Másodvonalbeli nyugatos költők szonett-versenye a Balatonról

1. Impresszionista A tó órája legyen e szonettem, minden sor egy másodperc mutatója. Most: felhőtlen égen felhő a gólya, tárt szárnyának mérlege meg se rebben – most: fuldoklóként vergődik a bója – most: sirály váj a hajó-vágta sebben – most: sebes szél zöld pengéje keresztben a víz gyümölcsét két gerezdre osztja – most: már újra szétömlik rajt a kék, a hegyek éle égben éles ék – most: a nagy fényben minden szín puhábban rezeg – most: míg rá nem tör a sötét, örök-élessé rögződik a kép az alkony ezüstnitrát-oldatában.   2. Parnasszista A parton állsz, vagy begázolsz a vízbe, vagy csónakod a csöndnek átadod, vagy gondjaid lassan sétáltatod, karod a mólók karjaiba fűzve, vagy a zöld domboldalt lapozgatod, szőlők nyárvégi verseit betűzve, vagy dél óta egy horgászpadon ülsz te, s izgalmad nyugalommal csalatod –; ahogy egyszerre felrezzensz a csendben, mintha csak terád várna a királylány tündér-alkony-sétáló palotáján, bárhol vagy is, épp teeléd csapódik, hogy a tón száraz lábbal átvezessen, a lebocsájtott arany felvonóhíd.   3. Szimbolista A tó a tájban táj. Nem-táj a tájban. Hegy, völgy, sík, út között valami más. Inkább szakítás, semmint folytatás. Valami, amiben valami más van. Mikor feltűnik két domb hajlatában, mintha nem lenne, csak egy villanás. Valami nyugalom, valami láz, amire tán mindig s tán sose vártam. Valami merő váratlan a vártban, mintha csak eddig önmagába zártan bújt volna, s most bomlana ki előtted. Nem látvány, csak lecsapó látomás. Véletlen elédhullt isteni könnycsepp. Táj a tájban. Nem-táj. Valami más.