Két betét egy angol reneszánsz-drámához
|
Szoba ARDEN házában.
MOSBIE, CLARKE, ALICE, SZOLGA, majd ARDEN
| Nos, Clarke uram, hát elkészült a kép? |
|
|
| El, Mosbie, de nem kép; fából faragtam, |
| S nem úrnőmet mutatja, hanem úrnőm |
| Úrnőjét, szelíd-szép Szűz Máriát. |
| De amily szelíd annak, aki látja, |
| Oly halálos annak, ki ájtatos |
| Ajkával érne hozzá, valamely |
| Hű esküvését megpecsételendő – |
| Mert a fát ártó méreg hatja át. |
|
|
| Tán jobb is így. Én majd rajta leszek, |
| Hogy legyen mire megesküdnie. |
| Most tűnj el innen, Clarke! – Tudom, mivel |
| Tartozom érte, s nem felejtem el. |
|
|
CLARKE és MOSBIE el.
ALICE a belépő SZOLGA segítségével egy sarokba
helyezi a szobrot.
| Hát itt a perc. Most tesz a szerelem |
| Gyilkossá, s a gyilkosság most teszi |
| Vágyó szivemet még szerelmesebbé. |
| Szegény Arden! ha nem szerettem volna, |
| Most nem halna meg így, s ha nem szeretne, |
| Most nem lennék magam a gyilkosa. |
| Ha nem kellett volna a csókja úgy, |
| Mint Mosbié-é kell most, s ha Mosbie csókja |
| Nem kellene jobban, mint Ardené |
| Kellett valaha is… De félre gond |
| És gondolat. Most végre itt a perc. |
| Mit piszmogsz még, szolga, pusztulj előlem, |
| És mind a sírig hallgass, mint a sír. |
|
|
ARDEN jő, SZOLGA el.
| Ahogy kivántad, úrnőm, megkövettem |
| Mosbie-t, nincs köztünk többé félreértés. |
| A csúf féltékenységet messzeűzöm |
| Magamtól, el ne csúfítsa szerelmem, |
| Bár csak szerelmem fonákja az is. |
| A tiéd színe legyen a bocsánat, |
| Látod, mily kezes bárányod vagyok. |
|
| Igen, mikor előbb vad farkasom vagy, |
| Igen, mikor előbb vérig gyötörsz, |
| Magam előtt is megszégyenitesz, |
| S megalázol az emberek előtt, |
| S mikor felgerjedt véred ingere |
| Birokra kel benned a durvasággal |
| S időleg sikerül legyőznie; |
| Akkor sem azért, mert szívből szeretsz, |
| Csakhogy az én szerelmemet kiéld. |
|
| Mért vagy, Alice, ilyen igaztalan? |
| Tudod, hogy mindenre szerelmem űz csak, |
| A csúnya szóra éppúgy, mint a szépre, |
| Bántásra s megbánásra egyaránt. |
|
| Ha hinnék neked, Arden, ha hihetnék! |
| Még a gyötrést is boldogan fogadnám, |
| Ha tudnám, hogy forrása szerelem. |
|
| Esküszöm, édes, mindenre, mi szent. |
|
| Esküdj hát akkor Szent Szűz Máriánkra, |
| És csókold meg a lábát jámborul. |
|
| Miféle képmás ez? még sose láttam. |
| S mért nem hiszel eskümnek szóbul is? |
|
| Egy vándor képírótól vettem épp ma, |
| És látod, máris jó szolgálatot tesz. |
|
| Úgy csókolom meg, mintha csak te volnál, |
| S most hadd csókoljalak meg téged úgy, |
| Mintha őt csókolnám, oly áhitattal. |
Karjába zárja az elképedt ALICE-t. |
| Jöjj, Alice, e kettős csókkal szerelmünk, |
| A sorstól, úgy érzem, visszapereltük. |
|
Mindketten el.
|
|
Másnap hajnalban, ARDEN háza előtt.
ALICE kijő a házból.
| Ó, hajnal, mosd le rólam ezt az éjt! |
| Tisztíts meg a mocsoktól, melybe mártott! |
| Ködödbe fojtsd ködös gyalázatát! |
| Hogy lépre csalt Clarke, a mihaszna mamlasz, |
| Nem is tudom, félnótás vagy gazember. |
| Kétszer is megcsalt: nemcsak hogy halált |
| Nem lehelt Ardenre a kép, de mintha |
| Új életet lehelt volna belé, |
| Ki nem fogyott undok csókjaiból, |
| S tűrnöm kellett megint, s újra meg újra, |
| Mintha tüzes nyárssal hasítanának. |
| Inkább a halál, mint mégegyszer ez! |
| De méginkább az ő halála! Most már |
| Nem lesz menekvése. A Shappy-gát |
| Alatt vár rá Gazjankó s Telizsák. |
|
|
|
|