|
Két balatoni hetet töltvén együtt Guillevic barátommal, időnk egy részét egymás verseinek átültetésére fordítottuk. Így került sor a – már régebben nekem ajánlott – Recept fordítására is. De a fordítás közben magamévá hasonított költői ötlet ezúttal nem érte be, mint egyébkor, a fordítással: tovább működött. Az a pici kis szerkezet, az az apró költői találmány – melyet alkotója elfelejtett szabadalmaztatni – s amely eddig csupán alkotója ihletének üzemanyagával járt, tovább kezdett járni az én szavaim kis robbanásaira. S szinte észrevétlenül, a fordítás melléktermékeként, elkészült egy másik, „önálló” vers is. De vajon önálló-e valóban? Azáltal, hogy prózába áttehető mondanivalója szöges ellentétben áll mintájáéval, vajon a vers igazi mondanivalója is szembenáll-e azzal? Nem arra mutat-e ez a kis játék – s önkéntelen játék-voltában még hangsúlyozottabban –, hogy a vers igazi mondanivalója – a prózába áttehetőn túl, sőt azt megkerülve, sőt esetleg azzal éppen szembefordulva – a hangvételben, a szavakhoz és a valósághoz való nehezebben felfedhető viszonyban van elrejtve? Vajon
ellentétes hatást kelt-e az olvasóban Guillevic verse s az enyém, azzal, hogy – mondjuk így – más „cselekedetre” szólít fel az egyik, mint a másik? Vagy nagyon is hasonlót, a szavak megválogatásának és egymáshoz kapcsolásának, költői formába építésének hasonló, sőt azonos módszere, „receptje” nyomán?
Balatongyörök, 1963 augusztus |
|