe, mikor Pali csodálatos tanárnője, Nadja Boulanger két belépőt adott neki a rádióba, hogy okvetlenül hallgassa meg a fiatal amerikai karmestert, „le petit Börnszten-t”, aki nyilvános adásban dirigálja a Zené-t. Pali a karmester minden beütését árgus szemekkel figyelte, látszott, hogy előre elszánta magát az alig valamivel idősebb kolléga megsemmisítő bírálatára, azzal a fölényes birtokonbelüliséggel, amivel a magyar muzsikusok olykor még ma is nevetséges módon rendelkezni vélnek Bartók zenéjének „hiteles” megszólaltatását illetően. Mintha magyarnak és zenésznek lenni már elég volna – sőt, mintha csak az lenne elég – a zseniális muzsika zseniális interpretálásához. Mintha a nagy zenék megszólaltatásához is elsősorban illetőségi bizonyítvánnyal kellene bírni, mint nálunk sokáig annyi mindenhez. Mintha Pali nem tudta volna nagyon is jól, hogy Bartók műveit Ansermet és Paul Sacher és Koussevitzky és Yehudi Menuhin, sőt Benny Goodman, s még otthon is Sergio Failoni mutatta be először. De közben Pali láthatatlanul kivont kardja ugyancsak láthatatlanul egyre inkább visszahanyatlott láthatatlan hüvelyébe. A végére maga előtt is elszégyellte magát. Az ifjú Leonard Bernstein meglehetősen jól „tudta” Bartókot. Sőt – ami még több, hiszen ez volt az egyik bibliátok – a Zené-t is.

Erre a koncertre kellett sietnetek, a Capoulade-ban elücsörögtétek az időt, sehogy se tudva megszabadulni a véget nem érő vitától, ami éppen hasonló témák körül folyt, kétségbeesetten integettetek taxi után, de mindegyik csak másfelé volt hajlandó menni. Kevés taxi futott még Párizsban, majdnemhogy az is jegyre volt, mint a bor meg a cigaretta. Végre beállt egy az úttest közepére, mert ott volt a taxiállomás, ilyen szellősek voltak még a párizsi utcák.

Röviden szólva, kocsival nemigen tudtad irányítani Esztert. De ő bámulatos érzékkel tájékozódott (igaz, az akkor még kezelhetőbb városban). A Sziget cukrászdát ugyan ő se találta meg, de helyette elvitted a barátaiddal nemrégiben felfedezett és törzshelyetekké avatott Bar Vert-be, a rue Jacobban.

Jakab Eszter a Jakab utcában. Még ott is feltűnést keltett. Pedig a Zöld Bárnak már megvolt a maga fekete csillaga. Egy valóságos (jövendő) sztár, aki most még csak itt volt sztár, de itt már mindenki tudta, hogy az (lesz). Mademoiselle Greco (mindenki csak így hívta, megelőlegezve neki a nagy francia színésznőknek századok óta kijáró klasszikus megszólítást) gyönyörű neve és gyönyörű sörénye itt folyt végig a kis helyiség egész napos derengő alkonyfényében, mint egy fekete tejút, rejtelmesen úsztatva magán a bárpult fölötti tükörpolcok és rajtuk sorakozó palackok sokszínű tompa csillámlását. De Eszter kibontott haja még talán az övénél is sejtelmesebb volt. Lajos azonmód rajzolni kezdte (pedig sose rajzolt modell után), Laci máris elkezdte keverni a gouache-át. Ők ketten itt rendezték be a műtermüket, nyitástól zárásig itt dolgoztak, Párizsból elég volt nekik ennyi: a kényelmetlen, munkára alig alkalmas, egész állandó feszültségével mégis folytonoson munkára ajzó közeg, a sugárzás, amely Párizs legapróbb zugát is egész Párizzsal telíti. Ahogy József Attila mondta a műalkotásról, hogy az minden legkisebb részletében műalkotás – Párizs is minden részletében Párizs. Lajos, azt hiszem, két év alatt egyszer sem lépett ki a rue Jacob bűvös köréből (ott is lakott egy kis hotelben), talán még a Louvre-ig sem sikerült elverekednie magát, pedig ahhoz innen csak éppen a Pont des Arts-on kellett volna átkelnie. Mégis Párizs kellett neki, és Párizsban is volt. Igaz, a rajzok, amiket egész nap szakadatlanul csinált, naponta sokszor tucatot is (nem beszélve a feliben-harmadában eldobottakról, amiktől néha fehérlett a padló fekete szőnyege), egyáltalában nem voltak „párizsiak”, legkevésbé a szó nálunk közkeletű értelmében. „Könnyed”?, „mondén”?, „frivol”?, vagy akár, modernebb vonatkozásban: „absztrakt”? Lajos rajzai súlyosak voltak, mint a kő vagy az érc, nem nagyvilágiak, hanem nagy világokat hordozók, s mintha a katolikus, protestáns és zsidó vallás legzordabb etikájának sűrített párlatát szűrték volna le bennük – amelyeket egyébként ő, kifogyhatatlan háborgásai közepette, egyformán gyűlölt, mindig egyiket szegezve szembe a másik kettővel; de mindig másikat. A „nonfigurális” háború utáni terrorjában Lajos rajzai éppen a figura új szabadságharcát vívták, rajtuk az emberi alak nem annyira még, mint inkább megint teljes integritásával jelent meg. De micsoda elvesztett-keresett-megtalált-újraelvesztett integritás (vagy indentitás) volt ez. A „figurális” formák nem ezeknek a formáknak a körvonalaiból alakultak ki, hanem mindig több, önmagában egészen mást formázó vonalból, amelyek együtt mégis arcot, mellkast, végtagokat jelentettek. Mintha minden arcot és testet ezerszer szétszaggatott részeikből forrasztott volna össze, úgy, hogy minden egyes heg nyoma ott volt rajtuk. Mintha mindegyikük a saját mártíromságát túlélt mártír lett volna. Merthogy, a saját találó igekötő-használatával élve, Lajos nem le, hanem megrajzolni akarta a valóságot, megidézni, megragadni és megváltoztatni, meggyőzni és megváltani, nem le- – sőt talán nem is meg- –, hanem elrajzolni – el, el, valami más felé, mint ami addig volt. A vonal két kérlelhetetlen marka közé szorította, hogy az ellenálljon neki, s ebből a feszültségből szakította ki szaggatottan-egységes monumentális formáit, amelyek a végletes önkényt végletes törvényszerűséggel párosították. Eszter sem igézetes, pestibe-oltott-antillai, mondén-őserdei szépségében jelent meg a papíron, hanem inkább ószövetségi nevének inkarnációjaként: mint Ahasvérus végzete, ha nem volna szentségtörés, azt mondhatnánk: mint egy bibliai istennő.

 

EGYIK ESTE,

ahogy mostanában néha szoktam, munka után (vagy munka helyett) benéztem a Petit Opportunbe. Már a kis csigalépcsőn lemenet furcsa érzésem támadt, valami ismerősen, de felismerhetetlenül zsongott a fülemben, s ahogy belendült velem lent a csapóajtó, az első, amit meghallottam a füstös, homályos pincehelyiségben, ahol szokás szerint a beleférhető emberanyag többszöröse szorongott egymás hegyén-hátán, a bárpult körül, a lépcsőkön körbe, a zongora aljába is lekuporodva, a dob lábánál is, a Blue Moon két, egymás visszhangjaként ható mély kezdőhangja volt, de olyan meredeken ereszkedve le abba az aknába, amit az u betűnek nemcsak hangzása, hanem kalligráfiája is mutat, amilyent még sose hallottam, és közben olyan puhasággal illesztve egymáshoz az ábécé első mássalhangzójának zárt-labiális és kilencedik mássalhangzójának dentális-laterális hangját, hogy az egész együtt úgy szólt, mintha nem is szólna, csak valamilyen láthatatlan és hallhatatlan nyomással belepréselődne egész lényünkbe, mintha a szó külön zenével töltené meg a zenét, és mintha ezek a hangok, ez a b és ez az l és ez az u semmilyen más szóban a világ semmilyen nyelvén nem fordulna elő, csak itt, ebben a szóban és ebben a dallamban, és csakis itt, ebben az ejtésben, ennek a valószínűtlen karcsúságú néger nőnek a valószínűtlenül puha-vaskos ajkáról (mert közben a hang forrását is ki tudtam metszeni a homályból és a tömegből). S folytatásképpen a moon végtelenségig nyújtott, szaggatott és fojtott ugató hangokkal szinte a lehetetlenségig tovább nyújtott, megújított u-u-u-u…-ja mintha teljesen magába nyelné a kezdő és végső mássalhangzót, ajak, nyelv, szájüreg, torok mintha soha még így nem adta volna át a saját anyagának megfoghatatlan érzékenységét és érzékiségét… Kábultan dőltem le az egyik asztal mellett szabadon maradt egyetlen székre, nem is kérdezve meg a mellette ülőktől, hogy nem foglalt-e… Egyszerre rádöbbentem, hogy nem menekülhetek, nem tudom magam megmenteni attól, hogy egészen végig ne mondjam a történetet, ezt a második Eszter könyvét, ezt a botrányosat, amelynek hallhatatlanul is szóló kísérőzenéje a Blue Moon volt, csakis az lehetett. Hiába határoztam el újra meg újra, hogy csak annyit mondok el belőle, amennyit már elmondtam, a többi maradjon, mint általában, az irodalom elérhetetlen tengerfeneke, ahonnan felszínre hozva, az élőlények úgyis szétpukkannak, nem bírva a saját belső nyomásukat, és botrányosan kiforduló belsejüket mutatják csak. Éreztem, hogy ez a történet se bírja el azt a külön atmoszférát, amit a mindig sötétben zajló élet forrongásának brutális regénybe emelése teremt és követel, nem is érdemes sajnálni, hiszen ebben a reménytelen búvármunkában, amelyet végzünk, bármilyen veszélyes mélységekbe ereszkedünk és bármilyen bátran merítjük fel belőlük mind, amit csak képesek vagyunk, úgyis mindig odalent marad a mélyben a legnagyobb része, és talán a legfontosabb része is. De most már, éreztem, nem volt mit tennem, a Blue Moon-nak ez a szinte nekem szánt, szinte az én rendelésemre felhangzó búgása, éppen ebben a véletlen pillanatban, amikor lefelé indultam a csigalépcsőn, hozzám tapasztotta, letéphetetlenül belém akasztotta magát, mintha egy medúza tapadt volna rám. Bőrömön égett a villámütése. Mint mindig, amikor váratlanul fölmerül a mélyből a már reménytelennek hitt folytatás, most is egyszerre volt kétségbeejtő és boldogító, egyszerre váltott ki belőlem fogcsikorgató ellenállást és teljes önmegadást. Már megint egyszer nem is én voltam, aki ott ül a Kis Opportunnek ezen az ócska, magányos székén, hanem valaki más, akiben elkezd némán beszélni egy harmadik személy, és elmondhatatlan dolgokat foglal egészen vulgáris szavakba. Miközben a nyersselyem ruhában és feketeselyem bőrben zengő hang, amelynek mintha nem is hangszálak, hanem az egész test húrja szolgált volna eszközül, a közjáték szinkópái után megint visszakanyarodott a refrén hosszan elnyújtott kezdetéig, és újra elmerültem ennek az egyre mélyülő kettős u hangnak síkos-meleg-érzéki nyálkahártya-üregében, az a nekem szóló, megnevezhetetlen forrású hang már ki is formálta az elmondhatatlan mondandónak első, merőben banális, köznapibb-már-nem-is-lehet szavait.

 

A BAR VERT-BŐL

kijövet, az istennő megint volánhoz ült (éppolyan banálisan és költészethez nem méltó módon, ahogy „a márkinő délután ötkor eltávozott hazulról”), és mintha közben semmi sem történt volna, se a háború, se a kettőtök külön kis háborúja, se a kettőtök életének ára, az a kb. 6.000.000+1 halott, Eszter falta Párizst, csak úgy harsogott a fogai között a város, ennek a végre tavasznak pillanatonként változó fényeiben. Egy gyors harapás a Louvre-ból, ahol minden őrá hasonlított, az egyiptomi macska-istennőtől minden reneszánsz madonnákig (hát még ha Perugino Mária Magdolnája is a Louvre-ban lett volna…). Aztán a Jeu de Paume-ból, ahol az Olympia volt az ő portréja (hát még, ha ott lett volna a Meztelen Maya is…). De Esztert sose láttad egészen meztelenül, mindig feléig-harmadáig ráncigálhattad le a ruháit, azt is mindenféle huzakodások között, mindig félni kellett valamitől, hazajöhetett a mamája, csöngethettek, egyszer éppen a legrosszabb pillanatban csöngettek is: ami – kevés – történt köztetek, a ruhák alatt, a ruhák között, a ruhákba gabalyodva történt, az ügyetlenül budoárt utánzó, de mindenféle veszélynek kitett lányszoba félhomályában.

 

De már az Olympiától is siettetek el. Eszter nem tartozott az elmélyedő műélvezők vagy elmélyedő akármik közé: minél több kellett neki és minél gyorsabban Párizsból is. A bárok mesterséges félhomályából is, a múzeumok mesterséges fényéből is, a napvilág természetes ragyogásából is. A négy hónapos kemény (vagy inkább nyálkás-puhány) tél után (mert, ugye, „Párizsban nincs tél”) végre tavasz volt, felfokozott, hatványra emelt tavasz, mint mikor egy izzólámpát magasabb feszültségű hálózatba kapcsolnak s egy ideig önmaga lehetőségeinél nagyobb fényt ad, aztán hirtelen kiég – ez a tavasz is olyan volt, mintha a saját tüzétől túl nagy lángra kapva egyszerre csak ellobbanna. Az áprilisban sisteregtek a Tuileriák, sistergett a Luxembourg kert, a quai de Montebelló-i teraszról nézve a Notre-Dame olyan volt, mintha Monet festette volna (a roueni helyett), szinte pórusaira hullt szét a pointillista szikrázásban, a másik kis teraszon, egy pici kis utcában, ahol a Place des Voges-ról kijövet bekaptatok valamit, szinte a székhez szögezett a meredek napsugár, és lassú nyugati leáldozásában a nap még este nyolckor is magasról nézett le rátok. Eszter olvadtvaj-illatú és égetettagyag-színű lett a napfény és az élmény kettős tüzében; egyszerre mindennel azonosuló és mindentől különálló. Érezhetően – élt. Éppen, mert te sose tudtad ilyen ártatlanul és ilyen vétkesen átadni magad az „életnek”, mindig nagyon élvezted másokban ezt az öntudatlan életet. És persze, tetszett is Eszter. De csak – tetszett. Annyira mélyen beléd vette magát a hajdani sérelem, nem is az Eszterrel megszakadt szerelem sebe, hanem a másik, a jóvátehetetlen, amely – büntetlenül – lelkifurdalással is eltöltött Pista emléke iránt (miközben, persze, még ezután sem tudtál nem neheztelni rá, s ez még csak növelte lelkifurdalásodat), hogy Eszter semmilyen érzelmet nem tudott kiváltani belőled. Csak jó közönsége voltál, nem jó partnere ebben a szikrázó színjátékban. Amit ő látszólag nem vett észre. Csak egyszerre vagy talán fokozatosan, de ezt meg te nem vetted észre, kiesett istennői nyugalmából és istennői felajzottságából, nyugtalan és nyűgös lett, eddig folyton azt sikongatta, hogy gyerünk, gyorsan, még ide is meg oda is, mert még semmit se látott és és mindent akar látni és semmit se fog látni Párizsból

(„Györggyel persze nem is lehet legfeljebb a Lutèce éttermét meg az Operát különben is Párizst csak veled lehet látni mindig is csak veled akartam látni”),

most egyszerre azt hajtogatta, hogy elege van, már mindent látott, nem lehetne-e egy kicsit elmenni hozzád, meg akarja nézni, hogy laksz. De a Citében – akkor – szigorú erkölcsök uralkodtak, a koedukációnak nyoma sem volt, lányokat nem is lehetett a szobában fogadni, csak a hallban, azért elvitted, hadd lássa legalább a Maison de Monaco hallját, kicsit ücsörögtetek a boulevard Jourdanon, a Montsouris park már nem is érdekelte, hiába mondtad, hogy az uterus alakú tavon olyan titokzatosan úszkálnak a hattyúk meg a vadkacsák, mintha spermatozoák lennének (amik, mint a nevük is mutatja, „állathoz-hasonlók”), még csak el se mosolyodott. Még egyet akart látni, az esti Champs-Élysées-t. Ahogy végignéztetek a hatalmas függőhídívként meredeken felhajló hosszú úttesten, a Carrousel és a Diadalív közti hatalmas hídnyílás fölött, mintha egy felnagyított Golden Gate volna, mindenáron végig akart hajtani rajta. Egyszerre – mint valami nagyszerű ötlet, ami olvasmányai közül hirtelen felmerült – megkérdezte, merre van a Bois de Boulogne. Nem is sejtve, hogy éppen erre van. Ettől újra visszanyerte biztonságát.

„Irányíts!”,

kiáltotta, és máris nekiindult, irányítás nélkül, a rossz irányba. De te se tudtad igazán a jó útvonalat. Sose voltál még a Bois-ban, messze eset tőled, párizsi életed körétől is, érdeklődési körödtől is. De a térképről kiderült, hogy nyílegyenesen odavezet az út, Párizs legszélesebb útján, amelyik még a Champs-Élyées-nél is szélesebb, Foch marsall sugárútján, ahol a fasorok mögött szinte elvesznek a kétoldalt húzódó házsorok, s olyan, mintha máris a ligetben suhannátok. Percek alatt ott is voltatok, ha nem is a szabadban, de a ligeti sűrűben, ahol a tömör illatok és a tömör homály szinte falakat vont körétek. Már erősen esteledett, a sétányok összevissza bujkáltak a lombok között, az útszélen ácsorgó gyanús párokkal és már nem is gyanús magányos nőneműekkel, akiknek oldalt magasra sliccelt szoknyájából háromszögletű bőrfelületek villantak fel és lobbantak el az autó lassan araszoló fénye nyomán. Az egyik be is hajolt a kocsi ablakán és bekiabált valamit, mintha kettőtöknek tenne ajánlatot. Zavart, hogy ilyesminek teszed ki Esztert. De Esztert, úgy látszott, nem zavarta. Lassan egyre beljebb hajtott. Végre megállt egy magányos sétány szélén, ahol már éppen senki se mutatkozott, valamelyik Lovas-allé lehetett, a gesztenyék gyertyái alatt. A közelből odavillant a könnyű szélben mozduló levelek közt valami tóféle flittercsillogása. Alkonykéken, mint Eszter ruhája a Sziget utcában.

„Meg se csókoltál”,

mondta egyszerre, ahogy leállította a motort.

„Nem jutott eszembe”,

válaszoltad gondolkodás nélkül, de mielőtt még magadnak is megmagyarázhattad volna ezt az akaratlan durvaságot, egyik kezével brutálisan betapasztotta a szádat, s mikor úgy érezted, hirtelen lélegzethez jutsz, a hirtelen elkapott keze helyébe még hirtelenebbül odatapadt a szája, a haja belement a szemedbe, füledbe, orrodba, hogy, minden más érzékszervedet kiiktatva, csak a szád érezze a száját, de közben mintha mindenütt a száját érezted volna, s mintha a te szád is egészében érintené őt, mindenestül. „Nem jutott eszembe”, jutott eszedbe az hányaveti válaszod, amiről azt hitted, teljesen spontán, tehát teljesen őszinte volt. De hogy a tudatnak hány rétege, vagy inkább hány „bugyra” van, akár a Pokolnak… Bármennyire öntudatlanul, minden meggondolás nélkül (tehát: „őszintén”, mert most már idézőjelbe kell tenni ezt a kétes határozót) szaladt is ki a szádon ez a felelet, most egyszerre úgy érezted, hogy valójában egész nap más se „jutott eszedbe”, mint hogy megcsókold Esztert. Minden más ellenére, ami valóban eszedbe jutott, az egész nap folyamán mintha mégiscsak ez az egyetlen gondolat járt volna eszedben. Most, hogy rájöttél, régi ájulatos csókolózásaitok jutottak – ha nem is az eszedbe, de valahová az eszeden túlra, a sérelmen, az Országház Grillen, és akármily rettenetes, Pista ciánmerevítette holttestén túlra is. De hol voltak azok a régi csókolózások ettől a csóktól, amelynek nem volt gyakorító alakja, mert csak egyszer volt, és csak egyszer lehetett, és még mindig volt, és mintha sose lett volna vége. Egyetlen monolit csók volt, a csók gránitszobra, a csók rég kialudt és most újra kitörő vulkánja, a csók Csimborasszója. Mintha ennél többet se felajzottságban, se kielégülésben már nem is lehetne se kívánni, se elérni. De még ez az érzés is micsoda öncsalás volt. Mert miközben ezt érezted – sőt, gondoltad is (mivelhogy semmit nem tudsz érezni anélkül, hogy ne gondold is egyben) –, a nyomorúságos szexuális automatizmus már vitte is kezedet a melléhez, a szoknyája alá, a kezek atavisztikus akrobatikájával, amivel mindent egyszerre akarnak bejárni, a test mindkét féltekéjét, ha kitekert törzzsel és kitekeredő karokkal kell is, a volán, a sebességváltó és a kézifék durva drótakadályai között: ujjaid már érezték is a síkos nedvességet, amin mindig csak mélyebbre lehet csúszni, a külső után mindjárt a belsőt is a megnyílt ajkak között, amelyek Eszternél a farcsontok szorosában is éppoly különösen nagyok, gömbölyűek, puhák és feszesek voltak, mint a pofacsontok között. Soha nem érezted ennyire a női nemi szerv és a száj anyagának és nedveinek a nyálkahártyák szintjén megvalósuló egyetemes analógiáját, mint most, ebben a Káma Szútra-i kategóriák szerint „kancának” minősíthető yoni-ban. Közben, magadon se bírva a ruhát – ez is a kétségbeejtő automatizmusok egyike –, de nem akarva egy pillanatra se elereszteni, amit az ujjak már megszereztek, egy gyors mozdulattal lerántottad a cipzárat (ez volt az első cipzáras nadrágod, amerikai „szeretetcsomagban” kaptad a háború után), és egyúttal odarántottad hozzá Eszter kezét is, hogy a karoknak ez az egymásra hurkolt rituális keresztje kössön össze benneteket. Ennél többre már igazán nem is gondolva. Mert ami következett, az még ebben a hagymázas pillanatban se jutott eszed ágába se; most igazán nem! Eszter feje a volán és a testetek közti szűk helyen utat talált magának ahhoz, hogy testével összegörnyedve, de arra is vigyázva, hogy alsóteste ne távolodjon el annyira, hogy kikerüljön a kezed hatásköréből, arccal rád zuhant, mint egy mesebeli ragadozómadár.

Eszter kezében és szájában, mintegy a gyönyör viviszekciójában, külön-külön érzékelted mindazt a saját testeden, amiről általában csak sematizált ábrák nyomán alkotott elvont képzeteink vannak, anatómiád és biológiád minden mozzanata ott lüktetett az agyadban, a barlangos testek egyre feszültebb feltöltődése, aztán a lassan elinduló feloldódás, a nedv árja előtt felhúzódó zsilipek, a lassan hömpölygő áradás először görcsökkel megakasztott, majd ellenállhatatlanul folyamatos útja. Mintha a gyönyör nem is volna más, mint megvilágosodás az idegdúcok fokozatosan kigyúló élességű lámpasorában.

 

Az első ép szavak, amik – aztán – átvillantak fejeden, hogy mindjárt megszégyenülve is érezd magad miattuk, az önzés, az egykor megsértett hiúság váratlan és minden elképzelést felülmúló elégtételének durvaságával ezek voltak: „Jakab Eszti, a Sziget utcai kék budoár és a még kékebb leányszoba szeme fénye Párizsban egy kocsiban a nyílt színen kiszopta a farkamat.” Ennek a maga szabatos banalitásában megformálódó mondatnak tartalma és formája egyaránt a tökéletes hihetetlenség és elképzelhetetlenség minden kritériumával rendelkezett, nyilván ezért is kaphatott ilyen tárgyilagos és triviális kifejezést. Amit – mert teljességgel elvesztetted a magad fölötti uralmat? vagy mert ez is kellett az elégtétel és a gyönyör teljességéhez? – hirtelen fennhangon is kimondtál, magad is elképedve azon, amit hallasz. De Eszter egyáltalán nem képedt el, mintha neki magának is valamiféle elégtételül és gyönyörráadásul szolgálna, szépen tagolva, betűről betűre, egyetlen birtokosrag egyetlen betűjének megváltoztatásával, utánad mondta a te szádból is képtelennek hangzó mondatot. Csak hozzátette:

„Még szép, hogy ez legalább most az eszedbe jutott.”

Kicsit később, ahogy szótlanul és léttelenül hátradőltetek a kocsiban, még ezt is:

„Ennyivel tartoztam neked.”

 

A LILIOMOT

senki se látta rajtam kívül. (Vagyis talán senki se látta.) Ezt a liliomszálat, amely egy szál voltában is mintha egész fa volna, liliomfa, Lilium Star Gazer, a liliomfélék beláthatatlan birodalmának ezt az általam még sose látott „csillagnézőjét” senki se látta – rajtam kívül? –, amíg végbevitte világi sorsát egészen a beteljesedésig. Éppúgy nem látta senki, ahogy senki se tudja azt a becenevet, amit én se tudok, s már az se emlékezett rá, akinek adták valaha, s akit még egyszer ezen a néven szólítottak; és senki se ismeri azt a pillanatot a Bois de Boulogne-ban, amit te ismertél. Így tehát teljességgel mindegy is, hogy mindezek voltak-e, vagy csak vannak (és lesznek) – itt, a regényben.

 

Ezt az egy szál liliomot senki se láthatta a szobámban, rózsaszínmintás-fehér szirmaival, amelyekre mintha egy kínai ecset egyetlen villanása lopta volna e vékonyan kezdődő, megvastagodó, majd újra elvékonyodó, itt-ott szálakra foszló rózsaszín vonásokat, a faágakként szétváló, de a fákkal ellentétben egyetlen síkban maradó szárból újabb szárakba szökkenő szárak végén szemérmetlenül-nőiesen kinyíltakkal és még-szemérmes-férfiasan zártakkal. Ó, most segíts meg, Szent Flaubert-nek (újabb nevén a család idiótájának) Szelleme, aki hajdan azt tanácsoltad a kamasz Maupassant-nak, hogy addig nézzen egy fát, ameddig az semmilyen más fához nem hasonlít. De mit tegyen a kamasz (vagy legkevésbé se kamasz) íródiák, ha az, amit már egy hete néz, eleve, a kezdet kezdetétől fogva semmihez se hasonlít, amit eddig látott, semmihez se hasonlító liliomszál, liliomfaszál, liliomszálfa, amely olyan is, mint egy élőfa, de olyan is, mint egy matematikai fa, vagy mint egy kémiai képlet ábrája, vagy mint egy máris elavult, máris gyermekded elképzeléssé vált atommodell, az átlók végén az elektronok picike gömböcskéivel. Mert ez a virágszál nem a szálon hordozta virágait, hanem síkban feszülő ágain, amelyek valamiféle titokzatos vázat, rejtélyes rácsot építettek a levegőbe, valamiféle antivirág-szerkezetben bontották ki virágnál virágabb virágaikat, megfejthetetlen számmisztikájukkal, amely a hatot emeli hatodik hatványra, hat szirom, hat porzó, hat virág, a merevség és remegés állandó ellentétében, mintha saját kettős természetét példázná, ahogy pattanásig feszülnek a szárak, és állandó remegésben várakoznak, szinte a levegőben lebegve, selyembibéjükön a portokok. Egyszerre végletes konkrétság és végletes absztrakció tehát, örökre meghatározhatatlanná téve, akár az atommag részecskéinek esetében, a hol-t és mikor-t: hogy itt van-e most, ebben a szobában, ahol ezt írom, vagy itt, a papíron, amire leírom; hogy itt volt-e (a szobában), vagy csak itt lesz (a regényben). De akár így, akár úgy, mindannyiszor ott lesz mindazoknak a felfogó képességében, akik majd olvassák? vagy – s ez se mindegy: olvasnak róla? De lenni talán nincs is soha és sehol.

„Ha nem vittél végbe megírásra méltó dolgokat – írja az ifjabb Plinius egy levelében Tacitusnak –, legalább írj olvasásra méltókat.” Már régtől fogva gyanítom, hogy az irodalom egész csalárd titka e mondat kijelentése mögé van temetve. Nem is csak olyanformán, ahogy írója képzelhette. Lehet, hogy az irodalom egy végzetes egyezményes tévedésen (hazugságon?) alapul. Írónk nem azt „írja meg”, amit átélt, hanem éppen azt, amit nem adatott meg átélnie, amiről azonban valamiféle hallucinációval – ami önnön hiányának lángján lobban föl – úgy érzi, hogy mások, a „többiek” átélik. Olvasónk pedig, akinek olvasásvágyát éppen ez a hiány kelti fel, amit a maga élményeiben érez, olvasmányaiból azt a (tév)hitet meríti, hogy mindaz, ami az ő életéből hiányzik, az író és az író által elébe állított alakok életében azonban megtörténik. Így a kettős valóságos hiány, az írói és az olvasói, kölcsönösen és szerencsésen betöltődik a semmivel: a művel. Az író felfokozza élményeit és tapasztalatait: abszolutizálja és externizálja őket: a való égi (vagy pokoli?) mása lesz, mitől függ az ének varázsa – s ez a varázs éppen abban a felfokozásban áll, amelyet az olvasó valónak fogad el, mintha a mások világában az a felfokozottság uralkodnék, ami az ő világából hiányzik. Az író úgy hiszi, vagy úgy tesz, mintha úgy hinné, vagy az örökletes konvenció értelmében úgy kell tennie, mintha a mások életében minden a tragédia, a komédia, az idill, a szenvedély, a bűn és az erény magas fokán, a teljesség és sokféleség közegében menne végbe; az olvasó pedig – boldogan – elhiszi, vagy úgy tesz, mintha elhinné, hogy           „A művészet, mint a circulus vitiosus tipikus esete”: felismeréseink mai szintjén mi sem várhatóbb, mint egy ilyen című doktori értekezés, vagy maîtrise vagy MA, a szegedi József Attila vagy a Paris VIII vagy az Iowai Egyetemen. Mert ily módon nézve, az egész irodalom egy kölcsönös cinkossággal elkövetett fatális tévedés (szigorúbban ítélve: bűntény?) eredményének tűnik föl. Hiba vagy hulla: szabad a választás. Másfelől viszont, éppen ennek a tévedésnek (vagy bűnténynek) rossz lelkiismeretéből következik aztán a tévedés (vagy bűntény) másik oldala: ha valaki valahol az életben olykor mégiscsak átélni/megvalósítani látszik a nagy szenvedélyt, nagy vétket, nagy erényt, egyszóval: a kivételeset, akkor előlép az irodalom felmagasztalása helyett az irodalom lefokozása: az „ilyen csak a regényekben (drámákban, versekben stb.) létezik…” Az emberek (beleértve az írókat is, akik ennyiben ugyancsak olyanok, mint a többi ember, hiszen ők kezdik el a közös csalást, még ha erre a többiek kényszerítik is rá őket, ugyanúgy, ahogy „a nők választják ki azt a férfit, aki majd őket ki fogja választani”), az életben, nem hiszik el sem a tragikust, sem a fatálisat, sem a szörnyűségeset, sem a szépségest, aminek képére máskor, az irodalomban annyira áhítoznak, sem, mondjuk, az „igazi szerelmet”, sem, tegyük föl, az „igazság szenvedélyét”. Szóval: az irodalom igazi természetéhez, úgy látszik, mégiscsak éppen az az irodalmat művelők által annyira lenézett, bennük oly keserű lázadást szító banális közhiedelem áll legközelebb, amely azt az életen kívülre, a „szép” hazugságok, a „képzelgés”, „ködfalás”, „felhőkbenjárás” kétes birodalmába utalja. Megint más oldalról viszont, mindez mégis az emberek legbensőbb – hogy most az egyszer jogosan használjuk a talán egyedül a magyar nyelvben létező, felsőfokot fokozó grammatikai formulát –, legeslegbelsőbb igényéből következik, az emberi létezés egyetemes hiánygazdálkodásából, amelyet a legfejlettebb fogyasztói és jóléti termelés és elosztás sem képes (és nem is lesz soha képes) felszámolni, mert nem csak és nem is elsősorban gazdasági természetű. És így, egy voltaképpen megkerülhetetlen erdő kerülését befejezve, mégiscsak ugyanúgy eljutunk az irodalom kikerülhetetlen fontosságához, mint azok, akik, Proust szerint, és saját magával egyetemben, „úgy hiszik, hogy az irodalom az élet legvégső kifejezése”. Még ha a gyakorlat felületi szintjén olyan helyzet alakul is ki, mint a malomjátékban a csiki-csuki, ez a kettős csapda, amelyet az olvasó állít az írónak, és az író az olvasónak, és az irodalom e parancsoló szükséglete mindkettejüknek.

Senki se látta ezt a liliomszálat a szobában, ahol írok, ahogy a magas nyakú kőedény szájába tűzve fokozatosan kialakította önmagát, átment a zártból a nyitottba, egyfajta hűvösen fojtott interioritásból a maga végső alakjának, színének, illatának eksztatikus extenzivitásába dől, mielőtt mind bensőségét, mind kitárulkozását elveszítve, eltűnne abban az egyetemesen növekvő entrópiában, amelyben mindnyájan eltűnünk, a Dolgok Tüneményes Eltűnésében, amely ezúttal – legalábbis a virág és az író közös viszonylatában – abból áll, hogy kivegyem a vázából, hosszú szárát, szárán kiágazó szárainak rácsozatát egy roppantással kettéhajlítsam, hogy beleférjen a szemétládába, vigyázva, hogy szirmainak hulló szemete (immár szemétté változott virága) közben szét ne szóródjon a szőnyegen.

 

„…va s’ouvrir”,

mondta a sarki virágárusnő, mikor a többé-kevésbé már kinyílt példányok közül azt a zárt bimbósat választottam, amely felfele kínálkozó kelyhek helyett még csak lefelé csüggő fehér tagokat ringatott az ágvégeken. Szerettem volna megbizonyosodni, hogy igaza lesz-e, s főként, végig akartam nézni, végig akartam élni a virággal ezt a legmindennapibb misztériumot, a létező létezésének legalább ezt a látható történetét – ha már abba a másikba, az igaziba, a rejtettbe nem tudunk, vagy csak értelmünkkel, értelmünk végső megfeszítésével tudunk valamiképpen behatolni.

És mindennap előállt a csoda, amelynek egyedül én voltam (tehát talán nem is volt) tanúja, a mindennap adott friss vízben, a mindennap (most már, a hosszú télvíz után mindennap) kisütő napfényben mindennap egy új kehely nyílott ki a rácsozat valamelyik végpontján, előre kiszámíthatóan és egyben kiszámíthatatlanul. Ahogy a mindig hat szirom mindig alulról kezdett szétválni eredendő bimbószimbiózisából, végül már csak a csúcsok egyetlen végpontján maradtak, meglehetősen hosszú ideig, összetapadva, akár két kéz egymásnak támasztott ujjbegyei – mint az Úr és Ádám ujjainak kölcsönösen (Isten az Embert, Ember az Istent) teremtő érintkezése ama Kápolna mennyezetén –, legeslegvégül már csak valami leheletnyi kohézióval, egyszer még azt a titkos pillanatot is sikerült ellesnem, azt az utolsót, mikor kettő közülük ezen a kritikus ponton elpattant egymástól. Hogy teljesen kibontakozzék a végső forma, amely önmaga netovábbja, s amely minden legapróbb részletében forma. Mindez a minden egyedüllétet elsöprő együttlétben a növény növekedésével, majd növekedése látszólagos kényes egyensúlyával (amely oly szívszakasztóan csak egyetlen pillanat, a legutolsó virág legutolsó két szirmának utolsó szétpattanásával áll be, s szinte már abban a pillanatban véget is ér), a kinyíltság beteljesültével, amelyet rettegtem egy pillanatra is otthagyni, nehogy távollétemben történjék meg az, aminek meg kell történnie: vele, a csillagnéző liliommal is. Amely pedig talán „nem volt és nem lesz sohasem, mert most van egészen, folytonos-egy…”. Ez az „útszó”, ez az egyedüli, ami megmarad: „hogy: van”, ahogy Parmenidész mondja, ez az élőlények katasztrofális történetének másik, katasztrófát nem ismerő tartománya, a vég nélküli lét és a végleges létező egyetlen ponton való képtelen és mégis valóságos egysége (mint a két sziromhegyé, szétválásuk előtt), ez a „folytonos-egy”, ez az örökre szóló most-van, amelyben a kibomlott liliom sohasem bomlik el.

 

Senki se láthatta rajtam kívül ezt a virágot a szobámban, és ezentúl már, még ha én se láttam volna is, mindenki láthatja már. Senki se látta, csak én – vagy én se, nem is én, csak a Regényíró, aki csak a regényét látja. Egyedül van a regényével, mint a fehér liliommal. Egyedül van a fehér liliommal, mint a regényével. Azt a szobát írja, amelyben él; abban a szobában él, amelyet ír. Belátható, hogy nem sok kiút marad a számára. Mint a csiki-csukiban: egyetlen lépést se tehet úgy, hogy ne lépjen át a regényébe. Egyetlen szót se írhat le úgy, hogy ne a valóságot írja. (Pedig se az, se ez nem az övé.)

 

 

 

 

 

„ENNYIVEL TARTOZTAM NEKED”,

mondta Eszter a Bois de Boulogne-ban, mikor szótlanul és léttelenül hátradőltetek a kocsiban. Amelyet mintha egyszerre elárasztott volna a liget ezer növényéből áradó meghatározhatatlan, elemeire bonthatatlanul kavargó tavaszillat és a mögötte megbúvó, szinte beleburkolózó mindenfajta, bűvöletes és mocskos, forró és fagyos, olcsó, drága vagy ingyenszerelem éppoly szétválaszthatatlan, egyetemes surrogása. Tóduló szagok és elfojtott neszek töltötték be a kocsit.

Bár alig voltál öntudatodnál, külön örömteli meglepetéssel nyugtáztad, hogy Eszter nem felejtette el az oly régen (elképesztőnek érezted, milyen régen! bár csak alig néhány éve! – de akkor még az idő minden kis egysége végtelen számú egységet tartogatott számotokra, akár a két egész szám között szorongó és táguló végtelen törteket; az ifjúság a plusz-mínusz végtelen tartománya) – szóval, hogy nem felejtette még el a Szalay cukrászdában tanúsított nagylelkű gesztusodat, a post festa ajándékozott kékköves gyűrűt. És igazán királyian, pontosabban, királynőien viszonozta. Csaknem szó szerint megismételve akkori kísérő mondatodat. Amely most még más, őáltala nem sejthetett ponton is elevenedre tapintott. Hiszen éppen ezt érezted, egyre nyomasztóbb erővel: hogy annyi mindennel „tartozik neked” az élet. És te magad még annál is többel tartozol az életednek – az életedért: az életeddel. Az igazival. La vraie vie. Istenített Rimbaud-dnak – akiről első mémoire-odat készültél írni Souriau professzor úrnál – ezzel az egyetlen jelzett szóval sikerült megragadnia azt, ami mindig másutt van. De amit, hitted, most már semmi se gátolhat meg abban, hogy itt legyen. Hiszen a te igazi életed csak most kezdődik. És csak rajtad áll, hogy beteljesedjék. Most már nem reteszelik el előled a tudás kapuját (kevésbé fellengzősen szólva, az egyetemét, amely azonban oly elvont magasságokba szökkent, mihelyt kiderült, hogy elérhetetlenné vált számodra, a szó kilépett jelentésének e korlátozottságából, és számodra visszakapta eredeti, mindent magában foglaló jelentését, mintha az egyetemből való kizártság egyenesen magából a nagy Egyetemből való kizárattatással lett volna egyenlő), nem hurcolnak napi tíz órát fél disznókat cipelni a fél válladon, vagontól hűtőházig, hűtőháztól vagonig (hogy aztán jutalmul kis híján magad is a disznóknak szánt vagonba kerülj). Most már csak rajtad áll, gondoltad. De ez a gondolat épp annyira fenyegetővé vált, amily kecsegtetőnek ígérkezett. Mert éppen ez a Csak. És ha benned magadban működnek olyan erők, amelyek meggátolnak benne? Egész ifjúságodban (egész? az a néhány év az érettségi és a felszabadulás között) akadályok, tilalmak, kirekesztések, lehetetlenségek, rémek, leselkedtek rád minden fordulónál. Mint az Angol Parkban kisgyerekkorodban a Szellemvasúton. Amik ellen nem is lehetett küzdened. Legfeljebb végül, a legvégén, a puszta életedért. Ráadásul azért is a belső akadályok egész tüskebokor-szövevényében. Mihelyt egy apró szerencsés manipuláció sikerült neked ebben a folytonos akadályversenyben, egyre inkább vesszőfutásban, mindjárt úgy érezted, hogy nincs jogod hozzá. Ha nem tudsz ugyanakkor másért, másokért is legalább ennyit tenni – márpedig többnyire nem tudtál –, nincs jogod a magad életéért sem. Így, életed éveken át az életedért vívott küzdelem s az életedről való lemondás állandó váltóláza volt. S közben egyre kevésbé: felelősségérzet a magad életéért. Minthogy a legjobb esetben is csak megmenteni lehetett, minden apróbb sikeres mentési kísérlet után úgy érezted, nincs is benne mit és miért megmentened.

Most, hogy már nem kellett a megmentésért küzdened, hiszen meg „volt mentve”, egyszerre mint egy rossz varázslat hatására, az addig oly becsesnek tetsző „puszta élet” értéke egyszerre szertefoszlott, mondjuk így, a szabadság levegőjében. A varasbékából végre királyfi vált, s ekkor rögtön kiderült, hogy a királyfi is csak varasbéka. Csak olyan, aki tudja, királyfi is lehetne. Vagy, másképp: egyszerre, mint egy kibírhatatlan atmoszféranyomás-változásban, akár a mélytengeri halakra a szabad levegő, rád szakadt a feladat: mit kezdesz vele? Mintha minden szerved szétrobbanna a belső túlnyomástól.

„Ezzel tartozott?”

(mármint: az „élet”), kérdezted magadtól, mikor Eszter megszólalt, még mindig félig öntudatlanul, miközben ő már összeszedve magát, a visszapillantó tükörben próbálta valahogy megzabolázni a szétzuhogó fekete vízesést a fején.

„Talán ezzel is”,

felelted magadnak tétován, mielőtt a meglódult kocsi vissza nem zökkentett valamilyen normális ülő helyzetbe. Meg Eszter már oly valószínűtlenül tárgyilagos hangja:

„És most merre menjek, és hová menjünk, még itt van előttünk egész Párizs…”

Igen, „egész Párizs” ott volt előttetek. És itt volt előtted már hónapok óta, meg az egész világ is, talán az életed, az igazi is, hihetetlen módon, itt volt. Ott voltál, ahol voltál. S ez a banális felismerés, valahányszor csak felmerült benned, mindig a csodával határosnak tetszett, s mindjárt azzal a felismeréssel is kiegészült, hogy a banalitás és a csoda talán az emberi élet egészében is határos egymással, nem is a „csodálatos” határos a csodával, hanem éppen a banális, egyszerűen és véglegesen az, hogy itt vagyunk. Mikor Eszter megkérdezte, hová menjetek, egyszerre az jutott eszedbe, hogy mikor 44 nyarán hajnali ötkor mindennap az Illatos úti „körlet” és a Lehel úti „Éló” között meneteltél, majd délután ötkor vissza ugyanazon az úton, másról se ábrándoztál, mint hogy egyszer, csak egyetlenegyszer kiléphess a sorból, és háborítatlanul elindulhass az ellenkező irányba. Ahogy a gyér járókelők, a hajnali „normális” munkába indulók megtehették. Hogy valójában is megtehették-e, nem voltak-e ők is kiszolgáltatva egy, bár kevésbé brutális, de majdnem ugyanúgy érvényesülő kényszernek…? Elvben legalábbis megtehették, vagy megtehették a nap más órájában. Nemcsak immanens filozófiai fejlődés vezethetett el a háború után, s persze leginkább itt, Párizsban, a „választás” mint a „szabad akarat” problémájának isten nélküli megoldása egzisztencialista kategóriájához. Hiszen, még mielőtt, a Sorbonne-on Jean Wahl professzor ösztönzésére belekukantottál volna a L’Etre et le Néant csüggesztő betű- és papírtömegébe, benned is, a magad megváltozott „szituációjából” is kiépült a „választás” kettős abszolútumának, a szabadságra és felelősségre egyszerre ítéltetettségnek a „szorongása”. Eddig azért szorongtál, hogy a hűtőházi keretlegények és munkások ma valamivel elnézőbbek vagy valamivel kíméletlenebbek lesznek-e, mint tegnap, hogy a körletbe visszatérve lesz-e egy félóra időd rá, hogy (távolról se ismerve ezt a kifejezést) „magadat választhasd”, és általában, hogy túléled-e, s ha túléled, jogod van-e túlélned… Most egyszerre nem tudtad, miért szorongsz, mikor minden percben előtted állt a „magad választásának” – végtelen számú – lehetősége és felelőssége. S ez a szorongás, ha más természetű volt is, intenzitásában, ezt biztosan érezted, nagyobb, egész valódat átjáróbb, „abszolútabb” volt az előbbinél.

Úgy látszott, még a napi tízórai féldisznó-cipelésnél, az éveken át tartó halálfélelemnél is fárasztóbb minden pillanatban a magunkválasztásának szabadságával és felelősségével élni – különösen, amíg ennek elvont és abszolút voltát valóságosnak tételezzük, a „demokrácia” egy szubjektíve teljesnek átélt helyzetében, amely a tiéd volt, vagy inkább látszott lenni – idegen ösztöndíjasként, az Egyetemes Elnyomatás Alól Éppen Felszabadult Világban. Eszter mindennél mindennapibb kérdése, ez a „most merre menjek, és hova menjünk?”, egész mostani ittléted alapvető szorongását keltette fel benned. Azt az egyetlen hűséges, odaadó és követelőző ágyast, akivel minden reggel felkeltél, és minden este lefeküdtél.

Az Európán végig keresztül-kasul öt éven át száguldó vagy tántorgó különféle hordáknak egyetlen közös alapvonásuk volt: lettek légyen bár fegyveresek vagy fegyvertelenek, hódítók vagy leigázottak, győzők vagy legyőzöttek, vasba öltözöttek vagy rongyokba burkoltak, előrenyomulók vagy visszavonulók, a fenti két dolognak egyaránt híjával voltak: szabadságnak és felelősségnek, lévén, hogy a hatalom és a kiszolgáltatottság a maga két határesetén egyformán kiiktatja magából mind a kettőt. Csodálatosan egyszerű egyenlet: akinek parancsolnak, az nem érez felelősséget a tetteiért, akinek nincs módja védekezni, az nem érez felelősséget az életéért. A szerkezet olyan pontosan és akadálytalanul működik, mint a fogaskerekek; csak egyszer kell jól egymásba illeszteni, aztán már forog magától. A hordáknak, bármilyen sorsra szánták is, hordasorsuk van. A felbomlott, szétvert vagy felszabadított hordákból most egyszeriben, mámorító és mérgező nedvként kiválasztódott az önmagára redukált és önmagává duzzadt egyéniség. És egyszeriben összes hajtásait kinövesztette magából. A kis nemecsekével ellentétben, egyszerre mindenki csupa nagybetűvel írhatta a nevét. A skála legalsó fokára kerülteknek is egyszerre visszaröppent az ajkukra a nevük, az alsókarjukra tetovált szám helyett.

Az embervolt megvonásának végső aktusa a név elvonása kellett hogy legyen. A névé, amit Isten, a „Megnevezhetetlen” egyedül az embernek adott. Az állatokkal szemben, amelyeket „az ő nemek szerint valónak” teremtett, az embert, egyes számban, az ő neve, kit-kit a maga neve szerint valónak teremtett. Néven nevezettnek és névadónak egyszerre. Ezt kellett visszavonni ahhoz, hogy „mint a barmokat”, vágóhídra lehessen vinni őket, névtelenül, és szám szerint, mint – valóban – a barmokat. Az emberré válás, az idők gyermetegen rejtőzködő mélyeiben, ahol – nevetségesen bekötött szemű „hunyók” – sosem fogjuk megtalálni, még ha ügyetlenül bújócskázó mivoltának egy-egy foszlányát olykor ki-kivesszük is a homályból, a névadással teljesülhetett be, az egyedi öntudat e többé kitörölhetetlen pecsétjével. Ezt kellett tehát visszavonni és visszavenni, visszautalni a számszerűségbe, amelyből vétetett. Az isten neve között, amely kimondhatatlan, s a többi élőlényé, növényé és állaté között, amely nembeli, az emberé visszavonhatatlanul eggyé vált a kimondásával, a primér entitássá, amely behelyettesíthetetlen, és csak önmagával vagy – amikor ideje betelik – a semmivel osztható. A kimondható és látható név-ben, s a mögötte, az isten nevéhez hasonlóan, ám attól mégis eltérő módon, kimondhatatlan énben, amely olyasféleképp, felbonthatatlanul, rejlik az előbbiben, mint az atomban a magja, az emberi lény egész különössége (amely legemberibb megnyilatkozásában, az esztétikaiban teljesül be) benne foglaltatik. Ezt kellett kitépni belőle. S ehhez elég volt, illetve, mindennek a tetejébe még arra volt szükség, hogy a számból kiemelkedett nevet újra visszataszítsák a számok árnyvilágába. Méghozzá éppoly letéphetetlenül, ahogy a név szervül: beleégetve a bőrbe. A személyiség pecsétje helyébe a személyiségvesztés billogát ütve.

Európa-szerte fiatal (és persze, nem fiatal – de a fiatalokat, hiába, csak a fiatalok érdeklik igazán) nők és férfiak százezreinek alsókarján ott éktelenkedett (vagy ékeskedett) ez a tetovált bélyeg, akárcsak a „végső megoldás” végtelen matematikai haladványa. Volt, aki öntudatosan, netán hivalkodva is mutogatta, volt, aki még most is szégyellve-félve takargatta. Itt, ahol többnyire nem a „faji megkülönböztetés” végső elkülönítésének és még a halálban is szétválaszthatatlan elhanyagolhatóságának volt a jele, inkább mutogatták, vagy az éppen viselt ruházat véletlenére bízták, hogy látszik-e vagy sem, nem törődtek vele. Mostanra, e váratlanul felragyogó tavaszra aztán úgy bújt elő olykor a legszebb (már újra sudárrá egyenesedett) lányok (és persze fiúk – de hiába, a hímneműket csak a nőneműek érdeklik igazán) karján, akár a Luxembourg fáin kiütköző, egyelőre még inkább ugyancsak sebnek látszó rügyek. Már hozzá tartozott az egyéniségükhöz, a – nemcsak a jel, annak szégyene alól is – felszabadult személyiség része lett. Legutoljára éppen Ribeyronnál járva kellett elgondolkodnod a különbségen (bár közvetlenül nem, legfeljebb „eszmeileg” tartoztál a jegyet viselők széles internacionáléjához), ami – a törvényes vagy intézményes állapotok hasonlósága ellenére – mégis fennállt a számmal ellátottak itteni és otthoni helyzete között. Hiszen otthon, láthattad, mielőtt idejöttél, még most is inkább takargatni „illett” (az ilyennel el nem látottak egy része által különös módon elvárt tapintat okán) az ilyet, tanácsosabb volt, vagy talán csak annak érződött? nem túlságosan feltűnni vele. Sőt, olyan – megdöbbentő – hírek is szállongtak, amik ehhez tényszerű alapot szolgáltattak. Érezni kellett, hogy otthon még most is nehezebb ünnepelni az egyéniség e győzelmét (amely, persze, tudni kellett, nálunk az államiság szintjén vereség volt, ha azt még nem tudtad is, mekkora és milyen hosszú időre meghatározó vereség). Holott – s épp ez volt a nehezen oldható csomó – meggyőződésed volt, hogy, ami a politikai helyzetet, nagyvonalúbban, a „történelmi szituációt” illeti – legalábbis a magad mámoros elkötelezettségének még sértetlen foncsorú tükréből nézve –, a jövőre vonatkozóan otthon látszott biztatóbbnak a távlat. Igen, meg voltál róla győződve – s nem egyedül, otthoni és itteni barátaid egész seregével együtt –, hogy nálunk egy történelmi lépéssel előbbre tart a világ. A frissen megismert „társadalmi formák” rendíthetetlen egymásra következésében – amelyet oly evidenciának fogadtatok el, mint egy matematikai haladványt – hirtelen megelőztük azt a Nyugat-Európát, amely felé ifjú éveid szorongatottsága oly áhítozva tekintett. És nem is csak a dönthetetlennek vélt elmélet diktálta ezt a meggyőződést, egyelőre a tények is igazolni látszottak. Mi más volt a sale guerre, mint kiáltó igazolás? Bármilyen messze volt is, bármennyire más klíma alatt sarjadt, az itt berobbanó tavasz helyett az ott uralkodó szubtropikus télben, szele belekavargott az itteni langyos fuvallatokba. Még akkor is, ha ezen utóbbiak azért háborítatlan édességgel özönlötték el az ösvényeket a Luxembourg-kert és az avenue de l’Observatoire szobrokká faragott fái és bokrai, valamint a növények sorába szinte odanőtt szobrai közt. Ahol éppen rohantál, jócskán elkésve, újabb találkozóra Ribeyronhoz, ott várt rád a nagyvilág modelljéül kínálkozó „kisvilág”, vagyis René, Géza, Jiřy, Utti, Erika, Mireille s talán még mások is. Hiszen Ribeyron fáradhatatlanul szervezett.

Pár perccel előbb, ahogy – szokásod szerint, futva – igyekeztél kifelé a Sorbonne-ról, a kijáratban majdnem beleütköztél a kaput elálló rikkancsfiúba (netalán egyetemista társadba), akinek az első pillanatban számodra csak G-ó-ó-ó-ó-l-nak hangzó artikulálatlan üvöltése (akárcsak az a sapó!) olyan volt, mintha egy megvadult pesti Fradi-drukker szájából hallatszana, mikor pedig, mint a következő pillanatban kiderült, csak a frissen megjelent új hetilapot kínálta: „Lisez Paris-Dimanche nouvel organe du général De Gaulle!”. A tábornok neve az ellenállás metaforájából fokozatosan átvedlett az „elárult felszabadulás” metaforájává (ahogy a neves baloldali publicista éppen megjelent könyvének címe hirdette). És igazán: nem a német lerohanást-megszállást-deportációt-hadifogságot túlélt francia fiatalok tömege pusztult-e ugyanannak a legendás tábornoknak a névleges vezetésével, hogy a felszabadulásukat kivívottakat újra leigázzák Indokínában? Ha minden háborút szennyesnek éreztetek, nem volt-e ez, a még a világháború kellős közepén újra kirobbantott gyarmati háború mind közt a legszennyesebb?

 

MÉG AZON AZ ELSŐ NAPON

sehogy se értetted, nemcsak azt a bárdolatlan „sapózást”, azt se, miért kell a Foyer-ban ilyen fenesúlyos óntálcákon eszközölni az önkiszolgálást, miért hasonló óncsajkafélékben állnak a pulton előkészítve a moules marinières halmai. Talán, hogy mindenféle szedett-vedett idegenek ne lophassák ki őket egykönnyen a teremből? Hiszen, ahogy körülnéztél, az emberi világ minden bőrszínének szedett-vedett szivárványa ívelt az evőalkalmatosságok fölött. Vagy, netán, hogy legyen min kidobolni a mindennapos sapó! sapó! rituális tamtamjait? Jobb híján, s mert nemigen jutott hirtelenében más téma az eszedbe, ezzel a bárdolatlan kérdéssel fordultál mademoiselle Lihez, eszedbe se jutva, hogy ő maga is a szivárvány egyik szélső színében pompázik –, mikor, végigcsúsztatva ezeket az óntálcákat a pult előtt húzódó alumíniumrácsokon, s végül rájuk emelve a külön jegy ellenében megváltott kenyérszeletkéket, ezeket a vékony keresztmetszeteket az éhed-vágyta vastag hosszmetszetek helyett, a miniatűr vörösboros kancsókat, sikerült leülnötök egy négyszemélyes asztal mellé. Egymás mellett álltatok volt a sorban, természetes volt, hogy egymás mögé kerüljetek a pult előtt, és talán az is, hogy egymás mellé sodródjatok a helyfoglalás során. Bár ez utóbbit nyilvánvalóan el is lehetett volna kerülni. De Li kisasszony, sok ezer éves tapintattartalékával, valószínűleg továbbra is meg akarta könnyíteni a benned felfedezett újonc („gólya”?, ezt hogy mondhatják franciául?) már az előbb is úgyis olyannyira megnehezített helyzetét. Talán meg is tetszettél neki, gondoltad egy pillanatra. Miért ne? Hiszen ő is megtetszett neked.

„Maga nem ismeri a franciákat, a franciák vendégszeretők”,

felelte éppolyan választékosan, amilyen választékosan kicsippentette finom kis ajkaival az első fehér kagylót a két finom ujja közé fogott fekete cirmos héjból. Egy pillanatig egyszerre csodálkoztál el ezredévek csiszolta mozdulatának egzotikumán, s azon, hogy egy olyan francia szóval fejezte ki mondatának második állítását, amelyet megértettél ugyan, de sohasem jutott volna eszedbe beszéd közben e helyen használni. Az acceuillant szó számodra csak az accueillir ige participiuma volt. Az ember kezdetben, idegen nyelven is félig az anyanyelvét beszéli. A „vendégszeretőt” csak olyan szóval tudtad volna franciául is mondani, amiben a „vendég” is szerepel, kivált, miután létezik ilyen a franciában is. De Li kisasszony szájából (bár ki tudja, hogy nevezhette ő a maga nyelvén a vendégszeretőt), éppoly természetesen bukkant ki ez az accueillant, ahogy becsippentette vele a kagylót (amit te, kissé őt utánozva, ugyancsak esetlenül kezdtél eszegetni, nem csupán a hozzáértést irigyelve el tőle, hanem azt is, hogy neki láthatólag ízlett). Tehát mindjárt háromszorosan is szégyellned kellett magad. Először, mert hiszen magad is a francia kormány vendégeként lehettél itt, és persze, réges-rég épp ezért, Párizs mindent „befogadó” nagyvonalúságáért vágytál Párizsba; másodszor, durva tapintatlanságodért, amiben, egyéni meggyőződéseden, sőt nosztalgiádon túl, azokkal mintegy ellentétben, egy öntudatlan hagyományos nemzeti idegenkedés fejeződött ki a „színesek” iránt. Harmadsorban pedig, az aznap már egyszer felsült francia tudásod nehézkessége miatt, Li kisasszony egyetlen mondatának többszörös formai és tartalmi előkelőségével szembesülve.

„Ha nem volnának vendégszeretők, nem is lehetnék itt”,

tette még hozzá, egy újabb, már sokadik kagyló felcsippentése után. „Én se”,

szaladt ki a te szádon is.

„Chez nous, c’est la guerre… je suis cochinchinois’e”,

folytatta magyarázatként, éppoly tárgyilagosan, ahogy az előbb a sapó!-t magyarázta meg. S egyszerre rájöttél, hogy csak halvány fogalmad van arról, hol lehet ez a „chez nous”, s, még értetlenebbül, arra is, hogy ebben a mámoros „háború utánban” lehet olyan hely, ahol most is „háború van”. Még ha agyad valamely részén tudtad is, hogy van. Csakhogy tudásaink különféle szinteken rétegződnek bennünk, mint a földszelvények; a legtöbb réteget úgy kell kiásni belőlük. Kokinkína ugyanaz, mint Indokína? És Vietnam? és Viet-kong? Melyik az egyik? melyik a másik? A homály porában megcsillanó információid még bélyeggyűjtő korszakodból fordultak ki, meg valamelyest a kósza emlékezet újságpapír-cafatjaiból. Li, mintha megérezte volna kétségbeesett belső kutatómunkádat, ahogy próbáltad felforgatni az emlékezés földjét, újra megszólalt két kagyló között:

„Ők segítettek kiszökni Saigonból, hogy tanulhassak.”

Mire végigettétek (ő jóízűen, te vajmi kényszeredetten) a tál kagylót, s üdülésül felhajtottátok a könnyű kis ordinaire-t a nem kifelé álló, hanem bemélyített fülű kis kancsóból, megtudtad, hogy apját a francia csapatok szabadították ki a „vörösök” karmaiból, őt magát is azok szöktették ki egy éve a felkelés idején Párizsba.

„S azóta tanult meg ilyen gyönyörűen franciául?”,

kérdezted, hogy hirtelenében ne kelljen az előbbiekre reflektálnod. „Hogy képzeli? Mi otthon is félig franciául beszéltünk, francia líceumba jártam.”

Csak most kezdted érteni a helyzetet. S mikor meg is fogalmaztad magadban, arra az elképesztő eredményre jutottál, hogy a kis Li, ezek szerint, „az ellenséghez tartozik”. De Gaulle-hoz, a háborút még a háborúban újrakezdő francia gyarmatosítókhoz…

„Maga persze kommunista”,

vágott bele, ezúttal nem tapintatosan, hanem brutálisan kifinomult érzékenységgel, gondolataidba,

„én félek a kommunistáktól. De magától valahogy nem félek.”

„Én se magától”,

szökött ki a szádon, a lehető, sőt elképzelhető legbárdolatlanabb és legnevetségesebb módon. Mademoiselle Li a válladig se ért, keze, mellyel a poharat tartotta, kicsit feléd emelve, mint egy virágszirom, s egész lénye nemcsak virágszerű, hanem a virág természetességéhez járuló ama egzotikus művésziességgel egybeforrottan az, ahogyan a távol-keletiek a virágokat ábrázolják (s valószínűleg már eleve szemlélik is), mintha egy ikebana közepébe lett volna beletűzve.

„Köszönöm, hogy az előbb segített, ezzel kellett volna kezdenem”,

mondtad a sapkádra mutatva, amit magad mellé tettél a székre, s megpróbálva tőled telhetően helyesen fogalmazni; vagyis pontosan az ellentétét téve annak, amit szerettél volna, ti. hogy versenyezhess vele; lévén a fogalmazás szöges ellentéte az élő beszédnek.

Már kint jártatok a jeges szélben a boulevard Jourdanon, (mert egyszeriben természetes lett, hogy együtt is távozzatok). Megtudtad, hogy zenét tanul, ő is ahhoz a Nadja Boulanger-hoz jár, akihez Pali készült beiratkozni. Hol is lehetett volna Párizsban zenét tanulni, ha nem a csodálatos Nadjánál. Őtőle ismerte Bartókot is. Már játszotta a Mikrokozmosz néhány darabját. „Mindegyik olyan, mint egy kis, jade-ból kirakott ötágú csillag”, mondta, nyilván a zeneileg vele is rokon pentatóniára utalva, s egyben a jade-dal öntudatlanul még jobban magához is hasonítva. Éppen azon gondolkodtál, mivel viszonozd ezt a nyilván feléd tett lépést, kétségbeesetten konstatálva, hogy te egyetlen ilyen lépést se tudsz tenni viszonzásul őfeléje, semmit nem tudsz mondani Vietnamról – még az ottani Petőfi nevét se tudod kibányászni tudatlanságodból; hacsak olyat nem, amivel elmélyíted a közöttetek támadt fatális politikai konfliktust, amit éppen el szerettél volna kerülni, mikor az egyik kapu előtt megállt, szó nélkül kezet nyújtott, úgy érezted, mintha egy kis bársonydarab simulna a tenyeredbe, s már el is tűnt a kapuban, mint egy jelenés. Mintha ott helyben átváltozott volna azzá a virággá, ami emberalakjában is volt. Tanácstalan pillantásoddal már csak a becsukódó (vagy talán ki se nyílt?) kaput láttad magad előtt.

 

ITT ÁLLTÁL

egyedül Párizsban, álmaid (s igazi felmenőid, a magyar irodalom megannyi nemzedéke álmainak) városában, a boulevard Jourdan közepén, a svájci pavilon előtt. Megjegyezted magadnak a napot, ezt az első napot s a pillanatot is. A november végi szél változatlanul süvített, olyan egyirányú erővel, mint néha a metróalagútba berobogó szerelvény előszele. Körös-körül a különböző, de egyben a századelő szecessziójában és Bauhausában egybeforrott épületegyüttesek, a pavilonok sora, melyek egyikében, a legkisebb városállam címerét viselőben, de egyben a talán legnagyvonalúbb, álreneszánsz pompával hivalgóban volt szállásod, az ismeretlen haiti fiúval kettesben. Zsebedben az első olyan hivatalos irattal, amelynek bejegyzéseit, számait és feliratait nem jogtipró „kartoték-adatnak” érezted, hanem valamilyen valóságos „értékpapírnak” (a szónak nem bankügyleti, hanem éppen azzal ellentétes, eredendő jelentését hordozó értelmében): friss egyetemi igazolványoddal. Kiskabátjuk előtt keresztbe font karokkal, kissé előregörnyedve siető gyér járókelők suhantak el melletted a fázlódás klasszikus tánclépéseivel, volt olyan is, aki, még tüntetőbben, felöltőjét a karján lengette, kivétel nélkül veled egyívásúak, mintha e tájon csak ilyeneknek volna joga járni-kelni. A pavilonok közti kertekben még lobogni látszottak a már tövig égett gyertyájú gesztenyefák, a szúrós burokból kibomolva lábad elé hullt keményen is puha simaságú terméseik voltak egyetlen ismerőseid. Egyet felvettél, és zsebedbe csúsztatva el se engedted a tenyeredből, hogy ne légy olyan egyedül. De azért épp olyan egyedül voltál. Szemben veled Párizs! Igen, veled is szemben volt, mint az ugyanilyen ifjú magyar nemessel, több mint fél századdal ezelőtt, mikor először ideérkezett; csak te nem érezted, akármennyire próbáltad is érezni, azt „a kimondhatatlanul kéjes érzést”, ami rajta „erőt vett” (ahogy nem is híres posztumusz Napló-jában olvashattad, amely a háború elzártságában, a legázolt Párizs jóvátehetetlen veszteségnek érzett hátterében, annyiótok Párizs-vágyát felszította, hanem abban a pici kis könyvecskében, a Párizs elemei-ben, amit még saját maga adott ki 1889-ben, s aminek nagy utánjárás után egy antikvár példányára rábukkantál). Itt volt előtted az üres délután s a még üresebb este. Akár otthon diákkorodban a végeérhetetlen vasárnapok semmivel ki nem tölthető ünnepi üressége, amely kínzóbb minden hétköznapi unalomnál. És lőn reggel, és lőn este. Az első nap. De ebben az oly hőn várt Teremtésben nem lőn Világosság.

Most merre indulj, és hova menj? Szemben veled Párizs. „Álmaid városa”, ahogy – a szörnyűséges közhelytől sem rettenve vissza, hiszen annyira maga volt a valóság! – nevezted. Hiszen annyian nevezték előtted annak, mind a nevezetesek, a lelkedben legnevezetesebb nevűek. Amíg nem látták – s mikor már meglátták, akkor is. Párizs! Mert messze szőke Szajna mellett feketül(t) egy híres város e század kezdete óta minden Duna-parti művészsüvölvény szemében párizs Ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát – és ki tudja, miért sóhajtotta a kis haza egyik végéből elindult félig írástudatlan lakatosinas, amint gyalogosan, erőltetett menetben vánszorgott az áhított Város felé egész valóm egy szinte betegesen tüzes, lázas vágy Párizs után s a hazai piszok elől… Megyek és vége konstatált és döntött a haza másik végében Párizs későbbi koldus tapodója, aki elűzötten, száműzötten – messze tőle (is) fia maradt. Párizs, ahová volt itt aki úgy vágyott még előbb, mint delphi jóslatokhoz, vérfertőzésekhez és gyantaillatokhoz; mint amphiteátrumokhoz márványpadokkal, s ahol Sophocles megnyeri a díjakat, s a nők mind intenek feléje, az úrinők s a kéjkisasszonyok; mint halálos egekhez, rózsaszín felhőkkel flamingók formájában; mint Olympiádokhoz Beotiában s mágusok után Acarnábiába… így vágyott, nem szégyellve sőt élvezve és túlozva e dagályt a századvégi katonaszökevény tizenéves ficsúr mielőtt már említett legendás cilinderével kilépett a peronra, ábrándok hercege, s mint főúri inasa önmagának, kis bőröndjével a kezében, hogy első párizsi napjai, mint a malomkövek szakadjanak rá. Párizs. Ahol ifjúságára emlékezve még a majd vén Ludas Mátyássá maskarázódott vadmagyar is mindig az első nagy felindulással hallotta, ahogy, mikor a vonat bezakatol a Gare de l’Estre, elnyújtott hangon kiáltják: Pa-ris! Pa-ris! Pa-ris tehát ahol a fekete kolostor majdani rabja mikor először megérkezik gyanútlanul 1909 nyarán, sírt, a boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gare de l’Estről a Quartier Latinbe vitte ugyanarról a Gare de l’Estről ahol mikor már lezajlottak volt a Fekete Kolostor sötét napjai kilépve egy ugyancsak alig huszonéves magyar népfi úgy érzi, nekem nem szóbeszéd volt, hogy a szabadság levegőjét szívtam. Párizs. Ahová aki megy, az út végén önmagával találkozik, s ha nem végül is egy másik önmagával önmaga ellenére mint az az ifjú aki a hedonista-önkínzó íróból akiként hajdan megérkezett mesebeli bűvész gyanánt kivarázsolta a botcsinálta hősi halottat akivé lett s akinek számára nem is álmodott nevetséges ám annál megrendítőbb hősiességének és küldetésének vállalt terepe helyett Párizs az első semleges terület volt, ahol a magyar író letehette nemzeti küldetésének mázsás terhét. Párizs. Ahol mikor kultúrára lihegve kiszállunk a Gare de l’Esten harminchat órás szemetünkből, azt mondjuk: végre Európában vagyunk – mintha ezeket a mondatfoszlányokat egyugyanabból a szövegből másolnánk ki holott csak találomra kapkodunk a körülöttünk hulló falevelekként libegő szétszórt lapok között melyek más-más időben más-más fákról hulldogálnak – az ember azt hiszi, hazatalált (ez már megint egy másik levél) Szent Mihály útja ez, a magyar utasok örök kaptatója. Második hazánk. Ahová első hazájukat viszik magukkal a vándorok, Párizs, szeress, én földemet hozom, próbálgatta mutáló hangját a másik kamasz (de hát nekünk már kamaszkorunkban is olyan felnőttgondjaink vannak amilyenekkel más tájakon például éppen itt, e második hazánkban még a legkomolyabb felnőttek se birkóznak): magyar vagyok, de európai erősgetve egyfelé de folyton erősgetni kényszerülve másfelé is, hogy „európai vagyok, de magyar” mindig erre a de ellentétes kötőszócskára függesztve fel önismeretünk („identitásunk”?) mindig kétes egyensúlyban billegő mérlegét. Párizs. Ahol homlokunkon együtt ott füstöl a honvágy, ahol ama melankolikus-tuberkulotikus századvégi földesúrnak egész lelkét betöltötte az első párizsi nap dolce far nienté-je s ahol ugyanő egyszer pontosan 1888. február 26-át megelőzően (ekkor jegyzi fel) 40 órája nem aludt, hogy el ne mulasszon egyet se a nyilván pótolhatatlan matinée-kból és soirée-kból, mit tegyek, este két soirée s egy bál? mindezt folytonos rémséges nevralgiái közepette napi 6 feketével végezve ezt a mindennapi terhes munkát, nyugodtan mondhatjuk „kényszermunkát” Párizsért úgy érezve hogy ő képviseli a pur sang és a keresztes háborúkig felmenő francia családok között a – modern Franciaországot! (sic!) miként a már idézett valcoló avantgárd inasfiú is úgy gyalogolt Brüsszelből Párizs felé hűséges Panzájával Szittyával együtt akárha erőltetett menetre kényszerítenék és mentünk naponta 60-70 kilométert – és mentünk a vastorony árnyéka felé nem is úgy mint a hívők Mekka felé hanem még inkább ahogy egy emberöltővel később megismert kényszerek szorításában az orosz frontról hazafelé vonuló vert magyar hadak és munkaszolgálatos szórványok vánszorogtak az áhított haza felé a szörnyű hómezőkön már nem a mában, hanem a holnapban éltünk. S csak vittük magunkkal a testünket, mint egy fölösleges terhet… Már láttuk Párizst és a megváltás kapuit… az ígéret földjét… ahol Ady nyomába lépünk… Ó, PÁRIS! PÁRIS! ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid fölött született meg guillaume appollinaire a szimultanista költő – tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van Párizs ahol az ember tettei nem tapadnak hozzá, hanem elpattannak, mint a szappanbuborék. Szabad vagyok! Minden pillanatban újjászülethetek, de ezt már megint más, egy ifjú értelmiségi világfi írja hogy az ugyanakkor a kávéházban talán ismeretlenül épp mellette ülő forradalmár pusztai süvölvény meg úgy láthassa hogy itt kevergett az egész kétkezi magyarság is „itt” vagyis az ő akkori Szent Lajos szigeti friss pátriája körül ifjúságom tehát ott lakik mondja később sokkal később ugyanő már vitathatatlan magyar sőt legmagyarabb remekíróként Párizs tett magyarrá.

De mindez lám őket se védte meg az első nap hontalanságától. Se az egyiket aki át akart kelni az utcán, s észrevette, hogy oly óvatos léptekkel jár mintha idegen elemben tapogatózna előre. Ezek voltak első lépései Párizsban se a másikat reggeltől estig loholtam, hogy beszedjem a várost, mint az orvosságot… Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy kínomban megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal… Az önérzet fordított arányban áll a szabad idővel; minden elfoglalt perc egy szem az ember páncélingén, amely sebezhetetlenné teszi… Egyedül voltam az esővel.

Mindezt magad is elmondhattad volna magadról; és bármelyik mondat végén a magadéként folytathattad volna; mintha csak ezek a szövegek maguk lennének a hozzád változatlan változatosságában eljutott idő. Vagy legalábbis egy szál az idő szövevényéből, egy Ariadné-fonál, amin el- és vissza lehet találni önmagad ezer-kiúttalanságú labirintusába…

 

TE IS

egyedül voltál – a széllel. Amely nem kevésbé hasonlíthatatlanul és alig elviselhetően párizsi, mint az eső. És a te páncélingeden se volt egyetlen „szem” se, amely sebezhetetlenné tett volna ellene. Hacsak e másik Párizzsal vívó elődödnek ez a valóban középkori fegyverkovácsok mesterségük véres célját megcáfolóan finom mívességére emlékeztető mondata nem. Hát ezt próbáltad legalább magadra ölteni. Miközben újra azt kellett kérdezned magadtól – szemben veled Párizzsal: most merre indulj és hova menj? Különös módon, ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket Eszter intézett hozzád a Bois de Boulogne-ban, s amelyek akkor, épp, abban a pillanatban, ugyancsak kivetkeztek semmitmondó, hétköznapi, pragmatikus burkukból, s mintha az egész életedhez lettek volna intézve. Elhullajtva egyszeri és praktikus jelentésüket, s egyszeriben felemelkedve a Gauguin nagy tahiti fareliefjének darabosan faragott feliratáig, amelyet nemrég láthattál végre szemtől szemben a Jeu de Paume-ban: Honnan jöttünk? – Mik vagyunk? – Hová megyünk? Minden határozott irány és cél nélkül elindultál, szemben a széllel. Mintha éppúgy nem látnád legközelebbi úticélodat, akár az emberiség a magáét.

 

AZ ELSŐ NAP.

Az első lépések. Az első bisztró. Az első ebéd. Az első vásárlás. Az első találkozás. Az első szégyen. Az első… aztán sokáig mindennap volt valami első. A rejtélyes eredetű gyöngyházcsillámok a metrólépcsők napi szemete között. Az, hogy itt nem a lányoktól kell „randevút kérni”, azokat egyszerűen meg lehet szólítani, hanem a professzoroktól, méghozzá levélben, és ajánlókra való hivatkozással. De akkor aztán lakásukon fogadják az épp csak beiratkozott „kollégát”; mint elsőként Souriau, akinek dolgozószobájába épp csak belépni tudtál, mert egyszerű, műszaki rajzolóktól ismert hatalmas rajztáblából álló íróasztala teljesen elfoglalta a cselédszobányi szobát; ami nem kis meglepetéssel szolgált annak, aki eddig csak méltóságos urakként ismerte az egyetemi tanárokat, és megközelíthetetlen, hatalmas budai lakások tulajdonosaiként. Minden első mozzanat egyben a demokrácia egy-egy mozzanatának megismerése is volt, legtöbbször furcsa módon arra döbbentve rá, hogy az egész ifjúságodban úgy vágyott s épp ezért magadéul ismertnek érzett bűvös szó vagy inkább fogalom sokkal egyszerűbb és köznapibb dolgokban ölt testet, mintsem gondoltad volna. Például abban is, hogy a szegénység nem takargatni, s a gazdagság nem hivalkodni való. Meg, másrészről abban, hogy a nagy múltú demokráciának is megvannak a maga „korlátai” és előítéletei. Souriau minden lekezelés és professzori fölény nélkül kezdte körülszimatolni a messziről jött ifjú delikvenst. Rögtön, és mindenekelőtt intellektuálisan. Az élet, úgy látszik, nem érdekelte. Sem távoli kis hazád, sem te, mint személyiség, mint „történet”. De a francia irodalomban való jártasságoddal, úgy látszott, meg van elégedve; sőt, azzal hízeleghettél magadnak, egy pillanatnyi meghökkent arcmozdulatát elkapva, hogy azzal kissé meg is lepted. A jó vizsgához mindig szerencse kell. Épp olyanok felől faggatott, amik legközelebbi érdeklődésedbe vágtak. Annyit azért már tudott, hogy verseket is írsz, meg fordítasz is. Rimbaud-ról kérdezett. Megpróbáltad röviden cáfolni Bouillon de Lacoste-nak az Illuminations-ra vonatkozó új feltevését. Itt kaptad el fegyelmezetten sima arcának egyetlen gyors ránculatát. A poésie pure nemrég meghalt nagy alakjáról kérdezett még. Itt végleg nyert ügyed volt. Nyújthattad is át neki a mester magyarra fordított verseinek kis füzetét, amelyet kevéssel ideutazásod előtt jelentettél meg otthon. A professzor ugyanazzal a leplezetlen gyanakvással pillantott bele, mint… ez is a magyar déjà vu-k (sőt „déjà entendu-k”) enyhe szédületébe kergetett. Szomorynak több változata is van ez, úgy látszik, kimeríthetetlen témára. Szinte hallod a Flammarion boltjában a könyvkereskedő-segédet, ahogy kezében tartva az ifjú szerző novelláskötetét, csak nézi, nézi… És mintha, vele együtt, Souriau is ezt mondaná: „C’est du baragouin!” Vagy talán Jules Lemaître-rel mondja együtt, aki a saját regényét nézegeti az egykorú Magyar Hírlapban: „C’est du vrai hongrois? – kérdezte – du vrais hongrois? – s csak nézte a betűket, és nem akarta hinni…” Nekik a „halandzsa” és az „igazán magyarul van?” ugyanazt jelenti. De Souriau nemcsak a könyvkereskedő-segédnél, még Jules Lemaître-nél is választékosabb és tapintatosabb volt. Bár annál gyilkosabb. Csak annyit jegyzett meg:

„Jó, hogy a fordítás mellett ott az eredeti is.”

A kis kötet bilingvis volt. S máris Nietzschére terelte a szót. Összehordtál valamit az apollóni és dionüszoszi világ dialektikus ellentétéről. Mindjárt meg is állapodott veled a vagy Rimbaud-ról, vagy Nietzschéről készítendő dolgozatban, a második szemeszter végére. Ennyi faggatás után, feljogosítva érezted magad, hogy te is kérdezz tőle valamit. Ismeri-e Lukácsot? Csak a nevét, mondta érezhetően kedvetlenül,

„még nem olvastam tőle semmit.”

Aztán, gondolatnyi habozás után, eléggé nyersen:

„Az a moszkvai kommunista, ugye? Ami természetesen nem jelent semmit”,

igyekezett elvenni a mondat élét, s megváltozott hangon folytatta:

„Szóval, maga is az? Azért bizonyára meg fogjuk érteni egymást. Így hát, mindketten feladtuk egymásnak a leckét: maga szépen végigolvassa még egyszer a teljes Rimbaud-t és a Geburtot, s aztán beszámol arról, hogy mit szándékozik írni. Én meg – mit is kell elolvasnom msziő Lükaksztól? No majd utánanézek.”

És már nyújtotta is a kezét.

 

MIREILLE-RŐL TUDTAD,

hogy nemrégiben érkezett vissza Vietnamból. Ahol „illegálisan” tartózkodott. Ez a szó számodra olyan titokzatos tartományt sejtetett, amely még a titokzatos Vietnamnál is titokzatosabb. Későbbi kifejezéssel élve, nemcsak valamiféle undergroundot jelentett, hanem amit a kamaszfantázia számára mindaz jelent, ami a test alsó rétegében történik, valami „underbody”-t. Mireille – úgy hallottad, „fontos” – titkos küldetése, amelynek sara vagy aranypora szinte még le se pereghetett róla, olyasféle izgalommal töltött el, mint az említett kamaszé, aki első komoly randevújára igyekszik. A République-en kiszállva a metróból, s az óriás téren nehezen igazodva el az irányok között (a föld alatti utazás megzavarja az irányérzéket), többszörös úttévesztés után találtál rá arra az utcára, amely a párhuzamos utcákat haránt átvágva halad a Csatorna felé, s amelynek neve eddig csak egy nem éppen a legjobbak közé tartozó Petőfi-versből volt ismeretes előtted. Gyors, sőt gyorsított léptekkel mentél lefelé az egymás mellett békésen megférő arab és kóser vendéglőcskék között ezen a rue Beaurepaire-en, mintha csak Petőfi nyomában lépkednél (aki persze sose járt itt), s már előre örülve annak, hogy a víz fölött majd a rue de la Grange aux Belles-re nyíló felüljárón kelhetsz át (ahogy a térképen előre kinézted), s hogy miközben ezen a még sose látott párizsi tájékon egy ugyancsak „fontos” (ha nem is „illegális”) találkozóra sietsz, nemcsak Petőfi versében lépkedsz, hanem Illyés hunjainak nyomdokain is fogsz járni. A „jössz te még az én utcámba” tréfás fenyegetése itt éppen megnyugtató szószerintiségébe transzponálódott vissza, hiszen a szó legszorosabb értelmében egyenesen „bejöttél az ő utcáikba”, hogy megannyi magyar Párizs-térkép között az övéket kiegészítsd a magad útvonalaival, s magad előtt egyszerre szégyellt és mégsem tagadható Párizs-rajongásodat mintegy az övékével, a hitelessel hitelesítve. Nem, semmiképpen sem a szakítás hasítóereje tombolt benned ezen az új népek tavaszán, aminek a felszabadulás utáni időket hitted, hanem a folytatásé vagy annak az illúziójáé, amelyben a brutálisan megszaggatott Európa, és benne a szétrongyolódott magyar-európaiság újra-összefércelhetőnek és újraszabhatónak látszott. Miközben a gyönyörű utcanevet mormolgattad, amely Illyés kajánul népies magyarításában, bár szinte szó szerinti hűséggel, mégis csodálatos metamorfózison esik át, ahogy egyszer csak a Szép Fehérnépek Csűrének utcája lesz belőle, meg is érkeztél a hídhoz, s meglepve láttad, hogy nem is kell felmenni a lépcsőkön, mert ami a térképen nem látható, itt két híd vezet át a víz fölött, egy a felüljáró alatt is, s az erre rákanyarodó keskeny járdán alig lehet lépni az egymást búboló galambok között (amiről meg Illyés feledkezett meg); a híd közepén egy pillanatra megálltál, hogy eléggé el nem ítélhető szokásod szerint, mindenfajta fontosabbnak látszó találkozásod előtt, hacsak adódik rá valami lehetőség, megnézd magad, tükörben, kirakatban, bármiben. Itt csak a Szent Márton csatorna szinte foncsorozottan dermedt, olvasztott cinként egyszerre ezüstösen és ólmosan csillogó vize kínálkozott e nárcisszuszi kényszercselekvés eszközlésére. Az elmaradhatatlan sálcsomóba bogozott arcod egy sima-lakkozott faktúrájú flamand tájkép szélén jelent meg, a szürke víztükörre szürkén kirajzolódó télutói faágak között. Amennyire megítélhetted, nem torzította el különösebb lámpaláz, mint hasonló esetekben annyiszor. A zavar, amely ekkortájt elfogott mindazokkal szemben, akik nemcsak túlélték azt, amit te is túléltél, hanem a saját esetleges túl nem élésük önkéntes kockáztatásával másokat segítettek a túlélésben (persze, úgy, s ez volt benne számodra a legizgatóbb, egyszerre taszító és vonzó mozzanat, hogy megint másokat viszont megakadályoztak a „túlélésben”, másokat, akik, igaz, „ellenséges megszállók”, „barbár elnyomók” vagy azok talán még megvetendőbb kiszolgálói, „kollaboránsok” voltak, de a te folytonosan leküzdeni akart, ám leküzdhetetlen alapérzületed szerint mégiscsak „emberek”). Nem, ezutóbbiban semmiképpen sem valamiféle vallásosság játszott közre (hiszen egyrészt nem részesültél semmiféle vallásos nevelésben, másrészt, tudjuk, te is tudtad, a vallás az egész zsidó-keresztény történelem folyamán nem maradt hű ehhez a tanításához), és nem is a belátás, hiszen éppen az igyekezett megküzdeni vele, még csak nem is érzelmeid, amelyek éppen az ellenkezőjére kellett volna hogy késztessenek, hanem valami, ami ezen túl, ezek alatt, valahol a szervezeted mélyén lappangott, arra kényszerítve, hogy még az egyetemes öldöklés sose látott nonstop horrorfilmjének kellős közepén is megszeghetetlennek érezd a NE ÖLJ parancsát. Hiába tudtad, hogy mindenütt ölnek szanaszét a földön, s hogy az öldöklés ellen is csak öléssel lehet küzdeni, hiába öltek, az Ő nevében is, s hogy a TÍZ között éppen ez az ÖTÖDIK az, amit az embernek lehetetlen volt megtartania, mert ez az, amit az isten is megszegett. Nem, az Egyisten nem paráználkodott, mint a mitológiai istenek, nem voltak felebarátai, hogy úgy szerethesse (vagy ne szerethesse) őket, mint önmagát, nem voltak szülei, hogy tisztelje őket, nem lopott, hacsak az égő áldozatul követelt állatokat nem tekintjük annak, maga is pihenéssel szentelte meg a hetedik napot – ámde a Seregek Ura volt, és mit csináltak kezdettől fogva Uruk nevében a Seregek? Mireille is embert ölt tehát a Makiban, tudtad. Egyike volt az ellenállás legendás lányainak. Egy korunkbeli Jeanne-Marie tehát. Önkéntelenül a kezét nézted, mikor beengedett az ajtón a pirinyó kis előszobába.

„Andrénak, sajnos, fontos megbeszélése van, de talán később ő is bejöhet”,

fogadott máris, a rá jellemző tárgyszerűséggel, és beljebb tessékelt a jobb felől csukott ajtóval szemben a bal oldali nyitotton. Mireille szobája ugyanolyan cselédszoba-méretű szűkös kis helyiség volt, csupán az íróasztalnak s a falak menti polcoknak meg egyetlen vendégszéknek adva helyet, akárcsak Souriau professzoré, csakhogy itt ez helyénvalónak is látszott. Ide nem is olyan hivatalos, levélváltásban rögzített „randevúval” jöttél, hanem egyszerű szóbeli meghívásra. „De hiszen úgyis nekünk kell elsősorban beszélnünk egymással”

folytatta mindjárt, anélkül hogy a franciáknál elmaradhatatlan comment vas-tu? elhangzott volna. Mireille valóban nem törődött a formaságokkal. Pontosabban: másfajta, új formaságokhoz igyekezett tartani magát. Miközben továbbra is a kezét nézted, hogy „mint holtaké, sápadt-magasztos”-e, mint Rimbaud versében. De nem, nagyon is élő kéz volt, méghozzá egy fiatal nő gondozott keze. Nem látszott rajta sem a fegyverfogás keménysége, sem a vér nyoma, ahogy az asztalon összefonva tartotta veled szemben. Ez a legenda, melynek nem is annyira tartalmát ismerted, inkább csak a hírét, a legenda legendáját, körülfonta törékeny alakját, s az ahhoz alig illő hatalmas fekete őserdővel borított fejét, amelyhez megint csak nem illett vékonydad, kissé megfonnyadt arca. „Fontos” küldetésben járt Vietnamban. Az ő életformája nem változott meg a háború végeztével. Amire megvolt a maga oka, ha úgy tetszik; vagy csak az ürügye, ha úgy akarjuk. Az a másik háború, amely még a háború közben indult el. Megvolt a logikája, ha úgy tetszik, forradalmárpszichológiája. Egy francia lány, aki éveken át fegyverrel a kezében állt ellen a megszálló barbár ellenségnek. Veszteg maradhat-e, ha most az ő felszabadított hazája viselkedik éppolyan barbár megszállóként a felszabadulásáért küzdő gyarmati országban? Egyszerre a kis Li arca jelent meg előtted, méghozzá közvetlenül Mireille arca mellett, nem volt-e ő is valamiképpen „legendás”, ha a másik oldalon is, ha nem is hős, mindenesetre áldozat? Vajon mit szólna hozzá Mireille, ha elmesélnéd a történetét? Ha csak felidéznéd előtte azt az arcot, amelyet most az övé mellett látsz, akárhogy hessegeted is, mint egy kettős portrét? Hogy lehet őket egy képbe foglalnod, egy asztalhoz ültetned? Úgy érezted, valami csalárdságot követsz el, ha nem beszélsz Liről. Méghozzá, mind a kettőjükkel szemben. De ha beszélnél? Mireille megvető ideológiai kitanításban részesítene, ugyanazokkal a szavakkal, amiket te is pontosan elszavalhatnál feleletül önmagadnak. S amik, ha talán sok mindenre helytálló feleletek is, arra, amit magadban érzel, semmiképp se felelnek. Az osztályharc, mint kategorikus imperativusz, lehet, hiszen valóban ez kormányozza a világot. De a bennünk lévő érzések, érzületek, megérzések, vagy azt se tudtad, hogy nevezd őket, azok nem kevésbé. És ha azok is csak az osztályharc rejtett áttételei? A világ, amely mostanában olykor olyan világos erővonalakkal jelent meg előtted, megint kibogozhatatlanul összegabalyodott. Próbáltál másra gondolni. Észrevetted, hogy Mireille közben merően néz rád, vizsgálódva és várakozóan. Hallottad, hogy verseket is írt vietnami útján, vagy útjáról, hirtelen ötlettel kérted, mutassa meg. De Mireille, úgy látszik, nem hasonlított a világ összes többi költőjére. Nem kapta elő valahonnan a már előbb gondosan készenlétbe helyezett kéziratokat, mint mindenki más tette volna. Inkább a tárgyra tért. A mások verseire. Úgy gondolja, s ezért akart veled beszélni, hogy a francia kormány külföldi ösztöndíjasainak is tiltakozniuk kellene valamiképpen a szennyes háború ellen, éppen azért is, mert ennek a kormánynak az ösztöndíjasai. S ennek a legmegfelelőbb módja az lenne, ha köztük, a művészek, írók, festők munkáiból alkalmi antológiát állítanánk össze. Mit szólnál ahhoz a megbízatáshoz – nem mondta, de egyetlen enyhe hangvétel-változtatással érzékeltette, hogy pártmegbízatásról van szó –, hogy te gyűjtsd össze az anyagot. Tudják, hangsúlyozta, hogy te sokat ismersz a mindenféle nemzetiségűek között. Nem is várta meg a válaszodat. Máris elkezdheted a munkát, közölte. Próbáltál mindenféle aggályaiddal előhozakodni. De anélkül hogy bármilyen intézményes függőségben lettél volna tőle, valahol, talán valamilyen metafizikus régióban, érezted, hogy mégis függő viszonyban állsz vele. Az Ügy által, amely mögötte állt. De miért épp őmögötte? Azt nem lehetett meghatározni. A bizonyosság, amely mindig függőségben tartja azt, ami bizonytalan? Közben, ahelyett, amit mondani akartál volna, de nem tudtál, a nagy, ferdére állított Eluard-portrét bámultad az íróasztalán, amelyet az egyetlen fényforrás világított meg a szobában, az íróasztallámpa, akár egy kivilágított emlékművet az esti városban. Mireille elértette, illetve elérteni vélte tekintetedet, pedig nem volt benne semmi célzatosság. Eszedbe se jutott, hogy Mireille legutóbb megígérte, átadja két lefordított versedet Eluard-nak.

„Beszéltem Paullal”,

szólalt meg, mint aki az előbbi ügyet magától értetődően elintézettnek véli,

„ha neked is megfelel, szombat délután vár minket együtt a lakásán. Szívesen találkozik veled. Tetszettek a verseid. Úgy tudom, nemsokára Budapestre készül.”

Mireille tárgyilagos tőmondatai kopogtak, mint a szórásban lévő lövedékek. A szavak kellemetlenül hatottak rád, tartalmuk ellenére, mely éppen nagyon is kellemes volt. Annál is több. S egyben fájdalmas is. Eluard Pestre készül. És te nem leszel ott. Ez volt az első gondolatod. S hirtelen az a másik, hogy te is inkább ott szerettél volna találkozni vele, nem itt. Nevetséges. Mégis. Eluard Pesten. Ez úgy hangzott, mint egy ünnep. Mondtad is lelkendezve Mireille-nek. „Igen, bizonyára nagyon fontos lesz az ottani elvtársak számára. Segíteni fog, hogy az írók megtalálják a párttal a termékeny kapcsolatot. Hallottam az ottani problémákról”,

felelte Mireille, a mondat közben már fel is emelkedve székéről. Ezt a kérdést is elintézte. Elnézést kér, de dolga van. Szemmel láthatóan nem hajlott a mozgalom akkor dívó értelmiségi (neofita?) pátoszára. Mint te, állapítottad meg rögtön magadban, némi önkínzó önkritikával és egyben némi sajgó csalódottsággal is. Mert benned az ő konspiratív tárgyiassága is csak ezt a pátoszt erősítette tovább. Megint elöntött a kínos érzés (amely némi fölényt is takart, s ennek a tudatától még kínzóbbá vált), ami a cselekvés embereivel szemben akkoriban elfogott. Pláne, ha hozzávetted, hogy Mireille mindamellett még költő is, ő is költő.

 

„Akkor szombaton újra itt”,

sodort le újabb patetikus hullámodról. Kinyitotta előtted az ajtót. A két emberre méretezett csöppnyi előtérben már két ember állt. André éppen a kabátot segítette rá vendégére. A férfi háttal állt neked, csak a kabátujjakba bújó váltott karok által széttárt szárnyú, sötét madárként verdeső kabátot láttad. Felkészültél a bemutatkozásra. De nem került rá sor. A férfi, anélkül hogy feléd fordult volna, kezet fogott Andréval, és egyenesen kilépett a lépcsőházba. Neked nem kellett semmit magadra venned, csak a sálat tekerted gyorsan a nyakadra, az eperszínűt, s már léptél is ki a nyomában. Andrénak is elfelejtettél köszönni – mint előbb a férfi neked –, valami hajtott lefelé a lépcsőn. A következő emeletnél utol is érted a kabátos embert. Csak most vetted észre, ahogy egymás mellett kezdtétek taposni a fa csigalépcsőt, hogy a válladig se ér, szürke télikabátja kivágásában szürke sállal, régimódi szürke puhakalapjával, amelyek között apró távol-keleti arc bújt meg. (Miért hatnak a távol-keletiek olyan furcsán európai ruhában? Mintha mindegyiknek három számmal nagyobb volna az öltözéke, mint kellene, a nadrág harmonikázik a cipőn, az ingnyak eláll, mint egy második ádámcsutka, a kabát lelóg a két vállon.) Kezet nyújtottál, hogy bemutatkozz, mintha csak véletlenül mulasztottátok volna el odafönn. Kelletlenül nyújtott kezet, csak úgy menet közben, meg se állva, egyetlen szó nélkül. És meggyorsította lépteit. Honnan ismeri Andrét és Mireille-t, kérdezted, csak hogy megindíts valami társalgást, még mindig teljesen gyanútlanul. Ugye, milyen érdekes fiatal pár. Mintha nem hallotta volna. Ezzel ugyan nem lesz valami mulatságos együtt bandukolni gyalog a République felé, a Jemmapes-on vagy a Valmyn, pedig ott van a legközelebbi metró. Előre viszolyogtál tőle, már megbántad, hogy utánamentél. Miért is? Már a kapuban álltatok. Kár volt aggódnod. Új, ismeretlen ismerősöd szótlanul, mint eddig, kezet se nyújtva, sarkon fordult, és egy szempillantás alatt eltűnt a közben leszállt tapadós ködben szétoszolva. Mintha ott se lett volna. Azt mégse gondolhattad, hogy virággá változott, ahogy a múltkor a kis Liről gondoltad. De mégis valahogy olyanformán. Hogy ő jutott eszedbe. A váratlanul kényelmetlen helyzettől elképedve, mint a parkett közepén hoppon maradt táncos, alig tudtál magad is elindulni valamerre. Legjobb volt megint a Szép Fehérnépek Csűrének utcájába torkolló híd felé. Ellenkező irányba, mint amerre az idegen eltűnt. Most a felüljárót választottad, s mire a közepére értél, s a Csatorna fölé hajolva nézted a csomókban gomolygó ködből helyenként kivillanó csorba tükröket, hirtelen megértetted, milyen ostobán tapintatlan voltál. Megint szégyellned kellett magad. Hiába, több dolgok vannak földön és égen, mint amennyit a te képzelmed még most is el tud képzelni. Lehetséges volt, hogy van, akinek tőled is tartania kell? Hát persze hogy nem érdekelte, ki vagy. És nem is akarta, hogy érdekelje, és nem is volt szabad, hogy érdekelje. Nem fért bele veszélyes életformájának szigorú kereteibe. Nem Mireille személyében, most kerültél valóban szemtől szembe az „illegalitással”. Ebben a háború utáni, látszólag oly békés Párizsban. Amely pedig most is, láthatatlanul, háborút viselt. Megint felrémlett benned megmentett életed hiábavalósága. Amellyel most se tudsz senki mást megmenteni. Mireille legendája számodra újabb fejezettel gazdagodott.

 

 

 

 

 

MÁR EGY FÉLÓRÁJA

ácsorogtam a járdán, a kis utcában, a megbeszélt kis vietnami vendéglő előtt. Hozzá még kettő is volt majdnem egymás mellett; első pillanatban nem tudtam, melyikről van szó. De hamar rájöttem, hogy nem a sarokra nyíló lehet az, roppant tarka lampionjaival, amelyek délidőben is homályosan égtek alacsonyan az asztalok fölött, nagy, trópusi növények között maguk is nagy trópusi növények. Épp indulni akartam, az être plaqué undok kis rosszérzésével, mikor nyílt mögöttem a régifajta nagy porte cochère egyik szárnya, s mint egy jelenés, a kilépő kis ráncos arcú vietnami egyenesen elém toppant, és megszólított, az ő jellegzetes, puha, apró rongyokra tépett franciaságukkal, mint aki teljesen biztos a dolgában:

„Ugye, magának volt randevúja Conchitával? Midi juste? Az előbb telefonált, hogy kicsit késik. Egyszer már kijöttem, de akkor még nem találtam itt magát.”

Pedig itt találhatott volna. Még öt perccel előbb is jöttem. Csak nem szobroztam (ahogy otthon mondják a fiatalok) egy helyben a kis vendéglő előtt, ahova bekukkantottam, a pici, dísztelen asztaloknál egy lélek se ült. Két házzal arrébb a könyvesbolt kirakatát bámultam, könyv nélkül megtanulva a kirakott könyvek címét. Meg akartam kérdezni, kicsoda ő, és mit jelent az, hogy Conchita „egy kicsit” késik, és honnan tudja? De addigra már el is tűnt a kapuban. Ahogy jött. Mint egy jelenés. Rosszérzésemet egy másik rossz érzés kerülgette. Mintha valami kis összeesküvés volna körülöttem. Conchita úgyis árasztott magából valami rejtélyeset – vagy rejtélyeskedőt. Mintha valami konspirációba kerültem volna. Vagy éppen, mintha fölfedezték volna az én konspirációmat. Nem konspiráció-e egy kicsit minden randevú? Ki ez az ember, és miért tud a mi találkánkról? Amelynek színtere egy picike utca picike kis vendéglője a Quartier Latin legsűrűjében. Közben az a gondolat is eljátszott velem, hogy ez a kis ember, kétfelé hulló kese hajával, talán megváltoztatta egész további sorsomat. Nem azért, mintha egy pillanatig is azt gondoltam volna, idejövet, vagy tegnap óta, hogy sorsom akárhogy is a Conchitáéhoz kötődnék. De hát a „sors” az élet minden legmindennapibb kis mozzanatához hozzá van rendelve, akár akarjuk, akár nem, akár gondolunk rá, akár nem. Hiszen, ha ez a jelenés nem lép ki elém abban a pillanatban, a következő pillanatban már elmentem volna onnan, soha az életben nem látom viszont Conchitát, akinek másnap el kellett utaznia, esetleg az utcából kifordulóban elüt egy autó – vagy netán most fog elütni, mikor majd, megvárva Conchitát, megebédelünk a cellányi kis vietnami vendéglőben, a cégér két sárkányának pózában nézve egymással szembe, azután nem tudom, hova megyünk, rögtön elválunk, vagy, ki tudja, együtt maradunk „örökre”. Minden lehetséges volt (minden mindig lehetséges) így is, meg úgy is. Mindenesetre, egy pillanattal ezelőtt még sejtelmem se volt ennek az embernek a létezéséről, aki viszont – mintegy „illegálisan” – tudott létezésemről, sőt arról is, amiről az égvilágon senki se tudott rajtam és Conchitán kívül –, hogy éppen itt tartózkodom, a világmindenség vagy a földkerekség e pontosan betájolható pontján, a Berthollet és a Lyoniak utcájának sarkán.

A sors aztán úgy akarta – miután Conchita egy kiszolgált régi DS-en megérkezve merészen fölzökkent mellém a járdára –, hogy sun-sen salátát együnk, szójaszósszal, saláta- és mentalevélbe göngyölt meleg zöldségtekercseket, meg párolt marhahúst, pálmaszívvel, sui-mártásban. Conchita élvezettel evett, a keleti ízek, keleti szokások és keleti gondolatok iránti vonzódását szinte érezhetően csomagolva be a szelídzöld saláta- és méregzöld mentalevelekbe. Minden érzéki és érzékletes volt benne, a vastag szája, a blúz helyett magára kötött dupla kendővel is csak félig takart melle, a szavai, amelyeket alig érezhető spanyol moll hangszereléssel tett még érzékibbé, és persze elsősorban az éneke, amit előző este hallottam, abban a valószínűtlenül falusi kertecskében, amely ki tudja, hogy bújhatott meg a széles bulvár egyik oldaláról nyíló kis zsákutca hirtelen elvarrt végében. Mon-Monsieur, je vous aime… énekelte előző nap, a kertbe vezető lépcsőn ülve, gitárjával az ölében. Aztán felállt, körüljárt az asztalok között, a fák alatt, és minden jelen lévő férfi arcába közvetlen közelről külön kihívóan beleénekelte a refrént. Ami a zsúfolt kis kert térségét az egyetemes féltékenység feszültségével hálózta be.

Conchita most a kiábrándultságról beszélt, a magáéról és a világéról, és az egyetlen reményről, amely mégiscsak belehasít a kiábrándultságba: „a szeretet fényéről”. Megint egyszer átélhettem magamban az egyet nem értő egyetértés, az egyetértő-ellenkezés egyre gyakrabban rám törő érzését. Ha valamiben, hát én is abban hiszek Goethével, hogy a „tiszta emberség jóvátesz minden emberi vétket”, csakhogy egyszerűen „hinni” ebben sem tudok, inkább csak ismerni vélem ezeket a bennünk rejlő rejtett aranyrögöket, amelyek azonban csak a legnagyobb erőfeszítéssel hozhatók – olykor – napvilágra; többnyire inkább úgy viselkednek, mint az erekben bujkáló s azokat olykor váratlan katasztrófával elzáró vérrögök. Desszertnek Conchita licsi-befőttet kért, ezt a fehér színű, kis távol-keleti gyümölcsöt, aminek jelentéktelen, homályosan édeskés íze engem mindig émelyített. Ő sem az ízéért szereti, mondta. Hanem az alakjáért, amely olyan, mint egy erekcióban lévő nemi szerv makkja (ha talán kisebb is, tartotta azért szükségesnek pontosítani). És – emlékezetemet megcáfolva, amely szerint e gyümölcs inkább női nemi szervhez hasonlít, hiszen egyik oldaláról nézve üreges – kiderült, hogy valóban olyan is, csak épp a másik feléről nézve, ahogy a középen nyíló kis rés kirajzolódik rajta; vagy inkább, fehérségében úgy hat, mint egy ilyen szervről készült, kicsit élettelen és absztrakt gipszöntvény. Ahogy Conchita kiskanállal egymás után vette szájába a homorú (vagy domború?) kis fehér gyümölcsöket, egyszerre olyan érzésem támadt, mintha lassan, kéjesen tudatos kannibalizmussal nemi szerveket kanalazna, mintha valóban azon élne. Mintha egyszerre egy megvalósult Capilláriába kerültem volna, s éppen az oihák királynőjének színe elé. Izgató volt és taszító egyszerre. Éreztem, hogy most látom utoljára, nemcsak azért, mert másnap elutazik, s mire visszajön, addigra már én utazom el, hanem azért is, mert azok közül való volt, akik ellenállhatatlan vonzásukban is valamiféle tabuként jelennek meg érzékeim előtt, à n’y pas toucher. Ezt nem lehet megmagyarázni (mindama dolgok között, amiket nem lehet megmagyarázni): hogy hol áll be az egymás érintésének magától értetődő misztériuma, és hol emelkedik fel – esetleg a legnagyobb „tetszés” (micsoda szánalmas szó!) és vonzalom (hát még ez!) ellenére – az irracionális tilalomfa. Így mulasztjuk el a kapcsolatot sokszor azokkal, akikkel tudatosan talán a leginkább szeretnénk megteremteni. Don Juan valószínűleg sosem ismerte ezt a tabut. Ebben áll „gátlástalansága”.

Ott a kis kertben, mielőtt Conchita énekelni kezdett volna – Monsieur, je vous aime… –, mellette ültem az egyik padon a fügefa alatt, s még nem annyira a tilalmat, mint inkább a vonzást éreztem áradni belőle, s aztán felkeltem mellőle, valaki a társaságból hozzám ütődött, s minden bevezető nélkül azt kérdezte, miért nem írok Don Juanról.

„Miért írnék?”,

kérdeztem vissza, mintha nem tudtam volna, hogy ez az egyik alapvető téma, ami fiatalkorom óta kísért, s bizonyára ezért nem is tudtam soha belekezdeni, egy félresikerült töredéktől eltekintve.

„Mert olyan színésziesen tudsz viselkedni a nőkkel”,

mondta. Ez kissé megütött. Mindig szerettem volna megírni a „másik” (vagy szerényebben: írni egy másik) Don Juant, a visszáját, a fonákját, a belsejét (vagyis persze: „igazi lényét”) a Tirso de Molinától kezdve mindmáig ismertnek. Éppen a „nem-színésziest”. S most egyszerre eszembe jutott ennek a „fonáknak” eddig nem tudatosított valódi mintázata. Udvarlás helyett (illetve, az ő kihívásának viszonzása helyett) ezt kezdtem kifejteni Conchitának, miközben ő a licsit kanalazta. Don Juan, aki minden nővel az első pillanatban képes teljes kapcsolatot teremteni, egészen a minél gyorsabban bekövetkező befejezésig, voltaképpen a nőkkel való igazi kapcsolatteremtés antihőse. Csak a hódítás és meghódítás pillanatára tud kommunikálni, az idő nem az ő kapcsolatainak dimenziója. Don Juan, amilyen „séduisant”, éppolyan kevéssé „attachant”, amilyen csábító, oly kevéssé megtartó, mint egy mágnes, amelynek ereje csak addig tart, amíg odarántja magához, aztán azonnal el is ejti – áldozatát? vagy azt, akinek éppen áldozatává válik? A férfi akkor veszi fel Don Juan-i „halmazállapotát”, amikor életének valamily fordulata miatt élete elveszíti azt a távlattal teli belső tartalmat, ami tartós vonzást tud kelteni. Valójában nem ő hagyja el azokat, akiket oly könnyen megszerzett, hanem azok hagyják el őt, éppolyan könnyedén. Talán még az a meglepő (s tudtommal a különböző feldolgozásokban, még Kierkegaard-nál sem felmerülő) feltételezés is jogos lehet, hogy ez a Juan csak az „udvarlás” színjátékának zseniális jeune premier-je, és nem a beteljesedés színjátékának; csak szerelmesnek jó, de „rossz szerető”. Közben persze: egyáltalában nem is „szerelmes”, csak az, aki játssza a szerelmest. Mert a szerelem nem az elérés, hanem a megtartás aktusa. Szerelmesek igazán abba leszünk, aki már a miénk – talán azt is mondhatnánk, nem azért hódítunk, mert szeretünk, hanem azért, hogy szerethessünk… Don Juan éppen ezt nem tudja. (Itt kapcsolódott vissza gondolatom valamiképpen a Conchitáéba.) Mindez abban a trivialitásban fejeződik ki, hogy minden első szerelmi kezdet milyen véletlen, ügyefogyott, szinte érvénytelen, mennyire ki van téve az esetlegességeknek, az együttlét hiányának. Az első alkalom csak arra való, hogy utána jöhessenek a továbbiak. A mindenkit elérő Don Juan számára elviselhetetlenek. A számára örökre megismerhetetlenek. Don Juan „regisztere” csak a megírandó művek puszta címeinek listáját tartalmazza. Az egytől egyig meg nem alkotottakét és megalkothatatlanokét.

„Conchita”,

mondtam

„te megmaradsz lényem Don Juan-i regiszterében a mínusznak.”

Egy Donna Anna, akinek hirtelen el kell utaznia, mielőtt bármi történhetnék? Micsoda dramaturgiai abszurdum, micsoda beiktathatatlan jelenet bármilyen Don Juan-drámába… Conchita nem felelt. Felállt. Behatolt az oldalfal nyílásán szálazó gyöngyfüggöny elhúzott rései közé, mint egy mikroszkopikus sejtfalon át. Míg a mosdóban volt, fizettem. Kint az utcán egy pillanatig még átfutott rajtam, hogy beülök mellé a kocsiba, aztán a belülről kinyitott ajtón csak kézfogásra nyújtottam be a kezem.

„Hasta entonces, donna Conchita!”,

s hogy meddig tart ez az addig? Ez a spanyol köszönési forma bölcs titka marad.

 

BORBÁLA AZONBAN

megérkezett. Minden csábítás nélkül. Ellenben ellenállhatatlan vonzódással és ragaszkodással irántad. Az utazástól elnyűtten, megcsúnyulva lépett ki a vonatból, az örökös Gare de l’Esten, ahol már nem te voltál az érkező, te voltál az, aki kimegy az érkező elé. Borbála pedig az volt, aki eddig is, aki maradt is, az, akire máris tapintattal kell lenni, aki máris különleges gyöngédségre, elnézésre, segítségre szorul, aki ellen megint minden összeesküdött, s ezért, ha mással nem lehet, önmagával kell összeesküdnie teellened. Az, hogy Párizsba „kell jönnie”, hogy vonatra kellett szállnia, hogy a pályaudvar előtt várni kell a taxira, szép sorban, nem tolakodhatva előre, még csak nem is kívánhatva tőled ilyet, mint otthon, mert itt, eleve adott és vállalt vaskorlátok között, mindenki békésen vár a sorára a sorban, valamint, hogy éppen te várod itt, a pályaudvaron, az, akihez pedig önszántából és nagy erőfeszítéseket téve jött, és nem a kapurtalai maharadzsa… Borbála Párizsba is csak kétségbeesetten, elesetten, elégedetlenül és követelőzően tudott megérkezni. Hozzád meg kiváltképpen csak így tudott…

 

MIELŐTT TOVÁBB ÍRNÉK,

mint annyiszor, találomra felkattintottam a rádiót. Van, amikor: zene, az zene. Mindegy, vagy majdnem mindegy, hogy mi. Túl nagy meglepetés persze nem érhet. Vagy a France Musique vagy a Musique Classique adó van beprogramozva URH-n. Ilyenkor nincs türelmem lemezjátszókkal, kazettával, keresővel bajlódni. És még kevésbé a választás gondjaival – nem is igen tudnám, mit válasszak. Jobb a sokkal nagyobb skálával dolgozó véletlenre bízni. (Ez is egy fajtája az aleatóriának.) Olyan sorsjáték, amin többnyire nyer az ember. Zene, az zene, ha zene. Megszólal, nem is figyelek rá, hogy mi; másra figyelek, a munkámra, az én zenémre, de a zene (ha zene) segít jobban figyelnem arra is. Nem bontja meg, inkább szorosabbra zárja, közrefogja a koncentráció körét, mint valami éteri szigetelő anyag. (Lám, az idegen szavak használata – szemben a puristák meggyőződésével – inkább kiszélesíti a kifejezés pályáját, még a tautológiával is ki tud fejezni valami többletet; mint észrevétlenül itt is, ráébreszt elfelejtett etimológiákra, például arra, hogy a koncentrációnak, amely önmagában is kör, magyarul még külön köre is lehet, az önmagunkkal való azonosulás magába visszatérő görbéje…) Szóval, megszólalt a zene, de most egyszerre mégis fel kell figyelnem rá, már az első hangoktól kezdve. Valami hirtelen otthonosság lep meg, amely éppoly hirtelen nyugtalansággal keveredik, mert nem tudom megnevezni az otthonosságot, amit érzek, vagyis éppen otthonosságából hiányzik valami lényeges: az ismertség, a teljes birtokbavétel biztonsága. Nem, ez az otthonos, szinte belőlem sodródó zene csupa zaklató nyugtalanság, mert nincs mihez kötnöm, réges-régóta ismerem, mégsem tudom felismerni. Holott minden taktusát előre érezni vélem, s kivált épp most, hogy ez után (amit épp most hallok) valami még bensőségesebbet, még ismerősebbet kell hallanom, amit ugyancsak épphogy sejteni tudok előre, megformálni nem. Azt is érzem, hogy valamit megtaláltam, amit réges-régen keresek hiába, bár közben sokszor-sokszor felmerült bennem is, emlékeztem rá, és mégsem tudtam emlékezetemet senkivel megosztani. Már rég tudom, hogy aki a zene nyelvét sose tanulta meg, mint, sajnos, én, az egyfajta némasággal éli végig az életét, kivált egy-egy szélső, kritikus helyzetben, amikor minden helyett éppen a zenére volna szükség; éppolyan néma, a szó legszorosabb értelmében, mint a valódi némák, vagy mint a háziállatok. Egyszerre úgy éreztem magam, mint a macska (vagy úgy, ahogy én gondolom a macskáról), mikor úgy néz rám, hogy érzem, „csak épp hogy meg nem szólal”, de éppen hogy mégsem, mégsem tud megszólalni. Aki tud a zene nyelvén, annak nem kell megjegyezni azt a lényegtelen (a zene lényegéhez képest végtelenül lényegtelen) adalékot, hogy ez vagy az „szerezte” s ilyen meg ilyen címmel látta el (hogy aztán majd még ilyen vagy olyan „mű-számmal” is ellássa, vagy ellássák mások), nincs szükség szóra és számra, egyszerűen magával a zenével jegyzi meg a zenét, számára a hallható és hallhatóvá tehető zene önmagát jelenti, és önmagát mondja ki. Olyan enyém volt ez a zene (és az is külön csoda, hogy ez azért így is lehetséges), mint csak kevés szó és szóból előállított szöveg, s mégsem tudok szinte hozzáérni se, még kevésbé tudom megragadni, minden ismert hangja már elhangzásának pillanatában újra ismeretlenként száll tova, amit megint csak soha senki mással nem tudok közölni. S már itt van az is, aminek az eddigi csak előhangja-előszele-előjele volt, hát persze, a második tétel, a lassú, az egyetlen zongorabillentyű-pendítéssel, mélységesen visszafogott késleltetéssel kialakuló tünemény, a semmiből végletes pontossággal és végtelen eszköztelenséggel megjelenő formája valaminek, aminek nincs anyaga, és számomra még neve sincs. Egyfajta tagolása az időnek, ami minden más – racionális? vagy racionalizált? – tagolásától eltér, ezzel az idővel is mérhető, de még inkább ő méri a maga módján az időt, egy más időt helyettesít be az időbe, hogy ugyanúgy elmúljon, mint az idő, csak éppen örökké visszahozhatóan. De én nem tudom, most se tudom, soha visszahozni. Tááá-tá-rá-rá-rá-ri-rá-rá-rá-ri-rá-rá-rá-ti-rarara-pam-pam-pam-pam-pam… Mint amikor a némák szánalmasan artikulálatlan szótagokkal mégis megszólalnak, csak senki nem érti őket. Rettegve vártam a végét (ezúttal befellegzett a munkának), hogy vajon bemondják-e a címét, amely valamikor végérvényesen eltűnt az emlékezetemből, és azóta is ott bujkál előlem a Köchel-jegyzék őserdősűrűjében. Hogy végre megnevezhessem a számomra oly régóta megnevezhetetlent, és mások számára láthatóan is magamévá tegyem ezt a kiirthatatlanul belém ültetett virágot, amely így már réges-régóta mégsem az enyém.

Mozartnak millió szálú kapcsolata volt Párizzsal, hogy is ne lett volna, épp neki, de a 20. (a kromatikus skála szerint d-moll-ban írt) Zongoraversenynek (amely a Jegyzékben a 466-os műszámot viseli) semmiféle köze nincs hozzá. Bécsben készült, szinte elképzelhetetlen sietősséggel, a 19-es és a 21-es számú között. Párizs már régen messze volt, kétes diadalaival, a dicsőség cikázó fényjeleivel, most már csak a jeltelen sír volt közel. Ez a hasonlíthatatlanul édes dallam, ez az abbahagyhatatlan, a tétel végéig ismétlődő s a közepén mégis oly drámai szakadékba hulló kisded téma, ez a boldog öngyilkos, majd újra felmerülve, ez a boldogtalan túlélő… Mint a mézbe mártott epe, kandírozott nadragulya, vagy egyszerűen, mint a modern gyógyszerek; nem szabad elharapni, se elszopogatni; nem kényelmes élvezetre való. Csak egyszerre lehet egészben lenyelni. Hogy ott hasson, legbenső szerveink és szöveteink között.

Ez a Romance, amelyről most már megint tudom, hogy így hívják, s ettől újabb kiterjedést kap, ez a „románc” ettől az idilli megnevezéstől még drámaibb lesz, miközben ott vacog benne az egész magányos éjszaka – ez nem egy „Kis éji zene”, ez már a nagy, sőt bartóki „Éjszaka zenéje”, mint az a Notturno-tétel is a C-dúr szonátában. Neked ez a románc tartalmazta valaha Párizst, ezt hallgattad még pesti szobádban minden reggel, felkelés után, az útleveledre várva, mint egy varázsigét, amely megnyitja az utat…

Ha ismerném a módját, nagy kottafejekkel ideírnám az íróasztalom küszöbére, mint egy varázsigét, hátha engem is elvezet valahová… neked is megfelel arra a kérdésre: „most merre menj és hová…”, a regénynek is arra, hogy milyen irányba forduljon a kétségbeejtően számtalan lehetséges irányok közül – így mégis bízvást mondhatjuk, hogy miképp rendelt ideje vagyon minden dolognak, ideje vagyon az kőnek elhányásának és ideje az köveknek egybegyűjtésének, azonképpen ideje vagyon az életnek és ideje az élet elbeszélésének…

HOVA MENJETEK?

Ha csak kiléptek a Maison de Monaco túlméretezett nagy álreneszánsz portálján és megcsap a boulevard Jourdan szél-esője, eső-szele, eső-hava – már Párizsban vagytok. Ha csak átmentek a túloldalra és az oldalsó ösvényen beléptek a parkba, hogy, mint egy erotikus labirintuson keresztül, végül eljussatok az uterus alakú tóhoz, és a gyerekeket sétáltató dadák, a bokrok közt hentergőző különféle bőrszínű szerelmesek között letelepedtek egy vasszékre (amely úgy emlékeztet a régi pesti Korzó Buchwald-székeire) – már Párizsban vagytok. Ha fel se szálltok a metróra, amely itt még a föld fölött dübörög, habár mélyen a bulvár alatt, csak lerohantok a félkörben futó mélyállomásra, a lépcsők és a peron göcsörtös gólyaláb oszlopai között (amelyek meg ugyanabból az öntöttvas lélekből lelkedzettek, mint a pesti pályaudvarok állványzata) – már Párizsban vagytok. Hova menjetek, hogy a már eleve, ha semmit sem tesztek is, ha ki se nyújtjátok a kezeteket, ki se teszitek a lábatokat, akkor is birtokolt Párizsból tevékenyen is megszerezzétek magatoknak azt a Párizst, amelyet szinte feladatul, szépen lajstromozva, az előttetek jártaktól vesztek át, hogy aztán, ezt, lehetőleg jelesen, abszolválva, hiszen jó tanulók vagytok, és azok is akartok lenni, hozzálássatok megkeresni a ti Párizsotokat, azt, amelyik csak a tiétek (lesz), nagyobb becsvágyaitok is lévén a jó tanulóénál, hiszen tudatában vagytok annak, hogy most éltek, ebben a mesebeli mostban, amely az emberi (európai?) értékek bővített és javított újratermelésével (újrakiadásával?) kecsegtet, ezeknek az értékeknek majdnem örökre elpusztított telepén, most, amikor még nincs itt a nappal, de már nincs itt az éj, mint a költő mondja, éppen most, amikor az ember újra szépen lehet együtt az emberekkel? Hova menjetek? Először a Notre-Dame-ba-e, amely a látnivalók látnivalójaként őrzi az időt nyolc századoknak vérzivatarja közt a város kellős közepén, mint egy, a kilométer meghatározása előtt titokzatos bálványként, ősi szentélyként felállított nullakilométer-kő Európa szellemi középpontján? Vagy inkább a Saint-Eustache-székesegyházba, amely szinte elvész a Nagycsarnok forgatagának egyik csúcsához tapadva, de már a ti külön kis titkotok (gondoljátok ti), hiszen vele szemben lakott és benne orgonált valaha a tízéves kis Liszt Ferenc? A Louvre-ba vagy a Jeu de Paume-ba? Mona Lisát tegyétek magatokévá előbb vagy Olympiát? Baudelaire vagy Heine sírjához menjetek a Père Lachaise-be, a matracsír vagy a szélütöttség mementójának önkínzását vállalva? a Kommünárok falához? vagy a Bolhapiacra a Clignancourt-i Kapunál? Kit hallgassatok meg? a nagy (bár sajnos, kollaboráns) zongoristát, Cortot-t, akit ezen az első háború utáni koncertjén a Chopin kellős közepén fergeteges „à Berlin! à Berlin!” kiáltásokkal szakítottak félbe? Vagy a New Yorkból frissen érkezett Sidney Beachettet a Vieux Colombier-ban? A moziban Sasciá-t nézzétek meg, a Harc a sínekért-et, a Test ördögé-t, a La Belle et la Bète-et, vagy a Helzapoppin-t? A Mirabeau-hidat vagy a Butte Chaumont-t? A Zöld Lovag szigetcsúcsi parkocskájába siessetek, amely mindig indulóban látszik lenni, mint egy megremegő hajóorr, vagy a Saint-Geneviève könyvtár olvasótermébe, amely, mint egy kincses rakománnyal teli homályos hajófenék, a titokzatos bálák fölött remegő lámpásokkal? A Musée Grévinben is meg kellene nézni Hitler viaszmását, aki végre odakerült a kisebb stílű szélhámosok és tömeggyilkosok közé, Landru és Stavisky oldalára, oda, ahová az Ellenállás Haragos Ferenc álnéven író legendás bárdja még életében beállította. Meg kellene mártózni a Bain Deligny-ben is, az itteni „Duna-uszodában”, megkóstolni a Szajna vizét, milyen a Dunáé után. Hová menjetek?

Ezt mindennap nehéz volt eldönteni. Oly nehéz, hogy csak nagy ritkán dőlt el valamelyik irányban. Legtöbbször a döntést kiiktató, állandó ellenállhatatlan vonzat határozta meg. Mert hiszen a szabad választék éppoly csüggesztő és lefegyverző, amilyen ihlető és vállalkozásra késztető. Abban a háború utáni Párizsban (főleg számotokra) a választék mindenekelőtt a szellemi áruk listáján jelentkezett. Nem úgy, mint később, sokkal később (például, mikor valaki ezeket írja), kiváltképp egyes honfitársaitok számára, akik sajnálatosan átválthatatlan pénznemünket az árak gondos egybevetésének és átszámításaink bonyolult monetáris műveleteivel igyekeznek a maguk számára konvertibilissé tenni, miáltal az ő párizsi (vagy adott esetben más külföldi) tartózkodásuk programdöntései eleve szorosan és szűkösen meghatározottak lesznek. Ezen a téren nektek akkor vajmi könnyű volt dönteni. Megláttad a lejtős utcasarokra homorodó divatkirakatban az eperszínű (tudtodon kívül: műanyag) sálat. Épp ez kellett neked. Ez volt a számodra elérhető s az igényedet betöltő egyaránt. Később majd, ha egy sálat kívánsz netán beszerezni, neked is kapkodnod kell a fejed, már séta vagy sietős útjaid közben is, nehogy megpillants egy, a már egyszer elvben kiválasztottnál kívánatosabbat, s ha már örömmel megszerezted, ne kelljen lelkedben megtagadnod, mert esetleg tíz perccel vagy egy nappal utána meglátsz a kirakatban egy másikat, amelyik nemcsak szebb (vagy annak látszik), hanem ráadásul (vagyis: „visszavételül”) még olcsóbb is. Akkor még, a háború után szűkösségében, abban a „hiánygazdálkodásban” – hihetetlen, hogy akkor még itt is az volt – az értékek biztosabbak és megítélhetőbbek voltak. Még a fogyasztási cikkeket illetően is. De hozzájuk férni – minden látszat ellenére – a szellemiekhez sem volt olyan könnyű.

Mi volt ez? A felszabadulás „tavaszi fáradtsága”? Most tört ki a négy- vagy ötéves, vagy talán egész életed alatti negyedszázad óta tartó tél minden rombolása testi-szellemi szervezetedben? a hatványozódó vitaminhiány? és a többiekében? Itt, ahol a megszállás nem egy féléves pusztító rohamban száguldott végig az országon, hanem éppen egy lusztrumig tartott, ezt nem is tartották kérdésesnek. A fiatalok jelentős része sanák-ban, vagyis e célra hevenyészetten átalakított s őáltaluk már e meghitt becenévre is méltatott gyógyászati intézményekben igyekezett kezeltetni korai tüdő- és gyomorbántalmait, legfőképpen pedig sokfajta neurózisait, amelyek messze felülmúlták a kamasz-ideggyengeségek amúgy is magas rátáját. És persze, a szükség divatot szül. A lehetőségek szabadsága pedig menekülést előlük; a külső gáttalanság belső gátoltságokba ütközik, amelyeket részben maga vált ki. Sikk lett, hogy valaki éppen valamelyik sanából érkezzék, vagy oda igyekezzék; hosszú sorokat álltak a tanintézeti beutalóhelyiségek előtt. És mentek, a még gyér, leromlott és késlekedő vonatokon – a Tengeri, Alacsony vagy Magas Alpok felé, dans les Voges, vagy a Golf-áram jótékony szelleteinek elébe. Ez az önként vállalt kis rabság is hozzátartozott a szabadsághoz – ki tudja megmondani, mi tartozik hozzá, és mi nem. Mikor mi van. Itt soká tartott a háború és a háború nélkülözése, viszont a felszabadulás nem a nemzeti összeomlás kaotikus kulisszái között játszódott le. Halálból és gyalázatból kevesebb, lassú átmeneti leromlásból talán még több jutott nekik. Nem hathetes, hanem ötéves „ostromot” (megszállást) kellett átvészelniük, s most kipihenniük, kiváltképp a fiataloknak, akiknek ez az öt év szinte az egész eddigi ifjúságukat jelentette. Mohóságuk az élet iránt nagyobb, mint pillanatnyi emésztőképességük. Hányan pusztultak bele a felszabadított haláltáborokban is, a barbár kiéhezettség után hirtelen rájuk törő, éppoly barbár bőségbe! Itt most, ha nem is a táborokból szabadultak ijesztő látványosságával, de ugyancsak megfeküdte a gyomrot és a lelket a hirtelen beléjük gyömöszölődő szabadság. A tömény élet; ha nem is épp az élelem formájában; mert az még most se állt rendelkezésre különösebben gyömöszölhető mennyiségben. Sőt, a sanák egyik vonzereje éppen az ellátás magasabb minősége volt. J’vais au sana, on dit qu’c’est formidable! à Paris c’est déguelasse! mondták ki egy mondatban a három kulcsszót, a language estudiantin legújabb, elsöprően diadalmaskodó neologizmusait. Divat volt, mint a lányok fejtetőről le, fel, jobbra, balra lazán fésült hosszú haja, amely hátulról úgy nézett ki, mintha most keltek volna fel fektükből. „Olyan frizura – mondta egy cinikus magyar fiúka –, ami nem megy tönkre, ha egy kicsit hirtelenében le kell feküdni vele…” Minden, ami tetszett, csak formidable lehetett, minden, ami nem, csak déguelasse – a sana pedig a hegesítendő fekélyek, elcsitítandó csúcshurutok, rendjükbe visszaterelendő menstruációk és kordában tartandó juvenalis hipertóniák kegyes zarándokhelye. Persze hogy titeket is meglegyintett a kósza vágy, a már-már mitikus kegyhely vonzereje, hiszen, ha már itt vagytok, egészen és mindenestül szervülni kellene ebbe az elkésett, de annál részegítőbb, nagy diákéletbe (ami mellékesen szólva, a mindennapok gyakorlatában nem is bizonyult olyan nagynak, s a sana erre a szorító ellentmondásra is békés átmeneti megoldást kínált). Madame Pathé azonban, a Külföldi Ösztöndíjasok Fogadó Hivatalának katonás ügyvezetőnője igen határozott volt e kérdésben is (mint minden egyébben). A külföldieknek egyelőre csak abban az esetben tudnak helyet biztosítani a sanákban, ha valóban betegek, az viszont eleve kizárt, hiszen az ösztöndíjak elnyeréséhez kötelező volt az előzetes orvosi igazolás. Különben is, nem elég, hogy nemsokára vár benneteket a hathetes nyaralás a Cannes-i Nemzetközi Kollégiumban? De hát valóban: nem elég nektek Párizs, meg utána a tengerpart? Nem túl sok is? Madame Pathé felsőbbséges igazát nehezen lehetett volna kétségbe vonni. Nem is vontátok. Akkor sem, ha Párizs e szó szerint vehető télvízidőn nem is volt olyan boldogító. Az eperszínű sálat nem is nyakadra csavarva, hanem szorosan arcodra szorítva léptél ki Madame Pathétól a megint fémes érintésű hideg esőbe, villamos ütésű szélbe.

Nagy esti fogadalmak, hogy „holnap” aztán igazán „meghódítjátok” Párizst. Nemhiába a csupa idézőjel; egyelőre minden idézőjelben maradt. Eleinte minden napra esett valami elintéznivaló, a várakozások, sorban állások, folyosók aktivitáshibernáló levegője a mozdulatlanságig görcsben tartotta vállalkozó kedveteket. Kiváltani az ösztöndíjas-igazolványt, a prefektúrán tülekedni a carte d’identité-ért, azzal aztán szaladni a cartes d’alimentation-okért, hogy ne háromszoros áron kelljen beszerezni kenyeret és cigarettát – s mindez, az egyszer már elszenvedett nyelvi megszégyenülés ismétlődő szorongásai közepette. Jó, ha egy-egy ilyen után el tudtatok vánszorogni a Bar Vert-ig. A „választékos” (szelektív) emlékezet, valamint a mítoszok időtlen természete következtében nemsokára már fogalmad se volt róla, mikor taszítottad be először azt a rosszul tákolt lengőajtót; mintha eleve ezzel kezdődött volna párizsi tartózkodásod; ami persze képtelenség. Annyi bizonyos, hogy a különböző kis galériák, művészeti boltok között elbújt, még utcára nyaló ablakokkal se rendelkező kis lokálra Lajos bukkant rá valamikor, már a te ideérkezésed előtt, a zsenialitásnak azzal a hagymázas biztonságával, amivel gondolkodás nélkül, látszólag minden előkészület, terv és elképzelés nélkül talált rá ezerszer újra – ezerszer láttátok – a többé már módosítást nem kívánó vonalra, mintha eleve ott állt volna előtte a papíron. Neki ez kellett – aztán Párizsból többé nem is kellett más. Ki se mozdult innen, a pirinyó helyiség legvégén lévő kis piros sarokasztal mellől, amely ettől fogva az övé volt. Ennek a megszállottságának legalább egy részét azonnal átszuggerálta rátok is. Amihez ideológiai megalapozás is járult. Olvasmányaitok, valamint a különféle Párizs szakértők szerint (amiből az idegenek közt egész garmada akad) nem az lesz az igazi párizsi, aki nyakába veszi a várost, és nyakló nélkül felfalni igyekszik, hanem aki – akármily picike – törzshelyet teremt magának, amely a rész az egész helyett elve alapján párizsivá avatja. Így hát fáradtságotoknak, tanácstalanságotoknak, lustaságotoknak mi sem jött jobban. Hiszen aki idejárt, mind esküdött rá, hogy Párizs ugyan a legcsodálatosabb város, sőt az egyetlen város, de e csodának kvintesszenciája, szubsztrátuma, legvégső desztillációja a Bar Vert-nek az állandó homályban szeszélyes arabeszkként állandóan kavargó füstje, a cizellált bronzszínű fine-ek, buja édességű, bíbor Cap Corse-ok, habzó demik és a pótból lassan a valódi felé fejlődő kávék rátekeredő illatával. Mintha csak, a század későbbi nagy felfedezésének analógiájára, ez lett volna a Város kettős spirálja, amelybe minden további ismeret és mozzanat bele lenne kódolva.

Kilépve hát a Sceau-i Vonal Luxembourg-i végállomásáról, átvágtatok a nagy carrefour-on, e világközepén, ahol a Luxembourg kert hatalmas körének legfőbb pontján összefutnak a különböző irányokból érkező, tökéletesen szerkesztett érintők, a Quartier felől érkező tudósutcák, a Gay-Lussac és a Royer-Collard, a Pantheon felől leereszkedő Soufflot, s ellenkező irányból, az Odéon felől felívelve, a Medicik és a Herceg Úr utcája, mindennek tetejébe pedig Szent Mihály körútja, mely diadalmasan, minden habozás és megtorpanás nélkül keresztülvág a téren, amelyet – mindig úgy érezted, az előbbi nevekhez méltatlanul – a Cyrano szerzőjéről neveztek el. Ez a sokszoros keresztút-központ, amely a beeső szögek középkori szeszélyességével azt a képzetet kelti, hogy a modern közlekedés számára megoldhatatlan problémát kell jelentenie, itt az euklidészi geometria minden szépségével szerkesztett rendbe simul, az úttest kettéosztásával, s a rajt elhelyezett lámpák ellentétes irányításával, amelyet a Traverser en deux temps figyelmeztetés közöl az átkelni szándékozókkal; már akkor elhatároztad, hogy ha egyszer majd Párizsról írsz, címét e közúti fénytábla sokértelmű feliratáról fogod kölcsönözni (kivált, ha magyarra lefordítható lenne). E „két ütemben”, „két szakaszban” történő átkelés után, általában nem a rövidebb utat választva, átvágtatok a kerten, elhaladva a Medici-kút mindig árnyba borult ciszternája mellett, mely a barokk építészet találékonyságából azt a hitet kelti a nézőben, hogy itt, egyedül itt, e végesen végtelen világon, nem vízszintes a víz színe, kiértetek a nagy medencéhez, melynek nem létező négy sarkán négy hatalmas dézsában álló négy hatalmas pálmafa, meg azt a – más vonatkozásban már érintett – hiedelmet kívánja sugározni, hogy ez itt egy „mediterrán” ország, sőt város, miközben az esőtől lúdbőrző mesterséges tavon a kiskabátkában didergő boldog gyermekek, akiknek van tengerük, izgatottan eregették, nem féltve őket a vihartól, pompás játékvitorláikat, ide-oda szaladgáltukkal követve azok szeszélyes, olykor, mintha láthatatlan kapitányok ülnének a kormánynál, hajmeresztően ügyes „krajcolásait” a forgandó szelek közt. Majd balra fordulván a kopáran ázó téli fasorokba, a kisebb-nagyobb múlt századi költők múlt századi mellszobrai, most a tavasszal majd jótékonyan rájuk boruló lombok híján, szinte bántó meztelenséggel mutatták meg egyformán elegánsra mintázott szakálluk és nyakravaló csokraik alatt gondosan begombolt mellényeiket, ami egy szintre emeli a köztéri szobrászat (itt is) gyanús halhatatlanságába Paul Verlaine-t és, mondjuk, Paul Déroulède-et. S már ott is jártatok a kert végén, a „kis Luxembourg”-nál, a télire ponyvával borított Guignol-színház századvégi pavilonja mellett, a drótkerítésekkel elkerített pályácskák között, ahol az éppen facér pincérek, nyugdíjas kisiparosok, éjszakai sichtben dolgozó munkások gurigáztak kis ólomlabdáikkal, érthetetlen célzattal, érthetetlen vitákba keveredve ez infantilis nemzeti játék, a belotte izgalmaiban, amely pedig diákkori golyózásaitok izgalmával sem ér fel. Szinte már csak itt, meg egynéhány kis bisztró cinkpultja mellett volt látható még a szájszögletbe tűzött csikk (mint egy virág), amely a háború előtt hozzátok is eljutott „új” francia filmekben – Jean Gabin szájában hódító fölénnyel, Carette biggyedt ajkán rángatózó groteszk elesettséggel – a francia (és mindennemű) „kisember” emblémájává (ikonjává?) lépett elő. Még egy-két lépés, és már itt is volt a rue Guynemer, ez a rejtélyes nevű utca, amelynek névadójáról te sosem tudtad meg, csak én tudtam meg évtizedek múlva, hogy az első háború hős pilótája volt, véletlenül találkozva azzal a francia íróval, aki e volt barátjáról akkoriban írta, már évtizedek óta, a „nagy életrajzot”. Neked azonban ez a név, szokatlanul elhelyezkedő szóközépi y-jával, egy sokkal ősibb légbenjárás és világjárás hőseit idézte, a maguk is világot bejárt kelta mítoszok világjáróit, mintha csak ez a Guynemer a nevére rímelő Gueynièvre királyné lovagja lenne, társa ama többi G-betűs lovagoknak, akik annyi francia-német-angol-spanyol-olasz versben kóborolták be a látható és láthatatlan világot, ama ugyancsak G-betűs Kehely felkutatásában. A Lipp vendéglő pamlagán, az életrajzíró és barát oldalán ülve, kiábrándultan csodálkoztam azon, hogy miként veszti el egy csapásra régi bűvöletét az az utca, amely téged mindig ugyanabba az álmodozásba merített, valahányszor végigmentél rajta (és hányszor mentél rajta végig), nem is pusztán attól, hogy valaki másról neveztetett el (pláne, hogy hiszen ez is „hős” volt), hanem hogy a „barátja” egyszerűen ott ült mellettem Lippnél, és míg ezt mesélte, ujjai a söröskancsó fülére fonódtak. Ám a Guynemer utca azért azóta is a Bonaparte utcára nyílik, mint akkor, a Saint Sulpice négyszögletes tornyai alatt sorakozó kegytárgyboltocskák, mindenféle új és antik vallási rekvizitumok között, ahonnan már látni lehetett az Apátság karcsú-meredek toronytetejét. Innen kezdve vigyáztatok, hogy a világért se kerüljétek el egyszer se az Apátság mögött azt a miniutcát, amelyet kegyes jókedvében alakíttathatott ki itt a tizenhetedik században a bíboros apátúr (bizonyos Furstenberg) hogy két ágra szakadva, majd újból egyesülve, mint egy kis szigetet körbefogó patakocska, a kovácsoltvas kandeláberek ölelésében a legszebb picike teret alkossa, amely valaha nagyvárosban helyet szorított magának, s mindig újra megfogadtátok, hogy legközelebb, igen, legközelebb sans faute nem mulasztjátok el megnézni a terecske bal északi sarkában az első emeleten megbúvó Delacroix-múzeumot (a mester hajdani műtermében), amire azonban mégsem lehetett soha sort keríteni, mert itt már olyan közelségben volt a Bar Vert, hogy mágikus mágnesessége csak úgy tépett magához benneteket, a lehető legrövidebb úton, a lehető legrövidebb idő alatt, szinte az útban álló házfalakon keresztül. Az önmagára záródó, szinte megtalálhatatlan kis tér (neve szerint: utca), ahonnan kilátni épp olyan bajos, mint kívülről belelátni, olyan, mintha ki se engedné maga közül az embert, sajátos elhelyezkedésénél fogva éppúgy, mint sajátos varázsánál fogva, a túlsó végén is megnyílik azért valahogy, két újabb kandeláber között, egy egyembernyi széles kijáraton, s akkor az már a rue Jacob, épp ferdén szemben a másik bűvös hellyel, ahová igyekeztetek, már csak be kell taszítani vállal a pincebejárat-szerű billenőajtót.

A Bar Vert sok minden (volt). Maga Párizs, És egyben menedék – Párizs elől. Védelem az amúgy is legyőzhetetlen ezer csábdalú város állandó kísértésével szemben, biztos odüsszeuszi árboc a mindenfelől ólálkodó szirének között. És kibúvó. Hiszen itt is Párizsban vagytok, minek kell akár egy lépést is tennetek tovább.

A művészpopulációk nagy párizsi generációi a századvégtől kezdve, rejtélyes ösztöneik vonzatában egymást követve, először a frissen a fővároshoz csatolt Montmartre felé zúdultak, majd az első háború idején egyszerre meredeken megfordulva, északról délre, a Jobb part csúcsáról a Bal part mélyébe ereszkedtek alá, oda, ahol a Dôme, a Coupole, a Sélect és a Rotonde áll egymással szemben a négy sarkon, mint négy erőd, bástyái közé rejtve a művészet és idegenség kósza lovagjait, hogy aztán a második háború alatt és után ez a (tudattalan mintáikhoz hasonlóan titokzatos, szinte egzisztenciális teleológiáknak engedelmeskedő), lemming-vonulás újra visszafordulva, északnak vegye útját, fel, a Szajna felé, de meg is torpanjon itt, a Bal part szélén, és ezúttal a Saint Germain negyed középkori üledékei közé fészkelje be magát. Hogy közülük annyian, akárcsak a lemmingek, örökre ott is ragadjanak, ott vesszenek e zavaros áradatban, míg egyesek megtalálják a maguk kis szigetét, ahol megvethetik szellemi lábaikat, és lerakhatják szellemi ivarsejtjeiket. Ilyen szigetke volt a Bar Vert is, ennek az újonnan meghódított településnek a kellős közepén. Nem a főhelyén, persze. Főhelyekké az Apátsággal szembeni két kávéház, s főként azok téliesített terasza lépett elő, a Flore és a Deux Magots, mint feudális kastélyok, a hozzájuk tartozó, alájuk rendelt kisebb hűbérbirtokokkal és jobbágytelkekkel a közeli kis utcákban.

Ahogy aztán, mint a lemmingek, elhagyják egyik zarándokhelyüket, jöhet a mindig „egy brosúrával” lemaradt idegenforgalom, hogy mohón felhabzsolja a nagy idők otthagyott (méregdrágává, és egyben értéktelenné vált) morzsáit a padlóról, kósza emlékfoszlányait a székekről, asztalokról, amelyeken s amelyek körül még azok ültek. Ki kereste, már a ti időtökben is, a Fürge Nyúlban a bohémvilágot? már csak az idegenek számára kirakott mázolmányokat vásárolgatták a place du Tertre-en nagyobb pénzért az Amik, mint amit amazok valaha csak álmodni is mertek volna a képeikért. De a Dôme-ban is hiába kereste volna, akinek egyáltalán eszébe jutott ott keresni, Hemingway vagy Márai vagy Anaïs Nin nyomát, vagy akár azok utódaiét.

Hogy a Bar Vert-ben kiket talált volna, akinek eszébe jut odamenni hírességnézőbe? Azt még azok se tudták, akik napról napra ott keverődtek együtt ugyanabban a sűrű salátaöntetben. A kapcsolat itt teljességgel és tüntetően informel volt, tehát lényegbeli, azt lehet mondani, nem szellemi és nem társadalmi, hanem érzéki és egzisztenciális. Amin elsősorban nem a szerelem szféráját kell érteni. Inkább a merőbben személyeset: a szellemitől és a társadalmitól egyaránt megfosztott/megszabadult személyiséget. Hogy ki mit csinált? (ha egyáltalán csinált valamit?), ki honnan jött, és hova fog visszatérni – ha van innen egyáltalán visszatérés? Talán csak Lajosról tudták, hogy mit csinál – minthogy egész nap azt csinálta a szemük előtt; meg Mademoiselle Grecóról sejtették, hogy mit készül csinálni – mert hiszen egész nap jövendő szerepének a szerepét játszotta. Annyi azonban bizonyos, hogy az „indiai hercegnő”, akiről ugyan egyáltalán nem lehetett tudni, hogy valóban indiai és valóban hercegnő-e, s aki mellé egy este Laci mámorosan odahuppant a piros asztal melletti zöld pamlagra (bár a folytonos homályban a színeket se lehetett kivenni), nagy merészen maga előtt tartva, mint egy pajzsot vagy ajánlólevelet, vagy éppen támadó fegyvert, a portrét, amit hevenyészve ott festett róla a sötétben, örökös gouache-ával, az indiai hercegnő sose tért haza innen – akárhol lett légyen is hazája. Egyik nap arra estünk be a billegő ajtón, hogy előtte való nap, ott, a Bar Vert előtt lelőtték. Ott feküdt vérében a rue Jacob békés flaszterén. Ki lőtte le? és miért? „Kémnő volt”, mondták a pult mellett borzongva bronzszínű italaik mellett, de senki sem tudta, kinek kémkedhetett, és mi felől. Mert a Világ is ott kavargott a Bar Vert-ben kavargók körül, ha ők, legalábbis amíg ott voltak, nem is akartak tudomást venni róla.

„Deux

freutches rouges, deux!”

csattant fel eközben disszonánsan Yves, az ifjú pincér (lehet, hogy titokban készülődő operabariton vagy egzisztencialista filozófus) kiáltása, a francia pincérek jellegzetes szintakszisában, amely a rendelt italok számának hangsúlyozott megismétlésével mintegy tükörszimmetrikussá teszi naponta százszor megismétlődő csatakiáltásukat. Ezúttal a lokál vadonatúj divatát jelezte a kasszírnőnek. Amellett pedig azt, hogy az élet megy tovább, az indiai hercegnő eltűnte után is. A „freutche” a Bar Vert magyar kolóniájának diadala volt, elterjesztvén azt a Párizsban mindkezdettől fogva és mindmáig sehol sem ismeretes ivási szokást, a szódavízzel kevert bort, amit, úgy látszik, egyedül a magyarok őriztek meg az antik Európából a modern Európának, éppolyan megmagyarázhatatlan módon, ahogy a latin származéknyelvekkel ellentétben, a görög-latin időmértékes verselést. Mindenesetre, a Bar Vert magyarjainak eddigelé ez volt egyetlen Párizsban szerzett sikerélményük, és nem sok kilátás nyílt rá, hogy ezt hamarosan ennél jelentősebbek is követik.

Nem, a Bar Vert magyarjainak a Bar Vert jelszavát se sikerült magáévá tenniük, mely a színes palackok között szép szecessziós ákombákomokkal felrajzolva egész nap ott állt a szemük előtt: „Ha nem érzed jól magad, hagyd, hogy más érezze jól magát veled.”

Az együtt érkezettek kapcsolatai foszladozni kezdtek a párizsi feszültségek sokirányú húzóereje közt. Az új kapcsolatok nehezen álltak össze ugyanebben az ismeretlen, feszült erőtérben. Talán csak Pali volt – rövid időre – kivétel.

„Mit gondolsz, mivel várt rám?”,

rontott rád a szállodaszobádban, háromnapos távollét után, már azt hittétek, történt valami vele. Történt is. De nem volt valami nehéz kitalálni, mi. Pali nem állhatta meg, hogy előre be ne jelentse nektek a minap, hogy találkája van Uttival. Ő lett tehát a Néger Bál hőse.

„Nem különösebben nehéz elképzelni”,

felelted hát neki, úgy, ahogy gondoltad.

„Mibe fogadsz, hogy álmodban sem tudod elképzelni?”

„Még ébren is, nemcsak álmomban”,

próbáltad tovább is lehűteni. De semmiféle irónia nem ért fel sérthetetlen mámorosságához. Meg lehet érteni. A hűvösen gyönyörű svéd fiatalasszony, akiből mintha az északi fény fagyos sugárzása áradt volna, állítólag, anyaszült meztelenen nyitott ajtót Palinak, csak egy hosszú, a köldöke gyöngyéhez kocódó gyöngysor függött a nyakán, s a fülében az a két óriás aranykarika, amit már a Néger Bálban megcsodáltatok. Aztán azonnal úgy rendelkezett, hogy Pali is haladéktalanul vetkőzzön le és heverjen le haránt a hatalmas francia ágyra, szemben a teljes falat befedő tükörrel. Az Hôtel des Londres-ban lakott. A görgős zsúrasztalon már ott várt előkészítve nagy ezüsttálon a Martini, a svéd vodka, az orosz kaviár, és isten tudja, még mi, teli jégtartó kíséretében. Utti kézzel falta a vörös kaviárt, kenyér nélkül, mindösze egy fél üveg vodkával. Az arca csupa maszat lett. Vagy inkább: csupa áttetsző piros gyöngy. Aztán hátára parancsolta Palit, és hatalmas szőke sörényét egy lófej mozdulattal előre dobva, hogy egészen eltakarja az arcát, reátelepedett. És, megint csak állítólag, hajnalig le sem henteredett róla. Mire Pali felébredt, fényes dél szűrődött át homályosan a behúzott függönyökön. Utti már talpon, frissen fürödve, illatosan, és egy másik nyakékkel áttetszően kreol meztelenségén, amilyen, olykor, ezeknek az északi szőkeségeknek tud lenni; olyanok mint a fehér éjszakák, világosak, mégis homályosan derengők. Már várta Pali ébredését, a bunzenláng fölött melegen tartott, fedett ezüstedényekben párolgó ebéddel. A jegesvödör most, változatosság kedvéért, pezsgősüveget tartalmazott. Mikor ezzel is végeztek, kezdődött minden elölről. Ugyanúgy. S ez így ment három napon át. Állítólag. Pali holtfáradtan és mámorosan rogyott le az ágyamra, s minekutána minderről beszámolt, úgy ahogy volt, végre felöltözve, eszméletlen álomba merült.

Uttit a rue Blomet-i Bal Nègre-en ismertétek meg. Mert oda is „el kell menni” – egyszer, gondoltátok. Ezt is látni kell, nemcsak a Bar Vert-t meg a Jeu de Paume-ot, esetleg, néha, az Egyetemet, meg Nadja Boulanger csodálatosan ízelt, hosszú csontujjait, amelyek csak a zongora billentyűket szerették. A Néger Bál a Párizsban élő egyszerű néger dolgozók szegényes szombat esti szórakozóhelye volt, amely – szándékuk és kedvük ellenére – egyre divatosabb látványossággá vált, kivált a párizsi művészfélék – no meg a párizsjáró facér északi asszonynép között. Itt az összemberi színképnek mintha csak két szélsősége volna képviselve. Az infra és az ultra. Illetőleg, a kávéfekete és a jégfehér. A trópusok és a sarkkörök domináns színe, mint kiegészítőszínek. Közbe-közbe, alig észrevehetően, egy-egy magatokfajta mindennapos seszínű. Meg egy-két ugyancsak nemigen kivehető híresség. Akkor is ott idegenkedett a falhoz húzódva Marceline Pleynet, akit nemrégiben a Diable au corps-ban láttatok, egy ugyancsak sötétbőrű ifjúval, aki azonban kirívó eleganciájával és választékosságával mindenki közül kitűnt, csak úgy ropogott rajta a tökéletesen vasalt sötétkék alpakazakó és a fehér selyeming. Az egész egyébként e kiáltó kontrasztoktól eltekintve se igen hasonlított semmiféle bálhoz, amit eddig ismertetek. Inkább valami istentisztelethez. Rítus nélküli vad rituáléhoz. A frenetikus szomorúság eksztázisa. A produkció – nekünk – teljességgel és varázslatosan színpadi. Nekik azonban természetes. Zenélők és táncolók egyformán amatőrök – nem zenészek és táncosok. De mindnyájan beavatottak voltak. Valami olyanba, amibe ti nem avattathattatok be. Csak nézői lehettetek. Esetleg – mint az északi nők – kockázatos szerelemvadászai. Igaz, a nőknek nem volt kockázatos. Túlnyomórészt férfiakból állt a közönség. És persze, a birtoklás is ebben a körben a férfiak tiszte. A kockázatvállalás e téren inkább csak a betolakodó férfiakat fenyegethette, nem a nőket. Különben is, az európai férfiaknak csak kisebb, extravagáns-gátlástalan része vonzódik a más színű nők sötét varázsához; inkább idegenkednek tőle. A fekete férfi számára viszont nincs dicsőbb trófea egy ilyen szőke női csodánál. Így hát a lyuk itt könnyen megtalálja foltját. Az északi nők – mint állítólag Utti felvilágosította Palit – szokásos házassági vakációul kapják gazdag férjüktől az évi egy-két hónapnyi kiruccanást – „délre”. A nyílt szerelmi szabadság elnéző engedélyezésével. Ami messze van – „lent délen” –, olyan, mintha nem volna. Hogy kicsit kitombolhassák magukat, s otthon aztán tíz-tizenegy hónapon át tisztességgel beérjék az északi férfiak nem éppen tobzódó férfiasságával. S ha már „dél”, hát legyen „Dél”. Ha fekete – minél feketébb. Pali egy ilyen igazi fekete fiú karjából hódította el Uttit. Büszke is volt rá. Nem sokáig. Csak addig, amíg a következő megbeszélt randevújukon az Hôtel de Londres portásától azt a kurta felvilágosítást nem kapta, hogy „a hölgy nem tartózkodik itthon”. S csak később, véletlenül, derült ki, hogy mikorra a hölgy Palit magához rendelte, ő már Pali szállodájában (a mi közös szállodánkban) tartózkodott – Dezső szobájában. És így tovább. Gyors váltásokkal a Grand Hôtel des Balcons teljes magyar férfiállományát elegánsan és szédületes könnyedséggel átpásztázta hűvös északi fényével. Csak nálad rekedt meg. Ami se dicséretedre, se szégyenkezésedre nem szolgálhat. Ekkor morzsolódtál legvészesebben Borbála iránt fogyatkozó és Denise iránt növekvő szerelmed ellentett forgási vektorai között.

Pali ezek után a Bar Vert sarkába húzódva, naponta szenvedélyesebb elszántsággal beszélt régóta elkezdett, újabban „Uttinak” ajánlással ellátott hegedű-zongora-szonátájáról, amelyben, szerinte korszakalkotó felfedezésként, az expozíció eleje és a kidolgozás eleje egyszerre jelenik meg; gyönyörűen megvonalazott kottapapírjain azonban egyelőre egyik sem akart megjelenni, legfeljebb a cím, alatta a fájdalmas ajánlással, és egy mesterien kirajzolt violinkulcs, mint bármely expozíció és kidolgozás alapfeltétele, amely maga is olyan, mint egy tökéletes dallam, ahogy szeszélyesen kanyarogva mégis törvényszerűen tér vissza önmagába. De hát, ugye, mindent nem lehet egyszerre. Pali valahol még mindig azt remélte, ott vár rá Utti kósza északi fénye. A Bar Vert-ben a minden iránytűtöket mindig maga felé rántó északsarki semmi. Nadjánál pedig az első nagy feladat: a Kétzongorás-ütőhangszeres szonáta dirigálása. És akkor még hol marad Párizs?

Dezső, végtelenül körülményes, minden részletében – az anyagiaktól, kényes gyomrának kifürkészhetetlen reakcióiig, valamint ugyancsak kényes ízlésének választékos igényeiig mindent figyelembe véve – kimódolt, hosszú értekezéseinek kurta szüneteiben még mindig nem tudta eldönteni, az óangol Alfredian költészet metrikájának, vagy a korai francia alexandrinus keletkezésének titkait kezdje-e feltárni; mindkettő mellett hozzávetőleg ugyanannyi és ugyanolyan nyomós érv szólt, akárcsak amellett vagy az ellen, hogy a Madame Simonet bisztrójában kínálkozó két lehetőség, a „bon thon” és a „bon melon” közül (mindkét esetben ugyanaz: a belső rím tartja össze a szintagmát!) ezt vagy azt válassza-e előételül, „pour commencer”.

Gazsi és Vali alighogy kijöttek, díjat nyertek a Marguerite Long zongoraversenyen, de a várt folytatás itt is elmaradt, miközben szerelmük kezdetben oly áttekinthetően tiszta dallamát bonyolítgatták egyre eljátszhatatlanabbá.

Pulika írta Pestről, hogy jön! jön!! jön!!! már minden el van intézve, a négy zónaátlépő ésatöbbi, csak még valami kis (rejtélyes, de halaszthatatlan) „ügy” tartja otthon, de akkor azonnal megszervezi itt az öntevékeny magyar avantgárd színjátszócsoportot, amely forradalmasítani fogja a szörnyűségesen begyepesedett, még mindig copeau-ista és dullenista párizsi színjátszást. Postafordultával kollektív levélben válaszoltatok, miszerint a legnagyobb várakozással tekintetek érkezése elé, és meg vagytok győződve róla, hogy vállalkozása sikerének minden feltétele biztosított.

És közben folyt az idő, szinte szemmel láthatóan, ha máshol nem, hát a Szajna habjain, ahogy annyiszor néztétek megbabonázva a felső rakpart kőmellvédjén áthajolva, az ugyancsak megbabonázottan, magukból szinte kifordult törzsükkel e habok fölé boruló fák alatt. S közben valahol azzal a homályos érzettel, hogy közben a Dunán is folyik az idő, sőt, hogy ott egyre inkább másfelé folyik, mint itt, s a két idő vektora éppúgy ellentett irányú, mint a Szajna nyugati és a Duna keleti folyása, s félő, hogy ti a kettő között egy helyben vesztegeltek.

Az időt csak Lajos győzte, a maga szuverén idejével, amely az idő minden egyes egységére a rajz egy egységével felelt. Ő nem hagyta önmaga nélkül múlni az időt; s nem hagyta magát múlni az idővel. És eközben nem érintette sem a Szajna, sem a Duna folyása.

Te ugyan már háromszor is végigolvastad a teljes Rimbaud-t (ami különben nem nagy teljesítmény), egyszer a Tragédia születését is (ami viszont egyszer is elég nagy, kivált a század eleji magyar fordításban, amely azonban mégis szükséges volt ahhoz, hogy nekivághass az eredetinek), de még mindig nem tudtál magaddal megállapodni, melyiknek melyik problémájához merészelj nyúlni a Souriau-szeminárium számára. Inkább sokasodó verstöredékeid számát szaporítottad naponta Lajos folyton elkészülő rajzai mellett a kis piros asztalon a Bar-ban. S mindezek sikeres megoldásához, vagy sikeres további elodázásához Borbálát vártad. Illetve: azt vártad, hogy talán mégse jön. Aztán: azt, hogy mielőbb jöjjön.

Egyszóval: nem volt könnyű hozzáférni Párizshoz. De elrejtőzni sem volt könnyű előle. Magatokhoz hozzáférni és magatok elől elrejtőzni még kevésbé.

 

És neked azzal se lett könnyebb, hogy Borbála végül is megérkezett. Ezt ugyan előre tudtad (vagy így vélted tudni), hiszen szerelmetek szentivánéji ragyogása után egyre inkább érezted, hogy könnyűségének – azt lépten-nyomon meghazudtoló – súlyaival inkább lehúzza, mint lendíti megannyi, felszabadulást kereső, annyi időn át lefojtott szellemi energiádat. Az a most oly régmúltnak érződött egyéjszakányi egynyár – pedig csak az éppen hogy elmúlt tavalyi nyár volt, a Rózsadomb egyik lejtőjén, a nagy költőről elnevezett utcában tipikusan felszabadulás utáni rövid életű létesítményként összeverődött mini-művésztelepen, majd a legkisebb balatoni fürdőhely hajókajüt alakúra kiképzett kis villájában – valóban olyan volt, mint a szerelem: kezdet – valamiféle végtelen felé, amely nem vet számot azzal, hogy ahol kezdet van, ott bele van rejtve óhatatlanul, mint egy aranygyűrű köve alá a méreg, a vég is. De hát a szerelem azt akarja, hogy örök kezdet legyen – vég nélküli kezdet. Ahogy az emberek emberemlékezet óta orgiasztikus ünnepként ülik meg a nyári napfordulót, holott onnan már csak lefelé vezet az út, a nap mindennap rövidebb lesz, s a nyár elkezdi ősszé válásának megállíthatatlan hanyatlását. Szóval, a szerelem szentivánéjét éltétek, a fehér éjszakák fényét, amelyekre szinte átmenet nélkül mentek át a nappalok, s amelyek átmenet nélkül mentek át a nappalokba. A szerelemnek azt az idényét, amely mindenestül szerelem, amely mindent kiszorít magából, ami nem szerelem. Van egyáltalán ilyen? A szerelem minden szkeptikusának és nihilistájának ellenében, azt kell mondani, hogy van. S elmúlhat-e az ilyen, hogyha már van? Erre megint csak azt kell mondani, hogy nemcsak elmúlhat, hanem, éppen tarthatatlan teljessége miatt, el is kell múlnia. Elhull a virág. S csak a művirágszerelmek nem iramlanak el.

 

„GYERE”, SÚGTA BORBÁLA,

„gyere... gyere..... gyere.....”,

a suttogás mindig táguló időközökben ismétlődött, mindig halkabban és mindig sürgetőbben, mindig lágyabban és mindig fenyegetőbben, mindig könyörgőbben és mindig parancsolóbban egyszerre. Egyszerre volt esendő és erőszakos. Mintha egy folyton meghosszabbodó kar nyúlna feléd, amely egyszerre csak, sokszorosára növekedve, menthetetlenül elér és megkaparint. „Gyeree… gyereeeee… gyere….”,

suttogott, miközben lehetőleg rezzenés nélkül próbáltad folytatni a borotválkozást, nyakadon az örvényként körbenövő szakállat a zsilett körben futó mozgásával nyiszálva, hogy a kívánt – és soha el nem ért – simaságot megközelítsed, mindig egészen az első vérig; ez utóbbit, mint majdnem mindig, most is sikerült elérned.

„Gyere, gyere.... gyereeeee..............gyere,

hangzott tovább a súgás, váltakozó szünetekkel, váratlan szinkópákkal, és mindig azonosan egyszerre vonzó és taszító fekvéseiben, az ágy felől.

„Te gyere, kelj fel már, és menjünk, mindjárt dél lesz”,

próbáltad tréfára fogni a, tudtad, tréfára foghatatlant, miközben a timsórudacskával igyekeztél bestoppolni több helyen kilukadt bőrödet, kiirthatatlan iszonyodással a saját kibuggyanó véred látványától. Borbála, mintha nem is hallotta volna (mint ahogy te is úgy próbáltál tenni, pontosabban, megpróbáltál úgy tenni, mintha nem is hallottad volna őt, csakhogy te sikertelenül), tovább súgta váltakozó fesztávokban, váltakozó hatásfokokkal kísérletezve, megunhatatlan varázsszavát, egyre inkább úgy, mint egy gép, mint egy szexbábu (amilyent csak később fog kitalálni a kifogyhatatlan találékonyságú ez irányú ipar, amely hozzáférkőzik ím legeslegbelső igényeinkhez is), olyan, amely beszélni is tud, nemcsak egyebet, beszélő baba, aki erre az egyetlen szóra s annak minden modulációjára van beprogramozva. Nyakad apró sebein már megalvadt a vér, mintha apró kis piros pecsétviaszokat nyomtak volna rá, most meg ez idegesített úgy, mint előbb a kibuggyanó vércseppek, s bár tudtad, hogy ha hozzájuk nyúlsz, megint csak ki fognak buggyanni, mégse voltál képes visszatartani magad, hogy meg ne próbáld lepattogtatni azokat, hátha már összehúzódtak alattuk a hajszálerek. Aminek következtében újra kezdődhetett a művelet a timsórudacskával. Mintha mindenestül ezzel volnál elfoglalva. Elhatároztad már előbb, amikor végre sikerült kikászálódnod Borbála mellől az ágyból, hogy ma nem hagyod magad, akárhogy is, ha néger- (vagy zsidó-, vagy cigány-, kinek milyen irányúak a faji elfogultságai) – gyerekek zuhognak is az égből, elmentek megnézni a Petit Palaisben a nagy Van Gogh-retrospektívet. Ma volt az utolsó nap. Már ez is a vereségek veresége, hogy ki tudja, hányadik délelőtt engedted, hogy Borbála által az ágyba visszafekvés győzedelmeskedjék Van Gogh képei fölött: egészen eddig az utolsó napig. Mert Borbála mindenhová olthatatlan sóvárgással el akart menni, de sehová nem lehetett elmenni vele, s minél inkább érezte, hogy te is szeretnél, annál kevésbé. Pedig, ha valahová, hát a Van Gogh-kiállításra el kellett jutnotok, főként, még nálad is inkább, neki. Hová akarjon eljutni egy fiatal magyar festőnő Párizsban, vagy akárhol, ha nem az első és mindeddig legnagyobb mustrájára a modern festészet feltehetően legnagyobb ősének. Borbála állványa, a mindig festésre kész vászonnal a két nyomorék karja közt (minden festőállványt ilyennek láttál, mint egy túl nagyra nőtt esetlen gyereket, alig kinőtt karokkal, pontosan olyannak, amilyenné a később kirobbant Contergan-botrány gyerekáldozatai lettek), ott állt az ablak mellett, rézsút fordulva a beömlő fénynek, tompa szürke alapozásával. Akár egy mumus. Ha valahova menni akartál, Borbála mindig szemrehányóan azzal hárította el, hogy igazán tudhatod, „most már igazán” festenie kell. Ha viszont eleve lemondtál valamilyen programról, hogy festhessen, akkor, főként, mikor a program ideje már elmúlt, kétségbeesetten, s újra valamiféle (ki tudja, mire alapozódó?) szemrehányással a hangjában közölte, hogy „ma már úgysem” tud festeni, menjetek el mégis. Ha erre te azt közölted, hogy a színház már elkezdődött, a társaság már szétszéledőben van, a kiállítás már bezárt stb., az megint csak az előbbi szemrehányást eredményezte. Hogy miért? Sose tudhattad, minek vagy az oka, annak, hogy nem tud festeni, vagy annak, hogy a festés (meghiúsult) próbálkozása miatt elmulasztottátok ezt vagy azt az érdekes eseményt – vagy inkább mind a kettőnek? Közben az, hogy neked is dolgoznod kell, s hogy ennek is meglennének a maga feltételei, föl se merült. A Van Gogh-kiállítás ma délután zárt. Most vagy soha. El kell jutnotok. Az ő érdekében, gondoltad. Mert még ott tartottál, hogy azt hitted, tudod, mi az „ő érdeke”, tudod, hogy azt miként lehet, s valami titkos elrendelés folytán: kell szolgálnod, és még mindig szolgálni is akartad.

Más kérdés (vagy nem?), hogy a Van Goghot persze magad sem akartad a világért sem elmulasztani. Mindenekelőtt magáért Van Goghért nem. De nemcsak Van Goghért. Az Egyetem és a Bar Vert (meg a télvégi-felszabadulási fáradtság) között a Jeu de Paumes-ba ugyan nagy nehezen már Borbála Párizsba érkezése előtt eljutottál, s ott a tündökletes impresszionista lebegések között mégis egy kis Van Gogh, a talán legkisebb méretű Van Gogh előtt álltál legtovább. Egy pohár vízben egy szál virág. Mintha nem is volna több, mint annak az optikai jelenségnek a demonstrációja (még emlékeztél rá a gimnáziumból, bár pontosabb meghatározását már nem tudtad volna adni), hogy a vízbe merülő tárgy képe a víz felszínén éles törésbe kerül. A fizikaórán szinte ugyanezen az ábrán vizsgáltátok a jelenséget. És akár Van Gogh „ábrája” is betölthette volna ezt a szerepet a fizikai szertár durva, agyonbarázdált, kamasznyugtalanságok egészen más ábrázolataival telekarcolt asztalán. Csakhogy ez a pohár víz nem ott állt. Nem mintha lehetett volna tudni, hol állt. Semmi nem utalt a környezetére – ami mégis ott volt mögötte és körülötte. A szoba, ahol ez az egyetlen szál virág oszthatta meg a művész, nem is a művész, az őrületével viaskodó ember magányát. Derűs ragyogásában félelmetesen egyedül állt ez a virág, a szárát megtörő vízben, a víz minden színét felbontó és összegező üvegpohárban. Hogy micsoda erővel, milyen kikerülhetetlen jelenléttel lehet ott egy képen az, ami nincs rajta, sőt ami a rajta levővel merőben összeegyeztethetetlennek látszik, miközben ez a rajta lévő és látható is teljes és részletes tökélyével érvényesül, akár egy egyenletben az ismeretlen, amely azonban kiszámítható – ezzel nyűgözött le úgy a kis Van Gogh, hogy a többi jelen lévő csodára egyelőre nem is voltál kíváncsi ama legelső alkalomkor, holott már előre elhatároztad, hogy reprodukciós emlékeidből miket fogsz itt közvetlen élménnyé visszatranszponálni. Szóval, ellenállhatatlan mágnes vonzott a nagy Van Gogh-kiállítás felé. De, és éppen ezért, megemészthetetlen vereség is lett volna, ha a Borbálával való kapcsolatodból nem tudtad volna kikényszeríteni, hogy végül is odajussatok. Mikor Borbála értesítése megérkezett, hogy minden akadályon keresztülverekedve kijárta magának a párizsi utat, és mégis, várakozásod ellenére, megérkezik, úgy érezted, egész párizsi utad gellert kap, és visszakanyarodik ahhoz a tehetetlen körforgáshoz, amely Borbálával való otthoni életed utolsó szakaszának kényszerpályája lett. De ahogy egyre jobban nyomasztott a párizsi magány, amely talán minden magánynál magányabb (és Nietzsche „legmagányabb magánya”?), s minden erőfeszítésed ellenére is folyton újra meggátolt abban, hogy Párizst megközelítsd, legalábbis úgy, ahogy szeretted volna, bár ott volt az orrod előtt; s amilyen mértékben nőtt ez az érzésed, úgy fogyott a Borbála érkezésétől való félelmed, s lendült át egy – ellenőrizhetetlen – ponton a Borbála érkezését illető várakozásba. Egyszerre csak azon vetted észre magad, hogy egyre türelmetlenebbül várod, s szinte öntudatlanul, mintegy megérkezéséhez kötöd most már Párizs igazi meghódításának kezdetét. Annál is inkább, mert ez az életforma többrétű változását is jelentette. Kezdetben nagyon kedvedre való volt az egyetemi-városi élet kollégiumi rendje, kései, de valódi kárpótlást látszott nyújtani azért, hogy érettségi után intézményesen és durván kizártak az egyetemi diákélet egész felsős gimnazista korodon keresztül dédelgetve vágyott világából. Lassan unni kezdted, hogy mindig a menzán kell étkezned, akkor is, mikor bent vagy a városban, hogy a város helyett, a régi, az igazi, a középkori diákéletet őrző legendás quartier helyett ennek a mesterséges, új, voltaképpen amerikai jellegű campus-nak vagy a polgára, nem is Párizsnak, egyre jobban érezted, hogy nem az elmaradtért való – lényegében úgyis lehetetlen – utólagos kárpótlást kell megszervezni magadnak, sőt, hogy az erre való görcsös törekvés csak újabb frusztráció, még mindig a múlt egyfajta rabsága. Most már végre annak kell megfelelned, ami mostani életed és helyzeted követelménye, eszedbe jutott az is, hogy hiszen nem is egyetemi, hanem „írói” ösztöndíjat kaptál („Ösztöndíj 1”), és megrohant azoknak a hotelszobáknak a szinte misztikus világa, amelyek magyar íróelődeid apró, általában nagyon is apró, de annál jobban kiépített erődjei voltak Párizsban, ahonnan hódító portyázásaikra rendre elindulhattak. Most még úgy érezted, bár egyrészt ez is csak újabb nosztalgia volt, hogy igazi párizsi életed csakis egy kis párizsi, méghozzá Quartier-beli szállodában kezdődhet el. Soha egyetlen éjszakát sem töltöttél még szállodában. Borbála érkezése egyet jelentett magányod megszűnésével, a hotelszoba meghódításával (amire így mintegy rákényszerültél), s azzal, hogy, gondoltad, lesz, aki kimozdítson egyetemi-könyvtári-Bar Vert-i hármas bezároltatottságodból, és kilendítsen végre a párizsi szélrózsa minden irányába. Igaz, ez együtt járt „szabadságod” csorbításával, Borbála könnyűsúlyának súlyos terheivel is, ezek azonban a távolsággal egyenes arányban kisebbedni látszottak. Egyetemre vagy könyvtárba menet, már egy ideje úgy járkáltál mindenfelé, anélkül hogy különösebben gondoltál volna rá, hogy a kínálkozó kis szállodákat méregetted útközben, melyik volna megfelelő, és melyik lenne elérhető. Egyszer, éppen az Odéon árkádjai alatt a bukinisták ládáiban kotorászva, nem remélt zsákmányra bukkantál: az egyetemi könyvtárba számkivetett, botcsinálta „vendéghallgatói” diákságod idejében sóvárogva forgatott bibliofil Valéry-összes kiadás egyik kötetére. „Mint aki se lát, se hall” (ez anyád kedvelt kifejezése volt kamaszkori viselkedésmódodra, amely jótékonyan rámaradt nem kamasz korodra is), vágtál át a könyvbe bújva a tér lejtős úttestén, majd azon süketen és vakon, csak azt érezve, akár egy iránytű, hogy lefelé kell haladnod, hogy az Odéon metróhoz kijuss, a szemben nyíló kis utcába tértél, ahol, mikor a könyvből először felpillantottál, egy balkonsoron állt meg a tekinteted, amelyen nagy, múlt századi metszésű, hosszúkás arany betűkkel ez állt: ERKÉLYEK NAGYSZÁLLÓJA. Egyszeriben tudtad, hogy ide kell költöznöd Borbálával. (Ez a „kell” hirtelen megint egy irodalmi reminiszcenciát idézett fel – de hát mit tegyünk, menthetetlenül át voltál itatva irodalommal, és hát nem arra való-e az irodalom, hogy állandó transzformációt teremtsen a magunk élete és a másoké között. Szóval: André Gide érezhetett így, mikor – mint Napló-jában írja – egy barátjához belépve, megpillantotta az íróasztalon azt a papírt, amire a Porte étroite című tervezett regényét írnia kellett.) Gondolkodás nélkül befordultál az előtted álló „keskeny ajtón”, balra a macskák közt ott várt a patronne, s te meg se nézve, milyen, hol van, utcai-udvari-komfortos-nem-komfortos, elsejére kivettél egy szobát. Harmadik emelet harminchét. Az ára, a viszonyokat tekintve, elfogadhatónak látszott, ha ösztöndíjad mércéjével mérve nehezen lesz is majd elfogadható. Csak kifelé menet nézted meg az utca nevét. Casimir Delavigne. Rossz költő. Annyi baj legyen. Már újra a jó (a „legjobb”) költő könyvébe merülve araszoltál tovább lefelé, arra, amerre innen minden kis utca csordogált, hogy összefolyjon az Odéon metró vízgyűjtőjében. Az egész úgy történt meg veled, mint egy alvajáróval. Mintha meg se történt volna. Napok múlva idegesen rohantál vissza, hogy megbizonyosodj róla, voltál-e ott valaha is.

„Vot’chamb’ est bien réservée M’sieu”,

nyugtatta meg az izgága, bizonyára „balkáni” ifiurat, szakmai öntudatában kissé sértetten, a magabiztos asszonyság.

 

Ebben a szobában, melynek franciaablaka éppen azon erkélyek egyikére nyílt, amelyekről a szálló a nevét kapta, s amelyeknek mellvédsorán ez a nem kevéssé igényes elnevezés aranybetűkből kirakva végighúzódott, ebben a szobában folyt le az imént felidézett majdnem néma párviadal, amely szinte csak a „lelkekben” ment végbe, oly módon, hogy te elhatároztad, most az egyszer nem engedsz annak, aminek annyiszor kénytelen-kelletlen engedtél, lett légyen az féltékenység, szerelem, betegség, irigység, hiúság, szeszély, vagy akármi, Borbála viszont a maga részéről szintén elhatároz(hat)ta, hogy bár – voltaképpen ő is nagyon szeretné megnézni a Van Goghokat, sőt szeretne is halovány szépségében ellejteni a Petit Palais ez utolsó napon bizonyára népes és sokszínű nézőserege előtt, de valamiért, bizonyára maga se tudott volna számot adni róla magának, miért, mégis jobban szerette, hogy te ne mehess oda, ahova szeretnél, és minél inkább lazulni látszanak hozzá fűződő érzelmeid, annál jobban hozzá légy kötve más kötelékek által. De most ezek a más kötelékek, amikkel máskor oly szorosan oda tudta erősíteni indulni vágyó hajódat az ágy kikötőbakjaihoz, nem bizonyultak elég teherbírónak. Hiába ismételte el újra a változó időközökben utánad nyúló varázsszót, amelynek varázserejét az képezte, hogy ugyanezt ismételgette mindig hívogatóan az egyesülés végső pillanataiban is, mintegy nevet adva megnyíló teste öntudatlan befelé húzó-szívó mozdulatainak, hogy a befogadás aktusa mintegy létezése minden fórumán egyszerre, szinte szinkronban menjen végbe.

Ezt a kétségbeesett ágyhozláncoltságot az idézte elő, hogy már nem voltatok az ágyhoz láncolva, mint egy éve, azon a nyáron, nemcsak te, bizonyára már ő maga sem. A szerelem Nagy Idénye (és igénye) véget ért, már régen (régen? akkor már egy év is rettenetes régen lehetett) véget ért, s (éppen ez a vétkes és végzetes kör), feltehetően éppen azért ért véget, mert Borbálából már akkor is ezek az ön-, köz- és főként szerelemveszélyes viselkedésformák törtek elő egyre gyakrabban. Bizonyosan nem tehetett róla. Ki tehet miről? Mindenesetre, visszahozhatatlanok voltak – s ezt tudta, de nem akarta tudni – azok a hétvégek a rózsadombi mini művésztelepen, amikor egyikőtök éppen úgy nem kívánta naphosszat otthagyni az ágyat, mint a másik, s ha az egyik valamiért otthagyta ezt a szentélyt, az olyan volt, mint egy szentségtörés, még ha akár csak azért tette is, hogy valami enni-innivalóval kedveskedjék – egy pillanat múlva a másik máris kétségbeesetten-játékosan súgva-búgva kiáltozva ismételte a varázsszót, egy pillanatot se akarva elveszíteni a gyönyörnél is nagyobb gyönyört adó puszta testi közelség, az együttlétnél is szorosabb egymás-mellettlét ugyanannyira szellemi, mint testi ágymelegéből. Ha a varázsszóból kihull a varázs, csak a szó marad, és üres lesz, mint a zörgő dióhéj. Zengő érc és pengő cimbalom. Borbála nem akarta hallani ezt a zörgést, ezt a zengést, ezt a pengést. Valóban szerelemből-e, vagy csak mert úgy érezte, nincs más választása, vagy csak a szerelem elmúlása fölötti gyász és bosszú okán? Ki tudta szétválasztani mindezeket? A szerelemben földet és eget? És ki tudta megfejteni a titkot a Prédikátor szentenciája mögött? Az idő titkát? Ideje vagyon az ölelgetésnek, és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. S ez utóbbi idő a fogaknak csikorgatásával lészen tele.

 

Borbála közben már ott térdepelt a szekrény előtt, kétségbeesetten kotorászva az aljában.

„Nincs egy koszos cipőm, amiben végig lehet caplatni egy ilyen koszos kiállításon”,

pityeregte. Előbb menjünk cipőt venni. Ezt azonban nemcsak az tette lehetetlenné, hogy máris késő volt ahhoz, hogy idejében – mert, jaj, mindennek ideje vagyon – bejussunk még a kiállításra, hanem az az egyszerű, és általa jól ismert tény is, hogy történetesen nem volt miből cipőt venni, valamint az a további tény, hogy rövid ittléte óta már két pár cipőt vásárolt magának, mindkettőt azzal a határozott célzattal, hogy legyen miben járnia (vagy, ha úgy tetszik, „caplatnia”), nemcsak pompáznia: gyalogolni a városban, hiszen Párizsban gyalogolni kell, múzeumokba és kiállításokra járni stb., viszont mind a kétszer mégis olyan lábbeli mellett kötött ki, amelyben, ő is tudta, te is tudtad, és azt is tudta, hogy te tudod, még a metrólépcsőkön való fel-le járás is a legnagyobb nehézségekbe ütközik módfelett kényes lábának. Már rég megborotválkozva, felöltözve, idegesen topogtál, mikor a harmadik ruháját próbálta sikertelenül, mindig kérdezve, hogy jó lesz-e, s ha azt válaszoltad, nagyon jó, ebben különösen csinos, akkor azzal dobta le egyetlen mozdulattal, hogy persze, neked minden jó, te egyáltalán nem törődsz azzal, hogy ő szép legyen, ha viszont félénken megkockáztattad, hogy emez talán túl feltűnő egy ilyen tömeges kiállításra, és nem is kényelmes, akkor azt vetette oda, hogy persze, ami neki tetszik, azt te képtelen vagy elviselni, s mikor erre azonnal visszavonultál, s azt mondtad, ha neki tetszik, neked nagyszerűen megfelel ez is, csak azért mondtad, mert a véleményedet kérdezte, már hányta is le magáról a földre a ruhát, rátaposva, azzal, hogy te képes vagy azt akarni, hogy olyan ruhában jöjjön veled, ami „még neked se” tetszik. A bűvös kör bezárult. Nem volt mód kitörni belőle. Illetve, csak egyetlen szó maradt. Amihez csak végső esetben és nagyon ritkán folyamodtál. Merészen és határozottan kijelentetted:

„Akkor egyedül megyek”.

„Képes lennél”,

felelte, és lassan elkezdett magára húzni egy negyedik ruhát, lemondóan, mint akinek minden mindegy. Aztán már csak a hosszú szőke haját igazította meg szokatlan gyorsasággal, minél lazábban szétterítve kétfelől, s már fordultatok is ki a szálloda kapuján, a legszelídebb arcát fordítva feléd:

„Ugye, milyen jó, hogy mégis megyünk, és megnézzük a Van Goghot? Tudod, hogy imádom. Talán ő a legkedvesebb festőm.”

De a metrón már azon panaszkodott, hogy fáj a lába, a lépcsőn meg is botlott egy kicsit, nem is tudta, hogy fog egész nap a kiállításon mászkálni. És vékony – különös módon, érzékien vékony – ajkait még vékonyabbra feszítette, mint mindig, ha nem jól érezte magát. Ezek után álltatok be a végtelennek látszó sorba a Petit Palais bejárata előtt, izgatottan figyelve, hogy elöl, a félkör alakú feljárat tetején milyen ütemben fogyatkozik a sor, mikorra válhattok a kígyó farkából a fejévé. Te még azzal az izgatottsággal is, hogyan fogja bírni Borbála lába ezt az ácsorgást, már a kezdetén. Sajnáltad szegényt.

 

„Ezek a lila örvények, akárcsak a körbenövő szakáll a nyakadon – jutott eszedbe teljesen szándéktalan profanációval –, e körül a seszínű, de annyiféle megpróbáltatásról árulkodó haj körül, e körül a vörös fegyencszakáll körül.” Miért nem tudsz már percek óta elmozdulni ez elől az arckép elől, amelynek a festésmódja „nem tetszik”, a háttér csak egy mániákus spirálmozgást végző ecset rögeszmésen motorikus nyomait mutatja, az arc ellenszenves, szinte taszító? Borbála a reszketésig idegenkedve (azonosulva?) nézi. Nem is bírja sokáig. Visszavonulva leroskad a terem közepén álló pamlagra. Ilyen az ember(i arc), ha végleg magára marad, nem „egyedül”, hanem menthetetlenül magára redukálva – s a virágok társaságára. Mert ennek a képnek is az a „titka” (legalábbis neked – most), hogy ami fogva tart, nem az, ami rajta van, hanem ami nincs rajta. A virág, amit néz. A pohárban. Vagy a hasas agyagvázában a napraforgók. Ezek a szinte állati élettől tomboló virágok (a másik képen), mint egy hétnél is több fejű sárkány. Amely tűz helyett mégis fényt lövell ki a torkán. A virágok nemcsak a halotthoz tartoznak hozzá, hogy sírját „elborítsák a kegyelet virágai”. A halálra készülőt is virággal halmozzuk el, s ő maga is végül leginkább a virágokra hagyatkozik. Azok egyaránt vigaszai gyors virágzásukkal és még gyorsabb hervadásukkal. E rettenetes arc bűvöletes virágokat lát. S ezek az általa látott virágok láthatatlanul is rajta vannak ezen a rettenetes arcon.

Az örvénylő búzamező fölött örvénylő eget és a köztük örvénylő varjakat már újra együtt néztétek; Borbála erőt vett magán, sőt egyszerre (a látványtól?) megenyhülten, ritka őszintén odaadó pillanatainak természetességével simult hozzád. „Az életemet tettem kockára érte…”, idézted közben magadban a festő utolsó levéltöredékéből, melyet a végzetes lövés napján írt, és nem sokkal e (feltehetően utolsó) képének megfestése után. De érdemes-e az életet kockára tenni egy vászonért, amire sárga búzakalászt, zöld ösvényeket, sötétkék felhős eget és fekete varjakat mázolunk? Csakhogy ezen a képen nem (fekete) varjak, (kék) egek, (sárga) búzakalászok és (zöld) ösvények vannak, vagyis olyan dolgok, amik másutt, akárhol is megtalálhatók. Ezen a képen önmaga örvénye van, amely menthetetlenül magába nyeli azt, aki ezt az örvényt magában hordja; őrület és éleslátás van benne, olyan, amilyen sehol máshol nincs, csak ezen a képen s abban, akiben ez a kép megjelent; s az előtt csak abban a láthatatlan, észlelhetetlen és elhelyezhetetlen térben volt, ami bennünk belül terjeszkedik.

Hogy a skizofrénia képes-e kiváltani egy nagy tehetségű művésznek mintegy a betegség elhatalmasodásával párhuzamosan elhatalmasodó – általában igen rövid – zseniális korszakát? vagy egyfajta zseniálisan tragikus (a határozó és jelző viszonya itt megfordítható) alkat váltja ki a betegséget? vagy betegség és zsenialitás ezekben az esetekben is puszta egybeesés, egyfajta szívszorongató „békés együttélés”? – azt Hölderlin, Van Gogh vagy éppen József Attila esetében még senki se tisztázta egyértelműen, s bizonyosan nem is lehet tisztázni. De annyi bizonyos – gondoltad, tele csupa szétválaszthatatlanul ellentmondásos szorongással és fellélegzéssel, már a Cours la Reine oly csodásan harmonikus fasorai alatt sétálva –, hogy ezekben az esetekben egyik nincs a másik nélkül. Mert szó nélkül ballagtatok, úgy is lehet mondani, andalogtatok végre az andalító tavaszban, a virágzó (…) fák alatt (most metróra kellene szállnia az írónak, és gyorsan átvágtatni a másik partra, a Concorde-hoz, megnézni, milyen fák is a Cours la Reine-i fák, erre azonban pillanatnyilag nincs módja az írónak, így csak azt mondhatja: ….fák, és azt mondhatja, hogy ezek a fák akkor csodálatosan virágoztak, és azóta is csodálatosan virágzanak és illatoznak az egymásra sorjázó júniuselőkben, meggyőződhet róla bárki, akinek ideje van rá, mert nem kell éppen regényt írnia). Borbála, a kétórás kimerítő ácsorgás után, minden rábeszélés nélkül, sőt szó nélküli, hallgatag közmegegyezéssel vállalkozott a sétára, s ami ennél is több, minden, általában oly görcsös különvéleményét félretéve, érezhetően pontosan arra volt kedve, amire neked. Többször is javasoltad, hogy üljetek metróra, aztán, átjutva a Concorde-hídon, a buszt, de Borbála csak némán intett, hogy menjetek, csodálatosan szűrt fények szitáltak a quai Voltaire-en, a quai Malaquais-n, most igazán Párizsban voltatok, a közepén, és a mélyén, itt a mindenfelé hisztériásan kanyargó Szajna is kiegyenesedett, hogy karjait (vagy combjait) kitárva, lágyan körülölelje majd a Szigetet, s szinte fájdalmas volt elválni tőle, bár a Szajna-partot csak a Szajna utcával váltottátok fel, de valamit enni is kellett, titokban azt tervezted, hogy emez ünnepi percet azzal kellene emlékezetessé tenni, hogy kivételesen nem Madame Simonet-hez mentek ebédelni, mint legtöbbnyire, ha ki akartatok rúgni a hámból a menza helyett, hanem valami jobb helyre, meg-megálltatok a galériák közt sorjázó kis vendéglők kifüggesztett menükártyái, olykor fedőfehér festékkel vagy iskolai fehér krétával teleírt fekete táblái előtt – egy képkiállítás, egy ételkiállítás –, de ezt is, azt is túl drágának, vagy – savanyú a szőlő – nem különösen jónak éreztétek, egészen addig, míg szó nélküli közmegegyezéssel végül megint csak ott nem találtátok magatokat a Cours de Commerce sikátorában, „Chez Jean” előtt. A csilingelő ajtón belépve már hallottátok is Madame Simonet reszketegen készséges hangját:

„Un bon thon, M’sieur-Dame, pour commencer”,

megadóan intettetek, mintha ez volna a sors rendelése, „egy jó tonhal, előételnek”, meg egy kis kancsó vörösbor, aztán jöhet a kacsasült, a cég reklámja, már csak azért is, hogy ha várni kell majd erre a finom falatra, mert biztos várni kell, az asztalsorok közt kifulladásig szaladgáló szegény öregecske Madame Simonet-nak odavethessétek a rituális kérdést, mire ő, csak úgy futtában az asztalok között, különös csoszogó futása közben, éppolyan rituális bizonyossággal azt feleli majd

„le canard, ça marche, le canard!”,

és a kacsa, szegény sült kacsa, valóban „menni”, illetve jönni fog, ha nem is repülni, és odatelepül elétek a viaszosvászon terítőre. Az ugyancsak rituális mousse de chocolat-t már türelmetlenül kaptátok be a kiskanálon remegő falatokban. Ugyanígy remegett valami bennetek is. Mielőbb haza, át a Danton-szobor előtt, párizsi útjaitok ez állandó kiindulópontja, mintegy 0-kilométerköve előtt, fel a Herceg úr utcáján, aztán már csak egy kis félfordulat balra, a csigalépcsőn még Borbála is futott felfelé, a futásra – neki szinte még a járásra is – oly alkalmatlan cipellőjében.

Csak úgy, a horgolt fehér ágyterítőre dobtátok le magatokat, arra a fényfoltra, amit a délutáni nap vetett rá, mintegy glóriába foglalva a hátravetődő testet. S már

„Gyere.... gyere........ gyeree....”,

hallottad, nem is te hallottad, mintha tested benső fülei hallották volna (amikhez intéződtek is), mintha e gyermeki-démoni csigabiga-csalogató indítaná el és varázsolná elő belőled a „diszkréten”, hullámokban, mintegy „kvantákban” kibocsátott életerőt, amelynek minden mozzanatát külön-külön érezted, amíg végül egyetlen robbanásban minden összeforrt és széthasadt. Hosszú félálom tartott benneteket egymásban. Utána, háton fekve, még mindig kószán kavargó félálomban, a mennyezet foszladozó, nagy kacskaringós tapétavirágait bámultad, napraforgók voltak, nagy, sárgán hajladozó, ezer napként sugárzó napraforgók, mintha eddig még sose láttad volna. Mintha Van Gogh festette volna őket.

Amennyire gondolkodni tudtál, arra gondoltál, hogy mégis szereted Borbálát, és a világ csupa szerelem, és csupa Van Gogh. (Arra viszont nem gondoltál, ami reggel történt, ugyanannak a varázsszónak a jegyében, és hogy minden varázsszónak, sőt talán minden szónak két jelentése van e világban, és hogy Van Goghban a füllevágásig hasító magány ragyogtatta fel a mindent-átragyogó napraforgó-napokat.)

 

A SCANDIÁBAN

meglepő módon egy feszes fekete nadrágos, buggyos ujjú hófehér-inges spanyol zongorista simogatta a billentyűket, hogy bársonyos baritonjához méltóan bársonyos hangzásokat csaljon ki belőlük, mint nagyon érzéki-érzékeny lánysikkantásokat. Mikor beléptetek, éppen a Ramoná-t énekelte. A helyiség géniuszának oly kellemesen ellentmondó délszaki hangzások közben azonban a pincér egy jégpalástos palackból töltögette körbe az északi gabonapárlatot, amely valóban olyan volt, mintha jégcsapokból csöpögött volna: erős, hideg és égető. A jégpáncéllal borított üveget, amelyet a pincér vastag szőttes kendőbe csavarva tartott a kezében, a társaság nagy ovációja fogadta, senki se látott még ilyet. Mintha az üveg maga lett volna a jég, a jég lett volna az üveg. Ünnepi pillanat volt, mikor tartalmával felköszöntöttétek egymást. Tíz év után – és mi minden után! mintegy második újjászületéssel, vagy legalábbis új élet kezdetével éppen a hátatok mögött – először újra Párizsban! Már akik hazulról jöttek. Maurice volt a meghívó, a hórihorgas művészettörténész, azoknak a francia fiataloknak (immár volt fiataloknak) érdes héjával, felszabadult és magukat otthon igazi házigazdának érző fölényével, akik részesei voltak az ellenállásnak, sőt, közvetlenül Párizs felszabadításának is. Szakításotok, majd hazautazásod után ő mentette meg Borbálát attól, hogy „áruló”-nak érezze magát, ha nem tér haza. Feleségül vette, szép házat, olyan környezetet építve köré, amilyenre Borbála mindig is vágyott, bár lelke másik részében a nép egyszerű életének vállalásában tetszelgett, vagy éppen a művészete igézetében minden hiúságról lemondó mártíriumban, maga előtt. Maurice-nak pedig, úgy látszik, az volt (vagy lett) a szenvedélye, hogy fiatal magyar festőnőkbe szeressen bele. Mire itt, a Scandiában daloltátok a Ramoná-t (amelyhez mindig újra visszatértetek az est során, a Nárcisz-szal és a Fascination-nel váltakozva), már elvált Borbálától, és Márta ült mellette, aki később új hitvese lett, mindenben ellentéte Borbálának, csak egyben párja, a festészetben. Bár igaz, azon belül ugyancsak ellentéte. Borbála a nagyszerű Gresham-asztal tanítványa volt, posztimpresszionizmusa otthon csak annyira volt „poszt-Gresham” is, hogy balatoni és dunakanyari tájai, falusi intérieurjei melankolikusan majdnem monokrómok és keserűbbek voltak a mesteréinél, s némi fantasztikum is belengte őket. Párizsban viszont, egyszerre belekerülve a non-figuratív szinte parancsoló felszabadulás utáni áradatába, kínos zavar támadt benne. Sokáig ez is tette, hogy tompaszürkére alapozott vásznai oly hosszan maradtak megmunkálatlanul az Erkélyek Nagyszállójának kis szobájában, rézsút szemben a kis erkélyre nyíló ablakajtóval. Ez a kis szoba – most már, visszamenőleg sokkal inkább tudtad, és fájdalmasabban is, mint előbb – Borbála általános válságának színtere volt. Válságba jutott a szerelemmel, válságba a hasában elindult és ott készülődő fordulatokkal, amelyeket kezdetben éppoly lelkesen magáévá tett, mint te magad, és válságba a festészettel, a festészetével is. E válság egyik mélypontja talán éppen a Van Gogh-kiállítás megrázó élményében nyílhatott meg. Mint egy örvény. „Ramona, te csodaszép, te tünemény – Ramona, te csillag a szerelem egén”, énekelte valaki a társaságban a spanyollal együtt, a még gyerekkorodból ismeretes magyar szöveget, Pesten akkoriban volt divatos a dal. És míg Borbálára, csak Borbálára kellett gondolnod, érezted, hogy a jelenlevők mind, de legalábbis Maurice és Márta nem tehet mást, mint hogy Borbálára gondoljon. Jelenléted olyan lehetett számukra, mint egy katalizátor, mint ahogy az ő jelenlétük is olyan volt a te számodra. Borbálára gondoltatok tehát, legalábbis te folyton csak rá gondoltál, miközben egész este senki se ejtette ki a nevét, igen, csodaszép is volt, és bizonyos szempontból tünemény is, és ugyancsak bizonyos szempontból csillag is, akár a szerelem egén, akár a te szerelmed egén is. Otthon az elmúlt tíz év alatt csak szállongó hírekből hallottad Maurice-szal való további történetüket, aztán szerelmük romlását, majd válásukat. Márta, az új választás már más generáció volt, az utánatok következő. Ő az absztrakcióhoz a festészetben már nem „átképzés” révén jutott el, mint Borbála, az ő számára már sors volt, bár annyiban nála – és kortársainál, elvbarátainál – kényszer is volt, a kényszerrel szembeni kényszer, dac és kihívás a tilalommal szemben, amely a képzőművészetnek ezt az új formáját otthon illegálissá tette. Márta, mihelyt a nagy magyar földindulás után megnyíltak a határok, azért, csak azért jött „ki”, hogy szabadon festhessen. A kijövetelben Borbála segített neki. Ez neki való szerep volt. Hogy segítse egy ifjú vetélytársnőjét – akkor még úgy tudta, csak a festészetben.

Borbála, mihelyt Párizsban újra kezdett festeni, behódolt az absztrakciónak, abban is először az „art pauvre” felé orientálódott, a tompa szürke alapozást csak egy-egy rikító folttal emelve „vászonná”, egy-egy nagy gonddal elhelyezett és gazdag valőrökkel megfestett geometrikus ábrával, „jellel”, ahogy ő nevezte. Aztán egyszerre, szinte átmenet nélkül, a „tasizmusra” váltott át, nagyméretű vásznak minden milliméterét burjánzó-örvénylő, egymásba átmenő, vastagon festett foltokkal rakva tele. A Scandiába menet a rue Gay Lussacon, ahol egyébként először laktak együtt ketten, még a te hazatérésed előtt, Maurice egy pillanatra úgy intézte, hogy kettesben maradjatok. Már akkor kicsit részegen, eldadogta, hogy válásuk után nem sokkal Borbálát egy festés közben rátörő, a későbbi vizsgálatok eredménye szerint, skizofréniás rohammal mentők vitték szanatóriumba. Azóta is ott van. Ő maga se sokat tud róla. Csak azt, hogy nem fest. Egész este nem hagyott el a borzongás, míg, lassan te magad is, kissé részegen daloltad, egy fél tucat osztriga és egy fél tucat jégből csöppentett svéd pálinka fogyasztása közben a Ramoná-t. Egyre elűzhetetlenebbül látva lelki szemeiddel, mintha kívülről látnád, valaki más szemével, aki a ti kettőtök szemével látná, a Van Gogh-önarcképet meg az őrjöngő varjakat a búzatáblák fölött.

 

HAZAFELÉ BOTORKÁLVÁN

késő este a folyóirat szerkesztőbizottsági üléséről (mert hosszabb párizsi tartózkodásom ottani levelező tagságomat átmenetileg „rendes” tagsággá minősítette fel) – nem azért „botorkálva”, mintha általában a botorkálással lehetne vonatkozásba hozni helyváltoztatásom koreográfiáját, sőt, inkább még mindig a szokatlan sietősség és határozottság tünteti ki még akkor is, amikor ennek a sietésnek és határozottságnak semmi különösebb oka sincs, csak azért botorkálva – bár ez a szó még így is túl markáns –, hogy minél később kelljen magamra nyitnom az ajtót, ha lehet így mondani, lévén hogy nincs kire nyitnom – nem mindenáron való különc szóhasználat-kedvelésből mondom így a „magamra zárom” bevett formuláját ilyen szokatlanul kiforgatva, hanem mert még mindig újra meg újra ilyen szokatlan az az első pillanat, amikor megint rá kell ébrednem a magányosságra, aztán mire az ajtó magamra zárására kerül sor, már mindig újra megszokom ezt a számomra szokatlan és voltaképp megszokhatatlan állapotot, amelyben nem is az dominál, hogy a kinyíló ajtó mögött senki sincs, aki várna.

Meg is állok egy percre. Hadd fújjam ki magam. A várás, igen, pontosabban – ha nem is valami tetszetősen – szólva, a vártság a magány valódi ellenpólusa. Az otthon nem annyira az, ahol magunk otthon vagyunk, hanem ahol velünk együtt más is otthon van.

Szóval, hazafelé jövet, a Châtelet-nél kiszállva, illetve felbukkanva a föld alól, elhaladva a Sebasto elejének még most is kivilágított teraszai közt, a francia nyelvtan mániákus pontosságra törekvésének folytán látszólag olyan pontatlanul „Le Sarah Bernard”-nak nevezett kávéház előtt, átvágva a Tour Saint-Jacques-ot körülvevő kis téren, egy rituális főhajtással Compostellai Szent Jakab és Blaise Pascal emléke előtt, a magam zarándokútjaira és csillagnézéseire gondolva, hogy aztán a rue Saint-Martinen kijussak a Beaubourg előterére, ahol még e kései órán is mindig akad valami botorkálgatva, ácsorogva bámulnivaló, ha más már igazán nem is, hát más botorkáló-ácsorgó-ácsingózó, padokon-korláton-járdaszegélyen-ülve iszogató, a magamfajta hazabotorkálótól cigarettát-egyfrankost kunyeráló hazatérni nem akaró, akinek nincs is hova hazatérnie (s. d. f., ahogy a szociológia vadonatúj szakkifejezése nevezi) még a hazatérésnek ilyen, a magaméra leszűkített, erősen redukált értelmében sem, szóval, mikor már majdnem a ház előtt vagyok, ahol a néhány billentyű lenyomása után kattanva feltáruló kapu mégis valamiféle otthonosság illúziójával vár (amíg csak majd, egy emelettel feljebb, magamra nem nyitom az ajtót – hiszen addig még minden lehetséges, minden olyan, mintha „haza” jönnék) – szóval, hazafelé botorkálva olyan kósza kérdések bujkálnak bennem, vajon ki is az az én, aki ezeken a lapokon egyes szám első személyben használja, működteti, hozza mozgásba a mondattant. Ifjúkori mesterem írja valahol: „Azzal, hogy (ezt vagy azt a művet) valaki alkotta, akit Mozartnak, vagy Vergiliusnak neveznek, nem valami sokat mondtunk… Mert annak, aki bennünk alkot, nincs neve”. Az csak az a névtelen, nevesincs, akit, majd, talán, egyszer, az én nevemen fognak emlegetni. Az az én, aki itt a digitális kód lejátszása után belép a kapun, beszáll a liftbe, megnyomja a gombot, várja – mindig újra némi bizalmas izgalommal –, hogy a lift automata ajtaja magától félrehúzódjon előtte, kilép a megnyíló résen, előveszi a kulcsát, magára nyitja az ajtót, nem ugyanaz az én, aki itt elmondja, hogy belépett a kapun, beszállt a liftbe stb. Annak megvan a maga élete. Ennek az élete a regény.

Ezt igyekeztem, már ahogy tudtam, ahogy itt is igyekszem, természetesen igen nagy megközelítőlegességgel, előadni nekik, amikor unszoltak, hogy áruljak el legalább valamit erről a „párizsi” regényről, amit most írok. Ez az „áruljam el” kifejezés nagyon is áruló volt. Egyszerre elevenembe talált. Hogy majdnem felszisszentem. Abba a rejtett neuralgikus pontba, ami általában nem is fáj, de elég egy váratlan picike ütődés, hogy felsajogjon. Őnekik, egymás közt nem kell „elárulniuk”, hogy mit írnak – vagyis, hogy kik is valójában; ismerik (vagy ismerhetik – s ez majdnem ugyanannyi) egymást az írásaikból. S nemcsak az idevalósiak. A hangzatos görög nevet viselő arab költő éppen úgy, mint az olasz nevű argentin regényíró. S az én agyam tékájában is van mindegyiknek egy katalóguscédulája…

Nem is a kérdésükre sajgott föl az a bizonyos pont, hanem, mikor a társalgásban felmerülő sorozatos utalások, hivatkozások, fel-feldobott nevek közt oly furcsán – majdnem nekem magamnak is idegenül – egy magyar név is felvillant, idegenül, mert éreztem (vagy úgy éreztem), hogy mintegy nekem adresszálva villan fel, nekem szánt baráti gesztusként. Holott igaz, a franciák számára évszázadok óta a barbár hódítást megtestesítő név lassan kezdi felvenni egy megrendítő kamaszzseni alakját: Attila – legalábbis ezekben a körökben – már nem Isten ostorát, hanem „Batu kán pesti rokonát” jelenti. Közben egyre jobban feszengtem abban a szűkös inkognitóban, ami csak annál feszengetőbb, minél közelibb és őszintébb barátok közt kényszerülünk beleszorulni. Az író – talán azért is annyira genus irritabile – az emberiség egyik legfiatalabb mesterségének űzője, hiszen csak az írás viszonylag nagyon is kései megjelenése óta létezik, még a zene, tánc, rajzolás művelőinél is sajátosabb helyzetet foglal el az emberi társadalomban; s a társadalomban elfoglalt e sajátos helyzete egy talán még sajátosabb belső helyzetet teremt számára: senki más nem válik élete során mesterségéhez láncoltabbá, azonosabbá az általa végzett tevékenységgel, mint az író; neki ez az egyedüli igazi „identitása”, s még ez is voltaképpen kritikusan ellentmondásos: hiszen az író nemcsak írott művének létrehozója, hanem írott művének terméke is – lesz. „Áruvédjegy” neve mindenestül ez utóbbit jelenti; tehát, ha szabad így mondani, de ha nem szabad is, így kell mondani: nem őt; hanem azt a nem-őt, akivé mégis ő maga válik: írott emberré, azzá, aki semmivel sem azonosabb, mint azzal, amit írt. Innen van, hogy ha az írót személyesen ismered, nem őt ismered; és persze, fordítva is: ha csak az írását ismered, nem ismered őt. S mindennek tetejébe: maga sem ismeri ki magát önmaga és önmaga között. Azt sem tudom, melyikünk írja e sorokat. Borgesnek (melyik Borgesnek?) ezt a mondatát a tudathasadásban szenvedő betegeken kívül csak az az emberfia írhatja le magáról, aki író.

Bár barátaim őszinte érdeklődésének kellett volna megfelelnem, s tudtam, ez az érdeklődés ugyanazt a közénk emelt falat kívánja megingatni a másik oldalról, amelynek megingatását elsősorban mi magunk (a „gyönge elterjedtségű nyelvek”) innenfelől döngetjük, mégis megalázónak éreztem a kérdés és így a válaszadás komolyan vételét, mintha általa még nagyobb identitászavarban volnék és maradnék, mint az érdeklődés hiánya által vagyok, lennék, leszek vagy lehetek. Az az egykori fiatal magyar író, aki a francia szabadságért halt hősi halált francia földön, hősi halála előtt kevéssel azt mondta magáról, hogy ő „magyar nyelvű francia író”; de a hősi halála után eltelt immár több mint negyven év alatt ez a tény legfeljebb a hazai értékelésben tette őt gyanússá, a francia irodalom a legcsekélyebb tudomást se szerzett erről az ő „magyar nyelvű írójáról”. Robusztus hőse, Tauraskus, ez a hatalmas „formátum”, ez az eminensen párizsi „személyiség”, ez a második Mynheer Peeperkorn, közel fél század alatt sem adhatta elő franciául a rue Notre-Dame-des-Champs-i kis vendéglői törzsasztalánál előadott épületes tanításait. Holott „eredetileg” ezen a nyelven mondta el őket, a mi írónk csak kongeniális szinkrontolmácsolással mondhatta volt el magyarul.

Meg aztán: mit lehet egy regényről – egy készülő regényről, amely úgyis maga írja önmagát, hiszen, az ismert mondás szerint, „anyja a szerző, de apja az Isten” – „elmondani”, kivált olyanoknak, akiknek – csakúgy mint a szerzőnek magának – az írás legfőbb, ha nem egyedüli igazi tartalma az, amit a nyelv (esetünkben egy számukra teljességgel megközelíthetetlen nyelv) eddig parlagon heverő lehetetlenségeiből a maga senki máshoz nem hasonlítható életanyagával termővé tud varázsolni.

„Tanuljatok meg magyarul”,

mondtam válaszul, vagy válasz helyett, „ahogy én megtanultam a ti nyelveteket, csak azért, hogy megkeressem a világban, kik a barátaim. Ha önszántatokból nem fűlik hozzá a fogatok, majd kénytelenek lesztek megtanulni akkor, mikor Illyés megszívlelendő bonmot-ja szerint, a világ a magyart fogja választani közös világnyelvül, mert azt mindenkinek egyaránt elölről kell megtanulnia.”

Michel nagy derültség közepette újra töltött; szokásom ellenére most én is megittam ezt a harmadikat. Rátértünk a soron következő kézirat megvitatására. Ez valóságos reveláció volt. Jacques az Arzenál könyvtárában felfedezett egy tizenhatodik századi szonettistát, akinek egyetlen kötetét az első kiadás óta soha többé nem adták ki, s ennek az elsőnek a példányai is elkallódtak, még a Bibliothèque Nationale-ban sem található meg. A jezsuita szerzetes fantasztikus szonett építményei, melyek a skolasztikus logika oszlopsorát a barokk képzelet íveivel zárják le, valami paradox egybeesés folytán nekem Szkhárosi Horvát András protestáló énekeit, Nyéki Vörös Mátyás Siralmá-t juttatták eszembe, s megint felsajgott az erre folytonosan készenlétben álló traumatikus pont. „Látjátok – mondtam volna, de nem mondtam, csak gondoltam, miközben a kéziratok körbejártak közöttünk –, ez az, amit sohasem fogtok megérteni, s amíg nem értitek meg, nem mi leszünk kizárva az európai kultúra teljességéből, hanem ti, akik eleve a teljes birtokon belüliség illúziójában nőttök föl. Nem rajongnátok-e ti is ugyanúgy, ha olvashatnátok, Nyéki Vörös haláltáncának egyes strófáiért, akár én ezekért a szonettekért?

 

Oh te férges, undok s mérges   Test, mely sokat visz vízre! Vonzasz hímes és sok színes   Hazugsággal vadmézre! Ne hidj néki; mert, ha féki   Alá foghat, megrongál: Kénkő bűzre s örök tűzre   Viszen, amíg praktikál.

 

S hogy még a hírét se hallottátok (és fogjátok hallani), ki annak a vesztese, mi vagy ti?” Közben már tovább is mentek a következő kézirat dolgára, összevissza beszéltek, mint egy nevetséges kis parlamentben, alig értettem, pontosabban, alig tudtam odafigyelni rájuk. Egyszerre egészen kívül kerültem a körön. Mikor befejezték, hirtelen úgy döntöttem, hogy mégis „elmesélem” a regényt.

„Pas-de-deux à Paris”, fordítottam le, sebtiben szabadon át is alakítva, a „Párizsi kettős” címet (hiszen az kancsalul a Kállai kettős-féle elnevezésekre rímel, ami nekik eleve nem mond semmit, helyette a balett kettős-lépésére kell utalnom). Mindenesetre a regény minden alkotóeleme erre a két ütemre, erre a kettő-re jár. Arra a sorozatos binaritásra, amiben Jakobson minden alkotás alapszerkezetét véli felfedezni, kezdve a Biblia stílusának hosszú időn át „gondolatritmusnak” elnevezett természetén. Mert ideje vagyon az indulásnak és ideje a megérkezésnek. S a két idő, az indulásé és a megérkezésé (Párizsba és Párizsból haza), amelyeket egy emberöltő választ el egymástól, két személy alakját ölti (ha igaz, hogy az időnek csak az élet ad testet, s az idő csak az élőkben testesül meg), két személyben, akik nyelvtanilag is két személyben szólalnak és szólíttatnak meg, s ha a magyar (vagy a francia) nyelvben lenne ilyen, akkor kettős számban lehetne őket megszólítani és megszólaltatni – minimen, mondhatnánk például manysiul, azazhogy ketten mennek (végig a regényen és végig az életükön); vagy görögül azt mondhatnánk róluk, s ez a legtöbb, amit egyáltalán mondhatnánk anthropó, vagyis: két ember; ami által, továbbá, ha, ismétlem, mint a manysiknak vagy az ógörögöknek, rendelkezésünkre állna a duális, talán azt is eldönthetnénk, ami ily módon végleg eldönthetetlen marad a regényben, hogy ez a kettő, az, akinek az élete regény, s az, akinek a regény az élete, kettő-e voltaképpen, vagy lényegében egy és ugyanaz…

Ezt a további kettősséget, az egyét és a kettőét (vagy mondjuk, a binér számrendszer analógiájára, az 1-ét és a 0-ét) van hivatva demonstrálni és kamuflálni egyszerre a második személyű megszólítás, amellyel a meglett korú elbeszélő illeti elbeszélése ifjú alanyát és tárgyát. Ez a forma nem valami jó trükk, technikai fogás, hanem maga a regény „cselekménye”. Olyasféle „teljes értelmű” tegeződés, amilyen Hans Castorpot fűzi Clawdiához éppúgy, mint Mynheer Peeperkornhoz, s amelynek e teljes értelme a „mintha én volnék” képtelensége, ez a szerelemben és szeretetben olykor mégis valóra váló képtelenség. Amely mintegy folytatása a Kausitaki Upanisadban elkezdett párbeszédnek: – Ki vagy tehát? – Én vagyok Te! – És Te vagy az egész Mindenség. – Csak éppen a misztikus feltételnélküliség helyén az evilági emberi viszonyok problematikusságába helyezve: végső soron az a mindig szakításhatárig, és megannyiszor azon túl is feszített tegező viszony, amely az embert és az ember önnön transzcendentálását, az ember művészetét összeköti és elválasztja, az írót a tárgyával (és tárgyától), magamat önmagammal (és önmagamtól), az ént a másikkal (és a másiktól), aki önmaga.

„Mert ideje vagyon a szaggatásnak és az egybevarrásnak”,

fejeztem be bölcsen bölcs Salamonnal, vagyis ezzel a kétségbeesett deus ex machinával, mélyen bánva, hogy mégis belebocsátkoztam ebbe a kikényszerített szerepbe. Azt már nem is volt kedvem hozzáfűzni, hogy ez a többszörös tegezés a regényben még egy más formulában is megismétlődik. Az elbeszélés szintje helyett magának a szövegnek a szintjén. Ebben a vonatkozásban a szöveg kerül tegező viszonyba más szövegekkel, amelyek előtte íródtak, az intertexturális testvériség egységében magába olvasztva a magyar irodalom egy egész külön vonulatát, amely a magyar írók Párizs-tüköre. De ebből aztán már végképp úgysem értettek volna semmit. (És persze, azt az árnyalatot sem tudtam volna érzékeltetni velük, ami a tükre alakot a tüköre alaktól megkülönbözteti.) Michel még egy utolsó rundót töltött. De ahhoz már nem nyúltam.

„Nesze nektek – gondoltam még –, most aztán megkaptátok.” S közben, egész mostanig, amíg itt megyek a kicsit nedves fél utcán (a rue Saint-Martin egyik utcasorát itt lebontották, hogy közvetlenül rányíljon a Beabourg előterére), az szorult eszem egyik tokjába, hogy lehetne ezt a familiáris-gyermeki-banális magyar szólást franciául mondani. Nesze nektek. Még a liftben is ez jár az eszemben, mind a mögött, ami még benne jár, most például az, hogy az automata liftajtó is két ütemben, mintegy két ízületben végzi horizontális mozgását, ahogy két csuklós fél szárnyát a falba süllyesztve kinyílik. Lehet, hogy a mechanikának is a binaritás az általános alaptörvénye? Ni csak, csuromvíz lett a hajam. Ebben az átkozott városban még májusban is milyen alattomos nyirok környékezi az embert. Igazán ideje lenne már valami fejfedőt viselnem.

Kettő

„LE SIEUR TZARA MENT!”,

harsogta egyszerre, nem messze tőletek, a leghátsó sorok felől ez az előadónál legalább kétszerte nagyobb decibeles hang, amelyet, most már hátrafordulva, láttátok, az előadónál ha nem is kétszerte, de minden dimenziójában tetemesen nagyobb alak bocsátott ki magából, mindezt még meg is emelve magaslati helyzetével, amivel mintha egyszeriben elbitorolta volna a terem alján álló asztal mellett most szinte elveszni látszó, feltűnően kis termetű előadó szószékét, mikor másodszor is, ha lehet, még nagyobb hangerővel megismételte, már nem is az üléséről, hanem az ülésére felállva:

„Le Sieur Tzara ment!”

És mielőtt még akár a szövegébe és mondandójába szinte beburkolózott előadó, aki mintha közben elfeledte volna, hogy közönsége is van, akár az előadást csak nagy nehezen követni tudó, de éppen ezért annál nagyobb erőfeszítéssel figyelő közönség felocsúdott volna, már harmadízben is, immár úgy, hogy a hang kibocsátója nem is az ülésén állt, hanem az előtte lévő kis felcsapható asztalka tetejére kapaszkodott, s ilyeténképpen teljes valósággal a helyzet magaslatán állva, szakállnyom nélküli öreg-kamasz arcán a harag pozsgás kiütéseivel, egész testében remegve, ha lehet, még feljebb emelve hangját, de még megfellebbezhetetlenebb tömörséggel formálta meg ceterum censeó-ját, mint egy Cato, aminél többet láthatóan nem is szándékozott közhírré tenni:

„Le Sieur Tzara ment!”.

Az igencsak kevéssé klasszikus helyzetet és közlendőt meghazudtolóan klasszikus franciasággal elhangzó tőmondat, mely gúnyosan választékos, régies alanyával és pontos prozódiájával ha nem is egy Corneille-, de legalább egy Rotrou-tragédia félalexandrinusának is beillett volna, s melynek egyszótagos állítmánya, mélyről felszakadó öblös orrhangján, mint egy hatalmas, de egyben elegáns nyögés, nemes egyszerűséggel azt hozta tudomására a jelenlévők összességének, hogy az ily módon túlzott tisztelettel aposztrofált előadó hazudik, most harmadszorra megbolydította az egész termet.

„A Pápa”,

hangzott innen is, onnan is, a padsorokban (mint mikor egy felsorakozott díszszázad parancsszóra feszes hátraarcot csinál) egyszerre felállva hátraforduló hallgatóság köréből.

Váratlanul mégis itt volt a botrány. Amire tulajdonképpen azóta vártál, hogy beléptél ide. A szürrealista csizma végre a Sorbonne asztalán! Sőt, a legelőkelőbbikén, a Richelieu-ről elnevezett „amfiteátrum”-ban! A DADA atyja a katedrán! Kész röhej! Kész gyönyör! S már magában nem kész botrány-e?

Igazán képtelenség volt az a képtelenség, amit elképzeltél? aminek csiklandós képzete kezdettől fogva játszott veled? Hogy minden várakozás ellenére megismétlődik az a negyedszázad előtti immár irodalomtörténeti jelenet, amelynek során ugyanez az előadó, hírhedt mozgalmának bemutatkozásakor kilép a párizsi színház pódiumára, akkurátusan egyenként előszedi kis cekkeréből a belekészített borotvakészletet, nyugodalmasan szappanozni kezdi arcát, majd a művelet teljes és minden polgári igényt kielégítő befejezése után, mint aki jól, a lehető legjobban végezte dolgát, kivonul a színről; a bemutatkozás véget ért. Sokért nem adtad volna, ha megint valami ilyesmi történik, bár egyben szemrehányást is éreztél magadban, hogy ilyen eretnek ábrándok incselkednek veled, amikor itt komoly és fontos aktusról van szó. Végül is most már nem a DADA, hanem a kommunista értelmiség szónoka lépett a pódiumra, egészen más ember más ügyben, ha neve szerint azonos is. A botrány, ha jött, csak a másik oldalról jöhetett. És íme jött is.

A kis ember, akinek szemüvege ékszerként villogott a villany aranykeretében, s aki a papírjai között rakosgatott az előtte álló asztalkára, egy szakértő fiatalember segítségével a maga különlegesen kis méretéhez billentve lefelé a mikrofont, nem ugyanaz a kis ember volt már, aki akkor. A francia baloldali értelmiség háború utáni kopott barna kordzakó egyenruháját viselte, alul flanelnadrággal, fönt kockás ingnyakba kötött nyakkendővel kombinálva, külsejében semmi rendhagyó, kiváltképp semmi rendbontó nem mutatkozott. Még a hely szellemétől sem ütött el, lehetett volna igazi „sorbonnard” is, hogy a legnagyobb képtelenséget állítsuk: itteni jelenléte, ha szavakban megfogalmazva olyan képzetet kelthetett is, tulajdonképpen nem volt „csizma az asztalon”. Előadónak nem volt valami ragyogó. Hajdani borotválkozó jelenetét el se lehetett képzelni mostani lényének főszereplésével, ahogy korrekt monotóniájával felolvasott. Igyekeztél követni az alig artikulált mondatokat, tudván, hogy „tartalmuk” nagyon is érdekelne, ha előadásuk módja egyre nehezebben tudja is ébren tartani érdeklődésedet.

Mikor a kiáltás először elhangzott, valahol fölötted, még nem tudva, honnan és kitől ered, mégis érezted, hogy valamiképpen képtelen várakozásod teljesedik be. Fura módon kétszeresen is. Hiszen folytonosan egy másik csalképet is előhívott belőled a hely szelleme, valamint a magad és barátaid jelenléte e helyen.

Hiszen éppen ideutazásod előtt olvastad még otthon, akárcsak egy külön neked szerkesztett bedekkert vagy erkölcs- és illemtant, ama párizsi hunokról szóló könyv folytatásokban megjelent részleteit, köztük azt is, amely egy valahai, a mostanihoz hasonló (?), Sorbonne-on történt közbekiáltásról számol be. Mintha az, ami itt történt, és érezhetően történendő volt, csak negyedszázaddal későbbi remake-je lett volna valami egészen másnak.

Akkor: „A Sorbonne dísztermében jó háromnegyedig megtelt a terem, többre várni hiábavalónak látszott…”. Most azonban úgy zsúfolva volt, hogy a tribünök felfelé szélesedő sugárnyalábjainak csak legfelső soraiban jutott hely neked meg a barátaidnak, ott se mindnyájótoknak egymás mellett, csak egyenként szétszórva, legfeljebb kettesével (amely kettős, ami téged illet, már Denise társaságát jelentette); és itt most nem magyar eseményre gyűlt össze a közönség, mint akkor, Petőfi születésének századik évfordulóját ünnepelendő egy másik háború utánban egy másik emigráció párizsi „ifjúmagyarországa”, amely kezébe vette az események (botrányos) irányítását; s akkor nem a Dada-fejedelemé volt a szószék, hanem a fehérterrorból kikonszolidálódni készülő Magyarország nyomorúságos kis írófejedelméé. Akit az anekdota szerint a század eleji magyar irodalom nagy tréfamestere indirekt módon úgy aposztrofált, hogy mikor egy újságíró meginterjúvolta valami aktuális politikai kérdésben, azt válaszolta: „Ugyan kérem, én ehhez hat Pekár vagyok!” Nem, most egészen más szónoké volt a szó. Ti pedig csak tanúi és vendégei, nem pedig botrányokozó résztvevői lehettek annak, aminek előreláthatóan történnie kellett volna, s mintegy illetéktelenül annak, ami előre nem látható módon történt.

Mégis: a déjà vu e különös esetének – ennek a nem érzéki, hanem mintegy szellemi csalódásnak – megfoghatatlanul ingatag légköre tartott fogva a teremben; mint olykor nyári hőségben a tó fölött a levegőben úszkáló üvegszerű, ázalagszerű tünékeny ábrák, amik kikerülhetetlenül ott inognak a szem előtt.

Közben az előadó – a hajdani nyilvános borotválkozó, hajdani borzas barna haja helyén szelíden elsimított ritkuló szürke pacsmagokkal – annak a bár szűk körű, mégis világraszóló mozgalomnak a mérlegét igyekezett megvonni, amely a valóságot a valóság fölött akarta keresni, s amely – szerinte – most elérkezett végső aktusához. Az előadás fő témája: hogy az irodalmi „ellenállás” a költészet dicsősége, ahogy még a megszállás kellős közepén kiadott antológia címe hirdette, vagy éppen „a költészet gyalázata” volt-e, ahogy a háború és az ellenállás viszontagságai elől „tisztaságuk” megőrzése végett a passzivitásba és Amerikába dezertált csoport aposztrofálta, amely mostanra immár visszatért a felszabadított haza irodalmi életébe, e pillanatban itt sokkal több volt irodalmi kérdésnél: az éppen hogy újra megteremtődni látszó „egységes Európa” válaszútján állt. Éppen ekkor rekesztették ki alkotmányellenesen az ellenállás vezetőiből kikerült kommunista minisztereket a kormányból, de egyúttal ekkor vált De Gaulle tábornok is hosszú időre a francia politikai élet marginális alakjává – mindkét esemény a Marshall-terv kívülről jövő, idegen követelményekként, az „elárult felszabadulás” jelképe gyanánt. A leigázott európai nemzetek harcát távoli előkelőséggel győzelemre segítő tengeren túli nagyhatalomnak nem kellett többé azoknak a győzelme, akiket a győzelemhez segített; nemcsak a forradalmi, a konzervatív szárnyé sem; világhatalmi tervei már másfajta, további győzelem felé tekintettek.

Az „elárult felszabadulás” már a felszabadítókon belüli élethalálharcot is más ellentétekké rendezte át. A kisembernek odalent (mert az amfiteátrumban a katedra nem emelvényt képviselt, hanem az emelkedő körkörös padsorok sugárnyalábjainak mintegy a fókuszában legalul foglalt helyet, voltaképpen előnytelen helyzetben, mint az igen hamar ki is derült) nem volt könnyű dolga: régi barátai, a vérszerződés szektáns rítusában vele összeforrt hajdani társai ellen kellett hűvös elemzéssel fellépnie, akiktől most már egész vérfolyam választotta el. „A szürrealizmus és a háború utáni idők” szenvtelenül akadémikus címe alá gyömöszölve mindazt a két évtizedes szerelmetes szövetséget és szívszakító viszályt, ami mostani ellenfeleivel hajdan egy életre eltéphetetlenül összefűzte.

A terem a minden látványos gesztus nélküli, külsejében nagyon is „Sorbonne-i” előadást azzal a kétértelmű figyelemmel hallgatta, amiben együtt rezeg a tárgy iránti érdeklődés és az előadásmód érdektelensége által kiváltott kettős nyugtalanság. A sorokat megtöltő fiatalság alig érzékelte a kisember szorgos és bőséges dokumentumokkal illusztrált défense et illustrationja (vagy inkább attaque et illustrationja) mélyén lappangó személyes drámákat, még a politikai drámát is alig. Te is hol követted, hol elvesztetted a fonalat, a magad gondolatainak magánszálával csomózva még kibogozhatatlanabbá az amúgy is reménytelen gubancot, mikor a süvöltő hang megszólalt fölötted.

A viharos közbeszólás az első pillanatban nem is önmagára hívta fel a figyelmedet, hanem a veled incselkedő délibábokat csalta hirtelen elő. Mikor azonban harmadszor is elhangzott, mindenkivel együtt te is önkéntelenül hátrafordulva láttad, ahogy a hórihorgas alak már le is száll a maga hitvány kis kakasülőjét szószékké avatott magasából, s a mintegy sorfalat álló közönség között méltóságos dúvadként lefelé csörtet egyenesen az előadói emelvény irányába. A továbbiak már pontosabban megfigyelhetetlen módon mentek végbe – csak afféle lassított „visszajátszásokkal” lehettek volna tisztázhatók, mint sokkal később a televíziós sportközvetítéseken a lesgyanús gólok vagy szabálytalan szerelések kérdése. Az álló sorok közt, mint egyenesre nyírt francia kertek ösvényein, ellenállhatatlan erővel előrenyomuló „pápa”, az asztalhoz érve, előbbi felkiáltásának többszörös megismétlése közben mellbe taszította a még mindig gyanútlanul, szinte önkéntes áldozatként papírjai közt matató előadót. Ekkor az első sorok egyikéből előugrott egy ifjú óriás, marcona arcéllel, mint egy condottiere, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, arcul ütötte a támadót. Megvédett egy öregembert? vagy megtámadott egy öregembert? Az eldönthetetlen kérdés megoszlásában a tömeg már felállva tüntetett, nem lehetett tudni, ki ki mellett, ki ki ellen, s mielőtt ez tettlegesen kitudódhatott volna, a kicsike előadó és hatalmas termetű ellenfele egyaránt eltűnt a köröttük hirtelen sáncot alkotó hívek gyűrűjében, ahol az előadónak mindenestül nyoma veszett, mintha ott se lett volna, a pápa azonban onnan is kimagasodva, továbbra is egyre megszállott drámai fél verssorát harsogta, egyre felhevültebb állapotban, olyannyira, hogy valaki jónak látta egy pohár vizet keríteni lecsillapítására. De minthogy mást nem talált, nem minden kajánság nélkül, az előadói asztalra kikészített poharat nyújtotta oda neki. Ettől az egy pillanatra láthatóan meghökkent, de mindjárt fel is találta magát, és – ezt is harsogva a fejek fölött – felkiáltott:

„Miért is ne ihatnék az én Tzara barátom poharából?”,

majd egy hajtásra kiitta az egészet, ezzel mintegy jelképesen is átvéve az előadótól a szót. A támadást brutálisan megtorló ifjú condottierét megint csak feldühítette a pápának ez az újabb, immár gúnyosan szellemi agressziója, újból neki akart ugrani, de ebben a körötte állók meggátolták. Most ismerted meg hirtelen. Térieux volt, a rettenthetetlen vonatrobbantóból a rádió irodalmi adásainak egyik fő munkatársává lett ifjú író, akivel nemrég ismerkedtél meg egy összejövetelen. Akkor irigyelted. Éppen azért, amiért most úgy viszolyogtál tőle. A magabiztosságáért. Hogy ez a magabiztosság ide is vezethet? Megütni egy öregembert – André Breton már ötvenen túl is lehetett, Térieux még nem volt harminc –, méghozzá egy nagy írót, aki, akárhogy vesszük is, nagy író. Igaz, hogy a nagy író is úgy viselkedett itt, mint egy kis condottiere. Vagy mint egy rossz kölyök. Eszedbe jutott, mivel is indokolta valaha éppen ő a szürrealizmus születését: „Nous avions vingt ans.” Csakhogy most már nem voltak húszévesek. Se ő, se a másik. Mégis úgy lépett fel, mintha azok volnának. Legendás húszévesekből nevetséges ötvenévesek lettek, gondoltad elképedve. De mindjárt azt is, nem lehet-e, hogy ti meg huszonévesen már nevetségesen öregek vagytok. Hátha a század öregedett meg, és ezek a század eleji ifjak nem öregedtek vele? Ti pedig már öregen születtetek.

Számodra mindenesetre azokhoz a falusi kocsmai verekedőkhöz látszottak hasonlatosaknak, akiknek először gyerekkorodban láttál nyitott bicskát a kezükben. Magad előtt láttad, ahogy ott is a többieknek kellett erőszakkal szétválasztani a mindenre kész feleket, akik, mikor egymáshoz már nem férhettek, az ellenféltől megfosztva, villogó indulatukat a saját barátaik ellen fordították; olyannyira, hogy más odasiető cimboráknak már a saját híveiket kellett a villogó bicskák elől megmenteni. Mert ahol villan a bicska, már nem az a fontos, hogy kibe szúrjuk; a fontos, hogy szúrni kell. A kirobbant indulat már nem a tárgyát keresi – hanem önnön kielégülését.

Ez az egész, ahogy a meglett és világhíres férfiak ismeretlen húszéves falusi suhancok módján kívánták álláspontjukat tisztázni, az előadó többé-kevésbé meggyőző érveinél is jobban mutatta, hogy a szürrealizmus, amely, mint annyiszor hangsúlyozták fénykorukban, nem irodalmi vagy művészeti irány akart lenni, hanem új „életforma”, nevetségesen túlhaladott formája volt az életnek. Legalábbis te úgy gondoltad. Hisz nem az volt-e (még nem tudtad, milyen csalóka) reményed, hogy az erőszak hosszú, egész ifjúságodat felölelő uralma után most az erőszak lehetetlenülésének időszaka következik, már csak az antitézis törvénye (?) okán is? Denise rémülten hozzád simulva, puha kis arcát szinte eltüntetve hónod alatt, mint az anyjuktól éppen elválasztott kiscicák, mindenféle csacsi kérdéseket tett fel, amik tulajdonképpen okos kis kérdések voltak. Csak te nemigen tudtál okosakat válaszolni rájuk. Az igazat megvallva, te se sokat értettél az egészből. Helyette megpróbáltad Denise-nek elmagyarázni, mit jelent nálunk a „somogyi bicskás” kifejezés. És hogy furcsa módon, a századelő ifjú lázadói, akik kihívóan hirdették, hogy „a világ minden tengere se moshatja le egyetlen csepp intellektuális vér nyomát”, megöregedve úgy dulakodnak itt, mint a részeg kocsmai suhancok az isten háta mögötti somogyi kocsmában. Az is eszedbe jutott, hogy a pápa különös módon egyeztette össze hajthatatlan pacifizmusát (ami miatt az amerikai emigrációt választotta a háború alatt) és azt, hogy a költészet tisztaságát minden tett mocskától megóvja, a bicskás botrányokozással. Háború előtt, háború után, ő mindenesetre nyilvános verekedéssel kívánt érvényt szerezni oly agresszíven békés eszméinek. Előbb az európai írók „A háború és a fasizmus ellen” elnevezésű kongresszusán verekedett úgy össze Ehrenburggal, hogy mindketten vérző orral hagyták ott a termet. S mikor René Crevel ugyanazon az estén öngyilkos lett, sokan rebesgették, hogy az amúgy is fizikailag, lelkileg beteg zseniális ifjú a mesteréből való kiábrándulást már végképp nem bírta elviselni. Mindenesetre, akkor is, most is bőven hullott az intellektuális vér. Igaz, „a világ minden tengere” meg se rezzent, hogy elmossa a nyomát. Most is, mint mindig, egyéb dolga akadt.

A terem, ahonnan a tolongó padsorok között igyekeztél kivonszolni Denise-t, már egyáltalán nem hasonlított valami előadás közönségéhez, sokkal inkább olyan volt, mint egy felbolydult tőzsde a nagy árfolyamzuhanások idején. (Ez utóbbi hasonlatot persze csak én találom ki itt most írás közben – hiszen te soha életedben nem láttál tőzsdét, sem a krach pillanatában, sem máskor. Még nem voltál a televízió boldog korának gyermeke, mint én, aki ily módon épp nemrégiben szemlélhettem végig „the Bloody Monday of the Wall Street” [ahogy a lapok írták] csodálatos színjátékát, a kis amerikai közép-nyugati egyetemi város szállodaszobájának képernyőjén az éjféli híradóban.)

 

Hol volt a szellem ártatlansága, amiben úgy hittél, mint a háború és a fasizmus eredendő vétkének egyetlen lehetséges kiváltásában? De hiszen csak jobban kellett volna elolvasnod készülő egyetemi „Mémoire”-od tárgyát (pedig hússzor is végigolvastad), s tudhatnád, hogy „a szellem éppoly brutális, mint az emberi csaták”. Még nemrégiben (vagy még most is?) azt remélted, az emberi (nagyon is emberi) csaták után most igazán a szellem harcai jöhetnek… Az émely majdnem a halálvágyig hánytorgott benned is, ahogy Denise-t cipelted kifelé a tolongásban.

A teremben szétszórtan álldogáló barátaidat hiába is kerested volna. Mintha külön-külön mindenki eltűnne, csak a felbolydult tömeg maradna itt, amelyben vagy elmerül az ember, vagy erőszakosan kiszakítja magát belőle. Az előbbihez semmi kedved se volt. Akár folytatódik az előadás, akár nem, most már úgyis csak a botrány égett szaga marad utána. De azért mégis azzal a hiányérzettel lépkedtél Denise mellett a Saint Michelen a metró felé, hogy nincs kivel levezetned ezeket a benned földelés nélkül rövidre záruló kérdéseket. Denise viszont láthatóan és érezhetően megszabadult minden hiányérzetétől. Veled, egyedül veled, végre újra rátalált magára, arra a magára, aki a teremben belegyűrődött és belegyúródott a számára felfoghatatlan közegbe, amit nem értett, múltjáról és forrásáról semmit sem tudott, jövőjéről semmit sem kívánt tudni. Csak a kettőtök jelene érdekelte. „Érdekelte” – a kifejezés csak nagyon futólagos érintője annak a zárt körívnek, amiben Denise hozzád való kapcsolata ábrázolható lett volna. Ebben a körívben egybeesett a totális igény mindaz iránt, ami ti kettőtöket illetett, s a tökéletes igénytelenség mindennel szemben, ami a világmindenség rajtatok kívüli részére vonatkozik. Denise a szó anatómiai értelmében már nem volt szűz. Egészen rövid ideje nem volt az. De mintha ezáltal még szűziesebbé vált volna, még érinthetetlenebbé a világ számára. Éppen, mert megérintetett. A szerelemnek azt az ártatlan teljességét élte, amire csak egyes nők képesek, a feltétlen odaadás hallucinogén anyagának szelíd mérgezettségében.

A metrón, ezen az örökmozgó föld alatti körhintán, amely a helyváltoztatás kínos-kényszerű időszakait az álmok ringató szédületébe tudja olykor kergetni, hányszor nézted irigykedve azokat, akikhez az ülésen szinte leválaszthatatlanul ilyen üdvözült lányok simultak. Az üdvözült lány most a te válladra borulva ringatózott képtelenül kényelmetlen helyzetében üdvözülten a Saint-Lazare pályaudvar felé. Sietnetek kellett, hogy elérjétek az utolsó vicinálist, a Banlieu felé, ahol lakott. Most igyekeztetek először együtt az ő lakására.

 

NEM MINTHA MOST LENNÉTEK MAJD ELŐSZÖR EGYÜTT.

Csak sokáig olyan volt, mintha mindig újra először lenne. Talán éppen az első alkalom mementója miatt.

Erre a legelső alkalomra gyötrelmes pontossággal emlékeztetett aztán az a levél, amelyet nap szerint egy évre rá tartottál a kezedben. Napra pontosan egy évvel később, mikor többszöri szakítás és újrakezdés után végképp nem volt már segítség. Neked haza kellett menned – őt nem lehetett magaddal vinned. Van, hogy a kérdések ilyen arcpirító egyszerűséggel vetődnek fel. Vagy ilyen egyszerűen fogalmazhatók meg. Vagy kényszerítő – netán csak annak vélt? – körülmények könyörtelenül egyszerűsítő algebrai műveleteiben ilyen végső értékre redukálódnak.

Akkor is, ha a kell és a nem lehetett feltétlensége megannyi feltételesség differenciálásának eredménye volt.

Hogy az események – a mindenkivel minden pillanatban történő, sok milliárddal beszorozva is egyre jelentéktelenebb eredményt adó apró események – véletlenei milyen ismeretlen sugárzásokkal térítik erre meg arra, erre vagy arra az emberi sorsokat! Éppen e levél vételének másnapjára beszéltétek meg Gézával a már rég esedékes találkozót. A Café de La Paix teraszán. Hogy miért éppen ott? Se azelőtt, se azután nem jártál ebben a fényűző kávéházban, ahol legalább kétszer annyiba került a kávé, mint máshol, s ez mindkettőtök büdzséjében számottevő tételt képviselt. De mindegy, nem ez a mellékes körülmény befolyásolta egyikőtök sorsát sem (az esetlegességek között is fennállnak esetleges hierarchiák) későbbi távlatból nézve olyan látványosan. De annak, hogy e találkozás éppen egy nappal Denise levele után történt, voltaképpen elfogadhatatlanul illetéktelen módon lényeges szerepe lett abban, hogy Géza az amerikai egyetemi meghívásról lemondva még teelőtted hazatért, s következésképpen abban a rendkívül sikeres, és minden buktatón túl, amellett a körülményekhez képest még igen tisztesnek is mondható politikai és tudományos karrierben, amelyet majd befutandó lesz. Akkor, a Café de la Paix-ben csak két magyar ösztöndíjas filozopter ült, egyik már valakinek számított a Sorbonne általános nyelvészeti intézete és a Bibliothèque Nationale közti képzeletbeli ösvényen, amelyet különféle szögekben törő kis utcáknak észrevétlenül a Szajnán is átvezető legrövidebb útvonalán a valóságban is naponta többször oda-vissza bejárt, alig-alig, legfeljebb a legközelebbi menzák irányában térve ki róla a város más fertályai felé; a másik, némi irodalmi múlttal, most éppen annál kisebb irodalmi jövővel magát kecsegtető egyetemkerülő; mégis, kettejük közül – látszólag, és minden jövendő fejleménnyel ellentétesen – ő a politikusabb hajlamú. Ezért is fordult Géza hozzád. Ő javasolta meglepetésedre a Café de la Paix-t is. Talán, hogy rituális útvonaláról való rendhagyó kitérésének még nagyobb nyomatékot adjon.

Ha nem éppen akkor találkoztok, egy nappal Denise levele után, talán nem tudtad volna olyan meggyőzően bizonyítani, hogy sok más magyar és egyéb „hasonló” ösztöndíjas társatokkal ellentétben, akik máris lázas előkészületeket tesznek az itt maradásra, mindkettőtök számára az egyetlen lehetséges választás a hazatérés. Amit nem is kell érvekkel alátámasztani. Evidencia. Akár minden mégoly hathatós ellenérvvel szemben is. Nem következtetés, hanem premissza.

E magabiztos kijelentések mögött állandóan ott kísértett rossz lelkiismerettel a saját elhatározásod, s az érte hozott áldozat. Denise egyenesen a szomorúságra született mélybarna gyerekszeme, a levelében megfogalmazott, a maga, ugyancsak minden ellenérvet elsöprő premisszájával: „Nem tudlak nem szeretni.”

Holott folyton a „történelemre” hivatkoztál. Igaz, meg is voltál győződve róla, hogy a történelem most otthon, nálatok teszi meg soron következő lépéseit (ha vannak a történelemnek lépései – bár ebben akkor aligha kételkedtél), s ezek a lépések egyformán érvényesek lesznek az általános nyelvészet vagy a költészet mezején. Nem is beszélve arról, milyen szüksége van a forradalomnak az olyan európai látókörűvé lett ifjú értelmiségiekre, amilyenek ti lettetek. S azokra a szellemi, tudományos és irodalmi barátságokra, amikre ti szert tettetek itt. Csak nem tarthatjátok meg magatoknak. Most, amikor a magyar kultúra végre kinyithatja kapuit a világra, és a világ kapui is ki fognak nyílni előtte. Most már nem lesz „minden olyan furcsa magyarul”, ahogy nemrégiben egyik nagy reményű ifjú íróbarátod írta.

Géza problémája annyiban különbözött a tiedtől, hogy ő csak ingatag „szimpatizáns” volt, a te ideológiailag megalapozottnak vélt, valójában mindenestől érzelmi fűtöttségű (vagy éppen mindenestül elméleti állványzatú) elkötelezettségeddel szemben (az ellentétpár mindkét oldala egyformán érvényesnek tételezhető). Azonfölül, az általános nyelvészet jövendő s máris elismerten felkészült tudósát az anyanyelv matrózkötése se rögzítette oly szorosan, mint az írót. Főként pedig, s épp e miatt kérte tanácsodat, ott volt Dorothy, az amerikai lány, ugyancsak az általános nyelvészet szépreményűje, akivel ugyan az utóbbi időben már meglazult a tudomány szerelmében (ha talán nem is annyira a szerelem tudományában) összeforrt kapcsolata, de hát egy teljes éve tartott, s egyik mellékes, vagy nem is mellékes eredménye volt a felkínált amerikai ösztöndíj. Nagyon is megfontoltnak látszó s egyben patetikus érveid áradatát a saját bizonytalanságod búvópatakjai táplálták. Amelyeket éppen most Denise levele buzgatott magasra benned. Ha jobban tisztában lettél volna, vagy akartál volna, vagy tudtál volna lenni magaddal, elszégyellhetted volna magad arra a gondolatra, hogy – minden objektív okokon túl – mennyire a saját magad másként dönteni nem tudása által kívánod befolyásolni Géza döntésképtelenségét. Bár, másfelől, nagyon is megnyugodtál volna, ha valamilyen fordított Kasszandra eléd vetíti Géza jövendő pályáját, amelyet, legalábbis ezen a ponton, igen hathatósan, a te hatásod fordít íme e jövendő irányába.

Hogy képzelheti „rólatok”, győzködted Gézát, a saját ingatagságodtól telhető legnagyobb fölénnyel, egyébiránt teljes jóhiszeműséggel, hiszen nem is gondoltad másképp, hogy, bármire kényszerítsen is majd az imperializmussal folyó mindkét részről kíméletlen küzdelem, amely most látszik kibontakozni, hogy is képzelheti, hogy ilyen nevetségesen kicsinyes szempontok érvényesülhetnének nálatok az emberek megítélésében? Egy amerikai lány. Na és ha amerikai lány? Már ne is haragudjon meg a durvaságért, de a forradalom nem az ágyakban történő eseményekkel törődik, hanem az agyakban történőkkel, bármilyen fontos is az egyes ember számára az, ami az ágyban történik. Te vagy az utolsó, aki ezt lebecsülnéd. De ez a dolgok más szintje. Nem, bármi történjék is, idáig mégse mérgesedhetnek és alacsonyodhatnak a dolgok.

Történni ugyan sok minden történt. A világpolitika filmszalagját mintha egy őrült gépész fűzte volna be, ezerszeres gyorsasággal kezdett megint peregni, alig tudtátok követni, s ami mégis kivehetőnek látszott rajta, merőben más eseménysort látszott képezni, mint amilyent ti vetítgettetek a jövőbe a saját kis álomvásznaitokon. A háború után kezdett a háború előtthöz hasonlítani. Ha a háború csak a politika folytatása, más eszközökkel, hát, úgy látszik, a politika is csak a háború folytatása, más eszközökkel, míg azt, megint más eszközökkel, majd újra folytatja a háború. Und so jagt ein toller Scherz den andern, ahogy a háború alatti népszerű vicc poentírozta vérfagyasztóan a fasizmus vérfagyasztó lélektanát. Hát, à la fin des fin csak ez volna a világtörténelem? De akkor is… Géza aggodalmait teljes jóhiszeműséggel teljesen megalapozatlannak ítélted. (Hogy aztán az ő esetében valóban megalapozatlannak is bizonyultak, az később már nem volt olyan magától értetődő. Fordulhatott volna éppenséggel másképp is. De ez most még az elképzelhetetlen birodalmába tartozott.)

Most még itt volt a béke. A mégiscsak vadonatúj. Nem, ilyen hamar csak nem használódhatott el ez a végtelen szenvedésből és végtelen reményből szőtt frissen ragyogó kelme. A Café de la Paix elegáns ragyogásából a délutáni fény közönséges, de nektek sokkal meghittebb ragyogásába léptetek ki. Itt örvénylett előttetek Párizs, az Opera előtt, mint egy operaelőadás, tarkán és zajosan, kicsit talmi ragyogással és igazi szenvedélyességgel. Alattatok a párizsi kövezet, csak éppen megnyalta kicsit az iménti futó tengeri zápor, mint nők a frissen festett ajkukat, hogy még jobban csillogjon. És fölöttetek a párizsi ég, tengerkékjében kis vattacukor felhők foszladozó édességével. Párizs a legcsábítóbb pózát vette fel. Éppen most, amikor ti lélekben már hűtlenek lettetek hozzá. Mint a nők, akiket már el kell hagynunk, bár még szeretjük őket.

 

A metró lejáratában kétfelől folyt le a nagy tér embertömege, homokóra szűkülete felé összetorlódó homokszemek. A lépcsők közepe táján megtorpanva, és rendhagyó kis örvényt kavarva a nagyokat rikkantó rikkancs körül. Ti is vettetek egyet, megfelezve az árát, a Ce Soir legfrissebb kiadásából. A gyorsan pergő tömegbe szorulva egyre nagyobb hüledezéssel böngésztétek a nagybetűket Tito és bandája árulásáról. Leérve, az újabb rikkancstól, ugyancsak fele-fele alapon, vettetek egy újabb lapot. Nem ugyanarra a metróvonalra kellett szállnotok. Mi lehet ez a képtelen hír az újságban? Lehet, hogy úgy éreztétek, most kellene kezdeni az éppen véget ért beszélgetést. Vagy legalábbis újrakezdeni. De hiába, már be volt fejezve. S amit olvastatok, vagy ami olvasmányotokból eljutott a tudatotokig, különös módon inkább támogatta ezt a befejezést, mintsem megkérdőjelezte volna. Ki hitte volna, hogy a felszabadulás elárulása szörnyűmód a mi oldalunkon is végbemehet? Et plus grande la trahison, plus grande la fidélité. De minderről szót se ejtettetek. Szerdán Ribeyronnál. Ezzel váltatok el, ki-ki követve a metrófolyosókon a maga ellentétes irányítótábláit. Mairy d’Ivry. Porte des Lilas. Szerdán Ribeyronnál.

 

Könnyű neked, gondolhatta feltehetően, a metró fapadján szorongva feltehetően Saussure-jébe merült Géza. Dorothy mégiscsak egy amerikai lány. Denise pedig igazán nem volt amerikai ösztöndíjas egyetemista. Még csak igazi párizsi se. Csak egy kis Párizs környéki félproletár hivatalnoklány. Aki olyan feltétlen és ártatlan ragaszkodással csüggött rajtad, hogy érezted, ezt még a legjobb esetben se tudod hasonló feltétlenséggel viszonozni, hát még hasonló ártatlansággal. Nem is szólva arról, hogy mire mehetnél vele otthon, mire menne ő mindazzal az ismeretlen világgal, ami számodra is tele van ismeretlen lehetőségekkel…

Hogy emlékeztél-e? (mint levelében kétségbeesve írta), hogyne emlékeznél arra a pontosan egy évvel ezelőtti alkonyatra? S mindarra, ami rákövetkezett. Minél feltétlenebb lett az ő ragaszkodása, annál több be se vallott feltétel zavarta a tiedet. S mint ahogy az máskor is megesett veled (kivel nem?), a magad mentségét a másik mentésének álarcával takartad el. Pedig, ha netán őszintén úgy hitted is, nem annyira az távolított el mindinkább tőle (s talán a szerelmedtől is), hogy ő mit kezd majd az otthoni körülményekkel (amiket ő feltétel nélkül vállalt), hanem hogy te mit kezdesz majd mindazokkal az előre nem látható, valamint az előre is látható körülményekkel, amik vele együtt rád várhatnak. Hiába járt el, oly szánnivalóan hiába, Denise, bámulatos agilitással mindenféle hivataloknál, sikeresen bebizonyítandó, hogy sem az itteni, sem az ottani hatóságok nem látják akadályát magyarországi áttelepülésének, nem értette, hogy ezúttal (még!) nem a hivatalok, hanem az „élet” packázásaitól kell tartanotok.

A levéllel fülledt májusi zápor kopogott be szállodaszobádba. Ugyanannak a zápornak a húga, amely már a levélben is ott zuhogott. A kora nyári Párizsnak mindennap megvan a maga zápora.

„Méchant”,

kezdte a levelet; és e nevetségesen gyermeteg megszólítást, éppen mert olyan gyerekes volt, teljes komolyságában magadra vetted. Akár tovább se olvastad volna a levelet; ebben az egy szóban benne volt minden, ami következhetett. Denise mélybarna szeme úgy tele volt titokzatos csillámokkal, mint egy esti tótükör, amíg együtt voltatok; de amikor a mindennapi válásra került sor, egyszerre úgy elsötétült, mint egy feneketlen fekete kút, amiben semmi se tükröződik. Micsoda magányba borulhatnak ezek a szemek, mikor napok óta, hiába várva, a kis Asnières-i szoba falára merednek?

„Gonosz”

„Gyermeteg”, minősítetted (vagy minősítem most én?) a levél megszólítását, mindenesetre elhamarkodottan. Hisz nem a legfelnőttebb klasszikus tragédia rekvizituma-e is egyben? Nem Corneille-nél volt-e utoljára ilyen komolysága ennek a megszólításformának? Nem a gyerekek játékba vetett komolyságának tükre-e a klasszikus tragédia gyerekessége? Amin csak mosolyogni lehet, vagy halálos komolyan venni. Mosolyogj-e rajta, vagy halálos komolyan vedd? A megszólított lelke rajta. Azon múlik, belül van-e az érzelem valódiságának játékában, vagy kívül áll rajta. Ez egyszerre esztétika (hermeneutika?) és egzisztencia kérdése. Denise a szerelmet a tragédiai hármasegység (nem merő nevetség-e?) és az ipi-apacs vagy az „ugróiskola” sérthetetlen feltételnélküliségében élte át. Ahol minden egyetlen lapra van feltéve. Vajon képes voltál-e te is erre a feltétlenségre? Eredendően te is erre voltál beprogramozva. De a lapjaid most kétségbeejtően össze voltak keveredve. A megszólítás gyermeki-tragikai komolysága most mégis magához rántott.

„Nem kaptad meg egyik telefonüzenetemet se? Háromszor hívtalak tegnap, kétszer ma reggel: senki sem felelt, hova tűntél?

Az egész napot itt töltöttem egyedül, lázasan, miért nem jöttél?

Sokáig vártalak, nagyon sokáig, még annál is tovább. Most a zuhogó eső kicsit felüdít, olyan jó friss szag árad a földből, a bokrok alól. De az ég szomorú, és a macskák úgy visonganak, mintha kisgyerekeket fojtogatnának.

Ma egy éve, pontosan ma egy éve kerestünk szobát abban a soha véget érni nem akaró szelíd alkonyatban. Akárcsak Eluard verse, amit adtál nekem.

És meg is találtuk a szobát a Montagne Sainte Geneviève-en.

Emlékszel?

Dehogyis emlékszel, hiszen ha nem felejtettél volna el mindent, de mindent, most biztos eljöttél volna.

Ma igazán együtt kellene lennünk.

Mindjárt vége a napnak, korábban, mint más normális napokon, és ki tudja, milyen éjszakába fojtja az én kis mitológiámat, pedig úgy sugárzik, hogy majd kigyullad tőle a bőröm.

A Véget nem érő költeménnyel fogom befejezni a napot, amit le is fordítottál. Úgy szeretném magyarul is elolvasni. Lehet, hogy egyszer még el is tudom? De félek, nekem már minden költészetnek befellegzett. Ketten vagyunk-e, vagy magam vagyok?, kérdezem én is, mint Eluard. Csak nem tudok válaszolni rá. Vagy inkább attól félek, hogy tudok.

Félek, hogy nem jössz,

hogy már sose fogsz jönni,

Nem tudlak nem szeretni.

Nizouka.”

 

HOGYISNE EMLÉKEZTÉL VOLNA.

Egy éve, pontosan egy éve kerestétek a szobát a véget nem érő alkonyatban, arra is emlékeztél, amire Denise nem is emlékeztetett, és talán nem is akart emlékezni, s amire te jobban emlékeztél, mint arra, amire ő emlékezhetett jobban. Gonosznak érezted magad, ha nem is úgy, ahogy ő érezte, mikor írta, hanem valóban és egészen komolyan. Amiért nem mentél el hozzá az elmúlt napokban, pedig megígérted, és tudtad, hogy lázasan fekszik egyedül, és hogy még a telefonüzeneteire se indult meg benned semmi. És hogy valóban nem akarsz odamenni többet, és mindent megteszel, hogy mégiscsak tudjon nem szeretni. Annak ellenére, hogy inkább azért szeretnél mindent megtenni, hogy szerethessen tovább, és hogy te se tudd nem szeretni őt, hiszen neked is olyan nehéz volt, hogy ne szeresd. De te – tudtad nem szeretni. És ez nagy különbség. Hányszor fojtjuk meg a szerelmet, ezt a mindig maszületett csecsemőt, mint a gyilkos leányanyák, mint a szerencsétlen csecsemőgyilkos leányanyák. Akik talán másra se vártak jobban, mint erre a csecsemőre. Ezért vagy azért. A „körülmények” miatt. Miközben úgy sivalkodik, mint a párzó macskák, mikor kitesszük őket valamilyen elhagyott küszöbre. Aztán hogy rimánkodunk érte hiába, mikor már nem ő, hanem a hiánya sivalkodik bennünk úgy, mint a párzó macskák a háztetőn.

Mielőtt ezt a kis szállodaszobát megtaláltátok, nem messze Szent Genovéva könyvtárától, már sokáig keresgéltétek, először csak békésen andalogva a Port Royaltól, ahol találkoztatok, a hol emelkedő, hol lejtős Monge utca hosszú hídívén, mely mintegy két egyenlő félre vágja átlósan a Quartier nagy rombuszát a Szajna felé, igen, kezdetben még nem volt sietős, még hosszú volt, hosszú a délután, a párizsi koranyár véget érni nem akaró délutánja, mint Eluard verse, és hosszú az este is, még nyugodtan le is ültetek egy padra a Contrescarpe édesen falusias fái alatt. Gondtalan önfeledtségedben még Hemingwaynek erről a kis térről szóló emlékezése is eszedbe jutott. Miért ne tréfáld meg vele Denise-t?

„Tudod-e”,

kérdezted tőle, nem kis büszkeséggel, hogy – mint már többször is előfordult – te vezeted be őt Párizs rejtelmeibe,

„tudod-e, hogy mikor te születtél, itt még kecskenyájakat terelgettek reggelenként, egy-egy sarkon, például itt, a fák alatt megálltak, és a nyílt utcán fejték a kecsketejet az odasereglő asszonyok sajtárjába?”

„Tu veux me lanterner encore, méchant!”,

ütött picikét a szádra, mert legellágyultabb pillanataiban mindig gonosznak szólított.

„Hát ha még azt is elmondom, hogy én két magyar írótól értesültem, igaz, később Hemingway egy novellájában is olvastam róla. Úgyhogy nemcsak magyar huncutság. Illyésnek abban a regényében, amiről már meséltem neked, tudod, azok a hunok, akik már másodszor özönlötték el Párizst… Ő Szent Lajos szigetének utcájában ébredt arra, az első ott töltött éjszaka után, hogy kolompszóval – igen, akár hiszed, akár nem, avec la clochette, vagy la clarine, nem tudom, melyik a megfelelőbb szó – toborozták a kecsketej híveit. De hogy még nagyobbat ámulj, egy másik magyar költő még verset is írt erről”,

és felmondtad neki Erdélyi József versének első szakaszát, aztán kapásból valahogy le is fordítottad:

 

Párizsban még nem halt meg a falu. Reggel korán, mihelyt felkel a nap, Párizs szívében egy sikátor mélyén Bizony fejőskecskéket hajtanak.

 

„Bien sûr, tu peux me raconter tout et n’importe quoi, parce que je ne comprends pas, mais tu verras quand j’aurais appris le hongrois, tu sais… ça sera la fin de tes méchancetés…”

„Nincs ebben semmi gonoszság. Csak hát, tudod, ilyenek a magyarok. Egész Magyarország egy nagy falu. A magyarok eljönnek Párizsba, aztán hazatérve azt mesélik, hogy Párizs egy még nagyobb falu. Én is ezt fogom mesélni.”

Csak akkor riadtatok meg a veszedelmesen múló időtől, mikor már a place Maubert-re értetek, és útközben minden szálloda, amivel megpróbálkoztatok (persze, csak a legolcsóbbnak látszókkal próbálkoztatok meg), COMPLET jelzéssel állt elébetek, ott már éppen kezdett elfogni a pánik, hogy elmúlik a délután és az este is, és nem lesz szobátok, megint mehettek haza külön-külön, de aztán, mikor már nem is reméltétek, egészen lent, a rue de la Harpe-on egy kis hotelben végre kimondták a boldogító igent. Most aztán egyszerre felriadt bennetek a lassú, álmodó idő, múló, veszedelmes, sürgető idő lett belőle, hármasával szedtétek a kopott vörös posztószőnyeggel fedett fa csigalépcsőket, lihegve fordítottátok el az ötödiken a kilincset helyettesítő kallantyút, s egyszer csak bent voltatok. Bent. Egy szobában, ami a tiétek. Úgy voltatok belül, mintha máris egymás testmelegében. Az egész délután, a hosszú próbálkozás, a sorakozó akadályok, végül a kizártságból egyszerre a belülkerülés – pontos előképe volt annak, ami előttetek állt. Mintha a lehetőség már maga volna a megvalósulás. Neki te voltál az első férfi. Neked ő volt a szakrális, biológiai és egyben mind közönséges értelmében, az Első Lány, a Neked szánt, a Mindenestül-a-tied. Életedben először, és csak ez egyszer érezted ennek a „mindenestül”-nek a valódi, anatómiában is kifejezhető misztériumát. Te nem kevésbé féltél attól, aminek történnie kellett, mint ő. Ő nem kevésbé várta, mint te. S egyszerre olyan egyszerűnek látszott minden. Mintha ebben a drámában a hely és a cselekmény behelyettesíthető lett volna egymással. Mintha nem is kellett volna más, sikamlósabban testi régiókba behatolnotok. Csak ide. Ebbe a szobába.

Igazi kis párizsi hotelszoba volt. A legolcsóbb fajtából, amely éppen ezért azt játssza, hogy a jobbak közül való. A kandalló márványán ferdén előredöntött nagy tükör. A falon nagy, bordó virágos (kopott) tapéta. A „francia” ágyon nagy, bordó virágos (szakadozott) ágyterítő. Az ágy lábához állított négyszögletes asztal lapján, ott, ahol kilátszik a nagy, bordó virágos (foszladozó) asztalterítő alól, váltakozva világosabb és sötétebb hullámvonalakat rajzol ki a fa, mint egy gyerekrajzon a víztükör. Oldalt alig kivehetően bevágott ajtó a tapétában. Mögötte magasról lekonyuló tusoló, mint egy lekopaszodott őszi napraforgó. Az elmaradhatatlan „francia” bidé mellett pattogzó bőrű fém törülközőtartón szakadt szélű nagy (bordó virágos) frottír. Az utca felőli oldalon kallantyúval nyitható „francia” ablak. Ki lehet lépni rajta. Éppen egylépésnyit. Szinte a levegőbe, amitől csak egy talpalatnyi balkonocska választja el a lábat. Kovácsoltvas korlát. Visszaléptek a szobába. Egy korty a magatokkal hozott könnyű, egészen ordinaire borból. A színe pontosan olyan, mint a tapétáé, az ágyterítőé, a törülközőé. Felhajtjátok az ágyterítőt. Épp csak annyira, hogy be lehessen bújni alatta a köröskörül feszesen begyűrt (francia) takarók szoros felső nyílásán. Ruhástól. Hogy minél hamarabb. Íme másodszor is behatoltatok valahová. Először a szobába. Aztán az ágyba. A takaró alatt lassan elkezded vetkőztetni Denise-t. Nem sokat kell. A blúz. A melltartó. A szoknya. A bugyi, a lehető legkíméletesebb mozdulatokkal. A zokniért a takaró alá kell bújni, fejjel lefelé, mélyen a zárt hálózsák aljára. Közben csak épp hogy súrolod ajkaddal a combját. Aztán csak feküsztök egymás mellett, hosszan, mozdulatlanul, a megérkezés végtelen nyugalmában, szinte vigyáztok, hogy a testetek egymáshoz se érjen. Mily boldog közelség is az a távolság, amit nem a tilalom, hanem a szabadság mér ki. A Montsouri park valamelyik padján, az elválás előtt a metrólejáratban, egyszer („hommage à Apollinaire”) a Mirabeu-híd kellős közepén is, akkora ég alatt, mint… mint az ég, hányszor a nyílt színen majdnem levetkőztettétek egymást, boldog szemérmetlenségben; most a beváltható lehetőség gyönyöre habzik bennetek. Minél tovább akartok örülni neki. Csak egyik kezetek pihen könnyedén, szinte érintés nélkül, a másik testének fókuszában, egymáson keresztbe vetett karokkal. Mint azok az X alakú keresztlécek, amikkel nagy zongoraládákat szoktak összeszegezni a szállítók.

Így feküsztök egymás mellett, gyöngéden egymáshoz szögezve, mint egy kálvária nélküli üdvözülés keresztjén. A mennybemenetelre várva, amelyre már várni se kell, hiszen máris itt van, mintha nem is kellene érte tenni semmit. Szó és mozdulat egyformán fölösleges, majdnem lehetetlen. Minden érzék csak egy totális jelen időt tapogat le, csak egymás jelenlétét. Érzitek, ahogy az idő fokozatosan lelassul. De nem áll meg. Lassan, a nagy madarak tündéri lehetetlenségével mozdulatlanul lebeg. Az életnek nincs ellenállása, amit folytonos mozgással, csapongó gondolatokkal, verdeső érzésekkel kell legyőzni. Moccanni se kell. Az idő mozdulatlanul lebeg. És ti vagytok a szárnyai. Semmit se kell érte tennetek, és minden a tiétek.

De egyszerre, lassan, alig észrevehetően valami megbolydul körös-körül: hang? mozgás? érintés? Valami rajtatok kívüli életjel. Megpróbálsz nem figyelni rá, de már nem lehet, a mozgás egyre jobban környékezi mozdulatlanságtokat. Denise éppoly rezzenetlen, mint eddig. De hát te se mozdulsz. De te már hozzá vagy kapcsolva ehhez az egyre nyugtalanítóbb külső közeghez. Már a szemed is nyitva, ha még semmit se lát is a homályban. Akaratod ellenére megmozdulsz, mintha valaki más irányítaná a kezedet, ahogy lassan elveszed onnan, ahol eddig oly bibliai nyugalommal pihent, s amilyen vigyázva csak lehet, most már tudatosan, az idegen kényszer hatására, felnyúlsz vele az ágy fölé, megtalálod a kapcsolót. A többszínű homályos üvegből lótuszkelyhet formázó lámpaernyő alól halvány fény árad szét, de számodra most olyan erővel, mintha egy reflektor robbanna fel. Denise tovább is hunyt szemmel, mozdulatlanul fekszik, mintha nem érzékelné a te mozdulatodat sem. De te már látod. Mintha a lepedő is ugyanolyan bordó virágos volna, mint az ágyterítő, csak a kopott vörös foltok lassú alattomos mozgással terjednek rajta minden irányban. Denise egyszerre sikoltozva ugrik ki az ágyból. Most, így látod meg először meztelenül. A homályban lassan nyüzsögve virágzó poloskák között.

 

A következőkre már valóban alig emlékeztél. Hogy hogy jutottatok ki a szállodából, meg se állva tiltakozni a portásfülkénél – a szobát előre kellett fizetni. Hogy jutottatok el a rue de la Montagne Sainte-Geneviève-beli másik szállodához? Levetkőztetek-e, vagy ruhástul vetettétek magatokat az ágyra, s csak később szabadultatok meg mindentől, ami más volt, mint ti magatok? Milyen volt a szoba? Mikor és hogyan hagytátok el? Aludtatok is, vagy csak álmodtatok? Ettetek-e, ittatok-e valamit – az előre elkészített kis elemózsiás csomagot a már kibontott és megízlelt borral biztosan otthagytátok a nagy rohanásban. Csak arra emlékeztél, hogy a hirtelen megpillantott vérfolt a lepedőn egy pillanatra hideglelősen emlékeztetett az előbbi lepedő mozgó vörös foltjaira.

Kezedben tartva a levelet, amely számon kérte tőled az emlékezést, valóban csak az előbbiekre emlékeztél élesen, arra, amire ő valószínűleg kevéssé emlékezett. A későbbiekből csak a hangra emlékeztél, amelyen Denise talán már századszor ismételte a nevedet, egyre lázasabb ütemben, mindig csak ezt az egy nevet, egyre kétségbeesettebben, egyre boldogabban, egyre rémültebben, egyre várakozóbban, egyre fájdalmasabban, egyre ujjongóbban, lihegve, súgva, susogva, sóhajtva, elakadva, felgyorsulva, sikoltozva, dalolva, hörögve, nyöszörögve, sziszegve, zihálva, mintha testetek közös mozgását kottázná le, mindjárt zenekíséretet is tapasztva a tánchoz, ezzel a névkezdő és névvégző kettős prae-palatális szupirosszal, amely másodjára mintha perdülne egyet az elébe ékelődő r hangon, s mintha csak egyenesen ennek az egyetlen élethelyzetnek a kifejezésére találtatott volna ki, a száj berendezése, és az azt felhasználva az emberi beszédet feltaláló ős-ősök által, mintha ebben a helyzetben nem is lehetne más szót kiejteni, csak a te nevedet, annak is ezt a más nyelvre transzponált alakját, amely azért ugyanaz a név volt, ugyancsak a sárkányölő szentnek a neve, amely most a kígyósziszegéstől a haldokló utolsó leheletének már nem is hallható frekvenciáiig minden árnyalatát hallhatóvá tette testetek egymástól elválaszthatatlan mozdulatainak, egészen az utolsó rándulásban és kiáltásban kioldódó görcsig.

Mikor a szemrehányó és olyan várakozásteli levélre se volt merszed és erőd válaszolni, pár napra rá az újabb levél semmi mást nem tartalmazott, mint ugyanezt az egyetlen nevet, két teljes vonalazott elemi iskolai irkapapíron sűrűn egymás után és egymás alá írva, mint egy kínai vers, vagy mintha egy eminens tanuló büntetési feladatként kapta volna az iskolában: „Százszor leírod, hogy…” Százszor, vagy ki tudja, hányszor leírva ott állt a neved, szemrehányón, zihálva, kétségbeesetten, boldogan, sikoltva, susogva, kiáltva, nyüszítve, ujjongva, a mindig egyforma gyerekbetűkkel, mint egy kotta, amely rajzolatában is tartalmazza a zenét, ugyanannak az egy szótagnak megbonthatatlan hármashangzatát, minden lehetséges fekvésben, mint egy büntetési feladat, amely minden elvárhatónál tökéletesebb elvégzésével megszégyeníti a büntetőt.

Gondolkodás nélkül rohantál a Saint Lazare pályaudvarra, hogy megkeresd az első Asnières felé induló train de banlieu-t. És megkezdődjék szerelmetek végső, az eddigieknél is fájdalmasabb szakasza, amely már újrakezdésének édességében az elválás mérgétől volt keserű.

 

…MADÁRFÜTTY

madárfütty ebben a kőrengetegben, madárfütty ebben a középkori kősikátorban, madárfütty ebben a hipermodern beton-üveg-fém-képződményben, madárfüttyre ébredek, a tegnapi hőség után a nyár hajnali hűvössége tódul be az ablakon, a nyitott ablak szinte odaránt magához, mint egy anyagtalan mágnes, ahogy kijöttem a konyhába inni valamit, elönt a szemközti falon függő lámpa sárga fénye éppen abban a pillanatban, amikor azok ketten befordulnak a sarkon

ebbe a hajnali világvégbe merült utcába, piszkosfehér kiskutyát vezetve ugyanolyan piszkosfehér nadrágruhában a hosszú fekete haj a még feketébb arc körül, fekete tréningcipő fekete, sültös fekete sapka az ugyanolyan fekete arcú fiún fekete nadrág, fekete zubbony,

lassú léptekkel közelednek erre a hegyesszög szárai, amiből innen felülről látom őket, lassan összezárulnak, a fejük alattam, már csak két fekete pont, amely törzs nélkül mindjárt a lábak komikus szabályossággal kimozduló ingáiban folytatódik, aztán egyszerre újabb hegyesszögben most már a hátukkal fordulnak felém, lassan távolodva lazán fogják egymás kezét, egyedül lépkednek a hajnali öt óra mozdulatlan csendjében, mintha egyedül volnának az egész világon, és lassú lépteik könnyű ütemén kívül minden nesz megszűnt volna a két sárga lámpa egész éjszaka egyenletesen fenntartott szűrt fényében, csak enyhe árnyékuk kíséri őket a nedves járdán, semmi más

mintha az első emberpár bukkanna eléd a múltnak mélységes mély kútjából, egyenletes lépteik valami mindenből hiányzó és mindenkinek hiányzó nyugalommal mérik az időtlenséget ember, asszony, kutya szentháromsága mint egy hármas hangzat, amiből semmi sem hiányzik, ahogy végigpengetik a kicsi kis utca egyetlen kifeszített húrján, mintha soha senki nem járt volna előttük ezen az utcán, ezen a földön, mintha velük kezdődne a teremtés, amely mindig újrakezdődik

és egyszerre ott vonulnak mögöttük az emberpárok milliárdjai, akik végighaladtak ezen a kis utcán vagy azon a kis földsávon, amit ez az utca betakar, végigmentek az életen, mint ezen a kicsike utcán, az életen, amely éppen olyan és éppen akkora, mint ez a kis utca, húsz lépés elejétől a végig, a sarokig, ahol elfordul a Szent Márton utca a semmi felé

az élet minden szánalmas kicsiségével, az enyémével és a tiédével, az övével, a miénkével, a tietekével és mindenkiével a kezdetek kezdete óta

minden nyomorúsággal, ami az ebbe az utcába be- és kiforduló párokat folytonosan egymáshoz űzi, és elűzi egymástól, és a kiskutyák minden boldogsága és a kiskutyák minden boldogtalansága, ahogy reménytelenül utánozzák gazdáikat, és mindig reménytelenül megmaradnak kiskutyának, éppoly reménytelenül, ahogy a gazdáik szeretnének kibújni saját irhájukból

amíg elássuk őket valahol a kert aljában, ha van kertünk, és van a kertünknek alja

és itt van minden, amit millió évek óta cselekszünk ezzel a jobbra talán nem is érdemes, vagy talán mégis jobbra érdemes élettel szakadatlan merényleteink, amiket még a legábrándosabban egymás kezét fogó párok is elkövetnek egymás ellen, és együtt mások ellen vagy másokkal szövetkezve, másokkal szövetkezett mások ellen a hazugságaink és gyávaságunk a megszegett egységességeink, gyilkosságaink, a jóra való restségünk a rosszra való buzgalmunk

most tűnik el a sarkon, ez az első emberpár és talán másra is születhetett volna, mint amire született sötét bőrrel, sötétebbel, mint amilyennel feltehetően valaha megszületett és beíratlan fehér lélekkel, amilyennel talán sohasem született az évnek ezen a legrövidebb éjszakáján, amit majd a leghosszabb napja követ

ebben a pillanatban elbukik a falon a meleg sárga fény, hogy kibillenjen alóla a hideg szürke hajnali csillogás, amelybe beleolvad a sarkon ember, asszony, kutya szentháromsága, mint a világba vetett Jel ez a Hoc Signum, amiben talán mégis győzni lehet annyi bukás és vereség után (vagy még mindig újra azt hisszük, hogy lehet)

ezen a rue de Venise-en, ezen a mindig rue de Venise rövidségű és keskenységű életen

befordulnak a hajnalba, mintha először válna el a fény a sötéttől, a nappal az éjszakától, a vizek a földektől, a gondolat az agysejtektől, a nyelvtől a szó

a szó, amely Kezdetben vala, és Végsőül marad

 

MIT KÉNYESKEDTEK?

mondja Mireille, mi az, hogy kényeskedünk? mondja Jerzy, azt hiszitek, vége a háborúnak? mondja René, és ha nincs vége, akkor épp azért vagyunk itt, hogy vége legyen, nem? mondja Dorothy, és minden menjen tovább úgy, ahogy eddig, ugye? mondja Pali, és a vietnami szennyes háború? mondja egy fiú, akit nem is ismersz, de azért az a condottiere-képű akkor is szemétül viselkedett, mondja Géza, nem inkább a vieux con surréaliste viselkedett szemétül?, mondja Erika, csakhogy az egy nagy író, még ha szemétül viselkedett is, Térieux meg csak egy kis terrorista, mondod te, mi az, hogy kis terrorista?, mondja Mireille, akkor én is csak egy kis terrorista vagyok, de azért te mégse pofoztál fel a Sorbonne-on egy öregembert, mondja René, lehet, hogy én is felpofoztam volna, mondja Mireille, számunkra az a szó, hogy terrorista, azt jelentette, hogy hős, azt jelentette, hogy ellenálló, mondja Erika, sortez de la paille les fusils la mitraille les grenades dúdolja Pali, mind terroristák voltunk, és büszkék vagyunk rá, igenis, terrorista vagyok, amíg terror van, mondja Mireille, de azért most nem kell vonatot robbantani, mondja Jerzy, és öregembereket se kell arcul ütni, mondod te, egy vén hülye trockistát, aki összetéveszti az első világháború utánt a második világháború utánnal, mondja Pali, ti meg összetévesztitek a békét a világháborúval, mondod te, mit beszéltek összevissza, nem értek semmit az egészből, mondja Utti, éppen azért vagy itt, hogy megérts valamit, nem? kis ártatlan, mondja Erika, ültetek volna vésztörvényszéket, mint mi Térieux-vel, egy dohánypajtában Clermont-Ferrand fölött a hegyekben, mondja Mireille, mi az, hogy vésztörvényszék? mondja Utti, halálra kellett ítélnünk, mondja Mireille, mi az, hogy kellett?, mondja René, halálra kellett ítélnünk egy nyomorult asszonyt a faluból, aki feladta a bajtársakat, mondja Mireille, de most már nem vagyunk a hegyek közt, mondja Jerzy, tudjátok, mi az, halálra ítélni valakit, rosszabb, mint ölni, mondja Mireille, és meg is öltétek? mondod te, követ kötöttek a lábára, úgy lökték be a folyóba, a Sioule-ba, a Viaduc des Fades alatt, igen, röhöghettek, ha akartok, a Tündérek Hídja alatt, mondja Mireille, a dohánypajtába alulról folyt be az eső, mikor feltartottam a kezem a szavazásnál, én is azt hittem, belehalok, de mégis föl kellett tennem, mondja Mireille, mi az, hogy kellett? mondja René, és te is ott voltál a viaduktnál?, mondod te, nem, én nem voltam ott, széplelkű elv- és költőtársam, de éppúgy ott is lehettem volna, ha nem küldenek máshová, ahol nekem köthettek volna követ a nyakamba, ha elkapnak, mondja Mireille, és ha ott lettem volna, nem mindegy? Térieux ott volt, mert neki ott kellett lennie, mert valakinek mindig ott kell lenni, mondja Mireille, de hol volt akkor az a vén hülye, aki most húszéves bolondnak maszkírozza magát? New Yorkban csücsült, és azzal foglalkozott, hogy a „költészet gyalázatának” kiáltsa ki Paul és Louis verseit, pedig nekünk akkor azok voltak az egyetlen menedékeink, még önmagunk elől is, mondja Mireille, ha ott akarjátok folytatni, ahol abbahagytuk, mondja Ribeyron, nem hagytuk abba, mondja Erika, mert ők se hagyták abba, ha nem hagyjátok abba, mondja Ribeyron, akkor mindenki mehet innen, amerre tetszik, itt azért vagyunk, hogy valami mást csináljunk, mint amit eddig csinálnunk kellett, és amit velünk csináltak, ha kell, volt áldozatok és volt hóhérok együtt, németek és franciák, amerikaiak és magyarok, és Utti is, akkor is, ha egy svéd úrilánynak fogalma sincs arról, mi a háború meg az ellenállás, mondja Ribeyron, bocsáss meg, mondja Mireille, én sose tagadtam, hogy azért jövök közétek, hogy végre megértsétek, azért nem érdemes összejönnünk, hogy itt kényeskedjünk, mondja Mireille, és hogy többek között Ribeyron is megértse, hogy a nemzetköziség nem a hóhérok és az áldozatok internacionáléja, mondja Erika…

Ribeyron idegesen koppant fehér botjával, amely mindig ott van a keze ügyében a térde közt, mintha az örökre elnémult csellóját helyettesítené. Ott ültök körülötte a jéghideg szobában, egy kis utcában az Alésia körül. Az egész nagy hodályban nincs más, csak néhány szék, egy asztal, egy ágy, és a közöttük és a bútorok között negatív formáiba merevedő szilárd hideg. Meg a kiáltó értelmetlenséggel gyűrűző könyvek és kották sora a falakon s a polcok között, a plafontól a padlóig, a fal teljes magasságában még kiáltóbb értelmetlenséggel egy hatalmasra kinagyított fénykép a bergen-belseni táborról. Mind kapkodjátok a fejeteket, egyiktől a másikig, egymás szájából kapva ki a szót, egyre jobban kétségbe esve, hogy még ti se, itt se értitek meg egymást, csak Ribeyron ül mozdulatlanul szemben a bergen-belseni fényképpel, mindig egy helyre fordítva fekete szemüvegét, a feketeségbe, vagy inkább a feketeségen át Bergen-Belsenbe, amit életében utoljára láthatott a két szemével ebből a gyönyörű világból, mielőtt tüzes vassal kiégették volna, mint valami szentéletrajzban. De most rátok emeli a két szemét, vagy a két szeme helyét, mintha azzal is egyenesen a szemetekbe nézne. Ha ezt nézésnek lehet nevezni. Lehet-e látás nélkül nézni? Ezen az egyszerre fizikai és metafizikai, élettani és lélektani problémán érdemes lenne valakinek elgondolkodni, gondolod.

Mint a mullahok Mekka felé, ő mintha állandóan Bergen-Belsen felé fordulna, hogy ott keresse az üdvöt. Mert Ribeyron telhetetlen, világtalanságában egyszerre keresi üdvét a földön és az égben. Itt különben is mintha mindenki a maga múltjának kis pokla felé fordulna, és ott keresné a maga egyedüli paradicsomát. Mintha nem éppen attól lehetne várni, ha végre elfordulnánk ettől, gondolod. Itt mindenkit úgy fekszi meg az ifjúsága, mint valami emészthetetlen eledel, amit még kiokádni sem lehet; vagy mint valami nehéz fém, aminek csekély tömegéhez képest horribilis súlya van. Hisz alig éltetek még, s mintha már minden gonoszat megéltetek volna, ami az egész élet jussa csak: halálközeit és szeretteitek halálon túlját, éhezést, fázást, megaláztatást, magatokmegadását, álruhát és névcserét, bujkálást mások és magatok előtt, és azt is, hogy majdnem megöltek, és volt, aki azt is, hogy ölt. Hogy is várhatnátok ettől valamiféle, bármilyen üdvöt? Inkább fel kellene robbantani magatokban ezt az ifjúságot. Felrobbantani az ifjúságotokban fuzionált és jóra többé fel nem használható szörnyű energiákat, de úgy, hogy senkinek se essék tőle többé bántódása. Mint a háborúból visszamaradt bombák ártalmatlanná tétele. Csak ti szabaduljatok meg végre tőle. Homályosan ilyen sejtelmek hozhattak benneteket össze, mint egy jelentéktelen kis mintát – „érték nélkül” – az egész világból, a világtalan Ribeyron fagyos párizsi lakásán. Az oly korán brutálisan elvesztett illúziók helyébe, anélkül hogy tudtátok volna, mesterségesen szerzett illúziókban tetszelegtek, miközben továbbra is e korán elvesztett illúziók foglyai maradtok. Hány ilyen szobában szövögethetik, most, éppen most is a hasonló ábrándok fátyolszövetét, mindenfelé a világban – miközben egészen másféle szobákban (vagy dehogy: ugyanilyenekben) ugyancsak mindenfelé a világon, egészen másféle szövedékeket szövögetnek, acélból vagy az anyagok mélyének megfoghatatlan anyagából, amelyek mindenkit bekerítenek.

Egyszerre kibírhatatlan egyedülséget éreztél. Megint mindenkinek igaza volt, és senkinek sem. Mireille-nek persze, de persze Ribeyronnak is. És valószínűleg egyiküknek sem. És neked? úgy érezted, neked van legkevésbé, mert te bízol legkevésbé a magadéban. Valakitől hallottad egyszer, hogy a meteorológiai előrejelzés azért adhat annyi gúnyolódásra okot, mert ahhoz, hogy valamennyire megbízhatóvá váljék, millió és millió adatot kellene számításba venni, amit még azok a számító- vagy milyen gépek se fognak tudni, amikről szintén hallottál valamit harangozni. És te? mennyi adatot tudtál meg a világról? Szinte semmit. Bár úgy érezted, máris egy életnyi élet van mögötted. Mint ilyenkor mindig, a legtanácstalanabb pillanataidban, a gyerekkor jutott eszedbe, amely mintha nem is az életed része lett volna, nem is az élet része, hanem valamilyen másik élet, hiszen a folytatás egyáltalán nem annak volt a folytatása; meg arra a pár sorra Rousseau-nál (akit különben nem nagyon szeretsz), amiről mindig a gyerekkor jut eszedbe, mióta először olvastad, s mindig újra eszedbe jut, ha a gyerekkorodra gondolsz. Il me fallait un lac… Mert, úgy látszik, neked is egy tó kellett, egy tó, hogy megszüless, egy tó, hogy élhess, egy tó, hogy valami szilárd is legyen a lelked alatt ebben a földindulásos világban. De most már arra se gondolhatsz. Annak a mélyén se azt a titkos írást látod, amit akkoriban nyári reggeleken a sellőfarkú hullámsuhanás a fenék fövenyébe rajzolt. Ha most akármilyen messziségből is belenézel, a tó mellől elhurcolt nagyapád ismeretlen utolsó útja húzódik az alján, mint egy vércsík cápajáráskor a parti tengervizekben.

 

Egyedül jöttél, Borbála nélkül, igaz, már hetek óta sehova se jártok együtt. Egy ágyban alusztok, egy hotelszobában (mert neki nincs ilyen, te meg csak mégse költözhetsz ki a magadéból), de napközben és hétvégén mindenki a maga útját járja. Épp fordítva, mint megannyi más pár, akik mutatósan mindenhová együtt járnak, csak éppen haza nem. Denise-t meg még nem akartad magaddal hozni. Különösebben nem is kívánkozott ide; pontosabban mindenhová ellenállhatatlan vágy vonzotta, ahol veled lehetett. De itt mégse érezte volna jól magát. Ezért sem. De Borbála miatt sem akartad. Ennyivel, úgy érezted, még tartozol neki.

Holott Borbáláért már hetek óta minden szombat reggel eljött a „kocsi”, Maurice-szal és a barátaival, akik – természetesen ők – Borbálát „is” meghívták víkendre a vidéki házukba. Mindnyájan eljátszottátok szabályosan és nagylelkűen ezt a csiki-csuki játékot; a helyzet voltaképpen mindenkinek megfelelt, mégis mindenki úgy érezte, a másik iránti tapintatból takargatnia kell. Egy szavad se volt tehát ellene. Sőt. Te lettél először hűtlen Borbálához. Ő meg egyre inkább – vagy már kezdettől fogva – az ittmaradás útjait kereste.

Mégse tehetted ki csak úgy az utcára ebben a fene Párizsban. Végül is hozzád jött ki. Ha te nem akartad is, hogy jöjjön. Rég elfogyott (és lejárt) kis ösztöndíján kívül minden anyagi forrás nélkül. (És persze, azt se akartad egész határozottan, hogy ne jöjjön.) S ő is éreztette, hogy ezt el is várja tőled. Ha minden megváltozott is köztetek, s ha ő minden víkendet Normandiában tölt is, mással. De hát Maurice csak a hét végére volt meghíva vele együtt, hétközben neki is ott volt a felesége meg a két gyereke. Csak nem akarhattad, hogy kitartsa Borbálát? És aztán, nemsokára, igaz, el is vált, és elvette feleségül. Megszöktette Borbálát a sorsa elől. A sors akaratából egy, még az övénél is szörnyűbb sors felé. De akkor te már otthon voltál. Mégiscsak happy end. Ha végül oly boldogtalan lett is a vége.

Te azonban most voltál boldogtalan (vagy mindig?). Nyomorúságosan ostobának és nevetségesnek érezted, ami a Sorbonne-on történt. És nem kevésbé azt, ami most itt történik Ribeyronnál. Egyszerre röppent el a dicsfény a két kivénhedt lírai gladiátor feje fölül. Lényegében persze, Tzarával értettél egyet, már csak azért is, mert ő volt az (először) tettlegesen bántalmazott. Meg a mondandóját tekintve is. Ha ebből a „lényegből” nem éppen a lényeg hiányzott volna. Hiszen az igazi témáról, hogy mi a valódi összefüggés politika és irodalom – de igazi politika és igazi irodalom – között, szinte semmit se tudott mondani. Persze, Breton se különb, ahogy nevetségesen jelen időbe teszi a „húszévesek voltunk” immár régtől fogva régmúltját. Térieux pedig, aki úgy imponált neked, mikor először találkoztatok, éppen a fiatalságával és „hős” múltjával él vissza gyalázatosan. Szóval: csőd az egész vonalon. Ribeyron csupa jóság és odaadás, de mit ér vele, és mit érünk vele mi? Mireille hivatásos forradalmár, és homályosan érzed e jelző és e főnév közötti feloldhatatlan ellentmondást, Erika viszont a született és megveszekedett összeesküvő, nem is hivatásos forradalmár, hanem hivatásos kalandor. Utti, az egyetlen köztetek, aki Észak fjordjainak elegáns páholyából nézte a háborút, és nézi most is ezt a kibírhatatlanul izgága déli világot (amely érzékeit viszont ellenállhatatlanul izgatja), neki ti is csak színház vagytok, esszék, szenvedélyek és vadságok esztelenül vonzó drámája (évenként három hónapi egyéni fesztiválra), elszomorítóan ártatlan és értetlen. De valóban ártatlan dolog-e ilyen értetlennek lenni? Nem, ártatlanság nem volt sehol. A világ egésze újból bűnbe esett. Bűnbeesett volt már az a „világ” is, erről most kezdtetek nagy keservesen tudomást szerezni, amelyik legalább viszonylagos ártatlanságában szerettetek volna hinni, s amelyről majd sokkal kétségbeejtőbb valódi és igazi bűnök hírét is kell megtudnotok – ha lehet még bűnről beszélni ebben a világban, amelynek, úgy látszik, annyira alaptörvénye a bűn, hogy bűnösnek nevezni már több, mint bűn: megengedhetetlen stílushiba.

 

De ezt a gondolatsort máris elveted. Bűn? Sose tudtál bármilyen elfogadható alakot adni ennek a fogalomnak. Eredendő? Minden csecsemő már a lemosdatása pillanatában bűnös volna? Talán a születés a bűn? vagy a fogantatás? vagy az Atya valahai meggyilkolása? vagy az, hogy nem tudtuk átszakítani a természet, úgy látszik, mindent behálózó kromoszómaláncát, amelyet minden élet más életnek pusztítása árán való fenntartásának parancsa tart egybe? De hát akkor végképp nincs bűn, ha mindnyájan bűnösök vagyunk. Az eredendő bűn zsidó-keresztény dogmája és a diktatórikus ideólógiák által sugallt bűntudat, amely abban áll, hogy egyszerű „hívői” a dolog természete folytán nem születtek bele ebbe az ideológiába, azzal a mindkettőnél készen álló megoldással, amit a hit ellenében elnyerhető feloldozás nyújt, egyaránt tagadják a valóságos bűnt, azt, amit az egyes ember embertársai ellen elkövet. S amelyet az emberi történelem folytonosan elkövet önmaga ellen.

 

Régóta lassú alattomossággal tekereg rád a sejtelem, s most egyszerre szinte fojtogatni kezd: a század „hihetetlen” rémtettei, amik ugyanilyen fojtogatóan szorultak ifjúságod köré, egyáltalán nem olyan hihetetlenek; és számodra nem annyira feltárták, mint inkább eltakarták a történelem igazi valóját. A fasizmus kezdettől fogva úgy tűnt fel előtted, mint valami rémisztő anomália, aminek nincs párja a világtörténelemben, s ha egyszer végeznek vele, nem is lesz párja többé. Hiszen mihez is hasonlíthattad? A jóakaratú embereknek ahhoz a picike kis rendezett világához, aminek nagymama rózsafái alól látszott a világ, a tó körüli jóakaratú tájból nézve, amelynek dombokkal körülvett szelíd arénáját legföljebb néhány gyönyörű vihar verte fel, a megvadult vágtató lovakká változó hullámok haragoszöld apokalipszisével. Nagyapa teljes életében semmiféle expozíciót nem mutatott arra a drámai kifejletre, amely a marhavagonnak a klasszikus tragédiákból sem ismeretes halálnemében csúcsosodott ki.

Nem, nagypapa nem követett el életében semmiféle „tragikus vétséget”, csak azt követte el, hogy megszületett, és hogy ott és akként, ahol és amiként. Sorsának tragikuma éppen tragikus vétségnélküliségéből ered. Hogy nincs: „miért?”. A fajelmélet és logikusan következő gyakorlata, a „végső megoldás” (– vagy, teszi hozzá a regényíró, ahogy mostanság nevezik, a genocídium –) új helyzetet teremt a világtörténelem minden megelőző szörnyűségével, pontosabban annak századunkig tartó szemléletével szemben, azzal, hogy brutálisan elvágja a zsidó-keresztény etika elszakíthatatlannak látszó kauzalitásláncát bűn és bűnhődés között, s éppoly brutálisan feltárja, hogy a büntetlenül elkövetett bűn és a bűn nélkül bekövetkező bűnhődés egyaránt kiszámíthatatlan – vagy éppen: bizonyos körülményekből közvetlenül kiszámítható – sors. Akármily meglepő: nagyapa halálának összefüggésében tehát minden ismert műfajelmélet és ismert etika újragondolandó.

A saját gyerekkorodban sem mutatott semmi arra a lehetőségre, hogy húszéves korodban esetleg a Zyklon B lehelete fújjon ki ebből a világból. Gyerekkorod szánalmasan elavult és talán soha érvényes se volt dramaturgiájában nem volt helye a később színre kerülő cselekménynek. Képtelen voltál tehát, egészen mostanáig képtelen voltál elfogadni, bár folytonosan kísért, a „rossz banalitásának” azt a képzetét (ahogy később Hanna Arendt nevezte), amelynek mindent meg kellene változtatnia, amit tudunk a világról.

Még a Le Zéro et l’Infini elolvasása után sem, bármennyire felborzolta is benned a forradalomról való simára fésült elképzeléseidet. Mert hiszen voltaképpen ezért gyűltetek össze ma, nem is az ostoba Sorbonne-beli incidens miatt, az csak illetéktelenül közbeiktatott esetlegesség volt, bár épp most nem tudtad leválasztani a könyvről, most már bonthatatlanul összekapcsolódott vele, mint egy kémiai reakcióban. Akik itt vagytok, mind elolvastátok a Zérót (Dorothy és Utti számára a Darkness at Noon-t – vajon magyarra hogy fogják lefordítani? merül fel benned a morbus translationis jellegzetes tüneteként; és lappangva, persze más értelemben is, és mikor?). Ha majd egy emberöltő távolából átgondolod újra (és hányszor kell majd újra meg újra átgondolnod) az egészet, mit fogsz gondolni a mostani gondolataidról, szégyenkezned kell-e miattuk, és ha igen, milyen előjellel? Miben fogod magad elmarasztalni? A bizonyosságban? vagy a kétkedésben?

Most már nem egymás szájából veszitek ki a szót, inkább igyekeztek egymásba fojtani. Mindenki csak a magáét akarja hallani, hogy ne kelljen a másikét hallania, pedig igazából épp arra volna kíváncsi, ha nem félne tőle. Kivéve talán Mireille-t, Erikát, esetleg Palit. De tudod is te, mit gondolhatnak a többiek, amikor azt se tudod, te mit gondolsz? Ők mindenesetre azt játsszák, hogy biztosan tudják, mit kell gondolni (vagy mit kell mondani?), és nagyon is hallani akarják a többiek véleményét, hogy ha kell, azonnal fölényesen beléjük is fojtsák.

Mireille mindenesetre biztosan látszik tudni, hogy Koestler egyszerűen mocskos imperialistabérenc firkász, a könyv semmi egyéb, mint az új háborút és Európa kettészakítását előkészítő Marshall-terv jól-rosszul összetákolt faltörő kosa. Erika legyint, nem is érdemes róla beszélni, ez a dezertőr még csak nem is író, egyszerű politikai kalandor, csodálkozva ütöd fel a fejed erre a szóra, hiszen alig pár perce, hogy gondolatban épp őt, Erikát illetted magadban ugyanezzel a kifejezéssel; ne tudnád, hogy vannak, akik az önismeret teljes hiánya, vagy a már-már megvesztegető szemérmetlenség folytán másokat éppen a maguk gyalázatosságával bélyegeznek meg?^* Lehet, hogy a Zéró… írója kalandor (és minden valóban arra mutat, hogy az új háború eszelős propagátora lett), de ha sok mindenben bizonytalan vagy is, azt lehet mondani, sajnos, az élet legtöbb dolgában az, abban az egyben azonban biztos, hogy egy mű igazságáért a művészi értéke tanúskodik, és nem fordítva: a művészetben semmilyen külső igazság önmagában nem tanúskodik a mű értékéről. (Hogy lesz majd idő, amikor ebben sem leszel biztos, az más lapra tartozik; vagy ugyanarra a lapra, amelyről épp Koestler könyvének – ha nem is személyének – igazsága tanúskodik; de ezt ebben a pillanatban el se tudod képzelni; az ember csupa meglepetéssel szolgál önmagának, és nem mindig a legkellemesebbekkel.) Szóval, az irodalom igazsága és értéke egybeesik, s mindkettő csak önmagán belül található, mint a hiperbola fókusza, még akkor is, ha görbéje akármilyen közelről érinti a külső valóságot. Mindez fölöttébb bonyodalmas, érzed, hogy magadnak is csak homályosan tudod megfogalmazni, kívülről pedig bármilyen oldalról megkérdőjelezhető, de mégis így van. Koestler regényével is. Arról nem is beszélve, hogy a könyv a háború elején íródott, amikor azok az imperialisták éppen nem a szovjetellenes háborúra készülődtek, hanem már benne álltak az antifasiszta háborúban. Ami persze, más oldalról megint csak nem teszi különösebben rokonszenvessé a könyv akkori publikálását. Egyszóval a kérdés maga a megoldhatatlan gubanc. És ugyancsak nem olyan, amire egyszerű igennel vagy nemmel lehet felelned. Annál inkább, mert a regény maga is végig a fény-árny érvényét vagy érvénytelenségét kutatja, és nem is csak konkrét tárgyára, hanem a világtörténelem egészére vetítve rá. Mert vajon csak a végsőkig elembertelenedett (vagy emberré sem vált) NKVD-nyomozó állítja-e fel forradalom és ellenforradalom antinómiáját mint élet vagy halál kérdését? nem a könyv egyik mottója is, amely egyenesen Krisztus szavait idézi, Szent Márk szerint? „Hanem a ti beszédetek légyen, úgy úgy, nem nem, ennek felette valami esik, az a gonosztól vagyon.” Nem a sic et non a keresztény teológia kezdettől fogva való fő fő problémája, amelyen már Abelardus is rágódott?

Lehetséges, hogy az emberi történelem egésze ezen a szörnyűséges alternatíván épül, amely kiiktatja magából az emberi gondolkodást? És lehetséges, hogy a történelem minden nagy fordulata ezt az öncsonkítást követeli tőlünk? Lehetséges, hogy az emberi történelem minden nagy fordulata – illetve: amit mindeddig annak gondoltunk – már eleve az emberiség legbensőbb érdeke, pontosabban ember voltának kiteljesítése ellenében jön és jöhet csak létre? Lehetséges, hogy az oly idillien rendezett francia kertként álmainkban hordozott béke, mire kivirágzott, dzsungelebb lett a háború dzsungelénél?

 

MIKOR SIKERTELEN

egyetemi felvételi kísérleteid sorozata után végül is felkerested a budapesti egyetemen a középkortörténet neves professzorát, szíveskedne másokhoz hasonlóan engedélyezni, hogy „vendéghallgatóként” (erre módot nyújtottak az egyetemi autonómia megmaradt roncsai) bejárhass a népvándorlásról hirdetett kollégiumára, a professzor rád emelte kicsit ferdén lefelé hajlott arcát, amely fonott kalácshoz hasonló aszimmetriában tartalmazta egyes részeit, mint egy groteszk báb, és kelletlenül, a visszautasítást előrejelző hangon rákezdett: „Maga történésznek készül?”

Csak nem fogsz itt hazudozni neki. Legfeljebb kirúg. Egy felvehető órával kevesebb.

„Nem, nem készülök történésznek, méltóságos uram.”

„Hát akkor mi jut eszébe éppen most egy ilyen marginális középkortörténeti kollégiumot hallgatni? Egyébként, professzor úrnak szólítson.”

„Úgy gondolom, s talán nem tévedek, hogy ugyanaz, amiért profeszszor úrnak éppen most egy ilyen marginális középkortörténeti kollégiumot méltóztatik hirdetni.”

„Nekem ez a témám, még ezt se tudja? Vendéghallgatói igazolványa van?”

Szó nélkül odatetted eléje. Szó nélkül aláírta. Mélyen lebuktatva tésztás arcát az asztalon előtte fekvő cédulára, amely nem is hasonlított valamiféle tisztességes igazolványra. Erősen rövidlátó volt.

„Ha kedve van, eljöhet kollokválni is. Feltéve, hogy mersze lesz hozzá. Nálam nem könnyű. Majd meglátja. Ha valaki vár még rám, küldje be.”

A kollokválás életed eddigi legnagyobb próbatétele lett. Bár minden tét nélküli próbatétel. Legalábbis a külső kritériumok vonatkozásában. Belülről azonban lehet, hogy az életed volt a tét. Sokáig úgy érezted, az a futó összenézésnél is kevesebb, mert hiszen hangsúlyozottan egymástól elfordított, mintegy csak „lelki” szemekkel történt, voltaképpen csak futó együttgondolás, amire a professzor (érzésed szerint) méltatott már a cédulád aláírásakor, elég volt ahhoz, hogy reményt és erőt adjon. Hogy mihez? Azt nemigen lehet pontosan megmondani. Lehet, hogy e nélkül nem is tudtál volna megmenekülni. Az ilyenek nélkül nem is lett volna értelme megpróbálni menekülni. Nem lett volna miért megmenekülni. De a kérdés akkor föl se merült. Ennyi elég volt akkor, a Legfőbb Rossz korában, a Legfőbb Rosszal szemben akkor, hogy egy szemvillanásból megértse egymást, aki meg akarta érteni. Most, a Legfőbb Rossztól Megszabadított Világban, úgy érezted, maga ez az egész VILÁG van a legjobb úton ahhoz, hogy a Legfőbb Rosszá váljék. Mit nem adnál érte, ha most valakivel ilyen titkos egyetértésben villanna össze – az egyébként még csak fel se villanó szemetek.

A vendéghallgatói igazolvány nem kötelezett és nem jogosított semmire. A vendéghallgató szabad volt és törvényen kívüli. Vendég volt. Ekképpen, gondoltad, mikor kijöttél az aláírt céduláddal, csak annak az igazolványa, aki és ami, úgy látszik, bármilyen különös, születésed óta vagy. Lehet vendégnek születni e földre? Úgy látszik, lehet, ez ebben a pillanatban merült fel és világosodott meg benned, ott, ahogy a professzor ajtaját becsuktad. Mindig is vendég voltál. Nyílt lélekkel megtisztelt. Nagylelkűen befogadott. Kislelkűen megtűrt. Lelketlenül kitiltott. Szukcesszíve. Mikor hogy, hol hogy. Diakronikusan és szinkronikusan. Vendég-hallgató. Vendég-születő. Vendég-anyanyelvű. (Anyanyelvű vendég?) Vendég-állampolgár. Vendég-hazafi. (Ilyet is lehet?) Vendég-munkás. Nem. Ez a kifejezés csak később fog születni, és máshol. És különben sem voltál még soha munkás. Mire munkáséletkorba jutottál, már nem volt jogod a munkához. A vendég-hallgató mégiscsak valamiféle jog birtokosa volt. A szépreményű magyar liberalizmus – igen, szép reményű, akár egy múlt századi vénlány – tán utolsónak megmaradt intézményes zugában. Az Egyetemen. Az Úr 1942-ik esztendejében. A dicsőséges Harmadik („fajgyalázási”) zsidótörvény után egy évvel. Szeretkezni nem volt jogod bárkivel, aki maga erre jogot adott volna. Jogod volt azonban annak az egyetemi tanárnak az előadásait hallgatni, aki erre jogot adott. A középkortörténet professzora ezt a kollokválás lehetőségével tetézte. Amihez neki magának se volt joga. Tehát a saját jogánál is többel. Vigyázva és csöndesen csuktad be az ajtaját. Odaszóltál az ajtó előtt ácsorgó rendes hallgatónak:

„A prof vár, bemehetsz.”

Azt hihette, te is rendes vagy. Egy percig majdnem te is azt hitted. Aztán mégis utánanéztél, ahogy – érzed, fesztelenebbül, mint te – kinyitja az ajtót: „rendesebb”-e, mint te? És mi lenne az ő véleménye erről? Tudja-e, hogy vannak vendéghallgatók, és miért? Helyteleníti-e, és melyik oldalról? Az érthetetlen hátrányosságot látja benne? vagy az érthetetlen kedvezést? Nem irigykedve nézed. Inkább a szeretés lehetőségétől mindkettőtök hibáján kívül megfosztva. Mint a mostohatestvér az igazit.

Miért mentél el kollokválni? Nagyobb lelki tusa után. Hiszen valóban eszedben se volt történésznek lenni. És eszedben sem volt, mikor engedélyt kérni mentél, hogy kitanuld és megtanuld a barbárok áttekinthetetlen vonulásainak gyilkos útvonalait Európa térképén az ötödik-hatodik században. Eredendő hajlamaid egészen más irányokba vezettek. De bármennyire az volt is a szándékod ezzel a mindenáron való betolakodásoddal az egyetemre (ami miatt közben folyton viszolyogtál is – minek kapaszkodni olyan szekérre? stb.), hogy „mindennek ellenére” és „ameddig lehet” (hiszen biztos lehettél benne, hogy még ezt se lehet sokáig, mint ahogy nemsokára így is lett), ezeknek az eredendő hajlamaidnak irányában élhesd feltehetően meghosszabbíthatatlan vektorú életedet – most mégis, amikor megláttad a professzor meghirdetett kollégiumát, ellenállhatatlanul vonzani kezdett ennek az apokaliptikus korszakváltásnak kikerülhetetlen analógiája saját apokaliptikusnak érzett koroddal, ahogy a barbárok („germánok”) mintegy kettészelik a világ addigi legnagyobb és legcivilizáltabb birodalmát, akár egy szakszerűen kettéhasított sertést (nem is sejtve, hogy nemsokára ilyeneket fogsz cipelni naphosszat kisebesedett válladon), s ahogy belülről az új hit mártírjai, kívülről a hitetlen hordák egy időre (vagy egy évezredre) közös bendőjükbe gyömöszölik, hogy elemésszék az antik egyéniség kibelezett szent jonhait. De ennél is, hirtelen mindennél fontosabb az volt (az lett), hogy bebizonyíthatod magad előtt is, nem hiába vagy legbenső bensődben megbántva (kire? mire? a „történelemre”? röhögni kell – és mégsem röhögtél), amiért ki vagy rekesztve a tudás édenéből. Az elkövetkező félévben tehát mindenestül odadobtad az egész költészetet e rögeszme máglyájára. Alán, herul, gót, longobárd – szürr, kelta… mit volt neked! Már rég túl voltál azon, amit a professzor előadott (elképesztő erudíciójával a hangya-, sáska- és lemmingrajokká váló emberiség e még az állatinál is mélyebb és ellenőrizhetetlenebb futónövényi szétburjánzásairól), a Múzeum körúton rátaláltál egy gyönyörű, majdnem első kiadású Gibbonra, tizennyolc kötetben, azt bújtad éjszakák hosszat. És Tacitust, és Asinius Marcellinust és Eusebiust és Szent Hyeronimust, mint egy eszelős. Így álltál a kollokviumra várakozóknak a drukk rongyaiban vacogó csoportjai között. Hiúságok hiúsága! mindenek közt legnevetségesebb hiúság! megint az a kísértés, hogy a kollégák és kolleginák, akik előtt kétes egyetemi státusod inkább sejtett lehetett, mint tudott (s akiket persze, ez most a körmük piszkánál is kevésbé érdekelt), netán azt hihetik, hogy te is rendes vagy (miközben ezért külön is utáltad magad). Végre bejutottál. És kiborítottad a professzor előtt egész zagyva ismerethalmazodat (vagyis annak egy parányi részét), az Africa Provincia circumcellióinak lázadásáról, a tolosai vizigót királyságról, a Rámába bevonuló Odoakerről, s különös tekintettel, a Nagy Ravennai Artistapár fantasztikus hatalmi kötéltáncairól meg a diocletianusi tetrarchia viszontagságairól.

„Sajnálom, de nincs hová beírnom a jelest”,

mondta a professzor, az előtte fekvő papírfecnit forgatva a kezében, akár a bűvész egy kártyalapot, hátha – csiribí-csiribá – egyszerre váratlanul rajta lesz az, ami nincs rajta.

„Pedig úgy látszik, maga mégiscsak történész akar lenni.”

„Köszönöm a be nem írható jelest, professzor úr. Így még többet ér. De igazán nem akarok történész lenni. Utálom a történelmet.”

 

MOST KÖZEL ÁLLTÁL

ahhoz, hogy megint úgy utáld a történelmet, mint akkor, miközben repkedtek fejed fölött a replikák, mint egy ügyesen megírt színdarabban, de olyan kétségbeejtően előre kész formulákkal is. Egy színdarabban, amiben neked nem jutott szerep, vagy inkább, nem tudtad a szerepedet. És a többiek igazán mind tudták? És igazán mindenki a maga szerepét játszotta? – Koestler akkor is rohadt renegát. – És azok, akik hazug vallomásokra kényszerítik az elvtársaikat, azok mik? – Lehet, hogy a fasizmus elleni háború hadvezérei és katonái, és bizonyára hősi halottai. – És akiket önmaguk és a forradalom bemocskolására kényszerítettek, azok nem lehettek volna ugyanúgy a fasizmus elleni háború hősei? – És így tovább. Az agyadon kopogtak a szavak. De már nem tudtál ajtót nyitni nekik. Be voltál zárolva.

Lehetséges, hogy a kora kereszténység kategóriáival vitatkozunk a forradalomról? Nemrégiben betévedtél a Sorbonne-on egy teológiai-filozófiai szemináriumra, ahol azon vitatkoztak, hogy még az Aquinói Doktor is elhajló a krisztológia egyes kérdéseiben, mondjuk, Szent Bonaventurához képest. Lehetséges, hogy a kereszténységgel szemben az első teljes szembenállást képviselő Forradalom legfőbb belső követelménye ugyanaz, amit Pál Levelei kétezer évvel ezelőtt a kereszténység számára olyan félelmetes szavakkal megfogalmaztak (ezt is véletlenül olvastad nemrégiben): „Az Isten kedvéért az Istent is elhagynám, ha ezzel Istennek segítenék”? Koestler nemhiába vette könyvének mottóit a Bibliából, ezek egyszerre vádolják és igazolják a „forradalom védelmének” általa feltárt rémtetteit (akár igazak ezek, akár nem). Persze Koestler Dosztojevszkijt is idézi. „Ember, ember, az ember nem élhet minden könyörület nélkül.” De hát ez is nem a Bibliából vétetett-e?

A kettő közt éppoly feloldhatatlan ellentmondás állt fenn, mint amilyen széttéphetetlen összefüggés. Akárcsak a Forradalom céljai és eszközei, eszméi és tettei között.

Az emberiségen, úgy látszik, nem lehet segíteni, gondoltad egyszerre őszinte kétségbeeséssel és színpadias közhelyszerűséggel. Meg azt is: hogy akkor is meg kell próbálni segíteni rajta. Bár magadon még kevésbé lehetett. Ezt egészen őszintén úgy érezted.

Körötted mindenki a magáét mondta (vagy azt igyekezett mondani), te megint csak gondoltad a magadét (és abban se voltál biztos, hogy igazán a magadét gondolod). Most állj elő itt az Orwell-cikkel, amit szerencsétlenségedre éppen a napokban nyomott a kezedbe egy tag a Bachelard-szeminárium után? És amitől még kevésbé tudod, mit gondolj, mint azelőtt. Ennek az Orwellnek a kritikája különösen zavarba ejtő. Azzal vádolja Koestlert, hogy nem eléggé pesszimista – nem is csak a forradalom jövőjével, hanem az emberiség jövőjével szemben. Ami, paradox módon, azt is jelenti, hogy a forradalom jövőjével szemben meg túl pesszimista, hiszen az emberiség lehetséges boldogságának (Orwell szerint nem létező) perspektívájából ítéli el. „Hedonista” illúziónak nevezi Koestlernek ezt az „ideiglenes pesszimizmusát”, amely feltételezi, még a regényében leírtak ellenére is, az emberiségnek a szocializmus jegyében megvalósulható „boldogságát”; igaz, „hosszú távra”. De lehetséges-e hedonistának nevezni a mindenki számára elképzelt boldogságba vetett reményt? Nem azt mondta-e Saint-Just, hogy „a boldogság új eszme Európában”? A marxizmus, ahogy te elképzeled, ennek az új európai eszmének a valóságos alapjait fekteti le. És az, hogy ennek az eszmének a felfedezője maga is az esztelen gyilkolás (és persze meggyilkoltatás) sorsára jutott? A további (elkerülhetetlen?) forradalmi gyilkosságokat igazolja-e, vagy éppen a saját eszméjét teszi végképp hiteltelenné? Mindenesetre, nem voltál e kérdések porondján a kinyilatkoztatásra, még a véleménynyilvánításra sem felfegyverezve. A magaddal vívott egyszerre gyilkos és pozőr bikaviadal vérgőzös állapotában leledzettél. A többiek gondolatai nyúlósan úsztak el fölötted, mint a felhőgomolyok. Megfoghatatlanul és minden pillanatban más alakot mutatva. Csak arra figyeltél föl, amikor Ribeyron elkezdte összefoglalni az elhangzottakat (és összeterelni, ha lehet, a csapkodó szavak taszigálásától rendezetlen hordává bitangult kisded nyáját, amelyen ugyancsak kisded apostoli hivatását gyakorolni szent kötelességének érezte). Hogy A semmi és a végtelen (vagy jobb címén a Sötétség délben) cselekményében az író a valóságot fedi-e fel a háborút megelőző szovjet perekről, vagy csak izgalmas regényhipotézis, netalán célzatos politikai ferdítés az egész – fejtegette –, mi nem tudjuk eldönteni. De az teljes bizonyossággal állítható, hogy a szovjet nép szabadította fel a szövetségesekkel együtt a bergen-belseni és auschwitzi haláltáborokat, és mentette meg Európát attól, hogy egészében náci koncentrációs táborrá váljon, ők győzték le a fasizmust, amely egész Európát – így mondta – meg akarta vakítani. Ő, mint mindnyájan tudjátok, távol áll a kommunizmustól, távolabb, mint bárki közületek, és meggyőződése, hogy isten nélkül sosem győzhet a teljes igazság, de azt is tudja, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek, és abban is biztos, hogy az az áldozat, amit a szovjet nép és a kommunisták hoztak a háborúban, nemcsak a legfőbb ellenség fölött aratott győzelem volt, hanem önmaguk rosszabb része fölött is, olyan tisztítótűz is, amelyben az egész nép, vezetőivel együtt megszenvedte és kiégette magából bűneit, ha voltak, és a húszmillió hősi halott népe nem ugyanaz, mint amelyik eltűrte vezetőinek korábbi bűntetteit. Nem a múltba, hanem a jövőbe kell néznünk, mondta Ribeyron, és borzongva kellett gondolnod arra, miközben körülhordozta rajtatok világtalanságát, hogy köztetek, talán Mireille kivételével, ő hiszi leginkább, hogy a jövőbe lát, és még jobban megborzongtál, ahogy látni vélted, amint nem létező tekintetéből kicsap a megszállottság lidérce. Önkéntelenül lesütötted a szemed. És érezted, hogy mindenki ezt teszi. Senki nem nézett senkire. Pontosan tudtad, hogy Ribeyron okfejtésével és szóhasználatával senki sem ért egyet. Ki így nem, ki úgy nem, ki amúgy. De senki se szólt ellene, ahogy te sem. A hit megdermeszti a gondolatot, gondoltad. A mások (vak?) hite még csak növeli a kétkedők kételyét. De mindjárt azt is: és ha nem hiszünk valamiben? Az is megdermeszti a gondolkodást. Ribeyron vakságából is kivilágló hite egyszerre irigyelnivalónak tűnt föl előtted. Ha nem is az a hit. Lassan szedelőzködtetek. Ribeyron mindenkivel külön kezet szorított. Kézszorításának ereje és határozottsága kellemetlenül ellentétben állt azzal a tétovasággal, amivel előbb mindig a megszorítandó kezet kereste a kezével. De mikor megtalálta, mindnyájótoknak mélyen a szemébe nézett. La semaine prochaine done, même jour, même heure.

Nem voltál benne biztos, hogy a jövő héten is el fogsz jönni. Miért is jársz Ribeyronhoz? Mikor szellemi karaktere olyan idegen a tiédtől. De persze, van a szellemi karakteren túl másfajta karakterünk is. Amiben sokkal több hasonlóság lehet köztetek. Mindenesetre, okfejtésével nemcsak egyetérteni nem tudsz, még vitázni se tudsz vele. De közben meglepve fedezed fel, hogy bármennyire idegen, sőt idegesítő volt is (minden etimológia ellenére, e két külön eredetű, de egybehangzó alakú szó a történelemben tragikusan azonos jelentésűnek mutatkozik, de ezt itt csak mellékesen), szóval arra kellett egyszerre rájönnöd, hogy Ribeyron, okfejtése végén, ugyanoda jutott, ahová te, mielőtt hazulról ide indultál volna. Ha akkor csak homályos érzülettel, megfogalmazatlanul is, és éppen most, Ribeyron elfogadhatatlan gondolatmenete segített valahogy megfogalmaznod. Hogy tudniillik, Koestler regénye mindenestül meggyőző; és akár így történtek bizonyos dolgok a harmincas évek Szovjetuniójában, akár nem, az egész szerkezet azt sugallja, hogy így is történhettek, ha nem egyenesen azt, hogy így kellett történniük. Minden jó regénynek ez a par excellence természete. Ennek is. Csakhogy – mint a többiek – ez is regény. Vagyis bizonyos az előbbinek az ellentéte is: hogy a dolgok nem így történtek. De a regényben történő dolgok igazsága mégis kikerülhetetlen. Csakhogy mire vonatkoztatva az? Amiként nem lehetett elképzelni, hogy amit olvastál, ne így lett volna, azt sem lehet elképzelni, hogy ezután így legyen. A háború, a fasizmus legyőzése hatalmas cezúra, amely két, különös módon azonos morájú félsorra osztja a történelmet. Akárcsak kinek-kinek számára a maga születése. Arra, ami az előtt volt, és arra, ami az után következik. Úgy született vele is új korszak, ahogy minden egyes ember születésével a maga számára új korszak születik. Rubasov tragédiája, ha volt, a múlt tragédiája volt. Ami ezután többé nem ismétlődhetik meg.

„Ismersz egy Orwell nevű angol írót?”

kérdezted Gézától, ahogy kifordultatok az avenue d’Orléans-ra, szemközt épp az Alésiával, amely olyannak tetszett a szürkületben, az ötös útkereszteződés két útjának összefutó hegyesszögébe ékelve, mint egy kicsit megnőtt falusi templom, mint egy túl hosszú nyakú, túl keskeny és alacsony vállú kamasz, vagy mint egy elölnézetből látott zsiráf.

„Nem. Ki az?”

„Egy angol író, nagyon érdekes cikket írt Koestlerről, még a könyv megjelenésekor egy folyóiratban. Most kaptam valakitől. Azt veti a szemére, hogy nem eléggé pesszimista. Meg hogy hedonista, de olyan hedonista, aki azért az, mert túl sokat vár az emberiségtől. Itt van nálam, nem akarod?”

„Azt hiszem, nem. Vagyis hogy elolvasnám, de egy másik angol folyóirat vár rám, mára kértem ki a könyvtárból.”

„Igazad van. Nekem is elegem van az egészből. De hagyd azt a nyomorult nyelvészetet is. Nem kéne valamit csinálni?”

„Kéne, de mára iktattam be, hogy kijegyzetelem a cikket a részelő névelő használatának diakróniájáról. Bosszantó probléma.”

„Annál inkább holnapra lehetne halasztani.”

„És akkor mikorra halasztom, amit holnapra osztottam be?”

Irigykedve nézted, ahogy határozott léptekkel (bár inkább csak szellemi értelemben, mert különben kicsit ingadozó járása volt) halad melletted, elszántan a könyvtár felé. Neki volt mit csinálnia. Sokért nem adtad volna, ha ő érzi úgy, hogy „valamit csinálnunk” kellene, és te felelhetnéd neki, hogy otthon vár rád a megkezdett kézirat. De semmiféle kézirat nem várt. Legfeljebb merő ideája. A merőben realizálhatatlan. Megint elfogott a szabálytalan időközökben jelentkező sóvárgás a tudomány exterioritása iránt, ahol a gondolkodás fókusza önmagunkon belülről önmagunkon kívülre tevődik át. Te mindennel csak vészesen interiorizálva tudtál foglalkozni, minden probléma, amihez nyúlsz, egy (rossz) varázsütésre a saját problémáddá vedlik át. Még ha valamiféle „tudományos” munka látszatába fogsz is. Egyetemi dolgozatod tárgyaiban, Rimbaudban, Nietzschében is csak magadat találod. „Merengő Mariust karthágói romon”, jut eszedbe a gyönyörű verssor. De nem akarsz merengő Marius lenni. Írni akarsz, és nemcsak írni, tenni is. Nem a kényszerű tétlenségtől szenvedtél legtöbbet mostanáig? Csakhogy mindkettő, az írás is, a tett is, ahelyett hogy valahol türelmesen várna rád, régóta menekül előled. Mint a szivárvány a gyermek elől. Minél jobban futsz utánuk, annál jobban távolodnak tőled.

 

 

 

 

 

(Intermezzo: A teremtmény magányossága)

 

NEM VETTEM ÉSZRE,

mikor beléptem a szobába. Valamilyen parapszichológiai észlelés folytán kerültem ki? vagy merő véletlenség, hogy nem léptem rá? (mindennap hány ilyen mindennapi kérdésecske fonja körül legmindennapibb kis eseményecskéinket?). Mindenesetre, már rég az íróasztal mellett ültem, ennek a regénynek folytonosan ingó (vö. éppen ezeket a mindennapos eseményecskéket és kérdésecskéket) és mégis kimozdíthatatlan íróasztalánál, mikor valamiért (mert mégiscsak „megéreztem” a hátam mögötti jelenlétét? vagy „csak úgy”?) hátrafordulva a székemen, megláttam az apró, piszkosszürke csomót, csaknem teljesen beleolvadva az éppolyan piszkosszürke faltól falig szőnyegbe. A természetben sem lehetséges tökéletesebb mimikri, mint amilyen ezé a kis verébé volt, ezúttal a mesterséges ipari termékhez való alkalmazkodásában. Mintha ott se lett volna, azért is, mert színe szinte megkülönböztethetetlen volt a szőnyegétől, azért is, mert éppolyan mozdulatlan volt, mint az, amilyen egy élőlény talán nem is lehet. Tökéletes pontossággal megszerkesztve magának azt a legkisebb térfogatú geometriai idomot, amelybe az ő anatómiai idomai beleszerkeszthetők, úgyhogy a lehető legkisebb és legzártabb kiterjedését foglalja el ennek az őt mindenfelől ismeretlen személyekkel körülvevő világnak, amibe most belekerült. (Ez viszont az ő „értelmen túli” működésének eredménye, szándékosan kerülve az „ösztön” szót, hiszen annak jelentését újabban a biológia és pszichológia sem tudja megkörnyékezni, hát még az egyszerű regényíró.)

Pontosan a szoba, illetve a szőnyeg kellős közepén ült, mintha ezt a középpontot is megszerkesztette volna, szemben a nyitott ablakkal (amelyen nyilván berepült). Közelebb léptem hozzá. Erre se mozdult. („Ösztönei” ellenére, vagy egy más „Ösztön” késztetésére?) Még közelebb léptem. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy vadászom rá. Holott épp az ellenkezőjére törekedtem. De mikor cselekedeteink formája annyiszor ütközik a tartalmukkal, az indítékuk az eredményükkel és így tovább… S a mindenkori formájukban nincs-e benne mégis valami az ellentétes tartalmukból? Miközben az életét akartam megmenteni, a vadász gyűlölt manipulációit kellett végeznem. Ez megint visszariasztott. De nadrágszáram már a tollait borzolta. Meg se rezzent. Nagy nehezen mégis elszántam magam – a mozdulat iránti ellenérzésemet leküzdve –, hogy megfogjam, bár rettegtem ettől. Attól, hogy akaratlanul megsértem. Hogy talán máris sérült. Hogy meg se mozdul a kezemben, és akkor mit tegyek vele. Hogy megmozdul, és akkor bizonyosan elengedem. Hogy egyáltalán meg se tudom fogni. Csak még jobban megijesztem. Hogy valami jóvátehetetlent teszek vele, miközben segíteni szeretnék rajta. Hogy akkor teszek valami jóvátehetetlent, ha nem fogom meg. Őt akarom megszabadítani vagy én akarok megszabadulni tőle? Ezt szerencsére nem kellett eldönteni: a két késztetés – bármelyik lett légyen is a domináns – pontosan fedte egymást. Egyik vágyammal a másik (titkos?) is teljesül, és megfordítva. Csak itt nem volt szabad hagyni, ebben a tetszhalálban. Amely, úgy éreztem, bármelyik pillanatban valósággá válhat. Egyike volt az életemben annyiszor ismétlődő helyzeteknek, mikor teljes felelősséget kell éreznem olyasmiért, amiért egyáltalán nem vagyok felelőssé tehető. Aminek nem a tetteimmel, nem is az érzületeimmel, csak merő létezésemmel vagyok oka. De hát van-e, amiért, és ami miatt, teljesebb felelősséggel tartoznánk, mint éppen a létezésünk? A legtöbb rosszat másoknak, úgy látszik, azzal okozzuk, hogy vagyunk. Vagy hogy nem vagyunk. Ha nem jövök most Párizsba… ha nem itt lakom… a két sétálóutca sarkán… ahol a madarak, verebek, galambok, gerlék olyan népsűrűségben élnek, amit a metropolisz embersűrűje meg se közelít… ha nem hagyom nyitva az ablakot…

„Becsukta az ablakot”, írja kitűnő indonéziai költőbarátom, O Tan Dry (mert annyiszor közhírré tett „kozmopolitizmusom” jegyében ilyen egzotikus irodalmi barátságokkal is büszkélkedem), „ez volt az eldönthetetlen szabadságtényező kiküszöbölésének kérdése: hogy Szpéró akarna-e menni… Becsukta az ablakot, s közben azt gondolta, nem hazugság-e, hogy a homok szemezésével vacakolok, amikor egyszerűen ki kellene nyitnom az ablakot, és kész.”

Ha egyszerűen csak arról lenne szó, hogy kinyissuk, vagy épp becsukjuk az ablakot… és kész! Jól tudja ezt nagy hírű távoli barátom is, különben nem tenné fel ezt az „eldönthetetlen” kérdést. S nem származnék tőle az az irodalomtörténeti (ha nem egyetemes történeti, sőt evolúciótörténeti) kijelentés, amely nemcsak megfogalmazásának újdonsága és tömörsége okán az, hanem annál fogva is, hogy ez újszerűség és tömörség gyakorlati-kísérleti kidolgozását is szerzője maga végezte el hozzá, s amelynek ilyetén jelentőségét, bevallom, magam is csak ekkora késéssel és a jelen helyzetnek köszönhetően most tudtam felmérni: „Szpéró nagy veréb.” (Kiemelés tőlem.)^*

Egyébként: az ember „kettős természete” talán ebben nyilatkozik meg legélesebben, legszélsőségesebb formában, és persze a legtragikusabb következményekkel. Egy részük az élőlény mint olyan egyetemes tiszteletével (vagy biológiai értelemben, az élet megsértésétől való fizikai irtózással) születik, a másik rész mintha ennek a túlsó végletével születne: az élet mintha eleve az élet elleni agressziót váltaná ki belőle, amitől csak állandó erőfeszítéssel képes magát megtartóztatni (vagy semmivel se képes…). A veréb hagyta, hogy megközelítsem. De az első érintésre verdesni kezdett a kezem közt. Gondolkodás nélkül eleresztettem, puha lüktetése és érdes szárnycsapása oly ellentétes értelmű, ám azonos irányú hatásának reakciójaként. Visszaült a helyére. Újra mozdulatlanul. Szemben a nyitott ablakkal. Amely az ő számára nem látszott nyitottnak. Vagy talán fogságba esésének útja nem lehetett egyben szabaddá válásának útja is. Úgy érezhette, be van zárolva minden oldalon. Jól tudom, mindez csak gyarló emberi gondolat. De hogyan közelítsük meg egy veréb gondolkodását? Ő szabad voltában rabnak tudta magát. Én ugyancsak rab voltam a magam szabadságában. Kölcsönös rabságunk rabságában újra megpróbálkoztam a közös szabadulással. Megint ijedten verdesni kezdett. Megint ijedten eleresztettem.

Ez a fordított viaskodás – amelyben én őérte, ő maga önmaga ellen küzdött (mint ahogy ez annyiszor megtörténik) – megint a segítés lehetetlenségének örvénylő örvényébe kényszerített bepillantanom. Most, mikor másodszor is eleresztettem, hirtelen kitárta szárnyait, és egyenesen az ablaknak repült. Csakhogy nem a nyitottnak. Bele is ütközött a csukott ablaktáblába. Egy pillanatig azt hittem, most vége. De nem. Leült, ugyanolyan mozdulatlanságban, mint eddig a szőnyegre, most az ablakdeszkára. Vigyázva kinyitottam fölötte az ablakot. A keret alsó része hozzáért felpúposodott hátához. Attól féltem, ez megint visszaűzi a szobába. De megérezhette a tollait borzolva beáramló levegőt. Felelt is rá, egyetlen szárnycsapással, s azzal egyenesen át is repült az utca szemközti oldalán a házfal kiugró párkányára. És ott máris egyszeriben úgy viselkedett, mint egy veréb. Mintha mi sem történt volna. Csak énbelőlem szakadt fel a megkönnyebbülés sóhaja. A katarzis a dráma végén.

A drámák, ha valahogy véget érnek az életben, olyanok, mintha meg se történtek volna. A történés visszahúzódik, az élet, önmaga majdnem-elvesztésének árán, visszaváltozik önmagává. Az élet, ez a rejtve folytonosan életveszélynek kitett tünemény, az élet, amely mindig a maga veszendőségével egyenlő, mikor mintegy túléli önmagát (s persze másokat, mindazokat, akik egyidejűleg éppen nem élik túl önmagukat), az önmaga túlélésének ebben a különleges állapotában különleges állapotba kerül: a „csak egy életünk van” elemi biológiai közhelyének tagadásába, annak a képtelen felismerésébe, hogy két életünk is lehet. S ez a második, amely nem annyira második, mint inkább kettős, ebben a kétértelmű binaritásban valamilyen új kiterjedést nyer; a túlélés a „túl”-világ egyfajta evilági inkarnációja lesz, amely egész további sorsunkon átüt, gyógyíthatatlan sérüléssel és egyben valaminő új, nem ismert életerővel ajándékozza meg.

Már nem tudtam, a szemközti fal párkányán sorakozó verebek között ott van-e ő is, s ha igen, melyik, ha pedig nincs ott, hova lett, a verebek kartotékba nem vett, semmilyen gépbe nem programozott, szabad, számontarthatatlan világában. Megszűnt kivételes kalandjának drámai egyedisége, personá-ból újra viszszasüllyedt a species és genus végtelen ismeretlenségébe (vagy éppen általunk teljesnek tételezett ismertségébe). Mint egy másik Oidipusz, egy másik Hamlet. Egy másik Szpéró?

Visszaültem az asztalhoz. Hiába. Semmi se ösztökélt tovább az írásra. Aznap – úgy éreztem (a kiismerhetetlen demiurgosz úgy érezte bennem) – már megtettem a magamét.

 

 

 

 

 

RÉGÓTA TUDOM,

a szeretet és szerelem, ahelyett hogy abban a magas lelki ionoszférában lebegne, ahol általában sejteni szeretjük, az ember fejlődésének legalsó fokán áll. A kannibáli fokon. Ezen a földön az élőlények mind egymás húsából, véréből és nedveiből táplálkoznak. Az antropoidok ezen belül még legbensőbb, leggyengédebb, ember voltukra leginkább valló kapcsolataikban is folytonosan egymás lerágott csontját szopogatják, mielőtt – oly gyakran, oly gondatlanul – elhajítanák azokat. Az emlékezet – e másik legemberibb képességünk – méghozzá nekrofil is. Halottain élősködik.

De az mégis megdöbbentett, hogy ez ilyen brutálisan közvetlen jelképekben is testet ölthet bennünk. Ritkán álmodom, pontosabban, ritkán emlékszem álmaimra. Ami egyremegy. Vagy mégsem? Hol létezik az az álom, amelyre nem emlékszünk? A tudat alattiban? De hiszen – a vonatkozó tudomány állása szerint – éppen annak kellene feltárnia azt, amit egyébként elfojtunk. Ha viszont az álmaink is elfojtódnak bennünk…

Hirtelen korai telefonhívásra ébredtem. Amilyen szokatlanul korai volt, olyan jelentéktelen is, pár szóval elintézhető. S amint letettem a kagylót, mintha csak a kattanás villantotta volna föl, mint a televíziót, teljes képszerűségében előttem állt az álmom ahogy a csirkedarabot szeletelem (amit nem szeretek –, illetve amiben mindig az ölés émelyét érzem), és tudtam, hogy ez a csirke – az anyám. Szeleteltem és ettem – ahogy ébren egymást faljuk szeretetünkkel, mohó, élősdi, kegyetlen, emésztő szeretetünkkel. És egészen természetes volt, hogy semmi kétség – az anyám. Mint ahogy az a horror is magától értetődik, nemcsak fenntartja a „létet”, hanem ennek érdekében élvezetet, ha nem is megrendülést okozó mindennapos élményünk, hogy megölt állatok húsát tépjük. Álmomban téptem anyámat, mint a csirkét. És nem történt semmi különös.

Émelyegve tápászkodtam fel. Aztán kezdtem végezni a dolgaimat, mint máskor. Mosakodtam, borotválkoztam. Fésülködtem. Alsó- és felsőruhát húztam magamra. Hogy előállítsam azt a külsőt, ami ember voltunkat mindennap eleve a maga álcázott közvetettségére kárhoztatja. Bevetettem az ágyat, ettem valamit (megint ettem), megcsináltam a kávémat (milyen szegényes univerzalitás, miért kezdi napját a fél világ éppen kávéivással?). Eközben testben-lélekben feltámadva az éjszakai tetszhalálból, testben-lélekben felkészültem arra a mindennapos tetszéletre, amit élünk. Orvosságot is vettem be. Telefonálnom is kellett. Valakinek az esti program megbeszélése végett. Valaki másnak azért, hogy megtalálta-e számomra Rousseau Montesquieu-höz írt leveleiben azt a helyet, amit én sehogy se találtam, s amire a regényhez szükségem volt. Megint másnak azért, mert megígértem neki, hogy fel fogom hívni. Meghoztam az összes meghozandó áldozatot, amit minden reggel be kell mutatnunk a végtelen időnek, hogy cserébe valameddig szabadon rendelkezhessünk a magunk szabott kis idejével. Végül az íróasztalon megszüntettem a tegnapi munka által hátrahagyott rendetlenséget, hogy végre hozzákezdhessek a mai rendetlenség fokozatos megteremtéséhez, ami a munka egyetlen látható eredménye lesz. Csak ekkor jött közelebb valahonnan a semmiből a munka mai napra tervezett, előre tudott, egyelőre mégsem létező tárgya is. Egészen egyszerűen szólva: a regénynek az a momentuma, amely már van is, de még nincs is, és nem lehet tudni, mi lesz belőle, ha lesz.

 

HIRTELEN UGROTTÁL KI

az ágyból. Még nem tudtad pontosan, mi ugraszt ki ilyen hirtelen. Borbála (mert még vele éltél, bár inkább csak laktál vele) máris sértődötten fordul feléd: „Mi van veled? Gyere…”,

súgja lankadtan, már inkább csak úgy, szokásból. Hiszen ennek a Kirké-csábdalnak már rég nem volt meg a csábereje, talán már a csábító szándéka sem. Csak a féltékenység, a Borbálában mindig és minden körülmények között, és minden iránt, és minden ok, jog, sőt ürügy nélkül is mindig ott tomboló féltékenység búgott benne. Valami sürgős „idegen” késztetés ugrasztott ki az ágyból. Ezt ő is érezte. Ha nem tudta is, miféle, pedig tudhatta volna. Este említetted neki. De különös képessége volt elfelejteni, amire nem akart emlékezni.

„Tudod, hogy anyámnak megyek telefonálni”,

mondtad,

„rohanok is”, miközben megint az arcodat szappanoztad (mert mindennap borotválkozni kell, mindennap, bármilyen nap legyen is, el kell végezni azokat a fölösleges teendőket, amik a lét fenntartásához és létünk valamilyen, a saját magunk, valamint a társadalmi környezet által előírt rendezettségéhez szükségesek). Előző este jutott eszedbe, már az ágyban fekve, hogy anyád ma lesz ötvenéves. Illetve, már hetek óta benned bujkált a tudat, csak éppen az utolsó napokban bújt el, hogy a legutolsó pillanatban a mulasztás riadalmával újra előbukjon. Mondtad Borbálának. Ötvenéves. Elfogott a rémület. Már ötvenéves. Szegény kis anyád. Milyen szörnyűségesen, milyen menthetetlenül megöregedett. Öregasszony lett az anyád. Bármelyik nap meghalhat. Az ostrom utolsó napjaiban, amúgy is az üldözöttség és bujkálás betegállapotában, kapta az első szívasztmás rohamot. Szerencsére ugyanabban a házban lakott egy orvos, és még volt néhány ampulla Diaphyllin injekciója. Mégis alig tudta kihozni a rohamból. Most már minden megtörténhet vele. Hátha már meg is történt. Hátha már nem is él. Hiszen mindnyájunk élete paraszthajszálon függ minden pillanatban (hogy miért paraszt-hajszálon? a parasztnak talán a hajszála is vékonyabb? milyen görcsös előítéletek tapadnak meg a nyelv érfalán, miért nem mondjuk, hogy király-hajszálon?), alig tudtál valamit aludni, úgy kísértett e lehetőség, szinte a bizonyosság, hogy anyád ezen az éjszakán már nem is él, legszívesebben azonnal a telefonhoz rohantál volna, de a posta már zárva volt (persze, valahol volt nyitott posta is, a pályaudvarokon talán, de hát ilyenek vagyunk, az már túl nagy bonyodalom és fáradság lett volna, inkább maradtál a szorongásnál, vagy netalán még ragaszkodtál is hozzá). Reggel aztán annál inkább rohantál. A posta itt volt a közelben. Szemben a metróval, a rue Danton sarkán. Zihálva álltál be a megfelelő ablak előtti sorba. Szinte kibírhatatlannak érezted az időt, amíg az ablakig érsz. Pedig tudtad, hogy azután még hosszabb ideig kell majd várakoznod a kapcsolásra. De azzal, hogy a postáskisasszony jegyezte a budapesti hívást, egyszerre megnyugodtál, megtetted, amit tehettél. Ha van szám, és minden megtétetett a szám kapcsolására, akkor már anyádnak is ott kellett lennie ezen a számon. „Jelképek”?, nem, tévhitek és téveszmék erdejében élünk. A rémült fantazmagóriák helyét lelkivilágodban most az optimális reáliák foglalják el. Anyád otthon van, a konyhában foglalatoskodik, ha nem is ünnepi ebédet készít, azt a te születésnapodra szokott, meg a másokéra, nem a magáéra, arra gondol, te mit ehetsz ebédre ezen a napon, meghallja az interurbán telefoncsengetés megkülönböztethető hangját, már tudja, hogy csak te lehetsz, szalad a telefonhoz, felveszi a kagylót, „Budapest, s’il vous plaît”, hallod meg a postáskisasszony hangját, és máris

„Megbolondultál”?

csattan rád az ő hangja, mint mindig, amikor nem tetszik neki, amit teszel (de hiszen anyádnak csak te „tetszel” mindenestül, de soha semmi se tetszik, amit teszel, legkevésbé az, amit leginkább kedvére akarsz tenni),

„folyton azt írod, sehogy se jössz ki az ösztöndíjadból, és most erre dobod ki a drága pénzt, azt se tudom, mit eszel mindig, ebédelsz-e egyáltalán”,

folytatja ugyanazon a hangon, de közben, azt is hallod, majd elsírja magát, hogy hallja a hangodat, ilyen messziről, és örül, hogy a fia erre a megengedhetetlen pénzkiadásra is képes őérte, ám azért képtelen lerázni a folytonos elégedetlenségnek azt a rátapadó kényszerét, amely mindig is megszabja veled való viselkedését, miközben el van ragadtatva tőled, de hát ez az ő öngyötrésének kínpadja, amelyen egyszerre éli át a szeretet rabságának és a szeretet uralkodásának kettős kínját és gyönyörét,

„telefonálni persze, könnyű, de ahhoz lusta vagy, hogy a tollat a kezedbe fogd, már megint hetek óta nem kaptam tőled egy sort se”,

és így tovább, a beszélgetés kettős értelemben is „drága” perceit mindenestül a zsörtölődés tölti ki, annyi baj legyen, nem is sejtheti, hogy ez most téged csöppet se bánt, sőt, boldog vagy tőle, ebből tudod, hogy él, hogy jól van, hallod lélegzetét a telefonon át, mondanád, hogy dehogyis vagy te lusta, más sincs a kezedben, csak mindig a toll, folyamatosan csak a toll, örökös rabságod a toll, épp ezért nem jut belőle még levélírásra is, de már beleszól a központ, lejárt a három perc, amit előre kifizettél, még gyorsan, lóhalálában,

„vigyázz magadra!”

„te is!”

és ott marad kezedben a kagyló, süketen, mintha nem is beszéltetek volna. És megint itt a szorongás, ugyanúgy, mint előtte, anyád megint minden percben meghalhat a te tudtod nélkül, és most már mindig ezt fogod hinni, és legszívesebben szaladnál egyenesen a pályaudvarra, ha lehetne, ha nem kellene hozzá még ennél is sokkal több pénz, és nem kellene hozzá négy zónaátkelési engedély, és nem volna itt Párizs, és nem volna Borbála, és nem volna Denise, csak egyszer hidd el, még egyszer, hogy nem fog meghalni, hiszen halhatatlan, mint minden anya, és inkább el tudod képzelni, hogy ő tartsa karjában a te holttestedet, mint hogy neked kelljen valaha is meglátni az övét. Nem úgy érezted-e a Rondanini-Pieta előtt állva, rémülten, hogy így fogsz meghalni, ilyen alaktalanul anyád karjai között, és még rémültebben, hogy leginkább így szeretnél meghalni, hiszen nem tartozik-e ez is az Anya tisztéhez, hogy ha már világra hozta magzatát, ő vezesse is ki a világból? nem ezt a fájdalmat véste-e az öreg Michelangelo a durván tagolt kőbe: hogy már nem lehet, már nem az anyja karjai közt fog meghalni, nem, ez a gondolat befejezhetetlen, éppolyan befejezhetetlen, amilyen szükségszerűen befejezhetetlen a Rondanini-szobor, amely nem is szobor, csak egy be nem fejezhető gondolat.

„Vigyázz magadra! és írj, írj”,

hallod még a hangját, és elfog a teljes üresség, amit csak a nagyon várt telefonbeszélgetések hagynak maguk mögött, a mű-, pót- és látszatjelenléttel, amivel a testétől elvált hang szemfényvesztése csal meg. Mihelyt elnémult, már nem is volt. Anyád ötvenéves. És távol van tőled. És minden percben meghalhat. Abban a percben is, amikor letette a kagylót.

 

Borbála változatlanul az ágyban várt rád,

„Gyere, most már beszéltél, most már jöhetsz, azt hiszem, boldogabb lennél, ha anyád már nem is élne”,

fogad, és kitakarózik, az ablakon betűző napsugár széles arany ecsetvonást hagy a most is frissen alapozott vásznon,

„na gyere… gyereee… gyere!”

 

HÚSZ ÉV MÚLVA

éppen húsz év múlva majd, azon az isztriai fürdőhelyen, ahol az utószezont azzal próbálják fellendíteni, hogy minden második évben irodalmi találkozót („biennálét”) rendeznek (ezúttal vers és próza átalakult viszonyáról a modem irodalomban), az ott töltendő egy hét közepe táján ugyanaz a szorongás fog el hirtelen a reggeli felkeléskor. Most nem kellett a postára rohannod, ott van a telefon a hotelben, ahol laksz, és ahol a konferencia folyik. Legfeljebb elkésed az elejét, gondolod, egy unalmas felszólalással kevesebb erre a napra. De várni kell a kapcsolásra, a központ kábé egy óra várakozással kecsegtet, meghagyod a portán, hogy szóljanak be érted a terembe, ha bejön a hívás. Türelmetlenül nézegeted az órát, a ténylegesen unalmas előadás fonalát el se veszthetve, hiszen fel se vetted, az egy óra jócskán elmúlt, türelmed már végképp elfogy, kiszaladsz, kiderült, hogy a központból visszaszóltak, túlzsúfolt a vonal, egyelőre még „sürgős” hívással se tudják időre ígérni a kapcsolást. Vissza a terembe. Azzal az érzéssel, hogy valami jóvátehetetlen történik. De ez az érzés váratlanul szűnni kezd, a múló idővel arányosan egyre ritkábban pillantasz az órádra, már nem is igazán várod, hogy bejöjjön a hívás. Nem is jön be.

Mindenféle megnyugtatást keresgélsz. Miért éppen most történne valami baj? Pedig tudod, hogy minden távolléted megnöveli a fenyegetést, amivel anyád önmagát és ezáltal téged is állandó feszültségben tart, s amit szervezetének önpusztító automatizmusa már nemegyszer be is váltott. De hát miért éppen most? kérdezed magadban ugyanolyan mániákusan, mint máskor az ellenkezőjét; miért ne éppen most? Már csak pár nap van a hazautazásig. Majd este telefonálsz. De este se telefonáltál. Valahogy elmúlt a késztetés. Vagy éppen annyira elhatalmasodott fölötted, hogy muszáj volt elfojtanod.

A repülőtéren az első pillanatban világos volt, hogy baj van. Magdolna mindig túl őszinte arca azonnal elárulta. (Pedig tudod, mennyire szerette volna rejtegetni, minél későbbre halasztani, akár véglegesen eltitkolni, ha lehetne.) Anyádat már elutazásod másnapján kórházba szállították, újabb – ki tudja, hányadik – rohammal. Az orvosok az első nap után azt mondták, elmúlt a közvetlen veszély, nem érdemes zavarni az utadat. Mire visszajössz, már jobb állapotban lesz.

Nagyon rossz állapotban találtad, amikor a reptérről egyenesen bementél a kórházba. De nem rosszabban, mint a korábbi rohamok idején az első napokon. Mégis tudtad. Valahol tudnod kellett. Egész nap nem volt nyugtod. Se reggel a munkában, se napközben ügyes-bajos dolgaid között, se esténként zenét hallgatva Magdolnával egy ital mellett. Nem voltál jelen. Még az ágyban sem. Naphosszat a délutánt vártad, hogy bemehess a kórházba, s utána az egész este a fenyegető éjszaka rémével volt tele. A reggel a telefonnal kezdődött. Ez mindig némi megnyugvást hozott. A fenyegető, kétesélyes éjszaka megint elmúlt. De a megnyugvás mindig fokozatosan szűnt, ahogy újra közeledett az éjszaka. És megint kezdődött elölről minden: a kétségbeesett próbálkozás a munkával, a kétségbeesett viaskodás az elintéznivalókkal, s utána a látogatás, a maga kétségbeejtő látogatás-szerűségével. Minden délután már előre tudtad, hogy megint nem leszel másra képes, mint ugyanazokra a sztereotip gesztusokra, a bevitt virág és gyümölcs kicsomagolására, elrendezésére és az unszolásra, hogy egyen belőle, ugyanazokra a semmitmondó kérdésekre és még semmitmondóbb megnyugtató szavakra, ugyanazokra a kényszeredett beszámolókra arról, mit csináltál egész nap, ugyanazokra a tartalmatlan betegidomító rutingyakorlatokra. Szűkölve érezted, hogy, minden erőfeszítés ellenére, egyre kevésbé vagy alkalmas a feladatra, amit pedig pillanatnyilag egyetlen feladatodnak éreztél, s ami miatt minden mást elhanyagolsz. A beteg állapota stagnált, se lényegesebb rosszabbodást, se lényegesebb javulást nem hoztak a napok. Az orvosok „mindent megtettek”, de érezned kellett, hogy minden különösebb meggyőződés és abból fakadó invenció nélkül, ugyanolyan gépiesen adagolt gyógyszereléssel, ugyanazokkal a mindennapos injekciókkal, ugyanazokkal a felületes megnyugtatásokkal, mint a régebbi alkalmakkor, s amelyek oly gyötrően hasonlítottak a magadéihoz. Hát nem értik, hogy most másról van szó? Hogy most valami mást kell kitalálni, új módszert, új terápiát, új szavakat, ha már te nem találsz. De láthatóan nem találtak. Magdolna is megmakacsolta magát. Hiába kérted, egyetlenegyszer se ment be veled a kórházba, előbb rengeteg elfoglaltságára hivatkozott (jogosan ugyan, mégsem meggyőző módon), utóbb már arra sem. Amíg nem voltál itt, mondta, nyugodt lehetsz, és afelől nyugodt is lehettél, mindennap bement anyádhoz, lelkiismeretesen helyettesített, amennyire tudott, most már semmi szükség őrá, anyád ugyanis csak téged akar látni. Te tudtad – lehet, hogy ő valóban nem tudta –, hogy ez mennyire nem igaz. Illetve, hogy milyen szétválaszthatatlanul igaz is, meg nem is. Anyád egyszerre ellenállhatatlanul gyűlölte és reménytelenül szerette Magdolnát. S talán Magdolna is ugyanúgy őt. Miután azonban igazán fontos mindkettőjüknek csak te voltál, kölcsönös féltékenységük mindig katasztrofálisan összeütközött benned. Ők úgy sebződtek ezekben a folytonos összeütközésekben, mint az összeütköző járművek, te úgy, mint a terep, ahol a járművek összeütköznek. Magdolnának később az a horribilis mondat is kiszaladt a száján, aminek rögtön ő maga is észrevette minden szörnyűségét; de akkor már késő volt. Ha tudta volna, mondta, hogy anyád meg fog halni, mindennap bement volna hozzá veled együtt. Ezt soha többé nem tudtad neki elfelejteni. Ezzel kezdődött házasságotok kezdetben alig észlelhető, nemsokára azonban rohamos, elromlott fékű zuhanása a lejtőn.

(Magdolna, úgy látszik, nem emlékezett rá. De te emlékeztél. Ő mesélte el mindjárt házasságotok legelején, mikor kölcsönösen ismerkednetek kellett egymás családjával, hogy mikor anyai nagyanyja meghalt, az apja ugyanezt mondta az anyjának, aki keserűen szemére hányta, miért nem látogatta meg egyszer se haldokló anyósát a kórházban. „Nem tudtam, hogy meg fog halni”, védekezett – úgy gondolta bárdolatlanul, hogy ezzel védekezhet – az apja. Borbála addig is idegennek érezte magától rabiátus, önző, anyját cselédnek tekintő apját. Ettől kezdve azonban, a kötelező látszatot úgy-ahogy fenntartva, „kitagadta” magában az apját. Felmondta a lány–apa viszonyt. Az anyja, szegény, szelíd mártír anyja persze hamarosan megbocsátott. De hát neki nem volt más választása.

Ilyen szörnyűséges módon tudjuk [kényszerülünk?] megismételni olykor szüleink viselkedésmódjait? Azokat is, amelyektől magunk legtöbbet szenvedünk? Öntudatlanul, észre se véve, hogy ezzel önmagunkat megtagadva engedelmeskedünk – önmagunknak? Miféle szörny mnemotechnikája, ellenőrizhetetlen innervációs rendszere [vagy milyen mije?] van szervezetünk még fel nem tárt szerveinek?

Borbála ugyanazt követte el – szemmel láthatóan nem is sejtve –, amit élete talán leggyógyíthatatlanabb sebeként követtek volt el őellene. S amit sosem tudott megbocsátani.

Te mindig úgy éreztél efelől: ki vagyok én, hogy bocsánatot osszak vagy ne osszak? Hát isten vagyok én? Most sem engesztelhetetlenségről volt szó. Nem haragudtál Borbálára. Inkább sajnáltad. Magaddal együtt. De segíteni nem tudtál. Ha talán nem mesélte volna el az apja esetét… A művészet nem utánozza az életet. És – a sokszor hangoztatott paradoxon ellenére – az élet sem utánozza a művészetet. De az élet olykor hátborzongatóan ugyanazzal a végzetes és szigorú szerkesztettséggel működik, mint a művészet…)

 

Az utolsó nap azzal az érzéssel indultál a kórházba, hogy ma jobban kell lennie. És csodálatosképpen jobban is volt. Egy kicsit fellélegeztél. Már éppen úgy érezted, nem bírod tovább. Már te se bírod. És most már talán egész további életedben ezt kell majd érezned. Hogy te nem bírtad tovább. Ezért nem bírta ő se. Életének minden funkciója annyira rád volt kapcsolva: akár egy villanyhálózatra. Minden energiáját innen merítette.

Érkezésedkor határozottan jobban volt. De egyre nyugtalanabbá vált. És te egyre kevésbé tudtad levezetni nyugtalanságát és ingerültségét. Se áramot szolgáltatni nem, sem pedig levezetni a benne túlságos feszültségre szökött áramot. Amire évtizedek óta többé vagy kevésbé mindig képes voltál. Már rég elmúlt a látogatási idő, sosem maradtál még ilyen sokáig, de egyikőtök se tudott elszakadni a másiktól, amíg nem találtatok egymás számára valami, akármily csekély megnyugtatást. Egy szót se tudtatok mondani egymásnak. Csak a kezét tartottad a kezedben a takarón, a gyönyörű kezét, amely sötét májfoltokkal pettyezve is őrzött valamit régi szépségéből, hosszú ujjai szinte tanagrai íveltségéből, szabályosan ovális körmeinek gyöngyházfényéből, mintha mindegyik csak nagy félholdjának kisugárzása volna. Egyszerre különösen nyugtalan lett. Az ágytálat kérte. Szemmel láthatóan elsápadt. Kint a folyosón meg akartad várni. De az ápolónők határozottan lebeszéltek róla. Hogy már úgyis nagyon késő van. A művelet hosszabb ideig eltarthat. Aztán még le kell mosdatniuk. Egy másik beteg is feküdt mellette, azt sem lehet a végletekig zavarni. Tudtad, hogy maradnod kellene. De mikor fáradtan ő is intett, hogy menj, rossz lelkiismerettel az ő előzékenységére bízva a döntést, végül mégis menni készültél. Bár továbbra is homályosan érezted, hogy nem volna szabad. Még egy elbocsátó mozdulatot tett. Fekete-gyémánt szeme, amely mostanában már csak fakó csillogásra volt képes, még egyszer felragyogott, mint rég, aztán egyszerre még jobban elhomályosult. Nem is várta meg, amíg kinyitod és becsukod magad mögött az ajtót, mint addig minden alkalommal. Lassú, súlyos, visszavonhatatlan mozdulattal elfordította tőled a fejét.

Alig vártad a kora reggeli órát, amikor telefonálhatsz a kórházba. De nem volt módod kivárni. Téged riasztott fel a csengetés. Az orvos volt. Anyád még előző este meghalt. Alig egy órával azután, hogy elmentél tőle. Hogy elfordította tőled a fejét. Később az ápolónő azt is elmondja majd, hogy szinte az ágytálon halt meg, olyan hirtelen jött a roham, hogy le se tudták emelni róla, ott helyben kellett adni az első injekciót. A halál oka Fibrilatio. A hajszálvékonyságúra zsugorodott szívizom megállíthatatlan, eszeveszett sebességre kapcsolt rezgése, majd őrült önmagára csavarodása. A szálé, amelyen az életünk függ. Később még azt is elmondták, hogy a kórboncnok, aki pedig már sok mindent látott, sose látott még ennyire „elfogyott” szívizommal élni valakit. És mégis, még a szeme is fel tudott ragyogni egy pillanatra.

Évtizedeken át életed egyik fő feladata, tevékenysége, törekvése abban állt, hogy anyádat életben segítsd tartani. Minthogy rajtad kívül, tudtad, senki és semmi nincs, ami életben tartsa. És most, úgy érezted, és egész további életedben így fogod majd érezni, mindezt egyetlen pillanatnyi megtorpanás semmivé tette. Egyetlenegyszer hagytad magára. De a legutoljára. Mikor már nem lehetett többé jóvátenni. Immár egész életedre tiltva van számodra, hogy azt a villanást lásd a szemében. Már mindig csak az elfordított fejét fogod látni. Azzal a tudattal, hogy utolsó pillanatában el kellett rólad fordítania a tekintetét, amely, mióta élsz, csak rajtad nyugodott.

 

A PÓRUSOKON HATOL BE,

szétárad a nyirokerekben, megtapad a sejtfalakon, a vérkeringésbe tolul, a vesékbe hatol: a zene élősdi, beépül a molekulákba, tekereg a kettős spirálra, forró hullámával elönti a nemi szerveket, mint a gyönyör vagy a kalciuminjekció, felhorzsolja az epidermist, felborzolja a belek bolyhait, bennünk és belőlünk él, átszűrődik a szervezeten, mint a bálnafogakon a tengervíz, figyelnünk se kell rá, hiszen gondolataink közben máshol járnak, mindenféle eszünkbe jut, ami sose jutott volna eszünkbe, máshol járunk, és ő mégis bennünk jár, ha akarnánk, sincs menekvés előle, ha bedugnánk a fülünket, akkor is hallanánk, betódul a szemen, a szájon – amíg van, addig van, rajtunk ég, mint a bélyeg, mint a Nesszusz inge, lángba borít, mintha petróleummal öntenénk le magunkat, minden lépéssel mélyebbre süllyedünk benne, mint az ingoványban, nyakunkra tekeredik, mint a hurok, függünk rajta, mint a kereszten, fölöttünk lebeg, mint az isten neve. Amíg van. Aztán egyszerre nincs. Olyan, mintha nem is lett volna, mintha sose lenne, hiszen nincs is, és nem is lesz soha többé…

Mihelyt abbahagyják odafönt a dobogón. Vagy sosem fogják abbahagyni? Igaz is, mit csinálhatnak, amikor nem ezt csinálják? És miért csinálják? Miért ezzel a nevetséges buzgalommal ezeket a komoly mozdulatokat (de éppúgy azt is mondhatnánk komoly buzgalommal ezeket a nevetséges mozdulatokat; annyi bizonyos, hogy mozdulataikban a komolyság és nevetségesség talán sehol másutt létre nem jövő elegye érezhető). Mi lenne, ha egyikük, épp csak egyikük egyszer két hang között hirtelen belegondolna ebbe, és így döntene:

nem, nem csinálom tovább ezeket a buzgó és értelmetlen, nevetségesen komoly, és semmire se való mozdulatokat, nem húzom-vonom ezeket a primitív emelőket, mint ócska kutak húzóját, rozsdás permetelőgépek karját, elavult angolvécék láncát, ezeket a gyantázott lószőrnyalábokat le-fel ezeken az állatbél sodronyokon, mint valami obszcén szimbólumot, nem tartom a két térdemet ebben a kényszeredetten felvett aszimmetriában, ugyanúgy, mint a többiek, egyik szememmel a mellettem ülővel közös kipettyezett papírlapra meredve, másikkal arra az alakra ott, aki a középen hadonászik, mint egy eszement, akire mindenütt máshol kényszerzubbonyt húznának, vagy a falu apraja-nagyja csúfolkodva állná körbe, ahogy lebegve ott tollászkodik, mint a gólya az eszterág fölött, hol meg vadul verdesve a szárnyaival, mint a keselyű, hirtelen lecsapva egyikükre, aki aztán vagy egyszerre feljajdul, hogy csak úgy harsog tőle a terem, vagy felhörög, mint egy letaglózott állat, nem, nem csücsörítem a számat, hogy, mint egy luftballonba, az előttem álló tölcsérbe fújjam a tüdőmet, amely még csak ki se gömbölyödik tőle, nem, nem csinálom tovább, szépen, nyugodta kiemelem ezt a – miért pont ilyen? – cizellált faalkotmányt az állam és a kulcscsontom közül, mielőtt még odanőne, mint egy kidudorodó fattyúcsont, leteszem a kezemből ezt a micsodát, amit már nem is tudom, hogy neveznek, s amit úgy kell tartania a csuklómnak, ahogy a hattyú tart hullámzó nyakával egy nádszálat a csőrében, kiejtem magam ebből a rabláncból, mint egy láncszemet… És akkor – a zene? Szétgurul százfelé, mint a véletlen. Mint a higany. Mint a forró víz gyöngyei, ha eloltom alatta a tüzet. Volt-nincs. Mintha nem is lett volna. Volt-nincs. Mint két ing között ha villan a melled…

Hogy lehet, hogy ez sose fordul elő? Nézem őket, és folyton csak erre várok… Hogy egyszer valamelyiküknek csak eszébe jut. Mi is? Hogy más dolga van. Vagy: hogy nincs más tennivalója ezzel a halandó életével? Vagy talán épp ezért csinálja? Nekem meg épp ezért jut az eszembe? Húzzák a vonót, fújják lélekszakadva a fúvókát. Közbe-közbe, két szólam között gyors, ideges mozdulatokkal letépik a lószőrnyalábból a nagy erőfeszítéstől kiszakadt szálakat, vagy kapkodva szétszedik a klarinétot, és drótra tekert ronggyal megtisztítják saját nyáluktól, ahogy a katonák a puskatisztításnál, mielőtt – újabb nyálukkal együtt – megint belefújnának egy andalító moll akkordot, amelytől ellágyul a feléjük hajló fülek szíve (hacsak éppen nem arra gondolnak, amire én). Ajkukat szenvedélyes állhatatossággal tartják a saját maga által kibocsátott levegőrétegen, amely közte és a fuvola szájrésze között feszül; kezükben, mint az állandó életveszélyben álló őrszem fegyvere, az állandó várakozásban álló dobverő, hogy majd egy pillanatban – most! – üssenek vele egyet, éppen ebben a szent pillanatban, nem egy töredék másodperccel később, mintha nem volna mindegy, nem történne minden ugyanúgy e semmitől meg nem rendülő világban, minden ugyanúgy az egyetlen testük titkos széfében, amelynek nem ismerik a sifréjét, vagy talán éppen azt játsszák el, tüdejükben a rák prelúdiumát, koszorúerükben a görcs fúgáját, vérük áramában netán már a szerzett immunbetegség lappangó vírusfelhangjait…

És mit ülnek itt ezek a másikak, mint a jobb sorsra érdemes vadak az állatkertben, zsöllyének nevezett ketreceikben, mint a lajhárok vagy a sakálok, miért hagyták magukat bekeríteni, befogatni, behálózni, ebben a rezervátumban? Miért ülnek engedelmesen és tétlenül azokkal szemben, akik odafönt rángatóznak, mint nyavalyatörős őskori varázslók vagy atavisztikus cirkuszi idomárok, a gyenge és erős kölcsönhatásoknak abban a hálózatában, amelynek anyagtalan energiáját egyikük sem ismeri? Mint nap és hold alkímiabéli coniunctió-jában?

 

GYEREKKOROMBAN

szenzációt keltett Pesten egy bécsi grafológus, aki valamelyik nagyszálló halljában lépett fel. Kihallgattam, ahogy a felnőttek izgatottan tárgyalták az eseményt. Shermann Rafael, „a röntgenszemű ember”, miután megtartotta előadását, rögtönzött produkcióval is szolgált. Felkérte a közönséget, hogy kilétük feltárása nélkül nyújtsanak át néhány sornyi írást, amit ott helyben előre készített egyforma papírlapokra vetnek. Majd azonnali elemzést adott az írásokról. Ám, néhány szokványos karakterrajz után, mesélték a másik szobában, egyszer csak fölnézett a papírokból, bozontos fekete szemöldöke alól ki se látszó röntgenszemével szinte átszúrta a termet, és lassú, keményen artikulált hangon megszólalt: „Asszonyom, ön miért ül itt, miért nem rohan haza, a férje épp most vetette le magát az ötödik emeletről?” És, mesélték tovább mélységes átéléssel, mintha maguk is tanúi lettek volna az eseménynek, holott csak hallomásból tudtak róla, egy elegáns csincsillabundás nő sikoltva felugrott, és kirohant a teremből. Azt is tudták, hogy hazaérve valóban ott találta a férje még meleg holttestét a bérház udvarának sárga keramitkockáin, ahol laktak.

 

Miért ülnek itt? Miért nem rohannak ezerfelé, ahol a dolgaik várnak rájuk, ahol vár rájuk az életük és a haláluk, vagy a mások élete és halála? Hiszen most kell bosszút forralni, vagy önfeledt odaadásban feláldozni magunkat. Most kell effektuálni az év legnagyobb fegyverszállítmányának ügyletét. Most kell meghirdetni a sztrájkot az illegális fegyvereladások és mindenféle fegyvergyártás ellen. Most kell kidolgozni a szükséges monetáris rendelkezéseket, és most kell sietni a Châtelet föld alatti folyosóin elfoglalni azt a jó helyet a lépcsőn, mielőtt a másik koldus el találná foglalni. Most kell kidolgozni a túszok ejtésének technikáját, és most kell megtárgyalni a lassan ezredik napja fogoly túszok kiadatásának feltételeit. Most kell gyorsan megvenni/eladni az értékpapírokat. Vagy a téli cipőt a gyereknek. Most ugrik le az emeletről a férjed/feleséged/szeretőd/apád, most kap szívrohamot az anyád, akit oly régóta nem láttál, most megy át valaki az utcán a hiába fékező gépkocsi előtt, most vár valahol egy ágyban életed legkatartikusabb orgazmusa, most vár egy utcasarkon életed legorgiasztikusabb gondolata. Most kellene kidolgozni az emberiség megmentésének kolosszális tervét, vagy bedobni a postaládába azt a sorsdöntő levelet (melyik nem lehet az? melyik nem az?), amit már hetek óta hordozol feladatlanul a zsebedben. Most kellene hozzálátni ehhez, ahhoz vagy amahhoz. Most kellene rohannod, hogy valakit megments a katasztrófától, amitől csak te tudnád megmenteni (vagy hogy előidézd azt a katasztrófát valaki számára, amit akarsz, vagy amit akaratlanul elő kell idézned…)…

Szól a zene. Szól? Ülök a zsöllyén, a többi zsöllyében ülővel együtt, és hallgatok. Hallgatom a zenét. Nem is hallgatom. A fentiekre gondolok. A zene csak szól. Nem is szól. Ahogy a táncosnő nem nő, és nem is táncol. A zene nem zene, és nem szól. Csak van. Mindazon túl, amit gondolsz, vagy nem gondolsz. S amit mégse gondolnál nélküle. Ha nem szólna. Vagy mit csinálna? Hiszen nem szól. Pedig ez a Telemann még csak nem is Bach. Ha az utókornak igaza van. De miért volna igaza az utókornak? Miért éppen ennek a valaminek a megítélésében volna igaza, ami semmi? A zene? akár a szél. Honnan jön a szél? A világ végéről? A hetedik galaxisról? A tengerről? A szomszéd faluból? Az utcasarokról? És hova lesz? És hogyan volt itt, mikor itt volt? Ki kelti föl? ki akasztja meg? mi támasztja föl? „Meg kell próbálni élni”? Csak mert „felkél a szél”? És ha felkél a szél? Azért még nem kell élni. Hányan halnak meg éppen akkor, mikor felkél a szél? Nincs olyan nagyszerű költemény, amit ne lehetne a „szaván fogni”. Igen, éppen a szaván. Amiről azt szeretjük hinni, hogy megfoghatatlan. Nincs olyan költemény, a legszebb se, ami ne tehetné kérdésessé, kétessé, nevetségessé, semmissé önmagát. „S valjon nem válik-e az egész poésis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük?” De a zene? Hiszen nincs szava, amin rajta lehetne kapni, aminél meg lehetne fogni, nincs mit kérdésessé tenni benne, vagy pláne értelmetlenné – hiszen nincs más értelme, csak önmaga. Csak van, amíg van. Vagy, amíg úgy véljük, hogy van. S ha nincs, úgy várod, mint szélcsöndben a szelet, szélben a szélcsöndet. A zene az a valami, ami nincs. S ami nélkül te mégse vagy. Pedig, amikor itt van, semmit se tudsz kezdeni vele. De ő azt teszi veled, amit akar. A világ idegrendszerének vegetatív működése talán. Persze, ezért is volt gyanús Platónnak, mikor az állam üdvét kereste. Meg a kínai császároknak. Ebben hasonlítanak egymásra. Platón és a Tang-dinasztia. Nem, a zenét valóban nem lehet összeegyeztetni az Állammal. Talán még az élettel se. De hát szerencsére nem is kell. Hiszen nincs is. Csak jót tesz veled. Talán az egyetlen valóságos, minden mellékhatás nélküli jótétemény, amivel az ember megajándékozta önmagát.

És a regény? Hiszen: akárhogy kirí belőle ez a néhány lap, ez is a regény része. De kinek tesz jót a regény? Talán ezt is inkább Párizsi kvartett-nek kellett volna nevezni, a címe helyett. Appassionata frenetica – Rondo aleatorico – Tremendo ma non troppo – Finale tragicomico. De leginkább meg se írni (bár, igaz, még nincs is megírva, s amíg valami nincs megírva, addig olyan, mintha el se volna kezdve). S ha meggondoljuk, hogy ez a Telemann még csak nem is Bach. (Szerencsét próbálni jött Párizsba ezekkel a kvartettekkel. Bach sose ment szerencsét próbálni Párizsba. Lehet, hogy én is azért jöttem Párizsba? Próbáljak szerencsét. Hiszen: próba szerencse. Ha nem kudarc.) Van ennek az összevetésnek egyáltalán valami értelme? Amíg zene van (ha van egyáltalán), addig még verset se volna szabad írni, nemhogy regényt. Csakhogy nekem nincs választásom. De ki mondta, hogy az olvasónak sincs választása? Az olvasót semmi se kényszeríti. Tisztelettel kérlek hát, tiszteletre méltó vagy nem méltó nyájas vagy mindenre elszánt olvasóm, aki idáig jutottál, egy lépéssel, egyetlen oldallal se tovább! (Ha lesz tovább egyáltalán.) Nem akarom, hogy többet tudj a regényről, mint én. Maradj meg abban a felajzott tudatlanságban felőle, amiben én leledzem. A folytatást csak képzeld el, úgy, ahogy én most elképzelem. Vagy másképp. Milyen jó is volna most, ha valaki másképp tudná elképzelni helyettem. Ha másképp is el lehetne képzelni. A regényt. Vagyis az életet. Az életet. Vagyis a regényt. Író és Olvasó találkozása a papíron még meghökkentőbb, és még szebb, mint egy varrógépé és egy esernyőé a boncasztalon. Még valószínűbb, még valóságfölöttibb. Hol vagy? és mikor? te, aki idáig jutottál a könyvben? Ez egy másik regény. Amiről semmit sem tudok. Pedig tudom, hogy van. Tudom, hogy vagy valahol – csöndes vagy viharos? borús vagy napsütéses? de mindenképp homályos pillanatában a jövőnek, amely bennem már múlt. Tudok róla. Tudom, hogy valahol valamikor a kezedben van ez a könyv, kinyílik előtted, hogy folytasd az olvasását, a magad regényével együtt, amely folytatódik, miközben az enyémet olvasod. Hiszen „mindenkinek az élete kész regény”. Vagy éppen nem kész. Hajtsd be szépen, és a hiábavaló hősiességnek kijáró tisztelettel és/vagy megvetéssel tedd le szépen a Könyvet. Ha tehetném, én sem írnám tovább. De te megteheted. Szépen kérlek, mindenszentjeimre, az oroszlánszelidítő Hyeronimusra és a sárkányölő Géorgioszra kérlek, ne olvasd tovább.

 

 

 

 

 

(Intermezzo: Az olvasó magányossága)

MIÉRT NEM TESZEK

sose valami jelet a könyvbe talán mert kedvelem a keresgélés izgalmát megtalálni az elveszett fonalat a labirintusban meg aztán így újra elém kerülnek a szöveg egyes töredékei más rendben mint ahogy előbb olvastam vagy amikor egyáltalán nem olvastam mert az ember úgy olvas hogy nem mindent olvas el erre is ilyenkor jövök rá különben a könyv mindig labirintus minden könyv és akkor is ha folyamatosan olvasom ilyenkor meg éppen úgy keresgélünk a könyvben mint a fejünkben egy-egy elveszett gondolat után mert az agy is labirintus tudjuk hogy ott van de mintha most mégse lenne ott mint ahogy azok a bizonyos töredékek egyszerre ott vannak és mintha akkor nem lettek volna ott amikor olvastuk amiket keresünk meg olyanok mintha talán csak mi olvastuk volna bele mi lenne ha a könyvekben a sorok közé valami titokzatos parapszichikus elektronika belekódolná az olvasó olvasás közbeni gondolatait micsoda könyv lenne az na most megvan a röntgenszemű ember meg a csincsillabundás hölgy a kávét el ne felejtsem levenni a gázról különben megint szagolhatom a szörnyűséges gumibűzt ahogy ráég a főzőre mit képes kihozni a hőmérsékletváltozás az anyagokból furcsa hogy ez meglep hiszen egész nap ezt csinálom de az ember ha a magánszférában összetalálkozik azokkal a jelenségekkel amelyek a szakmájában mindennaposak egyszerre csak úgy áll előttünk mint a tökamatőr hát persze nem a kávéfőzőgumik hőmérsékletváltozásaiból eredő jelenségeket szoktam mérni és érzékelni igaz is mi volna ha az írást is kitennénk bizonyos hőfokváltozásoknak lehet hogy egészen sajátos átalakuláson mennének keresztül az egyik így a másik úgy lehet hogy akkor jutnának el optimális minőségükhöz mint egyes anyagok mint akár a kávé vigyázni kell a kávéra szörnyű hogy mindig muszáj valami másra is figyelnünk mint amire figyelni szeretnénk a csincsillabundás ha jól sejtem csak olyan metaforaféle csak nem világos minek a metaforája talán épp ezért metafora mint a zene és ott egy kicsit tovább persze hiszen már a zenénél tartottam igaz mi minden jut nekem is eszembe (most jut csak eszembe) zenehallgatás közben meg persze olvasás közben is és egyáltalán mi minden jut az ember eszébe (de hogy jut? és mi az hogy jut?) miközben azt hiszi valami másra gondol és nem tartoznak-e hozzá a zenéhez a zenészek is van aki lehunyja szemét a koncerten mert egyedül akar maradni a zenével de akkor miért megy el a koncertre ahol szükségképpen másokkal vagyunk együtt és nem vagyunk-e másokkal akkor is amikor egyedül vagyunk és nem tartozik-e hozzá a hallanivalóhoz a látnivaló is vagy vaknak kell lenni hogy igazán hallhassunk és akkor süketnek ha igazán látni akarunk csorog nem még nem csorog olykor oldalakon keresztül nem azt olvasom amit olvasok hanem egy oldalakkal előbbi mondat rángat a pórázán és nem ereszt miközben azért valahogy tovább vonszolom magam a sorok közt mintha egy fenékkel ülnék két lovon ahogy mondani szokták úgy látszik nem is olyan lehetetlenség mint ahogy gondolják legalábbis szellemiekben az ember olykor ráeszmél hogy már régen nem azt olvassa amit olvas a tudat úgy látszik eleve csak hasadva működik ez a létezésformája ilyenkor aztán keresgélni kezdünk önmagunkban mint a könyvben visszalapozunk az időben és milyen nehéz megtalálni azt ami ott van ami ott volt a kávé már megint eszembe jut pedig nem folyt ki de mikor majd folyik akkor biztos elfelejtem bár folyton erre is gondolok miközben lapozok a könyvben hol is tartok hát persze túl a csincsillabundás nőn meg túl a zenén is most kellene megnézni a kávét éppen ott hogy ne olvassam tovább jó akkor most leveszem a gázról ezt is bele lehetne írni egy regénybe egyáltalán miért olvasnak olyan keveset a regényekben aki regényt ír az bizonyára olvas is regényt és eleve fel kell tételeznie hogy az emberek egy jó része is olvas sőt hogy valami nagyot mondjak egy regényírónak tudnia kell miközben a regényét írja hogy az ő regényét is csak és kizárólag olyanok fogják olvasni akik regényt olvasnak ha az olvasás nem „primér” élettény akkor miért gondolják úgy hogy az írás az pedig azt gondolják sokszor épp azok akiknek a regényeiben sosem olvasnak regényt most már végre is ki kellene tölteni a kávét mert el fog hűlni meg tovább is kellene olvasni mert az olvasási kedvem is elhűl jó kis kávé idehozom a heverőre rágyújtok a körülmények végre megteremtve miért a legjobb fekve olvasni mikor minden szemorvos tiltja bizonyára igen későn alakult ki olyan helyzet hogy az emberi szemnek ebből a lehetetlen szögből kelljen néznie valamit ferdén fölfelé méghozzá ilyen kisméretű látnivalókat mikor kellett a betű feltalálása előtti időkben az embernek hasonlóan apró tárgyak hasonlóan csekély eltérésekkel sűrűn egymásra következő sorai közt ilyen vizuális distinkciókat tenni érthető hogy a látás gyengülését elsősorban éppen a betűnagyságokon mérik kezdeti stádiumban nem is mérhető máson általában mit cselekszik az ember fekve pihen alszik álmodik vagy szeretkezik beteg gyógyul vagy meghal vagyis szervezetének és egyben (ha az nem amúgy is egy) lelkének legintimebb legkényesebb és legmagányosabb funkcióit végzi (ezekbe végül is még a szeretkezés is belevonható) az olvasás is közéjük tartoznék hogy a legbensőségesebbek és legmagányosabbak közé nem is kétséges van-e szorosabb tête à tête önmagunkkal mint ezzel a másikkal való és van-e szorosabb együttlét másvalakivel mint ezzel a szöveggé lényegült Másikkal amely (aki) majdnem mi magunk vagyunk vagy leszünk szóval bensőségesnél is bensőségesebb bár éppen azért cselekedjük hogy kívül kerüljünk magunkon egyszóval maga a magányosság de egyben a magányosság ellentéte is hiszen leginkább magányunk feloldására szolgál bár éppen annak megőrzésére is hogy ne hagyassunk egészen magunkra magunkkal de azért tudjunk is magunkkal egyedül lenni passzívnak azonban egyáltalán nem mondható mint a többi fentebb felsorolt hiszen az olvasmányt nem szenvedjük el hanem nagyon is tevékeny szellemi erőfeszítéssel sajátítjuk el megemésztjük magunkévá tesszük befogadjuk lám csupa elemi biológiai működéssel jelöljük a művészetet tárgyul vonzó állítmányokat csupa lét- és fajfenntartásra vonatkozó igével brutálisan kizökkenünk a saját életünk kerékvágásából hogy egészen más életek útjára terelődjünk amely azonban mégis a miénk lesz aztán folytatjuk a magunkét ott ahol abbahagytuk és mégse ugyanott a regényből kilépve éppúgy vissza kell keresnünk a magunk életét ott ahol tartottunk benne ahogy a regényben azt a helyet ahol tartottunk és itt se mindig egykönnyen találjuk meg mit is csináltam egész nap mi volt az „életem” most például éppen az hogy olvasok illetve hogy nem olvasok illetve hogy valamiképpen mégis olvasok gondolatban visszaolvasom magam a már olvasottakba ott hagytam abba a zenénél persze nem is a csincsillabundás nőnél miért az maradt meg mégis ilyen erősen az emlékezetemben meg a férje a keramitkockákon fekve mint valaminek a jól kirajzolódó árnyéka ezt a hasonlatot talán nem is a regényből veszem csak én teszem most hozzá vissza kellene lapozni mindegy én úgy látom a kövezeten mint egy árnyékot lehet hogy életünk legbelsőbb tekervényeibe csak a zene hatol be vagy csak az tud kiszökni belőle de közben a labirintusnak ezer külső kanyarán is át kell vergődnünk naponta annyi bizonyos hiába is próbálnám sorolni őket mindazt az előre látható és előre nem látható választási kényszert kikerülhetetlen kényszerpályát ami elénk áll ami elé állunk felkeléstől lefekvésig e mindennapi egynapos életben a beidegzett mozdulatokat amikkel ki tudja hányadszor ma is nekiindultam most végre megint itthon vagyok ki tudná lajstromozni mi minden után aminek a végösszege végül inkább semmi s ami mégis jobb híján az „életem” volt fektemből nézem az ablakon át a szemközti háztetőket nem is az ablakon át hanem úgy mintha ott volnának az ablakban az ablakkeret: képkeret mint ahogy minden képkeret: ablakkeret kilátni magunkból – belátni magunkba ez a kettős feladat amit minden percben nem mi nem is más maga a lét jelöl ki számunkra az élő anyag természete de most már igazán tovább kell olvasnom a kávémat is megittam bár épp ott tartom nyitva a könyvet ahol a szerző arra szólít fel hogy ne olvassam tovább hogy jön ehhez most jött le a falvédőről – vagy a filmvászonról mint a Kairó bíbor rózsá-jának a hőse – mit keres ő itt abban a szoros szimbiózisban amiben én a regénnyel együtt élek mi ez önteltség magakelletés tehetetetlen fogvicsorgatás hirtelen kétségbeesett szembefordulás azzal amit csinál az olvasó megnyerése helyett ami minden író alapvető törekvése kell hogy legyen az az önpusztító szándék hogy – mint nemrég olvastam már nem tudom hol egy nem tudom kitől vett idézetben – a lehető legnagyobb gyanakvást keltse az olvasóban maga iránt keservesen őszinte-tettetett kiábrándulása abból amit csinál amit csinálnia kell mert nincs más mit csinálnia exorcizálás hogy ki ne essen óvatlanul annak az óriáskeréknek a nyitott kis hajójából amiből nem lehet kiszállnia ha egyszer már beleült legfeljebb kiugrania a magasból ahogy egyszer én is alig tudtam visszatartani magam a leszédüléstől a Vidám Park egy ilyen forgó intézményének a tetején az életből való kiszédülés lehetősége ha karnyújtásnyira ott áll előttünk olykor minden más vágynál ellenállhatatlanabb erővel tud ránk törni ritkán gondolunk arra (regények olvasása közben) hogy amit izgatottan vagy unatkozva csak úgy időtöltésből és szórakozásból vagy nyakig belefeledkezve esetleg bosszankodva vagy dühöngve olvasunk az egyszer másvalakinek mindennapos legfőbb tevékenysége volt vagyis az élete nem nagybetűvel hanem kisbetűvel írva az é-l-e-t-e hogy minden laphoz amin sajátos élethelyzetek alakulnak ki mint a cápa hasához az élősdi halak eltéphetetlenül odatapadnak más számunkra láthatatlan és érzékelhetetlen élethelyzetek is azéi aki éppen most (akkor) elő-(elénk) állítja az előbbieket pontosabban a legláthatóbb cselekvésre lebontva a dolgot körmölve vagy kopogva rója egy papírlapra vagy már nem is papírra hanem képernyőre vagy ki tudja micsodára kinek jut eszébe az a nyilvánvaló tény (ami most jut az eszembe) hogy ez a könyv amit én úgy kezdtem olvasni hogy tudtam már vége is van mielőtt belekezdenék (akár a végén is kezdhetném olvasni) amikor írója kezdte még nem volt s mikor felszólított hogy ne olvassam tovább még akkor is úgy lehetett volna hogy nem is olvashatom tovább nincs is mit tovább olvasnom (a szerző hirtelen meghal vagy nem tudja folytatni ilyen vagy olyan százféle elképzelhető okokból) lehetett volna hogy ne is legyen vége sőt folytatása se meg arra is rájövök – ahelyett hogy tovább olvasnám úgy látszik megfogadtam a szerző tanácsát de nem olvasva is a könyvet nem a könyvet olvasom-e tovább míg rájövök – hogy minden regény voltaképpen más regény több regény közben anya a kórházban mindjárt telefonálnom kell ma nem tudok bemenni (jaj az a kórházjelenet a regényben) és persze lelkifurdalás hogy miért nem „tudok” bemenni Viktória jön ez az egész mindig újrakezdődő regény Viktóriával ha jól jár az órám még éppen egy óra huszonkét percem van (ha pontosan jön de ha nem jön pontosan mint ahogy legtöbbször nem pontos az én pontos belső órám akkor is a megbeszélt időponthoz igazodik akkor már nem fogok tudni olvasni akkor se ha nem jön mert nekem már itt lesz azáltal is éppen azáltal hogy még nincs itt hogy miért nincs itt és hol van és mi tartja vissza a világ megszámlálhatatlan visszatartó lehetőségei közül) már hazafelé a kocsiban előre kilelt a hideg és a meleg ami a közelében mindig olyan érzést kelt bennem mintha oxigénsátorba kerülnék de egyszersmind olyan bura alá is amiből fokozatosan kiszivattyúzzák a levegőt most meg rettegek hogy majd jönni fog abba kell hagyni az olvasást (amit el se kezdtem) olyan érzékelhetetlenül messze van hogy el se tudom képzelni hogy egy óra és húsz perc múlva itt fog feküdni mellettem mint egy olvashatatlan regény amibe hiába hatolok be akkor is kívül maradok rajta szóval a regény írása éppúgy mint az olvasása csak egy másik regénnyel együtt valósul meg ami nélkül nem létezik és ami valahogy benne is van abban a regényben amit olvasok de úgy hogy nem olvashatom csak valahogy érzékeimen túl érzékelhetem értelmemen túl érthetem meg mint olvasásküszöbön innen és olvasáshatáron túli fénykvantákat vagy hanghullámokat mikor az író itt tartott a regényében a jövendő az övé és a regényé csak ugyanolyan bizonyosan elérkező és ugyanolyan bizonytalanságot tartogató idő volt mint minden más idő már nem is tudom hány regényt olvasok itt a díványon miközben egyet sem olvasok a kávém mellett felveszem a csészét de hisz már üres pedig még egy kortyra számítottam még egy éppen egy korty kellett volna az a még egy az az utolsó az az utolsó utáni ami mindig mindenből hiányzik s aminek a hiánya mindennek az elkerülhetetlen végességét kattintja ránk mint egy bilincset a világ végtelenségének ezt az emberi lehatároltságát amelyet éppen az ember visel oly nehezen ő aki el tudja képzelni a matematikai végtelent sőt több végtelent is (több belőle kiinduló véget nem érő regényét a mindenségnek) kezemben a nyitott regénnyel amit nem olvasok én álszent olvasó voltaképpen a magam regényét olvasom amely végső soron része lesz ennek a regénynek mint ahogy az a regény (amit már elolvastam belőle s amit még elolvasok ha elolvasom) részévé válik az enyémnek az egyetlen regény a valóságban (bennem) ijesztő gyorsasággal egész regénypopulációvá osztódik vagy – hogy továbbra is a magam szakmájánál maradjak – egymásba fonódik mint egy kétszeres (vagy sokszoros) kettős spirál a bonyolult kapcsolódások útján hozzájuk rendelődő polimerekkel íráskor az író mindig az olvasóra gondol olvastam nemrégiben egy külföldi írónál de vajon rám gondol-e milyen olvasót képzel magának bizonyára olyat aki őrá magára hasonlít az íróra mint olvasóra erre a visszhang visszhangjára hiszen mindenki önmagát szeretné olvasni és azt szeretné ha mások benne tudnának olvasni az író azzal hogy ír valahogy így folytatta szövege révén mintaolvasót teremt magának s milyen lenne ez a mintaolvasó ha nem olyan mint ő maga képmása bús fivére de olyan vagyok-e én mint ez az író hasonlítok-e arra akit teremteni akart magának (magából) arra a Lector in fabulá-ra akit annyiszor megidéznek aztán egyszer csak ott van amikor nem is gondolnak rá az olvasó az író Pygmalionja de az író is az olvasó Pygmalionja akár tud róla akár nem vagy inkább az író olyan reménytelen viszonyban lehet az olvasójával mint a szerelmes az ideáljával sohasem azt kaphatja meg akit elképzelt magának mert az nem is létezik s ha egyszer mégis azt képzeli hogy testestül-lelkestül megképzik előtte az akit álmaiban elképzelt akkor menten erről az elképzeléséről derül ki hogy csak puszta képzelet senki soha nem kapja meg azt akit nem is ő a zsigerei és a hormonjai a lelke és a barlangos testjei vagy a nyálkahártyái elképzeltek maguknak az írónak is azzal az olvasóval kell megelégednie aki jut neki de most már igazán bele kellene kezdeni már csak egy órám és mennyi is két percem van (amíg Viktória jön illetve jönnie kellene de az egyremegy) nem azért írja-e hogy ne olvassam tovább mert hirtelen rádöbbent hogy úgyis hiába ábrándozik arról a mintaolvasóról mint a rajongó kamasz vagy a kiábrándult szerelmes a tökéletes szerelemről mi lehet az amitől el akar tiltani vagy meg akar kímélni vagy netán meg akar fosztani (s amiről „most” még maga se tudja mi lesz) vagy saját magával akarja tenni mindezt kinyújtóztatom a lábam milyen hülyén alám szorult a bal egészen elzsibbadt még majdnem egy órám van lássuk csak

 

 

 

 

 

ELŐSZÖR MINDIG

jó mélyen beúsztál (vagy, ha szabad volt a csónak, beeveztél) egyenesen a túlsó parti hegyeknek tartva, hogy aztán éles szögben délnyugatnak fordulj, a tó vége felé, ahol akkoriban fordult ki a földből antik feneke, Fenékpuszta romjaival. Ha szerencséd volt, kivált mikor a kánikula délutáni délibábja játszik a levegővel, s a már lefelé forduló vakító sugarak, mint a rivaldák, szikrázó homályba borítják a keszthelyi öbölt, egyszerre megjelent a várva várt káprázat, a szándékosan előidézett tünemény, óhajod és a fény fondorlatosan kimódolt szemfényvesztése. Csak jobbra-balra nem volt szabad nézned, se a meghitten szerény innenső, se az ellenséges(en) pazar túlsó parti hegyek felé, amelyek sötétebb zöld vagy kék foltokban emelkedtek ki víz és ég egybefolyatott monokróm akvarelljéből; csak mindig egyenesen előre, a két ütemesen csapkodó karod közé, délnyugat felé, a lefelé forduló nap alá. Szemben a ferde sugárzással, amely kezdte már lassan leereszteni aranyhágcsóját a vízre, mindig azonos távolságban maradva a vizet köpködni, levegőt venni ütemesen felmerülő fél arcodtól. És máris itt volt a parttalanság bűbájossága, melyben a tengernélküliek vágyálma, a Magyar Tenger valóban (illetve, némi képzelgés árán) tengerségével tündérkedik.

Mi más járta volna át most ugyanezeket a mozdulatokat végző tagjaidat, ha nem a kamaszkori nyárdélutánok ez álnok és mégis oly ártatlan ábrándja, most, mikor életedben először végre igazán az igazi tengerben kereshetted a tengert? Csak éppen, és éppen itt, hiába kerested. Jobb felől, hátad mögül elédbe nyúlva, a Croisette könyökben megtörő karja (mintha csak a sajátod óriásira kinagyított párja volna) ölelte el előled az áhított végtelent, bal felől, távolabb, az antik Antipolis foka tolakodott előre a vízen, és a Golf Juan-i fövenypart előkelő íve fogadta magába és hárította el magától a hullámokat. S ha magad előtt, a kettő között fürkészted a Nagy Kijáratot, mint egy Magellán, ott az erdős kis archipelagus állt elébed, a lombréseken át komorló vártoronnyal, mintha a régi híres rabok árnyai, a Vasálarcos, Bazine vagy Dantès őriznék szemed elől a large-ot, a tágat, a széleset, a nyíltat, amely eddig csak merő képzelgésekben tárulhatott eléd. S ahogy tovább úszva mégis makacsul keresed a megváltó rést (talán tudat alatti obszcén jelképeként is a combok szétnyíló gátja – a gátak szétnyíló combjai – közt rejtőző hasítékának), s már majdnem rátalálsz, akkor mint a vízből sarjadt égő csipkebokrok, állnak szemed elé tiltón az Esterel kőcsordájának a tenger mélyébe lenyúló s onnan fölbukkanó vörös porfir lábazatai. De ezek a víz kékjében pompázó vörös sziklák is valami otthonira emlékeztetnek, legalább öt karcsapásnyi idő kell, hogy rájöjj, a Balaton-felvidéki vörös földre. A bauxit és a porfir hasonló színűre festi a földet, s az öböl tóvá varázsolja a tengert, ahogy a tavat tengerré tudja avatni a fény. De miért festi a víz sötétebb vörösre a vörös követ, amint abbahagyhatatlan ritmusában felcsap rá, hol hegyes szögben magasabbra, hol meg tompábban, már alacsonyan szétterülve rajta? Még az ilyen egyszerű jelenségre se tudsz valamilyen elfogadható választ találni. A teremtés koronája semmit sem tud a teremtésről, nemcsak az őrült zsenik őrült kérdéseire (Honnan jöttünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?) nem tudja a választ, a világ milliárd apró jelenségére sem, amelyek naponta megszámlálhatatlanszor majd kiszúrják a szemét, hasogatják a dobhártyáját, horzsolják a tapintóidegeit. Jókor jut eszedbe, gondolod, miközben szemed előtt a víz mindig másképpen – s mindig ugyanúgy – újrafesti a vörös köveket. Pali meg csak úgy prüszköl melletted a fáradtságtól, míg téged tovább hajszol az ábránd és a csalódás, mint kétfelől két veszekedő hajcsár egy szamarat. Miközben mind e mögött ott bujkál a régi fondorlat, az egyszerre tudás és nem tudás, csak éppen a fonákjáról. Mint egy matematikai művelet próbája, amely csak az előbbi eredményét erősíti meg. Talán éppen ezt akarod. Mint azelőtt a tengert a Balatonban, most a Balatont a tengerben. Akkor a kitörést a szűkösségből; most az otthonosságot az idegenben. Talán éppen így teljesül igazán az ábránd, ebben az egy filmre fotografált kettős öncsalásban. Pali minden karcsapásnál vissza szeretne fordulni, fenyegetőzik, hogy itt hagy egyedül, de persze maga is retteg attól, hogy egyedül marad. A nagy vízben. Téged pedig vonz ez a kínzó-boldog semmire se való játék, ez az elérhetetlen ősvarázs, amely oly ellenállhatatlanul kísértett rég a messziből. S most itt van. És mégsincs itt. Csak csapkodsz a karjaiddal, te is egyre lankadtabban, de sehogy se bírod rávenni magad a visszafordulásra. Pedig a Balatonban is hányszor elfogott a víz riadalma. Nyolc- vagy kilencéves korodban egyszer, majdnem partközelben, a szinte sekélyben, kis híján magához is rántott ez az örvény, nem is a vízé, hanem az ijedségé, amiben éppúgy el lehet merülni, mint az igaziban. Egyszerre kiszaladt alólad a talaj, vagyis mintha a testedet eddig könnyedén fenntartó víz szaladna ki alólad, hogy egyszerre a mélybe rántó víz fonódjon köréd, mint valami állat. Egyszerre érezhetted, hogy a víz egy szempillantás alatt képes csillogó felületből krátermélységgé, odaadó támaszból megsemmisítő semmivé változni alattad. S ez a változás nem benne, hanem bennünk megy végbe, a képzelt örvény egyszerre megtestesül alattunk. Most is félsz. De mintha a félelem is csak annál jobban tuszkolna előre. Ha Dantès azon a viharos éjszakán, tizenöt évi rabság zsibbadtságával a testében ki tudott úszni a másik szigetre… gondolod két karcsapás között,

„legfeljebb elérjük a hajókat”,

liheged oda Palinak,

„már közelebb vannak hozzánk, mint a part”

„te egészen meg vagy csavarodva”,

lihegi vissza Pali,

„pont ránk várnak azok a hajók”,

és nagy elhatározással (vagy annak színlelésével) megfordul és úszik visszafelé. Most rémülsz meg te is. Könnyű, partra vivő hullámzás segíti igyekezeteteket, a víz igazán legodaadóbb biztatásával csillog, a fényglóriás kora délutánban megint Dantès jut eszedbe a viharfekete éjszakában, mégis egyre inkább az örvényt érzed magad alatt, a régi örvényt, amit, tudod, attól fogva tudod, magad tudsz kavarni magad alatt, mintha a saját öntudatlanod húzna alá a maga mélységébe, és azt is tudod, hogy te magad nem tudod eloszlatni, s minél inkább tudod, hogy benned van, annál inkább benned is marad. Már nem játszik veled se ábránd, se öncsalás, csak a part vonala játssza messzi csábtáncát előtted a hozzásimuló és visszalejtő hullámokkal, s egyetlen célod és vigaszod a vízen, a messze, úgy érzed, szörnyűségesen messze, boldog labdákként ringatózó test nélküli fejek sora a plage parttal védett félkörében. Még egy-két közeletekben csalinkázó jolle ígér némi mentségre esélyt, végszükség esetén, meg a vízbe mélyen benyúló strandszéli gát, a jetée, amely, nevéhez híven, akár egy vízbe dobott hosszú uszadékfa, mintha lassan ringva közeledne felétek.

Mikor végre megmarkoljátok hosszú, nyúlós moszatszakállát, ezt a sikamlós szalmaszálat, és felkapaszkodtok a forró szemcsés kőre, úgy terültök el, szétvetett lábakkal és karokkal, mintha igazi vízhullák lennétek. Pedig csak hasonlatosak vagytok hozzájuk. Vagy mint kerekén egy Ixion. Megszerkesztve, mint Vesalius nagy körbe foglalt anatómiai ábrája, Leonardo világkereke, melyben az emberi test a küllő. Az ember csillagképe a földön.

A tengerben mégiscsak ott volt a tenger. Még ha csak önmagadban találtál is rá.

 

„MAGA CANNES-BAN IS JÁRT, UGYE?”

kérdezte, nem, inkább állította a fiatalember, minden bevezetés nélkül melléd huppanva a vadonatúj piros plüsspamlagra. A jól ismert fölényes pesti ízléstelenség jegyében, amelyet úgy utáltál, s amelyet a tájékozottságát fitogtató tájékozatlanság dagaszt, mintegy kalózvitorlát, s mely például párizsinak nevezte el az egyetlen olyan felvágottféleséget, amihez még hasonlót se lehet találni Párizsban. Mint ahogy Párizsban – most meggyőződhettél róla – minden rendű, rangú és elnevezésű éjszakai (valamint nappali) helyiség (illetve, „magyarul”: lokál) található, csak épp olyan nincs egyetlenegy se, amit valamilyen „Grill”-nek neveznének. Ez a szó, ilyen írásmóddal, meg se található semmiféle francia szószedetben, legfeljebb egy l-lel írva, gril, de ez esetben rostot, parázst (esetleg grille alakban is), vagy zsiliprácsot, színpadi gerendázatot, ha éppen nem hajógyári vízszintes javító műhelyt jelent (l. Le Petit Robert, 1972-s kiadás, 807–8. o.). Természetes tehát, hogy a két háború közti Budapest legnagyvilágibbat játszó éjszakai mulatója, mely olyan vendégekkel dicsekedhetett, mint a kapurtalai maharadzsa, Aga Kán és a Velszi herceg, a Parisien Grill ékes nevet viselte. Mikor Párizsba utaztál, még nem támadt fel halottaiból (a szintagma ezúttal szó szerint is értendő, valamilyen találat által bedőlt pincéjében az ostrom után állítólag odamenekült pincérek, táncoslányok és konzumnők tömeges holttestét találták). Most azonban, hogy egy évre rá, megújított ösztöndíjad (l. „Ösztöndíj 1”) folytatása előtt látogatóba hazaérkeztél, már újból teljes pompájában ragyogott. Sőt, egy kis eszpresszó is nyílt mellette éjjel-nappal nyitva, azoknak, akik netán korábban érkeznének, a műsor kezdete előtt, vagy a hajnali zárás után még reggelizni is kívánnak. Itt volt találkozód. A Grill vadonat neonbetűi éppoly horribilisen inflációs ragyogással ugráltak, mint a százezres mil- vagy bil-pengős bankjegyeken a kimondhatatlan számok. Az eszpresszócska is Párizst játszott, belül is, épp olyan Párizst, mint az elnevezése. Amilyet csak egyes pesti aranyifjak láttak valaha is, valamint harmadrendű s két háború közt oly divatos „bohém” Párizs-regényekben olvashattak, soha senki és sehol másutt. Ez nem a Bar Vert volt, csak úgy szaglott az ósdi eleganciától, rikító plüssével, amelyhez beszélgetőtársad éppoly pompásan illett, ezt rögtön megállapítottad, mint a szomszéd asztalok körül ülők, akik közt nagyban ment a vadonatúj pesti rongyszedés, ha ezek a rongyok még nem is azokat az ezreseket jelentették (az infláció görbéjének függvényében), amit az évtizedekkel későbbi pesti ifjúsági vagy alvilági nyelven, hanem pengő Napóleonokat és csengő aranyakat, nem látható anyagszerűségükben ugyan, csak a róluk való purparlék mindenfelől felcsattanó foszlányfényeiben megvillanva.

Kényszeredetten bólintottál. Nem is a kérdésre. Kényszeredetten ültél itt, kedved, akaratod, sőt szilárd elhatározásod ellenére. Szemben ezzel a sima alakkal, aki ideiglenes hazalátogatásodnak már első napjaiban újra megkeresett – újra, mert egy évvel ezelőtt az elutazásod előtti napokban keresett meg először. Honnan tudta, hogy itthon vagy? Ostoba kérdés, persze. Honnan tudta akkor, hogy francia állami ösztöndíjjal Párizsba készülsz? Hogy még a háború előtti nyáron szerelmes voltál egy ilyen meg ilyen nevű lányba? Úgy látszik, nemcsak a ponyvaregényekben, és nem is csak azokban a politikai rendszerekben, amelyek, hitted, remélhetőleg mindörökre felszámolódnak e földön, hanem az azok felszámolására felesküdtekben is léteznek ilyesfajta intézmények, amelyek általános és egyetemes semmit sem tudásukkal valamiféle titokzatos mindentudás letéteményesei, a pletyka intézményesedett tőzsdéi és piacai. Bár azonnal nevetségesnek érezted magad, hogy ezt most fedezed fel, de azért valóban most fedezted fel. S ezt az intézményt a hanyag eleganciájú Fiatalember képviselte előtted, immár nagy kezdőbetűvel, s láthatóan veled szemben, miközben magatartása szavak nélkül is tele volt a kettőtök „közös ügyére” való célzással. Valamivel idősebb volt nálad, de egyébként, nagy általánosságban, hozzád hasonló közegből jöhetett, hasonló tanintézetekben s az élet hasonló iskoláin mehetett át kora ifjúsága háborús esztendeiben, mint te magad; s most, magatartása szavak nélkül is azt sugallta, mintegy axiómaként, amit ki se kell mondani, hogy közös ügyben jártok – netalán ültök – itt. S mégis, alig tudtál volna magadtól idegenebbet elképzelni nála. Nagyon is modernnek szándékolt, mégis vidékies eleganciája, alig mutatott, mégis nyilvánvaló fölénye sokkal inkább azok közé sorolta, akik körülöttetek a White Lady-s poharuk peremének kristálycukor csipkéit harapdálva üzleteltek. Kétségkívül egészen más mesterséget űzve, mint amazok, a tiédtől ugyanannyira eltérőt űzött, csak azzal a nehezen kimutatható különbséggel, hogy ő a magáét más oldalon űzte, mint amazok. S hirtelenében szinte plasztikusan képzett meg előtted, hogy a valóságos érzületek nem euklidészi geometriájában megeshet, hogy az ellentétes oldalak egybeesnek, az azonos oldalak pedig széttartanak egymástól

„Hogy került éppen oda?”,

kérdezte. Nevetséges kérdés. Ha az előbbit tudta, ezt is tudnia kell. Ösztöndíjadhoz hozzátartozott hatheti nyaralás a Cannes-i Collège Internationalban. A kérdés, persze, nem kérdés volt, amely válaszra vár. Hanem egy helyzet leszögezése, amelyben van, aki kérdez, és van, aki válaszol. S ebben a kérdés és felelet ténye a fontos, amely a helyzetet rögzíti, és nem a kérdés vagy a felelet tartalma. Oda se figyelve válaszoltál. A fenti dilemma foglalkoztatott. Talán nem fogalmaztad meg magadban sem pontosan. De ugyanaz a dilemma sejlett fel benned itt is, mint nemrég a Sorbonne-on kirobbant botrány alatt, vagy Koestler könyvében és a róla folytatott vitátokban. Csakhogy a magadban folyó vita nem annyira két gondolatod között, mintegy szálmentén próbálta széthasítani az egységesnek tetsző anyagot, hanem érzelmeid és gondolataid között képezett egyre szélesebb, és nem egyenesen, hanem cikcakkban történő szakadást. Amely takargatni való volt, mintha rongyos ruha lenne rajtad.

„Tudta, hogy a cannes-i kikötőben amerikai cirkálók állomásoznak?”

„Nem a kikötőben”,

mondtad, némi nevetséges elégtétellel, hogy azért ő sem tud mindent olyan jól,

„a nyílt tengeren horgonyoznak, mintegy feleúton a part és a Lérins-szigetek között.”

„Látta őket?”

„Mindenki látta, aki egyszer is lement a strandra.”

„És meg is nézte?”

„De mennyire. Július 4-én a nemzeti ünnepkor szabad bejárás volt a fedélzetre; kis hajókon lehetett odajutni. Csapatosan mentünk a kollégiumból. Mindenféle nációk.”

„És érdemes volt?”

„Hogyne lett volna. Sose láttam még hadihajót. Egy igazi dreadnoughtot, úgy, ahogy a suliban az unalmasabb órákon szenvedélyesen művelt kockáspapír-játékainkban elképzeltük.”

„Azt hiszem, nem érti, mit akarok kérdezni.”

„Azt hiszem, valóban nem értem.”

„Úgy gondoltam, megfigyelt-e valami különöset?”

Hogy képzeli ez, hogy úgy rendeznek népünnepélyt egy hadihajón, hogy közben valami „különöset” is lehessen látni? Bizonyára nem olvasta, jutott eszedbe, Isti barátod novelláját, miért is olvasta volna?, amiben olyan kedélyesen írja le – egy történelmi lépéssel, és milyennel! előbb –, hogy a háborút közvetlenül megelőző napokban miként lepték el a nizzai „nyaralók és turisták” a Villefranche-ba befutott Győzhetetlen nevű angol csatahajót, „a Bábel száz nyelvén panaszolva, hogy elszedték tőlük a Kodakot”, és „elismeréssel veregették meg az ágyúk nyakát”, még azt is hozzáteszi: „megannyi sokat ígérő csikót”. Ilyesféléléket lehet tenni, ha az embert tömegesen vendégül látják egy csatahajón. Egyébként: nem kész őrület? Ezt a Győzhetetlent, az angol flotta feltehetően parádés hadihajóját minden bizonnyal alig egy-két évvel e kedélyes leírás után a tenger mélységes fenekére küldték a német torpedók. És mi – valamint velünk együtt ugyanama Bábel száz nyelvén fecsegő „nyaralók és turisták” – most ugyanúgy nézegetjük, s ha van mivel, kodakozzuk, vagy, mert tiltva van, nem kodakozzuk ezt a másik fényesre sikárolt vízijármű- és vízijármű-romboló-csudát. Mintha semmi sem történt volna. És senki se tanult volna semmit abból, ami történt. Mintha nem is volna e két hasonló hajó és két hasonló látogatás közötti időbe beletemetve negyvenmillió fölösleges európai halott, és negyvenmilliónál is több, mert az algebra jeleivel ki sem fejezhető, fölösleges emberi szenvedés. Valamint, éppen csak mellesleg, a legiszonyúbb élmény („szenzáció”, „botrány”), amivel az emberiség valaha is kedveskedett magának. Ez az oly messiásian másnak várt „háborúután” ennyire ne különböznék a pokolba kívánt „háborúelőttitől”, mindkettő csupán magától a háborútól különbözik? De különbözik-e? Nem a háború maga-e az újra itt parádézó hajó és ez a mellettem szerencsétlenkedve parádézó „kérdező”, aki – komolyan? vagy egy gyermekdeden-irtóztató ipi-apacs-játék kikezdhetetlen szabályai szerint? – azt akarja – vagy nem is akarja – megtudni tőled – tőled! –, mi „különöset” láttál a hadihajón? Különben persze, nagyon is különös volt az egész. Hiszen most láttál először ilyet. Meg nem is volt annyira különös, mint vártad. Olyan volt, mint egy nagy, nem is olyan nagy hajó.

Ez vagy hülye, gondoltad, vagy téged néz hülyének, vagy annak a szerepét szánja neked, akit hülyének néznek. Vagy mind a három együtt. Bizonyos szempontból valóban hülye, bizonyos szempontból valóban hülyének néz téged, és mindenképpen azt a látszatot akarja kelteni benned, hogy hülyének néz.

„Ha jól tudom, egyéves ösztöndíjat kapott. Most milyen címen készül újra visszamenni?”

„Meghosszabbították. Hogy befejezhessem a Souriau professzornál elkezdett Mémoire-omat.”

„Minek magának francia egyetemi fokozat? Azt hiszi, a jövőben lehet azzal valamit kezdeni itthon? Vagy talán éppenséggel nem itthon akarja gyümölcsöztetni?”

„Nem érdekel a fokozat. A téma érdekel. Az egyetemi karrierről, ha egyáltalán vágytam volna ilyenre, az ismert okok miatt már úgyis lekéstem. De amit tanulok, azt éppenséggel itthon szeretném gyümölcsöztetni.”

Röviden vázolni kezdted, hogy azt a tudomásod szerint eddig még fel sem tárt analógiát szeretnéd elmélyíteni, amit A tragédia születése és az Egy évad a pokolban szöveg szerinti, illetve szöveg alatti, legkivált pedig műfaji újdonsága között sejtesz. A modern irodalom két egymástól függetlenül azonos évben született chartája. Két alig huszonéves csodagyerek végső szakítása a reneszánsz óta megszakítatlan európai irodalmi szokásjoggal s annak alapelveivel, mintegy alaprajzával; egy új kultúra változatos-profetikus-aforisztikus-talányos kinyilatkoztatása; az első proletárforradalom győzelmét, illetve bukását követő egyazon évben. Körülbelül ennyi. Az isten nélkül maradás első kétségbeesett-paroxisztikus segélykiáltása és diadaléneke (kivált, ha az, igaz, egy évtizeddel későbbi Zarathusztrát is hozzászámítjuk). A „Gott ist tod” és a „Mort à Dieux!” fantasztikus távol-közeli összecsengése. Majdnem elfelejtetted, kivel beszélsz, úgy látszik, valóban hülye vagy, vagy éppen, szándéktalanul, a magad hülyeségével sikerül hülyére venned őt. Mindenesetre, megint kiderül, milyen védtelen vagy azzal szemben, ami szellemi energiáidat – szinte akaratod ellenére – állandóan fogva tartja; ha csak egy kis sütnivalója, vagy akár a saját szakmájában szerzett flair-je van, ebből is láthatja, hogy rossz helyen kereskedik. Látta vagy nem? mindenesetre megunhatta a kilátástalan diskurzust, egy éven belül immár a másodikat, amely nem látszott a legcsekélyebb eredményre se jutni. Mondatod közben szó nélkül felkelt az asztaltól. A kezét se nyújtotta. Csak már indulóban vetette oda:

„Ha ennél fontosabb és aktuálisabb foglalatosságot nem talál magának… Mindenesetre, azt tanácsolom, ha visszamegy, nyissa ki a szemét, akárhol jár. Mi sem fogjuk szem elől téveszteni…”

Elindult az ajtó felé. De még egyszer visszafordult. Úgy látszott, nem volt megelégedve a csattanójával. Még egy tromfja maradt:

„Ha egyáltalán elutazik. Megvannak már a kiutazási papírjai? Ha jól tudom, még nincsenek a kezében.”

 

JÓL TUDTA.

Ezt is. Még nem kaptad meg a többféle szükséges iratot. Egyre izgatottabban vártad. Úgy, ahogy általában vártál, ha valamire, bármire, várakoznod kellett. Szinte a semmi partjára kivetve. Még a néhány órára vagy néhány percre váratlanul rád szakadó várakozások üres idejével se tudtál sose mit kezdeni. Ez az időből kieső, hetekig tartó idő, amelynek nem lehetett látni a végét, a mozdulatlan nyugtalanság ürességére kárhoztatott, s el se tudtad képzelni, mi lesz, ha azzal végződik, hogy nem tudsz utazni, hogy e miatt a képtelen találkozás miatt egyszerre megváltozik, előreláthatatlanná válik legalább egy időre szépen előreláthatónak hitt életed, ha a várakozás egy még sokkal hosszabb és beláthatatlan várakozásba torkollik, mintha egy kocsit oldalról valami váratlan drasztikus taszítás kitérít, és a jól kijelölt útról az úttalanság céltalan ingoványaira lök. A várakozásban mindig az elsajátíthatatlanná vált időt élted át, ahogy egyszerre brutálisan szétfoszlik az állandó illúzió, amiben élünk: hogy az idő a miénk, hogy az idő mi vagyunk. Egyszerre szembekerülünk az önállósult, a rajtunk kívüli idővel, mintha belső szerveink egyszerre kifordulnának belőlünk. Életünk Egyetlen Metaforája egyszerre elveszíti jelentését, a maga ellentétébe csap át. Abba a felismerésbe, hogy egész életünk se más, mint várakozás, biológiai óránk gyors vagy lassú, gyorsaságában is lassú, lassúságában is gyors, de mindenképpen biztos lejárása. Állandó üres várakozás az igazi életre, amely (ahogy épp Rimbaud fogalmazta meg) soha sincs itt, és sohase jön el. S a halálra, amely mindig itt van, mert bizonyosan eljön. Az élet várakozás, de a várakozás éppen az élet ellentéte, a mindig itt lévő halál. Minden élőlény pillanatról pillanatra él, hiszen élete minden következő pillanatában ott van az élet megszűnésének mindig adott lehetősége, pillanatról pillanatra élünk (még azok az emberi lények is, akik azzal ámítják magukat, hogy „előrelátóan”, „beosztóan” és „tervszerűen” építik fel az életüket), egyik pillanatot mindig a következő pillanat várakozásában éljük meg, méghozzá állandóan éber értékelő kényszerünkkel, hiszen minden eljövendő pillanat hozni fog valamit, ami vagy „jobb”, vagy „rosszabb” lesz egész egzisztenciánk, testi és lelki „közérzetünk”, szellemi, érzelmi és fizikai igényeink számára. S azzal a folyton elfojtott tudattal, hogy minden következő pillanatban, amiben valamire várunk, voltaképpen mindig egyre várunk. Az életnek sokféle taktikája lehet, de stratégiája csak egy van: a halál.

El se tudod képzelni, hogy ne utazz vissza Párizsba, hogy egyszerre elszakadjon minden elvarratlan szál, ami érzelmileg és értelmileg oda kötöz, s hogy ne folytathasd a „sorsdöntően fontos”-nak érzett Rimbaud–Nietzsche-tükrözést, amelynek esetleges eredményét igenis otthon akartad gyümölcsöztetni, nagyon is úgy érezve, hogy helye van, végre most lesz helye abban a nemcsak anyagi, hanem legalább annyira, vagy még inkább szellemi újjáépítésben, amelyben mindig elnyomott legjobb szellemi erőink örököseiként végre a legjobb magyar lehetőségek irányában lehet átrendezni a szellemi életet. Miközben – már Párizsban is, most e rövid (bár pillanatnyilag nem tudni, mikor végződő) itthoni közjáték alatt még inkább –, folytonosan kísértett a pótolhatatlan mulasztás érzése is, a kimaradás ennek az újjáépítésnek jelenlegi egyre lázasabb ütemétől. Ezt a vonzó zenét egyelőre azok a disszonanciák se tudták elnyomni, amiket a Parisien melletti eszpresszó spekulánsainak fennhéjázó aranycsörgetése és – úgy látszik – az ilyen Fiatalember-félék hasonlóan fennhéjázó titokzatos hatalma oly recsegően belekevert.

 

AZ ESZPRESSZÓBAN

lefolyt beszélgetés már második felvonása volt annak a nevetséges-felháborító ponyvakomédiának, amelyhez a Fiatalember a te statisztériádat akarta megszerezni – vagy talán még azt se, csupán hivatali rutinja használhatatlannak mutatkozó tárgyává tenni személyedet. Kiváltképp e második alkalomból. Hiszen ekkor már tudnia kellett… Közvetlenül Párizsba indulásod előtt, egy évvel ezelőtt megszólalt otthon a telefon. Téged kerestek. Végre, gondoltad. Éppen egy régóta esedékes hívásra várakoztál (a várakozás már ismert, apatikus izgalmában). Csalódásodban észre se vetted, hogy a túloldali hang be se mutatkozott, s máris a következő meglepő kérdés címzettje lettél: „Tudja, hogy Konta Jutka hazajött? Gondolom, szívesen találkozna vele.” A kérdés oly váratlanul ragadott meg, egy évek óta ernyedt húrt feszítve meg benned, hogy ez a húr most szinte magától válaszolt az érintésre. Hát persze hogy szívesen, örömmel, sőt boldogan… S csak ezután jutott eszedbe megkérdezni, kihez van szerencséd. De a vonal másik végén ezt mintha meg se hallották volna. „Akkor legyen holnap este 9-kor…” S egy épp akkoriban megnyílt új belvárosi presszó nevét mondta be. Már kattant is a kagyló. Másnapig a boldog várakozás (ha van ilyen, de, igen, elvétve ilyen is van) és a beteges szorongás ádáz klímafrontjai csaptak össze fölötted. Közben intézni kellett a napi dolgaidat. Még mindig nem érkeztek meg – akkor se érkeztek meg időben – a zónaátlépő engedélyek (akkor még ilyenek kellettek), a francia vízum már a kezedben volt, a francia övezeten való átkelésé még nem; a konzulátuson nem tudtak semmit; a katonai övezet más közigazgatási csatorna stb. A háború immár másfél éve véget ért. De a háború fölszámolása, mint egy csődbe jutott mamutvállalaté, még folyamatban volt. (Mint Tzara mondja majd, pontosan azon az emlékezetes Sorbonne-beli előadásán: „Ez már nem a háború, de még nem is a háború után.”) Jutka közvetlenül a háború kitörése előtt vándorolt ki a szüleivel Amerikába. Az, hogy most egyszerre újra itt van, neked éppen ezt a „háborúutánt” jelentette volna. Minden eresztékéből kibillent saját kis külön bejáratú – önző! – világrended mintha ezzel egyszerre helyrebillenne. Jutka is túlélte. Persze, neki milliószor több esélye volt. Csakhogy az esély éppoly esetleges, mint az esélytelenség…

 

De vajon túlélte-e a háborút a Balaton-parti dombon emelkedő, használaton kívüli kis kápolna is, amely az utolsó nyáron szerelmetek gyakori tanúja volt? Még nem volt érkezésed meggyőződni róla. Ha Jutka igazán itt van, feltétlenül le kell mennetek megnézni. Ha még lesz rá idő Párizs előtt. S erre megint eszedbe jutottak az egyre késő úti papírok. De most más oldalukról. Ha nem késnek ennyit, talán már el is utaztál volna. Szinte boldog voltál, hogy ebben a háborúutánban még mindig ott rángatózik egy kicsit a megszűnt hadiállapot elvágott gilisztacsonkja. Lementek. Akárhogy is. Még egyszer belenézni az isten szemébe, amely, egyetlen ott maradt vallási rekvizitumként, mint egy ormótlan gyerekrajz, ferdén lógott az oltár hűlt helye fölött. Micsoda nyárdélutánok, amikor a régi temetőkertben, a már csak itt-ott, nem is sírkövekként, hanem őskori menhirek foghíjas soraihoz hasonlóan fel-felbukkanó kő- vagy fakeresztek között a magas fűben heverve, nem bírtátok tovább a hőséget, s a kápolna hűsében olvastál fel órákon át házi költőisteneid verseiből, közbe-közbe iktatva csalárdul egyet-egyet a magad zsengéi közül. Jutka ott súgta meg, hogy már minden el van intézve. Egy hónap múlva, még augusztus vége előtt itt hagyják a sashegyi villát mindenestül, kivándorolnak a szüleivel. Mintha a lombrezzenéstől is mentes júliusi délutánon egyszerre villám csapott volna a kápolna közepébe. Egy levél se rezzent még előbb, amikor a magasra nőtt fű oltalmában fekve, hosszan nézted Jutka meztelen mellén egy, egyetlenegy föléje hajló levél árnyékát, mint valami barbár szépségtapaszt, vagy egy varieté-táncosnő odaapplikált flitterét, vagy valami eltávolíthatatlan tetoválást. Egyszerre keltett édenkerti és kikötői bordélybeli képzeteket. Az árnyék sötétjén egy árnyalattal még sötétebben rajzolódott át a mellbimbó bronz fibulája. Akár egy ásatási lelet. Nem mozdult. Nem mozdultatok. Semmi se mozdult.

Aztán már csak még egyszer láttátok egymást Pesten, a sebtiben tengerentúlra hurcolkodás feje tetején álló sashegyi lakásában. A nagy sürgés-forgás közepette úgy kilógtál a család felbolydult fészkéből, itthon maradásod lesajnált státusában, mint egy kiesett madárfióka. Az az idegenség, amely nemcsak a szobák közt, és a szülei meg teközötted, hanem saját lelkében is ide-oda futkosásra késztette Jutkát, már őt is egy másik világba helyezte, ahol neked nem volt többé helyed, még akkor se, amikor egy percre kiszöktetek a fürdőszobába csókolózni, s emlékszel, utána is sokáig nem hagyott el. Vagy talán épp ez kísért el ettől kezdve végig az elkövetkezők során. Hazai halálra ítéltséged minden számítás szerint véglegesen megpecsételt iratán Judit idegenné válása és hűtlen elhagyása volt az utolsó pecsét. És most mégis élsz, és ő is él, sőt itt van, és jelentkezik nálad. Nem kész csoda? De igazán ő jelentkezik-e? Minél többször újra füledbe idézed, mint egy százszor feltett gramofonlemezt, a lezajlott telefonbeszélgetést, annál bizonytalanabb és nyugtalanítóbb volt a felfejthető értelme, mint egy titkosírásé. Az örömön, mint egy gyorsan kinövő púp, nőttön nőtt a szorongás. Még a háború alatt hallottad kósza hírét annak, hogy férjhez ment Amerikában, méghozzá „nagyon jól”. (Ez a kifejezés mindig heves ellenérzést váltott ki belőled. Most meg, Jutkára vonatkoztatva, még ennyi eltelt idő után is szíven ütött. „Jól” ment férjhez? Akkor biztos szerelem nélkül ment férjhez. Lehet „jól” szerelmesnek lenni?) Te meg most készültél a hőn áhított Párizsba. Hiába, az életben ritkán valósul meg az összeillő dolgok egyidejűsége. Minden afelé tuszkolt, hogy ne menj el az esti találkozóra. Kivéve egyet, ami, úgy látszik, bizonyos esetekben, a „mindennél” is erősebb. Mint itt most Judit személye, vagy talán csak a neve. És persze minden, ami e név köré kikristályosodott benned.

Az eleve ellenszenves helyiségben leültél egy sarokasztalhoz. Egyszerre világossá vált a képtelen helyzet. Azt se tudod, kire vársz. Folytonosan úgy bámultál az ajtóra, hogy Juditnak kell belépnie rajta, személyesen és hihetetlenül. Miközben valahol tudtad, hogy egy ismeretlen, és hiába próbáltad legyűrni magadban az érzést: kétes férfihang hordozója fog megjelenni. És miről fogod felismerni?

Mire harmadszor vagy negyedszer is eddig jutottál gondolataidban, a Fiatalember már ott ült melletted. Hiába bámultad mereven az ajtót. Mintha nem azon lépett volna be. Csak ott ült az asztalnál, valahogy úgy, mintha már régebben ott ült volna, mintha ő ült volna ott régebben. És nem is kellene bemutatkoznotok egymásnak. Kezet se nyújtott. Csak elkezdte. Mindjárt a tárgyra tért:

„Szóval, szeretne találkozni Konta Jutkával?”

„Persze, hogy szeretnék, hat éve nem láttam”,

mondtad, de mire folytathattad volna, hogy megtudakold, kicsoda ő, és Jutka üzen-e általa, vagy valami rokona volna netán, hiszen ő is a meghitt becenevén nevezte, és mit üzen vele, már ő folytatta. Tudomására jutott, hogy Budapesten van. És most éppen ő szeretne megkérni arra, hogy te keresd fel. Hát akkor mi köze az egészhez, szeretted volna kérdezni. Egyre kínosabb volt szemben ülnöd vele, a magad minden oldalú határozatlanságával, miközben ő csakis határozottsága oldalával fordult feléd. Miben és mi okból ilyen határozott? Már a szádon volt a régóta elfojtott, érezted, saját szorongásod által elfojtott kérdés. De most ő nem várta meg. Egyszerre a legmagától értetődőbb módon válaszolt a fel sem tett kérdésre. Nem, ő nem ismeri Konta Juditot, pontosabban Miss X-et, és itt egy amerikai hangzású nevet mondott, ezzel szemben azonban igen sok mindent tud róla, valószínűleg sokkal többet, mint te, ha talán bizonyos dolgokat nem tud is, amiket te tudsz. Éppen ezért ül itt. (Majdnem) gyerekkori, volt szerelmed jelenleg a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi irodája egyik diplomatájának feleségeként tért vissza régi hazájába, s ők – a Fiatalember most használta először a maga vonatkozásában a többes számot – azt szeretnék, ha te újra kapcsolatba lépnél vele, amely kívánságuk, gondolja, a lehető legszerencsésebb módon egybeesik a te kívánságoddal. Mindezt olyan kimódolt körülményességgel, de annál célratörőbb formában fejezte ki, mint egy Thomas Mann-regényalak. Hogy ez számodra milyen előnnyel járhat, azt, ugye – és itt egészen diszkréten, majdnem észrevétlenül elnevette magát nem kell magyaráznia; hogy az ő számukra milyennel – újabb diszkrét nevetés –, talán azt sem szükséges sokáig fejtegetnie. Röviden: volt szerelmétől az ember sok mindent megtudhat annak jelenlegi férjéről. S ezzel – vágta ki ultima rációként – sokat segíthetnél a demokráciának. És ugyebár, nem téved abban, hogy segíteni kívánsz a demokráciának.

 

NEM, EBBEN VALÓBAN

nem tévedett. De, úgy látszik, kezdtél hozzá a magyarázathoz, egy alapvető dologban téved. A demokráciának mindenki a saját képességeivel tudhat segíteni. S a te képességeid – ha vannak ilyenek –, annyi bizonyos, hogy éppen nem arra alkalmasak, amire ő kér téged. Hiszen: mi más a demokrácia, mint olyan társadalmi körülmények megteremtése, amelyek közt mindenki a lehetőségek szerint legjobban kifejtheti képességeit, s így az összességet legjobb képességeivel tudja szolgálni. Meg is vagy róla győződve, hogy ha egyáltalán várnak tőled valamit, csakis ezt várhatják. Sőt, elnézést kell kérned, de kétségbe kell vonnod, hogy ennek a beszélgetésnek a demokráciához, amire ő is hivatkozik, egyáltalán bármi köze lehetne. Tovább is folytattad volna ezt a naiv, de még valóban a teljes naivság fedezetével rendelkező érvelést, amelyet ő, természetesen, merő mellébeszélésnek és kibúvónak tarthatott, bár te odáig is elmentél a naivságban, hogy valahol ő is képes megérteni ezt a támadhatatlanul logikus gondolatmenetet, hiszen „valahol” mégiscsak „egy ügyben” jártok; de ő kimérten, ám határozottan („szigorúan, de igazságosan”) félbeszakított:

„Ha nem, hát nem, úgy is jó”,

mondta meglepően könnyű lemondással, ám érezhetően a megértés legcsekélyebb jele nélkül.

„Hát akkor jó utat. Ha jól tudom, Párizsba készül. Kezében vannak már a szükséges iratok?”

Nem, még nem voltak a kezedben. Akkor sem. Már egy idő óta izgatottan vártál rájuk.

„Remélem, nem fog csodálkozni, ha továbbra is késlekedni fognak”,

mondta. És már csak a hátát láttad. Elegánsan lépkedett az asztalok között. Közvetlenül a kijárat előtt még megállt egy pillanatra, és néhány egyszerre bizalmas és fölényes szót vetett oda az egyik pincérnek. Aztán kinyitotta az ajtót. Köszönni azért köszönhetett volna, gondoltad meghökkenésedben. De aztán mindjárt természetesnek tartottad, hogy nem köszönt el. Hiszen jövet sem köszönt. És a telefonban sem. És azt se tudod, kicsoda. A Homérosz óta bevett európai szokások értelmében nem is ismeritek egymást. Ez egy kicsit meg is nyugtatott.

 

Amíg az iratok tovább késlekedtek, a hosszú, elviselhetetlenül tétlen napokban folytonosan ott járt melletted a Fiatalember képében megtestesült szorongás. Nemcsak az, hogy csodaképpen megvalósulni látszott régi vágyálmodnak, amely szinte emblémája (vagy rögeszméje) lett a vele azonosult „háborúutánnak” és „felszabadulásnak”, íme, egyszerre, ilyen ponyvába illő módon kell szertefoszlania, hanem az is, hogy vele együtt mocskos cafatokra szakad az az újdonat remény, amit az Élet Nagy Változásába vetettél. De aztán egyszerre csak csöngetett a postás. Minden további nélkül, mindennapi mozdulattal odanyújtotta az aláírandó postakönyvet, átadta a kemény borítékot. Az egész olyan egyszerű szertartásrendben ment végbe, amely még csak sejteni, még csak elképzelni se engedi a mögötte gomolygott drámai cselekményeket és éppoly drámai érzelmeket. Hirtelen felrémlett benned, hogy néhány éve akkor is ugyanilyen döbbenettel nézted a postás jelentkezésének bámulatosan közömbös, a dolog súlyát és horderejét ugyanígy egyetlen rezzenéssel el nem áruló koreográfiáját, mikor a SAS behívót hozta. A bürokrácia ereje és borzalma abban áll, hogy az ügyintézés (az ügy elintézése éppen úgy, mint esetleges el nem intézése, kedvező vagy kedvezőtlen eredménye), mindig egyforma azonos rutin rituáléjával elfedi magát az ügyet, a minden esetben drámai ügyet. Mindig úgy érezted, ugyanez megy végbe a vallások évszázados vagy évezredes gyakorlatában is. Az istentisztelet folytonosan megismétlődő rendje nem idézi föl isten és ember drámai azonosulását és drámai konfliktusát, amelyből megszületett és amelyet mindig újra életre kellene keltenie. Hanem éppen eltakarja. Ebben különbözik a művészet a vallástól; a művészet mindig új, mindig most történik először, ugyanúgy, mint minden, ami velünk történik. És a művészet, ebben a mindig újságában mindig velünk történik. Ezért a művészet az egyetlen, ami abban a fontosságban mutatja az egyes emberrel történő dolgokat, amilyen fontosak az egyes ember számára; az egyetlen, amiben az egyes ember sorsa a maga sorsszerűségében élhető át. Szóval, kezedben voltak az úti papírok. Akár másnap utazhattál volna. És úgy voltak a kezedben, ugyanúgy, mintha nem késtek volna – folyton ezt a szót kell ismételni –, drámai módon, mintha nem játszódott volna le mögöttük egy olyan kataklizma, amely nem is csupán Párizsba utazásod vagy nem utazásod alternatíváját hordozta. Amely olyan fontos ebben a pillanatban, hogy talán hamarjában meg se tudtad volna nevezni ezt a fontosságot. S egyszerre ilyen egyszerűen itt volt a megoldás. De hát a megoldás – ha már megvan – mindig egyszerű. Az E = mc²-et nem kunszt felírni, ha már egyszer valaki felírta. A Fiatalember – számodra megmagyarázhatatlan és minden meggyőződéseddel összeegyeztethetetlen fantomból – egyszerre ugyanolyan banális átmeneti konjunktúralovaggá változott át, mint az eszpresszóban körülötte üzletelő spekulánsok. Csak más előjellel. De az előjelek bármikor felcserélhetők. S az emberi silányság plusz vagy mínusz végtelene végül is zavarba ejtően egybeesik.

Visszanézve, az iratok késedelmességének már csak az volt a kínos velejárója, hogy nemcsak nem kerested a Jutkával való találkozást, hanem hisztériásan menekültél is előle. Minden nap, amivel utazásod halasztódott, nyitott csapdája lehetett egy váratlan találkozásnak, amitől éppannyira rettegtél most, amenynyire vágytál (volna) rá különben. Mikor végül felszállhattál a vonatra, ahová Borbálának a sírásba szinte belefonnyadt arca kísért ki – mint egy ázott őszi falevél, vetted észre hirtelen rálátással –, és elhelyezkedtél a hálókocsi nélküli másodosztályú fülkében (ami akkor is boldogító lett volna, ha netán marhavagon, hiszen a külső oldalán a Paris – Gare de l’Est felirat díszelgett), első gondolatod az volt, hogy itt már végre teljes biztonságban lehetsz a találkozás rémétől. Ha valahol, itt Jutka már bizonyosan nem bukkanhat eléd abból a ti regényetekbe annyira nem illő ponyvaregényből, amibe tudta és szándéka nélkül belekeveredett. Nem is bukkant fel soha többé az életedben. Mint ahogy – a második feltűnése után – a Fiatalember se.

 

A CROISETTE-EN

úgy süt a nap, ahogy Párizsban esik az eső. Eseménytelenül. Magától értetődően. Úgy, hogy nem süt. Ahogy Párizsban nem esik. Csak van. A magyar eső, igen, az esik, sőt csöpög, csepereg, cseperészik, csorog, csordogál, hull, szemereg, szemerkél, szitál, zuhog, ömlik, ha éppen nem szakad. Mindezt franciául még mondani se lehet. Az eső semleges, személytelen, általános igében végzi a gravitációnak engedelmeskedő vertikális mozgását, mintegy állandó és semmi máshoz nem hasonlító mivoltában. Nehogy valamihez is hasonlítsuk. Például: hogy úgy „hull”, mint… teszem azt, a cseresznye a fáról: vagy „ömlik” („mintha dézsából öntenék”). Nem, az eső azt csinálja, amit csak az eső csinálhat, semmi mást. Il pleut…

 

Il pleut sur les ardoises Il pleut sur la basse-cour Il pleut sur les framboises Il pleut sur mon amou-ou-our

 

A tetőkre se esik, hanem ott van, a tetőkön, a baromfiudvaron, a málnabokrokon, és a sze-he-relme-e-meen is. Legfőként Denise szerelmén, aki az elutazásod előtti estén, de még másnap délben a pályaudvaron is, szűnni nem akaróan, a megátalkodott dallamok rögeszmés abbahagyhatatlanságával dúdolta neked ezt a kisgyerekdalt, ezt a kislánydalt, azon a keserves-édes kislányhangján, miközben éppoly szűnni nem akaróan esett, pontosabban ott volt az eső mindenütt, az utcán, a kis külvárosi szobában, a pályaudvar fedett csarnokában, még a vonatfülkében is. Amíg aztán egyszerre csak nem volt ott, amíg egyszerre csak ez a napsütés lett itt, amely nem sütött. Miközben Denise ott maradt az esőben, a párizsi esőben, amely alatt mintha nem is áznál, de nem is menekülhetsz előle az eresz alá. Ez a tűző nap is itt. Nem tűz. Egyszerűen csak: il y a du soleil. Ott van. Árnyékban is. A legeldugottabb zugolyban is. Az inged és a bőröd közt is. A bőröd alatt is. A víz alatt is. Mint a levegő. Amely mindenütt ott van. Létezik-e olyan nyelvkönyv a világon, amelyben mintafeladványként ezt kérdezik: „mit csinál” a levegő? Mióta itt vagy, alig egy napja, rá kellett jönnöd, hogy az Azúrpartnak nem a kékség az igazi koloritja, hanem ez a mindent betöltő sárga. Itt, minden tudományos cáfolat ellenére, bebizonyosodik, hogy Goethe (ha talán „tudománytalanul” is) a színeknek is ugyanolyan mélyére látott, mint a szavaknak. Különben hogy tudhatná, hogy „a kéktől nem választható el valami sötétség… legtisztább megnyilvánulásában úgyszólván egy ingerlő semmi”? A sárgáról viszont tudja, hogy „nem választható el tőle a fény”. Itt a két egymásba folyó kék, ég és víz úgyszólván-semmije között, ez a fénytől elválaszthatatlan, mindenható sárga uralkodik. Mint a párizsi eső szürkéje, mint Denise búcsúzó szemében a szürkeség, amelyben, autochton barnasága helyett, most ennek az esőnek színtelen színe tükröződött, az esőé, amely hullott, csak hullott a szerelmére, a sze-he-rehelmé-ére a Lyoni Pályaudvaron.

Azóta se, sohase láttad, hogy az átmeneti elválás – amely pedig ez esetben az egy hónap múltáni tengerparti viszontlátás biztos reményével kecsegtetett – ilyen végletes bánatba borítson valakit. Persze van-e remény, amely biztos? Nem éppen a bizonytalanság állapota-e a remény? S ha csak kicsit is elmozdul bennünk, nem azonnal a reménytelenség oldalára billen-e? Aki szerelmes, a távollét minden pillanatában, bármilyen reménytől támogatva is, a lét alapvető bizonytalanságát éli át. Denise mindenesetre csurig telt a bánattal, mint egy színültig töltött pohár bor, amelyet a víz (a „remény”) egyetlen cseppje se hígíthat. A szerelemben, az „igaziban” (ha valaki netán tudja még, mi az) a jelen idő gyermeki feltétlensége az egyeduralkodó; kétségbeesését nem édesíti emlék, nem enyhíti remény. Minden pillanata egyetlen és végleges. Szemlélete, pontosabban talán (bár ugyancsak pontatlanul) érzülete egyszerre a valóságtól végletesen elrugaszkodott, és végletesen a valósághoz ragadt; mert a valószínűség semmilyen hányadosát nem hajlandó és nem képes valóságosnak felfogni; és mert azzal a tudattal fordul a jövő felé, hogy az mindenestül kiszámíthatatlan. S főként azzal, hogy számára akármilyen optimális megoldást hozzon is ez a jövő, a jelen mulasztását sohasem teheti jóvá. Ha „örökre” együtt maradtok is, ez a néhány hét örökre hiányozni fog már az együttlétetekből. Néhány hét vagy néhány ezer év ennek az időszámításnak a rendjében egyre megy. Éppúgy (vagy éppen fordítva), mint a bibliai Jónás istene előtt „ezer év vagy ezerannyi”; az ő számára „ugyanazt jelenti”. Az Úr, és az, aki úgy érzi, semminek sem ura önmagán kívül, találkoznak az időtlenségben. Az ilyen szerelem számára minden pillanat külön-külön örökkévaló, boldogságában és boldogtalanságában egyaránt. És minden pillanat a végveszély pillanata. Jut-e valakinek eszébe, hogy a vízbefúlónak azt kiáltsa, várjon csak nyugodtan, legkésőbb néhány hét múlva (vagy néhány perc múlva) biztosan megérkezik a segítség? Vagy azonnal utánaugrunk, vagy veszni hagyjuk. Minden jobb meggondolás ellenére, ezzel az érzéssel hagytad Denise-t a Gare de Lyon peronján, a lassan kigördülő Paris-Méditerranée expressz fapadosán ülve, a változatosság kedvéért most is Rimbaud-t és Nietzschét cserélgetve a kezedben. De csak a kezedben. Hiába olvastad, a sorok belevesztek a segélynyújtás elmulasztásának gyötrelmébe. Hiába volt a szilárd valószínűségbe ágyazott vigasz: pár hét múlva úgyis találkoztok, mégpedig pontban 21 órakor a St-aygulfi pályaudvaron (Denise-nek ebbe a minden divatos fürdőhelytől félreeső kis parti halászfaluba volt diákbeutalója). Ebből is csak az derült ki, hogy te, te nem voltál abban a helyzetben, amelyben segélyért kell kiáltani. Denise-t pedig épp ez hozta a fuldoklás állapotába: hogy te nem fuldokoltál. Azt már nem tudhatta, hogy amint az indóházat fokozódó sebességgel elhagyó vonat ablakából utánanéztél egyre rövidülő kis alakjának, benned is nőttön nőtt a légszomj. Minden előtted állt, amire oly régóta vágytál. A sose látott tenger. A (felnőttkorodban) sose ismert gondtalan szabadság, az az üresség, amit azzal lehet betölteni, amivel legjobban szeretnénk, s amit a vakáció (s még inkább francia eredetije, a vacance) szó sugall; a szabadság, igen, a szabadulás is egy időre egy túl szoros kapcsolat kötelékeiből – Denise ösztönös sejtése jól hatolt be ebbe a legtitkosabb férfilélek-zugolyba. De mégis, kifelé robogva a vonat esőfüggönyös vakablakai között, a délkelet-párizsi külvárosok tűzfalai között, máris rémülten úgy érezted, óvatlanul az egyetlen igazi menedékből menekültél ki, abból, amit csak egy női test törékeny erődje s a szerelemnek (amíg tart) védelmező senkiföldje vonhat körénk. De, ha tudta volna is, Denise-t ez se vigasztalta volna meg. Mielőtt a vonat hirtelen fordulattal egyszerre eltépte szemed elől, úgy láttad, mint akit egészen elborít a víz, véglegesen magára maradva, némán alámerülve, a hiábavaló segélykiáltás után.

 

LÉLEGZETÁLLÍTÓ

biztonsággal tudtad, már harmadszor tudtad, hogy hol a piros. A fekete kezek között boszorkányos gyorsasággal és többszörös helycserével keresztezte egymást és hullott le a felfordított láda tetejére a három piszkos fehér korong, kávéházból elcsent poháralátétek lehettek eredetileg. És te már harmadszor találtad el, melyiknek a túloldalán található a szerencsehozó piros kör. Puszta kíváncsiságból álltál be a két fiatal arab köré fonódó izgatott gyűrűbe, a magad részéről minden izgalom nélkül, minden szerencse- vagy akár nem szerencsejáték iránti szokásos fölényes közönyöddel. Ha már itt vagy, ezt is meg kell nézni. Annál is inkább, mert gyerekkorodban úgy fölkavart egy újsághír, hogy mostanáig emlékeztél rá. Akkor hallottál először erről a rejtélyes alvilági játékról, amellyel, a hír szerint, két cigány heteken át fosztogatta a Teleki téren a sokszor utolsó holmijukat elprédálni odavetődött szegény nyugdíjasokat, utolsó ingüket hozó elnyomorodott munkanélkülieket. Másnapi ebédjük vagy a gyerek cipője vagy a kilakoltatás elkerülése forgott itt, kocka helyett, a pergő papírkorongokon. Talán az utolsó családi kincsecskék, a mama jegygyűrűje, szegény papától maradt láncos zsebóra – hogy aztán kifelé menet, mint egy kérlelhetetlen vámon, ott hagyják az egészet, egy szempillantás alatt felőröltetve a malomkövekként morzsoló súlytalan kis fehér korongok között. Ilyesféleképp szólt a rendőri hír, vagy ilyesfélévé változott át tízéves kori költői olvasatodban. Így is maradt meg benned. S most egyszerre előbukkant, itt játszódott le előtted a titokzatos bűntény. Szegények Monte-Carlója, a Marché de Puce. Repültek a láda fölött a sebesen kereszteződő kezek, s közöttük zsonglőrmutatványként repkedett a három korong, kettő mindig a levegőben. S mikor felmutatták, mindig volt egy, amelyen ott diadalmaskodott a piros kör. Te pedig már a harmadik alkalommal előre „tudtad”, melyiken lesz. Különös, hogy azok, akik izgatottan odahajították a pénzüket, egyszer se tudták. De íme, negyedszerre nemcsak te tudtad, hol a piros, az is tudta, aki játszott, s úgy kapkodta el a százfrankosokat, mint aki már ott sincs, egy pillanat alatt nyoma veszett. Pali alig bírt magával:

„Tegyünk egyszer mi is, ne legyünk olyan töpörtyűmájerek, nem lenne jó két nadrágot vinni haza egy helyett, vagy még egy zubbonyt is?”

Tiszta hülyeség, gondoltad, emlékeztél rá még a rendőri hírből, hogy itt nincs nyerő, mert a fiúk nemcsak boszorkányosan leejteni tudják a korongokat, éppoly boszorkányos ügyességgel kapják is föl, aki netán eltalálná, az se találhatja el. Eleged volt belőle, most már ezt is láttad, mehetünk, gondoltad. Különben se akartál nyerni, még ha lehetne is. Nem, te nem nyerni akartál. Mit akartál? Azt akartad, hogy ami megillet, azzal megillessenek. Hogy ki? A világ, gondoltad, kissé homályosan – ha egyáltalán gondoltál valamire. Hogy „világ” nincs? Csak emberek vannak, emberek, akik többnyire nyerni akarnak? Erre se. Meg arra se, milyen nevetséges mindez, azok után, amiket erről a „világról” felnőtté válásod óta folyamatosan módod volt tapasztalni. De Dezső is maradni akart:

„Még egyet nézzünk meg, hova rohansz? ne félj, nem viszik el előled az amerikai nadrágokat, állítólag ezerszám van belőlük.”

Valahol a menzán terjedt el a hír kora tavasszal, hogy a Bolhapiacon valóban ezerszámra árulják fantasztikusan olcsón a háború befejeztével gazdátlanul maradt amerikai katonanadrágokat és zubbonyokat. Tél idején érkeztetek, most közeledett a nyár, és otthonról hurcolt meleg holmijaitok amúgy sem voltak valami prímák és elegánsak. Az amerikai tengerészgyalogság fölöslegesnek bizonyult nyers színű tiszta kamgarn pantallóinak anyaga (csak nem hurcolják vissza a lerongyolódott Európából a puccos tengerentúlra?) annál prímább, és a kontinensen ismeretlen, az óvilág feszes katonaságához képest lazán polgári szabása annál elegánsabb volt. Megvártátok a hó elejét, a még gorombán télies, de mégiscsak tavasszal kecsegtető márciuselőt, és nekivágtatok a nagy útnak. Ugyanarra a metróra szállva, amely annyiszor fuvarozott benneteket a cité Universitaire-ről a Szajna felé, vagy akár a Quartier-ből át a ritkán felkeresett jobb partra; de ez most mégis más volt. Számtalanszor szálltatok fel a Porte de Clignancourt felé, de odáig még sose jutottatok el. Ez a túlsó végállomás eddig mindig csak irány volt, csak vonal, sohase cél. Mit is kerestetek volna ott, az Óperencián is túl, ahol diákvilágotok határa és illetősége régesrégen véget ért? Most itt voltatok, a Bolhapiac szélén, ebben a kis végtelenben, amelyben a mesebeli kelet és mesebeli nyugat összetalálkozott, mint a párhuzamosok. És itt rostokoltok a bejáratnál, e miatt a hülyeség miatt. Zsebetekben a frissen felnyalt havi ösztöndíj még érintetlen összege. Illetve, nálad, előre különválasztva a három százas, ami állítólag a tengerészgyalognadrág ára. Már épp indulni akartál, ha Dezső és Pali nem jön, hát maradjanak, nem ácsorogsz itt tovább, majd találkoztok a nadrágpiacon, mikor – ötödszörre is eltaláltad (volna) a pirost. Az eddig mindenféle hazárdságtól érintetlen lelkedbe egyszerre betört valami ismeretlen, fájdalmas, szinte szaggatóan gyönyörteli izgalom, valami ismeretlen borzongás, ami mintha nem is te volnál, de mégis te lennél (vagy lehetnél), talán most szólal meg benned a diamón? Nem is valami vacogó nyerésvágy, inkább fölényes nyereségtudat, most sem a kockázat szenvedélye, hanem a nyerés biztonsága vezette a kezedet, amely, szinte magadon kívül, tudtod és beleegyezésed ellenére (a hatodik osztásnál, mintha csak átlátnál a röntgennel átvilágított korongokon, megint kétséget nem tűrő biztonsággal látnád a pirosat) egy pillanat alatt, hiszen csak egy pillanatnyi időd volt rá, kiemelte zsebedből a nadrágra félretett pénzt, és odadobta a megfelelő korong elé. Ám ugyanez a korong, ahogy felperdítették, csak piszkos-fehér színét mutatta, s mielőtt még felocsúdhattál volna, már repültek újra a korongok, már lent is voltak a ládán, már új játszma folyt, amelyben se te, se ez a most született és máris meghalt másik éned, se a százasaid nem vettek részt. Pali és Dezső össze akarták adni a pénzt elvesztett nadrágodra. De nem fogadhattad el. Később sokszor nézted irigykedve, ahogy ők feszítettek a magukéban. Úgy, mint egy jogos büntetést.

 

MOST ITT VOLT

az alkalom, hogy felfüggeszd a vezeklést, és kárpótold magad. Ideérkezésed után a második napon reggel biciklin mintegy visszaforgattad az idefelé vezető út utolsó kis szakaszát. Mint amikor egy hatalmas tájat ábrázoló kicsiny felvételből kinagyítanak egy sarkot, úgy szembesül az ember újra a vonatról már egyszer látott tájjal. Egy-egy párizsi utca is ilyen volt, amit a buszok futó villámháborúja után végre gyalogosan hódítottál meg magadnak, mikor valamilyen céllal épp oda kellett menned. Biciklizés közben, a sárga ragyogású Croisette-ről a pályaudvar fölüljáróján épült téren át egy kanyargós szűk kis utca várt, melyet valaha (mint a tábla most is mutatja) rue Grande-nak neveztek, s amely egyre szűkülve vezet az óváros aljába; s miközben szemed előtt a vonatról látott vörös sziklák csipkebokrokból (és egyéb metaforákból) átalakultak azzá, amik, kristályosan hasadt fekete-vörös felületű kőzetekké, amelyeken napimádók csapata hevert, testüket szemérmetlen áldozatul ajánlva, mint egy oltárkövön – egyszerre a piac közepén találod magad. Itt le kell szállni a bicikliről, te is beállsz a járdátlan szűk úttesten a vásárlók meg-megálló, maga körül forgó, tántorgó táncába, ahol a szem alig perdül egyet egy szép narancs felé, máris tovaleng egy tarka kelmével hűtlenül. S egyszerre egy sátor oldalán szinte szemedbe lógnak a kiaggatott nadrágok, nem amerikaiak, idevalósiak, amit a színükkel is példáznak, csupa finom vékony, tengerkék kamgarn, bleu méditerrané, ez is majdnem egyenruha, már eddig is feltűnt, hogy majdnem mindenkin ilyet látsz, különösen a fiatalokon. Milyen jó is, hogy vétkes szenvedélyed nyomán elúszott az amerikai nadrág, most nem volna szíved egy újabbra költeni, pedig épp ez az, amelyikre vágyol, már fel is próbáltad egy fellebbenthető ponyva mögött. Az árus még rád tukmál egy napsárga inget is – „voilà la belle chemisette jaune”– igen, pont olyan, amilyennek a táj színét látod, durván szőtt vászonból, kívül hordható eldolgozással az alján. Ezt is felveszed, ártatlanul hiú örömmel, mint gyerekkorodban, mikor mindenféle „új ruhát” mindig rögtön magadon kellett tartanod. S ezzel, már mintegy az itteniek általános mimikrijében, a táj színéhez idomulva, mintha most érkeznél csak ide igazán, felkapsz a biciklire, és sietsz az ebédre a kollégiumba. Kicsit el is késel, már ott van a tányérodon, a menzákon megszokott éktelen száznyelvű zsivajban, mint egyetlen csöndes szigetecske, az előétel: provanszál módon fonnyadtra párolt fél paradicsom, rajt az apróra vágott hófehér hagyma gyémántporával. S a tányér mellett az odakészített posta. Denise levelével. Még elutazásod napján kellett feladnia, hogy mára ideérjen.

 

MUNKA KÖZBEN

– mert „élni is kell”, nemcsak dolgozni, s mert a munkához, sőt a munka öröméhez hozzátartozik, hogy, ha csak lehet, ha valamilyen „morális” vagy „egzisztenciális” ürügyet lehet rá találni, meneküljünk is előle – leszaladok az AS-ECO-ba, ahol hétfő 9h-tól szombat 23h-ig éjjel-nappal minden szükségeset és fölöslegeset be lehet szerezni, egyforma bőségben s egyformán kedvező körülmények között, a csaknem teljes életidőt átfogó nyitvatartási időben és a polcok közti széles terekben eloszlik a legnagyobb tömeg is. Kenyér és bor, és minden egyéb, ami ily líraian összepárosítható mindennapos igényeink formavilágában, szárított leves és friss zöldség, fagyasztott aprórák és citrom, mosószer és virág, előrecsomagolt és utólag csomagolandó felvágott, alkalinos tartós bébielem és eldobható borotva, előre kimért vagy automata mérlegen saját kezűleg lemérhető és számlázható endívia és avocado. Egy ugrásra innen, a behemót modem múzeum oldalában kialakított sétálóutca-negyedben, a Quartier de l’Horloge egyik passzázsában az élelmiszer-áruház már nem is super-, hanem Hypermarché-ként hirdeti magát. Úgy látszik, a „fejlett” társadalmak mindenfajta jelensége lassan eléri a saját netovábbját. A repülőgép is hiperszonikus (ha már „hiperlucidus” nem lehet), „Philips már a holnap”, ajánlja legújabb lemezjátszó-kreációszériáját a világ egyik legpatinásabb hangrögzítő cége, s ez a „holnap” (amely már a ma) többé nem „magas”, hanem annál is magasabb „hűségű” (HI-FI), már nem is digitális, hanem lézer-olvasókkal támasztja fel halottaiból a lemezbarázdákba temetett hangot. Minden eléri, sőt túlszárnyalja a felsőfokot, s mivel a politika paradoxonában a legképtelenebb szavak is alpári metaforából tényszerű valósággá alakulnak, „a felső határ az ég” a technikában már a szó szoros értelmében azzá lett, hiszen az űrrepülőgépek pontosan oda, az „égbe” röppennek (persze, ha mint nemrégiben, nem robbannak szét, mielőtt odaérnének, a világ szeme előtt, a televízió világszeme előtt, alig érve ki a sztrato- vagy ionoszférából), de a nyelvnek lassan már nem lesz kapacitása ezekre a felsőfokon felüli felsőfokokra, a hiperen túl hiperekre, márpedig a homo sapiens sapiensnek a nyelv a második természete, amely egyáltalán lehetővé teszi az első természetét is, azt, hogy egyáltalán természete legyen, s hogy ez a „természet” éppen sapiens legyen. Ha nyelve nem is csupán szókincsében, hanem annál nehezebben bővíthető grammatikai rendszerében is képtelenné válik a saját maga kitágításának kifejezésére, „kezelésére”, ahogy mostanság a politika nevezi, akkor ez a kitágult lény végképp ellenőrizhetetlenné, önmaga számára érthetetlenné, következésképp saját maga számára léttelenné, az inautentikus lét felső és legfelső fokává, mondjuk, hiper-inautentikussá válik. És akkor? Mi jön a hiper után?

Mi lehet a hiper fölött? Az után után? És a fölött fölött? A Comédie Française-ben Jean Genet Erkély-ét adják (egyébként, mint a műsorfüzetben olvasható, pontosan harminc év kellett hozzá, hogy az 1956-ban megjelent és 1957-ben Londonban Peter Brook által színre vitt darab 1985. december 14-én végre „elfoglalja helyét” a francia nemzeti színház repertoárjában – vagyis a művészet befogadásának tempójában, úgy látszik, nem mindig érvényesülnek a szuper- és hiperszonikus gyorsaságok); abban kérdezi a Rendőrfőnök a maga elé térdepeltetett Püspöktől: „Lehet, hogy fölöttünk Isten van, de mi van az Isten fölött, Püspök úr?”, és maga mindjárt meg is felel rá: „Az Isten fölött én vagyok.” De ki van a Rendőrfőnök fölött? Azt hiszem, ez, és ez is marad, minden ismert és még nem ismert politikai rendszer fő, főbb, legfőbb és legeslegfőbb kérdése. Mi és ki van a maga rendjében a Hypermarché fölött? A supermodern fölött a hipermodern. És a hipermodern fölött? Tudtommal csak a magyar nyelv ismeri a felsőfok fölötti fokot (nekünk viszont a modernség sávjában nemigen nyílik alkalmunk ennek alkalmazására). De hát a felsőfok fölötti legfelső fokot már ez a nyelv sem képes fokozni, pedig a nyelv kezdetei, vagy legalábbis mágikus gyakorlata óta él az emberben legalább az az illúzió (e többé vagy kevésbé tudatos törekvés alapja), hogy meg tudjuk nevezni a bennünk és körülöttünk lévő dolgokat. Ám a költészet, ez illúzió szülötte és e törekvés gyakorlata a hölderlini nennen will ich die Blumen der Erdé-től most már eljutott a becketti innommable-ig, pontosabban, visszasüllyedt (vagy felemelkedett? ez is?) a megnevezhetőség tudatából a megnevezhetetlenség tudatáig. Mintegy a nyelv fegyverletételéig és lassan feltétel nélküli megadásáig. A szó egyre inkább a képbe menekül. A vers a grafikába. De lehet-e önmagunkon kívül menedéket találni önmagunknak? A költészetnek önmagán kívül? A nyelvnek önmagán kívül? Már a hyper is csak úgy „überolhatta” a super-t, hogy a vele lényegében egyenértékű latin szót „fokozta”, holott eredeti görög mivoltában maga is csak ugyanannyit jelent, mint az előbbi: több jelentést csak mi (mai magyarok, franciák stb.) próbálunk kifacsarni belőle. De van-e kultúránknak olyan harmadik alapnyelve, amelynek megfelelő szavát tovább, a másik kettő azonos értelmű és értékű szava fölé emelhetnénk? Mi lesz, ha a hypermarché-nál is hiperebb berendezésű és felépítésű piacok létesülnek? Akkor az idegenből vett felsőfokokat kezdjük a maguk nyelvén fokozni? Hiperebb és még hiperebb? Nem is beszélve arról, ha majd a szuperbombákat és hiperbombákat kell fokoznunk. Amelyeket, ha ez az elképzelhető legelképzelhetetlenebb is, a valóság máris a kimondhatatlanságig fokozta. A halásnak évmilliókon keresztül nem voltak fokozatai. Aztán egyszerre a legfelső fokozatba lendült: a gázkamrában és az elektronikával irányított atomfúzióban. S ha még tovább akar? Évezredeken át el tudtuk képzelni a nem létező lények és dolgok végtelen sokaságát is, sárkányt, sellőt, kentaurt; most már nem tudjuk elképzelni azt se, ami a szemünk előtt történt és történik. Nincs rá szavunk. És nincs szavunk önmagunkra. Az Übermensch még – minden kétes bölcselmi jelentése mellett – mégiscsak egyfajta emberi magasrendűséget akart tételezni. A német nyelv kialakította új szót a francia először surhumain-nel fordította, később – az anyai latin további segítségével (hiszen már a sur is a super-ből származott) a suprá-t is felvette szótárába („cette réalité suprahumaine”, veszi mintamondatul a Kis Robert, Simone de Beauvoirtól), majd jöhet utána még a hyperhumaine is; és aztán? Már a suprahumaine sem az „ember fölötti embert” jelenti, hanem az emberfölötti valóságot, amely az embert nem önmagánál többé válni segíti, hanem önmagánál kevesebbé kényszeríti lenni. Nem ő nő a dolgok fölé, a dolgok nőnek őfölébe. Míg végül már törekvéseiben és álmaiban sem ő lesz a super és a hiper. Hanem a piac és a bomba. Ez a csábos felsőbbrendű ikerpár.

 

Itt, Párizsban azonban, az alig tíz éve épült hiper-hipermodern Beaubourg előtt kiképzett új, kagylósan öblös teret mégis éppúgy az egyházi latin paradisus szóból származó archaikus Parvis elnevezéssel illetik, amiképpen kívüle a „régi” Párizsban is már csak a Notre Dame előtti teret nevezik, s amely a szótár szerint „általában templom előtti és balusztrádokkal vagy portikuszokkal szegélyezett teret” jelentett, s így az elnevezés még a térre kiszorított beton és fém cső- és kürtőrendszereket is oszlopcsarnokká minősíti föl. Itt a felsőfokok olykor még egészséges ösztönnel kapaszkodnak az alapfokokba, a hipermodern tapadási pontokat keres a szuperrégivel. A super- és hypermarchék mellett, körülöttük ott vannak mindenütt az utcákra rakodó kis piacok, s a kereskedés elemi formáival, amik alig különböznek a középkoritól vagy akár az ókoritól. A rue de Buci és a rue de Seine laza könyökhajlatában, vagy egy-egy régi, hosszú egyenes utca mentén, mint a Mouffetard, vagy itt a közelemben a Rambuteau (ahol persze, a mellékutcák is megőrizték a régi elnevezéseiket: a Tisztogatók vagy a Kéregetők utcái), ugyanúgy áll a vásár reggeltől estig, szombat-vasárnap is (hogy aztán a hétfői szünnap dacoljon a vallás parancsolatával, ám engedelmeskedve a kereslet parancsolatának), mint századokkal ezelőtt állhatott: tengeri szörnyek és szelíd gyümölcsök, húsok és tészták, kelmék, ékszerek, virágok, edények, fűszerek, jóleső kiáltozások, jóízű szóváltások és bizalmaskodások közepette cserélnek gazdát, nemcsak vevők és árusok között, hanem maguk a véletlenül összeverődött vevők között is. A város minden pontján ott sisteregnek a lacikonyhák, s ha mindenfelé közéjük furakodnak is a Mac-Donaldok, Free Time-ok, Quickek és O’Kitchek, az Al-, Big-, sőt Love- és Kiss-Burgerek (mert ilyenek is vannak!), az utcán még versenyben állnak a hamburgerekkel és hotdogokkal a frissen sülő gaufre-ok, crèpe-ek és baignet-k, vagyis ostya-, palacsinta- és fánkféleségek, az állandóan fortyogó olajban bukdácsoló frite-ek és a Rabelais-t és Nyársforgató Jakabot idéző, kúposan elektromos nyárson forgó birkacombok. Félig már Amerikában érzi magát az ember, de félig még Arany János Vásárában is érezheti, és „Párizs Gyomra” helyén a föld alá süllyedő és teraszokra hágó, csupa üveg Forum valósággal Párizs Szellemévé válik (amelyben persze ott tekereg, mint minden aluljáróban, a drog fojtogató „föld alatti” kúszónövényzete is). De a piacnak ez a super- és hiperváltozata maga is valamiféle visszatérés a vásár ősi, „karneváli” formáihoz, éppen vásáriasságában, abban, hogy egy helyen minden megkapható, hogy a polgáriasult kiskereskedelmi elit specializálódását valamiképpen feloldja, hogy lehet válogatni, nézelődni, kézbe venni, visszatenni, szabadjára lehet engedni a vágyakat és meg lehet őket fékezni, erre is, arra is van idő és mód, nem „veszed el” vele másnak (az eladónak) az idejét (aki mellesleg nem is áll rendelkezésedre) és a többi vevőét sem, gátlás nélkül meggondolhatod magad, nem kell szégyenkezned járatlanságod miatt, mint egy-egy finomabb üzletben netán, meglepetésekben is lehet részed, szóval a vásár kalandja is kísér mindennapi rutinbevásárlási kényszered közben. Egy kicsit tehát ezeregyéjszaka is, távol-keleti bazár is, közel-keleti szúk is, középkori piactér is, egy kicsit alföldi vásár is, egy kicsit még a hajdani Balaton-parti piharc is, óriási augusztusi görödinnyehegyeivel, amiknek, dél felé, minél kevésbé csökkent a kupacuk, annál mélyebbre zuhant az áruk. Mindennek az ára azonban az, az áru pontosan kiszabott (és mindenütt hibátlanul rá is billogozott) árán kívül, hogy mindebben egyedül maradsz. Nincsenek partnereid, hiányoznak baráti segítőid és ádáz ellenfeleid, az árusok és a kofák, nem uszulják rád (ahogy egykor azon a fent említett piharcon mondták) a portékát, nem is akarnak becsapni, de nem is mulattatnak, csak az árukkal van kapcsolatod, nem az árusokkal, senki sem kíván jó napi vagy jó esteli időtöltést – bonnjourné’ M’sieur, bonn’soiré’ –, ahogy a minap, bár csak egy szem narancsot vásároltam, nincsenek látványos mutatványok, ahogy például a pék a baguette-re takaros kis masnit csavarint egyetlen kézmozdulattal, vagy ahogy az utcán elektromos korongon sütött palacsintát előrekészített impregnált papírtölcsérbe csúsztatják. Állandóan szól a diszkrét gépzene, mint egy távoli nyáresti tücsökszó, de senki sem danol a bajusza alatt, mint tegnap az a marchand des quat’saisons, aki fél kiló clémentine-omat egyetlen, ám láthatóan több évszázada begyakorolt sodrással belecsavarintotta a papírzacskóba, s mikor megkérdeztem, mitől van olyan jó kedve, azt felelte, memsziő ssüituzsurgé. Talán még arra is felelt volna, ha megkérdem, mitől olyan vidám mindig, de odáig már nem merészkedtem az intimitásban. Talán féltem, hogy akkor ő is megkérdi tőlem, én miért nem vagyok mindig olyan vidám.

Alig válok el tőle, s futok le a lépcsőkön, a folyosóhajlatban elém bukkan egyike azoknak a fiatalembereknek, akik szégyenükben naphosszat két kezükbe hajtott fejjel kuporognak szerte a párizsi föld alatt, e legújabb kori kazamatákban, akár az ülőszobrok a gótikus szálák falba mélyesztett fülkéiben. Mintha odatervezték volna őket, eleve számolva mozdíthatatlan létezésükkel. Már külön szociológiai elnevezésük van, mint a felbomló római birodalom circumcellióinak, sőt e mai ház körül ólálkodók elnevezésének már rövidítése is van. S. D. F., amit mindenki ért. Nem, se térben, sem időben nincs olyan távol a Truanderie utca avult (bájú) elnevezése. Mellette, a piszkos metrópadlózaton fehér krétával meghúzott keretben ott áll „mesterségének címere”, vagy világunk dicstelen cégére:

„Hölgyeim és Uraim

Kérem nézzék el alkalmatlankodásomat, de pillanatnyilag munka, fedél és pénz nélkül vagyok. Már 3 napja nem ettem. (Az aláhúzások az eredetiben.) Nem kérek önöktől egyebet, csak néhány 1 frankos érmét, hogy legyen miből ennem és aludnom. Köszönöm megértésüket.

ÉHES VAGYOK”

Cela fait 3 jours que je ne rien mange: a Három napja nem eszek / Se sokat se keveset szinte közvetlen fordítása, nemcsak magyarról franciára, hanem költészetről valóságra. Vagy mégis: valóságról költészetre? A szó legszorosabb értelmében: underground költészetre. Ez az igazi „aluljáró irodalom”. S nem klasszikus. A „ne rien mange” régies szórendje egyenesen Villont idézi. A föld alatt. A Châtelet folyosófordulójában, naponta tízezrek lábától taposva. Mint egy vizuális költemény. Képvers. Amelynek szövege csak a mellette látható eleven képpel együtt hordozza üzenetét. De elmegy akár posztmodern plasztikának is. Environment. Amely az élet megkomponálatlan epizódját „állítja ki”; csak fordítva, mert itt nem a „mű”, hanem az élet olyan, mintha „ki volna állítva” – önmagából.

Mikor éjszaka hazafelé jövet nem le-, hanem fölmegyek a Châtelet metrólépcsőin, majdnem beleütközöm egy alaktalan rongycsomóba. A metró járdába vágott szellőzőrácsán fekszik a büdös-meleg kipárolgásban. Mint egy fényes gardenparti grilljén sülő pecsenye, a két színház és számtalan sarki kávéház rafinált tükörfényeinek gyújtópontjában. Aki közelebb merészkedik hozzá, nagy nehezen fedezheti csak fel a három szakállas arcot, ahogy a redők között dermesztő magátólértetődéssel hajolnak dermesztő éjszakai nyugalmukra. Mint az éhínség világméretű rongyosbáljának e legszélső határára kisodródott látványos dominók.

S ahogy kilépek a hiperhigiénikus, hiperrendezett, hiperválasztékú hipermarché hipermozgólépcsőjéből, mint majdnem minden alkalommal, most is elém penderül valaki a fal mellől, hogy valami „kis kenyérrevalót” (pour un petit morceau de pain) kunyeráljon tanácstalanságomtól, amely sehogy sem találja a modus vivendit, de még csak a modus intellectualist sem az én kiszámított pénzem (illetve relatív pénztelenségem) és az ő nem is számolható, abszolút pénztelensége között, e jóléti hipertársadalom és e legalacsonyabb átlag alatti egyfrankos nyomorkiút között, míg nejlonzacskóban viszem haza most tobzódónak érzett (egyébként szerény) napi elemózsiámat e fölösleges gondolatok kíséretében, ezeket is, azokat is egyszerre szégyenletes, értelmetlen, de legfőképpen nevetséges fényűzésnek érezve, éppolyan nevetségesnek és fölöslegesnek érezve persze magát ezt az érzést is. Amivel semmit se lehet kezdeni. De éppúgy nem lehet vele végezni se.

Ha csak úgy nem, hogy hagyom ott a regényt, ahol van, s erről kezdek egy másikat írni, a rácson alvókról és a költészet szerelmi haláláról szóló áriákkal megspékelve, az avenue de Belleville-en fényes nappal csomókban csüggő munkátlan lődörgőkről, a metró koldusairól, akik kemény „pour manger” felszólítással csörgetik kis pléhperselyeiket, és az aluljárók föld alatti kéregetőiről… Egyszerre rám szakad a mindig elfojtott sejtés, hogy a regény sosem az „életről” szól, inkább szemben áll az élettel, az élet nem azonos a regénnyel, és a regény nem azonos az élettel, mi több, éppenséggel összeegyeztethetetlenek egymással, az élet mindig egy másik, újabb regény (lenne), a regény pedig mindig más élet, mint az, amit éppen élünk, mindig két életben kellene élni, mindig két regényt kellene írni, mindig azt, amit nem írok, amit sohasem írtam meg, és soha nem fogok megírni…

Kipakolom a konyhaasztalra az elemózsiát, egy részét berakom a hűtőszekrénybe, a másikat kint hagyom, felszakítom az egy szelet bifsztek papírtálcáján a fóliát, a húst (lehetőleg nem nézve oda) rálapátolom az elektromos minigrill rácsára (akár a metrórácson alvó emberek, gondolom, még csak nem is iszonyodva, de azért alaposan elmegy a kedvem az ebédtől), aztán mégis élvezettel nézek a világos türkizzöld olívaolajba szelt endíviának a kés nyomán széthulló sárga-fehér gerezdjeire, ettől megint visszatér az étvágyam, karikára vágok egy kemény tojást is, éppolyan sárga-fehér, mint az endívia, talán azért keverednek egymással olyan ízletesen. Vörös hús, vörös bor, sárga-fehér saláta, mint egy hármashangzat, az egyik szinte falatonként vonzza magához a másikat… Mit van mit tennem?

Mosogatás közben már a regény folytatódik a fejemben. Vásárlás, ebéd, éhezés, edénycsörgés… Az „életnek” vége. Kezdődik megint a munka. Valami, amit – talán – meg lehet oldani (?-?-?).

BÁR MÁR TE IS SEJTETTED,

hogy megoldani voltaképp semmit se lehet. Még a matematikában sem. A „művet” is legfeljebb megközelíteni. Mint a limeseket. Mint Akhillész a teknőcöt. Nemcsak a frontálisan elénk álló (egész) „életet” nem, hanem az alkotás profiljából szemléltet se. Sem azzal, ha „érdekében” (hiába, itt minden „idézet”) „egy kockavetésre” teszünk fel mindent, jól tudva bár, hogy az sem „törölheti el a véletlent”, s hogy a véletlen minden köpenye alól is kilóg a sorsunk lólába; mindnyájan a magunk Mefisztója vagyunk. De azzal se, ha azt sulykoljuk magunkba, hogy az alkotáshoz „előbb meg kell halnunk”, miközben mindent elkövetünk, hogy ez a meghalva élés mennél tovább kitartson. Sem úgy, hogy az „embertelenség” ódiumát vállalva, alibije mögé rejtőzve próbáljuk menteni az „alkotást” mint életet, az életet mint alkotást, szemforgatóan az elhúzódás gőgjét mutatva alázatnak, a létezés előtti alázat helyett. Választani meg mégúgy se lehet közöttük, mert nem a miénk a választás. Az „élet” pedig, „mint olyan”, bizonyára nem megoldható, mert nincs mit megoldani rajta, nem feladat: nincsenek premisszái és axiómái, csak antinómái vannak. És így tovább. Íme, gondjaid, mikor a tengerkék nadrág és a napsárga ing gondtalan megvásárlását követő ebéd után végre elolvastad Denise levelét, cellányi kollégiumi szobádba visszavonulva, ahol, ha untad már a szokványos heverést az egész kis helyiséget elfoglaló ágyon, nem találtál más testtartást, mint hogy fektedben felemelt lábaidat az ágy melletti falhoz támaszd, olyasféle helyzetekben, mint a bordásfal mellett csinált „gyertya”. Itt viszonylag hűvös volt, bár körös-körül érezhetően, mégis érzékelhetetlenül gomolygott a sziesztai hőség, mintha ide tilos volna belépnie. A levelet Denise még elutazásod éjszakáján írta, alighogy hazaért a pályaudvarról, kiolvasható belőle a pontos idő. A levél a válni nem tudás dokumentuma volt, a megidézésé, a szerelem e mágikus tudományáé. A szerelmes távolbalátás, amely még a vágyálmokon túl is érzékelhetetlen valósághoz kötődik. Írhatta volna azt is, hogy tudja, képzeletben te is éppúgy követed őt hazafelé mentében, ahogy ő nyomon követ téged a tőle távolodó vonaton. De nem; a szerelem nemcsak vak tud lenni, hanem látnok is; az pedig nem áltatja magát.

„Chéri”,

írta Denise,

„most is úgy láttam viszont a szobámat, ahogy vakációról visszatérve szoktam: békés, szelíd, kicsit szomorú; ahogy a kölcsönös meghittség s az én szokásaim és emlékeim folyamatossága összeköti a szünidő-utánnal.

Tudtam, hogy szeret, és várni fog rám ez után a háromnapi szünidő után, vagyis ez után a 259.200 másodperc után, amit együtt töltöttem az összes te-vel, aki benned van, meg az Intermezzó-val és Combray-val és Swannal és az éjféli randevúval a Michel Bizot metrónál, és aztán az elutazásoddal. Az elutazásoddal, amely csak akkor vált számomra valósággá, mikor a csomagjaidat megláttam, ahogy beléptél az állomásra, és rám tört az a szelíd, mélységes szorongás, amitől úgy torkomra forrt a sírás, hogy majd megfulladtam belé. Nem gondoltam semmire, csak néztem, ahogy kósza megfoghatatlansággal elúsznak előttem a közelmúlt legkedvesebb perceinek képei, s ahogy utoljára láttalak, felemelt karral mosolyogva… Szédülés fogott el. Először Yvonne-hoz rohantam, nála mindig készenlétben áll a biztatás. Lehet, hogy ő is velem jön majd. Ha lesz rá pénze. Holnap reggel megyek feliratkozni az Egyetem Touriste-nál. Néhány már el is múlt azokból az órákból, amelyek augusztus 10-től és tőled elválasztanak.

Mindjárt 4 órája lesz, hogy robog veled a vonat…

Feltetted a bőröndjeidet, váltottál néhány szót az útitársaiddal, szokásod szerint, persze, mindent jól szemügyre vettél, majd felfaltad őket a szemeddel.

Rágyújtottál, elővetted a Fontaine-t, haraptál valamit, beszélgetni kezdtél Palival, Rimbaud-ról, meg Nietzschéről, persze, vagy Bartókról (vagy valami egészen másról?).

Aztán már csak azt vártad, mikor látod meg a tengert.

Most éjszaka van, rám gondolsz, már akkor is rám gondoltál, mikor az ülés támlájához hajtottad az arcod.

Hogy helyezkedtél el? Érzed, hogy hozzád simulok? Hallod a kerekek ringatózó dorombolását?

Most én is hallom, kicsit fátyolosan, feltehetően valami tündér-rádiókészülék közvetítésével.

Ébredéskor arra fogok gondolni, hogy látod a tengert. Mivel fogod először köszönteni?

Meséld el nekem részletesen az egész utazást. Máris ezt a levelet várom, ezt a sok-sok levelet, türelmetlenül.

Ne légy lusta, olyan örömöt szereznél velük. És milyen jó francialecke is volna.

Gondold azt, hogy nem írsz, hanem beszélgetsz velem, én meg a fülemmel fogom olvasni, s mind a többi csak irodalom…

Csókolom a szád minden kis zugát, az egész testedet, és mikor úgy érzed, a fáradtságtól vagy az ajtórésen beáramló széltől borzongsz, az mind-mind az én csókom lesz,

a te kis Függőónod.”

 

Hogy Denise miért nevezte magát – valami francia gyerekmesealak nevét kölcsönözve – Perpendicule-nek a veled való viszonylatában, mikor leginkább sorsotok párhuzamosságában szeretett volna bizakodni? Mert szerelme nemcsak vak volt, hanem látnok is? bármennyire vak szeretett volna lenni inkább? Leveleit mindenesetre többnyire így írta alá (ha nem, olykor, a francia keresztnév becézett alakját magyar kicsinyítőképzővel látva el, Nizouká-nak, mikor gyöngédsége legmélyébe merülve, visszatévedt az önmagát harmadik személyként önállósító gyerekség grammatikájába, néha élőbeszédben is.)

 

Őbenne minden levél a halhatatlanság benyomását kelti, írja egy halhatatlan (és talán nem véletlenül nőnemű) költő. Hogy miért? Mert – így indokolja – a levél tisztán szellemi, mentes minden testi vonatkozástól. Beszélgetés közben a viselkedésmódok, a testi jelenlét mindenféle megnyilatkozása (ma azt mondanánk: metakommunikáció) befolyásol, a puszta gondolatban azonban magában álló spektrális erő rejlik…

Denise levelében valami ilyesféle halhatatlanságot éreztél – anélkül, hogy Emily Dickinsont olvastad volna. És talán nem is azért, amiért ő, inkább az ellenkezőjéért. Azért, mert az írás éppen testibb valójában maradandóbb a szónál. Kezdetben vala az Ige, vagyis nem a mondott, hanem az írott szó. Hiszen az ÍRÁS kezdődik így. És nem lehet véletlen (ha semmi sem az, miért lenne éppen ez?), hogy az írás vált a Biblia szino- vagy metonimájává. Nem a Biblia a szent írás, hanem maga az írás az, ami szent. Az írás adott testet a szónak, a testet öltött szó az, aminek halhatatlanságát a testiségtől egész életében tartózkodó költőnő olyan felfokozottan érezte. Az írás már legalsó fokán is irodalom: amit elmondunk, azt sohasem lehet úgy leírni, amit leírunk, azt sohasem lehetett volna így elmondani. Amit egyszer elmondtunk, soha többé, se mi, se más nem tudja még egyszer megismételni; amit leírtunk, a végtelenségig ismétlődhet az időben. Ami tehát születése pillanatában csupán az „írás nulla fokát” képviselte, az időben magától megjár(hat)ja a többi fokot, egészen a végsőkig: ami levél volt, íme regény lesz; vagyis egy olyan rendszer uralma alá kerül, ahol egyszerre uralkodik az intimitás és az indiszkréció. Hogy is tudhatnánk meg valaha is, hogy egy szerelmes kislány hogyan találja meg váratlanul a várva várt és már napok óta késlekedő levelet a postaládájában, ha nem a leveleiből?

 

„Chéri”

kezdte a másnap kapott újabb levél,

„ma reggel kilenckor találtam itt a lapodat, mikor kinyitottam a reggeli postaládát, mivel általában az első postakihordás előtt kell elmennem hazulról, a reggeli postaláda mindig üres. Ilyenkor az az utolsó reménység marad, hogy útközben összetalálkozom a postással, megajándékozom egy reggeli mosollyal, mire ő kiborítja zsúfolásig tömött táskáját, és nem talál benne semmit. Ó, igen, ő maga a megtestesült jó szándék. Néha egyáltalán nem hajlandó beletörődni, hogy mégse én vagyok az a Mme. Duverdier, akinek számára van egy levele. Olyan boldog lenne, ha… Kölcsönösen csalódottak vagyunk.

Mindez kikerülhetetlenül együtt jár azokkal a seprűkkel, amiket fölülről a fejemre ráznak, meg egypár macskával, akivel találkozom első reggeli vadászatuk közben.

A lapot mindjárt első olvasás után még egyszer elolvastam, hogy a lehető legtovább veled maradhassak, de mióta minden szavát kívülről tudom (par coeur, vagyis: szívből), s a tinta színét, és a betűk alakját is rögzítettem magamban, minden burkot lehántottam a szavakról, hogy kihalljam alóla a hangodat, amelyen a leírt szavakat kiejted, és már a tekintetedet is látom a papíron, meghitt mozdulataid egyikének kíséretében, akkor az öröm kezd elszállni, mert már nincs miért még egyszer elolvasnom. Ó, ha legalább egy picikét ki tudnám tolni ezt a pillanatot. Amitől fogva már csak a következő leveledre várakozom.”

 

A további levelek szerint Denise-nek erre a következő levélre túl soká kellett várakoznia. S mint mindent, ezt is gyermeki feltétlenségének teljes összpontosításával várta: mindenestül várakozássá vált, méghozzá kettős várakozássá: a „következő” levélre, és közben arra, ami egy csapásra megszabadítja majd a levelekre való várakozástól: az utazásra, a viszontlátásra. A levélváltás az a folyton megszakított áramkör volt, amelynek megszűntével a várva várt találkozás egyetlen kattintásra felizzik.

Mi tette, hogy mindkét várakozásnak, amely Denise részéről oly egyértelmű líraisággal telítődött, oly drámaira kellett fordulnia? Ha levelek nem volnának, ha nem volna regény, amely plagizálja, vagy kitalálja, egyszerűen eltulajdonítja a valóságosan megírt leveleket, vagy megajándékozza a valóságot a meg nem írt levelek hamisítványával, mit tudnánk a világ nyilvános drámái mögött meghúzódó titkos kis, éppen csak egy-egy életre szabott, de ezeket az egy életeket mindenestül felkavaró drámákról? Nem is beszélve arról, hogy a levelek kettős tükrök is: két drámát játszanak el egy színpadon. Nemcsak Denise-t magát, a te akkori magadat se lehet semmiből jobban megismerni, mint az ő leveleiből. Minden egyes levélváltás voltaképpen négy üzenet, a két képből négy képmás tűnik elő: mindegyik levél írójának pozitív felvétele, de egyben címzettjének negatívja is. Ráadásul, a leveleinknek az a különös természetük is megvan, hogy mindig a másik életét kísérik tovább, nem a magunkét; hiszen ezekről legtöbbször el is felejtkezünk. De a másokéi velünk maradnak, és hányszor a másik önarcképéből bontakozik ki előttünk a magunk régi arcképe. Léted sokszoros feltételességét, amely úgy imbolygott a levegőben, mint azok a foszlékony párák, amelyek a nyári vizek fölött testtelen parányállatokként lebegnek megfoghatatlanul a szem előtt, semmiből nem érzékelhetted jobban, mint Denise Chéri megszólítású és ta Perpendicule aláírású leveleinek feltétlenségéből.

 

„Chéri”,

írta negyedik levelében, ideérkezésed negyedik napján, mikor már megszerezted magadnak a Côte ez idei uniformisát, birtokba vetted kockázatos tengerkereső úszásoddal a tengert, és kisétáltál barátaiddal messze Golf Juan és az Eden Rock felé a parton, ahol már megszűnik a plage-ok, paloták és hotelek sora, addig a kis árokig, amelynek pallójáról Laci azt a később úgy szívedhez nőtt akvarellt festette. Egyetlen más szín se, csak a kettő: sárga és kék, kék és sárga, minden árnyalatban, csupa glissandóval mindkét szín skáláján, az a hódító két szín, amely egymást kiegészítve, minden más színt kiszorít maga közül, mintha a sziklák vöröse, a pálmák zöldje, a leanderek és hibiszkuszok fehére és rózsaszínje egytől egyig érvényét vesztené… És mikor már nyakig benne voltál abban a munkában, amelynek ködös éjszakai gondolataival oly kevéssé volt összeegyeztethető e táj klasszikus déliessége…

„Chéri”,

jelezte magára zártságának kristálygömbjéből Denise,

„rossz előérzetek.

Szürke, sárgás, alacsony, üres ég, mely minden láthatárt magába nyel.

Egyedül

mindenütt.

Félek.

Bizonyára vihar készül, de olyan vihar, mely semmi máshoz nem hasonlít. 8 napja mindenki érzi már, és mint mindenki, én is nyolcadik napja várom.

De ma reggel megéreztem, hogy már itt van, mert minden rosszat felébresztett, ami csak bennem van.

Ma reggel óta szomorú vagyok, és nem bízom benned.

Ma reggel sem jött meg a levél, amire vártam.

Vacsoránál találkoztam egy ösztöndíjas fiúval, Cannes-ról kezdett beszélni, minden ösztöndíjas Cannes-ról beszél, meg a csinos lányokról, akikért az ösztöndíjasok oda járnak.

Rettenetesen féltékeny vagyok.

Lehet, hogy nem is mehetek le 22 vagy 23 előtt, mert nekem kell az ügyeletet ellátnom az irodán, mindenki egyszerre most akar szabadságra menni, és persze én vagyok a legfiatalabb…

Megint csak várni! Mikor úgy igyekeztem, hogy a reménység 15 napos kúrájával gyógyítsam türelmetlenségemet.

Miért nem írod meg, mit csinálsz mindig, és hogy senkit se szeretsz, csak engem?

Ha tudnád, hogy hiányzol, mikor a szívemben már nincs elég erő ahhoz, hogy rólad beszéljen nekem.

Kitört a vihar, de mindjárt el is múlik. Alig esett. Továbbra is ez az idegtépő hőség.

Rossz vagy, és nem szeretlek, és nem akarom, hogy azokra a lányokra gondolj.”

 

Három nappal később:

 

„Épp most kaptam a rossz hírt, hogy a cannes-i tartózkodás csak 3 hétre szól, és így augusztus 15-én vissza kell jönnöd Párizsba.

Csak 3 napunk maradna együtt!

(Nekem mégis sikerült közben 12-től kivenni a szabadságomat!)

Ha ez igaz, azonnal írd meg, és felíratlak St.-Aygulfra, és velem maradsz két hétig.

Úgy, de úgy szeretném veled tölteni a szünidőt.

Úgy, de úgy, hogy valóságos varázslót kellett csinálnom magamból, hogy mégis kicsikarjam ezt az utazást.

De ez egy másik história.

Ugye, te is velem akarsz maradni?

Szeretlek.”

„Aug. 6.

Meggyógyultam, és itt az ősz. 1 nap meg 1 éjszaka meg még 1 nap esett szakadatlanul, és ráismertem benne az őszre, arról az illatról, amely egyszerre mindenből felém áradt: a nedves aszfaltból, szögletes orrú cipőmből meg a levélpapíromból is: az iskolakezdés illatából. Amely általában október elején kezd terjedni, mikor már túl hosszúnak érezzük a szünidőt, s a meghitt kedves szokások, amelyekbe oly hamar beleuntunk, mégiscsak megint hiányozni kezdenek.

 

Másnap.

Szürke, nyirkos, lázas idő, tetszik nekem.

Hosszú, gyönyörű őszt ígér az idén Párizsnak.

Egy pillanatra, ó, csak egy egészen röpke pillanatra! szinte már sajnálom, hogy el fogok utazni. De aztán hamar elűzi a sajnálatot a fáradtság, és az az érzés, hogy meg kell változtatnom, nem is tudom, mit, mindent meg kell változtatnom magamban és körülöttem.

Vannak napok, amikor azt szeretném elhitetni magammal, hogy most látom először Párizst. Nézelődök, vizsgálgatom, tanulmányozom a várost, nehéz koffereket képzelek a kezembe, azt képzelem, hogy nem értem azokat, akikkel beszélek, úgy képzelem, mintha eltévednék Párizsban. De aztán hamar visszatérek magamhoz. Más napokon kisiskolás vagyok; az ő gondjaival foglalkozom, az ő gondolataival játszom, az ő szokásait veszem fel.

Micsoda szabadság!

Egészen megfeledkezem rólad!

Aztán arra gondolok, hogy megfeledkeztem rólad, de ez csak más formája annak, hogy gondoljak rád.

 

Egy napra rá.

Tegnap este megkaptam a leveledet.

Olyan boldog voltam.

Egy igazi, valóságos levél. Felbontható borítékkal!

És még szemrehányást is teszel benne.

Hát persze hogy morcos vagyok, ha nem gondolsz rám. És csakis a te hibád, ha mindenféle gondok gyötörnek (mindenféle gond fölösleges).

Jogos volt a szemrehányás.

Mindegyik lapodat megkaptam.

Nagyon tetszettek, mégsem írtam róluk. Meg akartalak büntetni. Különösen az öreg tornyosat szeretem, persze, kicsit Combray-t láttam benne, a legutolsó is szép volt, a súlyosan álló vízben a nagy kövekkel.

Milyen csodálatos, hogy tudtad, nem szeretem a színes levlapokat.

Egy kicsit túl bolond vagyok, drágám, és biztos el fogok felejteni valami fontosat, mielőtt elutazom.

De most tényleg utazom.

Már nálam van a beutaló is.

Már csak be kell csomagolnom, aztán a búcsúzás.

És felszállok a vonatra.

Akár hiszed, akár nem, mindez igaz,

12-én délelőtt 11.15-kor érkezem St.-Aygulfba (St.-Raphaël mellett).

Ugye, kint leszel az állomáson?”

 

És végül még egy levelezőlap – fekete-fehér –, az akkor még jelentéktelen kis halászfalu, St.-Tropez látképével: a kikötőben lábukat a vízbe lógázó házak, a partra tolt orrú csónakok, háttérben a kis bazilika.

A dátum már St.-Aygulf: augusztus 13.:

„Drágám,

mint látod, megérkeztem ide, St.-Aygulfba, ahol türelmetlenül várlak holnap este kilenckor a Grand Hotel halljában, vagy, ha valami közbejönne, másnap (15-én) délelőtt 10-kor ugyanott.

Ui.: autóbusz van Cannes-tól Fréjusig, onnan átszállással St.-Aygulfig.”

 

A levelek, amellett, amit felfednek, ugyanannyit, vagy még többet el is rejtenek, nemcsak a kései olvasó elől. Az akkori címzett elől is. Fokozódó nyugtalansággal olvastad, nemcsak Denise folytonos hangulatváltozásait, amelyek mint egy torz – ám amit torzítanak, azt éppen torzultságában nagyon is élesen visszaverő – tükörben, a te kétségeidet és vergődéseidet is visszaverték. Szegény kis „függőón”, a gyerekmese függőónja, nem tudta, milyen homályos ösvényekbe kell belemerülnie. Te viszont nem tudtad, mi van a Denise utazása elé tornyosuló, folytonosan megújuló meg elháruló akadályok mögött. Milyen keserves küzdelmet kell folytatnia – miért? mi ellenében? – azért, hogy „kicsikarja” magának a veled való – végül kiderült, milyen nevetségesen rövid – szünidei együttlét lehetőségét. Milyen „varázslónak” kellett lennie, hogy megkapja a már egyszer megkapott, közben, úgy látszik, mégis visszavont kis hivatali szabadságot, majd a diákbeutalót, közben pedig a jó szándékú, de tehetetlen postástól a te nehezen érkező leveleidet, s hogy azokban, mikor végre mégiscsak odaszállingóznak a reggeli postaládájába, ne érezze kétségbeesve a te kétségeidet és ingadozásaidat. Minderről csak annyit tudtál, amennyit a levelek elárultak. Az volt a szándékod, hogy mihelyt találkoztok, elmesélteted vele azt a „másik históriát”, amit a levelek csak sejtettek. Erre azonban végül sosem kerülhetett sor, a dolgok bekövetkezte miatt, amelyek az előbbiek iránt még jobban fölkeltették érdeklődésedet, de egyben fölöslegessé is tették. Sose tudtad meg pontosan, mivel kellett Denise-nek viaskodnia Párizsban, hogy végül is az előre megbeszélt időben leutazhasson a Côte-ra. De azért eléggé csattanós alkalmad nyílt, hogy elképzelhesd. Legalábbis, ami a lényeget érintette.

Mint ahogy Denise se tudta meg sose annak okát, amiről az utolsó levele s az azt követő levelezőlap közötti ellentmondás tudat, hogy ti. 12-én 11.15-kor miért nem voltál (miért nem lehettél) ott a St.-Aygulfi állomáson; miért kellett két vagy három nappal későbbre halasztani a találkozást, miért kellett a hosszú párizsi várakozás után még idelenn is további három napot várnia rád, ami minden bizonnyal hosszabb és keservesebb volt számára a párizsi három hétnél.

Az „ugye, kint leszel az állomáson?” bizalomba takart kételyére és kétségbe hajló bizakodására rövid expressz válaszban egy „majd megmagyarázom” odázta el az igazságot, amelyet Denise aztán később se tudott meg, s amely egyelőre arra a tényre szorítkozott, hogy legjobb esetben csak az említett időpont után két, de lehet, hogy csak három nappal tudsz St.-Aygulfba érkezni. Tudtad, ez a további két-három napi késés, amelynek már nem adminisztratív-hivatali-rajtatok kívüli oka van, mint az azt megelőző háromhetinek, ennél a három hétnél is keservesebbé teszi számára ezt a három napot, ezt a még három napot. S talán még ennél is inkább annak az elmaradása, hogy az állomáson várod. Hogy te is vársz rá. Hogy elébe mész. Ami mintegy visszavonhatta volna a keserűséget, amivel ő ott maradt az állomáson (Párizsban, a Lyoni Pályaudvaron), mikor a vonat, azzal a kérlelhetetlen fémes zökkenéssel, amely a vonatok sajátja, lassan, majd egyre végzetszerűbb gyorsasággal megindult előle, veled. Mint az a borzongató reccsenés, amivel szál mentén kettészakítanak egy szorosan szőtt selymet. Ennek az elmaradása része – Denise számára súlyos része – lehetett annak a mindennapos közös tapasztalatunknak, hogy a dolgok többnyire nem úgy valósulnak meg, ahogy várnánk. Amit még csak súlyosbított, hogy nem tudta, ám minden kis szellőre megrezzenő falevél-érzékenységével annál inkább megsejthette az okát is.

 

Borbála váratlan levele a tőle szokásos kettősséggel tört rád, ugyanolyan ártatlanul lapulva az ebédhez készített terítéked mellett a szalvéta alatt, mint bármely más levél. Egyszerre sugárzott belőle az elesettség könyörgése és a zsarolás követelőzése, a megalázkodás és a gőg, a szemérmetlen hazugság és a kíméletlen önismeret, a fogadkozás és a hajthatatlanság, az öntetszelgés és az őszinte belátás, az érdek és a szeretet. S egyéb, ennél megfogalmazhatatlanabb lelki antinómiák. A felelősség vállalásának hangsúlyozásával szinte észrevétlenül minden felelősséget a másikra hárítani: ez volt Borbálának, nem, korántsem szándéka vagy taktikája, csak öntudatlan önvédelmi rendszerének működése. A vele való kapcsolat olyan volt, mint egy háló, amelyen ugyan óriási szakadások tátongnak, mégse lehet kibújni belőle, csak egyre jobban belegabalyodni lehet. A levele is ilyen volt. A hálóba végleg, tudjuk, később szörnyűségesen ő maga gabalyodott bele. A saját hálója volt. S éppen eme előre nem tudható, de sejtett végkifejlet előérzete tette, hogy te is fogva maradtál benne, valahányszor újra rád vetődött. Most is egyre kilátástalanabbul belegabalyodtál, ahogy a levelet olvastad. A jól ismert kitárulkozások és bezárulások, fogadkozások és követelések. Neked a legrosszabbkor jöttek. De ő, mintha – máskor is meglepő parapszichológiáról tanúskodó megérzésével – tudta volna, hogy az ő szempontjából a legjobbkor.

Egyszerűen azt közli veled, hogy most már biztos benne: tévedés volt – illetve a te hibád –, illetve az ő hibája, hogy a te hibádnak vélte –, hogy kettőtök közt minden olyan fájdalmasan elromlott. Le is vonta a következtetéseket, szakított Maurice-szal, s kéri, másnapra szerezz neki szobát Cannes-ban (úgy tudja, van ott egy Hôtel de Jeunesse, ott viszonylag olcsón kapsz), a 12.15-ös vonattal érkezik Marseille felől, hogy mindent megbeszéljetek. Két javaslata is van. Ő most – valami foltot találtak a tüdején – be van utalva a Combloux-i Châlet des Étudiants-ba, Haute-Savoie-ba (vagyis ő is hódolni akar, hogyisne hódolna a párizsi diákság sana-mániájának); vagy te is felmész vele oda – gyönyörű, csodálatosan békés hely, a Mont Blanc alatt –, már előre szerzett is szállodát, nem messze a Châlet-tól: vagy, ha ez nem lehetséges, ő csak egy hétre megy fel, és visszajön, hogy itt maradjon veled, ismétli, az Hôtel de Jeunesse-ben biztosan tudnál neki hosszabb időre is helyet szerezni. Az egyszerű közlés után hosszan és ilyenformán következett a kommentár, mint egy filológiai szövegkiadás apparátusában. S a kommentárt magad se tudtad azonnali széljegyzetélés nélkül olvasni.

 

„Énnekem dolgoznom kell, hogy élhessek, hogy élni tudjak, s élni kedvem legyen. Tudom én, hogy semmit sem lehet kezdeni velem, egy életre tudom, hogy az együttélésre minden aprócska nő alkalmasabb nálam. Attól, ami rám vár, éppúgy borzadok (amikor ezt olvasod, még nem tudod, milyen prófétaian kellett borzadnia tőle, addig még vagy tíz évnek kell eltelnie – de mi volna, ha az embertől azt követelnénk, hogy minden hasonló prófétai sejtelmet hasonlóan prófétai belátással vegyen tudomásul? és akkor is, mit tudna vele kezdeni?), mint azoktól a képességektől, indulatoktól és látomásoktól, melyek bennem élnek, s mint a felhők, úgy változtatják alakjukat és méreteiket beláthatatlanul, s melyek megszabják, hogy mi vár rám. De mit tehetek egyebet, mint hogy elfogadjam a nekem szántakat, s legalább ismerjem, és kezemben tartsam mindazt, amin úgyis csak én uralkodhatom, tetszés szerint kihalászva az egész bennem forrongó kavargásból azt a keveset, ami kezeim között érthetővé és talán építővé is válik. Ne hidd, hogy abban, amit írok, a legkisebb tetszelgés is van, önmagam előtt játszva el az elátkozott művész szerepét. Mélységes félelemmel és szomorúsággal igyekszem rendet teremteni önmagamban, semmi kiválóságot nem érzek, csak türelmet, magányt és vágyat az emberek iránt, akiket nem vetek meg, hanem nagyon kell hogy szeressek. Élni akarok, mert ez a feladat, s talán éppen abban váltam felnőtté, hogy nem a hősies és romantikus ugrásokat és töréseket akarom, hanem az egyezséget, azért, hogy élhessek. A túlzott önértékelés is egy gyerek védekező mozdulata, most a hiúság félelme nélkül kérlek: légy jó hozzám, és szeress, én beleegyezem mindenbe. A közelségedben feloldódtam, s a meleged édes ajándék nekem, most már csak a nyugalom kell, hogy dolgozni tudjak. Kívánságaimat és vágyaimat a tieidhez fogom alakítani, félelem nélkül mondok le arról az »egyéniségről«, amelyből úgyis még mindig túl sok marad nekem, s arról a »méltóságról«, melyet ha én hangoztatok, úgyis csak nevetséges szólammá válik. A szeretetre, emberi és asszonyi életre szükségem van, enélkül csonka lennék, önmagam értelmetlen árnyéka. S ezért a szerelemért, akármilyen formában kínálkozik is az, de önként a másik ember akaratából fakadó, a legkíméletlenebbül le akarom törni mindazt, ami bennem elégedetlenségből, gőgből, uralom- és birtoklásvágyból, mértéktelenségből indul, és össze akarja zúzni a munkámat. Önmagamnak kell boldoggá tenni magamat, ezt nem várhatom mindig mástól. Édesem, alkuszom, de az életre és kettőnk nyugalmára, a fantomjaimat bezárom, és csak a képeimbe engedem be őket néha, az életembe. Azt hiszem, ezt lesz a legnehezebb kiadagolni. De én akarom, és te szeress, akkor sikerülnie kell. Néha, ha félreértek valamit, légy türelmesebb velem, csak erre kérlek. Tudod, nem olyan könnyű az, mindig rendet teremteni. De ezentúl minden elválásunkkor örülni akarok annak, hogy szeretsz, hogy dolgozunk, élünk, megismertük egymást. Így akarok örülni, és nyugodt lenni akkor is, ha majd elutazol (ti. haza, Pestre, látogatóba, az ösztöndíj meghosszabbítása előtt). Minden újból kezdődik, ha önmagát és a világot tisztán megpillanthatja az ember. A kiharcolt igazság csalhatatlan, édes, ujjongó öröm. Ne tégy soha semmi olyat, ami engem eltéríthetne és megzavarna, ez nem jelenthet számodra feladatot és kötelességet, hiszen Te is csak ezt akarod. Érteni akarlak, s ezzel önmagamat segíteni. És hiszek abban, hogy van egy igazság, ami számodra ugyanaz, mint az én számomra. Ezeket az úgynevezett »nagy« szavakat mégsem lehet elkerülni, ha végeredményekhez jut az ember. Ne hidd, hogy mindig megismétlem és megígérem ugyanazt, amit aztán nem tudok beváltani. Minden új felismeréssel és fogadalommal közelebb jutok a teljességhez. És te szeretsz, s így hinni akarnád mindezt akkor is, ha én az ellenkezőjét bizonygatnám.

 

B.

csütörtök éjszaka”.

 

Egyre fokozódó belső riadalommal olvastad a sorokat, érezve, hogy annyi keserű tapasztalatra épülő hűvös, ironikus, olykor gonosz, a kívülállást és kívülről szemlélést megőrizni szándékolt megjegyzésed ellenére, amellyel magadban kísérted e vallomást, egyre menthetetlenebbül mind mélyebben gabalyodsz bele a hálóba, az irónia, akarata ellenére, empátiába fordul, a kajánság szánalomba, a távoltartás az elmúlt szerelem foszlányaiba való visszakapaszkodásba. Mindent tudtál, mindent átláttál, érezted mindennek a lehetetlenségét, és mégis. Talán, mert nem lehetett nem érezned a tragédia lappangó tüzét alatta; azt, hogy ekkora szélsőségek, ekkora kétségbeesett önismeret és ekkora kétségbeejtő önismerethiány már nem férhet meg együtt a normálisnak tartható „lélek” bármilyen rugalmas keretei között. És még egyet éreztél, borzongatóbban, mint bármikor eddig. Hogy mindennek ellenére és mindennek ellenében, nemcsak minden józan észen, hanem minden már átérezhetetlen érzelmi kötöttségen és szakadáson is túl – túl is – mégiscsak hozzád tartozik: épp azokban a meghatározhatatlan erőkörökben, amiktől mindig ösztönösen igyekeztél távol tartani magad. Ha valamit Borbála mindenkinél jobban tudott: a felelősség érzetét felkelteni a másikban: talán éppen azért, mert önmagában képtelen volt felkelteni. Ha valamit te nem tudtál sose elhessegetni magadtól, ez a másokért való (valós vagy képzelt) felelősség magadtól való elhárítása volt. Hogy miért? Nyilván valamiféle belső gyöngeségből. Ami arra kényszerít, hogy erősnek tudd magad. S e gyöngeség forrása? Mélyebben van, mint magad gondolnád. Mióta eszedet tudod, egész pontosan, az első disznóölés óta a nagyszülői udvarban, amit már tudatosan éltél át, s amikor reggel, látva a förtelmes gyilkolás maradványait és a szorgos munkát, amely e vérengzés véres átalakítását célozta ízletes táplálékká, iszonyú szánalom töltött el, nem is a leszúrt disznó, hanem a szorgoskodó hentes, szobalány és főként anyád iránt, akik e szörnyűségre kényszerülnek. Azóta nem tudsz felülemelkedni azon az érzésen, hogy minden élőlény menthetetlenül szánni valóan boldogtalan. S ha valaki téged netán a feltétlenül szükségesnél is boldogtalanabbá tesz – az csupán az egyetemes boldogtalanság szisztémájának sui generis része. S téged egyszerre tesz védtelenebbé és védettebbé az, hogy te ezt tudod. Semmit se inkább, mint ezt.

Tudtad, mit kellene tenned. Magad helyett egy levelet hagynod itt Borbálának. Kár, hogy nem jelezte időben jövetelét, éppen aznap kell elutaznod, nem is tudod, pontosan mennyi időre. Nagyon sajnálod. Utazzon szépen tovább Combloux-ba, majd levélben részletesen mindent megbeszéltek, azt is, hol és mikor tudtok találkozni, hogy mindent szép nyugodtan megtárgyalhassatok. („Szép nyugodtan”, igen, ez a te kiírhatatlan és bizonyára nem is mindig ártatlan illúziód…, ahogy azt Borbála, ádáz pillanataiban nemegyszer arcodba is vágta.) De még azt is hozzá kell tenned, neked is dolgoznod kell, nyakig ülsz feldolgozatlan jegyzeteid és vázlataid között. És így tovább. Ez lett volna az egyetlen okos és tisztességes cselekedet. Magaddal és Denise-zel szemben. Borbálának pedig nem tartozol semmivel – legalábbis azzal nem, hogy már annyiszor felforgatott párizsi életedet most puccsszerűen itt is újra hagyd felforgatni általa. De bele voltál gabalyodva a hálóba. Utolsó mondatával Borbála nagyon is elevenedre tapintott. A legfélelmesebbel. Amelyik azt árulta el, hogy Borbála (is) mindent tud (rólad), mint ahogy (gondoltad) te is mindent tudsz őróla. „És te szeretsz, s így hinni akarnád mindezt akkor is, ha én az ellenkezőjét bizonyítanám.” Ennyire ki vagy szolgáltatva neki. Előre tudja, hogy nem azt fogod tenni, amit „okosnak és tisztességesnek” gondolsz. Hanem azt, amit most valójában teszel. Holott már nem is szeretted, és egyáltalán nem tudtad elhinni, amit bizonygatott, nemhogy még akkor is azt hinnéd, ha mást bizonygatna. Nem, Borbála már nem tudott becsapni téged. De akkor is a becsapottjaként viselkedtél, ha átláttál rajta. A hitel nélküli fogadkozások, nagy szavak, öntiprások és önigazolások mögött tudattalanul is megérezted Borbála nem tudható jövendő tragédiáját. Igen, bizonyosan ennek a még nem létezőnek a foglya voltál. Ez volt a háló, a csapda, a varsa. Minél fenyegetőbbé vált számodra Borbála lelkének gubanca, annál jobban magába rántott.

Fogtad magad, és a sietve bekapott ebéd után rohantál a postára, hogy táviratozz Denise-nek, miszerint másnap nem várhatod a vonatnál. Aztán tovább, abba az Hôtel de Jeunesse-be, ahol azonban nem kaptál szobát Borbálának. Tehát tovább, szállást keresni.

 

Borbála – figyelemre méltó rendezése a sorsnak – ugyanazzal a párizsi vonattal érkezett Cannes-ba, amelyiknél Denise-t kellett volna várnod – egy órával korábban – St.-Aygulfban. Most őt vártad – egy órácskával később – a cannes-i pályaudvaron. Ott kellett volna lenned, érezted; és itt muszáj lenned – ha a kétféle késztetést lehet ezzel a két igével kifejezni. Miért, hogy benned mindig ketté-szakad az imperativus? Holott tefölötted is egy a csillagos ég? Vagy most, itt, a sugárzó nap, a mindig egyértelműen sugárzó napsütés.

Borbála ezen a selyemsuhogással szikrázó délelőttön úgy esett ki a vonat ajtaján, mint egy homályos rongycsomó. Úgy kellett támogatnod, taxiba ültetned az ötperces úthoz, amely a régi kis szállodához vezetett, ahol végre, hosszas keresés után sikerült a szobavadászat. Alig tudott megállni a lábán (amihez a rajta lévő szűk, magas sarkú cipő is bőven hozzájárult), bedagadt a lába a hosszú vonatúton, a taxiban folyton öklendezni kényszerült, fájt a hólyagja, az arca felpüffedt, mintha az is egy túlfeszített hólyag volna. Rettenetes állapotban vette át a tiszta és szociálpszichológiai státusa folytán amúgy is mindig gyanakvó patronne habozó és kelletlen kezéből a kulcsot.

Borbála az önmagával és a világgal való állandó konfliktusát csak betegséggel tudta „kezelni”. Bor vagy morfium helyett homályos hólyag- és gyomorbántalmakba fojtotta bánatát. Minden folytonos őszinte fogadkozása és erőfeszítése ellenére, úgy viselte magán önmagát, mint egy szétnyílt pongyolát, amit képtelen összefogni. Most pedig nyilvánvalóan csúcspontjára jutott állandó feszültségeinek. Maurice-szal bizonyára történt valami (ha nem is pontosan az, amit veled el akart hitetni). Kétesnél is több volt előtte a mostani „sorsdöntő” (általa annak vélt) találkozás kimenetele (annak ellenére, hogy biztos volt, ha nem is abban, hogy szerelmetek maradék varázsa még fellobbanhat, legalább abban, hogy a benned – ugyancsak betegesen – túltengő felelősségérzet [mert te meg abba fojtod döntésképtelenséged keserveit] még mindig feléje billenti a köztetek ingó mérleget). Bele kellett törődnöd, mint már annyiszor, hogy ilyen vagy: hagytad miatta megszomorítottan szállni ki St.-Aygulfban Denise-t a vonatból, s íme, magadat is megszomorítottad, megfosztva az ő érkezésének örömétől (ha már a magad örömétől úgyis meg vagy fosztva – vagy megfoszt a véletlenek alól kilógó sorsod lólába). A szoba illett Borbálához, lerongyolódott szépségében, fehér márványkandallója fölött magakelletően előrebillent a velenceit játszó nagy tükör, ferdén megcsillantva a nagy franciaágy rojtos selyemtakaróját; a Côte fellendülésének idejét őrizve, a boldog századvéget, de már alaposan megtépázva, az aranykeret rozsdafoltjaival, a takaró nyílt hasadásával, az egyik éjjeliszerkény-lámpa kissé félre volt billenve, bordázott ernyőjén tátongó fekete szegélyű lyuk, melyet valamikor, nem is frissen, egy hozzáért villanykörte égethetett ki.

Borbála, mintha utolsó erejét szedné össze, egyetlen szó nélkül vánszorgott ki a tusolóba. Rettegve füleltél az ajtó mögött minden kis zajra, nem esik-e össze, nem zuhan-e neki valaminek. De csak a víz hosszabb-rövidebben megszakított csobogását hallottad, akár egy morzejelet, amely arról ad hírt, hogy eszméleténél van. (Mindig, most is, minden ólálkodó hitetlenségeddel dacolva, el tudta hitetni veled, amit persze közben magával is elhitetett, hogy halálosan beteg, minden percben bármi megtörténik vele. De hiszen beteg is volt; többek között ebben állt a betegsége.) Egyszer megszakadt a vízcsap tititátija, hosszú vagy hosszúnak tűnő szünet állt be. Nyugtalanságodban már éppen be akartál nyitni, mikor a túloldalról nyílt a tapétaajtó. Majdhogynem orrba vágott. Mint valami trükkfilmben, egy másik nő lépett ki rajta. Egyszínű mélykék bársonyköpenyének vállára hulló hosszú, kibontott haja visszanyerte sima szőkeségét, keskeny ajka amúgy is paradox érzékiségét, kissé mindig féloldalas léptei azt a kellemet, ami a szépség esetlenséggel való keveredésének gyermeki bája. Lassan, úgy, hogy hátrahulló haja érje először, leengedte magát a selyem ágytakaróra, s ahogy egyik lábát kinyújtotta, a másikat úgy helyezve el, hogy térdben meghajlítva lazán lelógjon a szőnyegre, kivillanó combján látni lehetett, hogy a köpeny alatt teljesen meztelen.

„Gyere, gyere, gyeree”,

búgta buja, vékony, megbántott kislányhangján. Ez volt az első szó, amit hallottál tőle, mióta megérkezett.

A nyugtalanságodból, a Borbálára és magadra való haragvásból, és a Denise iránti lelkifurdalásból, meg a Denise örömére való várakozás meghiúsulásából, valamint maradék szerelmed hordóalji seprűjéből, többhetes absztinenciád hormonzavarából, meg az ősi vágycsináló női praktika csodájából összekotyvasztódó olcsó bájital nem téveszthette el hatását. Bármilyen szégyenletes is. Az ancien régime Franciaországában, mint a komédia mondja, tout finit par des chansons. A férfi és nő közötti konfliktusok ősidők óta az ágyban végződnek. Legalábbis átmenetileg.

 

Az enyhület pillanata után, a két nap és két éjszaka elmúltával, ami alatt ki se mozdultatok belőle, ebből a hotelszobából bűzös kocsmahelyiség lett, ahol látni se lehet már a viszály gomolygó gőzétől és füstjétől. Egymást se láttátok már, mikor rohanva – mert késésben voltatok – magatok után hagytátok e rossz emlékű (s feltehetően általában is rossz múltú) helyiséget, hogy Borbálát kikísérd a buszhoz, amely az Alpesek fénylő távolába vitte. Előbb még lóhalálában el kellett ugranod kollégiumi szobádba is, hogy egy pillanatra fellélegezz; felvetted a bleu méditerrané nadrágot és a napsárga inget. Hiszen magad is útra készülődtél.

„Milyen friss vagy, és milyen elegáns”,

mondta fanyaran Borbála, aki, igaz, megint úgy készült felszállni a buszra, ahogy két nappal előbb leszállt a vonatról.

„Nekem, tudod, enélkül is tetszel”,

tette hozzá, már megint a sírással küszködve, hogy utolsó pillanatban még felkeltse benned a mindig szükséges rossz érzést, érkezése és távozása elmaradhatatlan ajándékát. Nem is sejthette pedig, hogy az ő busza után néhány perccel indul a te buszod is, ellenkező irányba.

 

AHOGY LASSAN KINYITOTTAD

a szemed, ahogy a szemed kinyílt, még inkább: ahogy észrevetted, hogy nyitva a szemed, pontosan magad fölött egy hatalmas sugárzó érmét pillantottál meg, akár egy arany szeszterciust, amely – ahogy hirtelen felrémlett előtted – az előbb még csak valami kis vörösréz sékel volt az ég alján. Valami különös égi defláció mívelte az átváltozásnak ezt a kis csodáját az alatt a kurta kis idő, ama röpke örökkévalóság alatt, amíg semmit se láttatok, és semmit se tudtatok a világról önmagatokon kívül. Ami alatt nem odafönt, hanem bennetek kelt fel, előbb lassú emelkedéssel, majd fokozatosan gyorsulva, végül kirobbanó ragyogással a hold. Most odafönn ez a mesebeli átváltozáson átment mesebeli érme, mint valami gyerekmese gyermeki illusztrációja, hol itt, hol ott tűzi sugarainak hegyére körülöttetek a parányi kvarcszemcséket, a föveny szélén hangtalan zenével egymást nyalogató apró dagálynyelvecskéket és az eukaliptuszfa kuszán fölétek boruló hegyes leveleit. A hold, persze. Melyik elbeszélő ne emelné egy ilyen éjszakán a jelenet fölé a holdat? melyik emlékező ne emlékezne őszintén ennek az éjszakának a holdjára, még ha a valóságban nem is volt ott? Az ilyen éjszakákon, ha éppen nincs is, akkor is van, belőlünk repül az égre a telihold. Tehát mindenképpen ott van. De itt most önmaga képében – és nemcsak mindenképpen – van itt, és nem is tudod levenni róla újra kinyílt szemedet; most éppoly lehetetlen volna akár egy pillantásra is újra lehunynod, ahogy, csak pár perccel előbb, lehetetlen lett volna egyetlen pillanatra is kinyitnod.

„Nézd, a hold”,

mondod, észre se véve, hogy magyarul szólalsz meg, úgy, ahogy az ember álmából felriasztva az anyanyelvén szólal meg, de most boldogan nyúlsz ez akaratlan tévedés után, és azt is elfelejted, mit akartál mondani: helyette ennek a ténynek a közlésével kezded:

„most magyarul fogok beszélni, mert igazán csak magyarul tudok beszélni, és most igazán beszélni szeretnék veled, nemcsak úgy, játékból, nagy igazságokba burkolt kis hazugsággal, vagy kis igazságokat rejtő nagy hazugsággal, ahogy eddig beszéltem, mintha nem is én beszélnék, bármilyen varázslatos is veled franciául beszélnem, bármennyire olyan is mindig, mintha úgy hatolnék be a nyelvbe, mint egy másik testbe, mintha ezzel is beléd hatolnék, kezdetben félve és félszegen, aztán annál szabadabban szárnyra kapva, ahogy talán az anyanyelvemen se tudok, a folytonos félálom gyönyörében, mikor az ember tudja, hogy álmodik, pedig nem is álmodik, és mégis álmodik, minden mozdulatot úgy téve, minden szót úgy ejtve ki, mint megannyi kis diadalt, egyszerre tudva is meg nem is, mit teszek és mit mondok, magyarul beszélek veled most azért is…”

„Mais, je ne comprends pas, pas du tout, mais pas du tout, tu sais?”

„persze hogy tudom, hogy nem értesz, hogy egyáltalán nem értesz, egyetlen szót sem értesz, de hiszen éppen azért beszélek magyarul, hogy ne értsd, amit el kell neked mondanom, de amit nem akarok, hogy megérts, érted? muszáj elmondanom végre, de úgy kell elmondanom, hogy ne érthesd, miközben azt is tudom, hogy óhatatlanul meg fogod érteni…”

„j’aime tellement t’écouter quand tu parles hongrois, c’est si joli, aussi joli que cette nuit a vet la lune, seulement elles, je les comprends…”

„…nem is kell hogy értsd”

ismétled,

„a végén, fájdalom, úgyis meg fogod érteni, akármilyen nyelven, de hiszen az se igaz, hogy az éjszakát érted, meg a holdat, azt se értheted, ha nem értesz magyarul, hogy a holdnak nemcsak világossága (clair de lune), hanem világa van, a holdvilág nemcsak fény, a homály fényessége, hanem világ is, a világtalanság világa, hogy is mondhatnám ezt neked franciául?…”

„j’aimerais tellement, mais tellement comprendre le hongrois, ton hongrois pourtant, je crois le comprendre, tu sais, c’est tellement toi… et toi, je te comprends, n’est-ce pas?”

„nem, édes kis Denise, kis Függőón, amit merőleges ártatlanságában a kétes mélységbe eresztettek, nem, éppen engem nem érthetsz, hiszen ezt kellene most megmagyaráznom, ha tudnám, és ha merném, ha nem fájna úgy tőle a szívem, különben is, előbb meg kellene határozni, mi az, hogy érteni – ce que c’est que comprendre, tu sais? –, mert hiszen közben folyton attól félek, hogy, ha a szavaimat nem is, engem, éppen engem mégiscsak meg fogsz érteni, és azt is meg fogod érteni, miért beszélek veled olyan nyelven, amit nem értesz, és az különösen fájni fog neked, hogy éppen most kell megértened – bár persze már eddig is többször meg kellett volna értened, ha nem akarnád mindig elhitetni magaddal, hogy mégsem érted…”

„mais qu’est-ce donc, tout ce tohubohu, ce trop de mots qui ne sont peut-être pas de mots, non, je n’aime plus cette langue, je n’aime plus du tout, chéri, taison-nous, je te prie, taisons-nous, comme il se tait, lui, ce clair de lune…”

Úgy látszik, mégis érti. Hiszen nemcsak a nyelvi kommunikáció működik bennünk, hanem a túl-a-nyelvi. Denise-ben különösen. El is hallgatsz. De még előbb, akaratlanul, mintha te is csak abból tudnád meg, hogy kimondtad, kimondod a halhatatlan szót, most már franciául, hogy értse, pedig ezt, ezt az egyetlen szót már régóta magyarul is érti,

„je t’aime”,

ezt a végső menedéket, és végső kibúvót, nem is tudva, kis igazság-e inkább, vagy nagy hazugság, ebben a pillanatban biztosan igaz, hiszen épp azért mondod, hogy szereted, hogy ne kelljen azt hinnie, hogy nem szereted, s ha mégis azt hinné, ezt kellene hinnie, az bizonyára már kevésbé lenne igaz, de vajon lehet-e igaz az a szeretet vagy szerelem, amely csak ebben a pillanatban igaz, nem tartozik-e hozzá az igazságához, hogy egyben múlhatatlannak is higgyük? bármennyire tudjuk is, hogy a szerelem éppen az, ami mulandó.

„Je t’aime”,

mondod. Mégse mondod el magyarul se, amit el kellene mondanod. Vagy mégis? máris elmondtad? Elhallgatsz. Miközben tudod már, hogy sejti, mit akarsz ezzel az egész színjátékkal. Micsoda kibúvóval csalod magad? Úgy jössz, mintha mennél? El is mondani, nem is mondani el. Most mégis azt reméled, mégse értett semmit a tohubohu-ból. Nézd inkább itt melletted ezt a mindenestül testté vált testet, mintha most vétetett volna a fövenyből, amelybe enyhén bele van süppedve, vagy mintha inkább még halála előtt föltámadna a földből, mint Signorelli utolsó ítéletének alakjai. Nézd, ahogy a sötétség anyagából mintázza sötét idomait a fény, leválasztja tagjait arról, amiből kiemelkednek, mintegy leválasztva róla a michelangelói „fölösleget”, egy női test, amely neked nyílik, és neked zárul, mit akarsz még? mást? többet? érd be vele, itt, ebben a téridőben, amelynek ideje semmi más idővel nem egyidejű, tere semmilyen más térrel nem határos.

A sötétkék égről a zsarnoki fényforrás minden más csillagot letöröl, s a vízre rácsatolt aranyékszer gigászi árnyoszlopot vetít föl a láthatár szélétől önmagáig. Mint egy barbár istenszobor. Kiklád márványból vagy azték araukáriából faragva. Egyszerre fenyegető és oltalmazó. Úgy feküsztök alatta, mint akik egyszerre áldozók és áldozatok. Jelenléte mindenesetre minden más jelenlétet kizár. Mozdulatlansága mozdulatlanságot parancsol. A teljes mozdulatlanság beálltához azonban mintha egy, egyetlenegy mozdulat még hiányoznék, amely véglegessé teszi. Ha te nem is, a tested tudja ezt a mozdulatot. Jobb kezed lassan, csaknem egy helyben mozogva (mint majd sokkal később George Wilson híres színpadán lesz látható, vagy még későbben a Beaubourg előtti téren divatozó lassított táncok) végtelenül lassan megindul, lassan, előre való mozgásában szinte önmaga által akadályoztatva kinyúlik oldalt, amíg, végtelenül lassan, a melletted heverő test fölé nem ér, s ott, ha lehet, még lassabban, mint a saját következő mozdulatát még kereső robotgép, függőlegesen Denise tőled távolabb eső mellére ereszkedik, és alig érintve, mintha légpárna lenne közöttük, puhán – ha érzel valamit, úgy érzed, örökre –, visszavonhatatlanul ott marad.

 

„HÁT AKKOR HEVERJÜNK

a homokon hosszúra nyúlván”, mondod a megszokott rituáléval Palinak, ahogy leérkeztek a strandra és ledobjátok a forrón hullámzó kvarcszemecske-milliárdokra a kollégiumból kisinkófált frottírtörülközőt. Csak az a baj, hogy rögtön utána – mint mindig, most is – eszedbe jut az idézet folytatása is. Vajon te is „ömledezve olvasgatod”-e Petrarcádat, mint az e tájékon császári tisztként hadifogságban „sínylődő” magyar trubadúr, akit mindennap szertartásosan megidézel itt.

„Most persze megint jön a siránkozás, hogy te nem Petrarcát olvasgatod, hanem Rimbaud-t, nem mindegy?”

vágja oda Pali. Hogy volna mindegy? A Himfy majdani költője, aki itt „raboskodott”, még szabadon se tehetett volna jobbat, mint hogy itt (kicsit odébb, St.-Raphaëlben) Petrarcáján ömledezzen. Mi lehetne összeillőbb, „adekvátabb”, ha úgy tetszik, mint itt a 18. század alkonyán, egy ilyen tengerparti alkonyon a reneszánsz szöveg rokokó olvasatában Petrarcán ömledezni, aki maga is egy ugrásra innen, Avignonban lopta Isten napját. De mit keres itt ez a két ködös északi őrjöngő csodakamasz zseni? És ki parancsolja rád azt a kényszerzubbonyt, amelyben itt is – ahová mindvégigtől fogva vágyakozol, s most végre először eljutottál, s ki tudja, nem utoljára-e? – az ő párhuzamos vagy éppen egymást szögben metsző gondolataikat kuszálgasd össze a magad ugyancsak ködös elképzeléseivel? Pedig te nem is vagy hadifogoly. Éppen most nem. Ki tudja, meddig nem? Megvan a véleményed a szabadságról, kivált az „akarat” szabadságáról. Ezt akarod-é? Legalábbis nem ezt szeretnéd akarni. Tehát azt akarod, amit nem szeretnél? És miért? Mert „teljes” szabadságodban is más akar helyetted? Vagy ez a más is te vagy?

Mozdulatlanul fekve a homokban, mindig ugyanarra az egy pontra látsz. A víz szakadatlan incselkedésére a homokban végződő szárazfölddel. A homok a szakadatlanul ingó limes a száraz és a nedves között. Folytonosan egymást falják, mint a szeretők, olthatatlan szomjúsággal. A végtelenségből a végtelenségbe. Betelhetetlenül. Mint ahogy te sem tudsz betelni a látványukkal. Pontosabban: teljesen betelsz velük, szinte semmi sem marad benned, csak ez a halhatatlan ritmus. A víz és a homok ingajárata minden pillanatban ugyanaz; és minden pillanatban más. Az idő körbejár, mint a mutató az órán. Megszűnik a különbség múlás és múlhatatlanság között.

A szabad akarat vallásfilozófiai és filozófiai-vallásos levezetéséről már akkor megvolt a szerény véleményed, amikor A tiszta ész kritikája buzgó olvasása után nem sok idővel hajnaltól estelig panyókára vetett fél disznókat kellett cipelned a vagon és a katonai hűtőház között „munkaszolgálatosként”. Igaz, hogy közben szünet nélkül a Toldi szerelmé-t mondogattad magadban könyv nélkül, ha nem Paul Valéry Pálmá-jának véghetetlen szellemi előkelőségben fogant strófáit próbálgattad, milyenek lehetnének magyarul, ugyancsak könyv (és szótár stb.) nélkül. És ez mégiscsak a szabad akarat kis diadala volt. Vagy egy másféle kényszeré. Most azonban Párizsban nemrég kezedbe került Ágoston nagy traktátusa az akarat szabadságáról, francia fordításban. S ebben igazán megragadott a lélek és a szabadesés meglepő analogonja. Hogy a kő „saját mozgása” természetes, a léleké (= értelemé; mert a két fogalmat felváltva használja) viszont akaratlagos. S az egész levezetés megint gyönyörűséges. Csak igazságához isten léte szükségeltetik. A dialógus másik résztvevője, Euodius viszont éppenséggel isten létéből következteti a szabad akarat iránti kételyét. Lehet, hogy dilettáns etimologizálás, de feltehető az is, hogy a beszélgetőtárs névválasztása mögött Augustinus rejtett eretnekségvonzalma bújik meg: a saját kételye abban, amit épp az imént bizonyított. Hiszen az euodió ige görögül annyi, mint jó úton járni. Lehet egy olyan nagy írónál, amilyen Augustinus, a névválasztás merő véletlen? S éppen ilyen véletlen? De hát ez már nem ide tartozik. A mi szabadságunk már nem a jó és rossz kettőssége között választható (ami mindkettő istentől való), hanem a magunk kettőssége között, amelyről nem tudjuk, minek a kettőssége, és nem istentől, hanem magunktól való. Úgy látszik, ez elől már sohasem menekülhetsz. Pedig a születésed percében uralkodó mérleg bűvösen egyensúlyozó két serpenyőjéhez fohászkodsz mindig. A kettőhöz, amely egy. De benned az egy is mindig kettő. Benned a rosszul beállított óra fogaskerekei nem egymást lendítik és fékezik, hanem egymást roncsolják, nem mérik, hanem őrlik a percet. „Van ideje a…”, kezdi újra százszor is az emberiség egyik legbölcsebb irata. Hiába. Te (vagy a „sorsod”?) sehogy se tudjátok elkülöníteni egymástól a különböző dolgok idejét. Miért kell neked ezen isteneknapjaalatti istenekvizemellett ezen az istenekévadján ezekben a pokolévadjaiban kóborolnod?

Itt fekszel az alkonyodó napon, amely leáldozóban a legtündöklőbb – mézbe mártott arany –, hallgatod az épp ilyenkor legkristályabb vízizenét – Händelbe csurgatott Debussy. Mintha minden homokra rajzolódó hullámocska – félköríveket metsző félkörívek – egyetlen akkorddal túlcsendülne a megelőzőn, hogy a fövény gyémántberakásos óaranyából egy árnyalatnyival többet futtasson be egy árnyalatnyival sötétebb patina. Ezt a bizarr hasonlatot úgyse mernéd leírni, de elgondolni miért ne, ha már eszedbe jut: a víz terrakotta színűvé égeti át a nyersagyagszínű homokot. Ennek az itteni nem-is-dagály-dagálynak ez a színbeli inkarnációja. Körülötted a megtestesült „görög derű”. Ez a kétezer éves európai illúzió, amely itt elemi valóság. Ahogy Nietzsche, ez a megtestesült „teoretikus ember” lekicsinylően mondja: „a teoretikus ember derűje”. Te meg minden percben ugranál föl, hogy máris visszarohanj kietlen kollégiumi celládba, tenni a „dolgod”, más szóval, hogy eltűrd ennek a görög derűnek ama brutális megerőszakolását, amit éppen e fent nevezett őrült ifjú művel. Miközben őrjöngése furulyukából kidugva borzas fejecskéjét, kétségbeesetten ő is csak idekacsingat vágyakozva. Ahol nem „születik” a tragédia. „Fogadj be engem, szűzi dél!”^* duruzsolja negédesen nyöszörögve ez az elszánt tragédiafaló. És nem hagyja, hogy ez a szűzi (milyen-is-volna?) Dél legalább téged befogadjon. Ha már őt nem. „Szirt, fügefák, torony a révben / idill, bárkák bégetnek éppen.” Szinte elcsorog gyermeteg banalitásában a nosztalgiától. Olyan édeskés képecskéket mázol, mint az itteni levlapok. Ezt dúdolássza, mint bármelyik ósdi dőre dalnok. „A táj egyre glóriásabb, / Dél alszik Időn-Teren.” „Déli tájra / játékos nimfák, boldog szigetek / felé szálljon vágyón a gálya…”, fújja a „német Orpheusz” (vagyis: aki annak képzeli magát). „Minden enyém valahára!” De lehet-e az övé? Lehet-e Orpheusz – német? Nem „némettelen” szó-e ez is (ungermanisch, ahogy később mondja félelmetes felfedezéséről, arról, hogy „minden istennek meg kell halnia”)? Nem abból származik-e N. utóéletének katasztrofális kétértelműsége, hogy minden erejével nem német akar lenni, s éppen azáltal lesz németebb a németnél (abban a rossz értelemben, amit ma legalábbis nem lehet elválasztani ettől a szótól)? Nem az-e a tragédiája (az övé), hogy az Übermensch, ha az emberiségre vonatkoztatjuk, de csak ha annak az egészére, akkor valóban új értékek foglalata lehet, ha azonban éppen (miért éppen?) a németségre, akkor a soha nem ismert elnyomás és szolgaság brutális médiuma? N. pedig nem tud dönteni; csak kapálózni tud a kettő között. Mit csináljunk? mit lehet ma, 1948-ban, szólni, ha az ember, legyőzött magyarként és kiirtott zsidóként a letiport francia földön ezt olvassa: „…azok az erők, melyekben én a tragédia születésének – és (ezt most te húzod kétszer alá) a német lélek még más boldogságos reményének is a biztosítékát látom…”? El lehet-e hessegetni magunktól annak a tudatát most, 1948 nyarán –, hogy mik lettek a „német lélek” „boldogságos reményei”, mikor megvalósultak? Kik lettek azok, „akiknek a német mítosz újjászületését fogjuk még köszönni…”? És megköszönjük-e nekik? N. felsőbbrendű fajtából valónak érzi magát. És ez a „fajta” nem az emberiség bármely népe közt kitermelődhető fajta, hanem – legtöbbször így kell sajnos olvasni – a német. Rimbaud, a maga pokoli évadában viszont úgy érzi, sőt „egészen világos előtte”, hogy „mindig is alsóbbrendű fajhoz tartozott”. „A gallok” – mondja (nem úgy, mint N. és főként Wagner germánjai) –, koruknak legmaflább vadállatnyúzói és gyepégetői voltak.” „Állat vagyok, néger.” Miért is ne érezné magát négernek, ha – és ott, ahol – a négernek négernek kell éreznie magát? Ahol néger van, ott mindenki néger. Oda kell hát menni, ahol mindenki néger, és éppen ezért senkinek se kell magát négernek éreznie. „Elhagyom Európát… a legokosabb elhagyni ezt a kontinenst, ahol az őrület kószál…” Hát igen, ebben nem hasonlítanak egymásra. De valóban nem hasonlítanának? Ez vajon melyiküktől van?: „Ezért hagytam ott a hitetlenkedő hitveseknél / kétkedőbb Európát… ott éreztem magam a nyirkos fellegű / mélakóros vén Európától legtávolabb…”? Bizony, hogy N.-től. Ellentéteik alatt nem ugyanaz a „bohózat” (amelyet „mindnyájunknak játszanunk kell”) készteti-e mindkettőjüket az eszelős dadogásra, azoknak a „jelenségeknek” az égre vetítésére, amelyek az ellentétes nemcsak szavak, hanem gondolatok mögött és alatt is (mint sima felszín alatt a mélytengeri szörnyvilág) ugyanazt a képet fedik fel a jövőről? Nem ugyanezt a vén Európát (Europe aux anciens parapets!) hagyja ott a részeg hajó is? Ezt a düledező Európát, amely olyan, mint egy korhadt mellvédű fahíd. Zarathusztra „szereti azokat, akik nem akarják magukat megóvni”. Nem ők-e azok, mindketten, akik nem óvják meg magukat? Az őrülettől. A sivatagtól. Az igazság őrületétől. Az igazság sivatagától. „Önmegértő! Önkivégző!” mind a kettő. Hogy „szerették”-e volna egymást, akár e közös minőségükben is, ha netán ismerik? Az más kérdés. Inkább azt kell hinned, ők az elsők a sorban (ebben a sorban is), akik a kétségbeesett szeretetrevágyásnak eddig a szélső értékéig jutottak, ahol a szeretni tudás megszűnik. Ebben is közösek.

Persze, N.-nél mindig közbedörögnek a „német remények”. És mifélék? Például, ujjongva bányássza ki valahonnan azt a nyelvészeti feltételezést, hogy a „germán” elnevezés eredetileg „pogányt” jelentett. S ebből a következő „reményt” meríti a jövőre nézvést: „elvégre lehetséges, hogy a németek régi gúnynevüket utólag dísznévvé váltanák, amennyiben Európa első nem keresztény népévé lennének…” Nem kevesebbet mível ezzel, mint hogy az általa már megtörténte előtt felfedezett „irdatlan Eseményt”, azt a „nekünk túlságosan nagy tettet”, isten meggyilkolását, vagyis valami olyasmit, ami eleve az egész emberiséget mint olyat érinti, a nemzeti fensőbbség javára sajátít ki, már előre. Miután kevéssel ezelőtt éppen „ungermanisch”-nak nevezte még a szót is, amely e „tettet” megnevezi. De hát ellentmondásért nem megyünk a szomszédba. Ha pedig megyünk: a szomszédban ugyanezt találjuk. N. és R. a klasszikus Európa korszakzárásakor ugyanazoknak az ellentéteknek a martaléka, amelyek ugyanezen újkori Európa kezdetének nagy önfelfedezőit gyötörték, Nicolas Cusanust, vagy Donne-t. Csakhogy: azok úgy voltak „ellentétek ütközési pontjai”, hogy éppen ezzel integrálódtak e földrész (s a földrész ideájának) jövőjébe. N. és R. viszont úgy, hogy általa kizáratnak belőle. „Mentesség minden Európától.” Ez a Gaya scienza majdnem utolsó szava is. Akárcsak a Pokolbéli évad-é: „Az én napomnak vége; elhagyom Európát.” E két világvégi süldő bika, újra belemerülve a földrész őskorába, miközben el akarja hagyni, el is rabolja Európát. Ni csak, a kavargó törmelékekből, mint valami kincs, egyszerre előbukkan a cím! Európa elhagyói és Európa elrablói.

 

Toporzékoló búcsújában ettől az Európától, mielőtt végképp elundorodna tőle, a flandriai kisváros anyai parasztházának csűrébe befészkelve magát, R. is egy „emberfeletti erőről”, (egy-ről – vagy ugyanarról?) ábrándozik, arról az emberről, aki „elérkezik az ismeretlenhez”. Csakhogy ő nem a honfitársai között keresi. Az ellenséget nem az „ellenségben”, hanem önmagunkban keresni és találni meg: talán ez volt a szörnyebbnél szörnyebb partikularizmusok eljövetelének (a mi gyönyörűséges huszadik századunknak) küszöbén az igazi „emberfeletti” feladat. Nem éppen ennek a lehetetlenülése elől vonul R. a szűzi Afrikába? „Európa, Ázsia, Amerika, oszolj!” Csak Afrika marad? R. az első fehér ember, aki eljut Ogadenbe. Szép kis karrier a Részeg hajó szerzőjének! Azt is lehet tudni, vagy sejteni, hogy Adenben azon a kis szigeten lakott, amely a rabszolgavásár rezervátuma volt. „Soha senkit nem ismertem, aki annyit unatkozott volna, mint én”, írja az „övéinek” (a filológiai szóhasználat ördöge! A levelezés tudós kiadói ezzel a szokásos címmel látják el R.-nek az anyjához és nővéréhez írt leveleit: „Aux Siens”. Mikor talán senki nem volt a világon, akinek a családtagjai annyira kevéssé lettek volna az „övéi”, mint az övéi). A Harrarból 1888 augusztusából keltezett levél folytatása: „Nem nyomorúságos lét-e ez, család nélkül, intellektuális elfoglaltságok nélkül, beleveszve a négerek tömegébe…? Kénytelen vagyok az ő zagyva beszédüket hallgatni, mocskos ételeiket enni… És még csak nem is ez a legszomorúbb, hogy lassanként az ember maga is bárgyúvá züllik ebben a minden értelmes társaságtól való elszigeteltségben…” De miért „kénytelen”? „Obligé.” Mi kényszeríti? Hogy mi késztette távozásra, az még felfogható. A nagyobb titok, hogy mi készteti maradásra ebben a mindenkinél nagyobb unalomban. Csakhogy ez, az „unalom”-nál sokkal sokrétűbb szó – ennui – áll a távozás sarkpontjában is. Baudelaire kulcsszava. Úgy látszik, a mesés, a primitív, a bölcs, a társadalommá még nem szerveződött Kelet ábrándja mindennél erősebb. N. is nem csak a keleti próféta lelkébe inkarnálódik vissza, az ő egyetlen istene, Dionüszosz is nem a Kelet beszűrődése-e az apollóni Nyugatba? Csupa olyan kérdés, amit biztos nem te fogsz megoldani. De már a kérdés is, a kérdés fölvetése is megéri. Mit? Hogy egy nyugodt perced se legyen ezen a boldog fövenyen?

De az utolsó szó előtt R. még egy röpke pillanatra belemerül „egyik rögeszméje történetébe”, a „szó alkímiájába”. Mint a villám, hasít belé a remény: „Akkor – ó! – szegény drága lélek, tán nem lenne veszve számunkra az öröklét!” Villám – őrület – öröklét: ugyanezek N. kulcsszavai is. S a villámfényben egyszerre, egyetlen pillanatra visszatér még a távozóhoz… Mi is?

 

Íme visszatér! Mi? Kedv, örökre élni. Hol tenger kiséri   A napot.

 

Épp ezt a kedvet veszik el most tőled ők ketten közös erővel. Itt fekhetsz, ahol tenger kíséri lenyugtában a napot, s a nap kíséri a mozdulatlan tengert. De hozzád semmi sem tér vissza. Csak a szövegek. Nem te magad, csak a „dolgod”. Ami talán nem is a te dolgod. R. dolga az volt, hogy elszökjön az örök élet (ábrándja) elől? Kapkodva szedelőzködsz. Morzsolod magadról a rád száradt homokot. Veszed a törülköződet, amin feküdtél. „Bedobod a törülközőt?” Mindenesetre, ma megint csak te vagy a vesztes. „Elég! itt a büntetés. – Indulás!”

(Ez persze, megint R.-ből van. De hát olyan pontosan illik rád. Az idézet is. Meg az is, hogy megint idézel.) Engedelmeskedsz a parancsnak. Elindulsz.

 

A nagy választásokban, mint mindig, most is kecsegtetőbb volt nem választani. A prof által felállított alternatívát – Rimbaud vagy Nietzsche – egyszerűen megszüntetni. Mikor már tizedszer turkáltad fel szálkás olvasásoddal az Évad szövegét, világos volt, hogy azt kell választanod. Itt van minden leginkább élére állítva. A netovább. Az irodalom Óperenciás tengerének széle, ahol már csak lógázni lehet a vízbe a lábat. A kelta mondák végső Nyugatja, ez az igazi Vadnyugat, a Szigetek végső magánya (bár, igaz, ennek végső szavát – „legmagányabb magány” – mégiscsak N. mondta ki), ahol már csak a halál – él. Ahol „a szellem harca éppoly brutális, mint az emberek csatája, de az Igazság látványa csak istennek adatik…” Lévén pedig, hogy ugyanezen R. is kikiáltotta már Isten halálát, logikus, hogy az igazság senkinek sem adatik meg. Itt megszűnik a kényelmes ambivalencia, szellem és valóság mindenen túl mégis vigasztaló kibékíthetetlensége, illetve az ebbe a kibékíthetetlenségbe való kapaszkodás, amely mégiscsak teret nyit a szellemnek, akárhogyis nevezzük, freudi szublimációnak, marxi felépítménynek, vagy a misztika „áldott” történetének. Nem, ezen a ponton már végképp nem lehetett mást keresni, mint „egy testben és egy lélekben az igazságot”. Nem kínálkozhatott más utolsó szó, ultima ráció, csak az Évad legeslegutolsó mondata. Aztán elmenni és felfedezni Ogadent (mivégre?). Hacsak nem az az utolsó, illetve utolsó utáni szavunk (a végtelen után folytatódó), amit N. tesz hozzá ebben a (rajtad keresztül folytatódó) állandó párbeszédben: „Az érték kérdése alapvetőbb, mint az igazságé.”

S ezzel a szóval akaratlanul is átlépsz, akár egy másik országba, az Évad-ból a Tragédia születésé-be. Tudnivaló, hogy mindkét ifjúkori „zsenge” (?) (N. a magáét később „a fiatalsággal annyira ellentétes feladat”-nak nevezte; hát, a tied nem ellentétes-e nemcsak a hely szellemével, ahol végbemegy, hanem fiatalságoddal is?), ugyanazon 1873-as évben született, az egymással farkasszemet néző két ősellenség körében, az 1870–71-es német–francia háború „felkavaró időszakát” követően (ahogy N. nevezi). Úgy, ahogy két ország határának mindkét oldalán ugyanabba a növényzetbe botlunk, ugyanaz a fű sarjad tovább, és ugyanaz az ég borul fölénk, a flóra és a kozmosz szintjén nincsenek országok és határok. Ugyanezt a szót találtuk itt is a két oldalon. „Igazság”: nem így hívják-e azt a „nőstényt” is, azt a „vén csoroszlyát”, akit N. „Északon szeretett”? akivel ő is egy test és egy lélek óhajtott volna lenni? Ha valahogy mindkettőből sikerül majd kiverekedned magad egy harmadik országba, a magadéba, akkor… ezen a ponton vált világossá, hogy csak ketten együtt lehetnek a témád, hogy ez tetszik-e majd a profnak, vagy sem, az más kérdés. De hiszen két mostani bibliádban erre is akad szentencia:

 

Hogy írásom kivehetetlen? Sebaj! Ki olvasná, mit írok? (N.) Többé nem béklyózhat Az emberi szózat, Közös szárnyalás. A te röptöd más… (R.)

 

 

El kellett vágni a csomót. Természetesen: Nietzsche és Rimbaud. A két nagy kamasz, aki előre megjárta számunkra a teremtés nélküli világ poklát.

 

FELFELÉ CAPLATSZ

a hosszú, meredek, egyenes boulevard Carnot-n (mert persze, a Kollégium nem a Croisette-en foglal helyet, hanem jó messze fenn a dombhajlaton, legalább két kilométerre a parttól, igaz, valóságos pálmaliget közepén), a még forró napon, hogy aztán a Dormitórium hűvösében ledobd a szatyrot, és gyorsan nekikezdj a papíron összekaparni valamit a fejedben kavargó s oly könnyen szétszóródó gondolathomokból; az utcán felfelé mondatformák is kezdenek kialakulni, mint a homokozó gyerekek keze közt, érzed, most van a pillanat, amikor „menni fog”. Mi kell hozzá, hogy menjen? és miért nem megy, amikor nem megy? A mintegy negyvenágyas óriás alvóhodály valóban semmi másra nem alkalmas alváson és némi ebéd utáni sziesztán kívül, bár neked privilegizált hely jutott, a nagy közösben az egyetlen farost fallal elkülönített kis fülke, amely valami felvigyázónak, szobafelelősnek van fenntartva. Ilyen most nem lévén, neked adományozták, mint az egyetlen őrültnek, aki itt „dolgozni” akar. Nem mintha a fülke nem volna alkalmas a munkára. Őszintén szólva, a munkára minden hely alkalmas, feltéve, ha a benne elhelyezkedő személy éppen alkalmas rá. Lélek sincs az egész hodályban, nemcsak dolgozó, még lustálkodó lélek se hever egyetlen ágyon se. A hozzád beállított kis asztalon csak úgy lehet írni, ha az ágy szélére ülsz, széknek már nem maradt hely. Ülsz hát az ágy szélén, a padlón a kiteregetett papírok, a különféle helyeken nyitott könyvek. De mihelyt elfoglalod a munkára legkedvezőbb megszokott helyzetedet, valami szélroham egyszerre porfellegként kavarja szét mindazt, ami fejedben már éppen egymáshoz kezdett volna tapadni. Mintha egyetlen szó se állna rendelkezésedre abból, ami az előbb még úgy áhítozott a rendezettségre. Helyében váratlanul – bár várhattad volna – eszméleted egész terepét egyetlen beözönlő kérdés veszi birtokába:

mikor csődülhettek oda?

Bár lehet, hogy a szóválasztás nagyon is pontatlan, hiszen inkább sompolyogniuk vagy lopakodniuk kellett céljuk elérése érdekében; ha csődültek volna, azonnal felfedezitek őket, nemcsak az utolsó pillanatban, mikor, mint a vadak, kiugrottak az eukaliptuszfa alól, közvetlenül a hátatok mögött, s akkor most nem is kellene újra így nyugtalanítania ennek a nyomorúságos kérdésnek. Persze, akkor is nyugtalanítana, hiszen lehetetlen napirendre térned a fölött, ami történt, s ebből a szempontból teljességgel mindegy is, mikor és hogyan kerültek oda, a lényeg az, hogy ott voltak, és azért voltak ott, amiért… és éppen ez a miért? az igazi kérdés. Legfeljebb azt nem tudjátok így, és bizonnyal nem is tudjátok meg soha, mióta álltak lesben és mit leshettek meg: a szerelem brutális, a benne résztvevők számára hősies, a külső szemnek viszont visszataszítóan vagy nevetségesen groteszk kétségbeesett gimnasztikáját-e? vagy csak üdvözült beteljesedésének mozdulatlan (s mások számára ugyancsak profán) szentképét? S hogy tehát, a megszégyenülésnek milyen fokára kellett (volna) eljutnotok.

Az első hangokat meghallva, az erdei vadak ártatlan riadalmával szöktetek föl, úgy, ahogy voltatok, a holdfény csillogó flitterével meztelen testeteken, hogy még igézőbb látványt nyújtsatok a kukkolóknak. S hol lett volna más menedék? egyenesen a víznek rohantatok, hogy elmerüljetek benne, szájig és fülig, a vicsorgó szemek és hangok elől. A holdfény elől is próbáltatok elrejtőzni, mintha a hold és a víz között bármi is elébe állhatna a találkozásnak. Orvtámadó huligánokra gondoltatok, de Denise hamar felismerte az egyik hangot – azé a fiúé volt, aki mindjárt az első napon a falhoz döntve meg akarta csókolni a folyosón. Aztán más hangokra is ráismert. Lány is volt közöttük. A tenger meleg volt és simogató, ahol a testetekkel érintkezett, csupa oltalmazó gyöngédség. De mögöttetek ott sötétlett ezerlábnyi torkával, mint egy végtelen testű Leviatán, tíz körömmel fogóztatok volna a köröttetek ingó puha közegbe, amelynek ti voltatok a partjai, holott ti kerestétek volna benne a partot. Úgy éreztétek, csak egyetlen lépés választja el a menedéket a szakadéktól, amely alatta tátong. Közben lassan bomlani kezdett a tömör kórus, szaggatott szórvánnyá válva, mintha elhagyta volna a karmester, lassan szétesett. A durva jó tanács:

„Continuez à baiser dans la mer, c’est marrant!”

már csak szólóban csattant el, távolodóban. Kicsit még vártatok, a vízben reszketve, aztán kimész körülnézni, mondtad, de Denise nem mert egyedül bent maradni a vízben, s ajánlkozott, hogy inkább ő megy, de végül egyikőtök se akarta otthagyni a másikat. Hason csúszva lopóztatok ki a homokra, kúszva értétek el a ruhátokat. Azt mégse vitték el.

Denise-t csak elkísérted a diákszállásig; nem maradtál ott éjszakára. Egyenesen ki a buszmegállóhoz. Soha nem találkoztál még a megszüntethetetlen fázásnak ezzel a fokával, mint e forrónak indult augusztusi éjszakán, hajnalodóban szemben a gigászként kelő földközi-tengeri nappal, ezen a kis vidéki buszpályaudvaron. Soha ném képzelted volna, milyen nélkülözhetetlen kalóriákat rejt magában egy batiszt zsebkendő, amelyet lankadatlan buzgalommal váltogatsz hol a lábadon, hol az egyik, hol a másik karodon, hol a nyakad köré terítve.

A zsebkendő mellett csak egy mondat melegített, megint egy R.-idézet, hisz úgy át voltál itatva vele, mint a szivacs a tengervízzel. „Van valaki, aki elkerget, mikor éhezel és szomjazol.” A Gyerekkor-ból való. Kivert, megcsalatott gyereknek érezted magad a padon dideregve. Mikor hat óra felé megjött a pénztáros, és gyanakodva nézte nadrágod, rövid ujjú inged és vászon espadrille-od között szabadon maradt testrészeiden a vándorló zsebkendőt, azonnal megváltottad a jegyed, nehogy itt-tartózkodásod illetéktelenségét firtassa gyanakvó szemével. Még két óra volt hátra az első busz indulásáig. Vártad, hogy Denise megjelenjen az ott hagyott kis szatyrod kíséretében. És vártad, hogy a nap felmelegedjék a fagyhaláltól való megmentésed magaslatára.

Kiderült, hogy valóban az a fiú heccelte fel a többieket, akit Denise az első nap visszautasított. Az ismert képlet. De mivel? Úgy látszik, nem volt nehéz dolga. Mindjárt akadtak, akik rossz szemmel nézték, hogy az ösztöndíjtanácsnál dolgozó lány összeadja magát egy „idegennel”, méghozzá ilyen gyanús balkánival, aki ráadásul még „öreg” is. És nemrég, vélték tudni, még Franciaország ellensége is volt. Ezen külön mosolyognod kellett volna – te mint Franciaország ellensége! Úgy látszik, a „kollektív felelősség”, mint valami pillét fújja el az egyén különösségét. Vagy akár a csoportokét. De ami igaz, az igaz: egy egész generáció választott el tőlük, 18–19 évesek voltak. Élénken emlékeztél még rá, micsoda rút árulásnak éreztétek húszévesen, ha egy közületek való lány egy amolyan harminc felé tartó vén szar miatt kitépte magát szerelmi érdekkörötökből. Te menthetetlenül felnőtt voltál, ha tele betöltetlen gyermeki nosztalgiákkal is. De, mint minden háborús nemzedék, ők is gyerekebbek a koruknál. Ám ők meg a még el nem ért felnőttség nosztalgiáival. Ráadásul rosszul is viselkedtetek este. A gazdagok – legalábbis az okosabbja – tudják takargatni gazdagságukat. A boldogok azonban irgalmatlanul és óvatlanul őszinték. Egy hosszú asztal mellett vacsoráztatok a kertben, a zsivajgó J3-ak (így nevezték akkor a tizenéveseket, a számukra bőségesebb élelmiszerjegyek betűjele nyomán) féktelen jókedvének közepette, ti a szerelem némán elkülönülő melankóliájában, egy szavatok, egy mozdulatotok nem volt a többiek számára, alig vártátok, hogy véget érjen a közös étkezés. Nemcsak te voltál nekik „idegen”, netán „ellenség”, ketten együtt még idegenebbek voltatok. És észrevétlenül Denise is átalakult előttük ellenséggé. Mennyit voltál otthon idegen; most egyszerre itt is a viszketegségig érezned kellett az idegenség botrányos szúnyogcsípéseit. Sőt, általad és a szerelme által, Denise is megismerte az otthon idegenségét. A reggelinél már csak egy régebbről ismert barátnője szegődött mellé vigasztalóul; a többiek – bűntudatosan? megrögzötten? – igyekezték elkerülni. A gondnok bekérette, sajnálkozását fejezte ki, nem mellőz(het)ve azonban a kioktatást sem, a történtek miatt – ám amiatt is, mondta, hogy ő is hibás, lám csak, mégse kellett volna megszegnie a szabályokat és jóindulatúan kivételt tenni, íme, mire vezet a rossz helyen használt jóindulat, és így tovább, mellesleg helyeslését fejezte ki döntésed fölött, hogy ezek után az éjszakát már nem töltötted itt a neked felajánlott kis padlásszobában. Jóindulatúan hozzátette, reméli, hogy sikerült megfelelő szállást találnod.

Denise mindezt a zokogás staccatói közben hebegve dadogta el, időtök is alig volt, a vártnál később érkezett (a gondnokkal való eszmecsere miatt), mint ahogy megbeszéltétek és szerette volna, mikor hirtelen elétek fordult a busz, mint egy kisebbfajta ormótlan végzetecske, mire észrevettétek, már sor se kerülhetett a továbbiak megbeszélésére, a motorra rezonált az ócska pléhkarosszéria, „azonnal írok”, igen, mihelyt megérkeztem, „még ma”, „igen, még ma! te is!”, az ajtók becsukódtak. És Denise megint ott állt egy állomáson, feltartott karja végén a zsebkendővel, mint egy kétségbeesett kis fordított spanyol felkiáltójellel, amelyen a fehér zsebkendő volt a pont. Te is letépted nyakadról a magadét, és meglengetted az ablakban. Hogy hányféle testi-lelki szükségletet tölthet be egy ilyen egyszerű batiszt zsebkendő.

 

 

 

 

 

HAZA, HAZA KELLETT TÉRNI

valamikor. Ezt kezdettől fogva tudtad. De hogy kezdettől fogva tudod, csak most tudtad meg igazán. Hogy egy napot se töltöttél kint anélkül, hogy ne gondoltál volna a hazatérésre. Hogy a kintnek ne a bent lett volna lefejthetetlen másik fele, amelybe, mint egy kifordított kesztyűnek, vissza kell fordulnia. A „tékozló” fiúk mindig hazatérnek – valamikor. Csak a „takarékosak” maradnak. Legfeljebb a „valamikor” kétes. A mikor? De hiszen előre tudtad az időpontot is. Illetve a később megváltoztatott időpontot. Amely persze, elvileg újból megváltoztatható lett volna. Mikor felajánlották az ösztöndíj (l. „Ösztöndíj 1”) meghosszabbításának lehetőségét, habozás nélkül – vagy némi habozás után – elfogadtad. De akkor is csak úgy, hogy előbb rövid látogatásra hazatérhess. Amit pedig, számodra nem túl érthető módon, alig leplezett rosszallással fogadtak. Különös volt haza „látogatni”. Mikor otthon, úgy látszott, mindenki annyira otthon van. Mindenki? Ez persze, nagyon is elhamarkodott általánosítás (volt). Az újjáépítés váratlan lendülete – némi indokolt képzavarral élve – látványosan odaszögezte az embereket, a legkülönbözőbbeket, a beláthatatlanul sok tennivaló valamely épp rájuk váró (vagy, úgy érezték, nekik kijáró, vagy egyszerűen csak általuk kijárt) pontjához, íróasztalokhoz, munkapadokhoz, az épülő hidak szimbolikussá váló úszódaruinak a víz fölött lengő trapézaihoz. Vagy akár az új presszókban birtokolt, törvényes, egyelőre még biztonságosnak érzett törzsasztalokhoz. Kivéve azokat, akik – okkal vagy ok nélkül – nem kértek ebből az újjáépítésből és akikből – okkal vagy ok nélkül – nem kért ez az újjáépítés. Folyton kísértett a kétely, mikor – alighogy elhagytad Párizst, máris Párizsba visszavágyva – így, látogatóként jártad a várost, vendégként véve részt még gyerekkori barátaid meghitt összejövetelein is, azokban a születő műhelyekben is, amikben magától értetődően otthon kellett volna lenned, még annak a folyóiratnak kávéházi szerkesztőségi ülésein is, amelynek kintléted alatt is szerkesztői közé tartoztál. De hát nem a vendég státusában érezted-e magad gyerekkorodtól fogva? Már ott, még ott is, a nagyszülők vidéki kertjében, ahol nevelkedtél, s ahol talán mégis – egyedül ott – otthon érezhetted magad a világban. Még ott, ebben a vidéki kertben, a hátsó rezgő nyárfa vibráló árnyékában olvastad először, kamaszfővel, a Gaya scienzá-t, mindig újra és mindig ugyanazzal az értetlen izgalommal a legvégén az ötödik könyv 377. számú feljegyzését, abban a régi fordításban: „Mi, hontalanok” – ez volt a címe. Mindenütt körülöttem a kettős remény és kettős reménytelenség: háború? béke? Hitler a háborúval fenyegetőzik. Hitler a békével kecsegtet. Melyik a nagyobb fenyegetés? Körös-körül rettegés a háborútól és rettegés a békétől. Számodra mindkettő egyformán rémületes. De még a valóság e (végtelenségig árnyalható) ellentmondásai sem ráztak meg úgy, mint az a végleges ellentmondástömeg, amit Nietzsche e nem több, mint két és fél könyvoldalon tudott magából magában torlasztani. Íme, az a szellemi és egzisztenciális állapot, amelyben első eszmélkedéseid közepette leledzel, s amely naponta helycserés támadásokkal bombázva bennünk a reményt és reménytelenséget (miközben egyiknek sem ismerjük a valódi nevét, vagy inkább egymás közt folytonosan nevet cserélnek), már több mint fél százada tart. Már a „békében” is ez gyötörte a gondolkodó embert (például ezt a leggondolkodóbbat, ahogy akkor gondolod). A „békében”, ebben a titokzatos történelmi vagy számodra inkább történeten kívüli korszakban, ahogy a felnőttek gondtalan természetességgel nevezték, miközben számodra maga volt az ismeretlen múltban elsüllyedt Atlantisz (amiről egy Nietzschénél sokkal silányabb, számodra azonban akkor éppoly fantáziakeltő írónál olvastál). Az első világháborút követő idő magyar köznyelvének ez a költői kifejezése egyetlen köznapi szó sajátos, bár e sajátosságot kimutatható alak- vagy mondattani jellegzetesség nélkül tartalmazó használatával megragadta azt az érzületet, amelyben a két háború közti Európa élt. Ez a békeidőben, hiszen akkor is az volt, elhangzó „békében”, amely éppen azt jelentette, hogy nem abban a békeidőben, azt a tudatot jelentette, hogy a háború, amelyet átéltek, minden pillanatban újra megismétlődhet, miközben az a háború előtti béke már sohasem ismétlődhet meg többé. Azt jelentette, hogy ők, a háború átélői ismerték még a békét is, amelyet te és a veled egyívásúak már sohasem fognak megismerni. Erre a lappangó parázsra csapott rá aztán Nietzsche mondatainak fergeteges lehelete, amely már akkor, abban a mesebeli „békében” nemcsak a világgal, hanem önmagával is végzetes háborúban állt. Most, a Mémorie-odon gondolkozva, ezekre a kamaszkori olvasásokra emlékeztél, és majdani felhasználásra szépen egymás mellé írogattad ugyanennek a két és fél lapos Nietzsche-szövegnek egymásnak felelő, egymást megsemmisítő, békétlen és kibékíthetetlen szövegrészeit:

 

 

Friedrich Nietzsche: Vidám tudomány 304–308.

(Fordította Wildner Ödön, Budapest 1923)

 

Hogy miért volt vidám ez a tudomány? Talán éppen, mert a bohózatig merte egymással szembesíteni tragikusan ellentétes felismeréseit, s mert a pozitivizmus sivár mezején tudomány csak ilyen negatív és relatív létezhet. Valamiképpen ennek a hontalanságnak kései örököseként érezted magad kamaszkorodtól kezdve vendégnek – még önmagadban is. És ilyen vendégként jártál most „látogatóban” otthon is. Párizs után, Párizs előtt.

 

BORBÁLÁTÓL IS EL KELLETT BÚCSÚZNOD.

Mikor már nem látogatóba, hanem végleg haza készülődtél. A búcsúzások évadján. Megbeszéltétek az időpontot. Meglepetésedre mégsem találtad egyedül. Véletlenül? Vagy így akart védekezni a – mindketten tudtátok: „utolsó” – találkozásnak a megpróbáltatása ellen, amitől, őszintén szólva, magad is tartottál? A viharos cannes-i epizód óta nem láttátok egymást. Egyedül maradt Combloux-ban. Úgy látszott, valóban végleg szakított Maurice-szal (akivel azonban nem sokkal később mégis összeházasodott). Most egy meredeken éles hegyesszögben illeszkedő utcakereszteződésben, vagyis egy igazi párizsi utcasarok kis szállodájában lakott, a Quartier-ben. Kis csalódást éreztél az egyik fotelben cigarattázó, nálad valamivel idősebb fiatalember láttán. Mi tagadás, te is féltél egyedül maradni Borbálával. De bizonyára szerettél is volna. Mindegy, így legalább nem kell valamilyen kényszeredett formát találni ennek a fonák búcsúnak. Lezáró kódát. Csak egyszerűen lezárul, ami lezárult. De hát, mégiscsak, életednek egy látványosan kerek, éppen lezárulásával kerek „tétele” zárul le. Véglegesen, talán nem is tudod még, mennyire véglegesen. Az előtted érkezett vendégről hamar kiderült, hogy nem mindennapi vendég. Névről ismerted. Az új hazai kultúrpolitika egyik ifjú vezetője volt, hirtelen nem is tudtad pontosan, milyen minőségben, még kevésbé, hogy néhány hete, mellesleg, a Párt frissen indított kulturális hetilapjának főszerkesztője is. Kormányküldöttként járt Párizsban. Ilyen közelről még sose láttál minisztert vagy államtitkárt, vagy mi is lehetett, kiváltképp nem egy kis párizsi hotelszoba kopottas díszletei közt. Aki méghozzá minden teketória, bokaösszeverős, vállveregetős, kérlekalássanos, nagylelkű pertuajánlatos koccintás nélkül (ahogy az ilyesmi a nemrég divatos magyar regényekben lejátszódni szokott) s anélkül hogy visszategezésre fölényesen felszólított volna, magától értetődően tegezve kezdte ismertetni veled a lap programját. Az Előre olyan, a Párt által kezdeményezett, de nem pártlap kíván lenni, mint a párizsi Action. Nahát. Nemrégiben gondoltál rá, hogy éppen ilyen kulturális lapra lenne szükség otthon is. Minden héten megvetted az Action-t, amíg megjelent, de éppen néhány hete, teljes meglepetésedre, megszűnt. Főszerkesztőjével, A dolgok pártján nagyszerű költőjével is találkoztál Clara „szalonjában”. Amelynek tekintélyét az a személy adta, aki már nem volt jelen. Clara kevéssel ezelőtt vált el a híres írótól, aki még híresebb csak hírhedt ifjúkori távol-keleti műkincslopásairól volt, a jelen történelmi pillanatban pedig arról, hogy a spanyol polgárháborúban saját repülőgépén való hősi részvétele után most az ellenállás nemzeti oldalának legendás vezére mellett teljesített demagóg propagandafőnöki szolgálatot. Neked is érkezésed volt a Cité Universitaire központi előadótermében e minőségében a nagy többséggel együtt kifütyülnöd. Az összejövetelen is erről folyt a szó. Mindenki megegyezett abban Clarával, hogy válása az osztályharc frontján zajlott le, s merő ideo-politikai ellentétek választották el kettőjüket ágytól és asztaltól, megbocsáthatatlanul mellőzve az esetleg fennforgó emocionális-erotikus okokat. Elnézvén Clarát, boglyas festett szőkeségét, egy condottiere orrával büszkélkedő arcélét, valamint a túlságosan kiugró vádliján hanyagul harmonikázó pamutharisnyát, úgy gondoltad, fenti vélekedés megújra csak az ideológiai primátus körötökben túlméretezett hangsúlyozásának volt újabb eklatáns példája. S ezt a tévedést még a „nagy” Ponge (egyébként kicsi, köpcös, kopasz ember) is késznek látszott osztani, holott lapjának éppen hasonló alapon gyűlt meg a baja legutóbb a párttal. Árpád viszont – így hívták a vendéget, aki ez utóbbi fejleményről úgy látszik, nem volt értesülve – ismételten Ponge lapjára hivatkozott, és a saját nemrég indult lapjának irányát éppen az ideológia kulturális életünkben károsan eluralkodott formáival szemben kívánta megjelölni, hozzátéve, hogy ez az „elvtársak” intenciója is, bizonyos a vezetésben részt vevő más elvtársak ezzel szemben álló koncepciója ellenében. Aztán egyszerre, hirtelen, mintegy véletlenül, mint aki észreveszi, hogy túl sokat beszélt a saját ügyeiről, a beszélgetőtárséról pedig megfeledkezett, mintegy udvarisságból, megkérdezte, mit fogsz csinálni, ha hazamész. Közölted, hogy már két évvel ezelőtt leszerződtél dramaturgnak a Színházhoz, s alig várod, hogy megkezdd a munkát. Aztán másra térítette a szót. Erre már nemigen tudtál figyelni. Később úgy gondoltad, maga is úgy kívánta, hogy emlékezetedben a beszélgetés előbbi része maradjon meg. Közben magadban lejátszottad annak a búcsúnak valamelyik lehetséges változatát, amelyre az előállt helyzet miatt nem kerülhetett sor Borbálával. Örültél is neki, meg nem is, hogy ez a valóságban elmaradt. Az ajtóban megcsókoltátok egymást. Arcának érintése otthonos lágyságával élesen felhorzsolta a hozzá fűződő legérzékenyebb emlékeidet. Egy csepp vér mégiscsak kiserkedt a búcsú nyomán.

Árpáddal együtt távoztatok. Borbála meg te tehát megszabadultatok vagy megfosztattatok a búcsúzás feszélyezettségétől és meghittségétől egyaránt. Most már talán Borbála is sajnálja. Mint ahogy te is sajnáltad. Az élet a mi közreműködésünkkel olyan helyzeteket állít elő számunkra, amiknek nem örülünk, bárha magunk kívántuk. Borbála ugyanabban a kék köpenyben fogadott, ugyanazzal a lebontott hajjal, mint legutóbb Cannes-ban láttad (s ez egyfelől, talán éppoly kevéssé volt véletlen, mint, másrészt, Árpád váratlan jelenléte – e két ecsetvonás kontrasztos jelenléte a jelenet vásznán megfelelt Borbála festői kompozíciós módszerének). Szobájában az ablak mellett, éppúgy, mint nem is olyan régen még közös szállodaszobátokban, ott feküdt az állványon a frissen alapozott vászon, mintha úgy várna a ráfestendő képre, mint egy kiszámított hanyagsággal felkínálkozva elterülő női test. Így láttad utoljára, élete mindig bukásra készülő kettős főszerepében, a szerelemre és festésre várás kosztümjei, díszletei és kellékei között.

 

Árpáddal hirtelen elszótlanodva mentetek lefelé a meredek utcán (valami őt is megérintette az elmaradt búcsúzás feszültségéből – és őszintén szólva azt se tudtad, milyen véletlen vagy nem véletlen folytán találtad őt ott). A Pantheon elé érve, egyszerre megszólalt. A lapról, mondta, nem véletlenül tett említést. Már otthon gondolt rá, hogy megkeres, ezért is kérte Borbálát, akivel még az illegalitásból ismerték futólag egymást (szándékos célzás? magyarázkodás? elejtett megjegyzés?), hogy hozzon össze veled. Kereken kimondva, minek kerteljen, szeretné, ha elvállalnád a lap irodalmi rovatvezetését. A lapot, mint már említette, azért alapították, hogy ellensújt adjanak a pártvezetésben egyre erősebben kialakuló, az illegalitás légköréből tovább is lecsapódó szektáns művészetpolitikának, amely akadályozza a magyar szellemi élet minden (vagy legtöbb) értékének integrálását a demokrácia új kulturális szerkezetébe. Ennek egyik taktikai és stratégiai fegyvere egy olyan lap, amely a nyugat-európai testvérpártok korszerű és szabad értelmiségi politikájához igazodik. Gondol elsősorban az olasz és a francia pártra. Hogy csak egy példát mondjon, tarthatatlan, hogy mikor Picasso egyszerre büszkesége a francia kultúrának és a francia pártnak, nálunk formalistának, dekadensnek, absztraktnak kiáltsák ki. Épp akkor gondolt arra, hogy megkeres, mikor az egyik új folyóiratban olvasta hazaküldött Picasso-cikkedet. Biztos benne, hogy egyetértesz az itt vázlatosan kirajzolt vonallal, és értékesen is tudnád képviselni. Gondolkozz rajta, illetve ne is sokat gondolkozz. Inkább csapj a tenyerébe – vagy ne is csapj a tenyerébe. Csak egyszerűen elvben állapodjatok meg most, aztán otthon majd részletesebben. A színházi munkádat nem érinti. Nálunk ma az az egyébként, tudja, lehetetlen helyzet áll fenn, amikor egy seggel legalább két lovon kell ülni. Annyi a tennivaló. És olyan kevés a jól tenni tudó.

Árpád stílusától nem voltál elragadtatva. Egyformán idegen volt előtted a „fegyver” és a „vonal” túlságosan bürokratikus, és az „egy seggel két” stb. túlságosan köznyelvi szókészlet. A lap itt előadott „vonalával” azonban messzemenően egyetértettél. De a végleges választ hagyjuk a hazatérés utánra. Mikor és hogyan utazol haza, kérdezte Árpád. Megmondtad a közeli napot – természetesen vonaton. Már megvannak az összes szükséges papírjaid. A papírjaidra valószínűleg nem lesz szükség, mondta.

„Ültél már repülőgépen?”

kérdezte. Nem, természetesen nem, mikor is ültél volna?

„A delegációnak van egy biztonság kedvéért megváltott pótjegye arra a gépre, amelyiken én is utazom. Azt – foglalóként – ráíratjuk a nevedre. Majd részletekben levonatjuk a fizetésedből.”

 

Leszállás előtt, mielőtt a sosem látott kékségből (itt valóban a kék szín uralkodott), amelyet rögtön repülőkéknek neveztél el magadban, belefúródtatok volna a szembe rohanó szürkeséggomolyagba, amit mintha egy láthatatlan őslokomotív bocsátott volna ki magából, Árpád elővette az előjegyzési naplóját, és hosszú fontolgatás után megjelölte a napot és órát, amikor fel kell keresned a Minisztertanácsban, a továbbiak megbeszélésére. Nem írtad fel, ezt úgyis megjegyzed. De a kék ég csendje és az egyenletes suhanások után olyan rázkódással fúródva be a füstkorom-gőz-kavargásba, mint a fúrógép az aszfaltba, a hirtelen rád törő szorongás egyszerre kirázta fejedből az épp csak az imént rögzült adatot. A gép ajtajához tolt lépcsőn lefelé eszedbe jutott, hogy nem emlékszel rá. De már nem tudtál hozzáférni Árpádhoz. Csak azt láttad, hogy a lépcső alján valaki átveszi a kézitáskáját, egy másik nyitja előtte a gépkocsi ajtaját. Nem jól kezdődik. Hogy fogod megtudakolni az időpontot? Főként, mert Árpád lelkedre kötötte, hogy a találkozásig senkinek se említsd a kettőtök közti megállapodást.

 

Anyád, rokonok, barátok. A Központi kávéház irodalmi nyüzsgése, mint egy villamosközpont zümmögése. Minden egyszerre rohant meg. Egyszerre úgy érezted, hogy az elmúlt két évben semmit sem csináltál, mialatt itthon mindenki majd szétfeszül a tettektől. Véghetetlen kószálások a városban, véghetetlen kushadások a Bar Vert-ben, múzeumi őgyelgések, Bachelard Tolsztoj-szakálla, amely úgy támasztotta nehéz szoborfejét a katedra asztalán, mint egy túlmérezett posztamens, akár a pesti Rákóczi-lovasszobrot a plasztikai képtelenségként túlméretezett lófarok, miközben szavaiban csapongott a „tűz pszichoanalízise”; s még a végül nagy nehezen, és persze, gondoltad, sokkal silányabbul, mint ahogy tudtad volna, befejezett dolgozat, aminek egy ünnepi ruhába, vagyis színes karton chemise-be öltöztetett példányát átnyújtottad a professzornak – mindez egyszerre az örökös naplopás cégéreként lengedezett fölötted. Párizsban senki sem csinál semmit. Párizsból jöttél, és mesterséged címere? A semmi. Itt pedig ezer a címer. És mindegyik alatt készült valami. Új hidak. Új pénz. Új lapok. Új világ. Mindez alatt ugyan a Bélával az Opera metrólépcsein vásárolt újság nyugtalanító hírei keltette szorongás parazsa izzott. De lassan rátelepedett a forrongó tevékenységek oltóanyaga.

 

Mikor néhány nap elteltével végre be tudtál ugrani, hogy jelentkezz, a Színház is pezsgett, gyors, fényes buborékokkal, mint egy vízbe dobott szájvíztabletta. Azonnal három darabot is kezedbe nyomtak, hogy azonnal láss neki. Mi az, hogy azonnal? Mondják meg, mikorra kell. „Tegnapra!”, vetette oda Brigitta, a titkárnő. Ekkor hallottad először ezt a hivatali kiszólást, amely aztán hosszú időn át a lázas tevékenység látszatával leplezett szervezetlenségnek és az érte való felelősség – mindig felülről lefelé való – áthárításának milliószoros sokszorosításban előforduló jelszava lett. Brigitta. A „színház lelke”, figyelmeztettek már előre. Kíméletlen lélek, és egyúttal mimózaérzékenységű. Vagy parancsol, vagy zokog. Egyben azt is közölte, hogy Tibor, a Nagy Tibor, az igazgató másnapra vár, félórával a pártcsoport-értekezlet előtt. Ja igaz, még egy fontos üzenet. K. elvtárs (vagyis Árpád) vár ma délután kettőre a Minisztertanácsban. Az órádra néztél. Tizenkettő múlt. És ha most nem ugrasz be? Csak egy félórája telefonált. Nyugodj meg, ő mindenképpen előkerített volna addig. Brigitta végleges fölénnyel adta tudtodra, hogy ő mindent el tud intézni, pontosan és időre, amit a felsőbbség kíván tőle.

Ha nem is volt módod megtudni, mikorra beszéltétek meg a találkozást Árpáddal, abban biztos voltál, hogy legalábbis még egy hét hátra van. Vagy mégis rosszul emlékszel? Talán már el is múlt a megbeszélt idő? Ezért hívat ilyen sürgősen?

 

MÁSNAP DÉLUTÁN

csak úgy dőlt a szeptemberi fény, mikor elindultál hazulról. Mintha csak a földközi-tengeri nap költözött volna a Nagykörútra, kisöpörve a port, bűzt, szürkeséget, piszkot. Még a villamos csattogása is tengermorajként zsongott a levegőben. No, azért ne túlozzunk. De igazán, ha nem is tengeri, de párizsi fény villódzott a lábad előtt, hűvös árnyalatú, de meleg érintésű, a villamosok piszkossárga véknyán is, s főleg az égen, az égen, amely mintha most itt a földön is repülőkék lett volna. Eszedbe jutott nevetségesen késhegyre menő vitád Palival a Bar Vert-ben, egy egész éjszakán át. Pali a vita maratoni futója volt. De hogy te miért hagytad annyiszor, hogy magával sodorjon ezekbe az esztelen szellemi testgyakorlatokba? Ez is. Hogy a nap nap, és a fény fény, és a délután délután. Mindig egyforma. Mikor inkább mindig mindenütt más. Az az alkonyat a Pont des Arts-on (amely olyan Párizs legközepén, öntöttvas korlátaival és síntalpfákként sorakozó deszkapallóival, mint egy vidéki vasúti fölüljáró), ahogy a közepe felé megálltunk, s előttünk úgy sugárzott a Szajna, mintha maga lenne a fénysugár, előttünk, valahol a Pont Alexandre felé éles kanyarban belefordulva a lebukó napba, mintha napközelben meggörbülne… Erre következett aztán szerencsétlenségedre a fél éjszakán át tartó vita. Ilyen időben igazgatói megbeszélésre, s főként pártcsoport-értekezletre caplatni. Nem éppen fölemelő. Úgy látszik, uraságodnak az lenne a legjobb, ha tovább is lophatná a napot. Mint valami illetéktelenül eltulajdonított inka aranykincset. Mintha nem azért mentél volna el, és nem ezért jöttél volna haza. Miért? Hogy szeptember aranyát értekezletekre meg megbeszélésekre vesztegesd? Hiába, a nagy célok, ha apró tettekre kell váltani őket, szánalmas cafatokra foszlanak. De azért kettesével vetted a lépcsőt az igazgatói iroda felé. Tibor sajnálja, fogadott Brigitta, de közbejött valami. Majd időben értesít az újabb időpontról. Most már remélik, úgyis elkezded a rendszeres munkát, tette hozzá, a mellékesség fölényével, úgyis kéznél leszel. Visszafordultál a lépcsőn. Leültél a színészbejáró előtt a padra. A híres kispadra, ahol a nemzet annyi napszámosa süttette magát a nappal egy évszázad óta. Azért mégis jó, hogy, ha csak afféle mellékszereplőként is, amilyen egy színházban a dramaturg, de mégsem illetéktelenül, egy kicsit te is itt sütkérezel.

 

PÁRIZSBÓL JÖSSZ,

fogják majd mondani. És mesterséged címere? kérdezik. Mivel tudsz majd előállni a nagy otthoni újjáépítés társasjátékában? Mit viszel magaddal egy olyan furcsa szárnyas masinán, amilyent most a hatalmas üvegablak keretében látsz hihetetlenül felemelkedni a földről? Már sorakoztok a szentély igazi belsejébe való bebocsáttatás kieszközlésére. Az antik és keleti misztériumok lényege a tartósság volt, a bennük folytonosan megismétlődő „örök”. A modern technika minden új csodája is úgy viselkedik kezdetben, mint a misztériumok, csak éppen ez a csoda csak három napig tart. Az a természete, hogy nem visszahozza, hanem mindig elveszíti az időt. A repülés talán az egyetlen kivétel. Úgy látszik, a repülés, a szentségtörő technikának e legszentségtörőbb mozzanata, a földtől való elválás sérti a legmélyebben az emberi kondíciót, a földhözszögezettséget s egyben a föld anteuszi biztonságát, ezért őriz valamit már egy fél évszázada szentségtörésének szentségéből. A beavatásból, amely a jegyellenőrzés, az útlevélvizsgálat, a vám, a várakozás sorozatos próbáin vezeti el az új meg új szentségtörőt a szentély küszöbéig. Nyílik az ajtó, egyszerre megcsap a szél, a repülőterek mindig felerősödött, friss szele, rövid üde intermezzóként iktatódván be a várótermek és a gép kettős klausztrofóbiája közé. Paradoxonok paradoxona: az ember mindeddig elérhető legnagyobb szabadsága a legnagyobb rabság körülményei között valósul meg, amely csak a kegyelemre váró halálraítéltekéhez hasonlítható.

Mit viszel magaddal? (Ha egyáltalán megérkezel.) Párizst? Porhüvelyed néhány tized köbméteres amforájába zárva, mint Marcel Duchamp egyik ready-made-je a lombikba zárt „párizsi levegőt”? „Földedet” se hozhattad magaddal, mint annyi Párizsba induló elődöd közül az egyik. De hiszen azt előtte elorozták tőled. Most kellene visszaszerezned, vagy talán a földnek, amelyből, akárhogy is, éppúgy vétettél, mint bárki más, aki e földből vétetett, kellene visszaszereznie téged. Legalábbis: kettős, közös és kölcsönös feladat. Segít-e ebben Párizs, amit magaddal hozol – ha hozol? Vagy éppen gátolni fog? A verseskötet, amit meg akartál írni? Többnyire befejezetlen foszlányok, a kísérletek kísérletének töredékei. Új hangok régi ritmusban, új vagy annak képzelt alakban régi hangütések, forma és tartalom egysége – ha tényleg ebben áll a folyton változó költészet lényegbeli invariánsa – bizonyára hibádzik bennük, s ha „modernebb” (divatosabb) felállásban teszed fel a kérdést, úgy, ahogy jobb körökben ma illik, ti. hogy a forma a tartalom formája, és a tartalom a forma tartalma, akkor vajon mást mondanál-e, vagy csak ugyanazt a kétes egyenletet fordítod meg és ki? E felé a limes felé inkább torlódnak-e ezek a versalakzatok? Majd kiderül. Vagy inkább nem derül ki. S a dolgozat? „Egyetemi fokozatot” mindenesetre nem szereztél vele – nem mintha nem találtatott volna elfogadhatónak. Souriau elismerő szavakat mormogott rajztáblaóriása fölött, amely elé újból magához citált. De hát a hivatalos (bürokratikus) út bejárására már nem volt idő. A dolog végbemehet, mondta a professzor, à la rigeur távollétedben is. Tehát in contumuciam leszel, nem elítélve, hanem – kedvező esetben – felmentve. De hogy itthon megkapod-e érte a felmentést? Hiszen még a barátaid is nevettek állítólagos naivságodon. Két merőben ellentétes szempontból bámulatosan egybehangzó prognózissal. Pali, a tőle megszokott ideológiai fölénnyel. Mit képzelsz? kit érdekel az itthon, hogy fennáll vagy nem áll fenn az analógia két olyan külföldi író között, aki pillanatnyilag senkit se érdekel? A modernség két „chartája”? Mi (vajon kik?) más nevet adunk ennek a modernségnek. Nietzsche egész egyszerűen egy megveszekedett wagnerianus, a fasizmus szellemi szálláscsinálója, az új rabszolgaság meghirdetője, hiszen te magad se tudtad nem idézni idevágó óhajait. Rimbaud pedig? Egy boldogtalan csodagyerek, akibe beleszorult a szusz, mikor körülötte eltiporják az első proletárforradalmat, hogy utána a két ősellenség, a bismarcki és thiers-i nagypolgári kolonialista militarizmus közös fellélegzéssel koccintson egymással a versailles-i terror véres bankettjén a nép vérbe fojtása fölött. Mint, emlékszel, Victor Hugo versében a cár és a király. Mi mást tehet, mint hogy elmerül a dekadenciában, s mikor ennek a csődjét is átéli, elmegy fegyver (ha nem rabszolga) kereskedőnek Afrikába? Azt ajánlom, kötötte csokorba Pali fölényes, és meg kell adni, briliánson kifejezett kritikáját (amely ugyanazokra a kétségtelen tényekre támaszkodott, és nem is volt logikailag ingatagabbnak mondható, mint a te merőben más irányú következtetéseid), ne sokat teketóriázz vele, tekintsd ifjúkori tévedésnek, és tedd el jó mélyen az íróasztalfiókodba. Valamint, minél előbb keress valami más tárgyat, amin hasznosabban értékesítheted kétségtelen műelemző készségedet, tette még hozzá, hogy kritikája építő is legyen, ne csak romboló. Dezső, aki úgy döntött, hogy kint marad, mert oda semmi értelme visszamenni, megint csak ugyanezekre a tényekre hivatkozott, csak éppen diametrálisan ellentett nézőpontból (és persze indulatokból) kiindulva. Ezeknek akarsz ilyesmivel előhozakodni? Hogy egy „fasiszta” meg egy „dekadens individualista” (mellesleg egy impotens meg egy homokos) között eltaláltad a modernség első véres kinövéseit? Szarva közt a tőgyét. Vagy tőgye közt a szarvát? Hogy nekik megfelelő demokratikus stílusban fejezzem ki magam. Kisebb gondjuk is nagyobb. De arra lesz gondjuk, hogy téged jól megtáncoltassanak érte. Az a te hiedelmed, hogy otthon most végre megnyílik az út a modern művészetszemlélet előtt, igazán csak a hiedelmek szintjén értékelhető. Hiszen nekik már Babits is túl modern.

Már rég egyikőjüket se érdekli a te dolgozatod, szokásos csökött vitájukat verik egymás fejébe a te fejed fölött. Ki tudja, hányadszor. Csak épp hogy nem esnek egymásnak, mint a Sorbonne-on Breton és Tzara. Már a Bar Vert mindenhez hozzászokott kollektívája is megsokallja. Ez alkalommal ülsz egyébként utoljára a Zöld Bár fekete-piros asztala mellett.

 

A szelet itt hagyod ezen a tündöklő szeptemberi délelőttön a repülőtér betonján. Itt hagyod a párizsi szelet – pedig alig néhány évvel ezelőtt egy másik állomásról az egész életedet is el tudtad ragadni, hogy törvényellenesen magaddal hurcold még egy ideig, ki tudta akkor, még egy napig-e vagy milyen messze jövőig. Mindenesetre, egészen Párizsig már elhoztad, s most még a modern technika e csodájáig is. Csak most nemigen tudsz mit kezdeni vele. Párizs most kezd éppen végleg szétfoszlani a kezed közt, cafatokban kapkodja szét a szél. Most tolják oda a géphez a lépcsőt, de még nem nyílik a fönti bűvös ajtó, amely a misztériumot rejti. Az eleusziszi búzaszemet. A rituálénak a végsőkig pontosan betartandó rendje van. Viszont hirtelen feldörög, szinte a fejed fölött, a két légcsavar, szédült forgásba kezd, mint gyerekkorodban a kék-piros színes papírból sodort forgók, ha sikerült velük futtodban elkapni a szelet, elvesztik külön egyéniségüket, kontúrjaik egybeesnek a gyorsaságban, és hirtelen egy tömörebb légörvényt fújnak bele a szél lazább áramlatába. Ösztönszerűen a nyakadhoz kapsz. Éppen elkapod az elröppenni készülő sálat. Mintha valami bizonyossághoz érnél. Lehet, hogy csak ezt viszed haza magaddal?

 

ISTI AZÉRT MENT KI

Párizsba a háború előtt, mert az apját rendőrtiszt barátja figyelmeztette, hogy nem ártana, ha a fia, baloldali baráti köre miatt, most egy kicsit lelépne a színről. Persze, ha az embernek olyan papája van, mint Istinek, akkor hova is lépne le, ha nem Párizsba?

Tibor azért ment ki Párizsba a háború előtt, hogy még elcsípje az utolsó pillanatot, amikor találkozhat Jouvet-val, aki már tudott róla, és várta az Athéné próbáin. Jouvet-t látni és meghalni. Vagy, ha nem, hát üldögélni a számos, Párizsba szakadt, szakadt magyar értelmiségfélével a Quartier valamelyik teraszán. Színháznak az is van olyan jó, mint bármelyik színház. Párizs az Athénében évek óta estéről estére nézte a Trójában nem lesz háború-t, és elhitte, hogy Párizsban nem lesz háború, miközben tudta, hogy Párizsban éppúgy háború lesz, ahogy Trójában is háború lett. És az Elektrá-ból még bizalmat is szippantottak a továbbéléshez.

„Az élet, igaz, alapjában elhibázott, de azért jó, nagyon jó dolog az élet”,

szavalta Tibor Jouvet modorában a Kertész monológjából. El is lehetett hinni, hogy így van, bár tudtátok, hogy „Párizs didereg és Párizs éhezik” a várva-váratlanul rátört germán télben. De Tibort hallva, el lehetett hinni, hogy még mindig az utcán is Giraudoux-t játsszák, Christian Bérard napfényes díszletei között.

Livi azért ment ki Párizsba a háború előtt, mert itthon nem vették fel az egyetemre, ahol is franciatanári képesítést szeretett volna szerezni, miután e tanári képesítéshez szükséges tudását már előre megszerezte a gimnáziumban. Ez azonban nem volt – korántsem volt – elég ahhoz, hogy felvegyék. Bőven elegendő volt viszont arra, hogy bekerüljön a Sorbonne-ra. Amit aztán – ilyen az élet! – majd mindjárt csak fedőszervnek tekintett illegális munkájára a megszállt Párizsban.

Dénes azért ment ki Párizsba a háború előtt, hogy még egyszer lássa Párizst, és aztán meghaljon. Mert ő tudta, hogy meg fog halni. Akkor megírta már Halálraítélt című versét. A többiek csak féltek, vagy dacoltak a félelmükkel. Ő nem félt, és nem is utasította el a félelmet. Ő tudott. Ami azért nem akadályozta meg benne, hogy mikor a Gare de l’Esten felszáll a hazafelé tartó vonatra, ne azt gondolja, mint elmondta nektek, hogy csak azért szeretné túlélni a háborút, hogy utána megint kiszállhasson ugyanott, ahol most felszállt, és egy egész évre visszamehessen Párizsba. Egy egész év! Minden párizsi évszak! Úgy mondta, ezzel lenne kerek a világ.

Giovi azért ment ki Párizsba a háború előtt, mert megkapta a Nemzetközi Folklór Társaság ösztöndíját, hogy a teljes magyar népmese-katalógus feltűnést keltett publikálása után további feladatokat oldjon meg az összehasonlító népmesekutatás terén. Ennek megfelelően, és saját bevallása szerint is, nem látott mást Párizsból, mint a nagy könyvtárak kelta anyagát, valamint az e kelta anyagokat egymással összekötő metróvonalakat. Ám elbeszéléseiből az is kiderült, valami módon mégis többet tud Párizsról, mint a többiek együttvéve. Akiknek pedig egyéb dolguk se volt, mint kószálni a párizsi utcákon, flaner, ahogy ez a bűvös apollinaire-i ige a Város minden vibrátóját berezonáltatja az arra érzékeny fülekbe.

Claire azért ment ki Párizsba a háború előtt, mert a nagyszülei Cannes-ban élték nyugdíjas életüket, és meghívták a magyar unokát, hogy érettségi ajándékul náluk töltsön egy évet, egy olyan „egész évet”, amilyen Dénes álma volt, mielőtt tovább folytatná zenei, képzőművészeti és/vagy irodalmi tanulmányait, melyek mindegyikére egyformán kiemelkedő hajlamot mutatott. Nézted Claire-t, ahogy bronzszínű harangszoknyája alól kivillan ugyanolyan bronzszínűre lesült térde, éppen csak annyira, mint egy harang alól az ütő. És megrezzentél, valahányszor e térd egy mozdulatára a bronzruha és a bronzbőr alig észrevehető koccanása nyomán olyan bűvös kis csendülést hallottál, mint egy távoli harangszó. Nézted Claire-t, és meg akartál halni, amiért nem láthattad és már sosem fogod megláthatni Párizst vele együtt. Nézted Claire-t, és nem akartál meghalni. Zsebedben titkon ott lapult a három napra rá szóló SAS behívó. Fegyvertelen szolgálatra. Elöl az ellenséges idegen, hátad mögött a még ellenségesebb hazai fegyverekkel. Senki se tud róla. Még Claire-nek se árultad el. Talán majd most, ha lesz erőd hozzá, ma éjszaka, mikor innen hazakíséred.

Mintha mindenki Párizsba ment volna a háború elől. És aztán mindenki rohant haza, ugyancsak a háború elől. De a háború már mindenütt ott volt. Miért jöttek haza? Egymás után szállingóztak, ahogy egy-két évvel, vagy egy-két hónappal előbb egymás után szállingóztak kifelé. A halál előtt még egy nagy lélegzetet venni. Bár, Dénesen kívül, senki se hitt a maga halálában. „De hiszen most éppen Párizsban van a halál, te mamlasz, ott csattog az utcán, német csizmákban”,

tromfolta le buta kérdésedet Livi, aki a legkésőbb, már a megszállt Párizsból érkezett. Az újraélés agresszív izgalmában kapkodva mesélt történeteit úgy hallgattad, mint a történelemórákon dr. Berzsenyi Szabó Kálmán patetikus prelegációit a pun háborúkról, amiket hideglelős érzékletességgel képzeltél el magadnak, de úgy, mintha nemcsak más korban, hanem, és főként, egy más földtekén, és másfajta élőlények részvételével estek volna meg. Majd csak a népvándorlási kollégium vendéghallgatójaként fog újra eszedbe jutni az egész, s akkor fog valamiképpen egy síkra kerülni benned a pun háború, a népvándorlás, Livi megszállt Párizsa, valamint az, ami veled történik, és ami a folytonos szúnyograjokként rád támadó „rém”-hírekből dong körül majd, s aminek mérges csípéseit még mindig a kétkedés hessegető kapkodásaival fogod elhárítani magadtól. Livinek mindenesetre mindez, úgy látszott, valóság. Nem volt neki elég egy életveszély. Az ellenállásban még egy másikat is keresett magának. A Történelemben való részvétel szörnyűségével sokadik hatványra emelte magának a Történelem elviselésének szörnyűségét. Vagy gyököt vont belőle? Nem tudtad eldönteni. Csodáltad és mélységesen idegenkedtél tőle.

Akárhogy is. Párizst látni és meghalni. Amely már a múlt századelő legnagyobb magyarjainak is egy időben volt „valódi Babylon” és „igazi tündérváros”. Aztán száz évvel később is „nagy és szent város” és „az ígéret földje”. Csordulásig tele volt a fejed „e más városhoz nem hasonló város” magyar epitetonjaival. A múlt csodált nagyjai mind látták, és „egy nagy remény volt mindenkinek, mikor utcáiba belépett; utóbb mindenkinek egy nagy csalódás…” Egyszerre vágytál erre a reményre és erre a nagy csalódásra. Mert eddigi életedben semmiféle nagy reményre nem volt kilátásod, következésképp nagy csalódásra se. Úgy néztél rájuk, a körülötted ülőkre, akiknek be nem állt a szájuk, mint a szűzlány azokra, akik már nem szüzek. S akiknek feje körül glória és kénkőláng fonódik egybe.

Akárhogy is. ŐK (a körülötted ülők) már látták Párizst. Most már akár meg is halhatnak. De te is meg fogsz halni, csak te úgy, hogy nem láttad Párizst. Szíved fölött a behívó, mint egy fordított talizmán. A megmenekülhetetlenség záloga.

Voltaképp nem is figyelsz arra, ami hol innen, hol onnan megüti a füled. Csak Claire-t látod. Livi történetei, és Isti meséi, és Tibor színészi produkciói, mintha minden Claire-rel történnék. Minden az ő szépséges mongol („kiskun”, erre büszke) pofacsontjain tapad meg, vállára hulló barna hajába csavarodik, zöld-barna-kék szemében tükröződik, a térde súrlódásaitól kapja csengését. Közben tudod, hogy éppen és csakis Claire-rel nem történhetik semmi ilyesmi. Claire történelmen kívüli, és külvilágtalan. Magában világlik. A sebhetetlen Párizs sebhetetlen tündére. Nem abból a Párizsból érkezik, ahonnan a többiek, hanem abból, amelyikbe te mennél. Amelyik nincs már, és nem is lesz többé. Te pedig három nap múlva távolabb leszel minden Párizstól, mint valaha. Si le galant s’en va, visszhangzik benned Claire egyszerre mély és csengő éneke, si le galant s’en va. Az előbb mindenki megilletődve, igen, meg-ille-tőd-ve hallgatta Claire dalát, ő ezt hozta Párizsból, e régi háborús románcocskát. Te nem annyira megilletődve, mint inkább meghatottságodban megsértve hallgattad. Örültél is, hogy Claire nemcsak téged tud így megrendíteni énekével. De még inkább fájt, igen, fizikailag fájt, hogy másokat is meg akar rendíteni vele. A hűtlenségnek (és „sanzsan” anyaga másik, iker vetületének, a féltékenységnek) számtalan árnyalata van. Belőled Claire éneke a megcsaltság fertőzését s rá az azonnali immunreakciót váltotta ki. Menthetetlen indiszkréciónak érezted. Mintha Claire nyilvánosan kibeszélte volna a néhány nappal ezelőtt együtt töltött éjszakát, minden részletével, holott csak kezdődni kezdődött az esti Dunaparton azzal, hogy Claire elénekelte neked a Céline-ről szóló dalt, egy Buchwald-széken dideregve a később általa le is rajzolt, lombok közül kipislákoló gázlámpa alatt. De, másrészt, mégis megindított, megint, most még mélyebben érintett a dal, ebben a háborútól benépesített szobában. De a megrendülésen túl, most, talán éppen azért, mert Claire ilyen megbocsáthatatlan módon „nyilvánosságra hozta” szerelmetek kezdetének e kísérőzenéjét, egyszerre úgy kellett érezned, egy csapásra meggyűlölöd a költészetet is meg a zenét is. Nem valóságos rontás-e, hogy ilyen elbűvölővé tud varázsolni minden elmúlt fájdalmat és szörnyűséget, mintha felidézve meg is szüntetné. A felidézés, most érezted először életedben (még egyszer: talán csak mélységes sértődöttséged miatt – ám az igazságokat olykor, fájdalom, igazságtalan indulatok segítik felszínre hozni), hogy a művészet evokatív ereje nem az emlékezést kelti fel, hanem a feledést. Nem arra emlékeztet, amit felidéz, hanem, arról eltérítve, csakis önmagára von minden figyelmet: az elmondásra, és nem arra, amit elmond. A két egész hang között ez a röppenő négy negyed szinte tündértánccá varázsolja a „deli ifjú” keserves hadba vonulását. Pedig ő is csak a félelem mocskában vonulhatott be, mint te fogsz három nap múlva. S mikor a történetben beáll a váratlan – a népköltészet és népmese rendjében és trendjében szinte páratlan – fordulat, és nem a mátka siratja el a harcban elesett vitézt, hanem a harcból – szabadságra! – visszatérő vitéz tudja meg, hogy szerelme ott fekszik apja kertjében, „lonccal borítva”, ez a lonc a szövegben, s a hét kitartott egészhang a dallamban bársonyos borzongásával egyenesen boldoggá teszi a hallgatót. Mais-ta-Cé-li-n’est-morte. A halálhír a hallóidegek számára valóságos örömhír. Kis érzéki-szellemi evangélium. A művészet csapdája. (Lám, micsoda szentségtörésbe sodorja az embert a nem téveszmére, hanem inkább tisztánlátásra hajlamos féltékenység!)

Közben Isti már messzire jutott harmadszor újrakezdett históriájának elbeszélésében. Ő még a háború kitörésének napján – vagy pár nappal előtte – vagy pár nappal azután – indult haza – Londonból – illetve Nizzából – pontosabban Párizsból – még pontosabban: nem lehet tudni, honnan. Isti hazatérésének folyton újból elkezdett, mindig kalandos, de mindig másképp kalandos, ám mindazonáltal mindig hasonló csomópontokon át követett édeskés-fanyar-ironikus-nosztalgikus-cinikus-érzelmes története mindig más volt, de mindig ugyanaz is maradt. Azt eddig is tudhattátok, hogy százszor is el tud mondani egy történetet egyetlen szó változtatás nélkül, úgy, hogy a hallgatói azt érezzék, most hallják először. Ezúttal azonban már ki tudja hányadikféleképp meséli el egyetlen hazatérését, és mintha mégis mindegyik ugyanaz a történet volna, mely az egyetlen és oszthatatlan valóságot rögzíti.

„A viszontlátásra, mondtam a taxisorfőrnek”,

meséli,

„a viszontlátásra, válaszolta a taxisofőr. Fel a fejjel, két hónap alatt megverjük a németeket, akkor megint ihatunk egy pohárral. Mert útban Gare de l’Est felé megállítottam egy kis bisztró előtt a Sebastón, és meghívtam egy »vin rouge«-ra…”

„De hiszen az előbb meg azt mesélted, egy grandod se maradt, gyalog kellett kimennetek az állomásra a feleségeddel együtt…”,

szól bele valaki tapintatlanul, de Isti nem zavartatja magát. Az újabb változat már nem is Párizst jelöli meg a hazautazás kiindulópontjaként, hanem Cannes-t, ahol az átmulatott, „mámort mámorral gyógyító” szerelmes éjszaka után hajnalban az a nagy szemű lány kísérte ki a vonathoz, akit azon az éjszakán ismert meg, még a nevét se tudta. „De azért szeret?”, kérdezte tőle a névtelen és természetesen szépséges lány a vasúthoz vezető szerpentinen. „Nagyon”, mondta neki – állítólag – Isti, mielőtt nagyot zökkent vele a vonat.

„És ha Cannes-ban nem szerpentinen kell menni a vonathoz?”

veti közbe Claire, mint aki ezt igazán tapasztalatból tudja, hiszen a nagyszülők révén majdnem ottani illetőségű.

„Akkor nem szerpentinen mentünk, na és, mit számít, maga csak maradjon szépen a dalolásnál, ahhoz jobban ért”,

vág vissza Isti, hiszen hol van ő már Cannes-tól, meg mindenféle szerpentinektől és névtelen lányoktól, akik sírva borultak a vállára, mint ez, már egy bizonyos Patriciával folytatja, ahol abbahagyta – illetve máshol –, s most már tulajdonképpen Londonból indult, ahová pár napra még átugrott Cannes-ból, hogy azt is lássa még egyszer, és talán soha nem is hagyta volna el azt a várost, ha az az ugyancsak szépséges és ugyancsak nagy szemű Patricia, aki mellesleg frigidnek bizonyult, a külvárosi penziószoba szűk díványán fekve, természetesen ővele, két csók között nem jegyzi meg, hogy náluk otthon Bedfordban (hol is, ha nem Bedfordban?) széles franciaágyak vannak a lakásban. Közben Isti teljesen elfeledkezik arról, hogy a feleségével együtt jött haza Párizsból (aki már nem a felesége), vagy éppen, annyira el akar róla feledkezni, hogy másra se tud gondolni, csak őrá, bár talán maga se tudja már, Flórának hívják-e vagy Faunának, ezért lesz elbeszéléseiben egyszer névtelen, majd Patricia, vagy Ghislain, csak azt tudja, hogy az ő egész növény- és állatvilága még mindig nála van letétbe helyezve, és az ő világának most se állata, se virága, se asszonya nem maradt. A névtelen lány is Fauna volt (vagy Flóra), meg Patricia is Flóra volt (vagy Fauna), mint ahogy az az a Ghislain is, akit, ki tudja, hányadik verziója szerint, három órával az utolsó Németországba induló vonat indulása előtt pillantott meg, szállodájából kilépve még egy utolsó kis párizsi sétára a Pantheon körül, a Lemoins kardinális utcáján, s azon nyomban utána is eredt, hogy négy utcával arrébb leszólítsa. Hogy aztán, egy másik, „légypettyes” szállodában élete leggyönyörűbb futó randevúját lebonyolítva, kísértesse ki magát a lánnyal, egyenesen, úgy, ahogy volt, poggyász nélkül, a már éppen induló vonathoz, amelynek az utolsó lépcsőjét sikerült még éppen elkapnia. Ily módon elhelyezkedve a vonaton, 1939. szeptember 2-án azon ábrándozott, hogy is lehetne érzékletesen megragadni Ghislain semmihez sem hasonlítható lényét. Már Strassbourg felé járhattak, oly leheletfinom szeptemberi alkonyatban, melyet mintha kézzel festettek volna az égre, mikor (meséli), éppen erről az égről ábrándozva, egyszeriben megtalálta az egyetlen találó mondatot, és nyomban fel is jegyezte mindig keze ügyében lévő kis vázlatfüzetébe: „Ghislain minden mozdulata olyan volt, mint a kézzel festett porcelán, melyből csak egy készül, s azért olyan drága és becses.” Ebből teljesen nyilvánvalóvá lett számára, hogy végzetesen elhamarkodta az elutazást. Hadüzenet ide, hadüzenet oda. Ott kellett volna maradnom vele, gondolta a német határ felé robogva „a fekete éjszakában, melyben szaporán és ijesztően hangzott a kerekek ütemes géppuskaropogása.” Ott kellett volna maradnom, gondolta még egyszer. És tíz év múlva megkérdeznem tőle, szeret-e még.

Mindenki káprázó szemmel bámult a beálló csendbe, mint a tűzijátékot követő bengáli tűz utáni tömör sötétségbe. Már egyiktek se gondolt olyasmire, hogy: de hiszen taxira se volt pénze, akkor miből hívhatta meg a taxisofőrt, meg hogyan vette ki hirtelen a szállodaszobát, akármilyen légypettyes lehetett is, sem arra, hogy, mint azt mindegyikőtök tudta, valójában a feleségével ment ki Párizsba (aki már nem a felesége) és vele is tért vissza (hogy aztán itthon mindjárt szét is váljanak). Mindenki csak Ghislain kézzel festett mozdulatait látta a papírvékonyságú kínai porcelánon. És mindenkinek egyszerre vágyai netovábbja lett a légypettyes szállodaszoba valahol a Pantheon körül. És mindnyájan ott szerettetek volna maradni – hol ott? bizonyosan nem Párizsban, hanem azon a helyen, amelyet letöröltek Európáról és a Földgömbről, ahol nincs az, ami van, és az van, ami nincs.

„A metró”,

hangzott egészen halkan a felől a fotel felől, ahová Dénes félrehúzódott, mintha eddig itt se lett volna, „a metró”,

sóhajtotta. S ez úgy hangzott, mintha legalábbis a Notre-Dame-ot mondta volna. Vagy a Boldogok Szigetét.

 

„A metró”,

csapott rá a szóra Livi. És kapkodva kezdte mesélni, hogy vett részt első bevetésében. Négyen szálltak fel egyszerre a Nagycsarnoknál, nagy zöldséges rekeszekkel a szerelvény négy különböző kocsijára. Az volt a megállapodás, hogy közvetlenül az ajtó mellett maradnak, és négyen négy különböző állomáson, a diáknegyed csomópontjain, az ajtó nyílásának pillanatában kiforgatják a zöldségek közé rejtett röpcédulacsomót, és eltűnnek a tömegben. Châtelet–Cité–St.Michel–Odéon–Denfert-Rochereau. És sikerült. Két óra múlva volt találkozójuk a Parc Monsouris-ban, a hattyús medence előtt. Mind a négyen ott voltak. Livi, azt mondja, akkor úgy érezte, ezért volt érdemes Párizsba menni. Dénes, mint aki nem hallja, bizonyosan nem is hallotta, csak úgy magában mormolja tovább.

„Egyedül azért szeretném túlélni, hogy még egyszer kiszállhassak a Gare de l’Esten, és most már nem rongyos két-három hetekre, tavasszal vagy ősszel, télen vagy nyáron, hanem minden évszakra. Egy egész évet akarok Párizsban tölteni, minden évszakot, akárhogy is… Valahogy végére kell járni ennek az örökös vágyakozásnak… És akkor majd ki fog derülni…”

Hogy mi fog kiderülni, vagy minek kellene kiderülnie, az már nem derült ki. Dénes oldalra hajtott fejjel visszazuhant a hallgatásba, amiben egész este elmerült.

Émelyedni kezdtél ettől a benned is gyerekkorodtól fogva emésztő örökös vágyakozástól. Egyszerre olyan értelmetlenül nevetséges lett az egész, nem is nevetséges, nem is tudod, milyen, csak francia szót lehet találni rá, dérisoire, szánalmas, igen, szánalmas, hogy egész diákkorod alatt másról se ábrándoztál, mintha ez lenne az életcélod. Párizsba utazni. Micsoda életcél! Miért nem Kamcsatkába? vagy Tazmániába? Annak olyan gyönyörű bélyegei voltak. Szilárdan elhatároztad, hogy ha túléled (amire úgysincs valami sok esély) soha életedben nem mész el Párizsba. Akárhova máshová, csak Párizsba nem.

 

AZ EGYIK SZABÓMŰHELYBEN

tartották annak a pártcsoportnak az ülését, ahová – mint jelezték – be voltál osztva. A csoportfelelős, egy gyerekmagasságú, szelíd arcú kis öltöztető szabócska felállva üdvözölte az egybegyűlteket, majd külön köszöntött és bemutatott téged. Az elvtárs, mondta, hosszabb párizsi tartózkodás után fog bekapcsolódni a csoport munkájába. Hangsúlyozta – mintegy kinttartózkodásod félreérthetetlen legalizálására – az ösztöndíjadat, szorgos sorbonne-i tanulmányaidat, majd kifejezte mindnyájuk nevében abbeli reményét, hogy hamar be fogsz illeszkedni közéjük, és aktivitásoddal hozzájárulsz mind a színházi, mind a pártmunka megerősítéséhez. Amire, tudjuk, oly nagy szükség van. A mindenfelől magas akasztókon lógó-lengedező kosztümök tarka panoptikumában, távol tőled, egy reneszánsz köpeny alatt megbújva észrevetted barátodat, a hirtelen csillagként felfutott jeune premier-t; még egy-két fiatal színész, és öltöztetőnők, takarítónők, fodrászok, szabók, kellékesek ültek szanaszét, még a földön is. Tíz-egynéhányan. Szinte senkit sem ismertél közülük. A csoportvezető mellett ülő kolmishajú középkorú nő (igazi öltöztetőnő, gondolod, aki egyben a dajkaszerepet is eljátssza a mindig csecsemőszerepet is játszó színésznők mellett) felállt, és megszavaztatta a tagsággal az ismertetett napirendet. Ezután bejelentette, hogy az elnöknek napirend előtti rendkívüli bejelentése van. Ezt is szavazásra bocsátotta. Ezt is egyhangúan elfogadtátok. Te is föltetted a kezed. A szelíd arcú szabó szólásra emelkedett.

Igyekeztél odafigyelni, bár a napirendben semmi érdekes nem ígérkezett. Mégis érdekelt, hogy ez az érdektelenség milyen módon működik, első ízben lévén a párt belső életének – bármily jelentéktelen mozzanatának – résztvevője. Azon az egyetlen alkalmon kívül, mikor a Párizsba utazásod előtti héten egy ünnepi – mert csupán tagfelvétellel foglalkozó – taggyűlésen felvettek a pártba. Másrészt viszont, más se jár a fejedben, mint Árpáddal való előző napi beszélgetésed. Ezek után, voltaképpen teljesen értelmetlenül ülsz itt. Hiszen a következőkben már nem fogsz itt ülni. Persze, ezt ők még nem tudhatják. Mire való ez a titkolózás? Amit Árpád annyira a lelkedre kötött. Biztosan megvan az oka. Nem rád tartozik. De ami belőle rád tartozik, azzal még kevésbé tudsz mit kezdeni. A kis szabó fakó hangon egymásba mosódó fakó mondatai, mintha mindig ugyanazt ismételné, nemigen alkalmasak rá, hogy kiragadjanak saját gondolataidból. Elnézést kért az elvtársaktól, amiért e rendkívüli napirendi ponttal feltartja őket. De hiszen ezzel az elnézéskéréssel még tovább tartja fel. A felvetődő problémát sokáig nem jelölte meg, így hát továbbra is a magad problémáinál maradtál. Míg csak egyszerre mintha a te nevedet mondta volna ki. Vagy mégsem? Most azt hallod, ezt már világosan, elnézőnek és jóindulatúnak kell lenniük irántad. Persze, mindaddig, amíg az ő részéről is feltételezhetjük ugyanezt… Amiben ő maga, mondja, semmiképpen se kételkedik… Miféle jóindulat? A kis szabó lazán férceli össze mondatait, aztán mintha mindjárt ki is húzná belőlük a fércet. Mindig újra szétesnek.

Többször is újra nekiveselkedve, még mindig nem hagyta el annak a témának a terepét, hogy Párizsból jöttél (mindjárt megkérdezi: mesterséged címere?), vagyis egy kapitalisa országból, ahol azonban magas színvonalú színházi élet van, amiből a szocialista színház is sok tanulságot meríthet, ha ügyel arra, hogy a merítéssel ne kerüljenek bele kártékony hordalékok is; nagyon sokat várnak tőled ezen a téren, hiszen a jó színházi munka a jó dramaturgiánál kezdődik, a legfontosabb a műsorban a különböző elemek, klasszikusok és kortársi művek, valamint nem kevésbé a hazai és külföldi darabok egyensúlya, ám vigyázni kell (fordult ismét a mondat befejezése felé), hogy ez az egyensúly ne mechanikus, hanem dialektikus egyensúly legyen…

(itt egy pillanatra megállt, hogy jobban belepillanthasson az előtte fekvő papírlapba, amelyről ugyan nem folyamatosan olvasta a szöveget, igyekezve a szabadelőadás illúzióját kelteni, amely azonban mégis nyilvánvalóan előre kész fogódzókat tartalmazhatott, és ezek, most bizonyosra vehetted, nem is éppen saját kútfejéből származnak… Csak azt nem tudtad, honnan származhatnak, és mi végre ez az egész, mert azt már – érezhetően a többiekkel együtt – neked is érezned kellett, hogy mindez csak valaminek az előkészítése)

…lassan láthatóan ki is fogyott eddigi irányultságú mondandójából, keresgélte a szavakat, egyre sűrűbben nézegetett a sillabuszba, majd éppenséggel végképp letette az asztalra, mint aminek már nem veheti hasznát, s még egyszer visszakanyarodott oda, hogy a színháznak halaszthatatlan szüksége van egy pártszerű, de ugyanakkor széles látókörű, egyszerre irodalmi szempontú és átpolitizált dramaturgiai munkára, amire az elvtársat eddigi írói munkája éppúgy, mint külföldön szerzett tapasztalatai, messzemenően alkalmassá teszik, bár ez utóbbiak által ugyanakkor idegen, sőt káros mozzanatok is becsúszhatnak munkájába, akár észrevétlenül is, tehát nagyon is szüksége lesz az elvtársnak a legnagyobb ideológiai éberségre, valamint a kollektíva, a többi elvtárs segítségére, legfőként pedig arra, hogy a pártoktatás keretében is, ám önálló tanulás által is – amire, ugye, az elvtársnak, eddigi tanulmányai következtében, nagyon is módja nyílik – komoly erőfeszítéseket tegyen a folyamatos ideológiai és politikai fejlődésre…

Itt egy nagyobb sóhaj szökkent fel szűk melléből, nyilván szerencsésen elnyújtott mondandója végére, most már csupán valami csattanó kell, és „c’est le bouquet!”, kész is a bokréta, ahogy a francia mondja, egy cseppet még meg is voltál illetődve, hogy ilyen formás kis csokorral vártak, ha a csokor nem is valami tarka és jó illatú. Akkor is szép tőle, hogy napirend előtt erre pazarolta az időt. És bár a kis szabó által felvázolt munkaprogram nem volt különösebben csábító, mégis némi nosztalgiával töltött el amiatt, hogy tudtad, legjobb akaratod mellett sem lesz immár módod részt venni benne, az egész nevetségesen inaktuálissá vált, s közben sajnáltad a kis szabót azért, amit akkor érez majd, mikor ő is megtudja, hogy ez a sok hűhó semmiért volt. Végül is ez a kis beszéd meghatóbb, mint amilyen riasztó, s hozzá még tanulságos is, habár teljességgel fölösleges. Mindenesetre: vége van, nem kell kényszeredetten, s ennek ellenére, bizonyos sajnálkozással eltelve tovább hallgatnod, a bizonyára felcsattanó szerény taps közben, amely éppannyira szól majd a köszöntőnek, mint a felköszöntöttnek…

Ám a sóhaj, amely a szónok beszédét megszakította, nem egy végső záróakkord auftaktja volt, hanem egy merőben új periódus kezdete. Erre már fel kellett figyelned.

„Annál is inkább”,

kezdte újból, s most már nyílt vállalással kezébe véve a papírt,

„mert az elvtárson szemmel láthatóan, nagyon is szemmel láthatóan nyomot hagyott a hosszú külföldi tartózkodás, éppen ebben, a pártunk és a népi demokrácia fejlődése szempontjából sorsdöntő időszakban. Az elvtárs bizonyára ismeri, hogyne ismerné, egy olyan kitűnő irodalmár, mint ő, a híres német írónak

(s itt nagyot kukkantott a sillabuszba)

Conrad Ferdinand Meyernek, akit Lukács György elvtárs is a nagy kritikai realista írók közé sorol,

(itt újabb sóhaj jelezte az elkövetkezendők fontosságát)

Ruha teszi az embert című novelláját. No persze, nem mintha mi azt gondolnánk egy az egyben, hogy a ruhájáról meg lehet ítélni valakit. De hát, engedjék meg az elvtársak, hogy egy pillanatra a szubjektivitás vétkébe essek

(s itt fakó kis mosoly furakodott vékony ajkai közé),

nekem már tanult és gyakorolt mesterségemnél fogva is tudnom kell, milyen szerepet játszik, ha ezt a szerepet nem szabad is eltúloznunk, az ember jellemére, életére, a társadalomban való elhelyezkedésére nézve az öltözködés. Nem szeretnék tehát messzemenő következtetést levonni arról a módról se, ahogy az elvtárs köztünk megjelent.”

Ennél a sikeresen aláhanyatló mondatvégnél akaratlanul is magadra néztél. Aztán a körülötted lévőkre. Majd megint magadra. Egy pillanatra magad is meglepetve pillantottad meg, merőben új megvilágításban, két hónap óta állandó viseletedet, a sárga, gyűrött, kívül hordható vászoning vakító napszínét a körülötted ülők szinte gomolygó fellegként egymásba mosódó szürkeségében. A szabón középszürke tropikálöltöny volt, piszkosszürke sötétebb flaneling, annak gallérjában fakópiros előrekötött nyakkendő. A mellette ülő öltöztetőnő ugyancsak szürke kartonruháját ugyanolyan fakópíros és fakókék virágocskák tarkázták. Legjobban Peti barátod lepett meg, aki még jobban elbújni látszott a reneszánsz köpeny alatt, s csak most figyeltél fel rá, milyen messze ül tőled. A régebben – még elutazásod előtt is – vakítóan elegáns, ama szűkös időkben „csomagból” szerzett puha színes ingekben, kétoldalt sliccelt nagy halszálkás zakókban pompázó ifjú hősszínész híresen formás lábán vaskos barna cipő ormótlankodott, Van Gogh híres pár bakancsához hasonló, feljebb haladva kék ceignadrág, majd a szabóéhoz hasonló szürke flaneling, afölött pedig sötétkék, derékban buggyos zeke volt fölfedezhető. Önkéntelenül, mintha csak véletlenül csúszna le, leengedted nyakadról az eperszínű (műanyag) sálat, mely kétoldalt hosszan csüggött lefelé a sárga ingmellen, mint valami stóla, és magad alá kaptad a lábad, hogy a tengerkék nadrágból is minél kevesebb lássék. Elszégyellted magad. Kétszeresen. Azért is, mert nem gondoltál rá, hogy „rendesen” öltözz fel. Meg azért is, mert most arra gondolsz, hogy miért nem gondoltál rá.

A szónok közben érezhetően kiszámított tapintattal és éppoly kiszámított határozottsággal azt fejtegette – sűrűn belepislantva papírjába – hogy, bár megérti, hogy az elvtárs nem vet számot azzal, hogy ha ahonnan jött, ott ez az öltözék nem feltűnő is, itt azonban nagyon is feltűnően, sőt kirívóan hat. Jogosan sérti az elvtársak jó ízlését, sőt az is megeshet, hogy egyesek ennél is távolabbi következtetést vonhatnak le belőle, bár ez, az ő, mármint a pártcsoportfelelős, legjobb meggyőződése szerint elhamarkodott lenne. Ezért kéri is azokat, akik majd a vitában szót kérnek, tartsák szem előtt mindazt, amit már előzőleg elmondott az elvtársról, akinek dramaturgiai munkájára s amellett természetesen pártmunkájára is erősen számít a színház, s amit befejezésül most is csak megerősíteni tud. S amihez minden jót kíván az elvtársaknak.

„Ha nem is mindenestül a ruha teszi az embert”,

kezdte újra, hogy most már mindenki megelégedésére befejezze,

„annyi azonban ugye, kétségtelen, hogy az ember veszi magára a ruhát, és azt a ruhát veszi magára, amelyet ízlése és megfontolása jónak lát.”

Ezzel aztán valóban kész is volt a csokor, méghozzá a legszerencsésebbre sikeredett szalaggal átkötve. Most már csak az volt hátra, hogy feltegye a kérdést az elvtársaknak, ki kíván hozzászólni.

Négyen kívántak. Egy kivételével mind a szabó frázisait ismételték, rövid kiegészítő jegyzeteket fűzve egyes tételeihez. A negyedik azonban, a többieknél láthatóan jobban öltözött, régebbi eleganciájából valamicskét óvatosan őrző idősebb hölgy a szónok határozottságát határozottabbra, tapintatát tompábbra hangszerelte át formás mondataiban. Hangsúlyozta a veszélyt, amely, természetesen, nem magában az elvtárs jelenlegi öltözékében keresendő – kérem, ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget a ruhának, se pozitív, se negatív értelemben –, mint inkább annak, ami mögötte van. Vagy lehet. Megpróbáltál legalább egy szemvillanásban összemosolyogni a reneszánsz köpeny alatt meghúzódó Péterrel. Ebbeli törekvésed azonban nem járt sikerrel.

A továbbiakban aztán minden különösebb esemény és minden különösebb érdeklődés nélkül ledarálták a napirendet – sietősen, lévén, hogy az idő jócskán előrehaladt. Menniük kellett a dolguk után. Mindenki tűkön ült. Nemsokára kezdődött az előadás.

 

Azon vetted észre magad, hogy elmosolyodsz. Remélhetőleg csak befelé. Ahogy a szemérmesek sírnak. Nem lett volna helyénvaló, ha mosolyogni látnak, miközben fölötted folyik a vita. De az a novella jutott eszedbe, amit nemrég olvasott fel René, akivel a (Cité Universitaire menzáján beszéltetek meg egy utolsó búcsúebédet hazautazásod előtt. Egy szobában laktatok itt valaha, Párizsba érkezésed kezdetén vagy egy hónapig. Két éve, te jó ég. A novella a harmincas években játszódik az ő haiti szülővároskájában. Egy jacmeli fiatalember évek múlva tér haza Párizsból, kész, sőt gyakorló kórházi orvosként. Ilyen még nem volt Jacmelben. De olyan se volt, hogy a nagy tekintélyű kávéexportőr fia az apja Buickja helyett egy Harley-Davidson oldalkocsis motoron fusson be a városka főterére. És milyen öltözékben! Golfnadrágot viselt, lazacszínű inggel, amelyen pettyes csokornyakkendő fityegett, lábán fekete térdharisnya, szemén sötét pilótaszemüveg. Kezén sárga disznóbőr kesztyű. A kisváros fantaszta lakói nem így képzelték el első, Párizsban kiképzett doktorukat. Egy egész cronique scandaleuse-t találnak ki számára, és elhatározzák, hogy bojkottálni fogják. A harmincas évekbeli kis gyarmati városka lakói és a budapesti színház pártcsoportjának kollektívája ugyanazon társadalmi direktíváknak engedelmeskedne? Mintha egy filmbohózat gagmenje egy mesteri áttünés trükkjével nyílt színen átöltöztetett volna, egyszerre kockás golfnadrágot érzel a térdeden, pettyes csokornyakkendőt lazacszínű inged gallérjában, és szemellenzős nagy pilótaszemüvegen át bámulod az Internacionálé éneklésére felálló szürke gyülekezetet. S miközben te is velük énekelsz, mintha a sapka, a legendás sapkád is ott fityegne a fejeden, s a „fel! fel!” helyett mindenütt ez hangzana a dallam alól: „Sapó! sapó!” De itt már sehogy se tudsz segíteni magadon. Az ingedet mégse veheted le sebtiben. Az eperszínű sál meg már régen ott tekereg a földön, ahogy ültödből felállva leejtetted az öledből.

(Még nem tudod, hogy ez az öledből most leejtett sál lesz megtagadott személyiségednek [vagy: személyiséged megtagadott részének] egyetlen megőrzött jele, sőt: annak a jele, hogy nem tagadhattad meg egészen. Titokban, összegyűrve, a padláson őrzött tilalmas zászló. De ezt a tilalmat mégis nyíltan a nyakadra csavarva viseled. Akaratlanul is kihívóan és tüntetően. Meg az utódait. Mert ezt [a bordó műanyagot] nemsokára elveszted. Mit lehet tenni, el szoktad hagyogatni a sálaidat. De nem hagyod el sosem a sál nyakadra vetésének feltűnően különálló mozdulatát. A tengerkék nadrágot és a napsárga inget, fenntartásaid megőrzése mellett, végül is feláldozod majd egy egyelőre meggyőződéssel teljes „magasabb célnak” – de azért közben sosem hiszed, hogy magasabb céloknak ilyen áldozat valóban eszköze lehet. Mikor persze, ennél iszonyúbb áldozatok is lettek „szentesített” eszközeivé. A Boul’ Miche-en vásárolt bordó, műanyag sálról s annak kedved szerint való viseléséről nem mondasz le az elkövetkezőkben sem. Lázadásnak, tudod, ez vajmi kevés. A magad számára, a magad-megőrzésének legalábbis illúziójául, miközben maga az illúzió a folyamatosság valóságára is szolgál, mégiscsak valami lett.)

A jacmeli Fegyveresek terének susmogó-pusmogó kispolgárai, a Cité foyer-jának a világ minden tájáról összesereglett diákjai, a legelső budapesti Színház kommunista aktivistái és a múlt századi seldwylai parasztok ugyanazon az egy és oszthatatlan világon élnek. Amelyben ruha teszi az embert. Bármennyire megosztott is ez a világ, Jacmeltől Budapestig. Bármilyen mély vágatokkal szelik is át a tér és idő eróziói. Ez legalább olyan megnyugtató, mint amilyen vérlázító. Ezen a világon, amely – már csak ennél fogva is – minden bizonnyal minden elképzelhető világok legjobbika. Minek következtében nincs is mit jobbítani rajta.

 

 

 

 

 

(Intermezzo: a teremtés magányossága)

 

KIVONAT A TEREMTÉS ELŐJEGYZÉSI NAPTÁRÁBÓL A GEA BOLYGÓ VISZONYLATÁBAN – 1986 MÁRCIUS ELSŐ DEKÁDJÁRA

 

1. szombat

Professzionátus (régiesen: bér-) gyilkos közbeiktatásával nyílt utcán végeznek a moziból kilépő Miniszterelnökkel – ha úgy esik, a feleségével is, de ez utóbbi esetében a könnyebb sérülés is megfelel. Biztosítandó a Gyilkos nyomtalan eltűnése (valamint a teljes titoktartás esetleges felbújtóinak kiléte felől).

 

2. vasárnap

Viszonylagos pihenőnap. Kivétel a Titkos Rendőrség, amely lázasan kutat a (titkos) Gyilkos után – természetesen minden eredmény nélkül. Hacsak annyi eredménnyel nem, hogy megállapítsa professzionátus voltát, s azt a tényt, hogy olyan lövedéket használt, amilyent jelenleg a világon egyetlen ismert fegyvergyár se állít elő.

 

3. hétfő

Délután kirabolják az egyik Félteke egyik nemzeti pénzintézetének a másik Féltekén lévő fő képviseletét. Ehhez a művelethez elegendő lesz egy furgon típusú gépjármű, amely a Downtown kellős közepén egérutat nyer. A zsákmány a pénzintézet nemzeti valutájában 29 millió lesz, a zuhanó helyi árfolyamok mellett a károsultaknak meglehetősen jelentős tétel.

 

4. kedd

Támadás egy olajszállító hajó ellen, az e nemben legmodernebbeknek számítók közül, nyílt tengeren, helikopterről. Lehetőleg se emberéletben, se anyagiakban ne essék tetemesebb kár. A Miniszterelnök Gyilkosa továbbra is ismeretlen marad. A világ minden rádióadóján átcsapó hírek – akár az antik híradó máglyák a hegyéleken – csak a továbbra is eredménytelen nyomozás minden eddiginél nagyobb szakmai és technikai erőfeszítéseiről számolnak be.

 

5. szerda

Hírül adják, hogy egy közel-távoli országban kilenc hónap óta túszként fogva tartott szociológusprofesszort kivégezték, bizonyos kitoloncolások megtorlásaként. Melléklendő a túsz egy még élő korából származó, már borotválatlan, de felismerhető arcképe. A világ közvéleménye bizonytalanságban tartandó a szélnek eresztett hír valódisága felől, amelyet sehol se erősítettek és sehol se cáfoltak meg. Bizonyossággal valóságos csupán a szél.

 

6. csütörtök

Hivatalos szóvivő oda nyilatkozik, hogy a Túsz meggyilkolásának híre légből (szélből?) kapott koholmány. Ide vonatkozó bizonyítékainak előterjesztését másnapra irányozza elő. A Miniszterelnök Gyilkosa utáni Nyomozásról nem esik szó.

 

7. péntek

Hivatalos szóvivő újabb nyilatkozata szerint előző napi nyilatkozata félreértésen alapult, és személy szerint semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezik a szóban forgó Túsz életben léte felől. Miképpen halála felől sem. A Miniszterelnök Gyilkosáról továbbra se tudnak közelebbi hírrel szolgálni, a nyomravezetőnek felajánlott tekintélyes pénzdíj ellenére sem.

 

8. szombat

A Túsz kivégzéséről, illetve életben maradásáról semmiféle egyértelmű híradás. Ellenben újabb hír – névtelen telefonáló hírügynökségnek adott tájékoztatása nyomán – egy újabb Túsz kivégzésének eshetőségéről – vagy már megtörténtéről, a közlés ez irányban bizonytalan marad. Az egyik félteke egyik fővárosában egy Fiatalember leszúr egy másik Fiatalembert, aki falragaszokat nyalogatott az arra kijelölt helyre, és miután leszaggatta arról a másik párt illetéktelenül oda felnyalt falragaszait. A Késelő Gyilkos nyomtalanul tűnik el a délutáni tömkelegben. A miniszterelnök Gyilkosa, aki ugyanilyen nyomtalanul tűnt el a hét elején, továbbra is nyomtalanul eltűnt marad. Megkezdődik március első Dekádjának fináléja.

 

9. vasárnap

Az emberek olvassák a híreket a hírlapokban, hallgassák a hangszórókon át, szemléljék a képernyőkön. Egyébként foglalkozzanak ügyes-bajos dolgaikkal, illetve függesszék fel azokat, amennyire lehetséges, megünnepelvén a Hetedik Napot, kipihenendő a Teremtés hat napjának izgalmait és fáradalmait, adózzanak idejükkel az áldott szerelemnek, a nemesítő semmittevésnek, a lelki és testi izmokat jólesően és jótékonyan ellazító különféle relaxálásoknak, akik hajlamosak rá, adjanak hálát Istenüknek, illetve fohászkodjanak Hozzá áldásért, mindazonáltal értesüljenek újabb négy túsznak a nyílt utcáról ismeretlen helyre való elhurcolásáról, a Miniszterelnök Gyilkosáról azonban kíméletesen ne essék szó, nemcsak kilétéről, immár puszta létéről se, de illetékesek kényszerüljenek nyilvánosan megállapítani, hogy az Agresszió általános eszkalációjára lehet számítani, mielőtt az emberek a Teremtés újabb dekádján újra visszatérnek ügyes-bajos dolgaikhoz, mindennapi munkájukhoz és mindennapi örömükhöz, hogy minden folytatódjék, illetve

kezdődjék újra elölről

a következő

majd az arra következő

dekádra

amelyet illetőleg

előrejelzéseink

még

pontosításra várnak

 

Párizs, 1986. március 10-én, a France Internationale rádióadó éjféli hírperiódusának elhangzása után

 

 

 

 

 

„NA MI ÚJSÁG ITTHON?”

kérdezte Árpád. Lóhalálában érkeztél, hogy el ne késs. Aztán egy jó félórát vártál az előszobahan, mire a titkárnő bejelentett nála. Egy másik titkárnő, aki azonban mintha szakasztott mása lett volna a színházinak. Rossz szokásod szerint (hogy mindent komolyan veszel), már majdnem válaszolni kezdtél a nyilvánvalóan semmilyen választ, hacsak éppilyen semmitmondót nem váró kérdésre. De azért csak annyit feleltél, hogy azt neki jobban kell tudnia, minthogy te hosszú idő után, mint tudja, csak pár napja vagy itthon. Meg azt, hogy máris tele vagy munkával, és mutattad kezedben a színházi egyenkartonba fűzött három drámakéziratot, amit sürgősen el kell olvasnod.

„Egyáltalán nem kell elolvasnod”,

vetette oda Árpád.

„Mi az, hogy nem kell? Brigitta fenyegetően közölte, hogy már tegnapra kellett volna”,

felelted.

„Akkor miért nem adták oda tegnapelőtt?”

„Az én hibám. Annyi felé szaggattak a barátaim. Csak ma mentem be először a színházba.”

„Akkor miért nem adták oda valaki másnak, ha olyan sürgős?”

Mindkét kurta ellenvetés logikus volt és praktikus. Csak éppen elképesztően értetlen. Egyenesen sértve érezted magad, nem is csak a magad, hanem a színház nevében is.

„De hiszen tudták, hogy itthon vagyok, és az én munkám. Ez az én munkám.”

„Volt. Csak ők még nem tudják. Legalábbis a titkárnő még nem tudta.”

„Ne tréfálj, kié volna, csak nem azt akarod mondani, hogy az államtitkár azzal is foglalkozik, hogy kivel készítteti elő a színház a soron következő darabokat?”

„Azzal nem, de sok egyébbel, sajnos, foglalkoznia kell.”

„Hát persze, képzelem, mennyi a dolgod. Biztos a lap miatt hívattál. Ne haragudj, de még nem tudtam igazán megnézni, ma egész nap kerestem, az egyik rikkancs azt mondta, már elfogyott, a másik, hogy még meg se érkezett, a harmadik, hogy úgy látszik, késik, egyik meg egyenesen azt, hogy azt hallotta, nem is jelenik meg, micsoda ostobaság. Csak a múlt heti számhoz tudtam hozzájutni. Érdekel a véleményem?”

„Majd talán máskor. Most nem emiatt kérettelek. Az Előre utolsó száma az volt, amelyiket olvastál, az e heti már nem jelenik meg.”

„De hiszen…”

„Az elvtársak úgy találták, hogy a lap megindítása nem volt időszerű. Ellenben…”

Árpád kicsit leeresztette a hangját. Egy szót se értettél az egészből. Hiszen most indították meg. Vártad a magyarázatot. Egy keserű kifakadást. Hiszen a repülőgépen még másról se beszélt, csak a lapról.

„Ellenben”,

ismételte meg Árpád rezzenetlen nyugalommal,

„a lehető legidőszerűbb volna végre rendet teremteni a filmgyárban. Ezt tényleg már tegnap kellett volna. Ott még minden olyan, mintha semmi se történt volna. Hát most majd történik.”

Megfoghatatlan volt. Hogy jön ide a filmgyár? Párizsban úgy látszott, Árpádot az egész államtitkárság, vagy micsoda, fele annyira se érdekli, mint a lap. Másról se beszélt, csak a lapról. Hogy tud így napirendre térni egy ilyen képtelen döntés fölött? A távollétében, megkérdezése nélkül kihúzzák alóla a lapját. És meg se mukkan? Magyarázatot se keres? Egy pipadohánnyi füstölgés nélkül kibírja? Ez bizonyára azért jutott eszedbe, mert nagyot szívott a pipájából, miközben a filmről kezdett beszélni. Alig tudtál odafigyelni fejtegetéseire. Lenin szerint „nekünk” a film a legfontosabb művészet. Nekünk viszont egyáltalán nincs filmgyártásunk, egyetlen film sincs forgatás alatt, még forgatásra készen sem, szabotázs és korrupció, korrupció és szabotázs az egész vonalon. A film megújulása a dramaturgiai munkán múlik. Csak az irodalomból kiindulva lehet megteremteni az értékes, szocialista filmművészetet. Mindez a legkevésbé se érdekelt. Ha nincs Előre, akkor minek kellett idejönnöd?

„Mit szólnál, ha holnaptól kezdve te lennél a Filmgyár dramaturgiájának a vezetője?”

Ilyen szónoki kérdésekre nem szokás válaszolni, válaszoltad a tőled telhető legkönnyedebb hangnemet igyekezve megtalálni.

„A kérdés egyáltalán nem szónoki. És nem is kérdés. Holnaptól fogva te vagy a dramaturgia vezetője, és azonnal hozzákezdesz a munkához. Magad választhatod meg a munkatársaidat, fiatal írókból. A magyar filmgyártásnak még sohase volt dramaturgiája. Úttörő munka. Méghozzá a dzsungelben.”

Kétségbeesetten kezdted fejtegetni, hogy teszerinted a filmnek nem irodalomra van szüksége ahhoz, hogy művészetté váljék, hanem filmrendezőkre, operatőrökre, de egyébként is, egyáltalán nem értesz hozzá. Mindenesetre nem a dramaturgián múlik…

„Csakis azon. De különben sem azért vagyunk itt, hogy vitatkozzunk. Tíz perc múlva itt van nálam ebben az ügyben a gyár igazgatója.”

Mint aki randevúra megy, és ott szó nélkül letartóztatják. Úgy érezted magad. Kétségbeesetten kezdted bizonygatni, hogy nyilvánvaló tévedésről van szó. Nem vagy azonos. Két éve arra készülsz, hogy a színházban dolgozz. Meg is próbáltad, nem volt könnyű, hogy a Sorbonne mellett a dramaturgiai munkára is felkészülj. Most már, ha dolgozni kezdesz, egy-két év alatt igazán beletanulhatsz a munkába. De a film? Életedben nem voltál egy stúdió közelében. A film számodra csak mozi. Az is legfőként a József körúti Bodográf mozgó, ahol egy pénzen két nagyfilmet lehetett látni gimnazista korodban,

„Láttad-e a Sing-Sing-et, Heinrich Georgéval? Én háromszor néztem meg.”

próbáltad a beszélgetést eltéríteni végzetes útjából, a veszélytelen személyesség ösvényére.

„Nem az a fontos, hogy érts hozzá.”

„Hát akkor, mi a fontos?”

„Hogy is mondjam? Olyannak kell lenned, mint Robespierre…”

„Mi az, hogy olyannak, mint Robespierre?”,

kérdezted őszintén hüledezve.

„Ezt már csak illenék tudnod. L’Incorruptible. Remélem, nem vagy megvesztegethető.”

Nem, gondoltad hirtelen elkanyarodván az érthetetlen kérdéstől, amit egyáltalán nem a bizalom, inkább a gyanakvás jelének éreztél, azt senki se állíthatja rólad, még te magad se. És hogyha mégis? villant beléd, ki tudja? Nincs rá semmi bizonyíték. Még soha senki se akart megvesztegetni. Nem volt miért. De azért erre felelni kellett valamit.

„Nem, megvesztegethető, legjobb tudomásom szerint nem vagyok. De mit érek vele, ha annyit se értek a dologhoz, mint az államtitkársághoz?”

„Gondolod, hogy én értettem hozzá? Hol tanultam volna? Féllegális újságíróként? Vagy illegális pártmunkásként? Hagyjuk ezt. A kommunista, ha van egy kis esze meg tisztessége, minden feladatot meg tud oldani, amit rábíznak. Persze, a párt segítségével.”

Csengett a telefon.

„Mondja meg, hogy várjon. Tíz perc múlva engedje be”,

mondta Árpád a kagylóba.

„Akkor megegyeztünk. Holnapután jelentkezel az igazgatónál. Ő már mindenről tudni fog.”

„És mit szól ehhez Tibor?”,

tetted fel az utolsó kétségbeesett kérdést, amire kezdettől fogva készültél, csak nem jutottál hozzá, hogy feltedd.

„Már tud róla. Egyetért vele. Jó munkát. És ne feledd a jelszót. L’Incorruptible!”

Az ajtóban majdnem elütötted jövendő igazgatódat. Furcsán előreálló állának fordított párja volt furcsán hátraugró homloka. Mint a két szó, amivel jellemezhető volt: álló állú. Sose láttad. Vajon ő is megvesztegethetetlen? Vagy éppen vele szemben kell megvesztegethetetlennek lenned?

Hogy Tibor már tudja? Mielőtt még te tudtad volna? És egyetért vele? Árpádot csak most ismerted meg. Nem sokat tudsz róla. És különben is politikus. Az egy más kategória. De Tibor. Tiborról azt hitted, a barátod. És hogy olyan színházat akar csinálni, amilyen még nem volt Magyarországon, mint mondta. És hogy ehhez okvetlenül szüksége van rád. Mert, igen, a színházban valóban minden a dramaturgiánál kezdődik.

 

MAGÁTÓL ÉRTETŐDÖTT,

hogy az értekezlet után a többiekkel együtt ott maradsz az esti előadáson. Színészek, öltöztetők, kellékesek, ügyelők a kulisszák mögé. Te a nézőtérre. Mostantól fogva a színház számodra nem szórakozás, nem is tanulság tárgya, hanem munka. A „dolgod”. (Mert az mindig van, úgy látszik, s ha nincs, még rosszabb, mint ha van.) Egészen kiment a fejedből, hogy ez a helyzet tegnaptól fogva végképp tegnapelőttivé vált. Már a kis szabó tirádája közben elment a kedved az előadástól. Már az is elég rossz színház volt. Még egy rossz színházat? Vagy akár egy jót. Ebben az inkriminált öltözékben? Minél előbb kijutni ebből a nagy múltú épületből, amelybe való beköltözésedre két éven át vártál, s amelynek további nagy múltjában mégse lesz helye a te jövődnek. Két nap alatt egyszerre kétszeresen is kivetett magából. Az „alapszerv” részéről elnéző gyanakvással. A „felsőbb”, sőt legfelsőbbek részéről kitüntető bizalommal. Valahogy mégis egyformán.

Mikor, Párizs előtt néhány héttel, az illegalitás homályos kavargásából egyenesen a Színház igazgatójává, s egyben az egész magyar színházi élet koronázatlan királyává, illetve titkos Démonává előlépett „nagy” Tibor félrehívott a Torozó-ban, hogy szinte minden előzmény nélkül felajánlja neked hazatérésed utánra a dramaturgia vezetését, az ösztöndíj (l. „Ösztöndíj 1”) után ez volt a második ajándék, a második „értelem”, amely értelmetlenül ajándékba kapott életed ölébe hullt. Imádtad a színházat. Nemcsak flitteres bőrét, sötét, bűzös jonhait is. Kívül-belül. A színét meg a visszáját. Nemcsak a nézőtér tarka szőttesét, nemcsak a Játék titokzatos valóságát a színpadon, hanem a szakadt nyomortanyák díszleteit utánzó öltözői világ valóságának Játékát is. Az „artisták” (ahogy a nagy Tibor kedvelte szakkifejezéssel mostanság magukat nevezték) laza fegyelmezettségét, amely azonban csak mindennapi szoros időrendjük és minden személyest legyőző teljes testi-lelki jelenlétük feszültségének feloldása volt. S amely annyira különbözött a te feloldhatatlan feszültségedtől, hogy a munka mindig személyes életed függvénye, személyes életed pedig az ihlet önkényének kiszolgáltatott pária, mert az írás – legjobb esetben is – csak művészet. De a színház – még rosszabb esetben is – mesterség és élet, az antik értelemben vett igazi ars. Mikor a piros kockás kocsmaabrosz fölé emelt nagyfröccsel (Tibor szigorúan mindig csak nagyfröccsöt ivott, de azt megszámlálhatatlant) megpecsételtétek az alkut, úgy érezted, szerencsésebb tevékenységre nem is esküdhettél volna föl. Itt mentes leszel minden hivatali feszélytől, művészettipró kötelemtől. Ez az a hely, amely kívül-belül művészet. Most egy csapásra, egyetlen nap alatt kiderül, hogy ezzel az oly jótékonyan informálisnak mutatkozott szerződéssel tudtodon kívül egy egész hatalmas gépezet része lettél, észrevétlenül „káder”, ha úgy tetszik, ezzel a számodra legrosszabb hangzású elnevezéssel is illethető, keret, akit egy nevetséges kis csoport nevetségesen bírálhat a munkájához távolról sem tartozó, kitalált vétség miatt, s akivel egy nagyobb csoport magát barátinak álcázó önkénye dobálózik. Megvesztegethetetlen. Nem megvesztegethetetlen akarsz lenni. Hanem olyan, akit nincs is miért megvesztegetni. Nem, semmiképpen nem ülsz be az előadásra (határoztad el, pedig kedved csakis erre volna), és hirtelen fordulattal azt is eldöntötted, még holnap reggel telefonálsz Árpádnak, és bejelented, hogy nem fogadhatod el a neked kínált robespierre-i szerepet. Vagy itt maradhatsz a színháznál, ahová is nem őáltala szerződtél, hanem az Igazgatóval kötött kétszemélyes megállapodás révén, vagy magad keresel magadnak más megfelelő tevékenységet. Olyat, amihez értesz, vagy legalábbis szeretnél érteni.

 

Hogy ez másnap mégsem így történt, az már másik történet. Valóban: egy egész más történet. Lényednek egy másik története; meg a történetnek is egy másik létezésmódja. Hogy miért nem így történt – vagy hogy miért úgy történt –, annak a kielégítő megválaszolására nemcsak a te egész további életed meg-megújuló, higgadt vagy önkínzó meditációi nem lesznek majd elegendők, nem lesz – sokáig nem lesz – elegendő a kollektív önkínzás különféle – kifelé vagy befelé forduló, agresszív vagy elnémító – töprengése és cselekvése sem. Valószínűleg az egész korszak egyik fő kérdése feszül abban a picike, önmagában véve jelentéktelen választásban, amely előtt álltál, s amelyben végül is úgy látszott, nem lehet választanod; jobban betekintve e zártnak tűnő parányi mag belsejébe, azt mondhatnád, nem választhattad azt, amit egyik napon választhattál, s másnap már nem tudtál választani. Persze, könnyű volna ráfelelni, miért. Csakhogy akárki tenné, hamisan tenné. A „hatalom akarása” nem szerepelt motívumaid között. Sőt, a „hatalomtól” (ilyen csekély hatalomtól is) úgy féltél, mint a tűztől. Legfőként ezért akartál másként dönteni. A hatalom – cselekvéskényszer; s számodra minden cselekvés kínszenvedés volt. Az idegen talaj, amelyen csakis mások győzhetnek; nem mert nem tudsz, hanem mert nem is akarsz győzni. Elég az hozzá (ha nem is elég), hogy ezen a másnapon, mielőtt, mint gondoltad, lebonyolítod az államtitkárral a lemondó telefont, a színházban, Brigittát szinte elsodorva az utadból, berontottál Tiborhoz. Mentegetőzni akartál, hogy zavarod? kérdőre akartad vonni? kérőre akartad fogni? ki akartad faggatni, az „igazság”, a valódi ok felől? fel akartad mondani a barátságot? remélted, hogy mégse kell felmondani? azt vártad, mégse mond le rólad, és küzdeni fog érted, veled együtt? Mielőtt ez eldőlhetett volna, Tibor széles mosollyal megindult feléd és messziről nyújtotta valószínűtlenül hosszú karjait:

„Hát ez a helyzet”,

mondta. Pontosan úgy, olyan lepkekönnyedén lemondott két éven át Párizs–Budapest közötti állandó levelezéssel táplált „hosszúlejáratú tervéről”, miszerint a te, éppen a te segítséged kell az ő tervezett új színházának megcsinálásához, ahogy Árpád szó nélkül lemondott dédelgetett lapjának az ő tudtán kívüli, az ő távollétében történt megszüntetéséről. A két viselkedésmód hallucinatórikusan és lefegyverzően azonos volt. Szinte embléma-szerű. Valóban le is fegyverzett.

„Csak nem képzelted”

folytatta, mintha, nem tudtál szabadulni ettől a rögeszmés gondolatodtól, nem ő képzelte, kezdeményezte, forszírozta volna két éven át,

„hogy a kultúrának ebben az általános forradalmi újjászervezésében, amely krónikus káderszükséglettel és krónikus káderhiánnyal küszködik, ittfelejtenek ebben a félreeső kis dramaturgiai zugban? A te képességeiddel…”

Mi az, hogy ittfelejtenek? mintha már nem tudni mióta itt kuksolnál. Ha valóban kuksolni kell itt. És félreeső? Azt hitted – és Tibor is mindig nagy mellel úgy beszélt, úgy írt róla – hogy ez mindennek a közepe. A Színház. Csak ennyit tudtál kinyögni:

„De hiszen két éve folyton azt mondod, azt írod…”

„Sose higgy az artistáknak, költőm, sose higgy nekik. A színház, barátom, a bohócoké, az olyanoké, mint én vagyok. Nehezen viseli el az entellektueleket, ide artisták kellenek… Oda, igen, oda, legalábbis egyelőre, erős szellemi vezetés kell…”

„De én nem vagyok se erős, se vezető, csak azt tudom csinálni, amit szeretek, és imádom a színházat… valóságos pánikban vagyok attól, hogy olyasfélét kell csinálnom, pláne vezetnem, amihez nem értek…”

„Annyi baj legyen. Mi szeretjük a pánikot…”

S ezzel a szentenciával, amelynek igéjét szokásos színpadi hangsúlyozásával ironikusan aláhúzta, már észrevétlenül vonult is vissza az ajtóból, ahová eléd jött, most vetted észre, mindez alatt be se léphettél az ajtón… Tibor nagy rendező volt; mindig meg tudta teremteni a színpadon – de az életben is – a szituációt (az életben is nagy „rendező” volt). Teljesen elképedtél. Ki az a „mi”? az az „ők”, akik a pánikot szeretik? Talán a rendezők? vagy a kommunisták? Úgy érezted, szólni se tudsz. De azért mégis megpróbáltál még egyszer megszólalni:

„De hát valamiféle magyarázatot azért reméltem tőled…”

„Mi nem szeretjük a magyarázgatást. Mi a cselekvést szeretjük”,

ült le az íróasztalához, valami irat fölé hajolva, aztán még egyszer feléd fordulva, ezzel fejezte be, világos volt, hogy befejezte:

„Remélem, azért nem feledkezel meg róla, hogy a filmnél is kellenek artisták, nemcsak entellektuelek, és rám is gondolsz majd…”

Persze, elevenedbe vágott. Ha te mindig csak magyarázatot keresel, ahelyett, hogy tettekkel felelnél magadnak és a tetteknek. Egyszerre érezted, hogy eközben Brigitta a hátad mögül eléd furakodik, és csöndben már be is csukja előtted az ajtót. Ahogy visszafordultál, az ő mindentudó félmosolyával találtad szemben magad:

„Mikor kapom vissza tőled a kéziratokat? Oda kell adnom a dramaturgoknak. Már tegnapra kellettek volna.”

 

Mindez persze már másnap volt. Most lefelé futsz és az futkároz keresztbe és haránt szövőlepke-agyadon, hogyan fogod „megmagyarázni” Árpádnak, hogy nem, ez sehogysem lehetséges. Miközben hármasával veszed a lépcsőket. Hátha sikerül nem találkoznod senkivel. Ha lehet, észrevétlenül kisurranni ezen a művészbejárón, amelyen többé nem leszel illetékes belépni, el a nevezetes pad mellett, egy köszönésnyire se állva meg előtte, akárki ülne ott. Aztán lóhalálában le a Duna-partra. Le a rakparti lépcsőkön, leülni a legalsóra, szemben a Gellértheggyel, és nézni, nézni a vizet. Mely a folyópart mesterséges kőlépcsőin is olyan időtlen pontossággal méri kicsapó-visszahulló habjaival az időt, mint az évmilliós fövenyen.

„Hova rohansz?”, kapja el hátulról a karodat Peti, aki oly tüntetően – igen, már ott átfutott a fejeden, tüntetően foglalt helyet távol tőled az értekezleten, mintha előre tudná a történendőket.

„Mennem kell öltözni, a végén az öltözőben várlak. Megyünk a Torozóba, mindenki ott lesz”.

Nem, ne várjon téged az öltözőben, dolgod van, az előadásra se tudsz beülni, sietsz. De Péter nem ereszt ki a karjából a lépcsőn:

„Csak nem veszed komolyan ezt a marhaságot?”,

mondja, miközben önkéntelenül neki is a bakancsszerű cipőjére kell néznie, s a cipője orrán oly hozzá nem illően harmonikázó ceignadrágjára, amelyre önkéntelenül, vagy talán mégis némiképp szándékosan a te szemed odatévedt:

„Te, úgy látszik, eléggé komolyan veszed ezt a marhaságot”,

mondod, mire Peti látható kényszeredettséggel veszi elő máskor oly spontán csábmosolyát, amely néhány év alatt a fél várost megigézte. De azért most is kivillan belőle hősies fogsora.

„Igazán kár rám lőcsölnöd a dolgot… itt most ilyen a helyzet, majd megérted”,

és mosolya mellé bocsánatkérően odahelyezi egyik éppoly közkedveltségnek örvendő kézmozdulatát is, tanácstalanul széttárva karjait, „különben: igazán, forradalmi időket élünk… de azért nem eszik olyan forrón a kását… ne vedd a szívedre, az ilyesminek semmi következménye nincs, csak ideológia… Nyugodtan ülj be, aztán megyünk a Torozóba, ott lesz mindenki, a lányok meg akarják ünnepelni a költő hazatérését. Szóval, várlak az öltözőben. Sans faute! Most viszont az öltöző vár engem. Rohanok.”

Torozó-nak azt a koszos kis borozót keresztelték át, egészen közel a Színházhoz, egy sötét kis mellékutcában, mely a színház „forradalmi szárnyának” törzshelye lett, vagy kevésbé patetikusan, illetve pontosabban szólva, Tibor szűkebb köréé, amelyhez főként a háború után jelentkező fiatal, veled nagyjából egyívású színészek, rendezőinasok, ügyelők tartoztak. Előadás. Utána Torozó. Evidens. Most mégis az lett evidensebb, hogy se ez, se az. Ebben az inkriminált öltözetben? Gyorsan, és úgy érezted, észrevétlenül kisurrantál a kiskapun.

A pad előtt egy viharosan a nyakad köré fonódó kar állított meg. És az arcod körül szétzuhogó hatalmas szőke sörény. Terike rohant, természetesen késve, öltözni. De azért ott csüggött a nyakadon. Majd kiugrik a bőréből, hogy itt vagy. Nem is tudod, mióta várja ezt a találkozást. Sajnos, rohannia kell. De utána a Torozóban. Nehezen fogja fel, hogy fájdalom, nem tudsz odamenni. Hát hova lehet máshová menni előadás után? Az előadásra se mész. Máris máshol van jelenésed? Ne legyen! Várd meg a Torozóban! Ha ott nem akarod, akkor máshol. Neki ma este veled kell beszélnie. Csak kis szerepe van,

„No ná!”,

ezzel az egyetlen apró replikával egyszerre megsemmisítő csapást mérve az összes nagy szerep boldog, de illetéktelen birtoklóira. Nem is olyan tehetségtelen, mint gondolják, gondolod. Ő az első felvonás után szabad, oda megy utána, ahová akarod. Sejtelmed sincs, miért olyan sürgős neki. Alig ismered, néhány futó találkozás a Torozóban, az egész csapattal együtt. Igaz, az egyik közülük emlékezetes. De nem szívesen emlékszel rá. Mindegy. Úgyse igen tudod, mit kezdj az egész estével. Talán mégis jobb lesz Terikével ülni a rakparton, mint egyedül. Milyen is lehet a rakpart? Még nem is láttad. Hát akkor várod a rakparton, lent a lépcsőkön, a volt Carlton szálló alatt, a volt Duna-uszoda fölött.

„Milyen klasszul nézel ki ebben a strandkosztümben”, mondja már futtában.

„Nem is tagadhatod el, honnan pattantál vissza. Na csau! Mindjárt jövök!”

A Carltonnak ott voltak a romjai. A Duna-uszodának roncsa se maradt. Ez is kellett a háborúnak. A Carlton. Legalább nem fog benne többé a takarítónő egy szép reggelen fiatal szerelmeseket találni, a sztrichnin kék görcsével az arcukon. Teljes sötétség. A Carlton romfalán mégiscsak pislákoló egyetlen utcalámpa fényében a lábad elé gyűrűző hullámok között Pista képe ringatózik. A régi Budapest e legfényesebb pontján ez az egyetlen lámpa ég, mint egy gyászoló örökmécs. Körös-körül a romfalakról hámló sötétség. Fény csak a lépcsőre terülő hullámok gyémántporcsillámai. A híd ferdén a vízben ázó traverzei alatt, a kőpillér mellett még tömörebbé sűrül a sötétség. A feketeség ott a legfeketébb. Megszorul a mozdulatlan homály. Csak a túlsó partról, valahol az ugyancsak beomlott Citadella felől pislákol valami kétes csillogás.

Mennyiszer ültetek itt Pistával. Talán éppen Párizsról álmodozva. Hogy éppen itt is ábrándoztatok róla, az persze, lehet a szállodafantom és a sötétségből kicsillanó habok asszociációs csalódása. Annyi biztos, hogy számtalanszor ábrándoztatok együtt a közös párizsi utazásról, azonnal, haladéktalanul, egy napot se várva, mihelyt vége a háborúnak. Hogy milyen is lesz ez a „háború után”? Akármilyen lesz is, természetesen olyan, hogy egyből Párizsba lehet repülni rajta, mint egy léghajón. Ő már mindenesetre sosem látja Párizst, és te nem vele láttad meg. A végtelen számú túlélésben számodra az ő túlélése a leghalálosabb. Ama 41-es október eleji reggel óta minden, ami történt, ami zuhan és omlik, őrá zuhan, és őrá omlik. A háború, a Carlton romjai, és igen, az is, Eszter, a sokszorosan hűtlen és sokszorosan hű Eszter mohón alácsukló szája a Bois de Boulogne-ban a kocsiülésen. Mégse kellett volna idejönnöd. De lábad alatt a hullámok tovább is részvétlenül a maguk külön kronometriájával mérik az időt.

Miért? miért nem? a varázslatos spanyol versikét kezded mormolni:

 

Sevilla para lozir Córdoba para morir

 

Micsoda dallamos és végzetes versengés a két város között. Az életért. A halálért. Már a két városnév fonetikája is magában hordozza a spanyol nyelv fekete-piros kontrasztját. Ahogy a két oly ellentétes jelentésű ige rímbe pattan, úgy fordul szembe egymással a két városnévben az egyik villanófénye a másik éjsötétjével. Szóval:

 

Sevillában áll a bál Córdobában a halál

 

Hiú versengés. Nem inkább a világ minden városában egyszerre áll a bál és a halál? Hiszen ezt is bele lehetne foglalni két ugyanilyen varázsos sorba. Ha tudnád. S azért az is igaz, hogy olykor inkább ebben a városban áll a bál, a másikban meg a halál. Hazulról való távozásod óta először válik kétessé az eleve adott axióma: hogy haza kellett jönnöd. „Nem jobb leende néked ott?”, lehetne egyetlen betűcserével ellentétévé cserélni ezt a verssort is. Mindig ezek a versek! A versben minden igaz lehet. És mindennek az ellenkezője is. Mégis mindig velük akarjuk megerősíteni a magunk ilyen vagy olyan (vélt) igazát. Holott bennük az is hamissá válhat, ami a valóságban vitathatatlanul igaz. Talán mégis haza kellett jönnöd?

 

Terike viharosan rád zuhanó hajzata egyszeriben szétszórja a kérdések rád tapadó pókhálóját. Alig várta, hogy hazagyere. Hitetlenkedve hallgatod. Persze, nem különösebben fontos, hogy Terike mikor éppen mit mond. De hogy most itt van melletted a lépcsőkön, a Torozó helyett, ahol pedig a pályájukra valamit adó artistáknak kötelező, vagy legalábbis üdvös előadás után megjelenniük; majdnem annyira, mint magán az előadáson, még akkor is, ha fontosabb dolguk vagy izgalmasabb randevújuk akadna, mint itt ülni veled a lépcsőkön – ennek mégis kell valami okának lennie. De ez az ok se érdekel különösebben. Nem sürgeted, hogy kitudódjon. Neki viszont, úgy látszik, sürgős. Alig várta már, hogy beszélhessen veled.

„Tudod, a miatt az ocsmány éjszaka miatt…”

„Ne is beszéljünk róla. El van felejtve.”

Igazán semmi kedved nincs erről beszélni. De ő, érthetetlen csökönyösséggel éppen erről akar beszélni.

„Már akkor, másnap el akartam mondani neked… de hát, gondolhatod, nem volt olyan könnyű… folyton halogattam… aztán elutaztál…”,

„mondom, hogy már el is felejtettem”,

„na látod, éppen azt nem akartam, hogy elfelejtsd, vagy azt hazudd, hogy elfelejtetted”,

„jó, hát nem felejtettem el, de az egész nem olyan fontos…”,

„nekem nagyon is fontos, és szeretném, ha neked is egy kicsit fontos lenne, hogy megtudd…”,

„nincs mit megtudnom, hagyjuk már”,

megpróbálod egy mozdulattal egész grandiózus szőkeségét megsimogatni, nem éppen könnyű,

„ne beszéljünk valami másról…? például Párizsról, vagy arról, hogy mit játszol, vagy a cserebogarak halhatatlanságáról…?”

„nem, én erről akarok beszélni, azóta egyhuzamban erről szeretnék beszélni veled, igenis szeretném, hogy megtudd…,

„mondom, hogy nincs mit megtudnom, ha nem haragszol, mindent tudok, hiszen ott voltam, de az egész nem ér ennyit, mindketten tudjuk, hogy ilyesmi mindenkivel előfordulhat”,

„de éppen ez az, hogy veled nem fordult elő, legalábbis akkor nem”,

„az igazat megmondva, máskor sem”,

csúszik ki a szádon, de ezt azonnal meg is bánva, igyekszel visszaszívni,

„de azért bármikor előfordulhat velem is”.

Nem, igazán nem akarsz erről az éjszakáról beszélni. De Terike az utóbbi udvarias korrekciót figyelemre se méltatja. Neki beszélnie kell:

„Tudtam akkor is, hát persze hogy tudtam, hogy nem azért nem kellettem neked, mert nem kellettem, hanem mert úgy nem kellettem, pedig nekem csak te kellettél volna”,

„azért túlozni nem kell”,

„nem túlzok, de igazán, minél inkább marakodott rajtam az a három idétlen srác, annál inkább arra vártam, hogy te fogod magad, véget vetsz az egész rumlinak, és magaddal viszel onnan valahova egyedül”,

„összetévesztesz a Három Testőrrel, Mylady, vagy talán Robin Hooddal?”

„ne légy szemét hozzám, hidd el, egy idő múlva már csak azért hagytam őket, mert azt hittem, nem fogod tudni tovább nézni”,

„nem is néztem”,

„tudom, azt is megfigyeltem, hogy mindig, amikor komolyra fordult, kimész az erkélyre, egy pohárral a kezedben, amiből addig se igen ittál, meg a folytonos cigarettáddal, ami ki se jött a szádból”,

„jó megfigyelő vagy, még a megfigyelésre ennyire alkalmatlan körülmények között is”,

„ne légy szemét, kérlek, ne légy szemét hozzám, esküszöm, miattad történt az egész, ha te nem vagy ott, el se megyek velük, aztán mikor láttam, hogy sehogy se vagy hajlandó, és most már nem is leszel, akkor fütyültem az egészre, que sera sera, és akkor hagytam, hogy egymás után rám másszon mind a három.”

„Na, most szépen fölkelünk itten, Terike, elindulunk, és másról beszélünk, ezt az egészet pedig egyszer és mindenkorra befejeztük.”

„De én nem akarom befejezni…”

kezdte volna újra, de már fölsegítetted, belekaroltál, úgy indultatok fölfelé a lépcsőkön.

Kisebb gondod is nagyobb, mint az a csúfos kis éjszaka, amit akkor együtt töltöttetek az egyik ügyelő srác lakásán, Palival, meg egy ismeretlen fiatal színészsüvölvénnyel, akire már nem is emlékszel, akkor láttad először és utoljára, meg Terikével. Akkor volt, mikor arra a rövid látogatásra hazajöttél. Valamikor éjfél után felbomlott a Torozó törzsasztala, Terikének (akit éppen akkor hagyott el látványosan a színház még mindig szívdöglesztő nagy öregje, akivel egy éve együtt élt) sehogy se akarózott hazamenni. A fiúk a ragadozók szimatával rögtön meglátták benne a röpke prédát. Te meg gyanútlanul velük sodródtál az ügyelő kis legénylakására. Gyanútlanul? Neked is tetszett Terike, legalábbis azon az éjszakán tetszett. Egy okkal több, hogy gyanút fogj, és ne csatlakozz hozzájuk. Tudhattad, hogy számodra így még annál is érdektelenebb, vagy kínosabb lehet a dolog, mint ha Terike egyáltalán nem tetszene. Így meg… De hát… Igen: Így meg… de hát… Ennél tartalmasabb magyarázatot úgyse fogsz találni rá, miért mentél akkor velük. És minek is keresnél? Már a Torozóban mindegyik alaposan beszívott, Terikét is beleértve. Kiderült, hogy az ügyelőfiú, felkészülvén a történendőkre, a hóna alá csapott még egy üveggel a Torozó legkomiszabb törkölyéből. Azt kezdték nyakalni. Föltettek egy lemezt. Csak egy széles, pergamenernyőjű kislámpát hagytak égve a szobában. A színészfiú tánc közben elkezdte vetkőztetni Terikét. A blúz úgy röppent bele a lámpafénybe, mint egy pompás éjjeli lepke. Az ügyelő lekérte, és tovább folytatta a mutatványt a szoknya cipzárának lerántásával. Mindegyik ruhadarabbal a lámpát kellett eltalálni. Palinak már csak a melltartó lehámozása maradt. A bugyiját – a szégyenlős szemérmetlenség egy széles cirkuszi gesztusával – maga Terike hajította a lámpaernyőre. Lehet, hogy az volt az első nyilvános strip-tease a magyar demokráciában. Aztán részegen elterült a díványon. Meztelenségére imbolygó mintákat vetített a blúzon át a lámpafény. A három fiú azonnal körüldongta, mint az éhes darazsak. Három fullánk döfködött körülötte, egyelőre csak kívülről. Egy ideig dühös csapkodással kapálózva hessegette őket magától. Aztán az egyik váratlanul telibe találta. A többiek visszahúzódtak. Vártak a sorukra. Mint a bakák a kuplerájban. Persze hogy szép csendben ki kellett volna sompolyognod az ajtón. De csak az erkélyre sompolyogtál ki a poharaddal meg a cigarettáddal. Csak akkor lopóztál ki végül a lakásból észrevétlenül, mikor Terike már egy kockás pléddel leterítve, mint akit kiterítettek, mélyen aludt a díványon, a többiek meg a fotelekben csonttalanul lecsüggő fejjel és lábakkal, mint az olvadozó jégcsapok az ereszcsatornán, vagy Dali cseppfolyós zsebórái a zongorán. Ebben a cseppfolyóssá vált hajnalidőben. „Nem is vettem észre, mikor tűntél el”,

mondja Terike, most már súgva, miközben jobbra fordultok a teljesen néptelen felső rakparton, párhuzamosan a vízzel. Semmi kedved sincs erről a – neki így, neked amúgy, de – mindkettőtöknek dicstelen éjszakáról beszélni. Terike is elcsendesedik. De kiderül, hogy semmi más sincs, amiről kedved volna Terikével beszélgetni. A testét viszont egyre közelebb érzed magadhoz. Aminek érdekében Terike meg is tesz minden tőle telhetőt. A nőknek azzal a sajátos kígyómozgásával, amely séta közben a lehető legnagyobb tapadási felületet keresi és találja meg a mellette haladó férfitesten. Így mentek a sötétben, oldalt természetellenesen, ám jólesően összesimulva, ahogy a sziámi ikrek sétálhatnak. A sötétben, az előttetek tátongó még nagyobb sötétségek felé. S ahol a legsötétebb, ott Terike hirtelen műtéttel eltávolítja köztetek ezt a születési rendellenességhez hasonló összeforrottságot, egyetlen mozdulattal elválik tőled, és szemből rád fordul, mint a repülőgép a kifutópályáról a felszálló pályára. A csókja otthonosabb, mint a szavai voltak. A ferdén vízbe bukó traverzek meg a pillér összefogta háromszögletű nyílásban álltok, ahol – most látszik – összevissza egymásra dobált fahasábok halma sugallta már előbb is a sötétségnek azt a tömörebb, mintegy nagyobb fajsúlyú koncentrációját, amely messziről is látszott. Terike felkapaszkodik a farakás egy fentebbi szintjére, ahol egyetlen ülésnyi sima felület kínálkozik. Még a hátának is keres valami képtelen helyet. Onnan nyújtja feléd a kezét.

Ezen a kínpadnak beillő nyoszolyán hanyatt fekve, meggyötört testére húz. Mint valami penitenciát.

A koromsötétben az arcát se látod.

Csak a fahasábokon széthullt világító szőkeségét. Mint egy fej nélküli színházi parókát, amit a szerepétől végre megszabadult primadonna fáradt mozdulattal az öltöző lócájára hajított.

És mintha a teste se volna ott. Puhaságán át érzed az egymásra hányt fahasábok rendetlen formáit, lapjait és éleit. Hogy osztozz vele a penitencián?

De Terike váratlan odaadása számodra mégse penitencia. Bármennyire eszedbe se jutott, hogy ide juthattok, a teste is, mint a csókja, belülről otthonosabb, mint előbb a társasága volt.

Ezt rögtön érezned kellett, mikor nagy nehezen feltápászkodva a megdicsőült farakásról, ott álltatok a sötétben, tanácstalanul.

El kellett indulnotok valamerre.

Külön-külön? – ahogy legszívesebben tennéd. Azt mégse lehet.

Együtt?

Csak együtt lehet. De hova?

Jobbra vagy balra?

Fönek vagy lenek? Furcsa módon így jut eszedbe. Abban a dolce stil vecchió-ban, amelyet már rég elfelejtettél, s amely gyerekkorod óta talán soha többé nem tévedt a nyelvedre.

Mégiscsak haza kellett jönnöd.

De mire?

Kérdeznéd, ha volna kitől. Miközben az imént még egymásba kapcsolt testetek tehetetlenségi nyomatéka szó nélkül elindít benneteket együtt az újabban Belgrádról elnevezett felső rakparton. A romjaiból már újjáépült Szabadság-híd felé.

Riadtan a nyakadhoz kapsz, hogy a sálad nem maradt-e ott a farakásokon? Szép is lett volna ex votónak. De nem, az eperszínű sál ott csügg kétoldalt a melleden. Jobb oldali szárnyát megrögzött szertartásod mozdulatával átveted a sárga vászoning bal vállán. Úgy érzed, rajta kívül semmi mást nem hoztál haza.